Some secrets need to be kept - Kilian & Edward

karakterinformáció

Vannak dolgok, amelyeket egész egyszerűen nem tudok magamban tartani. Nem azért, mert akkora pletykás vagy hencegő hülyegyerek lennék, hogy nem megy, egyszerűen csak... nem bírja el a lelkiismeretem. Ez valójában önző dolog, elvégre, Kiliannek is jobb volna, ha nem tudna róla, de így képtelen vagyok a szemébe nézni. Fájdalmat okozok neki magam miatt kétszeresen is. Mégis hogy mondhatnám meg így neki azt, hogy...
Végigsimítok meztelen hátán, ahogy fekszik mellettem a széttúrt ágyneműben. Van egy aranyszabály, hogyha megcsalod a párod: utána menj haza, és alaposan dugd meg, mert semmi nem ad okot több gyanakvásra, mint az, ha otthon elfogy a szex. Rögtön arra gondol mindenki először, hogy van valakid.
A vállára csókolva próbálom magamra felhívni a figyelmét, majdcsak felém fordul, rám néz, vagy valami, én pedig el tudom kezdeni a töredelmes vallomást.
- Kili - szólítom meg, és ennél a pontnál abba kell hagynom a dédelgetést, mert mindjárt ki fog vágni az ablakon. Na nem a becézés miatt, hanem amiatt, ami azt követi.
- Beszélnünk kell.
A lehető legbaljósabb indítás. Felemelkedem a könyökömre, lecsúszik rólam félig a takaró.
- Lefeküdtem valakivel.
Finom vonású, tündérszerű arcát nézem. Meg se tudom tippelni, hogy mit fog reagálni. Sírni biztos fog, bár már egyáltalán nem sír annyit, mint korábban, de mégis.
Összetöröm a szívét, biztos vagyok benne.

Azt hiszem az életem tökéletes most és fel is tudom vállalni, ami vagyok! Azt hiszem a pszichiáter is sokat segített, hogy Zin valóban a legjobb barátom, a közös szobatárs és Ed, természetesen. Minden miatta van, ő változtatta meg az életem és tette tökéletessé.
Azt hiszem felrobbanok tőle és minden percben veszettül vibrálok, mintha bekapcsoltak volna. Igyekszem soká bírni az ágyban, a második, harmadik lövetnél már könnyebb, de először képes vagyok egy-egy érintésétől, vagy pillantásától az egekbe repülni. Nagyon nyálasnak érzem, de néha a fülébe suttogom: szeretlek és nyár óta egyetlen egyszer sem láthatott sírni. Változom. Észrevette Zin is, egyszerűen könnyebb velem együtt élni és jobb ember lettem, emberibb: Miatta
Azt hiszem egyedül csak Lioneltől rettegek semmi mástól, de ha Ed a közelemben van nincsenek előttem akadályok, semmitől sem tudok igazán tartani. Összeborzadok, amikor végigsimít a hátamon, azt hiszem tényleg nagyon szép lehetek meztelenül. Mosolyogva rápillantok, hosszú, vékony ujjaim a nyakára kulcsolom. Most hidegek, az előbb mentem el.
Megszólít, egy kicsit megrebegtetem a szempilláim. Azt hiszem azt fogja mondani, hogy ő is szeret...Végre elérkezett az idő és azt mondja!
Még jobban mosolygom.
- Igen?
Vagy találkozni akar anyámmal!
A mosolyom egyszer csak eltűnik, úgy nézek rá, mintha arcon ütött volna. Hirtelen nagyon sok fájdalmas dolog szállja meg a fejem...
Megcsalt, un, utál, nem szeret, engem nem lehet szeretni
De olyan hirtelen, hogy alig bírom felfogni. Felülök az ágyban, azt hiszem belül egyszerűen eltörök. Hallom a reccsenést, valószínűleg csak én. Valahonnan a mélyből húzom fel a szavakat, lassan, szaggatottan
- Megcsaltál egy másik férfival?
Az Igen lesz a legrosszabb, amit erre mondhat, de már tudom, hogy minden el van rontva.

karakterinformáció

Tényleg minden olyan tökéletes... volt. Illetve, bennem már egy ideje nem az. Mióta Skouris közölte, hogy szerinte D'Abo titkon a vágyaim netovábbja, nemigen tudom kiverni a fejemből azt a beszélgetést. Aztán az a parti meg utána, ami történt. Augusztusban volt szóval elég régóta hurcolom ezt a titkot, főleg mivel Kilian úgy tűnt végre kezd kiegyensúlyozottabbá válni, meg boldogabbá, meg minden. De most már szerintem elég erős hozzá, hogy megtudja ezt a titkot.
Annyira szép, ahogy rám mosolyog! Tele van bizalommal, szeretettel, meg szerelemmel. El se tudja képzelni, hogy ilyesmit tettem vele szerintem. Én sem igen tudom elhinni. Egyenesen undorodom D'Abo miatt magamtól, elég hosszú ideje, és annyira, hogy már igazán nem bírom tovább. Megfojt ez az egész.
Hátborzongató, ahogy hirtelen eltűnik minden mosoly, öröm, kedvesség és báj az arcáról. De még bánatában, gyötrelmében is szépséges, meg akarom érinteni, le akarom fényképezni. Ó, bár azt mondhatnám, hogy azért mondtam ezt, mert lencsevégre akarom kapni a szomorúságát, a csalódottságát... bár egy perc múlva azt mondhatnám neki, hogy csak vicceltem! De sajnos ez nem vicc.
Felül, úgyhogy én is felülök, bár ő is meg én is meztelen feküdtünk az előbb, persze, hiszen szeretkeztünk. Könyvet lehetne írni abból a tekintetből, ahogy rám néz. Istenem! Azonnal magamhoz akarom ölelni! Lesütöm a szemem, nem bírom tovább nézni őt, képtelen vagyok a szemébe nézni.
- Igen - felelem, megismételve a bűnvallomást. - Sajnálom - teszem hozzá, bár tudom, hogy ez egyáltalán nem hozza helyre a dolgokat. A bocsánatkérés általában semmire se jó, csak a hiánya tűnik fel az embereknek.

