Lio egy kis szeletet kap az életemből, és erre úgy reagál, mint egy forró fejű lovag. Próbálom hűteni, de őszintén, jól esik a reakciója, ha kissé mulattat is. Aztán fontos kérdést tesz fel. Ezen én is sokat agyaltam... Miért, miért.... A legrosszabb kérdés, bár néha elkerülhetetlen.
- Talán, mert ő volt az első szerelmem. Neked könnyű volt az elsőt kiverni a fejedből, kitépni a szívedből? - a kérdés megint inkább árulkodó, mint tolakodó. Érzékeny beállítottságú vagyok, nem tehetek róla; számtalanszor átkoztam már Istent, bár inkább több ésszel áldott volna meg, nem ilyen gyengeséggel. Nem lehet mindenki olyan kemény, mint ő.
Liot talán azért fogadom a bizalmamba, mert ő kezdettől fogva őszinte volt. Soha, egyetlen egyszer sem mondta, szeret, és az imént azt mondta, nem is lenne képes rá, neki nem való... Belemenni így a szexbe, azt hiszem, kölcsönös megállapodáson alapul. Egyikőnk sem akarhat többet. De basszus, én máris többet érzek! Annyira vonzódom ehhez a férfihez, hogy fizikailag fáj a hiánya. Hogyan tudnám elviselni, hogy csak fizikailag van velem, és sosem lehet az enyém? Talán fel kéne nőnöm. Talán ki kéne tépni a szívemet. Minden baj okozója.
- Minden mindenre hatással van, Lio- vitázom vele. Hogyan tudnám magam függetleníteni magam attól, ami történt? Hogyan tudnám függetleníteni magam attól, ami most történik? Felelőtlennek tűnnék, és haragudnék magamra, ha nem tanulva a múlt hibáiból esnék újra bele valakibe. Jelen esetben olyanba, akiről TUDOM, hogy nem szeret, nem szerethet, vagy nem akar szeretni.
Míg én a borral foglalkozom, ő beszélni kezd. Eljutnak hozzám a szavai, belém is marnak, hiszen el akar menni... Azt mondja, nem csak engem hagy el (bár sosem voltunk együtt), hanem a várost is, és ezzel még egy okkal több, hogy ne engedjek a testem kívánságainak, de... Nem kezdem faggatni. Hogy miért, olyan nyálas, és talán igazán magyarázat sincs; ha nem érez irántam semmit, még indokolnia sem kell, ha el akarná mondani, elmondaná, nem??? Olyan nehéz kommunikálnom Lioval...
Nem akarom elfelejteni a csókját. Akarok belőle még... Akkor is ha búcsúként adja. megérintem. A hajába futnak az ujjaim... És aztán magával ragad az a hév, amivel rám tapad. Poharamat a medence felé dobom, remélem, a vízbe esik, és nem a kövezetre, és mindkét kezemmel ölelem Liot, mintha ez lenne a legutolsó alkalom, amikor érinthetem, csókolhatom, hozzá tapadhatok. Bele akarom vésni az agyamba, bár nem tudom, mennyire lesz ez jó nekem. Most úgy tűnik, ez a legszebb dolog, ami történhet velem. És annak ellenére, hogy kérdések égnek az agyamban (miért, miért, miért akarsz elmenni, elhagyni, miért nem akarsz/tudsz szeretni?), belelovalva magam a saját érzéseimbe, önző módon kihasználom, amit Lio most ad nekem. És titkon nagyon szeretem.

Az első szerelemről beszélgetek Lioval. Megnyugtat, hogy nem mondja, ő sosem volt szerelmes. Inkább valami elhibázott dolognak tartja. Most már. Én is elhibázott dolognak tartom már az érzéseimet nagy Fehér iránt, de megtörtént, és én úgy tanultam belőle, hogy nem engedtem azóta senkit a közelembe! Ez is egyfajta védekezési mechanizmus, nem?  csak aztán jött... Ő.
Hallgatom, amit mond, és igazat adok neki... De ha a múltra nézve igazat adok neki, így kell tennem most is; eleve bele sem szabad mennem egy olyan dologba, amiről tudom, hogy csak rosszul jöhetek ki belőle. Neki csak egy csettintés egy lány... , és én ebbe a sorba nem akarok beállni. Vagyok annyira önérzetes.
Annyira viszont nem, hogy az utolsó csók (a búcsúcsók) kihívásának ellent tudnék állni. És amikor megölel, szenvedélyesen bújok hozzá, az sem érdekel, mennyire hiányos az öltözetünk. Ismét szédítő a csókja, ismét szerelmes leszek bele, ismét feljajdul a szívem, hogy hülye vagyok, mert.... Mókuskerék. Bár lennék buta liba!
És elenged. Üzenete egyértelmű. Hívjam fel, ha le akarok vele feküdni. Bár szebben fogalmaz, szavai megütnek, mintha pofont adott volna. El is távolodik tőlem, és ez megint egyértelmű üzenet: "ha pedig nem akarsz, hagyjál békén".
Nézem őt, a komoly arcát, és nem merek, nem tudok szólni. Félek, ha kimondanám, amit most gondolok, örökre megváltozna valami. Így is meg fog, de rá nem haraggal akarok visszagondolni. Kicsit fájni fog. Vagy nagyon. Ezentúl még óvatosabb leszek.
- Lio... Kérhetek valamit, utoljára? - Szeretném, ha nem utasítana el. Micsoda kerete lesz a történetünknek, ha ott ér majd véget, ahol megismerkedtünk? Fájdalmas fintorra húzom a szám- Bevinnél a kórházba? - Halkabban teszem hozzá, elgondolkodva- Hátha az unokatesómnak szüksége van rám... - Más kérdés, nekem mekkora szükségem lenne most rá. Nem akarok egyedül lenni. Jajistenem...

