Két hete költöztünk be, és bár Linda, a bejárónőnk nagyon kedves, ahhoz már kicsit idős, hogy azt a rengeteg energiát, ami Liliane-ben van lekösse. Nekem viszont muszáj dolgoznom, és nem lehetek annyit a kicsikémmel, mint szeretném, így jött az ötlet, hogy keresek egy gyerekcsőszt. A közelben van egy egyetem, úgy gondoltam, ott biztos akad olyan fiatal lány, akinek jól jönne egy kis zsebpénz, és a gyerekekhez is ért. Bevittem oda a hirdetést, és szerencsére a portás kedvesen reagált, azt mondta kiteszik majd. Az akció jól indult, többen is jelentkeztek. De eddig nem találtam megfelelő személyt. Pontosítok: Liliane nem talált megfelelőt. Nagyok az igényei, és ha neki valaki nem tetszik... Mit tehetek én? Semmit. Mert az ő szava szent, ha valaki nem jó, akkor az nem jó, lehet akármilyen referenciája.
Linda telefonált, hogy egy újabb jelölt jön ma délután, Charlotte-ot elhozta az iskolából a vacsora készen, csak meg kell melegítenem, és hogy jó lenne, ha ötre hazaérnék, mert addigra jön a kisasszony. Említi a nevét is, de nem érek rá ezzel foglalkozni, teljesen elkerüli a figyelmem. Leokézom, de aztán kénytelen vagyok öt előtt visszahívni, mert valami baleset van az autópályán, és áll a forgalom. Persze Lindát arra kérem, hogy mentsen ki valahogy és várjon egy kicsit, még, ha pedig befut a bébicsősz, akkor engedje Liliane-t, hogy ismerkedjen, elvégre a végső döntés, az övé.

Charlotte, mint egy kis angyal libben be a szobába, miután Linda közli vele, hogy vendég érkezett, és neki kell fogadnia, amíg Greg, haza nem érkezik. Elbűvölő és kissé csendes elsőre. Magával hozza a rajzlapot, és ceruzáit is. Mert ez volt a terv, mielőtt megzavarták.
Illedelmesen válaszol, amikor a neve felől érdeklődnek, majd kissé félénken bólint, amikor megkérdezik, szólíthatják-e Cherrynek. Közelebb lépked, lecsüccsen, és rajzolni készül.
- Ezt a házat, hogyha a papa hazajön, elküldje a nagyiéknak, mert ők majd csak egy hónap múlva látogatnak meg.
Mondja kedvesen, aztán neki lát, de szinte rögtön abba is hagyja, és Isabellához fordul.
- Segítesz?
Természetesen tökéletesen tud egyedül is rajzolni, ez egy fajta teszt. Nagyon okos kislány, tisztában van vele, hogy a mellett ülő fiatal nő - neki néni - egy újabb lehetséges gyerekcsősz. Ő pedig most vizsgáztat. Amíg az apja hazaér, addig van ideje megtudni, amit szeretne...

Az igazság az, hogy Charlotte nem igazán tud rajzolni. Nem is nagyon szereti, most is csak azért szánta rá magát, mert a nagyanyja megkérte, hogy küldjön egy rajzot a házról. Miközben telefonáltak elhúzta a száját, de végül csilingelő hangon válaszolta, hogy természetesen meg fogja örökíteni a lakás különböző részeit. Azt pedig, hogy egyszerűbb lenne, ha fényképeket készítenének nem fűzte hozzá. Egyszerűen azért, mert bár még csak 7 éves, pontosan tudja, hogy így tud a nagyinak örömöt szerezni, és mivel egyébként imádja a nagyanyját, nem lett volna képes elszomorítani.
Most hogy rászánta magát, nem hagyja, hogy olyan apróságok, mint egy új gyerekcsősz jelölt eltántorítsák. Sőt, talán még meg is ismerheti a lányt, mielőtt az apja hazaér.