És ezt csak így mondja? Azt hiszem le akar rázni, meg akar ölni, szét akar cincálni! Akarom tudni ki volt az a férfi? A szeretője! Nyilván és többször is csinálták és őt szereti, engem pedig egyáltalán nem! Nagy, elkerekedett szemekkel meredek rá, kedvem lenne megütni és ordítani, lökni rajta egyet, meg...sírni?! De pislogni sem tudok és lélegezni is csak alig-alig. Beszívom, benn tartom, lenyelem, de ettől rosszabb mert több kicsit kell vennem utána, hogy ne fulladjak meg. Összeszűkítem a szemeimet, azt hiszem egyáltalán nem is bánta meg és csak...hát én Ednek nyilvánvalóan csak dugásra kellettem. Nyelek.
Bárcsak mondta volna valaki, utaltak volna rá, láttam volna egy filmben, bárcsak ne hittem volna el, hogy képes leszek meghódítani valakit, megszerezni és aztán...megtartani.
Igen, valószínűleg itt a hiba, hogy megismert és rájött, hogy buta vagyok és mert anyukámnak volt igaza, amikor azt mondta...hogy engem nem lehet szeretni.
- Egyáltalán
Suttogom magam elé, aztán megrázom a fejem, mert azt hiszem sírnék, ha folytatnám. Ed mindig nagyon utálta, ha sírok, nem szabad. Azt mondtam neki, hogy soha többé nem fogok. Azt hiszem nekem nem is szabad, nincs jogom hozzá... Végülis én kúrtam el azzal, hogy már rögtön az elején demotiváló voltam.
Igen...az egész lényem egy nagy demotiváció egy kaki! Az ágy mellé nyúlok és felveszem a pólómat, magamhoz képest nagyon ügyesen bújok bele. Már csak a nadrágom kellene, de így már könnyebb kimászni, hogy van rajtam valami és megkeresem. Azt hiszem elkezdek rothadni belül, mint egy ork...Azt hiszem lassan orkká fogok változni. Nem tudom, valami nagyon elromlik.
- Mondhattad volna hamarabb is, hogy nem szeretsz, Te...ribanc!
Morgom az orrom alatt, aztán olyan vadul tépem fel a kijárati ajtót, mintha ez lenne az utolsó ajtó az életemben. És az utolsóval már minek szépen bánni? Különben is csak egy ajtó! Tudom, hogy meg fogok dögleni és akkor már sajnálja és legyen rossz neki, hogy még sírni sem láthat! Mert akkor így nem vagyok demotiváló és bánni fogja, mindent meg fog bánni és megfizetek neki! Még mielőtt teljesen ork lennék.
De nem tudom meddig jutok el így, csak el akarok menni innen, gyorsan és ész nélkül. A legkönnyebb lenne hazafutni Zinhez, de most nem tudnám elviselni a közönyét. Azt hiszem a legeslegkönnyebb lenne egyszerűen csak meghalni. Nem hiszem, hogy az jobban fájna mint ez most itt. És ez a fájdalom sokkal, de sokkal rosszabb! Azt hiszem tényleg mindennél rosszabb, amit csak el tudok képzelni. Rosszabb Lionelnél, a kutyáknál, a verekedős fiúknál, az Ufoknál és a szörnyetegeknél. Sokkal rosszabb a halálnál és a vérnél, mindenfajta undorító, kiütéses, fertőző betegségnél.

