Átlapozni a saját magáról készült dokumentációnak a másolatát jó móka, még ha meglehetősen elítélhető, esetleg erkölcsileg megkérdőjelezhető móka is. Elvégre, minek jár az ember paphoz, pszichiáterhez és kurvához, ha nem bízik meg benne?
Bár azt túlzás lenne állítani, hogy mindent leírt, amit róla írt az exdoktor, holott egészen barátságos hangvételű leírás volt, amit az új orvosnak címzett, nem nyüzsögtek benne a szakszavak tonnaszám, de még az érthető szavak se álltak össze érthető gondolatokká. Persze a lényeg azért megvolt. Intelem a jövendő pszichiáternek.
Miközben készülődött reggel a tükör előtt elfogadta, hogy egy kissé nárcisztikus, személyiség, nem az egészséges önzés szintjén, annál sokkal, de sokkal mélyebben, vagy inkább magasabbról szarta le az összes többi embert. Nagyvonalú borravalót adott a kávéjáért, bár neki ez akár alanyi szinten járhatott volna, az új büfésfiú nem ismerte még őt, estére újra álláskeresővé vált. Hogy bosszúálló lenne? Ugyan, ennyiből nem lehet megítélni. Egyáltalán, miért inti ilyesmivel kapcsolatban a volt orvos a jövendőt? Végül is, csak magának köszönheti, hogy készakarva megkeserítette az életét, miután ő maga sem volt egy gerinces ember, és nem bírt ellenállni a vágynak, hogy a megbeszélt titkok egy részét megfelelő médiumokhoz eljuttassa. Ezért sajnos egyrészt Pheonix életéből, másrészt a szakmából is távoznia kell, legalábbis ezen a kontinensen.
A rutin, a rutin, a rutin. Ez tényleg fásulttá teszi, és nehezen talál örömet az életben. Homlokráncolva vette tudomásul, hogy orvosa szerint hajlamos a szenvedélybetegségekre, valószínűleg visszaél bizonyos szerekkel, de ezt a beszélgetések alkalmával tagadja. Hát, tényleg tagadta, legalábbis józan állapotában. A szakvélemény minden izgalmassága ellenére nem kötötte le tartósan.
Mégis, már a kocsiban ülve mintegy felhőként lebegtek a feje felett a mondatfoszlányok, amik valamiért megragadták a figyelmét.

Szép kis felhő volt, de egy csomó minden hiányzott, ami értelmet adott volna neki, kohéziót, ilyesmi. Nem érdekes. Már nem. Hiszen alig várja, hogy megismerkedjen az új orvossal, aki ki tudja mit kezd majd az intelmekkel. Koppant az ajtón. Ő biztos jól fog szórakozni a másikon. Szándékkal nem nézett utána dr. Skourisnak, nehogy a prekoncepciói elunalmasítsák az első találkozást.

A belépés pillanat fontos. Minden tárgyalásnál, minden üzletkötésnél, minden, emberek közötti viszony alakulásánál. Csak egyszer lehet belépni egy másik ember életébe, még akkor is, hogyha feltételezhetően a jövendő orvosával legfeljebb egymás kertjébe lépnek be. Bár a pszichiáter a lélek mélyéig hatolhat, és oda injektálhatja a gyógyszereket is, valójában egy lélek Phoenix szerint, főleg az övé olyan mély, hogy abba elég szerencsétlen lenne túl mélyre engedni valakit. Már nem azért, mert sohse jönne vissza, és hiányozna másoknak, inkább azért, mert odabent rothadó teteme zavarná az úri fiú komfortérzetét.
Így hát a belépése határozott, ahogy engedélyt kap rá, mégis sima, mintha olajon madzagon mozogna, megvan benne az a fajta kecsesség, ami a városi emberektől megkülönbözteti azokat az embereket, akik igazából mindig színjátszanak a többiek előtt, méghozzá profi módon. Esetlenségnek, ügyetlenségnek nincs helye az imázsában, ahogy porszem se férhet meg a fekete és szürke határmezsgyéjén egyensúlyozó zakóján, gyöngyház fehér ingén.
- Nagyon örvendek - mosolyodik el tiszta, sima mosollyal, ő maga leplezetlenül végigméri a doktort, a benyomásai fürge, gyors, praktikus formában összegződnek odabent.
Férfi. Kifejezetten előny, mit kezdjen egy nála is hektikusabb nővel?
Meglehetősen mutatós példány. Bár alapvetően két dudás minek egy csárdában, hajlik arra, hogy a dolgot fokozásként szemlélje. Egy szép férfi jó, kettő egy helyen már bitang jó.
Nem egy nőies, androgün tündér, már a puszta karakterében is van erő, fenyegető fellépés. Ez a benyomás megmosolyogtatja, hiszen nyílt, de nem durva kihívás neki, pont, ahogy szereti. Ennek megfelelően viszonozza az átható pillantást.
Némely összepillantások egészen új dimenzióba helyezik a beszélgetéseket. Valószínűleg ez is egy ilyen, vagy legalábbis az ő számára ilyen, ahogy összeakad szürkével szelídített kék tekintete azzal a vad, energikus, ragyogó szempárral. Mint egy mattolt felület, úgy veri vissza ezt az energiát, de nem marad karcolatlan tőle, kellemesen összeborzong a nyakszirtje, a tarkóján a világosbarna pihék alatt végigbizsereg némi izgalom, elégedett fajta. Nem fél ettől a tekintettől, bár észleli fenyegető mivoltát.