Ahogy Isabella visszakérdez, összeszorítja a száját, és reménykedve bólint neki. Amit rögtön megállapított, hogy ez a lány, nagyon szép, és most is, ahogy kibújik a blézeréből, olyan kecsesnek tűnik.
- Te egy királylány vagy?
Kérdezi meg végül kétkedve, hisz tudja, hogy ilyesmi nem létezik csak a mesékben. De ez a vörös haj, a kék szemek, a fehér bőr... Charlotte bizonyosan ilyennek képzeli el a királykisasszonyokat.
Ami pedig a rajzolást illeti... A lapra pillant, majd Isabellára.
- Színezni tudsz? Mert akkor megrajzolom én, te meg kiszínezed...
Magyarázza a tervet, és ha az újdonsült nevelőjelölt beleegyezik, akkor neki is lát, szépen megrajzolja a velük szemben lévő szekrényeket. Szépen... Mondjuk inkább így: korának megfelelően.
- Ezt itt... barnára, mert az is barna - mutat a kezében lévő ceruzával előbb a rajzolt szekrényre, majd az igazira. És a ceruzák közül kis is keresi azt amelyik szerinte megfelelő. Ezt követően áll neki az ablakoknak a szekrényektől balra, s ahogy dolgozik, meghallja a kulcs csörgését, és a zár kattanását...
- Megjött a papa!
Kiáltja vidáman, és a ceruzát letéve, felpattan és kirohan az előszobába, hogy köszöntse a férfit, akit egyelőre a legjobban szeret a világon.

- Szia Hercegnőm!
Köszönök a nyakamba csimpaszkodó Liliane-nek és egy puszit nyomok az orrára, közben meg igyekszem őt is fogni, a táskámat sem elejteni, és becsukni az ajtót magam mögött. Nem túl egyszerű feladat, de megbirkózom vele, pont úgy, ahogy máskor is.
Kérdő pillantást vetek rá, ő meg csak mosolyogva vállat von, amit jó jelnek veszek, mert ez azt jelenti, hogy ezt a lányt, még nem utálja. Ami első körben határozottan pozitív.
Leteszem a földre, és a fülébe súgom, hogy menjen vissza, egy perc és megyek én is, aztán együtt megbeszéljük, amit kell. Okos lány, nem kötekedik, szépen visszamegy, és már hallom is, ahogy magyarázza, hogy csak leveszem a kabátom, és megyek is. Valóban. Leveszem a dzsekim, a táskám egyelőre szintén az előszobában hagyom. A tükörben azért még kicsit átfésülöm a hajam az ujjaimmal. Aztán a nyakkendőmet kissé meglazítva lépek be a nappaliba.
- Elnézést, hogy megvárkoztattam Miss...
Elakadok. Nem emlékszem, Linda mit mondott, hogy hívják a hölgyet, de ez a vörös haj, nagyon is ismerősnek tűnik. Persze csak egy pillanat az egész, és rögtön meggyőzöm magam, hogy léteznek más vörös hajú nők is Los Angelesben. Léteznek... Fordulj meg, és bizonyítsd be, hogy léteznek...

Charlotte elgondolkozik a válaszon. Nem igazán tud vele mit kezdeni. Őt nagyon szereti az apukája, és valóban gyakran hívja "Hercegnőmnek" de tudva, hogy a papa nem király, sosem vette komolyan. Végül azonban mégis bólint egyet, kicsit bizonytalanul, és még mosolyogni is kezd. Miért hazudna neki ez a néni? Ha valóban királylány, akkor nem is hazudhat, és ez elegendő magyarázat, egy magafajta kislánynak.
Neki is kezd rajzolni, és megnyugtatja, hogy Isabella nem kötözködik, hanem szó nélkül színezni kezdi a szekrényt. Mindez csak addig tart, amíg kattan a zár, és meg nem érkezik az édesapja.

A napom eddig egész jó volt. Leszámítva ezt a forgalmi dugót, ami meggátolt, hogy időben hazaérjek. Nem szeretem a késést. Másoktól sem tűröm el, természetes, hogy haragszom magamra is érte. Nem kezdek önostorozásba, de azért még zavar.
