Folyosók - Aurora és David

9 óra.
Pontosan ennyi volt az idő, amikor felébredtem. Fogalmam sincs, hogyan sikerült. Mindig direkt két ébresztést is állítok a telefonomon.
Na jó, van fogalmam felőle. Vannak bizonyos vendégek, akik még vasárnap is órák hosszat isszák a söreiket, és még hajnal 3-kor sem lehet őket haza zavarni. Olyankor pedig hiába akar az ember üzletet zárni. Aztán persze, ha mégis sikerül őket taxiba tuszkolni, még ott a standolás is. Már majdnem öt volt, mire hazaértem és hétkor akartam kelni. És tessék, most itt az eredménye.
Jobb lett volna, ha le se fekszem.
Persze, késő bánat. Most csak iparkodhatok, ahogy bírok, hátha időben beérek még a soron következő órámra. A gond csak az, hogy nem tudom fejből az órarendem, amit természetesen az íróasztalomon hagytam, otthon. Szóval halvány lilám sincs, merre kéne mennem.
A hajam kócos, a blúzom félregomboltam, az arcomon meg egy gramm smink sincs. Egyetlen füzetem, amivel suliba járok, a bizonyos "mindenes tárház" szinte már nyög, ahogy ingerültségemben a mellkasomhoz szorítom. Borzalom lehet, ahogy így kinézek. Most kivételesen nem érdekel ez sem. Csak érjek be az órámra. Már nem sok hiányzás kell hozzá, hogy menthetetlenül lemaradjak és halasztanom kelljen.
Megöl ez a pultos életmód.
Gyakran gondolkodom el rajta, hogy a kettőből az egyiket fel kéne adni. Csakhogy a helyzet nem olyan egyszerű, hogy ezt csak így kigondolom és bumm, döntök is. Az értetlen alkoholistáktól eltekintve jó hely az a bár. Otthonos, viszonylag csendes, és a főnök is csak ritkán hülye. Amikor épp nyomul, vagy összevész az asszonnyal. És nem mellesleg nagyon szeretnék már annak az M3-asnak a tulajdonosa lenni, amit kinéztem magamnak.
Viszont a sulit sem adhatom fel. Elég sok lóvét beleöltem már, az időről nem is beszélve - már amikor képes voltam bejönni az óráimra ugye. És ha őszinte akarok lenni, nem csak az az M3-as az álmom. Hanem, hogy mint színésznő száguldozhassak vele.
Hatalmas dilemma. Néha már majdnem - de csak majdnem - sajnálom, hogy nem vagyok valami ócska plázanyuszi. Akkor csak az aggasztana, hogy milyen hosszú műkörmöt csináltassak legközelebb.
Plázanyuszik...blöeee... Még a hideg is kiráz.
Lassan szétvet az ideg, de akárhogy is próbálom magam elé képzelni azt a nyomorult órarendet, az istennek sem jut eszembe, hogy most épp melyik előadáson kéne ülnöm, hogy szorgalmasan körmöljek. A szívem kalapálását a torkomban érzem, a gyomrom akkorára van csomósodva, mint az öklöm... És én csak rohanok a folyosón, a termek ajtajait bámulva, hátha mégis eszembe jut valami, ami ebben a helyzetben megmenthet. De nem. Makacsak ezek az emlékek, jó mélyre bújtak, valahova az álmosság okozta tompaság alá, hogy rohadnának meg!
Annyira belemélyedek a gondolataim közt turkálásba és az ajtók szuggerálásba, hogy a szó szoros értelmében nekirontok egy srácnak, aki épp velem szembe jön. Kis híján hasra is esek, a füzetem persze ugyanezzel a lendülettel ejtem el. Szakad a cérna.
- Nem tudnál jobban figyelni?! - rivallok rá, miközben azon vagyok, hogy visszaszerezzem a füzetem. Igazán meg se nézem, kibe botlottam bele szó szerint.

Szerencsére van egy kis időm, így át tudom olvasni azt a részt, ami kell a következő órai zh-hoz. Annyira nem fair, hogy a lusta népség miatt kell minden nap dolgozatot írni, hogy meglegyen a jegyük. Nekem már szinte be se fér, mert annyi van. Bosszankodok ezen, de mivel mást nem tehetek, ezért felkészülök rá, hogy átolvasom, megmaradjon bennem egy kicsit jobban. Tegnap ugyan sikerült megtanulnom, de úgy érzem, hogy most muszáj vagyok arra, hogy egyszer átolvassam. Sétálok is a folyosón, olyan jó, hogy ilyen nyugodt és nincsenek a sarkamban. Néha azért felpillantok, hogy egy éppen nyíló ajtót ne fejeljek le, esetleg ne ütközzek meg senkiben. Tovább folytatom az irányomat, mert erre kell mennem amúgy is, és így legalább haladok, de telik az idő. Hallom a láb dobogást, ami a futáshoz hasonlít, de nem nézek fel. Nem érdekel, hogy merről jön, majd kikerül, úgy is a folyosó szélén megyek, szóval nem vagyok útban. Egészen addig azt hiszem, mikor felnézek, de akkor már késő, mert pont akkor ér el az ütközés. Fel is nyögök és leejtem a füzetemet is. A mellkasomhoz nyúlok, ez eléggé fájt. Még jó, hogy nem lejjebb, mert akkor a lány meglátná a reggelimet... Nem mondom kemény feje van, nagyon sajog a mellkasom, így elkezdem simogatni. Meglepődök mikor bunkó és tapló mód megszólal. Fel is vonom a szemöldökömet, nem egészen értem, hogy mivel érdemeltem ezt ki. Még nem is láttam őt, legalábbis nem nagyon rémlik, bár mostanában úgy járkálok a suliban, mintha zombi lennék.
- Én? Te rohantál belém! Mellesleg elég nagy ez a folyosó, kicsit ki kéne nyitnod a szemed, vagy ne drogozz ennyit és akkor még normálisan is feltudsz öltözni! Csodálom, hogy még nem hívták rád az elmegyógyintézet embereit, hogy vigyenek be! - Szólalok meg én is nem túl kedvesen, nincs kedvem veszekedni. Annyira tudtam, hogy ez a nap nem fog jól indulni. Miért is indulna jól mikor zh-t kell írni? Ezek után meg főleg. Lenézően végig nézek a lányon, bottal sem piszkálnám meg, mert úgy néz ki, mint egy szakadt csöves, aki zombiként újra éledt temetés után. Megforgatom a szemeimet, majd felveszem a saját füzetemet és megpróbálom ugyanott kinyitni, ahol tartottam.