Nem tudom, miben hittem, mire számítottam. Felhívtam és jött, és nagyon örültem neki. És van közöttünk ez a furcsa vibrálás (vonzalom?), amit jó lenne már helyre tenni, de erről nem tudunk beszélni. Mert amikor megpróbáljuk, ő visszahúzódik, vagy olyan dolgokat mond, amitől inkább megijedek.
Egyszerre vonz ez a pasi, és ijeszt meg annyira, hogy ne ugorjak ész nélkül a nyakába. Pedig szeretnék. Szeretném elmondani, hogy nem csak kedvelem, hogy álmodozom róla, hogy szeretnék a kedvese lenni... És félek, csak ugyanúgy járnék vele, mint Nagy Fehérrel... És amikor óva int magától, arra hivatkozva, neki nincsenek érzelmei, ő nem tud szeretni, ő a csajokat csak kihasználja, csak ezt hallom meg, nem a segélykiáltást. Az csak később jut el a tudatomig.
A félelmeim miatt félreértem a jelzéseit, konkrétan azt hiszem csupán ajánlatot tesz testi kapcsolatra, és ha ez nekem nem kell, másból sem kér, az érzelmeimből semmiképpen; ettől nagyon rosszul érzem magam, mintha csak egy olcsó nő lennék, megvásárolható, vagy éppen olyan, aki vásárolhatna? Egyre megy. Nekem nem ilyen kapcsolatra van szükségem.
Fájdalmas beismernem, Lionak nem vagyok más, csak egy csaj, akivel le szeretne feküdni, de lehet, hogy még ennyi sem; még csak jelét sem adta, hogy valóban akarja (bár a merevedését kár lenne letagadni, azt éreztem). Szóval inkább kihátrálok az egészből, talán még nem késő, talán megúszom még egy kicsi pofonnal. Csalódottnak érzem magam. Megint egy álomban ringattam magam.
Bár még vizes vagyok (főleg a hajam), nem akarok otthon maradni. Pláne nem egyedül. inkább visszamegyek a kórházba, Reeven mellé. Fogom a kezét, beszélek hozzá, hátha mégis hallja. Hátha nem fölösleges. Hátha számít neki, hogy nem hagyom magára. Nekem is számít, hogy ott van. Hogy érinthetem. Róla legalább tudom, hogy kedvelt valamennyire!
Talán szemét vagyok, talán önző... Talán csak nem akarok még elválni Liotól... Arra kérem, ő vigyen vissza oda... A kórházba. Reevenhez.
- Tessék?- kapom fel a fejem. Mintha a pasimat említette volna. Hát nem értette, hogy nekem csak egy volt, még Magyarországon? Milyen pasiról beszél?
- Jesszusom, Lio. Reeven az unokatestvérem- mondom döbbenten, és nem tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek.
- Együtt... Miből? - kérdezem. De aztán eszembe jut az az alkalom, amikor a liftből kiesve éppen Reeven karjába futottam, és aztán majdnem összeverekedtek.- Sosem kérdezted, ki ő...- mondom zavartan, és a hajamat kezdem birizgálni. Pedig már öltöznöm kéne. De ez fontosabb. Beszélnünk kell erről, ez fontos, ez nem várhat. Mit értettünk még félre, könyörgöm? Nekem kellett volna beszélnem róla? Mikor? Hogyan? Mi okból? Sosem beszéltünk érzelmekről, csajokról, pasikról... eddig...

