Az egyenlőbbek

Vannak emberek, akik egyszerűen csak híresnek születnek, és ez egyszerűen olyan erős frusztrációs bélyeget nyom az életükre, ami őrültebbnél őrültebb dolgokba hajszolja bele őket, hogy méltók maradjanak ahhoz a hírnévhez, amit a világra jövésükkor már birtokoltak. Fel és egyre csak fel!

A d’Abo családba mindkét fiú születését nagy öröm és ováció kísérte a ’70-es években, az idősebbet (1972) Griffinnek, az ifjabbat (1976) Phoenixnek keresztelték. A luxus, a pompa, a ragyogás világára nyíltak ártatlan, gyermeki szemeik, ez egy olyan család volt, ahol minden, de minden álma teljesülhet a gyerekeknek, sőt, a vagyon és befolyás révén akár a világ összes gyerekének az álma teljesülhetett volna. Így aztán Phoenix gyermekkora közel sem volt átlagosnak mondható. A játékai drágák voltak, az elvárások felé szigorúak, már korai éveiben nagyon tudta, hogy ő és a testvére sokkal fontosabb része a társadalomnak, mint mindenki más. Hogy egyszer majd vagyonokat örököl, cégeket, érdekeltségeket, egy hatalmas, mohó polipot, ami átfonja a karjaival az angyalok városát, a filmipar fellegvárát, szélesen nyújtózik az Egyesült Államokban és távoli országokkal, idegen kontinensekkel, mint Európa is tartja a kapcsolatot. Mérhetetlen mennyiségű ember, tehetség, művészkedés, púder és energia építette fel azt a rendszert, amibe a d’Abók már több generáción keresztül éltek és dolgoztak, elégedetten, hiszen egy álomvilág volt az övék. Szponzoráltak, felfedeztek, tehetségeket adtak, vettek, némely családtag maga is felmutathatta a modern művészetek iránti fogékonyság egy-egy lobogó szikráját. Kifinomult ízléssel, pazar rálátással, pénzzel és hatalommal, valamit pénzen vett hatalommal, kapcsolatokkal igazgatták az elit életét más, hozzájuk hasonló családokkal együtt. Az elit farkastörvényei között ők voltak a túlélők, a nyers realitástól azonban mindig igen messze estek, a civilizáció luxusvilágából hajtottak ki, ott érett gyümölcse az életüknek, és ott is pusztultak el, képletesen rothadó tetemük melegágyában vetette meg gyökerét mindig az új generáció.

Különleges a különlegesek között

Bárhányszor üvöltve magára csapta az ajtót azzal a felkiáltással, hogy ő soha nem tartozott közéjük, és talán végeztessenek el rajta egy genetikai tesztet, hogy egyáltalán az apja a családhoz tartozik-e, az anyja mindannyiszor elájult, gyenge idegzetű modell révén, az idősebb generációk pedig megvonták a vállukat. Nem igazán engedték bokros teendőik, puccos partijaik, hazug imázsuk, hogy egy kiskamasz kitöréseivel foglalkozzanak, aki meg volt győződve arról, hogy ő különlegesebb náluk, a krémnél, a különleges embereknél. Az érdektelenség és a közöny a végletekig hergelte, bosszúálló, bajkeverő attitűdök és mélydepressziós korszakok váltakozásai jellemezték tizenéves korára Phoenixet. 14 éves korára háromszor fenyegetőzött öngyilkossággal, de a bátyja mindannyiszor lebeszélte róla, ráadásul pszichológushoz is elküldték, ahol nagyon hamar levonta a nyilvánvaló tanulságot: a szülei és nagyszülei érdekében nagyon gyorsan fel kell hagynia a társadalmi normák szerint nem tolerálható deviáns viselkedéssel. Úgyhogy nem akart többé saját magának ártani.
Inkább mindenki másnak.