karakterinformáció

Hát első körben jól reagál, vagyis hát... nemigen reagál sehogy, de azt hiszem, még el kell jutnia a dolognak a tudatáig. Kis szöszke fejében általában nagyon nagy a káosz, de hátha kitisztul a kép... egy ilyen dolgot megtudni általában nagyon is józanítóan hat az ember ködös, reggel-fáradt elméjére. Istenem, annyira szép és cirógatnivaló még így is! Legszívesebben magamhoz rántanám, magam alá gyűrném és egyszerűen közölném vele, hogy csss, semmi baj, mert szeretlek, és hiba volt, de hát nem mondhatok neki ilyeneket... Mégis ki lenne erre kíváncsi? Neki kell eldöntenie, mit akar reagálni a helyzetre. Meg kell hagynom neki a lehetőségét annak, hogy üvöltsön, pofozkodjon, sírjon, bármi.
Értetlenkedik, én pedig figyelem és nem mozdulok, várom a lavinát, melyet a nyakamba zúdít majd (remélem), és aztán túl lendülünk ezen, valahogy megoldom, kidumálom, megnyugtatom, megdugom. Akármi. De ehelyett csak ül aztán öltözni kezd és felkel és...
- Hogy mi? - csusszan ki a számon, amint leribancoz, tekintetem kérdőn villan a szerelemhörcsögünkre, majd vissza Kilóra. Ajkam árulkodón felkunkorodik egy mosolyra, hiszen ezt nem gondolhatta komolyan, ez... nem igazi vád, ez csak valami gyér beszólás, lányos butaság, de... De aztán rendeznem kell a vonásaimat, mert azt hiszem, komolyan gondolta, annyia komolyan, hogy már el is viharzik a szobámból.
- Kilian... várj!
Én meg itt heverek egy szál faszban! Felpattanok és felrángatok magamra egy farmert, félig begombolom és már nyargalok is Kilian után. (Remélem, msot is eltéveda házban, mint máskor is, akkor utolérhetem!) Utolérem, még mielőtt kimehetne a házból, a keze ugyan már a bejárati ajtó kilincsén van és talán ki is tárta, mikor nekiütközöm, mármint átkarolom hátulról a testét és magamhoz szorítom, erősen, komolyan.
- Várj - lihegem a nyakába, megcsókolom a hajtövét, és egy tapodtat se engedem tovább. - Ne rohanj el, beszéljük meg, gyere vissza, kérlek - suttogom neki hadarva, megrémülve a lehetőségtől, hogy ha most kimegy azon az ajtón, akkor baja esik, és az én hibám lesz.

Jézusom, Jézusom, Jézusooom! Úgy meredek rá mintha nem is tudom mi lenne, mondjuk szűz. Pedig mennyire nem az, biztosan jóban van azzal a pasival, lefeküdtem egy másik férfival? Dehát...dehát... elrontottam? Annyira tudtam, biztos voltam benne, hogy rosszul csinálom például a szeretést és lepereg előttem millió tinikori helyzet, amikor nem voltam elég jó. Sosem voltam elég jó.
Megismételném, hogy ribanc, igen jól hallotta, de inkább mosolyog és tudom, hogy megint idióta vagyok. Annyira sírnék, mint még soha és ez nem is jó szó rá, hogy sírás, mert üvöltenék a fájdalomtól. Ribanc, nem kellenek neki, nem kellek senkinek...soha nem is kellettem. Azt hiszem megint nem voltam elég menő, elég minden, azt hiszem mégsem kellett volna önmagam adni, azt kellett volna csinálni, amit az első pszichológusom mondott! Olyan becsapottnak érzem magam, olyan átvertnek, olyan szarul. Nagyon gyorsan el kell tűnnöm innen, azt hiszem nagyon sírnék és bevallanék mindent egy gyenge pillanatban. Mint Darylnek és Ed mit mondana? Amit mindenki "Kilian téged nem lehet szeretni, Kilian te hülye vagy."
Nem igazán tudom hol vagyok, csak egy folyosón, nem képzelem ó, hogy utánam jön. Aztán mégis... Furdalja a lelkiismeret. Akkor is rá gondolt, amikor engem dugott meg?
Amikor átkarol egy pillanatra elgyengülök, megfordul a fejemben, hogy nem fog érdekelni, hogy csalhat, úgyis egy kis fos vagyok, nem mindegy? De az, hogy nem szeret valami hihetetlenül rosszul esik és valami egyszerűen szétmar belülről és ott vonyít bennem, hogy "DEMOTIVÁLÓ" hogy túl sokat sírtam, hogy olyan voltam mint egy lány, hogy az egészet elszartam mert nem voltam elég... szexi, elég férfias.
- Szereted?
Kérdezem jegesen, a falnak beszélek és az a tény, hogy biztos szereti azt hiszem irányítja a hangom színét is és csinálja olyanná, mintha nem érdekelne.
- Ed, hagyjál most békén, egyedül akarok lenni, jó?
Kiáltok fel hirtelen, hisztisen, egy pillanatra kicsúszik a lábam alól a talaj és gyorsan elrántom magam tőle. Elég erősen ahhoz, hogy el kelljen engednie.
- Mi a faszt akarsz megbeszélni?
Mondom ki azt a szót.
- Félrekúrsz másokkal és én! Én csak egy vagyok a sok közül Ed!
Szakad ki belőlem, de már rohanok, kell egy kanál, kell egy ork, kell egy hajfesték! Ha minden igaz valahogy találok egy ajtót, ha kell többön is átgázolok, ki kell jutnom innen! Most az egész életem tépte széjjel, mert amióta megismertem ő volt minden és változtam is, Zin is észrevette, most meg... Feltépek egy ajtót, kirohanok rajta, bele az éjszakába. Bele fogok halni, hogy nem sírhatok most.

