Az időzítése, mint mindig, most is páratlan. Szüksége van egy jó erős feketére. Mielőtt félre értenénk, nem egy izmos, fekete hajú lányra gondol. Azokat egy darabig szeretné elkerülni, csak a baj van velük. Most inkább, egy jó erős feketekávét szeretne magának tudni, hiszen az, hogy álmosnak érzi magát, enyhe kifejezésnek számít a szókincstárában. Nem sokat aludt az éjszaka folyamán, és nem azért, mert mintadiákok példáját követve tanuljon.
Pedig, eléggé le van maradva az itthoni eseményeket tekintve. Ez nem csak az oktatást öleli körbe, hanem a társaság változását, és a kapcsolatok kuszaságát. Régebben ez meg sem kottyant neki, nem okozott szinte migrént számára a sok információ. Most viszont…?
Csak fejét fogná, és úgy sétálna végig az utcán. Azonban Ő úriember, így keze zsebében pihen, ő pedig kitartóan vizslatja a kirakatok tartalmát, míg el nem éri a kiszemelt területet.
A kávézót.
Rég nem vágyott ennyire egy kávéra. Az új helyzet, amibe igazából csak visszacsöppent, kicsit szokatlan számára. És ez sok mindenkit meglephet. Daniel-nek valami szokatlan legyen?
Végül is, ő is embernek számít, még ha a viselkedését tekintve csak a sátán fiaként emlegetik.
Talán a hőn áhított ital kicsit összerázza feje tartalmát.
Belép az épületbe. Mint mondtam, az időzítés ismételten tökéletes. A lehető legnagyobb tömeg fogadja. Még szerencse, hogy nincs klausztrofóbiája és, hogy a türelme ma mellé pártolt. Előfordulhatott volna azt is, hogy sarkon fordul, és inkább keres egy olyan helyet, ahol nem tömegnyomor fogadja.
Ezt az ötletét el is vetette, mikor megérezte a kávé finom illatát, ami egész a lelkéig hatolt. Igen romantikus kapcsolat alakult ki kettőjük között, így mindenképp amellett döntött, hogy végig állja a sort, és kér abból a csodából, ami miatt jött.
A kiszolgálás kifogástalan volt. Amilyen drasztikusnak állította be a helyzetet, annál gyorsabban került sorra, és tudhatta magáénak az élesztő koffeint.
Már csak egy helyet kell találnia, ahol kényelmesen elfogyaszthatja zsákmányát.
Körbe pillant a helyiségben és meg kell állapítania, hogy nem sok lehetősége maradt.
Egy fekete és egy szőke.
Mármint egy fekete és egy szőke hajú lány. Kicsit fancsali képpel kémlelte végig a felhozatalt, és mivel egyszer azt a gondolatmenetet végig futtatta, hogy feketével biza nem kezd, így végül a szőke hajú lány mellett kötött ki.
Híres arról, hogy először cselekszik, aztán kérdez. Jelen esetben sem történik ez másként.
- Remélem nem gond, ha ezt a széket én most kibérlem. – Mondja az után, miután már kényelmesen elhelyezkedett az ülőalkalmatosságban. Kicsit oldalasan, egyik lábát átvette a másikon.
- Tudod, kicsit szűkösen vagyunk. Elég nagy a tömeg. – Magyarázza meg cselekedetét, mielőtt belekortyolna az italába.

Csendben állom végig azt a kilométer hosszúságú sort, ami jelenleg előttem stagnál. Csigalassúsággal haladok célom felé, pedig már igazán vágyok a koffein, frissítő érzésére.
Álmos vagyok. És ezt láthatóvá is teszem. Cseppet sem zavartatom magam, kezemet szám elé kapva adom a közönség tudtára, hogy mennék, mennék, a kiszolgáló pult felé.
Ezt többször eljátszom, még végül csak sikerül elérnem az áhított berendezést.
Ott bizony kiderül, hogy a kiszolgálás kicsit lassú, és nem csak a tömeg tehet arról, hogy ilyen sokan vannak. Pedig nyugodt szívvel feltételeztem azt, hogy ők tehetnek arról, hogy nekem várakoznom kell. És amit a legjobban utálok, az nem más, mint a várakozás.
Lelkem megcsömörlötten kéri ki a kávét. A kis maca habogva, remegő kézzel adja át a kávét, pedig még megjegyzést sem tettem a munkájára. Egy mosolyt varázsolok arcomra, ami azonnal fintorrá alakul át, ahogy megfordultam.