Vannak azok a partyribancok, akik mindenhol ott vannak, tele vannak velük a bulvárújságok és a tévé, minden héten máshogy néznek ki, mindig más ágyából kerülnek elő, és mindent, de mindent megtesznek azért, hogy a világ összes figyelme rájuk irányuljon, de akármennyit cikkeznek róluk, akárhány pletyka veszi őket fel nem lesz elég. Az elmaradottabb országok fiatal lányai őket veszi példaképnek, a soványságuk, a sminkjük, a ruháik elmaradott kis falvakban lesznek az egyetlen iránymutatói a hasonló korosztályúaknak, de ők maguk mégsem kapják meg azt az érzést, hogy ők szeretett, megbecsült lányai valakinek. Phoenix pont ilyen volt kamasznak, csak éppen fiúnak. Egy nagyon-nagyon problémás fiúnak.
A bátyja emellett a család kedvence volt, már akkor is okos, higgadt, kiegyensúlyozott, akinek nem kellett több, mint amit az élet adott. Elég volt neki az a tündérmese, amit éltek, ellenben Phoenixszel, akinek nagyon kellett volna még valami a teljességhez, de annyira nagyon kellett, hogy esélye sem volt arra, hogy normális, teljes ember legyen, olyan, aki az elismerést anélkül szerzi meg, hogy valami borzadás, undor, megvetés ne kapcsolódna hozzá.

Exhibicionista botrányherceg

A kora kamaszság jellembetegségei rendületlenül fejlődtek tovább a kiteljesedett kamaszévek alatt. Jónevű magángimnáziumot végzett kiváló eredményekkel, akárcsak a bátyja, de a milliomoscsemeték életéhez hozzátartozó party, társadalmi viszálykodás a hasonló korúak között aljassá tette, és számítóvá. Kegyetlen és rossza barátja volt a barátainak, hektikus természetű, rátarti, hiú és szabadelvű. Mindent kipróbált, amit az ilyen korúaknak kínálhat az élet, a felelősség teljes hiánya jellemezte, és a mélységes önutálat. Viszolygott attól az embertől, akinek mutatta magát. Barátnőit gyorsan cserélgette, dohányzott, ivott, nemegyszer gyomormosásról vitte haza a szülei helyett rá figyelő megbízott, vagy éppen a testvére. 17 éves korára már sikerült teljesen tucatikonná formálnia magát, aki mindent csinál, ami csak elvárható egy elkényeztetett, dúsgazdag botránykőtől, az önképe ennek megfelelően összeomlott, és amikor befejezte középiskolai tanulmányait és túladagolta magát.

A túlélésnek egy nyáron keresztül örvendhetett egy magánklinikán, ahova a szülei eldugták rehabilitációra, de persze mindenki tudta, hogy ott van a kis szégyenfolt, továbbra is érdekes maradt, pedig nem csinált semmit. Mindig is okos fiú volt, rájött, hogy ez így mennyire ostobán jött ki, és mennyire semminek nem volt értéke, amit csinált egyszerűen továbbra is csak azért figyeltek rá, mert ahhoz a családhoz tartozott, amelyikhez. Az életkedvét emiatt csak apránként szedte össze, főleg a bátyja segítségével, aki egyedül látogatta a lábadozása alatt.
1994 őszén tért vissza a családi fészekbe és gyakorlatilag el sem hagyta azt, amíg 1995 telén a második szemeszterben be nem csatlakozott a Frances egyetem életébe, hogy újságírást tanuljon, hála a bátyja közbenjárásának a rokonságnál és a rokonság közbejárásának az egyetemen, illetve az anyagi és kapcsolati tőke nyomásának. Rossz híre ellenére a tanárai kellemesen csalódtak benne, szorgalmasan dolgozott azon, hogy a lemaradásait bepótolja, tartózkodón viselkedett, bár a természetét nem mindig tudta megtagadni, nem tőle volt hangos a campus, nem lehetett többet a számlájára írni, mint a hasonló korú fiataloknak.

Mivel a vele egy szakon tanulókkal szemben hátránnyal indult, hogy a becsvágyát valamivel mégis kielégítse modellkedni kezdett. Ezt az új hobbiját, bár ártalmatlanabb és kevésbé kártékonyabb volt, mint a korábbi közszereplései, összehangolt szülői és egyéb rokoni támogatások zilálták. Egyszerűen felháborította a konzervatívabb gondolkodásúakat, hogy effélére adja a fejét egy fiúgyermek, az otthoni élete gyorsan vált egyre mérgezettebbé. Napi szinten konfrontálódott a családjával nem csak a villában, de a hobbi terén is, hiszen az üzleti élet már csak olyan, hogy a fotósok, befektetők megvehetők, és hiába volt meg benne a tehetségét, és tetszett a közönségnek, sok munkáját visszamondták, már befotózott projektek kerültek a süllyesztőbe, tüntették el a képeit, és nem engedték a kifutókra sem.