Mit keres egy ilyen ember az orvosszékben? Az emberekre hatással van, de miért éri be látszólag ilyen kevés emberrel, akik megfordulnak az irodájában? A felmerülő kérdések érdeklődést jeleznek a számító tudat mélyén. Már nem hiába jött ide.
- Phoenix d'Abo - kézfogása határozott, kellemes, az ujjai tiszták, hűvösek, légkondicionált járműben jött, kényelmesen helyet foglal aztán a székben, bár egy pillantást vet a kanapéra, a vonásai megelevenednek, pajkos mosoly jelzi az arcán, hogy a gondolatai a fekhellyel kapcsolatban határozottan kellemesek, de a figyelme aztán a törtmásodpercnyi intermezzo után újra a férfié.
Aki egészen meglepi ezzel a megnevezéssel, köztes ízét ízlelgeti még, amikor válaszol.
- Köszönöm, gondolom - vidám hangsúly, könnyed, ő is az aktára pillant, aminek eddig nem szentelt figyelmet. Nem mintha nem ismerte volna fel, hogy az övé, de nem akarta magára irányítani a figyelmet. Azt mondják, hogy a felismerés élesen villan fel az ember szemében.
Bár végül is, miért tagadná, hogy tudja mi van benne, ha egyszer felkínálják neki a tudást, ami jár, de jobbára nem adatik meg, ő mégis megszerezte magának.
- Tudom, hogy mi áll benne - tiszta bevallás, bűntudat nélkül kényelmesen, támadhatatlanul, pontosan éreztetve, hogy úgy véli, ezért senkinek nincs joga számonkérni őt. Eddig ugyan hátradőlt a székben, de most előrehajol kissé, megtámasztja az alkarjait a térdén. - Mit gondol arról, hogy mit gondol rólam az ex? - a kérdés játékosságát a hozzátartozó pillantás mérsékli, mintha csak a válasz alapján akarná felmérni, milyen orvosa lesz a másik.
A herceget három próbának vetik alá.
Mindegyik szörnyűbb az előzőnél.

Évek során a magabiztossága, ami forró és rátarti volt kikristályosodott, hűvössé és megingathatatlanná vált, mint egy berill, homályos, karcos mélyének áttetsző titkai köré arroganciából vont megbonthatatlan falakat. Nehéz elkülöníteni a büszkeséget a gőgtől, de tökéletesen biztos abban, hogy neki mindkettő jól áll, a szerves részét képezi minden megmozdulásának, benne rezeg bársonyos hangjában. Puha bariton, képzett, jó hang, kifejező, játékos, de még nem komolytalan. Minden beszélgetéshez ajánlott.
Nem kerüli el a figyelmét a másik kitüntető figyelme, mivel kénytelen remek elemző készséggel rendelkezni, ahogy összehasonlítja hamar kiderül a számára, hogy a másik orvosa egyáltalán nem így nézett rá. Igaz, abban a doktorban volt némi szórakoztató homofóbia, amivel mindig küzdenie kellett a beszélgetésük alkalmával, de ez legalább érdekessé tette még inkább a látogatásokat. Most az orvos puszta személye válik az érdekessé.
Szeszélyes embernek látszik, akárcsak ő maga, metaforikus vasakat készít elő, amiket majd a tűzbe tarthat, hogy meglássa, mi sül ki belőle. Annyi olyan emberi kapcsolata van, amiben korlátoznia kell magát, hazug szavakkal őszintén eltagadni, amit gondol a másik emberről, nem nyúlhat hozzájuk úgy, ahogy csak akar, a jelen helyzetet nem engedheti ezek közé fajulni. Elvégre, mondhatni, ez az óra róla szól, ráadásul fizet is érte. A fizetésért pedig a legtöbb esetben szolgáltatás jár. Valamiféle szolgáltatás.
Mindazonáltal ritka öröme telik ebben a viszonzott mosolyban, nem telik meg tőle cukormázzal a levegő, üdítő. Még ha egy kicsit bosszantja is, ahogy elkapja a férfi a pillantását a heverő felé. Túlságosan nyílt volt, jobban át kellett volna gondolnia, mit enged az arcán megjelenni. Annyi baj legyen, derűsen összehunyorítja végül a szemét, elengedi a problémát. Akad másik, érdeklődés csillan a tekintetében, ahogy nem feddik meg az orvosi titok kifürkészéséért.
- Semmi? - gunyorosabb hangra vált, kissé megemeli az állát, rosszallás csillan hamis-kék, hazugszürke szemeiben. - Jobban kellene bízniuk a szakmabelieknek egymás hozzáértésében és megítélésében, ha már mindannyian emberéleteket tartanak a kezükben, főleg az érzékeny pszichéjűeknél -bár éppen róla van szó úgy mondja, mintha ő nem tartozna ebbe az érzékeny pszichéjű csoportba, és voltaképpen neki tökéletesen mindegy, hogy milyen szakbarbárok foglalkoznak vele, egyszerűen csak felszólal az igazán betegek érdekében.