Ezt már ő nem láthatja, én pedig nem is foglalkozok innentől vele. Következő tejesítésre váró feladat: üres szék megkaparintása, a kényelmes délutáni kávé elfogyasztásához.
Esélyt sem látok arra, hogy ezt egyedül vigyem véghez, így kénytelen leszek valaki mellett helyet foglalni.
Nem tart sokáig ki is szúrok magamnak egy asztalt, amit egy szőke leányzó díszít. Odasétálok hozzá, majd mindenfajta udvariasság nélkül foglalok helyet.
Erre ő zavartan becsapja a füzetet, amibe firkálgatott. Felvonom a szemöldökömet én is, és kicsit közelebb húzom magamhoz az italomat. Az előbb keltett széllökés még a végén magával sodorná azt.
Csak elmosolyodok a mondatán, és biccentek. Vettem a lapot, menthetetlenül pofátlanul viselkedtem, és egy tipikus pasi vagyok. Én csak mosolygok tovább, és inkább beleiszok a poharam tartalmába. Kicsit még meleg, a szájpadlásomon érzem, hogy nem kellene ennyire mohónak lennem, mert már szinte éget. Így mikor meghallom, amit mond, köhögni kezdek.
Leteszem a poharamat, majd kicsit kidőlök oldalra, úgy kezdem el tanulmányozni a velem szemben ülő lányt.
- Láttad? Hátul is van szemed? – Csodálkozva meredek rá. Sok időt voltam távol a várostól, de ennyit… azért nem. Úgy tűnik, fejlődik az orvostudomány, hogyha már a tarkóra is szemet operáltatnak.
- Igen jól el tudod rejteni. Melyik klinikán csinálják? – Érdeklődök felőle, nekem se ártana valami extra képesség még pluszba, amivel levarázsolhatom azokat a csinos kis fehérneműket a lányokról.
- Lehet, hogy képzelődtem, de az előbb még teljesen bele voltál merülve a rajzolásba… de, mint mondtam lehet csak képzelődtem… - Így, nem tudom feldolgozni azt az információt, hogy ő látta azt a tömeget, amiből kizárta magát.

Ma úgy tűnik bal lábbal keltem fel, mert a jó modoromat valahol az éjjeli szekrényem utolsó fiókjában hagyhattam. Ha ezt most valaki hallaná, rajtam kívül, valószínűleg a képembe röhögne. A valaki alatt gondolok itt Zinre. Ő biztos. Hiszen, én és a jó modor… Pedig nekem is van ám olyanom, csak ritkán használom. Úgy érzem most elő kéne vennem, mert kezd elszaladni velem a ló. Igazából semmi rosszat nem szerettem volna, csak egy kicsit változtatni a lány hófehér arcbőrén. Ahogy elhangzik az első gúnyos megjegyzésem, egy piros pontot fel is jegyezhetek magamnak. A hölgyike pirul. No, persze nem a szerelemtől, hanem a dühtől?
Hoppá.
Zavartan, pislogva tanulmányozom a képződményt, ami épp kialakulóban van.
- Jól vagy? – Teszem fel még gyorsan a kérdésemet, mielőtt nekem támadna. Talán ezzel csak a dühét fogom feltüzelni. Egyre jobban kezd hasonlítani Jigglypuff-ra. Ezt jobb, ha meg sem említem neki, mert lehet, hogy az itala az ölemben fog kikötni. Azt pedig, nem szeretném.
Elérkezik az a pillanat is, ahogy elkezdi szépen „leüvölteni” a fejemet. Hiszen, én semmi rosszat nem mondtam!
- Azt hiszem félreértettük egymást… - Próbálok szabadkozni, hiszen ez a lány irtó cuki. Igen, cuki. Igen, ezt a szót használtam. És igen, kifejezetten tetszik a reakciója, így elégedetten dőlök hátra a székemben, és figyelem, ahogy minden mérgét a nyakamba zúdítja. Eléggé feszült lehet a drágaságom, ha egy ilyen beszólástól, ami csak egy kis csíny volt, a pulzusa az egeket verdesi. Összefonom karjaimat, és csak hallgatok.