Pillanatokon belül visszanyerem egyensúlyom, így sikerül visszaszereznem a füzetemet is. Közben csendesen végighallgatom a velem kapcsolatos véleményét. Általában nem érdekel, mit gondolnak rólam. Hozzászoktam már, hogy anélkül ítélnek meg, hogy megismernének, az élet pedig túl rövid ahhoz, hogy azzal töltsem a perceim, hogy világosságot varázsoljak mások sötét fejébe a világnézeteikkel kapcsolatban. Most viszont képtelen vagyok szó nélkül megállni, hogy hogy kinyílt ennek a kis szőkeségnek a csipája.
Tekintetem felemelem rá. Azon mozdulata fölött, ahogy mellkasát végigsimítja, elsiklok. Ő baja, minek nőtt olyan magasra?! Bezzeg nekem elég a százhatvan-egynéhány centim! Majd még mindjárt meg is sajnálom, amiért ilyen puhány...
- Te álltál az utamba. Igazán látványosan siettem szerintem ahhoz, hogy én ne vegyelek észre, de te engem igen, és kitérj az utamból. Fölösleges engem szidni, ha ennyi sütnivalód sincs. - jegyzem meg normál hangerőn, teljes nyugalommal.Elvégre nem fogom felkapni a vizet holmi oktondi megjegyzések miatt.
- De ha már így ráérsz csipkelődni is... a meggondolatlan odamondogatások helyett adhatnál egy tippet inkább, hol tartózkodhat most a másodéves filmszínész csoport. - kérem, ezúttal valamivel kevésbé bunkón. Legalábbis szerintem. Ugyan nem fűzök hozzá túl sok reményt, hogy ki tud segíteni, de ahogy az órámra pillantok, rájövök, már mindegy is.
- A gyógyot ezúttal kihagynám. Nemrég szabadultam, és... - közelebb lépek, hogy megsúghassak egy "titkot"- Nem is akarnának visszavinni.
Visszahátrálok. Ugyan hazudtam - amit nem sűrűn szokásom -, de ha már úgyis ráérek, és adta magát a helyzet... kíváncsi vagyok a reakciójára. Mert ilyen vagyok én. Természetemnél fogva, a végletekig provokatív.
Nagyjából tíz-tizenöt perc lenne még az órámból. Hiába is kapkodnék már. Ettől a pillanattól kezdve pedig le is sajnálom az egész félévem is. Jó, tudom, hogy egy óra múlva bánni fogom, de per pillanat eljutottam arra a szintre, hogy nem érdekel. Ha irtó dühös vagyok, általában ez következik. Főleg, hogy emlékeimből annyit sikerült felidézni a napirendemmel kapcsolatban, hogy a lekésett délelőtti óráim után - amiknek száma ezennel háromra nőtt - egyig szabad vagyok.
Csodás. Majd' kiköpöm a tüdőm a nagy büdös semmiért.
De ideje elővenni nem-létező optimizmusom: legalább láthatom, hogyan hat erre az ártatlannak tűnő srácra a tudat, hogy épp egy "zártosztályos menekülttel" akadt össze. Vagy legalábbis... Egy átlag csaj tuti sipítozva negálta volna az aranyhajú megállapítását.

A pillanatnyi megszédülés azzal, hogy kis híján fellökött, nem tett jót a nyugalmamnak. Teljesen kikeltem magamból, mert eléggé irritált a lány, főleg ezzel az öltözékkel, a beszéd stílusáról nem is beszélve. Egyszerűen elegem van, hogy már szinte rálapultam a falra, mégis én vagyok a hibás, azért mert nem tud figyelni. Csak megforgatom a szemeimet, és hagyom, hogy kidühöngje magát.
- Már pedig eléggé közel sétáltam a falhoz, ahhoz, hogy rengeteg helye legyen az elefánt méretű seggednek! – Kezd feldühíteni, főleg, hogy rám akarja az egészet kenni. Az biztos, hogy nem leszünk jóban, mert ha engem egyszer felidegesít, hiába lány, neki támadok és elásom az udvarban. Igaz eddig még egyik sem eset a torkomnak, sokkal inkább a lábnyomaimat csókolgatták, de nem is kellene, hogy egy ilyen bálványozzon. Még rontana a hírnevemen, hogy egy ilyen útszélinek kinéző fruska fusson utánam. Sóhajtok egyet, nem fog változtatni a stílusán, de ez a megkérése sokkal jobban tetszik, mint az előző.
- Nem tudom. De lent van az első emeleten, a fali újságon az órarend. Ott ki van írva, hogy melyik óra, melyik teremben van. – Rántom meg a vállaimat, egyáltalán nem tudom, hogy hol van. Egy ismerősöm van abból az osztályból, de ő is kihúzta a gyufát, így vele sem beszéltem azóta. Remélem, hogy ezt már nem kell megmutatnom, bár ahogy elnézem, eléggé lekéste az óráját. A karórámra pillantok és kötve hiszem, hogy nagyon megengedné a tanár, hogy beüljön még az órára. Ahogy hallottam eléggé szigorúan veszik a késést. Múltkor engem is kizártak az óráról, mert késtem 5 percet.
- Kár volt kiengedni. – Mondom cinikusan, majd kinyitom újra a füzetemet. Igazából már fogalmam sincs, hogy hol tartottam, most meg már felesleges is lenne tovább olvasnom, hiszen tegnap mindent megtanultam. Hirtelen ötlettől fogva felnézek a szemeibe. Nem vagyok haragtartó típus és tetszik is a lánynak a stílusa, bajkeverő, mint én.
- Akkor meghívlak egy kávéra! Már úgy sincs értelme az órára beülni. – Ellentmondást nem tűrve mondom neki, mintha nem lenne más választása. Mivel tudom, hogy nincs értelme beülni, ezért gondolom elfogja fogadni a meghívást, így talán délutánra már egy érdekesebb programom lesz, mint a tanulás. De ez persze minden a másiktól függ.