Ahogy Liliane a nyakamba ugrik egészen megfeledkezem róla. A szemei csillognak, és bár nem mondd konkrétat, azt hiszem tetszik neki a jelölt. Ez jó. Ez megkönnyíti a dolgokat. Ha a hölgynek is tetszik az én Hercegnőm - és az egyenesen lehetetlen, hogy ne tetszene - akkor csak a részleteket kell megbeszélni...
Visszaküldöm az én drágámat, és gyorsan leveszem a kabátom, és rendbe hozom magam, hogy utána méltóképpen köszönthessem a kisasszonyt.
A nappaliba lépve azonban elakadok. A vörös haj, nagyon is ismerősnek tűnik. S bár magamban fohászkodom, hogy ne ő legyen az, az égiek mégsem olyan kegyesek hozzám. Nem mintha hívő ember lennék, és az ilyesmi csak arra jó, hogy tényleg ne is legyek az.
Már abból, ahogy fordul, tudom, ő az. Valami még is más. Bizonyára az évek... Magasabb, nőiesebb, szebb... Arra eszmélek, hogy a nevem mondja, és ettől minden emlékem - amire nem akarok emlékezni - szertefoszlik. Liliane okos, nagy szemei cikáznak köztünk. Biccentek a velem szemben álló nőnek, aztán leguggolok a lányomhoz.
- Kincsem, megtennéd, hogy játszol egy kicsit a szobádban, amíg én beszélgetek a nénivel?
A szemei vészesen csillognak, már nyitná a száját, hogy kérdezzen, látom rajta, hogy nem akar menni, hogy nem tetszik neki, hogy valami olyan történik, amit nem ért. Nem akarok vele szigorú lenni, veszekedni sem szeretnék, és legfőképp azt nem szeretném, ha megtudná milyen kapcsolatom volt Isabellával. Egy szempillantással jelzem neki, hogy nem most, és bár továbbra sem tetszik neki a dolog, végül, kissé durcásan de összeszedi a rajzlapját, a ceruzáit, és kisiet a szobából. Azért az ajtót még sikerül hangosabban becsuknia, amiért le kell majd szidnom, de nem biztos, hogy fogok rá emlékezni. Kissé gondterhelten ráncolom a homlokom, és simítok végig a borostámon. Fogalmam sincs mit kéne mondanom. De végül úgy döntök kezdjük tisztalappal.
- Szervusz Isabella, kérsz valamit inni?
Kérdezem meg végül, egészen nyugodtan, és csak most nézem meg újra. Valóban kész nő lett, meglehetősen szép darab. Mindig is jó ízlésem volt. Viszont valami furcsa rajta. Mintha nem lenne magánál.
Közelebb lépek, azon gondolkozva, hogy hellyel kínáljam, vagy inkább elkapjam, mielőtt összeesik. Kicsit mintha sápadt lenne.
- Jól vagy?
Teszek fel egy újabb kérdést, mikor már egészen közel vagyok hozzá. Készen arra, hogy esetleg meg kell tartani, ha össze akarna esni. De azért, inkább ne essen össze.

Az új jelölt, egyáltalán nem olyasvalaki, akivel találkozni szerettem volna. Olyan nagy ez a város, ráadásul... Nem is tudom. Simán visszamehetett volna Európába, de ezek szerinte nem tette. Lilianet könnyen lerázom. Azzal még ő is tisztában van, hogy milyen ha mérges vagyok. Még akkor is, ha rá nagyon nehezen tudok haragudni. Most nem vagyok mérges, de a hangomból, a pillantásomból tudja, ha nem fogad szót, annak komoly következményei lehetnek. És ő jó kislány, szépen eltűnik, mielőtt Isabella a sokktól elájulna. Mert ez a benyomásom, ahogy ránézek.