Gondolom várnom kell rá, amíg felöltözik. Nők... Szarul érzem magam, mintha visszautasítottam volna, mintha szarul érezné magát. De ezt inkább sejtem mintsem tudom. Pedig a helyzet ennél...bonyolultabb. Ő nem ismer, nem tudja és én sem nagyon merek rá gondolni, arra, hogy miért nem akarok, nem szabad éreznem. Nem lehetek gyenge.
Reeven kérdése tisztázódik. Unokatestvér.
- Hoppá, azt hittem...több, vagy más.
Talán hirtelen féltékeny lettem, nem is tudom... Félrenézek.
- Kombináltam, valószínűleg. Valahogy ezt szűrtem le. De most, hogy mondtad ezt a magyarországit nem logikus, tényleg.
Gondolkodnom kéne mielőtt beszélek. De álló farokkal nehéz, ilyen nő mellett nem egyszerű. Forró levegőt fújok ki, miközben levegőt veszek.
- Hol várjalak? Menjek ki a kocsihoz, vagy maradjak?
Tök bizonytalannak tűnök, mintha a kedvére akarnék tenni, mintha rosszat csináltam volna. De nem kell, hogy bűnösnek érezzem magam, nem dugtam meg. Ha nem lenne ekkora önuralmam, emberfeletti akaraterőm, ha csak egy hajszál is megrezzenne, nem sok híja van... Túl szép, túlságosan az estem, nagyjából minden erőmet össze kell szednem és miért? Jófejségből, elment az eszem, még mindig kételkedem benne normális vagyok-e basszus.

Megmar a tudat, hogy ki kell tépnem magamból Liot. Csak magamat okolhatom, hogy idáig jutottunk. Azt hiszem, sőt biztos vagyok benne, hogy szerelmes lettem, és ez megint csak plátói marad, úgy látszik, rosszul választok. Lehet a szívnek parancsolni?
Már-már vicces, hogy megint akadt egy dolog, amin félreértettük egymást. Most éppen Reeven.
- Téged hamarabb ismertelek, mint őt- mondom neki, és elmosolyodom. Emlékszem, a reptéren is Lio csókja járt az agyamban, az égett a számon, kitörölhetetlenül.
Lio most nem néz rám. Azt mondja, talán kombinált. Ha Reevent ismerné, tudná, hogy ő ezer fokon ég. Amikor a kórházban összefutottunk, még csak néhány napja lakott velünk, de olyan kapcsolatba kerültünk, mintha ezer éve ismernénk egymást. Ezt jelentené a családi kötelék? Már első alkalommal titkokat szedett ki belőlem - amikor a mozgólépcsőn játszottunk-, és érdekes módon nem bosszantott, hanem megnevettetett a fura kérdéseivel. Legalábbis így emlékszem rá.
- Reevent nem lehet nem kedvelni- szándékosan nem mondom a szeretni szót, pedig szeretem. De nem szeretném, ha Lio megint félre értene. Őt szeretem. Őt szerettem volna szeretni. Viszontszeretni. Egyoldalúan nem olyan élvezetes a dolog.
- Más részről...- kezdek bele, de elharapom a mondatot. Van értelme elmondani neki, hogy sosem játszottam senki érzelmeivel? Talán mindegy már- ... téged sem csókollak meg soha, ha lett volna valakim...- zavartan nyúlok a hajamhoz. Az első csók fogadás volt, de Lídia sem kér ilyesmire, ha tudja, járok valakivel. Abban hibásnak érzem magam, hogy nem tudtam, Lionak van-e barátnője, de akkor még azt hittem, nincs magánál... Nekem meg már akkor is tetszett. Így jár az, aki felelőtlen.
- Maradj csak nyugodtan- elnevetem magam- Gondolom, te sem vizes alsóban szeretnél hazamenni. Hozok neked egy száraz boxert, ha akarod... És én is gyorsan felöltözöm. Ígérem, nem kell rám órákat várni...
A hajamat kéne nagyon gyorsan megszárítani, ezért villámgyorsan egy törölközőbe tekerem, addig is, míg öltözök, szívja magába a vizet, de lehet, hogy használnom kell majd a szárítót. Ha csak a töveinél szárítom meg, negyed óra alatt kész vagyok.