- Valóban nem kellett volna kiengedjenek. Látom, megértetted....
Hát persze, a földszinti órarend. Hogy felejtettem el? Ennyire azért nem lehetek fáradt. Francba, ha eszembe jut, elejét vehettem volna ennek a bugyuta incidensnek. Most már mindegy ez is...
Csak nézek rá mosolyogva, hiába akar épp vérig sérteni. Nem fog neki menni, tudom magamról, amit tudok. Nem véletlenül akarnak annyian felszedni. Az már mindegy, hogy igazából miért is. Elvégre a mondás is úgy tartja, hogy egy férfitól tiszteletnek számít, ha kétvállra akar fektetni egy nőt. Igaz, ha épp ő akarná ezt megmagyarázni, kiröhögném.
És nocsak! Meghív egy kávéra? Igen, tényleg kinevetem. De csak a magam legkevésbé sem sértő, élénk módján.
- Khm... Bocs. - Vigyorgok rá továbbra is, amolyan majdnem elnézést kérően - Elfogadom a meghívást. Már amennyiben valóban igényt tartasz egy elmebeteg, drogos társaságára. Aki, tegyük hozzá, nem biztos, hogy egyáltalán befér az ajtón az elefánt méretű segge miatt. - csipkelődöm vissza, az eddigiekhez hasonló hideg nyugalommal. Nyílt titok, hogy csak vissza akarok sértegetni. Elvégre az előbb még igyekezett a lelkembe gázolni - kevés sikerrel -, elkönyvelt mindenfélének, aztán most mégis... Tippem sincsen, mi lehet ezzel a célja...
Óh, ez az irónia.
Való igaz, vannak olyan beképzelt lányok, akiket úgy szedhet fel egy... Akármilyen srác, hogy letöri az önbizalmát. Csakhogy! Én nem vagyok beképzelt. Csak egyszerűen tisztában vagyok az adottságaimmal, szóval ezt a fajta taktikát fújhatja.
Megvárom, mit reagál előbbi megjegyzéseimre, közben ha elindul, vele tartok. Persze csak ha továbbra is igényli igen értékes társaságomat.

Csak megforgatom a szemeimet, hogy ennyire poén csinál az egészből, bár az tény, hogy nem tartozik rám, hogy magát mennyire minősíti le, de az egyáltalán nem tetszik, hogy engem állít be úgy, hogy én tartóztattam fel. Azért adok neki egy tippet, ha már ennyire el van veszve, hogy hol tudja megnézni az órarendet, bár szerintem ahhoz is túl új, hogy megtalálja a legalsó szintet. Már nem foglalkozok vele, de már én sem tudom, hogy hol tartottam az átnézésben, és biztos vagyok benne, hogy mostantól csak összezavarodnék, így el is rakom. Értetlenül és homlok összeráncolva nézem, hogy miért röhög most. Egy szimpla meghívás volt, semmit sem képzeltem bele, erre meg kinevet. Végül is, én tudom egyedül is kellemesen eltölteni az időmet.
- Tegyünk egy próbát. Két szárnyas az ajtó, legfeljebb a másikat is kinyitjuk. – Döntöm oldalra a fejemet, miközben a szemeit nézem, önelégült mosollyal. Nem hagyom magam, de igazából nem is nagyon érdekel a visszasértegetése. Nagyon is vágyom arra a kávéra és vagy az ő társaságával, vagy nélküle, de megszerzem. Úgyis rövid úton szokott akadni olyan ember, aki igényel engem. Elindulok vele, hogy aztán majd lent legyünk a kávézó területén. Szeretem ezt az egyetemet, mintha egy kis város lenne, mindennek ki van építve a hely, igaz nem túl nagy, de megfelel annak, hogy egy-két diák megigyon egy-egy kávét a szünetben.
- Nem tűnsz régi diáknak. Mikor jöttél? – Kérdezem, ha már együtt megyünk, akkor azt ne tegyük csendben. Mellesleg nagyon elveszettnek tűnik, ha úgy futkározik, hogy azt se tudja, hol a terme. Az órámra pillantok, ha nem sietünk, akkor nem lesz helyük, mert mindjárt szünet és ilyenkor szokták meginni a kávéjukat a diákok, és a tanárok, hogy napvégéig kibírják a tanítást.