Veszedelmes dolog elzárni egy magamutogatót a rivaldafénytől, számtalan üvöltő viszályt eredményezett ez a botrány. A lapok imádták, a gazdagokon csámcsogó középréteg kaján elégtétele mindenféleképpen kielégülhetett. Főleg, amikor az érvényesülésnek új módját találta az ifjabb d’Abo, és a pénz ellenszerét megtalálta a szexben. Melegségének, vagyis a korábbi életvitele miatt feltételezett biszexualitásának híre újabb koncot dobott a közönség elé, sápítozó szégyenbe döntve az idősebb d’Abokat a testvérén kívül, aki józan maradt a bolhacirkusz közepette is. Híres fotósokkal, megfelelő emberekkel feküdt le, tartott fenn kapcsolatot, hízelegte magát a kegyeikbe, így volt, hogy győzedelmeskedni tudott a leszerepeltetését szorgalmazó kényszerek felett, és szerepelhetett. Persze, sok esetben csak találgatás volt az egész, hogy kivel, mit, hogyan csinálnak, mert a törvény betűjével senki nem akart összeütközésbe kerülni.
Életének egy rövid, energikus, haragos, mérges szakasza volt ez, az emberi kapcsolatok ezerféle arcával volt alkalma megismerkedni, de a kíváncsiságának és elszántságának bérét készséggel megfizette, mintha csak erre született volna.

Elhagyni a fészket

1996-ban húsz éves lett. Húga született, bár a rossznyelvek szerint nem a d’Abo vérvonalból fogant meg az anyja, ezt a pletykát soha nem bizonyították, majd Griffin bátyja eljegyezte és az oltár elé vezette állapotos kedvesét, egy szintén jó nevű családból származó, menedzser foglalkozású lányt. Esküvőjüket nem csak a hagyományos médiafigyelem kísérte. Az ünnepségre eleve ittasan érkező Phoenix az egybegyűltek füle hallatára tett teljesen nyilvánvaló vallomást arról, hogy azóta szerelmes a bátyjába, amióta a saját szexualitására ébredt, a pusmogások inkább az elvonó ideje alatt tapasztalható testvéri gondoskodás idejére teszik a nagy szerelembe esést. Az apja természetesen a biztonságiakkal elvitette valahova a villa mélyére az ittas férfit, a ceremónia és lakodalom további részében úgy tettek, mintha mi sem történt volna, bár a másnapi újságok szerint a báty a nászéjszakát az öccse társaságában töltött, vélhetőleg, hogy újabb öngyilkossági szándékát megakadályozza.

Amíg a testvér nászútra indult Phoenix odahagyta az iskolát, és megszökött. 21 éves koráig keresték, utána a szülők azonban visszavonták a feljelentést, és azt állították, hogy kaptak egy üzenetet az akkor már nagykorúnak számító férfitől, hogy szabad akaratából marad távol, és ne nyomozzanak utána. Találgatások indultak meg arról, hogy eltették láb alól, vér szennyezi a család jó hírét, de két évvel később már hallani lehetett olyan biztos forrású híreszteléseket, miszerint a d’Abó család szégyene Európába költözött, és Franciaországban élt romlott kapcsolatokban, dolgozott modellként, és megváltoztatta a nevét. Pár hónap leforgása alatt a család is elismerte ezt, de nem avatkoztak közbe. Griffin járt egyszer Párizsban, amit üzleti útnak neveztek, de nem hivatalos keretek között találkozott Phoenixszel, de nélküle tért vissza az államokba.

Az új élet újdonságai, az új ország, új emberek, új nyelv, új világ egy ideig üdítően hatottak, sokoldalúvá tették, finomodott stílusba és jellemben. Egy ideig üdítően lenyugtatta az előkelő franciák társasága, osztozott a szépség iránti szenvedélyükben, nagyvonalúságukban, megtalálta velük a közös hangot. Sok emberrel ismerkedett, a szakmában maradt, minden, ami modellekkel, fotózással állt kapcsolatban, a háttérmunkálatoktól kezdve egészen a képek, kampányok piacáig. Röpke évek alatt sokat komolyodott, ám mégsem volt maradéktalanul elégedett, mert amilyen szerencsésnek bizonyult a helyzete a jellemfejlődéshez, olyan szerencsétlenül alakult a szerelmi élete. Soha nem volt egyedül, de párkapcsolatba csak őrült, hagymázas, birtoklásmániás férfiakkal keveredett, nem egyszer vonzották az agresszív, kifordult, betegebb művészlelkek, a sötét kapcsolatok mételyező deleje pótolta korábbi szenvedélybetegségek iránti függőségét. Persze ő sem volt ártatlan ezekben az áldatlan állapotokban, hergelő, karakán személyiségének éppen úgy köszönhette, mint rosszul megválasztott partnereinek.
27 éves volt, amikor az egyik bosszúszomjas exe felbérelt néhány embert, hogy megleckéztessék az önteltségéért, akik megtámadták, miután hazafelé tartott egy későig elhúzódó fotózásról. Megverték és egy sikátorban hagyták, ahol azonban egy nagyvárosi, etnikumi banda kezére került. Közel két héttel az eltűnése után találta meg a rendőrség lakossági bejelentés alapján egy árokba a szinte felismerhetetlenségig leromlott állapotú, hasba lőtt, jórészt kivérzett modellt. Kórházba szállították, ahol elvégezték az életmentő beavatkozásokat, és az azonosítása után értesítették a családját.

