Van nálam némi zsé, és bedobtak valami kupont a koleszba, hogy kedvezményesen lehet enni a BK-ban. Vannak menük, 20-30%-os árengedménnyel, de ami engem igazából felpörget, az az, hogy Whopper most "egyet fizet kettőt kap" akcióban kapható. Imádom!
Deszkával gurulok el a kajáldába, pedig nincs is nagyon messze a kolesztól. De ha van valami, amit még a Whoppernél is jobban szeretek, az a deszkám. (És most élettelen dolgokról beszélünk!)
Olyan szerencsés vagyok, hogy nem árt nekem, bármennyit eszek. Még sosem voltam kövér, és valószínűleg nem is leszek az, mert rengeteget eszek. Sajnos, nem mindig egészségesen. Anyám biztos letekerné a fülem, ha tudná, most mire készülök.
Megnézem, mennyi pénz van nálam, és rögtön kiszámolom, hány(szor két) szendvicset tudok venni. Nem rossz, nem rossz! Bár ilyen lett volna minden matek példa a gimiben, biztos kevesebb időt töltöttem volna a füzetem felett, a ceruzámat rágcsálva.
A pénztáros csajszi felvont szemekkel néz rám, amikor azt mondom, helyben fogyasztom a szendvicseimet. Még sosem akadt bele olyan fickóba, aki 8-at evett meg egyszerre? Aztán kérek még egy kicsi kólát, mert itt az a divat, hogy amíg eszel, újra töltheted a poharad. Hát, én megiszok majd egy litert (ha nem többet), és senki sem fog rám szólni.
Ledobom magam az egyik asztalhoz, az italgép közelébe. A deszkám a falnak támasztom. Élvezettel fogok bele az evésbe. És jön az egyik szendvics a másik után...

A koleszba költözés után kicsit kifáradtam, és úgy döntöttem elköltöm az uzsi pénzem részét mert nagyon éhes vagyok. Egy laza ruhát veszek fel, piros haspóló, és egy kék gatya, egy rózsaszín fullcappel. A hajam felkötöm egy lófarokba, ugyan is a szél teljesen belefújja a szemembe az összes tincset. Kiemelem a bőröndömből a rolleremet, amit ősidők óta nem használok, mert legfőképpen az érettségire készültem, de előtte nagyon sokat jártunk ilyen free style előadásokra. Jó érzés újra felszállni a kicsikére. tele van pingálva az alja mindenféle rajzzal, amit a barátaimmal rajzoltam. Fogalmam sincs mi hol van, így pár útmutató táblát követve valahol kikötök. Burger King Szuper! A meki a kedvencem, de ez sem rossz! Kérek öt  szendvicset, meg egy kis narancslevet, majd kinézek valami jó helyet. Basszus... az italutántöltőhöz legközelebbi helyet elfoglalták. Nem hagyom  magam, így odacsoszogok ahhoz az ismeretlen sráchoz. Rögtön az adagjára pillantok. Szóval így játszunk. Mindig is én ettem a legtöbb szendvicset... itt sem bomolhat meg a lánc! azonnal visszamegyek, és veszek még négyet. Miután kifizetem, visszamegyek az asztalhoz, és mosolyogva nézek a srácra. Leülök, majd belekezdek az elsőbe. Közben mindig szürcsölgetek egy kicsit a dzsúzomból, mert így jobban csúszik. Kzben figyelem, milyen fejet vág a srác, ha meglátja a szenyáimat.

