Kurvára szarul vagyok.
Sosem hittem volna, hogy ennyire el fog mérgesedni a helyzet köztem és Lio között, pedig a jelek arra mutatnak, hogy ez most, ennyi év után, bekövetkezhet. Igen, szándékosan használom a feltételes módot, mert én még mindig hajlandó vagyok próbát tenni, hogy megtörjem a közöttünk lévő feszültséget... De egyedül kevés vagyok, hogy béke legyen közöttünk.
Számtalanszor visszajátszottam már, mik vezettek el ehhez a ponthoz. Ott kezdődött, a pizzázóban, azon a napon, amikor odaadta nekem a kulcsokat, és azt mondta, enyém a bolt... Mindaddig azt hittem, hogy közénk soha senki nem állhat, amíg meg nem jelent Kili és Zin, és valami irgalmatlan szörnyű dolog vette kezdetét... Én pedig meggondolatlan voltam. Bár utólag sem tudom, mit kellett volna tennem...
Mindenesetre megbántottam a legjobb barátomat, és ő nem csak a pizzázót hagyta el akkor, hanem nem sokkal később a lakásomat is (ahol együtt laktunk, mióta visszatért a városba és felkeresett sok-sok év után). Bár a költözést úgy hajtotta végre, hogy nem voltam otthon, azt hiszem, számítottam erre a lépésre, mert Lio olykor szélsőséges tud lenni. Csak abban bíztam, hogy tőlem nem fordult el véglegesen (ahogy én sem tőle, soha!)
Elvesztettem Liot, elvesztettem a reményemet, hogy visszakapom a (régi) Gwent, rájöttem, hogy alkalmatlan vagyok üzletvezetőnek és egyre lejjebb süllyedtem az önsajnálatban...
Felhívtam, hogy menjünk el inni, bulizni (beszélni), de utóbbira nem volt alkalom: hol kitért előle, hol megzavartak minket, aztán az az este más fordulatot vett... Nem jutottunk semmire.
Most már nem csak az a nap nyomja a lelkemet, más dolog is van, amit tisztáznunk kellene, ezért akármennyire is kellemetlen illetve fájdalmas lesz, szembe kell néznem vele, különben - attól tartok- elveszíthetem a barátságát örökre, és ez a szó annyira megrettent... Sokkal jobban, mint szembenézni önmagammal.
Szóval vettem egy üveg bort, abból a fajtából, amit nagyon szeret, és elmentem hozzá. A kapucsengőn beengedtem magam (ismerem a postáskódot), hogy esélye se legyen kizárni engem, és bekopogtattam a lakása ajtaján. Már csak abban reménykedtem, hogy otthon lesz, és egyedül.

Ezernyi érzés kavarog bennem, de legfőképpen egy. Gyenge vagyok, túl érzékeny, mi a faszom, nem tudom... Ismerem már Liot annyira, hogy tudjam, milyen módszerekkel nem megyek semmire. Eddig azok sem jöttek be, amiről azt hittem, hatékony lehet. (Bár lehet, hogy amikor inni mentünk, ő is hajlandó lett volna békülni, hiszen eljött, ez csak jelent valamit!)
Mindegy. Az az este elmúlt, ez a mai nap meg egy új esélyé, hogy (most még) tiszta fejjel megpróbáljuk rendbe tenni valamit, ami rossz fordulatot vett. Még most is képtelen vagyok elhinni, hogy ennyire megharagudott.
Az ajtaja előtt állok (a bejárati kaput ügyesen kicseleztem), és kopogásomra lassan reagál. Nem érdekel, én most türelmes vagyok. Ha kell, itt alszom a küszöbén. Nincs az az Isten, aki innen eltántorít. Aztán meghallom bicegő lépteit, morcos hangját, ahogy kiszól. Egy pillanatra valami szellemes válaszon töröm a fejem, aztán csak sóhajtok egyet és ennyit mondok:
-Daryl vagyok.
Bal kezembe fogom az üveget, hogy ha ajtót nyit, a jobbomat mindjárt kezezésre nyújtsam neki. Szívem szerint nem lenne elég ennyi... , de félek túllőni a célon. Lio még soha nem volt rám ennyire dühös, és ha abból indulok ki, mi történt 8 évvel ezelőtt, annak is örülhetek, ha egyáltalán szóba áll velem. (Aki nála egyszer elvágja magát, annak vége- erre gondolok.)
Szorongok. Félek. Nem csak lelki, hanem fizikai fájdalmaim is vannak, mióta nem beszélünk nap mint nap. Egyszerűen része az életemnek, mintha valamely végtagom vagy érzékszervem lenne, és hiányos vagyok nélküle. Nagyobb szükségem van rá, mint bárki másra a világegyetemben.

Nem számít rám, talán valami számlára várt (vagy inkább nem), mert pénzről beszél, mikor bekopogok hozzá. Aztán, amikor megmondom a nevem, felrántja az ajtót. Igen, a mozdulat túl heves, az ajtó hirtelen vágódik ki, nem csak egy szimpla ajtónyitásról van itt szó.