karakterinformáció

Szó szerint menekül előlem, pedig én... nem erre számítottam, nem ezt vártam. E se kellett volna mondanom, de nem bírtam tovább. Hiába fogom, olyan, mintha egy teljesen idegen kis teremtény kapálózna a kezeim között. Kilian sosem harcolt így az érintésem ellen, játékból sem. Próbálom erővel lefogni, és amint kimondja azt a kérdést, hogy szeretem-e, legszívesebben felrúgnék valamit.
- Dehogy szeretem! - vágom rá tiltakozva. - Egy alkalom volt, egyetlen egy, baromira részeg voltam, és... - kezdenék ebbe a szánalmas magyarázatba, pedig az, hogy részeg voltam-e, senkit sem érdekel, akkor is én voltam és akkor is felelősséggel tartozom a tettemért. És most tessék, itt az eredménye! Kilian teljesen megvadult ettől az egésztől. Szegény, szegény, szegény!
Végül a düh annyi erőt ad neki, hogy sikerül kiszabadulnia a karjaimból. És még káromkodik is. Ez meglep, jobban, mint az, hogy mennyire kiakadt.
- Te nem egy vagy a sok közül! - szállok vele vitába. Felbasz. Vagy inkább megrémít. Nem engedhetem el ilyen állapotban, nem engedhetem el most, hogy nem akar megbocsátani. Utána sietek, és ugyan már kint járunk az ajtón, még nem jutott ki a kapun. Megragadom vékony kis csuklóját és visszahúzom, rántom, egy falhoz tolom és miközben mindkét kezét a feje fölé emelem és a falhoz szorítom, komolyan és szigorú tekintettel meredek az arcába. Észre se veszem, mennyire erőszakos is vagyok vele, én csak azt akarom, hogy ne menjen sehová! Ő az enyém, és itt van a helye.
- Nem akarom, hogy elmenj. Tudom, most dühös vagy, de pont azért mondtam el, mert fontos vagy nekem, mert nem akarom, hogy mástól tudd majd egyszer meg, én nem tudok neked hazudni Kilian - magyarázom lendületesen, nem mehet el, nem hagyhat itt. A kinti lámpák tompa, sárga fénye világít csak meg minket, csönd van, sehol senki.
- Sajnálom, kérlek, dühöngd ki magad, vagy sírj, vagy bármi, de ne hagyj itt, kérlek - ismételgetem ezt a szót és közben elhalkul a hangom, nem is szorítom már annyira, csak a nyakához bújok, mert ő az én kismacskám, és nem hagyhat itt, meg fog bocsátani ha akarja ha nem.

Úgy érzem itt a világ vége, de nem sírhatok mert az neki nem tetszik Ő Mondta, demotiváló, demotiváló vagyok! Nem szereti...részeg volt, akkor is részeg volt, amikor először hozott fel, engem sem szeret, vagyis én a másik vagyok neki, vagy az a másik neki a másik és megfogta az ő kukiját is és biztos a szájába vette!
Meredek rá, talán le kellene ülnünk, elsírnom magam mégis, olyan nagyon nehezen jön a levegő, biztos kevés növény van a közelben, Ed nem szellőztetett és kevés az oxigén, vagy az agyamból szívta le valaki, az a MÁSIK. Szóval ki kell jutnom innen, azonnal, sürgősen.
- Ed én...
Kezdem, levegőt veszek, illetve próbálok, a földre meredek aztán rá. El kell kezdenem ezt a mondatot még egyszer.
- Ed én...
Nem jutok tovább, úgy érzem megfulladok, hogy meghalok, pedig nem is tudom...egy hónapja, vagy kettő elnézem simán, rosszul esik, de nem baj, hát ennyire megváltoztam? Ennyire meg akarok felelni?
- Engem is csak úgy felszedtél és csak úgy megdugtál részegen én voltam az a hülye, aki beléd szeretett és jött egy hörcsöggel, hogy elcsábítson és mondtam, hogy kellesz pedig féltem tőle, hogy te nem csak nekem kellesz.
Hadarom félig kiabálva félig nem létező levegő után kapkodva, el kell innen tűnnöm, át kell ezt gondolnom, de Ed nem hagyja, leszorít, megfojt, nem enged. Forgatom a fejem, nem akarok ránézni, az altestemmel próbálom tovább taszítani, akkor is, ha hozzáér a, hozzáér az, amivel a fiúk pisilnek.
- Ed...de miért? Miért nem vagyok elég jó. Gyűlölöm...
Suttogom. Talán nem is sejti senki kire gondolok.
- Sírni...
Még mindig suttogó a hangom, vészes, hisztérikus, dühös, zaklatott, de nem csuklik el. Azt hiszem pont azért fulladozom mert nem csuklik el.
- Hogy megint demotiváló és undorító legyek? Nem! Ed...
A nyakamhoz bújik, nekem megroggyannak a térdeim, ha ő nem kap el térdre esem.
- Azonnal használnom Kell a fürdőszobát. Menjünk vissza...
Nyögöm, hányni fogok, hasmenésem lesz, ki kell mennem, minden egyszerre történik majd, valami nagyon rossz, valami nagyon megalázó, egyszerűen kell egy fürdőszoba, MOST! Belecsimpaszkodom Edbe, adja meg még ezt a szívességet, de hamar ráállok a saját lábamra mert nekem annyira kell egy fürdőszoba.
- Gyorsan, siessünk! És Te nem jöhetsz majd be! Nekem egyedül kell, kimennem, most!

