Furcsa, de ma egyáltalán nem akartam felkelni. Persze megtettem, mert megígértem So Ra-nak, hogy kiviszem a reptérre. Lezuhanyoztam, megcsináltam a hajam, úgy ahogy neki tetszik, az erős kísértés ellenére, a kontaktlencse helyett a szemüvegemet vettem fel... Ing, nadrág... minden olyan, amiről azt gondolom, jól néz ki, és neki is tetszik. Muszáj jól kinéznem, mert... mert nagyon soknak tűnik az idő, amíg nem látom.
Szóval kicsíptem magam, az autót a koli bejáratához parkoltam, és csak ezután mentem fel hozzá. Most már a csomagjait pakolom, és egy kicsit elgondolkodom, mert kezd tele lenni a csomagtartóm.
- So Ra... elviszed az összes ruhádat? Nem úgy volt, hogy csak egy hónapra mész? Ennyi csomaggal... ez egy évre elég lenne! - Kérdőn nézek rá, és egyre inkább úgy érzem, hogy nem akarom elengedni. Önző vagyok, de nagyon szeretném, ha azt mondaná, meggondolta magát, és marad. Annak ellenére is, hogy tudom, mennyire hiányozhatnak neki a szülei, testvérei, barátai... Nekem is hiányoznak a szüleim... De nekem nem áll módomban találkozni az apámmal.
Beharapom a számat, és magamhoz ölelem. Nem értem, mikor lettem ilyen ragaszkodó, de szükségem van rá, hogy beszívjam az illatát, hogy meggyőződjek róla, eddig nem álmodtam, tényleg itt van, és valóban csak pár hétig nem látom. Aztán persze elengedem, berakom az utolsó csomagot is a csomagtartóba, majd kinyitom neki az ajtót, s miután beszállt, átmegyek a másik oldalra, hogy elindulhassunk.
- Meg van mindened? - fordulok felé, ha valamit elfelejtett, most még sikíthat, de az biztos, hogyha kiérünk az autópályára már nem fordulok vissza - Útlevél? Beszállókártya? Telefon? - nekem az utóbbi a fontos, hogy fel tudjon hívni, ha már megérkezett. Csak akkor indulok, ha biztosít, minden megvan.
Vezetés közben megfogom a kezét, de nem mondok semmit sem. Fogalmam sincs, mit kéne mondanom. Őrület, de már most hiányzik, pedig még el sem ment. Ahogy pedig közeledik a repülőtér, egyre kevésbé vagyok benne biztos, hogy el tudom majd engedni.

Szerintem ennyi cucc, akkor is sok. De nem szólok többet, inkább csak megölelem, és beszívom az illatát. Igaz kicsit nehéz, mert ő meg szétnyomni próbál, de szerencsére nem olyan erős, tulajdonképpen még kellemes is ez az egész, úgy érzem tőle, neki is szüksége van rám, és talán én is fogok neki hiányozni. Ráadásul a gondolataimban is olvas, mert kimondja azt egy szót, amire szükségem van, és még meg is ígéri. Elengedem, végig simítok az arcán, és adok egy puszit az édes ajkaira.
- Tudom - mondom közben, majd beteszem az utolsó csomagot is. Nem volt könnyű, de egész jól rendeztem el a többit is, így végül minden befér.
Udvariasan ajtót nyitok neki, majd be is csukom, aztán beszállok én is, és persze kicsit aggódva faggatom, hogy megvan-e mindene?
- Oké. Ha valamit mégis itt hagytál, azt nélkülöznöd kell egy hónapig! - nézek rá nagyon komolyan, aztán, amint elpakol indítok, és megyünk, nem lenne jó, ha miattam késne el. Persze nem késik el, mert három órával korábban kint kell lenni, és még van 5 óránk, de akkor is.
Megfogom a kezét, ő meg megszorítja az enyémet. Rápillantok, és visszaszorítom a kezét. A szavak most nem igazán jönnek, de talán nem is baj. Ki kell használni ezt a kis időt, amink még van. A reptérre, meglepően könnyedén jutunk ki, nincs nagy forgalom. Leparkolok - bár ez egy vagyonba fog kerülni, de igazán megéri - kiszállok, és elmegyek egy egy olyan kocsiért, amire a csomagokat tudjuk rátenni. Mégis csak könnyebb a reptéren azzal közlekedni.