Mosolygok, méghozzá elismerően. Tudott replikázni, és ez tetszik. A legtöbben, ha szemétkedek velük, általában csak legyintenek, vagy elküldenek a jó édes anyámba, aztán ott hagynak. De ő nem, ő elviseli ezt a bunkó modoromat. Pedig ha valamitől nem férnék be az ajtón, az nem a seggem, hanem ez a néha óriási arcom, amiből olyan nehéz visszavenni.
Bár látszik rajta, hogy meggyőződése szerint jobb társaságot is találna magának a kávéjához, azért vele tartok. Legfeljebb, ha lesz más jelentkező a posztomra, aki epekedve várja, hogy vele töltse a szünetet, lekoccanok a szépfiúról.
Szóval megindulok vele a kávézó felé, amiről ugyan tudom, hogy hol van, de még sosem töltöttem benne egy percet sem. Nem azért, mert nem volt hozzá társaságom, az hidegen hagy. Csakis azért nem mentem még be sosem, mert tökéletesen elégedett voltam a munkahelyi presszógéppel. És mivel az utóbbi időben szinte már ott lakom, ott ér véget a napjaim többsége, illetve ott reggeledik rám, nem is nagyon volt indíttatásom, hogy máshol igyak a barna löttyből. Most azonban kivételesen adok egy esélyt az itteni helynek, aztán majd meglátom, bemegyek-e még egyszer. Legfeljebb passzolom.
Amikor az órájára néz, reflexszerűen én is, és ugyanazt látom, amit ő, szóval sietősebbre fogom a lépteim. A lépcsőhöz érve megtöri a rövidke csendet, és kérdez. Ismét nevetni támad kedvem, de sikerül megállnom, így csak újabb félmosolyra húzom a számat.
- Másodéves vagyok. Megzavart, hogy nem tudtam, hol van órám? Na, ez egy kedves sztori. Későig dolgoztam, elaludtam... Az órarendem pedig nem tudom fejből. Azt a bátyám állította össze helyettem. Akkor is dolgoztam. -magyarázom, mintha a legkevésbé is érdekelne, mit gondol rólam, mennyire néz hülyének. Egyáltalán nem erről van szó. Csak hangosan gondolkodom azon, mennyi időt rabol el az életemből, a fontos dolgoktól a bár. Képtelen vagyok dűlőre jutni, ott hagyjam-e a francba, vagy sem. Persze, tudom, mi lesz a vége. Ugyanaz, mint mindig, mikor ezen agyalok. Jönnek jobb napok, átmegyek a vizsgáimon, elégedett leszek mindennel, és röhögök azon, hogy voltak ilyen akaratgyenge napjaim is, mikor fel akartam adni a tuti kis pénzforrásom.
Sóhajtok, nekem egyelőre semmi nem jut eszembe, amit visszakérdezhetnék, hogy folytassam a beszélgetés megkezdett szálát. Ugyan megérdeklődhetném, ő hányadikat tapossa itt, de a külseje alapján fiatalabbnak tűnik, szóval alsóbb évfolyamos lehet. És egyébként is, ha eddig nem volt szerencséje az időnkénti holdkórosságomhoz, az is csak azt bizonyítja, hogy kettőnk közül nem ő van itt régebb óta.
Szóval nem nagyon érzem úgy, hogy pillanatnyilag lenne miről faggatnom.

Nem beszél túl sokat, így elég nehéz vele a kommunikáció, vagy csak tényleg ennyire nem igényli a társaságomat. Elvégre akkor csak egy kávét kell kibírnia velem, nekem meg vele, aztán mindketten mehetünk az utunkra. Azért azt hittem, hogy egy kicsit jobban megy neki a beszéd, de tévedtem. Úgy tűnik, hogy csak a veszekedés megy neki jól, de ha ez kell, hogy többet beszéljen, akkor felhúzom valamivel. Bár velem még egy lány sem akart veszekedni, jobbára inkább az ágyába vagy a saját oldalán akart látni, mint a barátját. Nem tetszhetek mindenkinek, bár ez nekem elég furcsa, mert eddig még ilyen nem volt. Valakit mindig le tudtam valamivel venni a lábáról, most meg a kávé is nehezen megy. Az órámra pillantok, hamarosan kicsöngetnek, de azt hiszem a lánynak nem kell külön mondanom, érti a beszéd nélküli kommunikációt is. Azért mégis csak kérdezek, mert ezek szerint nincs olyan rég itt, ebből kifolyólag muszáj feltennem a kérdésem.
- Csak egy kicsit. De így már érthető. Viszont az is fura volt, hogy nem tudtad, hogy odalent ki van írva. Ha másodéves vagy, akkor már van elég tapasztalatod, hogy tudd hol találod meg. De végül is most már mindegy. Nem is lenne értelme beülni az órára. – Rántom meg a vállaimat, eléggé érdekes egy lány, az biztos. Le is érünk az ebédlőbe, majd átvágom magam az asztalok közt, hogy a kávézó területére érjünk. Amikor ez megvan a pultnál megállok és ránézek Aurorára, ha megérkezett mellém.
- Mit kérsz? – Nézek rá kérdőn, és ha kért, akkor kérek én is. Megkapjuk a választ, hogy üljünk le, majd kihozzák, mire elmosolyodok. Fiatal lány, talán most végezte el a szakmáját, és itt talált munkát. A lényeg, hogy már megvolt nekem, amiből én tudom, hogy kedvel, hogy rajtam tartja a szemét és amikor nem lát senki, akkor jön oda hozzám. Édes, hogy ennyire szégyellős, viszont kifizetem, mindkét kávét – miközben érzem, hogy gyengéden megsimogatja a kezemet, ahogy elveszi a pénzt és egy mindent elmondó mosollyal kíséri -, majd leülök az egyik asztalhoz.
- David vagyok. – Mutatkozok be, mert nem egészen rémlik az, hogy mondtam-e már a nevemet. Most megteszem, hátha valamiféle érdeklődést mutat felém, és elkezd végre beszélni. Időközben megjön a kávé is, amit elénk lerak.