Elindulok visszafelé, azt hiszem van egy fürdőszoba alul, még emlékszem, nem szabad hogy bármi megalázó történjen...Akkor tényleg mindennek vége! Valami furcsa, utolsó erőből indulok meg vissza, úgy érzem vissza a pokolba, talán pont itt csinálták, talán pont ugyanabban az ágyban! Levegőm nincsen, elfogyott, szédülök és amint fürdőhöz jutok azonnal felrántom. Nem szoktam erős lenni, de ahhoz talán van erőm, hogy Ed orrára csapjam. Ha nem jön be, ha tényleg nem jön, mert az is lehet, hogy bejön! Igen...mi van ha itt van? Iszonyatosan szédülök, mintha lépteket hallanék, biztos követett, biztos örül, hogy visszajöttem, biztos azt hiszi sírok, vagy azt hiszi kakilok? Vagy hányok? Vagy egyéb undorító dolgok? Lássuk mi van még? Krónikus orrtúrás? Neee, valamit csinálnom kell itt, határozottan emlékszem, meg kell találnom a wc kagylót. Nem látok semmit, semmit a világon, Ed be fog jönni, a nyilvános wcbe is bejött és biztos látta rajtam, hogy rosszul vagyok. Egy percre kitisztul a kép, csak egy másodperc, akkor pillantom meg őt...akit gyűlölök.
- Gyűlölöm...
Nyögöm meredten a tükörbe, megfeledkezem mindenről, kezd megint elhomályosulni minden, csak valami utolsó, nagyon mély kétségbeesés van. És akkor rájövök, hogy ebben az egész helyzetben a legjobban végig magamat gyűlöltem, a gyengét, a fost, aki soha nem volt elég jó, de annál naivabb, hogy elhiggye lehet önmagáért szeretni.
- GYŰLÖLLEK!
Megfeledkezve minden másról, Edről és a mosdóról, hogy kell valami, hogy Ed talán bejön, de mielőtt még bejön teljesen elvesztve minden Kilianségem és önuralmam mindent a világon ököllel nekiesem a tükörnek, teljes erőmből zúzom be, olyan erősen, hogy ezernyi szilánk sebezi fel mindkét kezem nagyjából a könyökömig. Talán Ed éppen utána lép majd be, talán azt hiszi öngyilkos akartam lenni, talán az is, nem tudom. Alig fogom fel azt a rengeteg vért...

karakterinformáció

Valójában fogalmam sem lehet arról, milyen és mennyi komplexust okoztam Kiliannek a puszta létemmel, véleményemmel, szavaimmal. Persze azt észrevettem, hogy változott, például kihúzza magát, magabiztosabb lett, a mozgása is más... Az ágyban is hangosabb és aktívabb, de mindezt hogy mi okozta konkrétan, azon kívül, hogy én, el se tudom képzelni. Arról sincsen fogalmam, hogy az ilyen nagy és gyors ütemű változás nem feltétlenül jelent jót, vagy tesz jót az ember jellemére irányulóan. De hát honnan is tudnám?
Küszködik a szavakkal és én is, de aztán olyasmire világít rá ami nekem ezidáig eszembe sem jutott, de az első és legegyértelműbb választ adom rá:
- Az egészen más volt!
Pedig amúgy látszólag tényleg nem, és nem is tudom ebben a kritikus pillanatban, mi pontosan a különbség, pedig van, tudom, érzem, hogy van, Kilian más, egészen más, mint D'Abo... Most csak ficereg és küszködik velem megint, az ágyékommal is nekifeszülök, ha ez kell.
- Elég jó vagy. Nekem te kellesz Kilian, hörcsögöstül, sírásostul, mindenestől - mondom neki szenvedélyesen, hogy meggyőzzem. - Nem vagy demotiváló - teszem hozzá. Ne, csak ezt ne! Úgy megjegyezte ezt a szót, mintha a homlokára tetováltam volna. De fogom, úgyhogy nem fog összeesni. Fogalmam sincs, hogy hogy jön ide a fürdőszoba, azt tudom, hogy egyeseknek felfordul a gyomra, ha zaklatottak, másoknak begörcsöl mindene és hasmenésük lesz a stressztől, Kilóból mindkettőt kinézem, ezért inkább nem akadékoskodom csak örülök, hogy visszajön, mert amint az ember megtette az első lépést visszafelé, a többit is meg fogja, kibékülünk majd és minden olyan lesz mint azelőtt! Betámogatom és egyetértek, és strázsálok a fürdőszoba előtt, rágyújtva egy istenverte cigire, nem érdekel, hogy a lakáson belül vagyunk. Azért hallgatózni nem hallgatózom, annyira perverz nem vagyok, hogy kifigyeljem a vízloccsanásokat. Szívom a cigit magamhoz véve egy kistányért a nem tudom honnan, és azon agyalok, hogy most ha kijön, leülünk és az lenne-e a jobb, ha dugnánk vagy ha beszélgetni próbálnék vele, de valószínűleg a kettő ötvözete lesz a legeredményesebb... Ekkor hallom meg, hogy kiabál, valakivel nagyon kiabál pedig elvileg egyedül van. Kopogtatni kezdek az ajtón, de aztán meghallom a csörömpölést, mégis mi a szentséges úristent művel odabent?! Rátöröm az ajtót, és meglátom, hogy ott kuporog a földön és minden csupa vér és szilánk. Te jó ég, hogy tudja még a tükröt is úgy összetörni hogy közben szanaszét szabdalja magát?!
Nem gondolkozom, csak cselekszem. Megragadom a karjait és felültetem a kád szélére, törölközőt csavarok a két karjára.
- Emeld fel a kezed! - parancsolok rá, megfogom és felemelem őket neki, megmutatva hogyan kell, hogy legalább azzal ne siettesse, hogy elvérzik, hogy lelógatja a karját.
- Beviszlek a kórházba - közlöm aztán vele. - Hallasz? Kilian, válaszolj! - szólok rá erélyesebben, hiszen teljesen kakukk, úgy néz ki, mint aki azt se tudja, hol van és miért. Sokkot kaphatott. Mindenesetre felkapom az ölembe ha nem reagál és kocsiba teszem. Magamra kapok egy pólót valahonnan útközben.