Nem szabadkozok tovább. A vihar ellen sem lehet semmit tenni, ez ellen sem tudnék. Hagyni kell lecsillapodni. Bólogatok néha, hogy lássa, figyelek rá. Nem vesztettem el a fonalat, mindegy egyes szavát tökéletesen értem arról, hogy én milyen pofátlan vagyok. Reggel még úgy emlékeztem megvolt, mikor a tükörbe néztem. Útközben lehet lelopták róla. Meg sem lepődnék ezen, hiszen olyan jól nézek ki.
Egyszer csak azt érzékelem, hogy azok a gyönyörű szemek tüntetőleg tovább vándorolnak, és csend lesz. Körbe pillantok a kávézóba, hogy valakinek feltűnt e az eset, de azt kell érzékelnem, hogy ez a lány nagyon profin csinál mindent. Hiszen, egy bambuló tekintettel sem találom szembe magam.
- Tudod, ilyenkor olyan vagy, mint egy ötéves kisgyerek, akitől épp elvették az édességet. – Rákönyökölök az asztalra, kezemmel megtámasztom az államat, és kitartóan próbálom magamra csábítani íriszeit. Ebben profi vagyok, és nagyon jól tudom, mivel lehet ilyenkor a gyengébbik nemet kizökkenteni a valóságból.
- Nem mindenkinek áll ez jól, de téged igen gyönyörűvé varázsolt a dühöd. – Mindentudóan mosolygok rá. Vigyorom még szélesebb lesz, mikor hirtelen belekortyol az italába, megégeti a nyelvét és még félre is nyeli a forró italt.
- Hozzak vizet? - Tudok én udvarias is lenni... ha van miért.

Kifejezetten szórakoztat, hogy percek alatt, ilyen hatást sikerült elérnem ennél a lánynál. Ritkán fordul ez elő, még ha egy pökhendi alak is vagyok, amivel tökéletesen tisztában vagyok. Ő mégis minden szavamra úgy ugrik, mintha mást se csinálnék, csak bántanám.
Hát, ilyen rossz ember lennék?!
Költői kérdés.
- Ha, ennyire jól érzed magad, mégis miért vörösödsz? Lázas vagy? – Csak nem? Még orvost is kéne hívnom? Már teljesen elvesztettem az önkontrollom, talán nem kéne így visszaszólnom. Akár még itt is hagyhat a francba. Azt pedig nem szeretném, ezért jobb lesz, ha megmutatom azt, hogy Daniel Desmond tud udvarias is lenni.
Ezért kezdem rögtön azzal, hogy félre értettük egymást. Ez általában beválik, főleg ha a cicaszemeket is bevetem, de úgy vélem, ma nincs sikerem. A szóáradat folytatódik, és pedig csak hallgatok, és hallgatok… és hallgatok…
Tényleg nem szeretném, hogy itt hagyjon. Esetleg az ölembe öntse a kávéját. Drága volt a nadrágom. És, hogy még a sütivel is díszítsen? Tegnap voltam fodrásznál.
Nem kell a balhé. Tényleg nem.
Mégis úgy érzem, muszáj megjegyeznem neki, hogy olyan, mint egy kisgyerek. Most tényleg csak kedveskedni akartam, erre már megint…
Nők! Ha kedveskedek az sem jó, ha a rossz fiút játszom az sem jó… én megint csak egy áldozata vagyok. Elnyomnak a nők…
- Igen, nem csak sejtésem van. Már el is képzeltem a szituációt. És megjegyzem, kifejezetten ellenzem ezt a cselekvést. – Bólogatok is mellé. Szeretném, ha elkerülnénk azt, hogy megismerkedjek a kávé tartalmával. Ezért ismét ellövök egy régi poént, amitől csak félre nyeli a kávét. Na, tessék…
Érdeklődök a felől, hogy szüksége lenne vízre. Én pedig pattanok is fel helyemről, nehogy nekem megfulladjon ez a szépség. Soron kívül megpróbálok vizet szeretni. Ezt sikeresen teljesítem is, és már újra az asztalnál állok, hogy átnyújtsam a lánynak a vizet.
- Parancsolj. Csak lassan. – Fűzőm még hozzá, most kifejezetten tényleg nem szeretném, hogy elhalálozzon itt mellettem. Szép kis visszatérés lenne a címlapokon. „Daniel Desmond, a hős megmentő vagy inkább megölő?”