- Győződjünk -egyezik bele aztán a kooperációba, a szeme se rebben a felpattanásra, nem hagyja magát a másik hatása alá vonni, már így is sokat engedett a kezdeti benyomásoknak. Kis, szkeptikus mosollyal dől hátra és helyezkedik kényelembe, a bal lábát enyhén kinyújtja, a jobb marad a szék alá húzva valamelyest, érdeklődve néz a táblára, mintha legalábbis arra számítana, hogy már van valami odaírva. Korábbi benyomások, összegzések, ilyesmik.
Nemtetszőn húzza össze a szemöldökeit a felírt szó láttán, a könyökét a jobb karfára támasztja, az állát az öklére hajtja.
- Miért pont ezzel? Ahogy mondja, szinte mindenki szenvedélybeteg, ez csak a díszítő elem a komplex képen.
Sóhajt aztán, végül elmosolyodik, nyíltan, már-már ártatlanul, bájosan.
- Az ember természetes része a szenvedély, voltaképpen nincs is értelme a beteg szóval társítani. Talán az egészségügyi határértéket meghaladó alkoholmennyiséget iszom, és kávét is rendszeresen fogyasztok. Rendszertelenül dohányzom - sorolja fel a hétköznapi, társadalmilag elfogadott luxusproblémákat.
- Néha kártyázom, de nem tételben - nem mintha ez lenne a legnagyobb érvágás a vagyonon, de azért láttunk már olyat is, hogy valaki pont ebben esett túlzásban.
- Whiskeyben az ír, vodkában az orosz, konyakban a francia a kedvencem. Nem vagyok túl válogatós márkák terén, de azért tartom, hogy onnan érdemes italt hozni, ahol értenek az elkészítéséhez. Az kedvencem a konyak. Önnek? - aki információt ad, annak talán joga van kérni is, bármennyire tűnjön feleslegesnek.

Milyen sokat ér egy ilyen szép arc, kiragyogó szemek, buja képzeteket sejtető vonások, az övéhez foghatóan csókra érett ajkak, markáns áll, hanyag borosta, tiszta orcák. Sokat ér, de nem mond semmit, és bár Phoenix kedveli a külsőségeket, élvezettel merül el a tanulmányozásukban, átélésükben, jelen esetben nem tudja értékelni, hogy mindezen szépség nem fejez ki elég érzelmet és gondolatot ahhoz, hogy el tudjon igazodni a pszichiáteren. Tudni akarja, mi jár ebben a szép fejben, szüksége van az információra, hogy ahhoz igazítsa a viselkedését, ne kényelmetlen kiszámíthatatlansággal formálja a szavakat, hanem legyen azoknak célja.
Természetesen a cél az, hogy „legyőzze” ezt az embert. Mert mindig az. Mindenkit le kell győzni, meg kell győzni, meg kell venni, úgy biztonságos ez a világ neki. Szüksége van arra, hogy mindenki ellen legyen fegyvere. Ehhez pedig rengeteg információ kell.
Amit általában a kézfogás pillanatában már le is tud venni a közönséges halandókról.
És amit most még nem kapott meg. Tűszúrás az egón.
Hogy rábízni. Nos, aligha tehet mást, legalábbis egyelőre aligha, a figyelme a táblára fordul, az alkoholba mártott, szeszízű kérdésre, ami egy képlékeny szövet, mi szemérmesen takargatja maga mögött a szenvedélyek további állomásait, mélységeit és magasságait.
- Nem vagyok alkoholista.
Tiszta a hangja, bár egy árnyalatnyit visszafogottabb. Rögtön olyan dolgokról kellene beszélnie, ami némi bizalmat feltételez, de ez egy új orvos, ráadásul még nem döntötte el, hogy mennyit is ér. Kellemetlen, de ha visszakozna, az elég ostobán venné ki magát.
Ostobának tűnni még a válaszadásnál is kellemetlenebb lenne. Megmarad a mosoly, a lágyan fuvolázó hang.
- Nem. Ha többet iszom, az azért van, hogy elveszítsem a józanságom. Tudatos döntés, nem vagyok szeszélyek rabjak - azért a mondatszerkesztésén érezhetővé teszi, még a gondolatát is visszautasítja az efféle önkontrollvesztésnek. Amikor ő eldobja a kontrollt, az egy teljesen tudatos döntés a részéről, abban nem lehet közbeszólása holmi kényszereknek, betegségeknek.
Nem csak okos embernek tartja, ő egy okos ember. A mosolya legalábbis ezt feleli a finom sértésre, de inkább látványosan nem veszi fel.
- Vagyok annyira tapasztalt már, hogy nem iszom és nem vezetek egyszerre, valamint nem iszom és nem veszem be a gyógyszereim. Vagy az egyik, vagy a másik - mégis, valahogy édes-bús nosztalgia üli meg a hangulatát. Meghalhat. Igen. Tudta. Próbálta. Túladagolás, nem a legszebb halálnem, modern, civilizációs őrültség, mégis, amikor túllőtte magát majdnem olyan volt, mintha gyógyszert vett volna be. Nagyon sok gyógyszert egy nagyon súlyos kór ellen, amit csak ÉLET-nek becéznek.