Ez az egészen más volt sem túl meggyőző, talán mert túl gyorsan mondja. Nem tudom, nem tudom ki volt az a másik, de nagyon idegesít. Szeretném...szeretném levágni a tökeit. Nyelek, a hajam simítom a fülem mögé és vitázok magammal belül. Ez biztos nem olyan nagy ügy, másokkal is megtörténik a filmekben és a főszereplő mindig megbocsát. Remegő tekintetem az övébe fúrom, hogy... elég jó vagyok... Miért nem elég most ez? Miért nem hiszem el? Mi oka lenn hazudni? Miért nem dobott ki? Azt a másikat miért nem? Biztos...okosabb mint én,biztos szebb és Ed mindig mondta, hogy idegesíti, ha sírok, akkor most hirtelen miért nem? Ki nem tudom mondani egyik kérdésem se, sőt válaszolni sem igazán, csak a fejem rázom meg reményvesztetten.
- Mégsem voltam elég jó...
Közlöm rekedten, de aztán berohanunk a fürdőbe, vagyis csak én aztán meg...kiesik minden.

Üvegeket látok magam körül, megragadok egyet, Rómeó mondta, azt elmotyogom most én is. Mert azt hiszem most meg fogok halni, mert ennyi vért még nem láttam menstruációról szóló lapokban sem. Ez csak a halált jelentheti.
- Ím itt-e tőr, ez legyen helyed
Húzok egy csíkot végig a kezemen, azt hiszem ha túl lassan folyik a vérem, akkor lassabban halok meg jobban fog fájni, úgyhogy segíteni kell. Halványan meglátom Ed fejét.
- Menj innen...
MOtyogom.
- Látod nem is sírok, csak meghalok.
Semmit nem csinálok meg abból, amit mond, amikor szólogat elfordítom a fejem, azt hiszem meg kellene mondanom neki, hogy szeretem, úgyis mindegy, úgyis meg fogok halni.
- Te voltál az életem értelme.
És majd kinevet, hogy nyálas. Nem baj, úgyis elveszítem az eszméletem, mert nagyon fáj és nem sikíthatok és nem sírhatok. Majd út közben, mert most visz valahová. Biztos szánalmasnak fog tartani, de ez az igazság. A szánalmas életemnek ő volt az értelme. Miatta képes lettem volna teljesen megváltozni. Csak azt hiszem túl lassú voltam és végül nem voltam elég...mint ahogy azt már az elején sejtettem.

karakterinformáció

A gépek, a filmekkel ellentétben, nem csipognak mindig az intenzív osztályon. Legalábbis Kiliané nem. Van gépe, de csak akkor kezd el sikítozni, ha levesszük valamelyik tappancsot a mellkasáról. Ezt csak onnan tudom, hogy a nővér azt mondta, ne vegyük le. Eszemben se lenne. Mivel csipogás nincs, az egyetlen megnyugtató hang itt Kilian lélegzete. Az órám ketyegése és az a néhány nesz, amely a Beverly Hills-i magánkórház folyosóról bejut a különszobába, csak arra emlékeztet, hogy hol vagyok, és mennyi idő telt el.
Mennyi idő telt el, mióta felvágta az ereit azért, mert én voltam az élete értelme, és én elárultam őt.
Nála jobban és hatékonyabban soha senki nem verte még a fejembe, hogy a tetteknek következményei vannak. Annak, hogy fogtam, felszedtem őt, magamhoz vittem, megdugtam. Annak, hogy utána nyaralni vittem, hogy ott tartottam magam mellett folyamatosan és elértem, hogy belém szeressen. Annak, hogy ennek ellenére fogtam magam, alaposan berúgtam, és megdugtam valaki mást. Miközben ő otthon várt. Orkkal, a hörcsöggel. Egyórányi diadalért most itt fizetek, Kilian vérével és haragjával és gyűlöletével, az eszméletlenségével, a kötéseivel, melyektől akkora a karja, mint Popeye-é, alatta az öltésekkel, mind a 33-mal összesen, mellyel egybe varrták azt, amit szétszabdalt. Ő. Én. Vagy a tükör, teljesen mindegy.
Megdörzsölöm a halántékomat és a térdeimre könyökölve bámulom őt, szuggerálva. Este hat van. Az anyját egy háromnegyed órája hívtam föl, kicsivel az után, hogy Kilian hímzését befejezték a sebészek. Bármelyik percben itt lehet, erre gondolok, miközben erőteljes cipőkopogást kezdek hallani, és végül benyit a szobába. Felállok. Üdvözlöm.
Milyen pazar, hogy ilyen felemelő körülmények közt találkozunk először. Váltunk néhány szót, leteszi a müzlis joghurtot, amit hozott, mert a fia kedvence, pedig én tudom, hogy már nem is. Csendben figyelem, ahogy megcirógatja Kilian arcát, aztán nekem támad, amiért ebbe hajszoltam a fiát. Némán hallgatom végig, majd bejön a nővér. Kimegyünk. Cigizem. Kávézom az automatánál. Cigizem még, elfogy egy fél doboz. Visszamegyek.
Órák óta semmi változás, hörikém, már igazán felébredhetnél!