Elvagyok magammal, mint a befőtt, tömöm a búrám, lőtyölök, és nem foglalkozom azzal, hányan néznek idiótának vagy evészavarosnak. Van egy kis srác, az tátott szájjal néz, komolyan, éppen csak nem éri az álla a földet. Először nem foglalkozom vele, de mivel nem hagyja abba a fixírozásomat, és az anyja sem szól rá, hogy ilyet nem illik, kicsit eldurvulok. Teletömöm a pofazacskóm kajával, jól megrágom, de nem nyelem le, hanem enyhén kitátom a szám. Éppen a kölyök felé fordulva. Nagyon gusztustalan látvány lehet, a gyerek hátra is hőköl, de legalább nyugisan folytatni tudom az evést.
Alig merítkezem bele újra, megint megzavar valaki. Csak azért bocsátok meg neki, mert nő. Vagy majdnem nő. Szóval, egy leányzó, nem a rút kiskacsa fajtából. Megereszt egy mosolyt, mintha ez elegendő lenne, hogy engedélyt kérjen (és kapjon) arra, hogy leülhessen. Pillanatra megáll a számban a falat, hogy tiltakozzak, de akkor két dolog szúr szemet: roller van nála. És sok-sok (1, 2, 3, 4... 9) szendvics. Micsoda? Körülnézek. Nem látok csajokat a BK-ban, de biztos a mosdóba mentek. Ezek a lányok sosem járnak ki egyedül.
Nem tűnik úgy, hogy zavarban lenne, mert nekifog az egyik szendvicsnek, és közben szürcsölgeti a narancslevét. Mintha kihívás csillanna a szemében. Vagy tévedek?
- Szia. Már megbocsáss, de ez egy kétszemélyes asztal- nézek a lányra csodálkozva. Hova fogja ültetni a barátnőit? Vagy hagyja majd, hogy álljanak? Van még itt üres (és nagyobb) asztal. Miért nem oda ült le?

Éppen a harmadik szendvicsemnél tartok, mikor a srác megszólít.
- Öhm... látom. És? - nézek rá értetlenül. Miért lát mellettem még legalább három embert?!
- Ha zavar, hogy itt vagyok, akkor sorry, de gondoltam nem okoz problémát. Így legalább nem kell rohangálnom az italutántöltőhöz. - rántok vállat, majd újra beleharapok a szendvicsbe. Éppen egy nagy harapásnál tartottam, mikor felnéztem a srácra. Nem igazán figyeltem meg eddig. Mikor ide tartottam, csak annyit láttam belőle, hogy egy gyereknek mutogatja a megrágott szendvicsét. Ezen kissé elmosolyodtam akkor. A fiú teljesen egy jó kiállású srác, látszik rajta, egy igazi humorgép. Aztán újra az adagjára pillantok.
- Ahogy látom, nincs nagy étvágyad. - húzom el a szám, de persze csak egy kihívást próbáltam küldeni felé. És ekkor el is fogyott a narancslevem. Gyorsan odasétálok az utántöltőhöz, mert innivaló nélkül én nem tudok enni. Megigazítom közben a fullcapem, és ránézek a rolleremre meg van e még. Aztán ránéztem a mellettünk lévő falra.
- Ez a te deszkád? - Nézek rá elképedve. Jó tudni, hogy nem csak én űzök ilyen sportokat...

Jobban szeretek társaságban enni, de jelenleg nincs kivel. Viszont az akciót ki kell használni, hülye lennék kihagyni! Az viszont idegesít, ha fixíroznak, miközben eszek. Az a kiskölök meg éppen ezt teszi. Kicsit gusztustalankodok, hátha leszáll rólam. Hálistennek, leszáll rólam, és ehetek nyugodtan. Ehetnék...
Leül velem szemben egy csaj. Roller van nála, és (nem tévedés) 9 szendvics. Nem úgy néz ki a lány, mint aki egészségtelenül nyomná be a kalóriákat, ezért azt feltételezem, a barátnőjével (barátnőivel) jött. Csak azt nem értem, miért hozzám ült le. Én sem fogok percek alatt végezni... Szeretek ugyanis lassan, komótosan enni, hogy minél jobban kiélvezhessem az ízeket.
Egy darabig elvagyok, aztán csak nem állom meg szó nélkül, kissé belekötök a lányba. (Bár gyanús lehetne, hogy már három szendvicset bevágott). A válasza kissé pökhendi, de a magyarázattal minden helyére kerül.
- Narancslére nem vonatkozik a kedvezmény. Látod? Csak szénsavas üdítők vannak, meg a jeges teák. - Világosítom fel kedvesen. - Amúgy nem zavarsz! Ezek szerint egyedül vagy?
Bármennyire mutatom neki a barátságos énemet (hiszen nem üldöztem el az asztalomtól se, pedig higgyétek el, megvannak rá a módszereim!), ő mintha kötekedne.
- Oh- nézek le a tálcámra, ahol jól látszik, hogy már több szendvicsen túl vagyok, és még van néhány érintetlen dobozom is- Tán én zavarlak téged?- Most én vonom fel a szemöldököm.- Vagy az zavar, hogy lassan eszek?
Valamit tölt magának, közben továbbra is nyugisan eszem. Nem engedem magam, hogy egy ilyen lófarkas kislány kihozzon a sodromból.
- Aha, enyém a deszka. Gondolom, te sem levegőzni hoztad a rolleredet- Most komolyan: mi ennek a lánynak a baja velem? Kötekedik?