- Kihagytam - bólint rá, okos fiú ez a doktor úr is, talán összerakja, hogyha kihagyta, akkor felesleges a drogokkal foglalkozni. Nem léteznek ebben a kérdésben, nem fontosak most. Érdeklődőn pillant a jegyzettömbre, a tollat fogó kéz szójegyző mozdulatait issza magába, apró, részletinformáció, ilyesmiből is kell építkezni most, amikor jobb nem áll a rendelkezésére.
- Köszönöm. A sherry egy rafinált ital - úgy udvarias, ha ő is méltat valamit a másik ízlésében, ezzel tartják meg a társadalmi távolságot.
Tagadás. A mosolya másmilyen lesz, kétértelműbb, csalókák, támaszkodó kezének mutatóujját húzza végig az ajkain, hogy letörölje onnan.
- Szerintem nem beszéltem nehezen róla, tekintve, hogy tíz perce sem ismerjük egymást, és máris tudja a kedvenceim, és megbeszéltük, hogy kinőttem a túllövős időszakból -ha meg akarja ölni magát, nem holmi szenvedély véletlen befolyása alatt fog megtörténni. - Bár megható az aggodalma - fűzi még hozzá kedvesen.
Ahogy közelebb lép a férfi valahogy mintha megnyílna a bőrkarszék, hogy belesimuljon, beleolvadjon a teste, a fejét felveti, hogy állhassa azt a mélyre hatoló pillantást, jöjjön csak, van még tükörburok ezeken a szemeken, ahol elcsúszhat, visszapattanhat az az erőszakos energia, amivel kifordítja a betegek lelkét. Mégis, valahogy ettől a ráközelítéstől meg kell nyalnia a száját, nem zavarba jön, egyszerűen csak átmelegszik belülről a másik pillantásától, az állát támasztó keze is a karfára simul és kissé belemarkol.

Dorgálón villan a szeme. Nem is tartja úgy, hogy jogában áll ennek az embernek feltételeznie róla bármit is, végül is, akármennyire is nagy hatással van a környezetére, mégiscsak egy alkalmazott. Ezt idézi magában fel és ez a gondolat egy durva ráspoly Mr. Skouris mindent magával ragadó stílusa, bája, csillogása és ereje ellen, mint egy érintés a pillangó szárnyáról a hímport törli le, úgy szabadítja fel ez a gondolat Phoenix elméjét is a pillanatnyi megingás után. Félmosoly marad a szája sarkában, általános derűt adva az arckifejezésének, ezzel be is zárva azt, nem hagyva, hogy bármi más kibukkanjon a felszín alól és dőrén mutogassa magát. Lehet a szakma és az emberismeret csúcsa a pszichiáter, de ebben az esetben ő lesz az emberiség csúcsa, a csúcsragadozók csúcsragadozója, és nem szolgáltatja ki magát. Ebben a játékban magának igényli a labdát. Mint mindegyikben, de ebben nagyon.
- Nyilvánvalóan vállalom - büszkeség és önelégültség csendül ebben a kijelentésben, mintha ő lenne az egyetlen felelős személy ebben a városban.
Megemeli a szemöldökét, aztán kissé elkomorodik valami az arcán. A félmosoly és a derű hazug máza ugyan még mindig ott van hibátlan bőrén, de talán a szája színe fakul keveset és acélos mélységű pillantása válik feszültebbé, szomorúbbá. Alig láthatóan int az állával.
- Senkiben sem lehet, és nem is érdemes feltétel nélkül megbízni - a hangja jellegzetesen nyers ízt kap, érezhetően lefelé beszél a saját rangjából. A legtökéletesebb védelmi vonal a befolyásolás ellen. Ennek ellenére természetesen beszél, hiszen azért alkalmazza ezt a nagyon szép embert, hogy beszéljen vele, mondjon szavakat, és gyógyszert kapjon tőle számtalan, igazából nem is létező bajára, amik csak az elme szövevényében léteznek dőre csapdaként.
- A bátyámmal való viszonyom roppant komplikált, és az előző orvosomat elég fafejűnek láttam ebben a témában - teszi hozzá szelíd figyelmeztetésként, óva intve attól a jelenlegi orvosát, hogy ő is inkompetensnek tűnjön. - Nem tenne jót ennek az ingatag viszonynak, ha ilyen bizalmi dolgokba vonnám be. Nem azért, mert nem bízom benne, hanem azért, mert együtt sem jutnánk előrébb a dolgaimmal, sőt, az életminőségének romlásával járna - nem egy önzetlen lovag, azt sugallja, kipróbált már dolgokat a bátyjával kapcsolatban, megteheti, hogy tapasztalatból beszél.
Keserves tapasztalatból.
Persze nem minden tapasztalás keserves.
- Minden kérdés ellen tiltakoztam - mutat rá visszamenőleg az indítóproblémára. - Miért bélyegez meg azért, mert volt olyan időszak, utoljára 1994-ben, amikor én, saját kezűleg és önkéntes elhatározás alapján tiltott szerekkel próbáltam véget vetni az életemnek? Mintha legalábbis vadorzó lennék, akinél ez rendszeresen előfordul. Azért nem beszéltem róla, „kerültem ki”, mert jelenleg nem képezi a problémáim részén. Ha egyszer azt mondta, hogy felülbírálja az elődje tapasztalatait és a véleményét, kialakítja a saját álláspontját, akkor mégis mi alapján vádol meg szerekkel való visszaéléssel? - háborodik fel csendesen, de kellő szigorúsággal.