Nem akarok felébredni! Olyan borzasztót álmodtam, hogy nekem jött egy tükör. Nagyon megütött. Aztán Ed is nekiment valaminek a pöcsével. Kemény volt és megütött.
Sokat pislogok, de csak körül belül a hatvanadik erőlködésre sikerül igazit pislantanom, amitől kinyílik a szemem. Homályosan, de meglátom Edet. Még sok másikat kell pislantanom ahhoz, hogy rendesen meglássam. Először nem tudom mi van, csak, hogy valami rossz, mert valami fáj és rendellenes. Minden túl fehér és illatos, ez nem lehet Ed lakása. Az enyém sem, minden Túl illatos.
Aztán felfogom, nagyon lassan mint aki nem akarja. Sem gondolkodni, sem pislogni, sem a száját megmozdítani, hogy beszéljen. Nagyon nagy pehhem van, hogy felébredtem. Mindenkinek jobb volna, ha halott lennék. Nekem is és Ednek is, akinek nyilvánvalóan csak egy kolonc vagyok, aki ráadásul megőrül, ha megbántják. Szóval azért lehet itt mert lelkiismeret furdalása van, mert tudja, hogy miatta. Ezt...egészen gyorsan összeraktam ahhoz képest mennyire fáj a gondolkodás, mintha a fejem is beütöttem volna. De ilyesmire nem emlékszem.
Nem akarom, hogy itt legyen csak ezért. Nincs jó kedvem és még nem fájt így semmi sem. Csak a lelkem fáj jobban. Annyira nagyon jobban, hogy amiatt még a karom is eltörpül és nem sírok. Még mindig, semmi miatt. Furcsa, mintha Ed csak erre tanított volna. Pedig megtanított sok minden másra is, például normálisabbnak lenni és szeretni.
- Most már jól vagyok, elmehetsz. Túlélem
Mondom meg neki. Zavar, idegesít, hagyjon magamra. Úgyis csak azért van itt.
- Az én hibám volt, nem a tiéd, felejtsd el.
Suttogom neki. Artikulálni nem nagyon tudok, csak egy kicsit.
- Menj haza nyugodtan.
Majd felhív, ha akar. Én nem fogom keresni. Nekem már megvan a tervem, hogy elfelejtsem. Kurva leszek és drogos. Szerintem jó terv.

karakterinformáció

Végre megmozdul. Moccan. Ez az! Talán felébred. Rögtön odalépek az ágyához, és fölé hajolok. Kérdeznék, de szerintem annyira ki van száradva a szám, hogy egyszerűen nem forog a nyelvem. Vagy valami más tart vissza attól, hogy beszéljek, nem tudom. Az elmúlt pár óra és most ez a baromi hosszú éjszaka, vagy tudom is én, mennyi idő telt el, szóval pokoli volt. Aggódtam Kilianért, mardosott a bűntudat és egyszerűen semmit se vártam annál jobban, hogy kinyissa a szemét, rám nézzen, elmosolyodjon és...
És hogy minden olyan legyen, mint azelőtt. De hát... Mégis mire számítottam? Varázsütésre?
Az első szavait alig hiszem el. Annyira arcul csapnak, hogy hátra is lépek egy fél lépést.
- Mi? - nyögöm ki végül. - Nem, eszem ágában sincs elmenni - találom meg a hangom és visszalépek, megérintem a kézfejét, mely olyan fehér, mintha félkész számítógépes grafika lenne, színezés nélkül. A bőre is száraz, narancsszín jód foltok vannak rajta itt-ott a kötés alól kikandikálva. Ha látná, kiborulna, de szerencsére n em látja.
- Sajnálom, én nem ezt akartam - kezdek bele inkább. Figyeltem ugyan, hogy mit mondott, hallottam, de az elmém nem dolgozta fel, nem ennek kellett volna kijönnie a száján, hanem mondjuk annak, hogy "hol vagyok", "mi történt", vagy ha még mérges, akkor a "mi a fenét keresel te itt" is éppen megfelelő lett volna. De nem ez tört fel belőle és ennek így semmi értelme nincs.
- Biztos dühös vagy, de nem megyek el. Kérsz vizet? - nézek körül segélykérően a magánszobában, de hát sehol egy istenverte szövegkönyv, amiből felolvashatnám az idevágó részeket.
- Hogy érzed magad? - kérdezem inkább, amint a tekintetem visszatalál rá. Nem akarom a kötéseit bámulni, azt láttam már épp eleget. - Örülök, hogy végre magadhoz tértél - mosolyodom kicsit el, hátha attól ő is jobban lesz. Megérintem, megcirógatom az arcát.