Visszaemlékszem a kis kalaposra, nem volt csúnya srác. Nem nagyon értem hogy függ ez össze.
- Hamarabb ismertél... Nem értem, ez fontos?
Igen, ennyire hülye vagyok, egyszerűen nem értek az érzelmekhez. Nem is akarok...Kizárom, nem gondolkodom, ezért van az, hogy nem egy pszichiátrián csücsülök és altatókkal tömöm magam. A lányos dolgokhoz meg eleve hülyébb vagyok. Kedvelni... Kicsit vállat rántok, de elég szkeptikus vagyok. Bátor srácnak tűnt, ha jól emlékszem belém rúgott.
- Főleg, ha jól megrugdossa az embert!
Vigyorodom el szarkasztikusan. Maradandó élmény volt...senkit sem akartam még annyira egy helyben megfojtani. Na jó, Hyun kivétel...
Megint nem értem mire akar kilyukadni. Összeráncolom a szemöldököm. Tényleg nem illik a Lia képbe...
- Az jó
Morranom esetlenül.
- Vagyis...miért tetted? Vagyis tudom
Jut eszembe gyorsan. A fogadás. Megint egy felesleges kérdés.
- És mert buzinak néztél
Fűzöm hozzá a fontos tényezőt. Kicsit piszkálom, szemtelenebb lesz a mosolyom. Vizes alsó? Jah, hogy... A tököm elé kapom a kezem mint a focisták a tizenegyeseknél. Komorabban nézek elfelé.
- Á, én kibírom. De ha van felesleges...
Persze vasból vagyok és a kórházba is nyugodt lelkiismerettel beállítok vizes gatyában, álló farokkal. Még mindig áll, fene a potenciálomba!
- Rendben, de ha nem vagy a közelemben legalább...összemegy a nadrágom
Úgyis látja, teljesen mindegy röhögök-e magamon, vagy elkezdek hüppögni és eljátszani a "valójában jó vagyok és nem tudom miért, de nem akarlak megbántani. Csinos vagy és szimpatikus, ezért rettegek tőled. Vannak olyan dolgaim, amikkel nem akarok szembenézni, az egyik ilyen a párkapcsolat" Az agyamban is szánalmasan hangzik. Aki gyenge haljon meg - jut eszembe a tanácsom Kiliannek.

Egészen váratlan helyzet alakul ki, amikor Reevenről beszélgetünk. Mintha ez is csak egy akadály lett volna kettőnk között, és hogy átugrottuk, szabadabban tudunk beszélgetni, mint ezelőtt. Gondolkodás nélkül mondom ki a szavakat, és persze, van olyan, amit nem tud hova rakni.
- Nem.., számodra nem fontos- rázom meg a fejem. Az más tészta, hogy amikor a reptéren vártam, Lio csókja járt a fejemben. Hogy amikor Reevennel játszottunk a mozgólépcsőn, szóba került az a csók. És ha Reeven akor nem ad nekem némi önbizalmat, talán sosem megyek be hozzá az őrzőbe, és nem beszélgetek vele (bár annak a beszélgetésnek érdekes vége lett).
Lio azt hitte, Reeven a pasim volt. Persze, akkor még nem tudott rólam semmit. Én meg azt nem tudtam, hogy ezt a benyomást keltjük. Számomra itt (is) fontos az időfaktor, miszerint Reevent később ismertem meg, mint őt. De ezt nagyon nehéz lenne elmagyarázni.
- Azt hitte, bántottál, és meg akart védeni!- mondom zavartan. Jól emlékszem az esetre, és a mai napig emlékezetemben él az a kis csetepaté, amit ott, a lift előtt műveltek. És hogy én mit kaptam ezért! Ó, jaj! Drága Reeven, forrófejű, meggondolatlan, kedves rokonom... (Nagyon hiányzol!)
Úgy érzem, tartozom neki (Lionak) még egy vallomással. Ha már azt hitte, pasim van... Nem lettem volna képes megcsókolni őt, ha van valakim. Hiába fogadás. Visszakérdez, és pont ezzel jön, meg azzal a másik dologgal.
- Kérlek, Lio...- nézek rá, szinte könyörögve. - Ezt már megbeszéltük, nem? Én hittem Lídiának, és Daryl is félreérthető volt akkor este... Te pedig tetszettél, és mert úgy tudtam, te semmire nem fogsz emlékezni, megcsókoltalak, mert meg akartam tenni...- a szám elé emelem az ujjaim. Sokat fecsegek, ugye? Miért csinálom ezt? Mi értelme van? Most is megcsókolnám, hiába volt már meg az úgynevezett búcsúcsókunk. Bármikor képes lennék rá. Ez gyengeség? Vagy egyszerűen csak hülye liba vagyok?
Magamhoz térít, amikor emlékeztet, indulnunk kéne, de még ő is vizes alsóban áll, én meg gyakorlatilag egy szál fürdőköpenyben, szóval felajánlok neki egy száraz alsót. A figyelmem nem kerüli azonban el, hogy a kezét a nadrágjához kapja. Istenem, csak nem tart még mindig a merevedése? Bármilyen furcsa, izgalomba hoz a gondolat, hogy még mindig kíván. Hogy még ezek után is kíván. A megjegyzés, amit erre tesz, még inkább korbácsolja az érzékeimet. Ó, bakker, nő vagyok, és én sem vagyok fából!
- Persze, van itthon boxeralsó... Olyan is, ami még sosem volt használva...- Reevennek is vásároltunk pár dolgot, de a méret alapján inkább apám fiókjából veszek majd ki egy bontatlan csomagot. Reeven nagyon sovány... Lio meglehetősen izmos farban. - Ha gondolod, tusold le magadról a klórt a földszinti fürdőszobában, a polcon találsz tiszta törölközőt, és beviszem neked...- ajánlom fel, zavar nélkül. Legalábbis ettől még nem jövök zavarba.
Az jut eszembe, ezalatt én is rendbe szedhetem magam az emeleten. A zuhanyzás néhány perc, felöltözni ugyanennyi: farmer, póló, ennyi. Hajszárítás 5-10 perc. Még hamarabb kész is lehetek, mint Lio, bár az ő tempóját nem ismerem.
(Ó, bakker, kíván engem!)