Éppen már a narancslét keresném, hogy utántöltsek, mikor a srác felvilágosít.
-Ez most komoly? Ugye viccelsz?- biggyesztem le a számat. Belenyúltam a zsebembe és már egy fityingem sem volt, csak a hitelkártyám. Van egy kis kedvezményem a szendvicsekre, de nem akarok ezeken kívül bármit költeni a kártyámra. Szóval akkor, egy, kettő, három, négy... hat szendvicsem odaveszett.
- Szupi, nem tudok tovább enni... nincs pénzem innivalóra. - Temetem az egyik tenyerembe a fél arcom, mikor odatotyog egy nagyon picike kislány, aki felém nyújtja a cumisüvegét, amiben sprite van. Közben azt mondogatja, hogy tessék, tessék. A szülei végig nézték, és mondogatják a kislánynak, hogy add oda szépen a nagylánynak. Aha, vettem az adást. Szóval azt szeretnék, hogy én ebből igyak. Biccentek egyet a szülőknek, majd az asztalra tettem az üveget. Egy köszit dobok a kislánynak, valamint pár cukorkát veszek ki a zsebeimből.
- Oké, probléma megoldva... - húztam fel a szemöldökömet, és újra elkezdtem enni. A cumisüvegből meg csöpögtettem néha egy kicsit, hogy csússzon az étel.

Láthatóan megviseli, hogy nem tud narancslevet inni. Sajna, én sem tudok neki segíteni, mert minden pénzem a szendvicseimre költöttem. Itt van ugyan a poharam a kólával... Mire eszembe jut, hogy egy szívószállal ketten is ihatnánk a poharamból (már ha a lány nem finnyás és szereti a kólát), a dolog megoldódni látszik, mert egy kislány neki akarja adni a cumisüvegét. Megdöbbenve nézek körül. Wtf? Ez valami kandi kamera, vagy mi a sz@r?
- Csak nem akarod elvenni a kislánytól a cumiját?- kérdezem, őszinte megdöbbenéssel a hangomban. Még enni is elfelejtek közben. Arról már nem is beszélek, hogy abban a cumisüvegben valami bugyborékos folyadék van. Szénsavas, egy ilyen kicsi lánynak? Hát hol az eszük a szüleinek?
- Jobbat ajánlok. Itt a poharam.. Ha nincs kifogásod a szénsavas ellen, igyál ebből. Adok neked külön szívószálat...- Már nyúlok is a hátam mögé, nagyon gebeszkednem sem kell, és egy (becsomagolt) szívószálat nyújtok felé. Aztán, amikor elsimulnak az innivaló feletti problémák, visszatérek egy korábbi mondatára.
- Megmagyaráznád, mit értettél az alatt, hogy láthatóan nincs étvágyam? - és újabb szendvicset bontok fel, élvezettel mélyítve el benne a fogaim.

- Hát igen, ez kicsit fura... Nem mellesleg, a szülők sem komplettek, szerintem ők irányították a kiscsajt, hogy jöjjön ide. - majd felállok, és visszaviszem nekik. Amikor a srác felajánlja hogy ihatok a poharából kissé megdöbbentem. Vállat rántok, majd elfogadva a szívószálat, kibontom.
- Köszi... - Nézek el a másik irányba egy kicsit elpirulva. Belekezdek az újabb és újabb szendvicsekbe. Az emberek talán azt hiszik hogy valami hízókúrán vagyok, hiszen nem egy tonnás lánynak nézek ki (szerintem).
- Úgy értem, hogy nem túl sok szendvicset eszel... - húzom el a számat, majd beleszürcsölök a kólába. Már egyre kevesebb ember van a helyiségben. És a szendvicsek egyre és egyre fogynak.
- Egyébként... Lina vagyok. A Francesre járok a filmművészetire. A bemutatkozáson kicsit átcsusszantunk.