- Tudom, hogy a titoktartás senkit sem köt, ha elég pénzt ajánlanak cserébe. Tudja, aránylag fontos ember vagyok ebben a városban, bár nem a legfontosabb, egészen biztos vagyok abban, hogy a betegei közül sem - mosolyint álszerényen. - 1994-ben, mint említettem. Kórházba kerültem, aktán van róla, benne van a papírokban. Később 2003-ban mértek a véremben jelentősebb dózist, de arról nem tehetek - azok a fránya párizsi események, de ő, mint beteg joggal feltételezi, hogy az orvos már réges-régen utánanézett a dolgainak.
Persze, ha nem, akkor remekül fog szórakozni rajta.
- Érdekes kérdés. 101-esnek, mint a kiskutyákat - gúnyos mosoly mélyül a szája sarkába. - Ha az emberek számértékkel leírhatóak lennének én akkor se férnék bele ebbe a skálába - kissé összehunyorítja a szemét, mint mindig, amikor a hiúsága teret nyer, mintha arra buzdítana mindenki mást is, hogy vessék alá magukat a hiúságának.
- A pénz egy eszköz. Az ember nem annyit ér, amilyen eszközei vannak, hanem annyit, amennyire jól használja őket. Ebben a kategóriában aligha akad vetélytársam. Azt viszont, hogy egy rangban hogy állunk az eszközök mennyisége határozza meg. Senkinek sem vagyok egyenrangú - szándékosan sarkítja a dolgokat, hogy minél pontosabb, erősebb, önteltebb képet kapjon róla Eros a korábbi elgyengülésének ellenpontozására.
Átható pillantással viszonozza a rávetettet, most nem engedi, hogy hatással legyen rá.
- Milyen típusú tulajdonságok legyenek? Mi számít tulajdonságnak? Ne legyen pontatlan, doktor.

- Nem igazán, manapság, mondhatni ez az alaptétel - de furcsa, elvarázsolt világ volt mindig is az optimistáké, érdeklődve nézi a jó doktort, vajon ő is ebbe a különös fajba tartozik-e, vagy csak a szakmájából adódóan ítéli el a negatív hozzáállást. Mert negatív a hozzáállása, főleg most, itt, ebben a székben, orvos előtt. Talán egy kicsit ráérősített erre. Talán nem egészen őszinték a megnyilvánulásai. De még az is lehet, hogy csak szeretné őket nem egészen őszintének gondolni, és a hétköznapi energiák hazug, lelkes burkát betudni az igazságnak. Persze az igazság soha nem egyszerű.
- Nincs szükségem visszahallgatnom a dolgaimat ahhoz, hogy tudjam, én is tévedhetek - emelinti meg a szemöldökét finoman, büszkén. A tévedés szót sokkal kifejezőbbnek tartja az ostobaságnál, de elengedi a lehetséges vitatémát, ha minden második szóba beleköt, akkor nem fognak haladni egyről a kettőre. Elvégre még nem képzi Erost (micsoda név!), hanem megfigyeli, a saját közegét, a saját szavait, a gondolatait, a beteghez való hozzáállását, kifejezéskészletét, logikáját.
Majd később.
- Ezt a kérdést nem tudom értelmezni. Mindenki bizalmatlan, mindenkinek megéri, mindenki megvédi magát vele. Ez egy alaptétel, ezt nem gondolom, hogy fel kell oldani, csak a naiv hülyegyerekek bizalmasak, és nem viszik semmire. Mondhatni, hippik - nem háborodik fel, a nézetét fejti ki, a hangja kisimul, megtelik a bemutatkozás pillanatában jellemző bársonyossággal. Jól működik a távoltartó pajzs, elmosolyodik. Engedi Erost beszélni, és engedi a mimikáján látni, hogy tényleg félreértette a mondanivalóját a férfi, de nem használja ki a lehetőséget egy skorpióheves támadásra.
Tud kegyes is lenni.
- Várjon - emeli fel a kezét.- Első pont: arról kérdezett, miért nem osztom meg a bátyámmal a gondjaim. Azért nem osztom meg, mert a vele való viszonyom meglehetősen kényes természetű, és az ő életminőségén rontana, ha az én életemben a jelenleginél komolyabb szerepet játszana. De bájos, hogy önmagára gondolt - lefegyverző mosoly. Aggodalmas, bájos. Szándékosan használ olyan jelzőket, amik egyáltalán nem illenek, mégis, ahogy a szavak fordulnak, indokolttá teszi őket egy-egy kurta, de alapos magyarázattal.
- Második pont: tudom, hogy magával magamon segítek. Ezért vagyok itt. Ezért fizetem, és ülök a széken. Erre köszönöm, de nem kell felhívnia a figyelmem. Gondolom vannak olyan páciensei, akiknek igen, mert az se tudják, mit keresnek a világban, de én nem vagyok ilyen - édes rátartiság.