Nem vágom, de ha egy nő azt mondja nem fontos, akkor biztos úgy van, nem vonom kétségbe a szavát, csak finoman vállat rántok. Csak azért nem durvábban, mert a tudatalattim jelez, hogy nincs ezzel a kijelentéssel valami rendben. De a tudatalattimra nem szoktam hallgatni.
- Gyengeelméjű volt?
Ráncolom a szemöldököm, hirtelen elfelejtem, hogy haldoklóról beszélünk.
- Látszott rajta, hogy nem teljesen ép
Ha igazén genyláda lennék ezt még kiegészíteném "jobb neki, hogy kómában van" de aztán levegőt veszek és eszembe jut milyen szerencsés, bekussolok.
- Természetesen csak vicceltem.
Hazudom.
- Persze kedves tőle, de nem tudom miért hitte szegény, bekötött lábú homokosra, hogy nőket bánt. Persze a legtöbb buzi nem szereti a nőket, gondolom ezért.
Meg gondolom pszichikai értelemben "bántottam" mivel hugyozni sem tudtam cső nélkül. Most ironikus vagyok, hát igen, de egyre jobban frusztrál a helyzet.
Túl sokat beszélek, megint hozzáteszem:
- Csak vicceltem.
Túl sokszor ironizálok, na igen... Meg akart? Nyelek egyet...
- Én is akartam, mármint nekem is jó volt.
Ez de béna volt atyaúristen! Következő lépés, hogy észreveszi az álló farkam. Ad rá boxert.
- Jó, az jó lenne. A zuhany is jó lenne, köszönöm.
Ha minden igaz odatalálok. Nem sietem el a dolgot, le van bénulva az agyam és nem tudom Lia mit csinál most, talán zuhanyzik. Talán az álló lomposon segíthetek, elkezdek rajta dolgozni és ki más táncolna a lelki szemeim előtt? Megfordul a fejemben, hogy görénység kiverni Lia házában, az ő fürdőkádjában, Liára, akit most utasítottam vissza, de ez nem fog lelohadni és most nincs itt, a nők soká fürdenek.[/color]

Reevenről beszélünk, és tisztázódik, hogy ő nem a barátom, hanem az unokatestvérem. Bár nem akarok belebonyolódni, melyiküket ismertem előbb, mégis valami ilyesmi történik. Nem hiszem, hogy Lio szempontjából fontos lehetne a tény, hogy vele (Lioval) hamarabb találkoztam, mint ahogy tudtam volna Reevenről. Hagyom az egészet a fenébe.
- Mi? Dehogy!- Mondom felháborodottan. Kedvem lenne rá csapni, hogy hagyja abba ezt a hülyeséget. Amúgy sem tetszik, hogy múlt időben beszél róla.
Nagyon is jól emlékszem, miért tört ki az a csetepaté. Szinte kiestem a liftből, annyira menekülni akartam akkor Lio elől. Feldúlt voltam, Reeven, akinek a karjaiba szinte beleestem, joggal hihette, hogy valaki bántott. Elhamarkodottan vont le következtetéseket, és azt hitte, Lio volt... Sosem gondoltam volna, hogy egyszer valaki majd ilyen vehemenciával akar megvédeni. de nemrég... még Lio is azt mondta, bántaná Nagy Fehéret... miattam...
- Félreértette a szituációt...- mondom halkan, mert nem akarom felemlegetni többé a történteket. Ez a meleg téma még most is szégyenérzettel tölt el. Félreértés volt. Ez is, az is. Másképp történt volna bármi is, ha nem hiszem el róla ezt? Bizonyára.
Ahogy védekezem, olyan szavak is kicsúsznak a számon, amit talán nem akartam elmondani neki. Nyel egyet, és megint zavarba hoz, mert a csókra azt mondja, neki is jó volt.
Aztán vált, indulni kéne, mondja, de még vizesek és ruhátlanok vagyunk... Ösztönösen kínálom fel a fürdőszobát, száraz alsót.. stb. A saját tempóm ismerem, tudom, hogy gyors vagyok, a korai kelések megtanítottak rá, ne húzzam az időt, és ezért azt gondolom, előbb Liohoz viszek be egy boxert, hogy ő is tudjon haladni, aztán majd összekapom magam én is...
Pár perc alatt találok egy bontatlan boxert az apám egyik fiókjában, és már viszem is Lio után. Hallom, hogy zubog a víz, ezért bekopogok, de persze, nem hallja, ezért óvatosan benyitok. Arra számítok, legalább magára húzta a zuhany kabin ajtaját, de ő nem...
- Lio...- kezdtem volna, hogy hova teszem az alsóját, de elakad a szavam.