Még mindig csendben vagyok, úgy tolom be So Ra mellett lépkedve a csomagokat.
- Adjuk fel a csomagjaidat, aztán igyunk még egy kávét - pillantok az órámra - az még belefér - majd rá, a tekintetemben kérdés, hogy neki megfelel-e? Még mindig nehezen fogom fel, hogy elmegy. Valószínűleg csak akkor fog tudatosulni, ha átmegy a biztonsági kapun, és már nem látom majd. De erre egyelőre gondolni sem akarok. Megnézem a nagy kijelzőn, hogy hol kell feladni a csomagokat, és szépen odatolom a kocsit. Vannak előttünk páran, de szerencsére gyorsan halad. Kiakadnék, ha esetleg az itt ácsorgás miatt, lecsúsznék arról a bizonyos kávéról.

Annyira tökéletesen és zökkenőmentesen megy minden, hogy az hihetetlen, már már mesébe illő. De én valahol örülök ennek, több időnk lesz kávézni, több időm lesz, amit bár nagy tömegben, de kettesben tölthetek So Raval.
A sorban állva átölel, a vállamnak dől, én meg a derekára teszem a kezem, kicsit közelebb húzva őt. A csomagjai alapján azt is hihetnék mindketten megyünk, de amikor ő kerül sorra, én csak felpakolom a csomagjait a futószalagra, aztán távolabb állok, hogy egyértelmű legyen, csak ő megy. Elég macerás lenne, ha most tőlem is elkezdenének úti okmányokat kéregetni. Persze nem megyek messzire, épp csak egy fél méterre, ott várom So Ra-t, s amikor végez, megfognám a kezét, hogy tovább induljunk a reptéri kávézó felé, de ő megtorpan, és olyat tesz, ami tőle elég szokatlan. Nevezetesen, megcsókol. Örülök neki, és rögtön vissza is csókolok, közelebb húzva magamhoz, kissé le hajolva, nehogy eldőljön nekem itt a nagy nyújtózkodásban.
Van valami különös abban, ahogy csókol, kicsit olyan ez, mintha az utolsó csókunk lenne, és ez eléggé elszomorít, nem is nagyon akarom abbahagyni, amikor mégis elválunk egymástól, megpróbálok mosolyogni, de nem nagyon sikerül, így inkább elindulok a kávézóba.
Itt is van egy kisebb sor, de itt is olyan meghitten - és azt hiszem, a látszat ellenére, feszülten - ácsorgunk, várva, hogy sorra kerüljünk. Azon gondolkodom, mit mondjak majd, amíg isszuk a kávét, csendben ülni, az olyan gyászos lenne, pedig egy hónap, az nem is olyan vészes. Nem kéne, hogy az legyen. A kérdése váratlanul ér, elsőre nem is értem.
- Hmm? - Pislogok rá kicsit értetlenül, de aztán felfogom - Gondolod, hogy Valerieék nem vigyáznak majd rá? Átvigyem magamhoz? - persze ez utóbbi kész öngyilkosság, nem is tudom, hogy jutott eszembe. Nem bírnék a macskával együtt élni, tuti kiidegelne. De a szerelem vak... és hülyeséget beszéltet velem.
Sorra kerülünk, így kérek magunknak kávét, fizetek, majd a csészékkel együtt egy üres asztalkához megyek. Elhúzom a szám. Nem sok asztal van, és ez sem éppen olyan tiszta, mint amilyennek szeretném. Nyilván nem volt még idejük letörölni. Szétnézek, vajon van-e másik, de nem látok egy jobbat sem. So Ra-ra pillantok, vajon neki megfelel-e... Vagy esetleg letöröli... Nincsenek nagy elvárásaim, csak na... egy asztal legyen tiszta, amikor leülök hozzá.
Ha ezt a problémát megoldottuk, és leültünk, akkor pedig, előállok az egyetlen témával, amit ki tudtam találni, út- és várakozás közben.
- Mik a terveid az elkövetkezendő egy hónapra?