Mintha kifutott volna az arcából az összes vér. Ami, megjegyzem igencsak meglepő, hiszen hét év, igen hosszú, ennyi idő alatt igazán elfelejthetett volna. Láthatóan nem tette. Igaz, én sem felejtettem el őt. Elég volt meglátnom a vörös fürtöket, rögtön eszembe jutott. Mégis, próbálok nem gondolni a múltra. Hibáztam, és ő is hibázott, nem hiszem, hogy ezt most fel kéne hánytorgatnunk. Inkább érdeklődöm, mit inna.
- Ütőset... - morgom az orrom alatt, nem tartok itthon alkoholt, Liliane miatt. - Köszönöm, remekül.
Válaszolom végül, és a szavai többi részét, a nevetőgödröcskémről - tényleg van olyanom? - elengedem a fülem mellett. Mivel állítja, hogy jól van, a konyhába veszem az irányt, és bekapcsolom a kávéfőzőt. Linda szerencsére bekészített mindent, nekem csak a gombot kell megnyomni, 5 perc múlva, már ihatunk is.
Visszamegyek, és amíg le fő a kávé, megpróbálom megbeszélni, amit meg kell. Isabella nem könnyíti meg a dolgomat.
- A neve Charlotte, és hét éves - részemről a téma ezzel lezárva. Nem kell nagy észnek lennie, hogy rájöjjön, az én kis hercegnőm az oka annak, hogy a mi kapcsolatunk egyik napról a másikra véget ért. És azt is nagyon remélem, hogy nem fog faggatózni. Semmi kedvem most erről beszélni. Nekem egy dada kell, vagy minek hívják az ilyet, és nem egy érzelgős-beszélgetés a volt barátnőmmel.
- Szóval, intézzük el gyorsan. Miért szeretnél Charlotte-ra vigyázni?
Szegezem neki a kérdést, nem is hagyva időt, hogy másról beszéljen. De közben felállok, hogy behozzam a kávéinkat. Ezzel lehetőséget adva neki is, hogy helyre tegye a gondolatait, és meg tudja majd válaszolni a kérdésemet.

Sosem értettem a nőket, most sem más a helyzet. Az egyetlen kivétel Liliane, bár már ő is tud olyasmit tenni, mondani, ami számomra felfoghatatlan, és tartok tőle, hogy lassacskán, ahogy egyre nagyobb lesz, ez egyre gyakrabban fog előfordulni. Talán őrültség, de félek, hogy felnő. Nem akarom, hogy felnőjön.
Isabella is felnőtt. Magasabb, és sokkal nőiesebb, mint amire emlékszem. De ez csak a külső. Ahogy beszél, az nagyon is emlékeztet arra a kamaszlányra, aki hazudott nekem. Mert akárhogy is nézem, ezt tette. Nem mintha, én teljesen őszinte lettem volna. És talán, felhívhattam volna, hogy tudja, nem jövök vissza, de felelőtlen voltam akkoriban én is. Ha nincs az én kis hercegnőm, valószínűleg, még mindig az vagyok. Lilianenek hála sok mindent tanultam. Miatta lettem az, aki most vagyok.
Az elhangzó kérdésre próbálok úgy válaszolni, hogy érezze, nem szeretnék ebbe a részébe jobban belemenni. Így viszont lehet, túl nyers voltam. Nem, nem megbántani akartam vele, sokkal inkább reméltem, hogy megért majd, talán még azt is, hogy elnézőbb lesz, ha megtudja nem egy másik nő miatt, hanem a lányom miatt hagytam ott. De nem vagyok biztos benne, hogy ezt a részét érti most. Mégsem óhajtok most a kapcsolatunkról beszélni - arról, ami évek óta nincs. Nem ezért jött, én pedig eléggé praktikusan gondolkodom, ezért is térek rögtön a lényegre, majd nem foglalkozva a motyogásával, kimegyek a kávékért.
A csészék már tele, tálcára teszem őket, és teszek mellé cukrot, és tejet is. Én feketén iszom, de Isabellaról nem tudom, hogyan szereti. Nem emlékszem, hogy valaha is ivott volna kávét.
