Alapjában véve nem volt semmi bajom a tömeggel, mert valahogy mindig sikerült gond nélkül átverekedni azon a temérdek emberen, akik elállták az utamat, ám ezen a napon egyszerűen annyi ember vett körbe engem kevesebb mint tíz másodperc alatt, hogy még most is nehezemre esik egyenletesen haladni. Természetesen nem vagyok az a tipegős típus, úgyhogy lelkiismeret-furdalás nélkül lökdösöm arrébb az engem akadályozó embereket, akik vagy felnyögnek a hirtelen oldalukba nyilalló fájdalomtól, amit drága könyököm okozott, vagy utánam kiabálnak valami szépet, a jobbik esetben viszont ügyet sem vesznek rólam, hiszen ők is legalább annyira tolakodnak előre, mint én. Szerencsére, egy idő után végre sikerül kikerülnöm a rengeteg hozzám hasonló egyed közül, de a futószalagnál egy újabb aranyos, ám legalább már kisebb tömeg vár.

Még szerencse, hogy a felszállás előtt volt annyi eszem, hogy valami egyéni megkülönböztető jelet rakjam a bőröndjeimre, hogy rögtön kiszúrhassam a tömegben, így amikor meglátom a gerincoszlopos kulcstartóval díszített cuccaimat, rögtön újabb tolakodásba kezdek és sikerül is megkaparintanom a poggyászomat. A két, világoskék bőröndöt magam után húzva teszek egy 180 fokos fordulatot és elindulok a kijárat felé, immár hála az égnek tömeg nélkül, gyors léptekkel haladva előre. Még így is sikerül valakinek belém jönnie útközben, de mire utána tudnék kiabálni, addigra a személy már méterekre van tőlem, úgyhogy inkább annyiban hagyom.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem izgulok. Merthogy valójában majd’ kiugrok a csipkebugyimból nagy izgalmamban, hiszen az egy dolog, hogy Amerikában vagyok – Amerikában! Három éve még el sem tudtam ezt képzelni –, de remélhetőleg a legjobb barátnőm odakint vár engem, én pedig már tűkön ülök, hogy végre láthassam. Igaz, hogy körülbelül két hónapja láttam a kis So Ra-t, ugyanis egy hétre visszalátogatott Koreába, de nekem mégis iszonyatosan hiányzik, úgyhogy annak a gondolatára, hogy újra láthatom, felgyorsítom a lépteimet. Körbenézek, mert nem igazán tudom, merre kéne mennem, amikor meglátok valami táblát „Kijárat” szöveggel, úgyhogy abba az irányba indulok, remélve, hogy jó helyre vezet majd. Amikor meglátom az ajtót, ami kivezet a váróterembe, egy vidám mosoly kúszik az arcomra.

Amikor kiérek, várakozásomnak eleget téve So Ra ott áll alig három méterre tőlem, őzike szemeivel az ajtó körül forgó kisebb embertömeget kutatva, amikor meglát engem és olyan gyorsan indul meg felém, hogy öt másodperc múlva már kiesnek a kezeimből a bőröndjeim, mert meg kell tartanom a nyakamba ugró barátnőmet, akit nevetve ölelek magamhoz. – Ugh, nehezebb vagy, mint két hónapja, csak nem híztál? – vigyorgok rá, majd a fülem mögé simítok néhány zavaró hajtincset. – Remekül utaztam drágám. Igaz, a stewardess az agyamra ment, ha nem jött oda hozzám tíz percenként, hogy akarok-e valamit, azok után is, hogy állandóan elküldtem, akkor egyszer sem. De most már végre itt vagyok – bólintok, majd engedem, hogy az egyik bőröndöt ő húzza maga után, míg a másikat én fogom meg.

- Ahova csak akarok? Ah, igazán beülnék most egy jó kis thai masszázsra… de először is, együnk egy fagyit – kuncogok, majd követem őt, karomat gyengéden a nyaka köré fonva. – Na de mesélj, mi újság veled hősszerelmes?

Drága barátnőm savanyú válaszára egyik szemöldököm a magasba szökken és egy ideig ott is marad. – Mi történt? Csak nem problémák támadtak a Paradicsomban? – Az alsó ajkamba harapok, ahogy rájövök, hogy megint gúnyolódó hangnemben beszélek róla és a kishercegéről, pedig már korábban megígértem magamnak, hogy visszafogom magam. So Ra tudja nagyon jól, hogy milyen a személyiségem, és hogy imádom őt ugratni, ugyanakkor azzal meg én vagyok nagyon is tisztában, hogy ez a Zin gyerek mennyire fontos is a lány számára. Eleresztek egy halk sóhajt, majd gyengéden megbököm az orcáját. – Ha valami gond van, tudod, hogy szeretném hallani, igaz?

Szarkasztikus megjegyzése egy vigyort csal az arcomra és próbálok csúnyán nézni rá. – Tudod, milyen borzasztóan idegesítő volt? Te örülnél neki, ha minden vágyad az, hogy lehessen egy kis időd magadra, olvasgathasd a kedvenc magazinod, nézhesd a legújabb részt a kedvenc soridból, de nem tudod, mert egy értetlen stewardess, aki még ráadásul nem is néz ki jól, állandóan kérdezősködik? Ugye, hogy nem – húzom fel az egyik szemöldököm, majd ahogy kiérünk az utcára, egy fél pillanatra megállok, hogy élvezzem az arcomba csapódó kellemes nyári szellőt. … Ami körülbelül vagy három másodpercig tart, mielőtt újra a kellemetlen hőség lépne a helyébe.

- Ah, bogaram, mindent el kell mesélned, az összes gondod-bajod, kétséged, aggályod, még az összeesküvés-elméleteket is, hogy megállapítsam, mind hülyeség – küldök egy bájos mosolyt barátnőm felé, mielőtt mind a ketten beülnénk a ránk váró taxiba, amiben szerencsére van légkondi, úgyhogy legalább útközben nem kell a hőség miatt aggódnunk. A taxisra hagyom, hogy mindkét bőröndömet berakja a csomagtartóba; még szerencse, hogy beférnek. Bár addig úgysem hagytuk volna el a repteret, amíg az összes cuccomat be nem gyömöszöltük valahogy a járműbe.

- Igazából, ki kell, hogy ábrándítsalak, de nem sok minden történt azóta, hogy eljöttél Szöulból. Tényleg.  Azon kívül, hogy kétszer voltam a szüleidnél vacsorázni, mert meghívtak. De semmi extra nem történt – vonok vállat, majd átvetem az egyik lábamat a másikon, ujjaimat összekulcsolva a térdem felett. – Én inkább rólad szeretnék hallani, meg a hercegedről. Mi az, hogy összeesküvéseket szövögetsz?