Talán engem is a mobilja emlékeztetője térít észhez, vagy esetleg a kávé, amit rendeltem, az kezdi kifejteni a hatását, de úgy tűnik, a reggeli mogorva stílusom kezd tovaszállni. Kezdem felvenni az egyszerű emberek tempóját, és próbálok belerázódni abba a kedveskedő jellembe, amit a szőkeséghez hasonló lányoknak szántam. Én úgy látom, hogy Ő most rosszkor volt, rossz helyen. Vagy, amúgy tényleg ilyen tapló vagyok. Vitatkozhatnék magammal, de úgy is csak azt hoznám ki ebből az egészből, hogy milyen lehengerlő is vagyok.
A velem szemben ülő leányzót is kellőképpen lehengereltem, csak nem éppen pozitív értelemben. Én ezt nagyon is jól látom. Azonban, mindig van egy B tervem van. Az-az a Bomba terv. Mikor a jelzés felhangzik, Ő sebtében kezd el matatni, pakolni, gépelni. Végére már a szemem felveszi egy jojó tempóját. Kapkodom jobbra-balra, végül ott akadok meg, hogy már a gépelés hangja is eltűnik. Egy darabig csendben figyelem, állom a tekintetét, mikor rám pillant, majd végül rákérdezek, hogy mégis milyen beadandóról van szó. Ennyit azért két kapkodás között elmondott nekem. Milyen kedves.
Felemelem a fejemet és egy nagyot bólintok, mikor felvázolja nekem a dolgokat.
Érdekes.
Azonban, nem érzem azt, hogy nekem ez elég lenne. Viszont feltűnt, ha kedvesen beszélek, kedves választ kapok. Hát legyen. Én kedves leszek. Most az egyszer. Csakis a jó ügy érdekében. Csak, mert kíváncsi vagyok.
Mielőtt tovább haladnék a beszélgetésben, illene bemutatkoznom. Eleget is teszek a kötelességemnek, Ő pedig készségesen válaszol rá. Megy ez nekünk. Igazán kulturáltan is tudok beszélgetni, ismerkedni.
- Austen… - Ízlelgetem a nevét, miközben megfogom a vékony, törékeny kezét, ami ezeken a jelzőkőn túllépve, igen határozott. Egy mosolyt is megejtek, majd elengedem a kezét. Most már nem is jegyzem meg neki, hogy újra elpirult. Pedig észrevettem, de neki olyan jól áll, mint egy csodás kiegészítő. Ideje visszatérni ahhoz a témához, amit elkezdtünk boncolgatni, olyan emberien.
- És pontosan mi a portfólió témája? Esetleg ez egy titkos projekt? - Kérdőn pillantok a szemébe. Hangomból továbbra is az érdeklődés hallatszik ki. Úgy tűnik, sikerült találnunk olyan témát, amin nem fogja szétmarni egymást, és egyéb lelki sérüléseket sem okozunk.

Azon gondolkodom, miközben Ő a portfólióval van elfoglalva, hogy vajon elhinné, hogy Én a nagyon „gonoszrossz” fiú, most semmire „olyanra” nem gondolok? Ugyan, az elmúlt kis időben, biztos el lettem könyvelve szexi rossz fiúnak. Félreértés elkerülése végett, most nem sajnálkozni fogok. Én ezért szeretem magam, és Ő is pontosan ezért kedvel. Ha nem így lenne, már régen faképnél hagyott volna. Ám, ez nem így történt. Azokat a csodásan villogó szemeket valamivel meggyőztem, és az nem lehet más, mint a testem. Igen, igen.
Így hát, miután sikerült emberré formálnom magam, próbálok úgy is viselkedni. Eleget tenni, az egyfajta elvárásnak, és nem kimutatni a fogam fehérjét. Bár, ezzel már szerintem igencsak elkéstem. Nézzük a pozitív oldalát, Austen legalább tudja, mivel is áll szemben.
Okos lánynak tűnik, azonban a sok pironkodás, elárul pár dolgot. Lehet, hogy én is okos vagyok? Feltétlenül.
Ezt miért gondolom? A bemutatkozás nagyszerű húzás volt részemről, hiszen eltereltem a figyelmét az eddigi stílusomról. Lehet, hogy „mély” nyomot hagyott benne, de ez már nem látszik rajta. Kezet fogok vele, hiszen ezt így illik, de talán a kelleténél tovább tartom a tenyeremben, a formás kis kézfejet.
A neve ismerősen hangzik, de tudatja velem, hogy nem áll rokonságban azzal az illetővel, aki miatt talán már nem először hallom a nevét.