A tékozló fiú mindig hazatér

Los Angelesben ekkor már Griffin számított a család fejének, a nagyszülők végleg visszavonultak, a szülők is jórészt elkülönültek. Az idősebb fiú azon igyekezett, hogy a család vagyona inkább jótékony célokban forduljon meg, nagyobb hangsúlyt fektetett a tehetséges emberek egyetemi képzését támogató programokba, mint a szerinte műmegcsinált színészek karrierjének egyengetésére. Emellett ő és a felesége nevelték a húgát, akire a szüleiknek nem sok idejük jutott, a kapuzárási pánikot követő őrületeikben.
Amint értesült az öccse esetéről Párizsba repült. Közös, ritka vércsoportjuknak hála részt vett az életének megmentésében, majd intézkedett a hazaszállításáról, amint stabilizálódott az állapota, bár ez keserves stabilizációnak számított. Az orvosok nem sok esélyt jósoltak a teljes felépülésre, tartottak attól is, hogy kómába esik a betegük. Griffin a lehető legkisebb médiahajcihő mellett szinte visszacsempészte az országba a testvérét, aki a borús kilátások ellenére szinte maradéktalanul felépült, hála az orvostudománynak. Néhány évig a testvére otthonában lakott, majd a közvetlen környezetükben, ez sok súrlódáshoz vezetett, bár a közönség figyelmét nem keltette fel, hiszen közbotrány nem tartozott az egyéni vitáiktól, nem zengett a környék, bár Phoenix megjelenéseit a város más részein gyakran kísérték balhék, megsértett hírességek, lefitymált művészek kiborulásai, féltékenység, harag és viszály, a bátyjának családi környezetét megkímélte ettől. Később ugyancsak rájuk való tekintettel költözött távolabb tőlük, bár a kapcsolatuk szoros maradt, ez és az ezzel kapcsolatos pletykák, amiknek az esküvői események visszaidézése adott táptalajt, kikezdték Griffin családi boldogságát, féltékeny természetű feleségével megromlott a viszonya, de három gyermekük kedvéért még tart a házasságuk.

Új élet, új álom

Szinte teljesen felhagyott a modellkedéssel, már csak akkor csinálj, ha arra személyes okai vannak, leginkább a szeretői kedvéért. Miután magára talált a sokkból és a traumából, a bátyjával komolyan elbeszélgettek a jövőjéről, és ez is a megegyezésükhöz tartozott, továbbá az, hogy többet nem hagyja el az államokat, legalábbis egyedül semmiképpen. Emellett részt vállal a családi vállalkozások működtetésében, érdeklődésének, fiatalos lendületének megfelelően leginkább a fiatalokat támogató programokban. Amellett, hogy időnként hangulatos partykat ad, vagy éppen azokon vendégeskedik, az élete nem üres és értelmetlen. Befektetéseket szervez az egyetem számára, kiállításokra érkező pályázati anyagok válogatásában vesz részt, ugyan erre külön szakembergárdát alkalmaznak, egyedi látásmódját érvényesíti, és ezt általában nem bánják meg az érintettek.
Úgy tartja, hogy egy művész szemléletmódját legjobban akkor lehet megismerni, hogyha lefekszik az illetővel, ezért körülötte továbbra is nagy a felhajtás, hiszen erről egy csepp szégyenérzet nélkül képes nyilatkozni, ám közszereplései mellett elég titokzatos életmódot folytat, megtanulta, hogyan kerülje el a feltűnést, ha éppen akarja. Bár nem szűnt meg kedvelni azt, ha ő van a figyelem középpontjában, hisztérikus attitűdje időközben lekopott róla, kulturált, nagyvilági férfi képében tetszeleg, a mindennapok szűnni nem akaró csillogóan változatos izgalmában.

Shine on me