A hangja megint iróniával van tele, de az álarcát már jól ismerem. Ha haragot mutatna, elhinném, de a semlegessége túl árulkodó. Meg sem próbálom a kezem nyújtani neki, a dolog esélytelen, ennyire már ismerem az embereket, és ennél sokkal jobban ismerem őt.
Kissé igénytelen, elhanyagolt képet mutat, és kikövetkeztetem, jelenleg nagyon magányos lehet. Ahogy ismerem, a lába nem akadályozná, hogy a saját útját járja, bár ahogy hallottam, megszorításokkal engedték haza, és van valaki, aki felügyeli. (Valóban van? Vagy már őt is lapátra tette?)
Félreáll az ajtóban, ezzel beengedve engem. Apró siker, de hosszú még az út. Legalább tudom, hogy nem zárkózik el előlem teljesen, bármit mondjon is. Csak egy pillantást vet a kezemben lévő piára. Én meg is feledkeztem már róla, zavartan mormogom:
- Neked hoztam. - Majdnem hozzáteszem, "mert ez a kedvenced", de ezt most biztos tagadná, vagy valamiképp ellenem forgatná. Felé nyújtom, de ha nem veszi el, akkor utána viszem a nappaliba, és ott teszem le az asztalra.
Egyszer voltam már nála, aznap este, amikor elhatározta, hozzám költözik, feljöttünk néhány cuccáért. Már akkor meglepődtem a döntése miatt, hiszen csak a nappalija volt akkora, mint nekem az egész lakásom.
Hanyagul veti le magát a kanapéra, és foghegyről beszél velem. Árulónak hív, ez mellbe vág, egy pillanatra a földet kezdem fixírozni, de aztán egyenesen rá nézek, és a szemébe mondom, ahogy érzem:
-Te kellesz, Haverom.
Utálja, ha nyálas vagyok, utálja az érzékenységemet is, mindig puha pöcsnek csúfol magában (azt hiszem), és annak ellenére, hogy világéletében arra tanított, legyek tökösebb, én nem tudok másmilyen lenni. Néha megszívom, hogy őszinte vagyok, de ez van.
Mióta utoljára találkoztunk, történt pár dolog, amit meg kellene beszélnünk. De minden ráér. Mindennek csak akkor van jelentősége, ha mi barátok vagyunk. És csak úgy tudunk jóban lenni, ha ő képes megbocsájtani. Ha meg is bántottam, árulója soha nem voltam. Van mit tisztázni...

Mellbe vág, amikor árulónak hív, és legszívesebben tiltakoznék, ellent mondanék! De nem. Nem veszekedni jöttem. Igaza van, biztosan igaza van, a saját szemszögéből nézve feltétlenül, hiszen átgondoltam én ezt már nem egyszer, és ha tényszerűen nézzük a dolgokat, ÉN dobtam ki...
Egyszerűen válaszolok a kérdésére, az igazat mondva, nem többet. Nem kell a körítés, nem kellenek a felesleges szavak. De a válaszában megint ott a gúny, és megint ugyanazzal a témával esik nekem, amivel akkor is felhúzott. Ettől megint szarul érzem magam, nem értem, miért csinálja ezt.
- Mi bajod van igazából, Lio? - vetem neki oda a kérdést, és cseppnyi szemrehányás van a hangomban, és némi keserűség.
Olyan nagyon szeretném érteni, mi az oka annak, hogy így viselkedett! Még ha valóban ekkora ellenszenvvel is viseltetik a homokosok iránt, miért hagyta annyira elfajulni a dolgokat, hogy bántsa Kiliant? (Mert hogy Zint megütötte, már értem az okát.) De tudtommal Kiliant akkor látta először. És honnan tudta?
Kilian vallomása engem váratlanul ért. Az első találkozásunknál eszembe se jutott, hogy feltételezzem róla, utána meg nem találkoztunk. Bár fura volt, hogy annyira furán beszél, azt gondoltam, a gyógyszerek hatása lehet, amit szedni kényszerül, vagy a betegsége miatt... Egyszerűen csak félénknek tartottam.
- És? Mi és?- lemaradtam valahol. Elkalandoztam, és most nem tudom, mit vár még tőlem.- Nincs és.
Felpattan, és kifakad. Csak bámulok rá, ahogy kiabál rám, velem. Kissé meglep, amit mond. És most sem neki adok igazat.
- Bocsánatot kérni? - Ezt nem hiszem el- Miért kérjek bocsánatot? Mert megpróbáltam megvédeni a tőled gyengébbeket? Mert nem hagytam, hogy tovább csépeljed őket? Mert rosszul esett, hogy lebuziztad azt a fiút? Mert nem akartam, hogy bárki is rosszul érezze magát nálam? - Csak egy pillanatra akadok el- Neked volt szar? Belegondoltál te abba, neki milyen szar volt? Vagy nekem? Vagy Izzie-nek?