Nem igazán erőltetem meg magam. Ha másképp lenne, biztosan kitalálnék valamit, hogy beszélgessünk... Csakhogy valahogy nem akaródzik annak a bizonyos lánynak lenni, aki őt szórakoztatja. Azért a felvetésére reagálok.
- A tapasztalat, meg az, hogy eddig sosem felejtettem otthon a saját órarendem, két külön dolog. Nem volt még szükség arra, hogy máshol tájékozódjak az óráim felől. Maximum akkor, ha lusta voltam elővenni a listát, de általában akkor is ott volt valamelyik csoporttársam, akit megkérdezhettem. Vagy egyszerűen csak követtem őket, amerre vonultak. Ennyit még sosem késtem.
Lassan megérkezünk a kávézóba. Egész tűrhető, bár korántsem gondolom olyan otthonosnak, mint a munkahelyemet. Bár lehet, hogy ezt csak a megszokás teszi.
Egy lattét kérek, azt eltart egy ideig meginni. Ráérek úgyis.
A lányon, aki teszi-veszi magát David előtt, csak vigyorgok. Nem érdekel, ha ezt észreveszi. Sőt.
Leülök az asztalhoz, a sráccal szemben, aztán én is bemutatkozom.
- Rora. - csak így, egyszerűen. Hozzá hasonlóan én sem tartom fontosnak a tudtára hozni a teljes nevem. Valószínűleg meg sem jegyezné. Talán akkor, ha én is úgy illegetném magam, mint az előbbi kis picsa. De azt lesheti. Nem csak ő, mindenki más is.
Aztán - mérget vettem volna rá - ugyanaz a csaj hozza ki a kávéinkat. Ismét keresi David pillantását, somolyog, meg minden. Engem pedig már fojtogat a nevetés.
- És még engem illetnek jelzőkkel... Pedig ez a liba szánalmas. - jegyzem meg, mikor végre tágul az asztalunktól - Le merem fogadni, hogy amint itt lelépnék, azonnal idejönne megjátszani a tyúkeszét.
Csak akkor nézek újra Dave-re, mikor befejeztem a véleményem kifejtését. Ekkor kapok észbe is egyúttal, mert minden bizonnyal neki épp az ilyen... Ezek az esetei.
- Ó. Bocs.
Részemről letudom ennyivel. Megfújom kicsit a kávém, aztán nekiállok normálisan összegombolni a blúzom. Nem azért, hogy így keltsem fel asztaltársaságom figyelmét, rákontrázzak az előbbi csajra. Egyszerűen csak tényleg hülyén néz így ki. Egyébként meg teszek rá, ki és mit lát meg közben. Semmi jelentősége.

Érdekesnek találom, hogy már mióta itt tanul, de mégsem tudja, hogy hol lehet utána nézni az óráknak. Végül is ráhagyom, bár amit mond azzal nem értek egyet. Megrántom a vállaimat, elég nehéz belőle bármit is kiszedni és így unalmas ez az egész társalgás. Mivel elhívtam kávézni, ezért megpróbálom minél előbb elfogyasztani, hogy utána egy olyannal tudjam tölteni a szünetem, aki legalább normálisan tud kommunikálni és beszélgetni az emberekkel.
- Ez most pech. – Végül ennyit nyögök ki, úgy vagyok vele, hogyha őt nem érdekli a beszélgetés, akkor engem sem fog. Így valóban unalmas és hosszú 5 percet fogunk egymás társaságában tölteni, de mivel nincs órám és mindjárt szünet lesz, így kamu dumával sem tudok lelépni. Egészen addig gondolkozok ezen, amíg el nem jutunk a kávézó részig, ahol végre egy olyan lány is van itt, akivel nagyon jókat tudok beszélgetni. Persze most erre nincs idő, helyette kifizetem a kávékat, majd leülök az asztalhoz, és úriemberként bemutatkozok. Mivel úgy gondolom, hogy a beszélgetés nem érdekli, így gondolom a teljes nevem sem fogja, ezért csak a keresztnevem árulom el, ahogy ő egy becenevet nyög ki nekem. Ez felettébb izgalmas beszélgetés lesz már most érzem. A kávémba beleiszok, majd végig hallgatom azt, amit Rora mond erről a kedves lányról. Megforgatom a szemeimet és szívesen visszaszólnék neki, hogy ő legalább egy minimális érdeklődést mutat felém, amiből egy nagyon jó beszélgetés is ki tud alakulni, de mégsem teszem.
- Nem hiszem, hogy meg kéne játszania magát. Nagyon jókat tudunk beszélgetni. Egy nagyon értelmes és intelligens lányt neveztél most szánalmas libának. De persze nem tudom, hogy egy női agyban miért fordul meg ilyesmi, hogyha valaki kedves egy sráccal. – Rántom meg a vállaimat, egy finomabb verziót mégis kinyögve magamból, mint azt, amire gondoltam. Nem szándékozom megsérteni, bár lehet, hogy akkor többet is beszélni, ha most veszekedni kezdenénk, de mivel látom rajta, hogy eléggé kiszámíthatatlan, így nem szeretném, hogyha „véletlenül” a kávéja a ruháimon landolna. Eléggé nyugodt természetem van, és most ehhez hűen is viselkedek. Iszom a kávémat, amíg elkezdi normálisan begombolni az ingét.
- Most mégis normálisnak akarsz kinézni? Azt hittem ez a természetes öltözéked, hogy félre van gombolva a blúzod. – Halványan elmosolyodok, nem nagyon hat meg, ez a stílus valahogy nem tetszik. Most kivételesen tényleg barátias beszélgetésre vágytam, de azt hiszem, hogy ezzel most felsültem, mert a szembe ülő lány nem igazán vevő az ilyesfajta beszélgetésekre. Nos, nem baj, többet nem is biztos, hogy összefutunk, ha meg igen, én biztos, hogy nem fogok kezdeményezni, inkább egy köszönéssel tovább megyek.