- Áh, értem… - Újabb bólintás. Mint mondtam visszafogom magam egy kicsit, így nem teszek MÉG megjegyzést arra, hogy látható az, mennyire nincs rokonságban az említett írónővel. Valljuk be, Jane nem éppen mondható szép nőnek. Legalábbis a róla készült régi képek, nem annak mutatják. Személyesen, sajnos nem találkoztam vele.
Így, újabb csend ül az asztalunkra. Figyelem a lány reakcióit, ahogy teszi a gépre a képeket. Szerintem, el sem tudja képzelni, mennyi mindent elárul az arckifejezése. Túl sok minden ül ki rá, de a leglényegesebb az, hogy nem igazán tetszik neki, amit lát.
Megkell mondjam, valóban érdekel, hogy mi lehet a témája ennek a portfóliónak. Lehet, hogy az említett „gonoszrossz” jelző jellemző rám, azonban az iskola attól függetlenül az én érdeklődési körömben is benne van. Talán ezért is foglalkoztat ennyire ez a dolog.
Rá is kérdezek, amire egy terjedelmes választ kapok.
- Ha nem ezt tartod a leghelyesebb módszernek, akkor mi lenne az? - Nem értem, mi lehetne ennél is helyesebb. Én logikusnak, és könnyen kezelhetőnek látom ezt a feladatot. Valóban sokat tanulhat az belőle, aki a fotográfia mélyére akar beásni. Heily pedig egy csodás lány, akit vétek lenne nem megörökíteni.
- Mondanám, hogy én szívesen véleményezném azokat a képeket, mint kívülálló… - Kezdődik… - Azonban látom az arcodon, hogy nem szívesen mutatnád meg senkinek sem. - Ugyan, ez teljesen egyértelmű. Az elégedetlenséget tükröző arckifejezésből, ez nagyon könnyen levonható.
- Szerintem, ennél pártatlanabb véleményt biztos nem kapnál… - Elmosolyodok a mondandó végére. Talán kicsit manipulatívnak tűnök, de ez a szomorú igazság. Talán a tanárok azok, akik függetlenek tudnak a maradni. A barátok úgy is azt mondják, ami hallani szeretnél… akármennyire is gondolod, hogy ez nem így van.
- Mi a véleményed erről, Austen? - Igazán tetszik a vezetékneve...

Amíg Ő, a fényképek feltöltésével foglalkozik, nekem van időm megfigyelni a vonásait, reakcióit. Így, legalább nem tűnik fel neki, hogy mondhatni bámulom őt a kék tekintetemmel. Biztos rám szólna, hogy azonnal hagyjam abba a vizslatást. És tudatná velem, hogy tudja, mire is készülök. Úgy vélem, ez egy áldásos jelzés volt a telefonja részéről. Mindketten csendben maradtunk, és abba hagytuk egymás marását. Pontosabban, csak Én martam őt, de ez egy mellékes tény, amivel nem is kell foglalkozni. Lényegtelen.
A kis sunyi megfigyelésem csak addig tart, még rám nem pillant. Előtte azonban sok mindent el tudtam magamban könyvelni. Mivel, elmondta, hogy mi is a nagy kapkodásának az oka, kicsit más szemmel pillantottam rá. Láttam rajta, hogy bizony nem igazán elégedett azzal, amit lát. És az a szomorú helyzet, hogy nem igazán értem, mi lehet a problémája az említett portfólióval. Hiszen, meg kell hagyni Heily csinos teremtés. Puha (látszólag) hajjal, csodásan csillogó szemmel, ami sok mindent elárul, és a telt, ívelt ajkakról ne is beszéljük.
Férfi vagyok, és ezt férfi szemmel látom.
- Oh, a középkorban, de örültek volna neki, ha így kínozták volna őket. - Csak pár kattintásig tartott volna a szenvedésük. Nem lett volna máglyahalál, akasztás… csakhogy a finomabbik, ismertebb eszközöket említsem. Végül, arra is fény derül, hogy pontosan mi is a problémája ezzel az egész feladattal. Nem szereti a rivaldafényt. Mondhatnám, hogy ez nem meglepő? Egy-két szó elég volt ahhoz, hogy elpiruljon, vagy esetleg mérgesen villantsa rám, perzselő tekintetét. Az arc a lélek tükre, nála ez igazán megfigyelhető.
