Széles vigyorral vágtam magam a laptop elé. Türelmetlenül nyitottam fel, majd vad, ideges ritmust doboltam az ujjaimmal miközben vártam hogy végre betöltsön az a nyavalyás Skype. Muszáj volt beszélnem Zinnel most azonnal. Mikor betöltött, izgatottan sikkantottam fel, csaknem leestem a székről. Amikor megláttam hogy aktív csak még izgatottabb lettem, valósággal pattogtam a széken, miközben türelmetlenül klikkeltem a videóhívás gombra. A világ leghosszabb tárcsázása volt..
- Vedd fel.. vedd mááááár feeeeel - kántáltam, majd ha végre Zin vette a fáradtságot és fogadta a hívásomat, szélesen vigyorogtam a kamerába és integettem neki -Sziiiiiiiiiaaa Honey!!!!
Annyira izgatott voltam, hogy muszáj volt így hívnom. annyira boldog voltam, hogy remélem a hír hallatán nem fogja zokon venni a bakit.

@Hell

Vedd fel... Vedd fel... Vedd feeel! - végeláthatatlan a mantra a fejemben, nem bírok magammal annyira izgatott voltam. Amikor végre méltóztatik felvenni a szívem hatalmasat dobban. Széles mosollyal az arcomon nézek a kamerába is integetek neki. Talán ő hiányzik a legjobban Los Angelesből. Köszönök, mire morcos képpel rám csapja a virtuális ajtót és kilép a chatből.
-Ne... Zin!!!! - elsápadva fagy az arcomra a mosoly. Mégis mi baja lehet, annyiszor hívtam már így és az utóbbi időben nem vette zokon. Elfut a pulykaméreg. Nem tudom mi történt otthon de nem tetszik ez a bánásmód, még akkor sem ha én Franciaországban vagyok és nem ott mellette.
Dühösen kattintgatok, megnyitom a chat ablakot.
" Ne haragudj Zin, vedd fel kérlek" - írom le fogcsikorgatva. Elismerem nem kellett volna így hívnom, de akkor is. Hát szabad rácsapni a telefont vagy a skypot az egyik legjobb barátodra?! Újra tárcsázom és az ajkamat rágcsálva várom hogy felvegye. Ha felvette, higgadtságot erőltetek az arcomra, és belül fáj. Már nincs bennem az az öröm, tönkretettük.
- Ne haragudj, tudom hogy nem így kellett volna - előzöm meg miután nagy kegyesen felvette - De nem tudom mikor lettél ekkora tuskó hogy rám vágod a skypot. Az a nyavalyás becenév nem ekkora dolog...
A bocsánatkérésem őszinte, de a mondandóm második felében durcás képpel nézek rá.
- Mellesleg mielőtt olyan durván rám csaptad jó hírt akartam mondani... - motyogom megbántva - De ahogy látom nem örülsz nekem, így lehet a hazatérésemnél is majd visszalöksz a repülőbe?
.

@Hell

Lehet nem a legjobban kezelem a helyzetet, de ki kezelné jól? Épp próbálom felfogni, hogy majd egy év után úgy hagytak el, hogy még csak nem is szóltak róla. És akárhogy is nézem, ennél még az is jobb volt, amikor azt hittem Iz, hülyéskedik. Akkor sokáig tartott felfogni, hogy tényleg vége. Most pedig egyszerűen nem akarom elhinni. És nem, nem tudok Hellnek örülni. Pedig egyébként imádom. Annak ellenére is, hogy kiröhögött legutóbb, amikor elmeséltem, hogy az egyik gólyáról azt gondoltam ő az.... Kinyomom és visszafekszem az asztalra, de nem sokkal később már csipog is, hogy üzenetem jött. Épp csak felpillantok, nagyot sóhajtok, és rányomok a zöld gombra, mikor újrahív.
Ez alkalommal már nem is próbálkozom semmivel. Az asztalon fekve, a fejem a képernyő felé fordítva hallgatom, és csak hümmögök, hogy hallja figyelek... A beszólás egyáltalán nem tetszik, de hát nyilván az én hibám, mert én "kezdtem".
- Jó hogy jössz... - motyogom, bár nem olyan lelkesen mint kéne, ezt én is tudom. Nem vele van bajom, és lázasan agyalok azon is, hogyan mondhatnám ezt el neki, de semmi jó nem jut eszembe, így végül marad az igazság.
- So Ra lelépett... - mondom, monoton hangon, egy távoli pontra meredve, miközben az íróasztalom lakkozását piszkálom. Bár abban, nem vagyok biztos, hogy ez látszik a kamera másik oldalán.