- Nem a kedvessége miatt fordul meg ilyesmi egy nő fejében, hanem amiatt, ahogy kelleti magát. Ha gondolod, elmagyarázhatom, bár gondolom, nem izgat különösebben. - reagálom hűvösen a megjegyzésére. Nem, valóban nem gondolom úgy, hogy érdekelné egy hozzám hasonló észjárásának a működése. Egyszerűen csak a védelmére kelt valakinek, akit ismer - vagy akiről legalábbis ezt hiszi.
Gombolom szorgalmasan a blúzomat, amíg valami újabb, szemtelen megjegyzéssel nem él. Ekkor egy pillanatra megállnak a kezeim, felnézek rá, pislogok párat, majd folytatom az ügyködést.
- Kac-kac. - jelzem felé játékos hangon, mennyire vicces volt - Egy-null oda, tízig játszunk. - elmosolyodom. Azért meg kell vallani, jól bánik a szavakkal, egész jól sikerült ez a kis odamondása annak ellenére is, hogy már megint ott lyukadt ki a gondolatmenettel, hogy hülye vagyok.
Nos, ez könnyen előfordulhat. Ha alapoznék a másoktól hallott, rólam szóló véleményekre, még el is hinném, hogy az vagyok. De tudom, hogy nem. Csak egyszerűen másképp viselkedem a helyzetek nagy többségében, mint a megszokott átlag. Szerintem ettől vagyok érdekes, és nem holmi "tucatáru". Persze, mindig akad olyan, akinek ez nem tetszik, aki inkább elkerül, mert nem a szerinte elfogadott normáknak megfelelően viselkedem, vagy reagálok... De az már az ő bajuk. Én csak örülni tudok ennek. Így legalább csak azok vannak a környezetemben, akik elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, és nem néznek csodabogárnak. Az ilyenek barátsága számomra többet ér. Valljuk be, aki "normálisan" viselkedik, annak van ezer meg egy barátja. Igen. De mennyi is ebből az, aki valóban mindig kiáll mellette, mindig a támasza? Az én maroknyi barátom közül legalább mind ilyen. Tapasztalat.
- Nem, kérlek. Tényleg szeretek úgy öltözködni, ahogy épp jól esik és messzire elkerülöm az aktuális divatokat, de ennyire azért még én sem vagyok bogaras. - válaszolom neki olyan normálisan, ahogy csak tudom. Látom, hogy nagyjából a terhére vagyok és már bánja a pillanatot, mikor úgy döntött, meginvitál egy kávéra. Gondolom, azt hitte, hogy a kissé botrányosra sikerült találkozás után kiderül, mennyire olyan vagyok, mint a többi lány... De hát nem. Ettől függetlenül viszont próbálok úgy tenni, hogy ne kínként élje meg ezt a velem töltött öt percet.
- Bocs, ha megsértettelek az előbbi kijelentésemmel, amit a csajra mondtam. Nem tudtam, hogy ismered. Csak a bárban, ahol dolgozom, annyi ilyet látok... Hogy már kezdem azt hinni, hogy mindenki ilyen nyomulós, "bármire kapható egy mosolyért" típus. Szóval bocs. - általában nem kérek bocsánatot a véleményemért, de ezúttal eltekintek tőle. Azt azért szokásom elismerni, ha hibázom. És való igaz, előfordul, hogy én magam is könnyen ítélkezem.
Végzek a gombokkal, tehát újra a kávém felé fordulok. Megfogom a poharat, de még mindig meleg. Mintha sosem akarna kihűlni. Pedig már ideje lenne. Nem akarom itt rontani a levegőt Davidnek, főleg így, hogy már kiderült, tényleg akadna, akivel sokkal kellemesebben is tölthetné az idejét.
Ezen csak azért akarok változtatni, mert utálom magam tehernek érezni. Ilyenkor általában inkább elhúzok, mint a vadlibák. Azonban így, hogy fizetett nekem egy kávét, oltári nagy bunkóság lenne csak úgy rá mosolyogni, aztán lelécelni. Ugyan tény, hogy gyakran vagyok bunkó, de azért nálam is vannak határok.
- Nos, már te tudod, hogy másodéves vagyok. Kellőképp helyt adtunk a hülyének nézésemnek is.... - vigyorgok már majdnem teljesen őszintén - Viszont én a neveden kívül nem tudok semmit. Mesélhetnél magadról. Tök mindegy, mit. Amit fontosnak tartasz. Aztán ha van még időnk, vagy kitart a kávé és érdekel is a dolog, mesélhetek én is... - ennyire futja tőlem pillanatnyilag. De legalább dobtam fel egy témát, hátha beindul a beszélgetés és nem érzi majd annyira elfecsérelt időnek ezt az öt-tíz percet, amit velem tölt.
És ezzel megvan a napi jócselekedetem is.