Lehet mégis szeretnek az égiek, mert több nyugalmas kettesben tölhető percet terveznek nekem So Ra-val. Vagy csak egyszerű véletlen, de nekem kifejezetten tetszik, hogy most nincsenek annyira nagyon sokan, így mégis kellemesebben tölthetjük majd az időnket. Semmi jó nem lenne abban, ha kerülgetni kéne másokat, vagy a sorban lökdösődőkkel kéne viaskodni. Így, hogy csak páran állnak előttünk, egész kellemes. Igaz, azt nem tudom, hogy mit csinálunk majd, ha meglesz a kávé, mert nem szeretnék búcsúzkodni.Na, de egyelőre várunk, és csókot is kaptam. Én. Tőle. Azt hiszem, egyszerre vagyok boldog és szomorú. Az érzelmeknek ezen kombinációja, számomra zavaró, próbálok nem foglalkozni vele, jobb is, hogy van miről beszélgetni, még ha hülyeségeket mondok, akkor is.
- Sosem lépnék rá! - véletlenül legalábbis nem. Szándékosan talán, mert még mindig nem rajongok a macskáért. Főleg, most, hogy már nem olyan kis pici. Így már nem tud meghatni. Viszont, még sosem ártott nekem - ha nem számítjuk, hogy a lehető legrosszabb pillanatban kell mindig felbukkannia - így amíg csak etetnem kéne, meg az almát takarítani, el tudnám viselni. De persze nem erőltetem a dolgot, valóban sokkal jobb nekem, ha csak néha zaklatom Valeriet meg Aprilt, hogy él-e még a dög, mintha nálunk lenne. Bár, azért az orkos jelenetet is megnézném, vagy Kilian arcát, amikor közlöm vele, hogy a macska nálunk marad. Azt hiszem, az mulatságos lenne. Lehet kipróbálom, aztán ha már a frász jött Kilianre, megmondom, hogy csak vicceltem... vagy mégsem. Elvégre az ilyesmi nem vall rám.
Sorra is kerülünk én meg rendelek magunknak kávét, aztán helyet keresek. Utóbbi, már nem olyan egyszerű, mert az asztalok többsége egyáltalán nem szipmatikus. Amelyik meg az, az sem elég tiszta. So Ra viszont megoldja a helyzetet, szépen tisztára törli nekem az asztalt. Tényleg tisztára, így nyugodtan ülök le és kezdek el kávézni.
Jobb ötlet híjján pedig, a terveiről kérdezgetem, amik furcsa mód nem nagyon vannak neki. Bár az is biztos, hogy a barátai tényleg szerveznek majd neki programokat... Meg gondolom a családja is. Amit viszont nem tudok, hogy ki a fene az a Woo Jin. Nem emlékszem, hogy említette volna korábban.
- Ki ez az Woo Jin sunbae? - kérdezek rá nyiltan is, csak nem baj, ha érdeklődöm. Aztán amikor azt említi korábban jön vissza, mosolyra halvány mosolyra húzom a szám. Én örülnék neki. De azok, akik egész évben nélkülözik, biztosan nem.
- Biztos vagyok benne, hogy lesz mit. De hívj fel néha, ha van pár szabad perced - Válaszolom, és a kezem a kezére téve simítok végig a kézfején. Igen. Szeretném ha felhívna néha... ha csak egy percre is. Hallani a hangját, tudni, hogy minden rendben van... Abban már megegyeztünk, hogy üzen, ha leszáll a gép, de az nem ugyanaz. Tényleg hiányozni fog, és tulajdonképpen ijesztő belegondolni, mi lesz, ha nem lesz itt velem

//über gagyi... annyira régen írtam, hogy az valami hihetetlen, de visszafogok rázódni <3//

Felhúzom a szemöldököm, úgy nézek rá, ahogy utólag próbál szépíteni. Végül aztán úgy döntök hiszek neki, és megenyhülök teljesen. Amúgy is,nem hiszem, hogy tudnék rá hosszú távon haragudni valami miatt. Ez pedig nem biztos, hogy jó, ha tudná, egész biztosan visszaélne vele, de egyelőre szerintem nem is sejti, mennyire elvette az eszem. Ami valahol rossz, valahol jó. De hamarosan úgy is meg tudja, mert a helyzet az, hogy mégis csak tartok tőle, hogy esetleg nem jön vissza, vagy valami ilyesmi...