- Harmadig pont: ön azt sugallja masszívan, hogy drogokkal való visszaélési problémáim vannak, mindezt azért, mert az elődje ezt írta. Az ön kérdésére a szenvedélyeimet illetőleg nem vettem elő a drogokat. Ha nem vádolna, bélyegezne meg, akkor elfogadta volna, hogy nincsenek vele problémáim, de továbbra is forszírozza. Ezzel elítél, támad és megbélyegez, mert bár nem mondja ki, hogy függő lennék, alaptételként veszi, hogy az vagyok, és nem mondok igazat a jelenlegi helyzetről. Ne mondjon ellent önmagának, mert összezavarodom - szelíd, mint egy kisbárány.- Ha tiszta lappal indulok magánál, akkor induljak tiszta lappal, és ha azt mondom, hogy valamivel nincs probléma, akkor az nincs, nemde?
Könnyű kis mosollyal leengedi a kezét, na nem mintha nem kérne több figyelmet, de jó helyen van az ott mellette is.
- Mindenkit gyakran vádolnak jogtalanul. Ha arra kíváncsi, nem érzem úgy, hogy általánosságban gyakrabban vádolnának igaztalanságokkal, mint amennyivel másokat.
Kissé elhalkul a vége, ahogy a meglehetősen tág aurájába érkezik a másik, tágra nyitódnak kékséges szemei, a feje a fejtámlára simul, hogy élesen lássa még a túl közeli, túl bizalmas közelségbe férkőzött arcot, és mégis, a meglepő erőszakossága ellenére határozottan élvezi a közelségét, még ha nem is adja látványos jelét. Kár lenne tagadni, belélegzi a másik frissen fürdött, mégis nyers illatát, mély elégedettség dorombol benne.
- Sokan mondták az életben, a regényekben, a filmekben, a nagy igazságokban a görögöktől az alienekig, hogy nem érdekli őket a pénz - gúnyolja ki ezt az elcsépelt hitvallást.
A posztraumás stressz kifejezés hallatán egy kicsit elhúzza a száját, de végül visszakomolyodik.
- Jól van - hagyja jóvá, hogy majd bele akarják vinni ezekbe újra, és nem köt bele abba, hogy miért, sőt, kérdést sem tesz fel arra vonatkozólag, hogy miért. Az orvoslásnak azért mégiscsak van egy kis tekintélye előtte, hagyja, hogy döntsön erről.
Lebiggyeszti egy kicsit a száját.
- Napjaink civilizációs betegsége az önbizalomhiány, miért ne tartanám akkor sokra magam, ha mindenki szerencsétlennek tartja magát? Mindenki azzá válik, ami lenni akar - kissé elmosolyodik, biccent. Ez ego. Nem magabiztosság, hanem csak ego, gőgösen, hatalmasan, bár a tapsolás... hát mindenkinek vannak olyan gesztusai, amik nem lehetnek szimpatikusak.
- A kockának hat oldala van - megint szelíd, mint egy kézhez szoktatott csörgőkígyó. A két karfán megtámasztja a könyökét, az ujjait sátorformában összetámasztja maga előtt, gondolkodik egy pár lélegzetvételt, mielőtt válaszolna. - Pontos vagyok, nem csak időben, de logikában, tervezésben, kivitelezésben, szervezésben is. A következetesség ehhez tartozik? Magabiztosan uralom az életem, engedem mások kreativitását kibontakozni, nem nyomom el a szakmámban őket azért, hogy érezzék, hogy hol a helyük, amíg együttműködnek velem. Bár ez így gondolom nem hangzik jól, de ha az emberátlagot vesszük az alaptétel nem a szellemi egyenlőség, nem is ez a szelektív egyenlőség, mint amit én megengedek, hanem a rugalmatlanság a jellemző. Nem félek kockáztatni, de nem vállalok túl nagy kockázatot, ez szerintem az üzleti életen kívül is hasznos, mérlegelek nyugodtan. Rossz tulajdonságokat nem sorolok. Nem bírálom magam a szükségesnél többször.

Kérdő kifejezést varázsol az arcára, nem egészen szándékosan és tudatosan, ennek ellenére sem látja át, hogy mi a doktor szándéka ezzel a kiszólással. Nyilvánvaló provokatív, még ha meg is van a maga igazságtartalma, de önmagában mégiscsak az érem egyik oldala, nem több annál, de nem biztos, hogy ezzel a doktor is tisztában van.
Vitatnia kéne, de nem teszi, legalábbis most nem. Fáradt annak a bizonygatásához, hogy a körülmények mennyi mindenbe belekényszerítik még őt is, mert kinézi Erosból, hogy aztán az elhangzottakat ellene fordítja, és valami olyasmit hoz ki belőle, ami neki nem tetszik.
Aki sok mindent nem akar hallani, annak alaposan át kell gondolnia, hogy mikor hallgasson, hogy ne kapjon olyan válaszokat, amik neki nem tetszenek.
Összesimított ujjbegyei megfeszülnek egy pillanatra, aztán ura lesz a hangulatának.
- Mindig létezik középút - megengedő kis mosolya azt sejteti, hogy ennek az engedékenységnek meglesz a maga ára, és valóban. - De nem feltételezem, hogy a mi modern, kifordult, beteges valóságunkban a középútnak lehet létjogosultsága. Ez egy archaikus eszmény, de akkor még a társadalom, a környezet sem volt annyira szélsőséges és romboló, mint ma. Értem, amit mondani akar, de tapasztalatom szerint nem lehet függetlenedni a beteg világtól, és senki nem akar pszichiáterhez járni, a józan vagy kevésbé józan belátás viszi erre.