Megint úgy érzem magam vele, mintha hullámvasúton ülnék. egyik percben szívesen bújnék hozzá, a másikban legszívesebben felképelném... Aztán rájövök, túl sok érzelmet táplálok iránta, ideje lenne leállítani magam. Megteszi helyettem ő. Lehűt, amikor azt mondja, indulni kéne. Én csak... Nem akarok klórszagú és vizes lenni, és felajánlom Lionak is, tegye rendbe magát. Adok majd neki száraz alsót is, bár azt is el tudom képzelni, hogy kivételesen a meztelen fenekére húzza fel a farmerét.
Kerítek neki egy vadi új boxert, és bevinném neki a fürdőbe. Kopogok, de nem hallja, és benyitok, a zuhanykabin füstüveges, ez nem lehet probléma, de ő nem húzta magára. És nem mondhatnám, hogy egyértelműen a tisztálkodással lenne elfoglalva. A torkomra fagy a neve, ő pedig dermedten néz rám, és amikor vigyorogva azt meri mondani, éppen rám gondolt, magától ered meg a nyelvem.
- Talán segítségre lenne szükséged? Itt nincs nővérhívó...- hallom a saját hangomat és meglepem saját magamat is. Mi?
Becsukom magam mögött az ajtót, neki dőlök, kihívón nézek Liora. A kórházban mindig kínosan ügyeltem rá, hogy ne nézzem meg "ott"; az az élmény ég bennem, amikor kicseréltem a katéteres zsákját, és majdnem abba is "belehalt" a kedves beteg... De most ott áll, pőrén, teljes testében pucéran, kezében a farkával, és még csak el sem fordul. Én sem fordulok el. Azt hiszi, nem láttam még ilyet?
Bennem a kisördög ugrál örömében, elnyomva a sikolyaimat. Megőrültem. Eskü, megőrültem. És mindennek ez az átkozott pasi az oka!

Nem jön zavarba. Rányitottam, még azt sem mondhatom, hogy rátörtem, mert a mi házunk fürdőszobájában áll, és egyértelműen nem azzal van elfoglalva, aminek történnie kéne, normális helyzetben. Semmi sem normális. A mi kapcsolatunk sem. Már ahogy elkezdődött, komédia, ha valaki nekem mesélné, körberöhögném.
Nincs kedvem nevetni. Szerelmes lettem ebbe a férfiba, aki kategórikusan kijelentette, nem képes szeretni (miért nem? Istenem, miért nem?), és nekem elég volt egy csalódás az életben, nem akarok még egyet, de őt akarom, mégis.. Basszus. Úgy állok ott, mint akit megbabonáztak, és gondolkodás nélkül csúsznak ki belőlem a szavak.
Szexinek nevez. Nincs rajtam nővérruha. Köntös van rajtam, hirtelen túl melegnek érzem, de nem ezért kívánok kibújni belőle. Szexi. Ő a szexi. Először nézem végig úgy, mint férfit, teljes valójában, és - mintha észrevenné- felém is fordul a kis piszok. Élvezi a helyzetet. Még helyet is csinál nekem, maga mellett. Eszeveszetten kalapál a szívem, a torkomon akar kiugrani, hogy ő is megnézze magának Liot.
- Ne legyél benne olyan biztos- mondom neki kappanhangon. Hatásosabban? Ha katéterezni kéne, nem lennék zavarban, de nem hiszem, az a mozdulatsor kellemes élményeket ébresztene benne.
Közelebb lépek. Érinteni szeretném, nem feltétlenül "ott", de már az sem érdekel, ha egyenesen a kezembe nyomja, kitör belőlem a nő, akit elfojtottam négy éven keresztül, és azé a férfié akarok lenni, aki miatt ismét érezni akarok. Nem érdekel, ha fáj. Nem érdekel, ha csak ma az enyém. Túlélem.