Letörli az asztalt, és így végre leülhetünk, beszélgethetünk. Érdekel, mik a tervei, tudni szeretném, mivel fogja tölteni az idejét. De úgy látszik különbözünk, mert a válasza alapján neki nem igazán van elképzelése, ami engem egész biztos az őrületbe kergetne, de az ő élete, nem szólok bele. Csak kérdezek, mert ez a név ez új. És a válasza... a válasza nem tesz boldoggá. De nem mutatom.
- Értem - értem, de nem értem, miért kell vele találkoznia. Persze nem magamból kéne kiindulni, hogy egy ilyen találkozásnak milyen végei lehetnek, de... - Tényleg? Akkor köszönd meg a nevemben is! - Igen, ez jó lesz. Csak mondja meg szépen Woo Jin sunbae-nek, hogy már foglalt, és akkor a közelébe sem megy majd többet. Bár most hogy jobban belegondolok, So Ra-t ismerve, még az sem biztos, hogy ez az Woo Jin, tudta, hogy szerelmes belé. Ez a gondolat pedig egészen megnyugtató. De a biztonság kedvéért azért még a lelkére kötöm, hogy hívjon, amikor tud. Akkor több esélyem van, legalábbis remélem.
Szerencsére belemegy, csak az utána következő felsorolás olyan, ami... inkább nem minősíteném, csak nagyokat pislogok. Egész biztos, hogy képzelődtem.
- Nem tudod kulcsra zárni az ajtót? - mert szerintem ennyivel meg lehet oldani a problémát. A húga nem tud bejönni, a nagyija nem látja, hogy megy a laptop, és az apja sem tudja, hogy telefonál, és nem éppen magában beszél. Vagy ez csak hiú ábránd a részemről? De amúgy - Jó... Nem haragszom.
Mondom, mert most tényleg nem, aztán hogy olyankor mi lesz? Azt nem tudom. De majd kiderül. Mellesleg, ha már nem lát, nem mindegy, hogy haragszom-e? Na mindegy. Megiszom a kávém, aztán az órámra pillantok.
- Gyere, nézzük meg, hány órás sor van a biztonsági ellenőrzésnél - nem értek hozzá, de hallottam már rémhíreket, hogy van amikor órákig állnak itt sorba, máskor meg percek alatt átjut az ember. Rossz lenne, ha azért késné le a gépet, mert nem jutott át időben a biztonságiakon. Aztán a szülei még engem hibáztatnának. De azért reménykedem, hogy nincsenek sokan, és nem kell ott ácsorognunk. Kellemesebb lenne, sétálni egy kicsit.

Olyan... feszültnek látszik. Vagy nem tudom. Valami fura. Bár megfogalmazni képtelen lennék, hogy mi az. Beszél mindenféléről, valami volt szerelmet is említ, ami először kicsit meglep, de végül is, nem tudom, miért hittem, hogy én vagyok az első? Ez teljesen badar, és lehetetlen feltételezés volt, valahol mélyen, mégis bánt a tudat, hogy másért is érzett korábban ilyesmit. Vajon ő is így érez? Zavarja, hogy volt más nő az életemben? És ez már féltékenység? Azt hiszem az... De szerintem jól kezelem. Elvégre köszönetet nyilvánítok annak, akibe szerelmes volt. Részben, mert ideküldte, részben, mert nagy valószínűséggel nem viszonozta azokat az érzéseket.
Elmosolyodik, és ahogy felfelé görbül a szája, az enyém is megindul. Szeretem, amikor mosolyog. Nem szoktam mondani neki, de így van. És most hogy visszagondolok, betartotta azt is, amit mondott, hogy megmosolyogtat majd. Ettől pedig még jobban kell mosolyognom. Miért jutnak ezek most eszembe? Talán mert búcsúzni kell hamarosan. Mindenesetre nem szeretnék túl érzelgőssé válni, ezért inkább a lelkére kötöm, hogy majd hívjon, de rögtön jönnek az akadályok, és a kérések.
- Oh... értem... - persze régi ház... el vagyok én szokva az ilyesmitől. Tolóajtó... te jó ég... - akkor majd... igyekszem.