A maga részéről is lezártnak tekinti az ügyet nagyjából, nem tűnik úgy, mintha feleslegesnek tartaná a témakört, bár aránylag rövid idő alatt meglepően heves indulatokat váltott ki belőle a férfi, visszanyerte a magabiztosságát.
- Ez csak természetes - biccent hűvösen, bár nem egészen biztos abban, hogy a bátyjára vonatkozó megjegyzés nem rejt-e magában valami rejtett gúnyolódást, lézeréles figyelemmel fürkészi a kacaj maradványait a vonzó arcon, átváltoznak-e rút kajánsággá.
- Nem hiszem, hogy célja van annak, amit az emberek csinálnak a világban, ezt csak az egónk kívánja - tálcán kínált egyszerű válasz, gondosan előkészített, mintha már többször is feltették volna neki ezt a kérdést.
Elhúzza a száját türelmetlenül, a pillantásába sűríti a „lapozzunk már”-t, de természetesen nem fogalmaz ilyen durván.
- Ha a múlt problémái érdeklik, arról múlt időben tájékozódjon - kurta, de nem kedvetlen, dohogna, ha nem tartaná méltóságán alulinak, hogy valakinek a csökönyössége ennyire kitartó legyen vele szemben.
Féloldalas kis mosollyal reagál a jóslatra. Hát forszírozzon bátran doktor úr, ha van hozzá mersze, kitartása, türelme. Bólint, szerinte is eljött az ideje annak az ugrásnak, még ha el tudott volna képzelni kényelmesebb, kellemesebb, derűsebb landolást is. Hm, talán az első órán még túlzás lenne.
- Az amerikaiak 60-70%-a hisz az alienekben - vigasztaló hangsúlyt választ, aztán visszakomolyodik a feltett kérdéshez.
Egy pillanatig elgondolkodik, a zavaróan vonzó látványról lekapja a pillantását, és inkább a szoba egy távoli sarkára mered, aztán a heverőre, noha most nem adhatja át magát a buja fantáziálásnak.
- Folyamatban van, de úgy gondolom én soha nem fogok azzá válni, amit akarnék - jobb, ha nem néz azokba a kritikus kék szemekbe, mert akkor alighanem indulatba jönne és nem felelhetne úgy, ahogy egy orvosnak illik felelni erre a kérdésre. - Nem azért, mert nem tartom igaznak a saját állításom, egyszerűen csak azért, mert túlságosan sok minden akarok lenni ahhoz, hogy azt belezsúfoljam egyetlen életbe. Túlságosan ellentmondásos dolgokat akarok tenni, valamelyiket ki kell választanom, döntenem kell az egyik vágy rovására a másik mellett - elhallgat. Túlmagyarázta, üres szavakká váltak így a gondolatok, megrázkódik kelletlenül, határozottan elégedetlen a saját szereplésével.
Kis fintorba rándul szép arca.
- Legbelül mind bírájuk önmagunkat és egymást.

Baja vagy bája, milyen könnyű lenne félrehallani a szavakat, és akkor milyen mulatságos lenne az egész. Mégis szkeptikusan pillant a doktorra.
- Mindenkinek szüksége van mások visszajelzésére. Minél erősebb az ember bármiben, tehetségben vagy éppen egoban, annál inkább. Azt hittem, önnek ezt tanították - udvarias fintor az arcán, mintha kelletlenül érné, hogy ezt el kell magyaráznia. Annyira kiábrándító, sőt. Bár nincs fokozása a kiábrándítóságnak, az lenne az a szó, ami most a nyelve hegyén táncolna, ha volna.
Valami szexuális zaklatásnak is beillő bujaság helyett, amit pedig ezek a pillantások olyan forrón indokolttá tesznek, de aztán a kívánatos ajkak formálta szavak lejegelnek a jobb időkig. Lesznek még jobb idők?
Megsimítja a száját, egy pillanatra elpillant, fókuszálatlan tekintettel. Látszólag nem veszi fel az apró élcet, hiszen akár a világuralom is kényelmes, testhez álló cél lehetne a számára, elvégre ki lenne alkalmasabb arra, hogy uraljon mindent, de tényleg mindent ezen a világon, ha nem ő?
- Jó eredményeket értem el, amikor beszálltam a családi vállalkozásba. A célom volt, hogy legalább olyan jól csináljam, mint az őseim, holott mindenki úgy vélte, teljesen alkalmatlan vagyok a komoly munkára, most mégis nagyobb pénzeket mozgatok kifizetődő módon, mint ők valaha is. Ugyanakkor nem érhet a sekélyesség vádja, mert továbbra is fenntartom, hogy a személyes jelenlét nagyon fontos a patronálás műfajában, gondolom, tudja, hogy ezzel foglalkozom leginkább - vet egy kétkedő pillantást a férfire. - Ez is célom volt, hogy megmaradjon ilyennek a rendszer. Hamarosan bekerülök az egyetemi döntnökök közé is. Nagyratörő terv volt, de megvalósult. Végül is... minden a világuralom eszköze - veti vissza a viccest ártatlanul, figyelt ő, még ha nem is mutatta ezt rendesen.