Lio nem ismer. Én pedig nem kötöttem az orrára, hogy csak egyszer, egyetlenegyszer voltam együtt valakivel, és akkor sem azon volt a hangsúly, hogyan nyúlok hozzá. Nagy Fehér csak tette a dolgát, nem kellett manuálisan izgatni, hogy felálljon neki, és... Fenébe Nagy Fehérrel!
Meglepem, azt hiszem. Nem tudom, még a válaszom sem borzasztja el, sőt, talán ettől még inkább kíváncsi, mi a fenét akarok én tőle. Közelebb lépek, megbabonázva a teste látványától, megszédülve az érzéseimtől, és tudom, nem sok kell, hogy oda lépjek mellé, közvetlenül a zuhanytálcába.
Szembe fordul velem, hátát a falnak veti. Kihívás lenne a szemében vagy vágy? Nehéz eldöntenem, olyan gyakran értettem már félre. És szappanért nyúl. Feltűröm a köntösöm ujjait.
- Remek, köszönöm. Úgyis tartoztam egy mosdatással- mondom hidegvérűen, és a víz alá tartva nedvesítem be a kezeim, a szappant, hogy aztán a selymes habot rákenjem a vállaira- Gyere közelebb, nem harapok...
Egyre inkább melegem van, de nem érdekel, mint ahogy az sem, mennyire leszek vizes. Vizes voltam eddig is. ha csak meg nem ragad, és húz be maga mellé, akkurátusan kezdem mosdatni, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Talán lassabban -valami élvezetem legyen már nekem is!- ritkán van lehetőség ilyen kimunkált, izmos testet érinteni. Többnyire idős emberek fáradt, elpuhult, már-már löttyedt testét kell mosdatni. Ebben sokkal több az élvezet. És valljuk be... Lioról van szó.

Képtelen helyzet. Bent vagyok vele a fürdőszobában. Nem tudom, mi történik velem. Egyszer csak ott állok, kezemben szappannal, és Lio testét mosom, elmerengve, milyen izmos, feszes teste van, sóvárog bennem a nő, hogy simogassam... Aztán megüt. Mintha pofont kaptam volna, hirtelen minden kristálytiszta lesz előttem, pedig csak a szavai jutottak el az agyamig. Hova tettem eddig?
- Tessék?- először nem értem, miről beszél. Én már régen elfelejtettem, hogy a betegem volt. Nehéz túltennem magam azon, hogy akkor sem nővér voltam a szemében, csak egy nő, akit fel akart próbálni. Ő maga mondta. Most úgy nyomakodik ez a tudatomba, mintha végig ott lett volna, csak én nem akartam észrevenni. Persze, a lila köd. Nevetnem kell magamon, de nem tudok. Mérges vagyok.
- Semmit sem értesz! Vagy valóban ennyire lelketlen lennél, Lio? Mi a fene történt veled? Milyen terhet cipelsz? Mitől vagy ennyire ... érzéketlen? Azt hitted, hipp-hopp szétteszem a lábam, mert te csábosan nézel rám? A fenébe, erre még veled sem lettem volna képes, pedig akartam, meg akartam próbálni...- hisztérikusan törnek belőlem elő a szavak. - Lehet, hogy igazad van. Le kellene feküdnöm mindenkivel, ahogy te csinálod, hogy ne érezzek, hogy ne fájjon, hogy ne akarjak szeretni... Tökéletes páros lennénk, te meg én... Csak nem úgy, ahogy elképzeltem...
Nem tudom, ütnék-e szívesebben vagy szaladnék. Le vagyok merevedve, döbbenve, sokkolódva... Basszus... Hozzávágom Liohoz a szappant, és megfordulok, hogy kimenjek, kiszaladjak a fürdőszobából, de túl gyorsan fordulok, és megcsúszok a kövön. Elvágódok, nagyot zöttyenve. Könnyek törnek ki belőlem. Nem fizikailag fáj. Nem csak.