Mármint türelmesnek lenni, de azért remélem toleránsabbak lesznek a rokonai. A remény hal meg utoljára. Ki fogom bírni. Vagy nem. De megpróbálom...
Mivel közben a kávé is elfogy felvetem, hogy menjünk, mert előfordulhat, hogy sokan lesznek.
Bólintok a kérdésére. Én oda már nem mehetek vele. Ami, azt jelenti, hogy el kell majd köszönnünk. De előbb-utóbb muszáj, és talán jobb gyorsan túlesni rajta.
- Majd felmegyek és integetek - ami persze röhejes, mert őt nem fogom látni, csak a repülőt, és nagy valószínűséggel ő sem lát majd engem. Ráadásul nekem egy vagyonba kerül... de egyszer élünk. So Ra meg a barátnőm. Ennyit igazán megtehetek érte.
Szerencsére nem látok sort, bár ez nem sokat jelent, hiszen fogalmam sincs, ha bemegy, mi vár ott majd rá... De ezt most még ki kell használni. Magamhoz húzom és megölelem.
- Hiányozni fogsz... - súgom bele a hajába, aztán elengedem, és lehajolok hogy egy csókot adjak neki. Lassút és lágyat, és nem sietem el. Hosszú ideig ez lesz az utolsó, emlékezni akarok rá, az ízére, az illatára... - Menj!
Mondom végül, és kicsit meg is tolom, nehogy mást csináljon. Persze nem akarom, hogy menjen. De itt sem tarthatom. Nem lenne jó, ha idejekorán megutálna a családja.

Menni kell. Húzhatnám az időt, de nem lenne tőle jobb, és remélem ezzel ő is tisztában van. A kávék elfogynak, így mi is elindulunk. Érzem, hogy szorosabban fogja a keze, én meg csak végigsimítok a kézfején, a hüvelykujjammal. Az ötlete nevetséges, de nem nevetek rajta. Csak lepillantok rá, és felhúzom a szemöldököm. Ennél még az integetős elképzelésem is jobb.
- Ne akard, hogy lecsukjanak - nézek rá szigorúan, mert amilyen egy országban élünk, egész biztos terrorizmusnak számít jegy nélkül átmenni a biztonsági kapun. Persze értem én, hogy szükséges óvintézkedés, de időnként kicsit túlzásba esünk. Na de... Korea most nem éppen a legjobb hely. És biztos vagyok benne, hogy az őrök számára észak és dél megkülönböztetése is probléma. Arról nem is beszélve, hogy nem rég jött ki egy ilyen mozifilm... minden ellenünk van. Az sem hatná meg őket, hogy én egyébként amerikai vagyok.
Inkább magamhoz húzom, és megölelem. Elmondom, hogy hiányozni fog, és csak bólintok. Nem fogom meglátogatni. De édes, hogy felajánlja. Egyébként is, erről "vitázni" most felesleges lenne. Inkább megcsókolom. Jól esik, ahogy a keze az arcomra simul, és nem szívesen engedem el. Örülök a puszimnak is, de aztán tényleg tolni kezdem. Annyira, hogy elsőre, fel sem fogom mit mondott. A szemeibe nézek pislogok. Lassan tudatosul, és nem bírok megszólalni.
Ezt én akartam mondani! De most, olyan hülyén venné ki magát. Mintha csak azért mondanám mert... vagy nem? Fogalmam sincs. Viszont akaratlanul is mosolyra húzódik a szám. Hiszen - bár ezt eddig is tudtam - azt mondta, szeret. Közben meg az jut eszembe, hogy nyilván tudja, hogy én is szeretem. Különben nem mondta volna. Én legalábbis azért nem mondtam eddig mert... na mindegy.
Figyelem ahogy eltávolodik, és még akkor is csak nézek utána, amikor már egyáltalán nem látom. Megkeresem a telefonom, és gyorsan küldök neki egy üzenetet, hogy "여행 잘 다녀와. 잘지내!" Aztán, bár nem mondta, hogy mit gondol felmegyek, iszom még egy kávét, s amikor idő van, hogy beszálljanak, felmegyek, s integetek a gépének.