Kicsit ráncolom a homlokom, amikor kiscsajnak nevezi azt a kislányt, aki felajánlotta neki a cumisüvegét. Nekem is van egy húgom, mindig haraptam (és harapok) rá, ha valaki tisztelettelenül beszél róla. De talán nem volt szándékos. Az egyetemen már megszoktam, hogy lazán beszélnek a srácok. Néha velem is megesik, nem tagadom, de... Mindegy, gyorsan túl teszem magam rajta.
Elfogadja a szívószálat, és egy pohárból kezdünk inni, amit egyre gyakrabban kell megtölteni.
-A kóla maradhat?- kérdem tőle, bár majdnem mindegy a válasza. Az már biztos, hogy nem diétázik. Szép is lenne, ha a sok szendvics mellé diétás kólát inna! Eszek tovább, a magam lassú tempójában, és megkérdezem tőle, mi baja az étvágyammal.
- Nem sokat? - rötyögök. - Honnan veszed, hogy ez az első köröm? - És közben azon gondolkodom, vajon tényleg versenyezni akar-e, ki tud többet enni. Csak ezért vett kilenc szendvicset? Mulattat a naivsága, de egyenlőre nem mondok semmi többet.
Szürcsölgeti a kólát, de van egy olyan érzésem, csak a nevetését folytja el ő is. Újra megtöltöm a poharat (a két deci gyorsan elfogy), aztán váratlanul bemutatkozik.
- Bocs, nekem illett volna- mondom zavartan- de biztos tele volt akkor is a szám... -Kissé kinyújtom rá a nyelvem, fricskaként a szendvicsek miatt.- Louis vagyok- és próbálok közömbös maradni, amikor azt mondja, hogy a Francesre jár. Mi a csuda?

Csendben eszegetek, igazából sosem szoktam ennyit beszélni kajálás közben. Kicsit kellemetlen a helyzet, hogy egy pohárból kell innunk, mert még ilyen sosem fordult velem elő.
- Gondolom az első... én kérek elnézést ha nem. - Mosolygok Louisra majd leveszem a fullcapet, mert kissé zavart már. Nem láttam teljesen a fiú arcát. Így mindjárt jobb. Már csak egy szendvicsem van, amit szeretnék lassabban megenni a kelleténél. Bár, kicsit szúrja a szemem, hogy lehet valóban nem az első körénél áll Louis, hanem már legalább háromnál. Na jó, gondolom akkora bendője nincs, vagy de? Eltelt egy kicsit az idő, és én némán eszegetek, eközben, és már nyomorultságomban egy eléggé hülye kérdéssel állok elő.
- Khm... - próbáltam lenyelni a falatot, hogy ne teli szájjal beszéljek. - Hogy szereted ha becéznek? Nem vagyok az a "ragaszkodom a teljes keresztnévhez" típus... Szeretek mindenkit becézgetni. Engem például, Linnek vagy Linusnak hívnak, de az utóbbit csak a legjobb barátaim szokták. Öhm.. ja. - pirulok el, mint egy chili paprika. Nem voltam soha a szavak embere, főleg nem fiú társaságban. Mindig  megjátszom a nagylányt, de aztán belefutok a saját magam hülyeségébe, é s teljesen összezavarodok. Napi Lina baki teljesítve.