Tulajdonképpen rájöttem, mekkora barom vagyok. Lioval mindig úgy bántam, mint ahogy elvártam, hogy velem bánjanak: finoman, előzékenyen, elnézően. De az élet nem habostorta, és őt sokkal keményebb fából faragták, mint engem. Mit próbálom én védeni a lelkét?
Most már minden mindegy alapon mondom tovább:
-Éppen te tanítottál, hogy legyek tökösebb. Hát nesze: éppen itt az ideje, hogy felnőlj, és végre ne csak magadra gondolj! Néha annyira önző tudsz lenni, hogy megijesztesz! Ha valami nem a kedved szerint alakul, mindjárt balhézol! Önfejű vagy és makacs! És olyan hülyeségeket csinálsz, hogy az ember esze megáll! ... és... Meggondolatlan vagy! Még a saját életedet is semmibe veszed!
Rázúdítom most minden mérgemet, kritikámat. Kéretlenül, kíméletlenül.
Nem érdekel, hogy ő mennyire van kibukva, mert őt sem érdekelte, engem mennyire borított ki... És azóta hiába közelítettem meg, mindig elfordult. Hát most nincs hova menekülnie. Most itthon van, most nem tud elmenekülni, most kénytelen végighallgatni!
Még soha nem ordítoztam senkivel. Úgy teker a szívem, hogy majdnem kiugrik a mellkasomból. Fogalmam sincs, mikor veszek levegőt, veszek-e egyáltalán, de amikor abbahagyom, érzem, hogy megszédülök. És nem érzem magam jobban. Sőt, sokkal szarabbul vagyok.

Ha másképp fogad, ha nem tűnne ennyire közönyösnek, ha nem fordult volna el tőlem, miközben tisztázni próbálom vele a dolgokat, talán minden másképp alakul... Talán észreveszem szavai mögött a vallomást, meglátom a megbántottságát, a csalódottságát és nem esek neki, de...
Most csak azt látom, hogy nem érdekli az egész, megint csak magával van elfoglalva, és elszakad bennem egy cérna. Fejére olvasom, hogy önzőnek látom, és ha nem tudnám, hogy nem egy elkényeztetett ficsúr, bizony azt is a képébe vágnám.
Nem értem, mit akar mondani, valamit elkezd, aztán megrázza a fejét, mintha magával sem értene egyet, de már túl messzire ment, én pedig túl elkeseredett vagyok, hogysem tisztán tudjak gondolkodni. A barátságokban akadnak ilyen momentumok. Vízválasztóak, és biztos vagyok benne, ez is egy ilyen: most vagy kibékülünk, vagy összeveszünk örökre. A feszültségektől azonban meg kell szabadulni.
Benne is a harag nő, ahogy az üvegre vág, és a kérdését nekem szegezi (bár háttal áll), úgy érzem, én is éppen olyan lettem, mint ő. Önző. Keresem a szavakat. Hogy miért esett nekem rosszul? Csalódtam egy barátomban. Akárki lép a pizzázóba, nem érdemli meg, hogy ilyen fogadtatásban részesüljön. Ráadásul az egyik...
- Neked adom a pizzázót, ha visszakapom a régi Lio-t. - Válaszolok az új kérdésére, mert nem várta meg a válaszom az előzőre. Hideg a hangom, mert ezt az alakot, akivel most beszélek, nem ismerem. Fogalmam sincs, ki ez. Ez nem az a Lio, akit én ismerek, és ezzel nem is akarok kapcsolatba lenni. Hova tűnt az én HAVEROM? Vissza akarom kapni!
Még soha, de soha nem feltételeztem Lioról, (a barátomról), hogy érdekből tett volna bármit is. Komolyan azt hitte, hogy mert a nyakamba sózott egy boltot, meghazudtolom önmagamat? Az elveimet? Mellé állok egy olyan kérdésben, amiről tudja, nem értek vele egyet? Bár nem tudhatta, hogy mi történt köztem és Kilian között, hogy miért karoltam fel azt a fiút, akkor sem volt joga, hogy nekitámadjon valakinek, bárkinek, aki bejön az étterembe... Mennyivel inkább bánt engem a dolog, amikor Kiliannek úgy beszéltem róla, mint a legjobb barátomról, és erre azt bizonyítja, milyen bunkó tud lenni? Nem, nem vagyok rá büszke. Nem állok mellé, mert nem volt igaza, most sincs igaza. Most is Kiliant védeném meg, ráadásul rá is szorul, amilyen szerencsétlen.
A fejére olvasom, hogy milyennek látom most, és amikor végzek, rájövök, hogy semmi nem lett könnyebb. Minden, de minden sokkal nehezebb. És még nem is beszéltünk meg mindent. Semmit nem tudok a vívódásairól, mert elfordult tőlem. Elzárkózik, és ezzel tudtomra adja, neki mi a szándéka. És aztán kimondja...