Persze Eros minden poén gyilkosa, a szemei elszürkülnek, megint harag villan bennük.
- Múlt időben, mint a kérdésfeltevés módjában. De akár újságcikkekből is, ha ennyire nem érzi a különbséget - lerázó gesztussal megrándítja a vállát. Aki nem tudja elviselni azt, amit írtak róla, és mások olvashatják, az ne csináljon olyasmiket, amivel címlapra kerülhet. Nos, ő nem az a típusú ember, aki ezt ne tudná elegánsan lerázni magáról.
Főleg, ha a szexuális aberrációkról van szó.
Amit Eros doktornak is szívesen megmutatna.
Sőt, szívesebben megmutatná, minthogy beszélgessen vele. Valamivel nagyon be kéne tömni a száját, és az is megérne egy címlapsztorit!
- Mindig van visszatérés - ironizál mintegy beletörődve abba, hogy megint a nem létező drogproblémáiról fognak beszélni. Ez már lassan kezd kínossá válni a számára, elvégre egy idő után mindent lehet addig forszírozni, amíg igazzá válik.
Összetámasztja az ujjait az ölében, átható figyelemmel fordul a szakértő felé, ha már egyszer ő a szakértő, jól uralkodik a vonásain, a leírásban magára ismer, kár is volna tagadni, értelmes jóváhagyás csillan a szemében, ahogy regisztrálja, igen, ezt mondta, ezt sugallta.
Csak a szeme rebben egyet a „hiszti” kifejezésre.
Végül hátradől, uralkodik a vonásain, higgadt arccal fogadja a végszót, a pillantást, összekulcsolja a támasztott ujjakat, lazán a zakó hasának dönti, hogy az egyik gomb az ujjbegyeihez érjen. A részletek, a részletek, persze nem játszik vele, nem, nem szokás.
- Miért doktor, rosszul érzi magát? - kérdez vissza, a mikor és mit kérdést angolos nagyvonalúsággal hagyja figyelmen kívül, bár a britek soha nem voltak a kedvencei.

- Elég céltalannak tűnik ebben az esetben az irónia.
Bár nyilvánvalóan lehet értelme azon kívül is, amit ő lát, csak hát minek? Mivel a doktor úr vele beszélget, közöttük legalább szőrmentén valamiféle érthetőségnek kellene lennie, ha nem is szabad túlzásba vinni a megértést és az értést sem. Vagy semmit, vagy mindent.
Bólint, nincsenek illúziói, majd szintén bólint, bár ha a bólintás lehetne keserédes, akkor ez egy olyan bólintás lenne. Ó igen, bizonyított a családjának és saját magának. Na és? Ez a „na és” nagyjából azt jelenti, hogy mit ér mindez, hogyha egyszerűen csak nem teszi boldoggá ez a bizonyítás, de ezt majd egy másik alkalommal fogja megbeszélni a doktorral. Vagy soha. Vagy a máskor és a soha közötti nagyon határeset periódusban.
Mindazonáltal valamiért úgy tűnik neki, mintha Eros nem egészen lenne a hivatásának magaslatán, bár lehet, hogy ez az előző orvosa miatti csalódottságába tűnik így, hiszen nehéz is a hivatásának csúcsán lenni valakinek, ha egyszer a kedves páciens minden lehetséges módon megnehezíti a beszélgetést. De hát a hercegnek mindig próbákat kell kiállnia az öreg király kedvéért. Na nem mintha olyan nagy korkülönbség lehetne kettőjük között.
- Én is csak akkor olvasom, ha benne vagyok, így vagyok naprakész - sóhajt drámai derűvel, fellengzős társalgási fordulattal pattintja le az igénytelenségére tett utalást. Nem bántódik meg rajta, és nem szívja fel magát.
Ez nem annyira lényeges. Nem annyira fontos.
Megélesedik a pillantása, ahogy Eros közelebb gurul, de a tartásának hanyag kényelmén nem változtat, nem védekezik, nem húzza össze magát. Megemeli a szemöldökét a válaszra, mintha nem erre számított volna. Meg sem kell játszania, hiszen tényleg nem erre a válaszra számított, valahogy máshogy képzelte, hogy Eros beszédében a rosszul érzés inkább lelki folyamatokra korlátozódik.
Ennek ellenére nem ez lenne az első eset, hogy valaki fizikailag rosszul lett a stílusától, megértő kajánsággal pillant a férfire, egy kissé előrehajol, kíváncsian.
- Mindig azt hittem, hogy az ilyen latinos típusnak, mint ön a vérnyomása eleve magas, ezzel magyarázható a temperamentumuk, vérmérsékletük és... - árnyalatnyi szünet, amíg megkeresi a megfelelő szót, amivel elmondja, amit gondol, de közben igazából mégsem - … energikusságuk.
A rosszullét látható jelei persze közbeavatkozást sürgetnek, de egyelőre nem mozdul, ő se most jött le a falvédőről, kék szemének pillantása egészen elszürkül, ahogy figyel. Mohón lesi a levegőért kapkodó ajkakat, nyilvánvalóan nem ejti kétségbe a másik ember szenvedésének lehetősége, de amíg nem fordul komolyabbra a helyzet egy kis légszomjnál, addig nem mozdul.