Fura az, amit mond és ahogy mondja. Legszívesebben megkérdezném tőle szemtől szemben, hogy talán leszbikus-e, de nem úgy nézem. Azért ennyire bunkó nem vagyok, hogy ilyesmiket mondjak, így a fejemből is kitörlöm ezt a kedves gondolatot. Valóban igaz, hogy nem nagyon érdekel az, hogy miért is gondolna egy ilyet a másik nőről, de mégis van valami, ami miatt kíváncsi leszek. Méregetem, majd mégis csak úgy döntök, hogy nem bírom a kíváncsiságomat lenyugtatni.
- Valahogy fel kell magukra hívni a figyelmet. De hallgatlak, magyarázd meg. – Hátradőlök a kényelmes párnázott fotelban. Örülök neki, hogy ennyire kicsit, mert így a kényelemre is tudtak adni. A kezembe veszem a csészémet és amíg hallgatom, hogy miről is van szó, addig fújni kezdem, hogy tudjam inni. Szeretem ezt a helyet, mert frissen készül a kávé, igaz, hogy nagyon kell kapkodni, hogyha az órára is beszeretne érni az ember, mert nagyon nehezen hűl ki. Muszáj egy valamit megjegyeznem, mire le is áll a gombolkozásban, így a szemeit kezdem el fürkészni. Azt hiszem kezd megkedvelni, bár ki tudja, annyi sok olyan lánnyal találkoztam már, akik olyan szinten leplezik magukat, hogy nem jön rá az ember arra, hogy mire gondolnak. Pimaszul elmosolyodok, majd belekortyolok a kávémba. Még mindig forró, így továbbra is fújni kezdem, hogy megfelelő hőmérsékletű legyen. Azért a válaszát meghallgatom, bár nagyon sok mindent nem tudok rá válaszolni.
- A divat nem mindig jó. Néha borzalmas, főleg, ha olyan lányok öltöznek fel olyan ruhákba, amiket egy nádszál vékony lányra terveztek. De persze sem bajom velük, de kérdem én, ezeknek mekkora az önbizalmuk? – Teszem fel a költői kérdést, mert nem megsérteni akarom őket, de némelyiknek tényleg nem áll jól, sőt kifejezetten undorító és rossz ránézni. Meglep a bocsánat kérése, mert nem néztem volna ki belőle. Azt hiszem, mégsem olyan rossz társaság, mint amilyennek feltételeztem, és szívesen ki is hagynám a következő órámat miatta, hogyha nem ZH-t írnék. Kegyetlen az élet, de talán eltudom azt érni, hogy valamikor összefussunk még.
- Semmi gond. Csak futólag ismerem, mindig lejövök kávézni és ennyi. – Rántom meg a vállaimat, majd megint egy óvatosat kortyolok a kávémból. Viszont feltűnt az, hogy egy bárban dolgozik. Már egy pár helyen megfordultam, de nem rémlik, hogy melyikben dolgozhat.
- Hol dolgozol? Még egyikben sem láttalak. – Érdeklődök felőle, hátha egy olyat mond, amiben én még nem fordultam meg, mert lehetséges. Tovább élvezem a kényelmet a fotelban és nézem a velem szemben ülő lányt. Kezd tetszeni, ahogy végre stílust váltott és normálisan lehet vele kommunikálni. A többiek, akik meg már körülöttünk vannak, nekik nem jutott hely, így kénytelenek állva inni. Cseppet sem zavar, csak feltűnt, hogy elég sokan lettek itt, ami annyit jelent, hogy vége az órának.
- Első éves műsorvezető vagyok. Futball és a színjátszó kör tagja vagyok. Ez mellett néha összeülünk páran rajzolni, amolyan hobbiból. Nem érzem magam különleges srácnak, csak a szokásost szoktam én is csinálni. Péntek esténként szeretek lejárni bulizni, hogy lazítsak, hétvégén meg tanulok. – Rántom meg a végére a vállaimat, annyira nem tudom, hogy mit is mondhatnék. Valahogy ez a mutassam be magam téma soha sem ment. Remélem, hogy ennyi elég, hogyha nem, akkor majd kérdez. Azért a pikáns részleteket kihagytam, bár el tudom képzelni, hogy mennyire izgalmas lenne az, hogy halálosan belezúgtam a tanáromba, akivel összejárok szexelni, így a péntektől vasárnapig tartó programom már nem úgy néz ki, ahogy elmondtam neki, de minderről nem kell tudnia. Iszok még egyet a csészémből, majd ráfigyelek, hogy most ő jön.

-Szóval mégis kíváncsi vagy? Igazad van. Az az oka, hogy fel akarják vonni magukra a figyelmet. Azt hiszik, így nagyobb az esélyük rá, hogy kifogjanak maguknak valami tuti parti srácot, akivel villoghatnak. Csak pont ezzel a hozzáállással pacsálnak rá. Így csak könnyű meccsnek tűnnek. És épp ezért nem is becsülik meg úgy őket, ahogy azt szeretnék. Mert a legtöbben azt szeretnék. És azt hiszik, jó taktika, ha minél inkább észrevetetik magukat. - vállat vonok -De tudjuk, hogy ez nem így működik, igaz? - kacsintok. Biztos vagyok benne, hogy tudja, miről beszélek. Ő az a tipikus szépfiú, akire általában buknak A csajok. És gondolom, az ilyen lányokat ő sem veszi túl komolyan. Persze, ezért nem feltétlenül hibáztatható. Egyszerűen kihasználja a lehetőségeket. A helyében én is ezt tenném. Sőt. Van is, hogy megteszem.
-Ez csak a felszín. Ugyanúgy, ahogy a divat is. Sokan hiszik, hogy ami a divat, az kell. Úgy kell öltözni és viselkedni, mert az az elvárás. Tűsarkú, amiben kezdőlökés nélkül megindulni se tudnak, aztán meg úgy trappolnak, mint egy ló. Vagy feszes, neonszín holmi, amiben leginkább úgy néznek ki, mint egy nyalóka. Vagy épp mint egy túltöltött hurka. Vagy egy bohóc, a prémes kabátban, cicanadrággal és tornacipővel. Nem ennyi az önbizalmuk. Ennyire nincs önkritikájuk. Bár lehet, a kettő ugyanaz. - megkóstolom én is óvatosan a kávém. Nem érzem túlságosan az ízét, ahhoz még túl meleg meg túl kicsit is kortyoltam.
-Én viszont tudom, nekem mi áll jól. Még akkor is, ha engem hamarabb néznek hülyének a sötét, gót, fűzős vagy épp fodros holmiért, mint a neon-rózsaszín kötözött sonkákat. De meglep, hogy téged is ennyire nem érdekel a divat... Hogy csinálod? - fűzöm hozzá összevont szemöldökkel.
Aztán válaszolok a kérdésére is. Azt, hogy nem haragszik, tudomásul veszem és szó nélkül hagyom, akármennyire nehezemre is esett elnézést kérni.
-A padláson dolgozom. Mármint ez a neve. Most, hogy említetted, hogy sokat jársz szórakozni... Majdnem mondtam, hogy furcsa, hogy még nem futottunk össze sulin kívül sem. De igazából nem csodálom. Elég eldugott kis ivó a miénk, egy kis zsákutcában - elhallgatok, végignézek az összegyűlteken. Itt is akadnak olyanok, akikről az előbb esett szó.
-Nem mondtad konkrétan, hogy érdekel-e, de ha már te meséltél, hát én is. Majd legfeljebb szólsz, ha teszel rá. - kezdek bele, ahogy felé fordulok -Már tudod, hol dolgozom. Itt igazából filmszínész szakon vagyok. No, a második közös pont, gondoltad volna? - jegyzem meg ironikusan, de egy mosoly kíséretében, hátha úgy kevésbé sértő -De már lassan többet vagyok melóban, mint itt. Nincs időm igazából szakkör félékre járni és a bulizás is csak moderáltan van jelen az életemben. Értsd: szabadnapokon, többnyire a bátyámmal, de akkor nagyon durván. - utolsó szavaim már szinte csak suttogom. Aztán elnevetem magam.
-Milyen szépen fogalmaztam! Ja igen, szabadidőmben inkább írok vagy zenélgetek. Ezt is bátyámékkal. - megforgatom a bögrét az asztal lapján, ahogy kicsit elgondolkodom.
-Ja, a szaktársaimon túl nem sok mindenkit ismerek. Lehet, ezen változtatni kéne. - még magam is furcsállom a kijelentésem. De már nem tehetek semmit azon túl, hogy megforgatom a szemeimet.