Hát itt a vége, rosszabb, mint valami szappanopera, a romantikus lányregények főszereplői sem szakíthatnának ennél rondábban. De a haragomnál még mindig sokkal erősebb bennem az a szeretet, amit iránta érzek. Lio iránt, aki gyerek korom óta jó cimborám, és akiért tűzbe mennék.
- Nem megyek sehova- mondom neki csökönyösen, és be is feszítem az izmaimat, hogy ha nekem esne, és ki akarna taszigálni, ne legyen olyan egyszerű a dolga. De ő nem mozdul, és észreveszek egy mozdulatot, ami kissé megijeszt. A mellkasához kapott...
- Lio, jól vagy? - süt belőlem az aggodalom, hozzá ugrom, már a haragomra sem emlékszem, ami az előbb itt tombolt a mellkasomban.

Megszoktam már Lio heves vérmérsékletét. Ismerem, hogy sokszor gyorsabban jár el a keze, mintsem átgondolná, amit tesz, illetve belefog mindenbe, ami hirtelenjében szimpatikus neki, bármekkora őrültségekről is legyen szó. Ezeket megszoktam már, és ezekkel együtt szeretni is tudtam. És bár nem tetszett néhány dolog, elfogadtam ilyennek, mert .. ő Lio. A legjobb barátom. Ezt nem írhatja semmi fölül.
Ez csak az én hülyeségem, hogy mindenkit meg akarok menteni, védeni, segíteni... blablabla. Ilyen nincs! Ezt nem lehet! Világbéke, hah, mintha szépségkirálynő lennék. Miért is hittem, hogy ha valakit megkedvelek, automatikusan Lio is kedvelni fogja? Miért is ígértem Kiliannak, hogy összeismertetem őket? Talán utóbbinak akartam bebizonyítani, hogy vannak tökéletes barátságok, mert Kilian annyira félénk, hogy még kezdeményezni sem mer.... Annyira hülye vagyok! Hirtelen tör rám, hogy nem Lio változott meg, hanem én. Én lettem más, én rugaszkodtam el, én vagyok túl idealista.
De már nem tudom visszaszívni, amit mondtam, mert újfent meggondolatlan voltam, és most az jut eszembe, mások szemében a szálkát is meglátom, az enyémben a gerendát sem. Hát milyen barát vagyok én?
És emellett még mindig ambivalens érzéseim vannak, mert Kiliant bántották, pedig nem érdemelte ki, és az a Lio bántotta, akit pedig testvéremnél is jobban szeretek. Miért is történt mindez? Hát miattam.
Hiába küldene el Lio, nem mozdulok. Én tudom, hogy ki ő, és nekem az a Lio kell, aki képes beszélgetni, aki képes megbeszélni a problémáit, aki képes meghallgatni, odafigyelni, aki hajlandó eszmét cserélni velem. Az a Lio kell, aki nem fordul el tőlem, aki nem fordít hátat. Aki szeret engem, és kívánja még a barátságom.
Látom a mozdulatát, hallom a hangjából sütő fájdalmat (haragot?), mellé ugrom, félek, valami baj van, ez szokatlan tőle... De ő meglök. Elég a szándék, hiszen nem csinálja erővel, nem vesztem el még az egyensúlyom sem, de a mozdulat... Fáj. Bennem fáj, belül fáj.
Megint a dacos Lio jut eszembe, aki anno a parton azt mondta, neki nem kell több szerelem, ő senkit sem fog szeretni, aki nem fog többé sírni, és most úgy érzem, engem is belelökött abba a körbe, akire soha többé nem akar emlékezni.
- Én nem hagyom magam ilyen könnyen lerázni, Haverom- mondom neki, és amikor a háló felé botorkál, hátulról ragadom meg, karolom át a vállát. - A fene megeszi, akkor is szeretlek, amikor haragszom rád....- és már abban sem vagyok biztos, hogy haragszom. Ez nem fér össze az aggodalmammal, amit most is érzek.
Tudnia kell, hogy semmi nem változott! Képes vagyok megbocsátani, csak arra van szükség, hogy ő is ugyanezt tegye. Ha valóban szeret, meg tudja tenni. Én már meg is tettem. Az a nagy kérdés, ő ezt elfogadja-e.

A Lioval folytatott beszélgetés nem egészen abba az irányba megy, ahova eljutni akartam. Békülni jöttem, legalább megbeszélni mindazt, ami történt, ami kettőnk közé állt, ami miatt haragszik rám, amiért én haragszom rá... Mert nem akarom ezt. Nem akarok haragudni a legjobb barátomra. Vagy legalábbis érteni akarom, miért haragszom...
És rá is ébredek. Nem Lio hibája az egész, hiszen ő semmit sem változott. Ő ilyen volt tizenévesen is. Ugyanaz a vérmérséklet, ugyanaz a nyers őszinteség, ugyanaz a keménység. Az a fajta, aki semmit nem rejt véka alá, kimondja a véleményét, ha kell, használja az öklét (és néha akkor is, amikor nem kell).