Zavartalanul eszünk tovább. Megoldódott a "mit igyak" kérdése, láthatóan könnyen viseli, hogy egy pohárból iszik velem. Visszatérek hát arra kérdésére, amivel kiakasztott (egy kicsit), és próbálom szokás szerint elbohóckodni.
- Hát, ha jobban meggondolom...- azt fontolgatom, mennyire szorongassam meg a lányt- ez már a második köröm. Szóval három példányban kérem a bocsánatkérésedet. Akkor talán fontolóra veszem.
Látom, hogy egy pillanatra elkerekedik a szeme, de aztán elröhögöm magam.
- Hülyülök, ne vegyél komolyan!- rá kacsintok. Leszedi a tökfödőjét, és így alkalmam van megnézni az egész arcát. A húgom Barbie babáira emlékeztet.
Aztán váratlanul bemutatkozik, és én is elárulom a nevem. Nem éri be ennyivel. A nevem elég rövid, így nem is szoktak becézgetni, bár néha rám aggatnak ezt-azt, nem szoktam használni őket bemutatkozáshoz. Különben is, ez olyan személyes dolog. Akkor tudok becézni valakit, ha már ismerem...
- Tökéletesen megfelel a Louis- vonom meg a vállam. Nem fedem fel előtte, hogy egyvalakinek Lulu vagyok. A középsuliban aggatta rám, ott néhányan már így szólítottak, de nélküle az egész semmit nem ér. És mert nem akarok bunkó lenni, hozzáteszem- De szólíts úgy, ahogy neked tetszik.
Nem nagyon hoz zavarba, hogy milyen tempóval eszik, bár attól tartok, nagyon gyorsan nyomja be egymás után a szendvicseket. Annak idején, amikor én ilyen tempóval tömtem a búrám, mindig megfájdult a hasam. Aztán megtanultam, hogy ha lassabban eszek, és jobban megrágom a falatot, ezt elkerülhetem. Így nekem három szendvicsem is van, amikor ő már az utolsónál tart. Azt viszont nagyon lassan majszolgatja.
- Mégis kifogott rajtad?- nincs gúny a hangomban. Inkább egy kis aggodalom, hogy most fájdalmai lesznek. - Inkább hagyd ott, ha nem esik jól...Vagy pihenj egy kicsit. Elmesélhetnéd például, hogyan kerültél a Francesre.

Louis szavaira maxiumum néha bólintottam vagy összeráncoltam a szemöldököm, de valamiért most kissé kényelmetlennek érzem, hogy fiúval eszek. Igen, ez megesik. De azért egy mondatára igen elkerekedik a szemem.
- Mi? Dehogy! - Kezdtem el megint gyorsabban enni. Hogy nem esik jól? Pont nekem? Ch, nem ismeri még Louis az igazi Lina Susan O'noelt. De nem ám. Lehet, csak azért mondta, hogy megállítson, hogy úgy látszódjon, hogy nem vagyok képes legyűrni kilenc szendvicset?! Fel is állok, aztán odatrappolok a pénztárhoz, és kérek még ugyan ennyi szendvicset. De azért elgondolkozok rajta, lehet csak féltésből mondta? Nem baj, ide a szendvicsekkel. Visszamegyek a tálcámmal, és újra neki kezdek. A hitelkártyámnak már úgy is annyi....
- Szóval.- mondom, miközben az egyik szendvicset csomagolom ki. - Igazán szerettem már kiskoromban is sztorikat kitalálni, színpadra alakítani... Szerettem volna Londontól minél messzebb, és édesanyámhoz közelebb kerülni. És ez a suli volt a legközelebb. Forgatókönyvíró szeretnék lenni, ez a vágyam. Meg szeretném mutatni az utálóimnak, hogy nem vagyok az a kényes, porcelán baba, a kis pónilovával, aki voltam...  Bár a hajam miatt mindig csúfoltak, hogy úgy nézek ki mint egy elkényezetett kis pi... elnézést. Szóval, legfőképpen  bizonyítani akarok. Vagy mi. - hajtom le a fejem, majd a cipőfűzőmet lesegetem. Egy könnycsepp jelenik meg a nike orrán, de összeszorítom a szemem, legyűröm a gombócot a torkomon, majd nekikezdek a szendvicseknek. Először beszéltem a sztorimról bárkinek is.