@Hell

Kicsit bosszant hogy az asztalon elfeküdve még arra sem veszi a fáradtságot hogy a fejét felemelje, de nem szólok be. Éppen elégnek érzem azt a revansot hogy leszúrhatom és különben is látom rajta hogy nincs jól. Aggodalmasan szívom be az alsó ajkamat, miközben erősen furcsállom hogy annak ellenére hogy zokon veszi a beszólást nem vág vissza. Úristen csak nem beteg?!
- Nem vagy túl meggyőző - mondom ellágyuló hangon, miközben a fejemet az asztalon könyöklő kezembe hajtom. Halvány mosoly ül az arcomon, a skypon át is érzem hogy baj van mégsem kérdezek rá. Tudom hogy el fogja mondani és azzal hogy faggatom megint csak azt érném el hogy kinyomjon, abban viszont nem lenne neki köszönet, mert bármi baja van biztos megagyalom ha hazaértem miatta.
Amikor végre kiböki elsápadva marad tátva a szám. Szomorúság szorítja össze a szívem és már nem is haragszom rá.
- Jézusom Zin sajnálom! - mondom teljesen lefagyva - De mégis miért? Mikor?
.

@Hell

Nem vagyok meggyőző. Nem lep meg, magamat sem tudom meggyőzni semmiről sem. Az olyan egyszerű dolgok, mint felkelni, zuhanyozni, borotválkozni - ami nélkül szentül hittem, hogy nem tudok élni - is nehézséget okoznak. Mert bemagyaráztam magamnak, hogy tuti akkor fog jelentkezni, ha nem vagyok a gép előtt, telefonközelben stb... Szóval nem, nem lehetek túl meggyőző, pedig ha Hell visszajön az csodás. Legutóbb is örültem neki nagyon... Csak most nem megy.
- Nem tudom... - megrázom a fejem, és leveszem a szemüvegem, hogy megdörzsöljem a szemem. Napok óta az alvással is hadilábon állok, hiszen mi van ha az időeltolódás miatt csúszom le róla? Nem vagyok komplett... - nekem nem szólt... egyszerűen csak elment... A telefonja meg ki van kapcsolva, vagy nem tudom...
Megrázom újra a fejem, ami érdekesen festhet, de momentán ez sem érdekel. Nem sok minden. Viszont, az is biztos, hogy nem akarok erről többet beszélni, így megerőltetem magam, és arra összpontosítok, amit Hell mondott néhány perce.
- Mikor jössz? Kimenjek eléd?

@Hell

Az ajkamat rágcsálva hallgatom hogyan hagyta el So Ra. Hatalmasra kerekedett szemekkel elképedve hallgatom hogy csak úgy szó nélkül egyik percről a másikra hagyta faképnél Zint. Felspannolt a hirtelen feltámadó harag, a düh mélyvörös pírt csípett az arcomra. Sosem voltam egy agresszív nőszemély, de most legszívesebben megfojtottam volna azt a kis libát. Valami mindig is zavart benne, de nem vettem figyelembe ezt az érzést mert szerettem Zint és igazán jó volt boldognak látni.
Most pedig megszakadt a szívem érte, és legszívesebben már a repülőn ültem volna L.A. felé, hogy személyesen vele lehessek, ahogy Ő tette azt annó. Én is addig szobroznék amíg be nem engedne és semmilyen erőfeszítés hatására nem tudna kipaterolni. Amíg ilyen szarul van biztos nem.
- Annyira sajnálom Zin - motyogom, csak hogy mondjak valamit. Feleslegesnek tartom azzal vígasztalni hogy majd biztos visszajön. Nem akarok vak reményt ébreszteni benne, innen is látom hogy lobog benne és emiatt van ilyen ramatyul. Komolyan megtudnám ölni azt a kis nyavalyást. Francia káromkodásokat motyogok az orrom alatt.
Nem akar tovább a témáról beszélni, én pedig hagyom hogy elterelje a szót. Gépen keresztül nem fogok erősködni vele, itt túl egyszerűen le tud rázni. Mosolyt csal az arcomra hogy a hazautamról érdeklődik.
- Holnap korán reggel indul a repülő - kicsit félrehajolok, hogy lássa a becsomagolt bőröndöket - Este érek haza és igen, nagyon boldoggá tennél ha kijönnél elém... Hiányzol nagyon, ugye tudod?
.