Ezért is érdekel még inkább, hogy miként is fest azokon a képeken. Látni szeretném, hogy meg tudott e felelni a felállított feladatnak. Emellett, ha fotográfia szakon van, még inkább kényelmetlen lehetett neki a kamera előtt pózolni. Pedig ez egy igazán mókás feladat, szerintem. Egy olyan kártyát vetek be, ami talán sikerrel járhat. Mindig próbálkozni kell. Így hát, olyan érveket állítok fel neki, amik biztosan elgondolkodtatják Ő Szőkeségét. Semmi hátsószándék, csak tiszta kíváncsiság.
Bár tudom, hogy nem szívesen mutogatná azokat a képeket. Nem csak nekem, hanem amúgy senkinek sem.
- Látod, máris megérte ez a kis idő, amit eltöltöttünk itt. - Mosolygok rá, miközben hátra dőlök a székben. Hárít. Ami, nem meglepő. Sőt, már veszi is elő az ellenérveket, ami teljesen az ellen van, hogy megmutassa nekem azokat a képeket. Kicsit megrándul a szemem, mikor célozgat arra, hogy miként is viselkedtem vele. Legszívesebben megkérdezném, hogy ennyi? Mert, hogy számomra ez nem volt elég meggyőző. Kicsit jobbat vártam tőle. Azonban, ha valamit most el akarok érni, vissza kell fognom magamat. Eleget is teszek ennek. Csak csendben figyelem, hogy kiadja magából a sérelmeit, hiszen ezt már annak is tekinthetem.
Még mindig úgy gondolom, hogy az én érveim sokkal jobbak. Miért is gondolnék mást? Tartom magamat ahhoz, hogy a vezetéknevén szólítsam.
- Desmond. - Mondom nagy kegyesen. Talán ez is a része annak, hogy megpuhítsam. Látni akarom azokat a képeket. Ezt azonban nem mutatom ki, csak finoman felvázolom neki. Azt hiszem, nem hiába vagyok újságíró, a kíváncsiságom mértéke határtalan. Ezt talán Heily is kezdi észrevenni.
Látom az arcán, hogy azt az ötletet, hogy megmutassa, nekem a portfóliót kellőképpen megrágja. Mint egy finom ebédet. Ízlelgeti, alaposan hatvanhétszer megcsócsálja, azonban nem köpi ki, hanem szépen lenyeli. És már kapom is azt a választ, amire igazán vártam. Ami miatt elgondolkodtattam.  
- Tudtam, hogy te egy igazán okos lány vagy. - Mosolygok rá, mindennemű gúny nélkül. Csak egy egyszerű mosoly. Semmi több. Arra kért, hogy fogjam vissza magam, hát megteszem. Olyan szinten leszek őszinte, amit a portfólió képei megkövetelnek. Ahogy felém fordítja a gépet, újra az asztalhoz hajolok, hogy jól lássam az említett felvételeket.
Egy férfi, kritikus szemével nézem végig őket. Némelyik képnél egy hümmögést is elnyomok. Pár perc elteltével viszont rápillantok, remélem addig nem ölte meg az ideg.
- Azt hiszem, ebből azt kell levonnom, hogy te tényleg önbizalom hiányban szenvedsz. – Ezt már kezeltetni kéne. - Tökéletes portfólió, bár nem tudom, nekem van egy személyes kedvencem… - Mondom, miközben rámutatok az említett kedvencre.
- Szerintem, ez adja vissza igazán, milyen is vagy. - Ehhez elég volt ez a kis idő is, hogy rájöjjek. Könnyen ismerem ki az embereket, főleg, ha ilyen egyszerű leolvasni az arcukról az érzelmeket. Ezt nem mondanám átoknak, inkább érdekességként jellemezném.
- Persze, van olyan is, ami nem az én ízlésemnek megfelelő. - Nem mintha azért készült volna. Rámutatok még egy képre. - Ez kicsit absztrakt számomra. Bár gondolom ez is volt a célod, hogy valami olyat mutass, ami nem megszokott. - Ráncolom kicsit a homlokomat. Őszintén, egy kicsit olyan ez a póz, mint mikor lejöttünk a fáról. Viszont, ahhoz kétség sem fér, hogy az arca lenyűgöző.
- Mennyi időbe tellett még elkészültél velük? - Azt mondta, hogy kínzásként élte meg, amit én nem úgy látok. Ezért is érdekelne, hogy hány órát is töltött a kamera ezen oldalán.