Azzal szemben, milyen közönyös tud lenni, nagyon felkapja az orrát, amikor az ennivalóra teszek megjegyzést. Pedig, Isten látja lelkem, nem cikizni akartam. De valószínűleg rosszat feltételez rólam. Csak azt nem értem, akkor miért hozzám ült le?
Újabb szendvicseket vásárol. (Fura, az előbb azt mondta, még üdítőre sincs pénze!) Megforgatom a szemem, ahogy rá nézek. Ha ezt mind megeszi, biztosan beteg lesz. Netán bulimiás? Jaj, ne...
- Ezt is mind egyedül akarod megenni?- mutatok a szendvicshalomra.
Előttem még vannak szendvicsek, és beszélgetést kezdeményezek. Ennek több oka is van. Ha beszél, lassabban eszik. és ha beszél, talán megtudok róla valamit, amibe belekapaszkodhatok.
Nem csalódom, ő is az a fajta lány, aki szeret magáról beszélni. Sikerül mégis meglepnie. Amit elmond, nincs összhangban azzal a benyomással, amit először alkottam róla, és kételkedni kezdek az őszinteségében. Vajon csak megjátssza magát? Akkor viszont nagyon jól csinálja. Nem írom le őt magamban. Inkább tovább puhatolózom.
- Szóval anyukád itt él. Most nála laksz? - Nem tudom, ez jó-e, vagy sem. Koleszban azért jó lakni, mert sokkal könnyebben találni barátokat. Már csak kényszerűségből is. Keresek egy zsebkendőt, és szó nélkül nyújtom át neki. Biztos nem örülne, ha a könnyeiről kérdezném. És még mindig élek a joggal, hogy gyanakodjak, az egész csak színjáték. De vajon mi a célja?

A hitelkártyámon már a meggyötörtség is látszik, annyira sok szendvicset veszek. De legalább azért fele annyit kell fizetne, mint egy literes narancsléért és ez kilenc szenya. KILENC!!! Úgyhogy megéri teljességben.
- Ha szeretnéd neked adom a felét, de igazából már ettem többet is egy huzamba. Bírja az ilyesmiket. - mondom halkan, mert még eléggé meggytörten ülök a szenyák fölött.Eszembe jut az elmúlt tizennyolc év milyen szörnyűséges volt. Szeretnék már egy kis boldogságot, és erre még itt is csak ezen agyalok. OMG.
- Khm... Igazából nem pontosan itt él, hanem Mexikóban. Illetve szerintem itt van. Már évek óta nem hallottam róla semmit. Köszi... - veszem el a zsepit, bár hát már így is ég a fejem, hogy sírok. ráadásul egy fiú előtt. Ááá! Én azért ültem ide, hogy közel legyek az italautomatához, meg hogy megmutassam nem vagyok kis pipogya csajszi, aki egy szendviccsel viszi az egész éttermet. Bár már egyre jobban sajog a hasam.

Lina kis időre magamra hagy, ahogy újabb adag kaját vásárol, és közben megfordul a fejemben, hogy valami emésztési zavara van. Láthatóan sokat eszik, ráadásul egyik hamburger sem arról híres, hogy egészséges lenne, ő meg már kilencet megevett és most újabbakat vásárol. Ha mindig ennyit eszik, 100 kg-nak kéne lennie, de ő kifejezetten vékony, és... Természetes, hogy az jut eszembe, hányatja magát, vagy hashajtót szed, ami manapság annyira divatos ezeknél a fiatal lányoknál. Tudja ő, hogy ebbe akár bele is halhat?
- Köszönöm, majd átgondolom- mutatok a tálcán lévő szendvicseimre. Nem mondom, ha fogadásról lenne szó, be tudnék vágni 25-t is egymás után, de most nem erről van szó. Legalábbis már elmúlt az az érzetem, hogy versenyezni akarna.
- Milyen gyakran eszel ilyen sokat egyszerre?- kérdezem sután. Talán ebből ki tudok már deríteni valamit.
Nehéz helyzetbe hoz, amikor kitárulkozik előttem. Zavarban vagyok attól, hogy látom a könnyeit, mert egyszerűen az harsog a fejemben, hogy nem őszinte. Bár az anyjáról van szó, talán csak nem érzéketlen annyira, hogy vele kapcsolatban is mellé beszéljen.
- Mexicóban? - Összevonom a szemöldököm. Most aztán végképp nem értek semmit. Vagy én vagyok csak ennyire értetlen?
- Szóval fogalmad sincs, hol van, csak meg akarod találni? - ez jut eszembe. Ilyesmiről már hallottam. Talán nem lesz nehéz dolga. Az interneten utána tud nézni egy rakás adatnak. De akkor mire kell neki most az egyetem? A tanulni akarok és anyát keresni nem fér meg jól egymás mellett. Szerintem.