És egy pillanatra belém hasít, őneki mit kell eltűrnie miattam. Miért is vagyok én a legjobb barátja, ha ennyire más vagyok? Régen nem gondolkodtam ezen, és ha a problémát elsöpörnénk, most sem gondolkodnék. Szeretem ezt az embert, akkor is, ha nem úgy gondolkodik, ahogy én. Valamit ő is érezhet, hiszen megvette nekem a pizzázót. Lio így mutatja ki felém, hogy szeret. Biztos vagyok benne.
Nem hagyom magam lerázni, amikor elküldene, ellökne, akkor sem tántorodom el. Ott hagyna a szobában, "majd lekopsz, öregem" stílusban, de megragadom. Belekapaszkodom a vállába. Ellenkezik, de nincs benne már erő, aztán átlendül, mert túlontúl elgyengül, és ezzel ki is billent az egyensúlyból. Zuhanunk a padló felé. Próbálok a levegőben úgy fordulni, hogy inkább ő essen rám, mint én őrá. Nem valószínű, hogy teljességében sikerül, de védeni akarom, kórházból éppen elég volt...
A földön fekszünk, nekem a fejem koppant a parkettán, de Lio esését legalább valamelyest tompítottam. A feje legalábbis a mellkasomon. Hogy a lába hogy áll, nem tudom.
- Ó, Haver, megütötted magad? - kérdem tőle, és igyekszem nem arra gondolni, hogy mekkora mákunk volt. Néhány centire van tőlünk a dohányzóasztal, üveg felülettel... Akár zuhanhattunk volna arra is... Még mindig fogom a vállát/karját... Kapaszkodom, mintha fájna elengednem, elválni tőle. Biztos fájna is.
- Ne haragudj, borzalmas barát vagyok!- mondom neki, és most igazán sajnálom, hogy nem csattant szét a fejem a padlón, vagy nem tört ki a nyakam. Mennyire egyszerűbb lenne minden!

Én csimpaszkodnék belé, mint egy gyerek, ő pedig rázna le magáról, mint kutya a vizet... Nem engedem, hogy ezt tegye. Visszavedlek gyerekké, újra 17 vagyok, mint a folyóparton, akkor sem engedtem, hogy elbújjon előlem, bár akkor másképp akart. Vagy nem tudom. Utólag másként értelmezi a történteket az ember.
Elesünk, ez a vége, és akármennyire fáj a padlóba koccant fejem, őt féltem, őt védem. Pillanatra még az is átfut a fejemen, hogy tényleg jobb lenne meghalni, megszabadulni ettől a gyűlölt világtól, minden gondjától-bajától, elfutni a problémák elől, a kudarcoktól. De aztán az egészet elvetem, hiszen pesszimista Darylt kisöpörtem az ajtón (volt, aki segítsen ebben), és próbálom összeszedni magam, még akkor is, ha ez azzal jár, hogy magamat ócsárolom.
Lio még erre sem reagál, csak fekszik rajtam, és először fel sem tűnik, mennyire tónustalan. Abban bízok, végre megadta magát, nem tiltakozik, és most kiélvezi, hogy tehetetlennek játssza magát, rajtam fekve. Jó kis bosszú... (?)
Ő azonban katapultál... Megint hozzáférhetetlenné válik, a sötétségbe menekül. Éppen úgy, mikor Auróránál a söröző mosdójában találok rá, és attól félek, megint a szívével történt valami. Kigördülök alóla, ellenőrzöm a légzését és a pulzusát, és azon agyalok, hívjam-e a mentőt. Egy pillanatra sem akarom magára hagyni.
Szólogatom, és amikor nem reagál, megrázom a vállát. Üvöltenék, de gombóc van a torkomban, ezért a legősibb módszerhez nyúlok: arcul csapom. Nagyon remélem, hogy észhez tér, legalább a szemét kinyitja, mert ha megint akarata ellenére hurcoltatom kórházba, egy életre eláshatom magam.

//Bakker, ne izélj már. Kórházból elég volt!//

Lioval folytatott képtelen eszmecserém következménye, hogy elvágódunk. Nem sok hiányzik, hogy szétvágjuk magunkat a dohányzóasztal üvegében, de csak a padlóra koccanunk, és én beverem a fejem, Lio meg...
Először azt hiszem, csak szadizik velem, jó kis móka szívatni Dét, már majdnem megszoktam, de most nem játszik, én meg megijedek. Bakker, ez nem lehet igaz, mi a fene történik vele, nem szedi a gyógyszereit, megint a szíve hagyott ki, vagy mi a franc?
Durván esek neki, amikor nem reagál szóra, rázásra. Filmekben a pofon mindig jó módszernek tűnik, én is lekeverek egyet, aztán elfog a szégyenérzet, hogy az eszméletlen barátomat "verem". Szerencsére, most van légzése, a szíve is ver, bár szaporább, mint kéne. Betudom ezt annak, hogy felidegesítette magát. Rajtam.