Kábán meredek Edre, szeretném, ha elmenne, hogy ordíthassak, nem nagyon érdekel, hogy hol vagyok. Rémültebben nézek körül hogy hol vagyok és először nem nagyon értem.
- Bolondokháza? Ez...ahol most vagyok?
Tippelek. Tudom, hogy akik öngyilkosok lesznek, vagy valami hasonló tébolydákba kerülnek és engem biztos megítélt valami orvosszakértő, aki rájött ez mennyire nem volt normális lépés. De csak ezért mert szeretem ezt a fajankót!
- Pedig szeretnék sikítani
Csúszik ki a számon, komolyan nézek rá, előtte nem merek. Azzal hogy is mondjam...győzne.
- Biztos nem véletlenül tetted.
Veszek egy mély levegőt, ahogy megpróbálom összeszedni a gondolataimat. Kicsit világosabbak, ahogy valahonnan mélyről húzom fel őket.
- Elhibáztam valamit. De helyreteszem. Helyreteszem magam.
Nézek rá merevebben és kétségbeesettebben, hangosabban kiáltva az utolsó két szót. Igazából nem most kellett volna... és az a másik biztos szexibb is, jaj nem bírom elviselni!
Dühös vagyok? Megvonom a vállam.
- Már nem annyira, inkább...csalódott. Nem, nem kérek, csak szeretnék egyedül lenni és átgondolni ezt és kösz kérdésed szarul. Leszúrtam magam azt hiszem.
Ráncolom a homlokom, valami ilyesmi rémlik. Tényleg beteg vagyok... Anyámnak mindenképp hazudnom kell.

karakterinformáció

- Nem, ez az intenzív osztály, Holbrook Magánkórház - adok neki pontos választ a kérdésére. Az ajkamba harapok. A sikítás... nos, nem túl jó jel, de kezdetnek nem rossz.
Először nem fogom fel, miről beszél. Mit nem tettem véletlenül? De aztán rájövök, hogy arról a félrelépésről beszél, amit bevallottam neki, és ami miatt történt ez az egész. Nyelek egyet, ádámcsutkám mozdul. Nincs helye magyarázkodásnak, ezért nem mondok semmit, megint.
- Ez nem a te hibád - mondom, de a hangom gépies. Hiába, hogy így van, hogy nem ő tehet róla, hanem én, akkor is, ez egy olyan unalmas és elcsépelt szöveg, hogy... te jó ég, minden korábbi partneremnek ezt mondom.
Ez a kis jelenet egyre szánalmasabb. Szilárdan elhatároztam, hogy mellette maradok, mert szüksége van rám... most mégis kicsit arra gondolok, hogy szüksége van egy kis időre nélkülem. Talán. Igazából nem tudom, mi volna jó, de azt tudom, hogy valaminek sürgősen meg kell változnia. És én sem igazán találom itt a helyem egy ideje.
Túl sok időm volt gondolkodni, amíg azt vártam, hogy Kiló felébredjen. Livi szerint sose származik semmi jó abból, ha a férfiak elkezdenek gondolkodni.
Nézem őt, és látom, hogy tönkretettem mindent. Nincs kiút ebből. Talán hagynom kéne. Jobb volna neki nélkülem.
- Betörted a tükröt és a szilánkokkal felszabdaltad az ereidet - közlöm vele ugyancsak színtelen és fűrészpor-száraz hangon, vagy inkább fásultan.
Ő is azt mondja, hogy egyedül akar lenni. Az anyja is ezt mondja. Az eszem és a szívem is ezt súgja, egyedül a bűntudatom az, ami idecövekel. Megdörzsölöm a halántékomat.
- Volt itt anyukád. Kedves nő... Hoz be neked cuccokat, azt hiszem. Innod kéne - jegyzem meg, sokkal inkább szórakozottan, mint szigorúan. - Rengeteg vért vesztettél...
Óh, Ayres, fogd már be, ez senkit se érdekel.
- Megértem, hogy egyedül akarsz lenni. Kapsz... időt, amennyire csak szükséged van. Be fogok jönni holnap, és azután is. Mert aggódom érted, mert tudni akarom, mi van veled, mert nem akarlak elengedni. Össze vagy zavarodva, és ez az én hibám. De helyre fogok hozni mindent köztünk, ígérem.
Odalépek, megcirógatom az arcát a kézhátammal.
- Holnap jövök.
Aztán, fogom a véres ingem - hisz a karomban cipeltem -, és magára hagyom, ahogy kérte.

karakterinformáció

» There and back again - Kilian & Edward
» Secrets - Zin & Amelia
» Edward Ayres
» Let Me Show You Your Options - Daryl & Edward
» Nyitott pozíció - Mona & Edward

Some secrets need to be kept - Kilian & Edward

Some secrets need to be kept - Kilian & Edward

Similar topics

Similar topics