- Ritkán... Igazából borzalmas az étvágyam, de a gyors kajákat szeretem. Bár ennyit még sosem ettem meg. - nem akarom elmondani, hogy azért vettem ennyit mert szerettem volna vele versenyezni. Bár ez a tervem lefújva, mert már teli vagyok.
- Neked viszont nagy az étvágyad ha ez a második köröd.... Már ha így van. - dobok neki egy fél mosolyt, majd lekönyökölök és az államat a tenyerembe teszem és végig a fiút nézem hogy mikor eszi meg a kajáját.
- Igen. Apám Londonban él, anyukám meg Mexicóban, elvileg. Ugyan is elváltak, vagy mi, anyám meg ott hagyott bennünket. Csak itt lehet, mert a bankszámláján csak mexikói repülőjegy van. És ez az egyetem volt a legközelebb, ami egyben megfelel az elvárásaimnak, és valamelyest közel van anyámhoz.   - Teljesen belegabalyodok a szavaimba, már nem is csodálkoznék, hogyha a fiú nem hinné el az összes mondatomat.
- Egyébként mennyi az idő? Mert sötétedéskor már nem vagyok biztos a rolleres tudásomban.  Bár még el kéne mennem ide oda. Pf... - fecsegek mindenféléről, próbálom elterelni a szót a családi problémáimról, mert kissé cinkes erről beszélni Louisnak. Így ismerjenek meg? A szegény anyját kereső szőke?

- Ahhoz képest, hogy borzalmas az étvágyad, elég jól nyomod!- Akaratlanul elismerés csendül ki a hangomból. Nem ismerek még egy olyan lányt, aki ilyen gyorsan ennyit tudott volna enni. Pedig elég sok lánnyal kajáltam már. Többnyire finnyás szokott lenni mind. Kínosan ügyelnek az alakjukra, számolgatják a kalóriákat... Oké, vannak kivételek.
- Nem...- vallom be szemlesütve- Valójában csak az első. De valld be, olyan jól hangzott!- próbálok nevetni, ez jól szokott menni. Hülyülni, bárhogy, bármiben... Csak valahogy... Utántöltök, felkínálom a Linának is, hogy igyon, aztán folytatom az evést. és amikor elfogy a tálcámról az étel, az övére nézek.
- Valóban nem bánod? - az előbb felajánlotta, most élnék vele, mert láthatóan ő most nem eszik, én meg még tudnék enni. - Köszönöm. Legközelebb visszahívlak- Ugyanabban a tempóban folytatom tovább, ahogy eddig. Részemről a téma lezárva. Ha nekem szívességet tesz valaki, azt mindig viszonzom. Ha most az ő kajáját eszem, majd ő is fogja az enyémet.
Most viszont belemerülünk valami érdekesebb témába. Magáról kezd beszélni. Valamiért furcsa nekem ez a lány, de nem tudok rájönni, miért. Kételkedve fogadom a szavait, bár nem jellemző rám a gyanakvás.
- Mikor váltak el?- kérdezem tőle halkan. Lehet, hogy még friss a seb, talán ezért sírt az előbb. Próbálok empatikus lenni, de valami nem stimmel a sztorijában. Vagy csak túl sokat ettem és képzelődök? Jobb, ha befogom. Terel, veszem a lapot, az órámra nézek.
- Még bőven van idő naplementéig. - Nem vagyok konkrét. Időérzék semmi? Mennyi idő telhetett el, amióta beszélünk? Fél óra, annyi sem? Az ő válasza éppen ilyen homályos. "El kell mennem ide-oda." A rollerről meg a sötétedésről nem is szólva.
-Lina, úgy nézek én ki, mint valami gonosztevő? Attól tartasz, rád vetem magam, mert a szendvics nem volt elég?- Nem tudom, az az érzésem támad, hogy megbánta, hogy mellém szegődött. Talán jó mókának tűnt, vagy csak játszani kart, nem tudom. Az agyam próbál válaszokat keresni a furcsa viselkedésére. Miért akar lerázni? Mi lett hirtelen ennyire fontos? Kérdőn nézek rá, hol az egyik, hol a másik szemébe nézve. Mintha arra számítanék, (legalább) az egyikben ott lesz a válasz.