Röhögni akarok, amikor f@szfejnek nevez, mert igen, ez az én barátom, az igazi Lio! Nem érdekel, hogy tol el magától, valami zsepi után kezdek kutakodni, mert vérzik az orra. Upsz, kicsit nagyot ütöttem? Nyújtom felé a zsepit, de ő még mindig zavarni akar. El.
Vagy elveszi tőlem a zsebkendőt, vagy én szorítok rá az orrnyergére. Gondolom, az előbbi, mert engem látni sem akar.
-Hol a fürdőszoba? - de nem várok válaszra, már rohanok, törölközőt keresve, aztán a konyhába, jégért. Beleszórom a törölközőbe a jégkockatartó tartalmát, aztán azzal együtt megyek vissza Liohoz, hogy a tarkójára tegyem a jeges ruhát.
- Maradj már egy kicsit nyugton!- szólok rá, ha megint kezdi lökdösni a kezem. Ha mégsem lökne el, mellé ülök a földre, és maradok csendben, amíg ki nem tisztul a feje.
A legjobb barátom, akinek fogalma sincs, mennyire szeretem, itt ül, vérzik az orra, és látni sem akar. Az jó jel, hogy lehordott valami f@szfejnek, legalább ennyi érzést kiváltottam belőle. Mert a mérge után mindig valami más jön. Most kell-e hozzá a bor vagy sem, nem tudom. Nem vagyunk már tizenévesek, és azóta sok víz lefolyt...
- Hoztam neked még valamit...- mondom neki halkan, ha már nem mutatja az őrültség jeleit. Kell, hogy figyeljen rám. És ha ebből nem érti meg, mennyire fontos nekem, sose tudja meg.

Úgy éreztem, az esése nagy részét felfogtam, és nem vettem észre, hogy megütötte volna magát, így az orrvérzését csak arra foghatom, hogy esetleg felment a vérnyomása. Az egyik vendégem szenved hasonló tünetektől. Tőle tudom ezt a jeges trükköt is. A jég ugyanis hideg, az ereket összehúzza, a vérzést enyhíti, akár meg is szüntetheti. Aztán a zsepi... Az orrnyergére kell szorítani, és a fejet előre hajtani, nem hátra, ahogy régen tanították!
Míg ellátom (nem a baját, vagy legalábbis nem úgy), kicsit lehiggadunk. Én már mosolyogni is tudok azon, hogy minek nevezett. talán nem mindig örülnék neki, ha mindig így szólítana, de most ez is jól esik. Lioból ritkán jönnek ki az érzelmei, akármilyenről legyen szó, tehát, ha haragszik, akkor elindultunk, és ez jó, mert a feszültségét csak akkor tudjuk oldani, ha képes róla beszélni.
Az sem érdekel, hogy rám dörrent. Nem is vártam mást. Nem is feleselek rá, csak leülök mellé. Undokoskodik, de ez már kb olyan kapálózás, mint anno a parton. Már tudom, hogy sikerülni fog, meg tudjuk beszélni, túl tudunk rajta lépni.
- Éppen azért jöttem, mert látni akartalak. És mert nagyon hiányzol, Haverom- mondom neki szelíden. Nem nyúlok még hozzá. Tudom, hogy akkor megint ellökne, és nem akarok még egy felesleges kört futni.- És mert téged szeretlek legjobban... - előhúzom a motor kulcsát a zsebemből. A tenyeremben tartom, rejtve előle, mi az, nyújtom fel- ... ezt hoztam neked.
Kikupáltattam, különös tekintettel a fékre. Úgy gyorsul, mint az álom. 260 km/h alatt még csak nem is vibrál, mint a legtöbb gép, amin ültem életemben. A friss polírozásnak köszönhetően úgy néz ki, mintha most jött volna le a szalagról... És a hangja: duruzsol, mintha szerelmi vallomás volna. Tökéletes.

Megvan a véleményem róla, hogyan érezheti magát, ha az egyik pillanatban azt mondja, nincs semmi baja, a másikban meg szememre veti, hogy nem veszem észre, hogy nincs jól...
Tudom, hogy arra megy ki a játék, hogy megszabaduljon tőlem. De most nem futamodhatok meg. Ha elmennék, talán a barátságunk is örökre véget érne. Én pedig, úgy érzem, azt nem élném túl. Azt mondják, van olyan szerelem, ami egy életre szól. Nos, mi nem vagyunk szerelmesek egymásba, de a kapcsolatunk éppen ennyire komolyan életre szóló. Ez már az első hónapokban kiderült, és az sem törte ketté, hogy évekig alig hallottam felőle.
Igaz, nem így szándékoztam beszélni vele. Bár a nyugalmamról vagyok híres, Lio mégis kihozza belőlem valamit, amit jobb lett volna talán lenyelnem örökre, hogy mégis mi bajom van (volt) vele. Ő kérdezte, én elmondtam, de ahelyett, hogy nyugodtan megbeszélnénk a dolgokat, csak jobban elmérgesedik a helyzet, aminek következtében még el is nyalunk. Lio ápolása sem egyszerű, mintha az is teher volna számára, hogy egy levegőt kell szívnia velem, pedig nem a terhére akarok lenni. Sosem akartam az lenni.