Megbűvölten nézem. Már a medencében is kevés kellett volna, hogy hozzá bújjak, megcsókoljam, de most anyaszült meztelenül áll előttem, a szó minden értelmében. Lehetséges, hogy arra vágyom, kapjon el, kapjon le, öleljen magához, és ne tudnék neki ellenállni, de nem ez történik. Persze, nem is valami lányregényben vagyunk, a főhős nem is szerelmes a hősnőbe, és a hősnő egy hisztis liba, aki a múlt sérelmein kesereg.
A romantika helyett valami badarságot kapok a képembe, és szappant a kezembe, és -ha nem is tudja- ezzel éppen ő lök vissza nővéri szerepembe. Egyszer rám osztották, hogy mosdassam meg, aztán semmi sem lett belőle (talán mindketten megkönnyebbültünk tőle), hiszen akkoriban nem igazán voltunk még jóban. Kisiklik a dolog a kezeim közül: mert én sem azt a szerepet hozom, amit vár tőlem, megint támadásba megy át a dolog, és most én sem hagyom magam.
Veszekszünk. Azon veszekszünk, most miért nem fogunk... kefélni. Már letettem róla, hogy valaha is azt mondjam, gondoljam, szeretkezni akar velem ez a férfi, mert a szeretkezésben benne van a szó, szeretni, és arra ő nem képes, nekem meg nem megy érzelmek nélkül csinálni. Szóval a legrosszabb helyzetbe kerülünk, amiben csak lehetünk. Akarjuk, de más céllal, más okból, és így sem jöhet össze.
- Nem vagyok bárki!- nyikorgom, amikor a fejemhez vágja, vele bárki lefeküdne. Még jó fejnek is tartja magát, hogy velem őszinte volt és nem használt ki. A cérna ott szakad el, hogy Nagy Fehéret Mobidicknek hívja, és felemlegeti, mennyire átvert ő. Cserébe feléje hajítom a szappant.
Eltalálom. Nem nézem hol; bosszús, rondán beszél, én meg ott akarom hagyni, de aztán elcsúszok. Nem akartam előtte sírni, de önkéntelenül jajgatok, nyekergek, mint egy idióta. Túl sok feszültség szakad most belőlem fel.
Megpróbál felszedni a földről, de én rúgkapálok, nem akarom, hogy hozzám érjen, valahogy mégis ott a keze körülöttem. Ütlegelem, nem túl durván, ki se telne tőlem, amúgy sem tudnám bántani. Pedig akarom. Akarom, hogy fájjon neki, de még ezt sem tudom megcsinálni.
- Haverok? Megismerni? Te sosem hagyod magadat megismerni! - csapok rá mérgesen. Nem tudom abbahagyni a bőgést.- Hagyjál már, majd lefekszem valakivel, aki azt hazudja, engem szeret, vagy hogy mert én kellek neki, ...akinek nem csak egy vagyok, bárki, akárki... - hadarom neki, ahogy bírom az elfojtott és el nem fojtott könnyek torlaszában.
Ha engem is úgy tekint, mint egyet a sok közül, semmiben sem különb Nagy Fehérnél. Nem a hazugságon van a lényeg. Nem azon, mit mond előtte, közben, utána. Hanem azon, hogyan néz rám. Ha csak a punci létfenntartójának tekint, nem is akarom, hogy köze legyen hozzám. Iszonyú csalódottságot érzek. Most az a vékony vigaszom is elszállt, hogy vonzónak tart. Semmi sem vagyok. Csak egy lyuk, amit be kell tömni. Nem akarom ezt érezni...

Feladom, nem bírom, ez a hiszti nekem magas, sok, a hangfrekvencia is annyira felment, hogy lassan gőz jön ki a fülemen, levegőt kell vennem, hogy ne ordítsak, vagy verjem pofon, pedig még sosem ütöttem meg nőt, akármekkora balf@sz is vagyok. Nem tudok vele mit kezdeni, visít és rúg és ütlegel és nem hagy magán segíteni, ő nem bárki, nem érti, nem érti.
- Nem, mert sokkal rosszabb vagy, hisztis kis szűz ku@a
Kiáltom a képébe, egyszerűen nem bírom már, én is baromi ideges leszek a sok taszigálástól, ettől a rikácsolástól, az egész helyzettől.
A szívem hangosan ütlegei a dobhártyám, az arcom vörös, a szemeim lassan vérben forognak, remegek a dühtől, szét akarok b*ni valamit, mindent! Nem is volt lehetősége megismerni, nem is próbálta csak valami nyálas f**opó Titanic hőssé kikiáltani, valami talpnyaló kis korccsá a küszöbére, aki vakkant minden kívánságára, pitizik, ha megvakarják a tökét, hülye papucs, szerelmes, nyálas házi kedvenc meg nem leszek! Nem értem és tudom mit akar tőlem ez a nő, de hogy nem szeretett soha, abban egész biztos leszek.
- Sok sikert hozzá
Állok fel és hagyom faképnél azonnal, akin nem lehet segíteni, azon nem lehet, csak azt tudom innen gyorsan meg kell lépnem.
Nem érdekel, hogy meztelen vagyok, egy szál emberi mivoltomban vágódom a kocsimba és hajtok az éjszakába mint egy őrült. Nagy mázlim van, hogy nem futok össze zsarukkal és igazoltatnak, esküszöm bárkinek nekimennék, ráadásul tök pucér vagyok.
Otthon is csak a pia, rengeteg cigi és csak egy jó pornó tud lehűteni, ráadásul annyira magamba zuhanok, hogy megint napokig ki sem megyek, vagyis eltolódik az elutazásom is ebből az átokverte városból, ahonnan mielőbb el kell húznom a belem.

//köszi //