Hallgatom a kis monológját, de nem nagyon értek vele egyet, viszont én nem vagyok lány, nem tudhatom, hogy mit akarhatnak, így talán még alapul is vehetem azt, amit mond. Kicsit elgondolkozok, mielőtt válaszolnék, én nem egészen így látom a dolgot, de nem hiszem, hogy nagyon érdekelné a dolog.
- Számomra nem így tűnik a dolog. Azért mert valaki lány létére élvezi a szexet attól még se nem ribanc, se nem k*rva. Még akkor sem, ha mindennap más sráccal van. Ha meg valóban azt akarnák, hogy megbecsüljék őket, biztos vagyok benne, hogy azért tennének is. De én így látom a dolgot. - Rántom meg a vállaimat, nem lehetünk egy véleményen, minden ember különbözik, így nem hiszem, hogy egyet kéne vele értenem. Nekem csak jó, hogyha odaadják magukat egy-egy menetre, de ettől még nem nézem le őket. Volt már gondom olyannal, aki belém szeretet a túl sok együtt lét miatt és már azt hitte, hogy járunk, de az ilyenek a naiv kategóriába tartoznak. Mindig számolni kell ilyenekkel. De ezt is biztos tudja, ha már ilyen jó elméletet kitalált.
- Az ilyenekre rá se nézek, nem hogy hozzájuk nyúljak. Borzalmas a nyávogásuk is, ami társul hozzájuk. Lehet, hogy nem nézed ki belőlem, de én szeretem, ha egy csaj értelmes. Nem mindig kell nekem a szex. Olykor szeretek leülni valakivel beszélgetni. Túlságosan is hihetetlen egy magamfajtától, mi? - Egyik ajkam szegletében mosoly bújkál. Gondolom egyáltalán nem úgy néz rám, mint egy értelmes fiúra, inkább úgy, mint egy szexmániás srácra, aki arra vár, hogy minden lány széttegye a lábát, ha a közelébe érek. A kérdésére megrántom megint a vállaimat.
- Őszintén szólva, amik most vannak divatban, egyáltalán nem az én stílusom. Nem akar b*zinak tűnni, az ilyen nagy ülepű, répa nadrágokban. Nem is értem, hogy a fiúk, hogy tudják felvenni. Borzalmas. De persze a srácok azt hiszik, hogy ez kell a lányoknak. De ugyanakkor ez visszafelé is igaz. A lányoknak sem áll jól, mert olyan, mintha besz@rtak volna vagy épp pelenkát hordanának. Remélem, hamar kimegy a divatból, mert ezeket sem lehet sokáig elviselni. - Fejtem ki a véleményemet, hogy manapság mik kerültek divatba. Én szeretem, ha engem férfinak néznek, még akkor is ha a korom ezt nem teszi lehetővé. Normális egyenes szárú sötét farmerjaim vannak, leginkább, sötétkék, fekete és méregszínű zöld, de az utóbbit csak nagyon végszükségben veszem fel. Mindenesetre nem járkálok se piros, se rózsaszín és hasonló színű nadrágokban. Azt hiszem, hogy amit az imént mondtam azzal mindenki egyetért.
- Akkor majd egyszer ellátogatok oda. Jó néha egy kultúrált helyen inni. - Sóhajtok egyet, a közeli kocsmákat és szórakozóhelyeket, elöntötték a tinik, akik attól érzik magukat nagy menőnek, ha 2 percenként rágyújtanak, drogoznak és annyit isznak, hogy a reggelit viszontlátják. Én azt hiszem, hogy ebből már kinőttem.
- Miért dolgozol ennyit, hogy csak kevés időt vagy szabad? - Vonom fel egyik szemöldökömet, ahogy ránézek. Mivel másra nem tudok rákérdezni, ezért marad nálam ez, és ezzel szerintem szinte mindenre rákérdeztem, amit elmondott.

karakterinformáció