Hülyeségeket vág a fejemhez, még mindig ellenséges hangnemben, de a harag, mint tudjuk, rossz tanácsadó. Nem is hallgatok rá, és nem figyelek a durvaságaira sem.
- Faszom, figyelj már, ne csak a füledet, hanem az IQ-dat is hasznosítsd- ragadom meg a vállát. Magam is meglepem, milyen szót használok a megszólítására, de valamivel észhez kell térítsem. Ha én csúnyán beszélek... Ennek múltkor sem lett jó vége.
- Bakker, Lio, hello, Dé vagyok. Mindig is jó voltál nekem. A legjobb. A legjobb barátom vagy, a bizalmasom, a testvérem. Nem veszíthetlek el. Haragszol? Haragudj! Üss meg, ordítozz, add ki magadból, csak ne taszíts el magadtól! Ha kidobsz az ajtón, én visszamászok az ablakon. Hazudnék, ha azt mondanám, nem védeném meg újra Kiliant, de tudom, hogy ezzel téged bántottalak meg és ezért bocsánat, ne haragudj, de nem tehettem mást!- sorolom egy szuszra, hogy esélye se legyen félbeszakítani. Nem hittem, hogy eddig eljutunk, nem hittem, hogy megalázkodom majd előtte, de ha ez kell a kettőnk közötti békéhez, hát legyen. Fenébe az önérzetemmel!
Semmivel sem tudnám jobban bizonyítani, mennyire fontos nekem, mint azzal, ha visszaszerzem neki, ami számára a(z egyik) legfontosabb: a motort. Az az átkozott motor, ami bajba sodorta, ami majdnem megölte. Én mégis kikupáltattam, csak azért, hogy örömöt tudjak neki szerezni. De hiába adom neki vissza a motor kulcsát, látszólag hidegen hagyja.
Egy pillanatra elhiszem, hogy komolyan gondolja. Meggyötörtnek tűnik, és fáradtnak, talán betegnek is. Néhány percig szótlanul meredek rá. Jelen pillanatban tanácstalan vagyok, mit is kéne tennem. Nem jött be a kedvesség, a nyers őszinteség, a vallomás, a bocsánatkérés... Még a motor sem kell neki. Vele együtt én is ki vagyok dobva. Leteszem a kulcsot az asztalra, melyre majdnem ráestünk, aztán halkan mondom neki:
- Én mindig itt leszek, Lio. Ma, holnap, egy hét, egy hónap múlva, de még az életem utolsó napján is. Mindig megtalálsz, az ajtó sosem lesz becsukva előtted...- Az ajtó felé indulok, abban a reményben, hogy majd megállít. Összeszorul a mellkasom, és nehezebben kapok levegőt, ahogy az ajtót nyitom. Ha engedi, kimegyek rajta...

Ritkán van arra példa, hogy durván beszéljek vagy viselkedjek, de Lioval szemben most mégis így lépek fel, mert úgy tűnik, nem érti, miről hadoválok neki. Igyekszem elmondani még egyszer, hogs mit jelent ő nekem. Hát nem tudja, hogy mindig is feltétel nélkül szerettem? Nem is tudom másképp, a barátságunk sem működne, ha nem így volna, annyira mások vagyunk.
- Másikat?- suttogom magam elé, és próbálom felidézni, ezt mire és hogyan értettem, mert csak egy Lio van, bár néha képes jobban kifordulni magamából, és akkor... Nem teteszett, hogy bántotta Kiliant. Nem tetszett, hogy akkor és ott bántotta, hiszen Kilian éppen úgy a vendégem volt, mint ő. És nem tetszett, hogy a szelíd figyelmeztetésekre sem hallgatott, csak ment a csökönyös feje után, mintha én ott sem lettem volna. Leszarta a fejemet. Nem esett jól. De ez utóbbi csak az utolsó a sorban, hiszen most is képes vagyok elfelejteni mindent, amit ellenem elkövetett, mert ő úgy érzi, én bántottam meg jobban. Ha csak a magunk sérelmeit hajtogatnánk, soha nem békülnénk ki.
- Nem, dehogy...- csóválom a fejem, némán, szó nélkül, amikor azt mondja, hiba volt hazajönnie. És aztán letaglóz azzal, amit mond a karrierrel és Gwennel kapcsolatban. Gwen... Azt mondta, nem tudom, mit akarok? Nagyon is tudtam. De semmiféle bátorítást nem kaptam tőle. És amikor megláttam azzal a másik pasassal, már tudtam is, hogy semmi esélyem. És Izzie? Furcsa a barátom szájából azt halani, hogy nekem adta őt. Mintha csak egy tárgy lenne, és a lány nem rendelkezne szabad akarattal. Tudja ő, mennyit gondolkodtam, hogy szabad-e nekem Izzievel akár randizni is, hiszen ők "felnőtt barátok"...A fenébe!