@Hell

Az igazság az, hogy nem segít, hogy sajnál. Én nem szeretném ha sajnálna, soha sem szerettem, és nem most akarom elkezdeni. És az egész, az egész olyan, mintha azt akarná mondani, hogy biztos hogy vége, én pedig ezt egyelőre nem vagyok hajlandó elfogadni.
- Biztos csak történt valami halaszthatatlanul fontos, és ha elintézte jelentkezik - mondom Hellnek is, de igazából még mindig magamat győzködöm. Ez az utóbbi napokban nagyon jól bevált. A gondolatra, még egy halvány, mosolyszerűség is átsuhan az arcomon, hogy aztán úgy tűnjön el, mint egy sosem látott ismerős.
Jobb is ha nem feszegetjük tovább a témát, inkább arról kérdezem, ő mikor érkezik, és mit szeretne tőlem. A válasz igazából nem lep meg. Ez tökéletesen Hayleyes. Egy nappal korábban szól, és elvárja, hogy ugorjak neki. Máskor csóválnám a fejem, és kéretném magam. Most csak lemondóan sóhajtok, és bólintok, amit megint csak nem biztos, hogy lát, így végül hozzáfűzöm:
- Jó. Majd írd, meg pontosan mikor. Ott leszek...
A hiányzást pedig elengedem a fülem mellett. Mástól szeretném hallani ezeket a szavakat, és nem akarom kimondani, még véletlenül sem, senki másnak.

@Hell

Igyekszem nem mutatni mennyire nem vagyok vele egy véleményen. Az emberek nem szoktak szó nélkül eltűnni akkor, ha azt akarják hogy megtalálják vagy keressék őket. Tapasztalatból beszélek, hiszen én is akkor tűntem el nyom és üzenet nélkül amikor rohadtul nem akartam senkit sem magam mellett tudni, illetve meg akartam szakítani minden kapcsolatot ami arra a borzalmas időre emlékeztetett. Zin volt akkor az egyedüli megmentőm, mégsem tudtam megmaradni Los Angelesben...
Mindenesetre nem oktatom ki Zint, előbb utóbb úgy is rá fog jönni, hogy csak ámítja magát és nem én szeretnék lenni akit utál, és semmi kedvem megint könyörögni hogy ugyan fogadja a skype hívásomat. Egyszer elég volt hogy rám csapta köszönöm szépen!
- Biztosan. - mondom halvány mosollyal és remélem hogy kicsit tudjuk kerülni a témát, mert nem tesz Zinnek jót és főleg nekem sem mert szenvedni látom.
- Minek azt megírni? .- kérdezem felnevetve - Holnap 19:30kor szállok le a Los Angelesi reptéren... Papír, toll vagy meg tudod jegyezni?.
Szélesen vigyorgok, bár nem vagyok gúnyos. Annyira szeretném újra azt a mosolygós antiszoc Zint látni akit ott hagytam. Najó, az antiszoc nem hiányzik, de kétségtelenül az is Zin személyiségéhez tartozott amit imádtam.
- Persze Helli, te is hiányzol nekem és még mindig az egyik legeslegjobb barátom vagy és nagyon szeretlek de sosem mondanám ki másik előtt .- próbálom utánozni miközben mosoly bújkál a szám szegletében - Ugyan Zin, ne fáradj tudom....
.

@Hell