Annyi mindent zúdít rám, csak arra vagyok képes, hogy elmondjam, én mindig a barátja akarok lenni. Bár azt hiszem, neki kell megbocsájtania nekem. Lesz esélyem, hogy újra a barátja legyek? Talán sokkal többet ártottam neki, mint azt gondoltam valaha is.
Az ajtó felé botorkálok. Kinyitom, és kilépek rajta. Megcsap a friss levegő, és egy pillanatra összeszorítom a szemeimet. Az cseng a fülemben, hogy nem lett volna szabad magamra vennem, hogy megverte Kiliant. Hogy neki mindent szabad. Nem értem. Nem értem! Miért gondolja, hogy mindenki felett áll? Miért akarja ezt? Magamat okolom mindenért. Talán sokkal rosszabb barátja vagyok, mint valaha hittem. Én velem van a baj.
Még nem húzom be magam mögött az ajtót. Nem vagyok rá képes. Liot ismerve, -amilyen csökönyös-, ha most elmegyek, soha többé nem látom viszont. Ő nem fog többé megkeresni. Mély lélegzetet veszek, és még a könnycseppeket is visszanyelem, amik ki akartak törni. Mit tudnék még mondani? Mit adhatnék még neki? Mindenem odaadnám.
- Lio...- lépek újra a lakásba. Ott ül, ahol hagytam, a karjaira boruló fejjel. Mellé ülök, némán átfogom a vállát. De ja vu érzés kerít hatalmába. És ebben a pillanatban azt érzem, számomra mindennél fontosabb a barátom, Lio.

Millio gondolat a fejemben, és nem kevés érzelem kavarog bennem, amikor kiteszem a lábam az ajtón, de azt nem tudom becsukni. Nem akarom magára hagyni sem őt, sem a megoldatlan problémáinkat, bár tudom, hogy mindkettőnkben túl sok minden feszül ahhoz, hogy ezt egy ülésben meg lehessen oldani.
Bakker, de ha egyetlen egyet sem oldottunk most meg, akkor mikor fogjuk a többit? Szarul érzem magam, és sokkal magányosabbnak, mint ezelőtt valaha. Nem akarok kitaszított lenni, Lio által kipenderítve. Számomra az ő barátsága támasz volt ifjú koromban is, és felnőttként is, amikor nem volt rajta kívül senkim. Egyszerűen túl fontos nekem ahhoz, hogy megengedhessem azt a luxust magamnak, hogy itt hagyjam, a problémáinkkal együtt. Mert azért annál jobban ismerem, hogy tudjam, nem felejti el őket, rágódik rajtuk, emészti magát...
Inkább nekiugrom mégegyszer, ahogy ígértem. Ha nem is az ablakon mászok be, mert az ajtó még mindig nyitva, talán egy új módszert kell találnom ahhoz, hogy tudja, éppen annyira szeretem, mint régen, éppen annyira fontos (vagy sokkal fontosabb), és most is bármit odaadnék, feláldoznék érte.
Visszamegyek. A lehető legősibb módszert alkalmazom. Szavak nélkül szólok hozzá. Átölelem a vállát, mint régen, bár nem a bőrdzseki van rajtam, de ezt a felsőmet is összesírhatja, nem bánom. Sőt, azt kívánom, bárcsak kijönne belőle minden feszültsége, hogy aztán új lappal kezdhessünk, tisztán.
Behunyom a szemem, ahogy ismét hozzám szól, és csak erősebben ölelem magamhoz, ha engedi.
- Tudom, hogy azt mondtad, mégis visszajöttem- suttogom a hajába.
- Nem baj, Lio...- mondom neki szelíden- Talán most éppen annak van itt az ideje, hogy én segítsek neked...- Miért érzi, hogy segítenie kell? Vannak dolgok, amiket nekem egyedül kell megoldanom. Ha belehalok, akkor is.
- Tudom, Lio. Köszönöm, hogy elmondtad- ez számomra olyan, mintha bocsánatot kért volna, és ezze részemről - annak az ügynek- vége van. Már így is többet tett értem, ami tőle elvárható, hiszen ha valóban hiszi, hogy neki mindig igaza van, akkor most belátta, hogymégsem... Vagy miattam kér bocsánatot. Utóbbiért sokkal jobban szeretem, mint valaha.
- Szeretlek.
Lehet, hogy most fújol magában, hogy jaj, már megint nagyon nyálas vagyok, de nekem semmi más módszerem nincs, nem maradt, hogy kifejezhessem, mennyire hálás vagyok neki.
- Megbocsátasz nekem?- magam felé fordítom az arcát, és nem szégyellem a tarkóján tartani a kezem. Hittek már minket meleg párnak, és a szexen kívül mindenben igazuk volt, mert ennél a kötődésnél nincs erősebb a világon, mint ami közöttük van. Tudom. Érzem.