Visszamegyek, és leteszem a tálcát a kis asztalra. Intek neki, hogy szolgálja ki magát, majd a kezembe véve a saját csészémet, leülök vele szemben az egyik fotelbe, úgy hallgatom, miért is szeretne Charlotte-ra vigyázni.
Ahogy beszélni kezd, ismét megállapítom, hogy semmit sem változott, ugyanolyan hévvel, és érzelmekkel telinek látszik, mint hét éve. S bár a válasza, nem pont olyan, mint amihez szoktam, van benne valami, ami megfog. Bólintok neki, miközben a kávémat kortyolom, aztán felteszem a következő kérdést.
- Olyasvalakit keresek, aki heti három alkalommal tudja vállalni Charlotte felügyeletét. Esetenként többször is. Elhozni őt az iskolából, és utána vele maradni, körülbelül este hatig, amíg hazaérek - tárgyilagos vagyok, és lehetőségeimhez mérten tömör - Hétfő, kedd és csütörtöki napokról lenne szó. Megoldható?
Azt mondta egy másik gyerekre is vigyáz, nem tudom ott milyen gyakorisággal van rá szükség. Mellesleg, nyilván tanul még, és az egyetemtől sem szakítanám el. De tudnia kell, hogy nálam nincsenek kivételek. Egy dadát akarok, nem kettőt vagy hármat. Amennyiben az időpont nem megfelelő számára a további beszélgetés ebben a témában tárgytalan. Másról pedig, nem érzem, hogy beszélnünk kéne. Legfeljebb akkor, ha akaratoskodni kezd. De akkor megint csak egy dolgot ér el: hogy nem alkalmazom sem most, sem máskor.

Meglep, hogy feketén issza a kávét. Igaz, az arcáról leolvasható, hogy nem ezt várta, és az íz sem az, amihez általában szokott. Lehet mégis csak teát kellett volna csinálnom? Viszont, azt én nem szeretem annyira. Ha meg nem rajong a kávéért, nyugodtan tehetett volna bele tejet és cukrot, az eléggé elnyomja a kesernyés, amúgy finom, ízt.
Aztán beszélni kezd, és egészen magával ragadó. Kifejezetten örülök, hogy nem a szokásos, "szeretem a gyerekeket..." kezdetű maszlagot hallgatom végig. Talán régebben is ezért tetszett, de jelen pillanatban nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy a múlton rágódjak. A lányom felügyelete fontosabb, mint az, ami kettőnk között történt évekkel ezelőtt. És akárhogy is nézem, Liliane vidámnak tűnt, amikor megjöttem, nyilván, neki tetszett Isabella.
- Rendben.
Bólintok. ha az időpontok megoldhatóak, akkor már csak az anyagiakat kell tisztázni, meg pár apróságot. Viszont tekintve, hogy Isabelláról van szó, most kicsit feszélyezve érzem magam, hogy ilyesmit kérjek tőle.
Az ő szemeiben most meglepő magabiztosság sugárzik, én meg időhúzás gyanánt a kávémba kortyolok. Mindezt úgy teszem, mintha mi sem lenne természetesebb. Csak akkor teszem le, amikor elhangzik a még magabiztosabb kérdése.
- Még nem mondtam, hogy felvettelek Isabella - Nézek rá jelentőségteljesen. Ennyire azért nem lehet egyszerű a dolog. Nem vele vagyok szigorúbb, bár nem tudom, ezzel ő mennyire van tisztában. Én most csak a lányom érdekeit tartom szem előtt - Előbb szeretnék beszélni a másik családdal, hogy ők mennyire elégedettek veled, és meg kell kérdeznem Charlotte-ot is, és ha kedvező képet kapok rólad, valamint a lányom is szeretné, akkor beszélhetünk kezdésről, anyagiakról, és minden egyébről.
Fűzöm hozzá, és közben figyelem a reakcióit. Nem szeretnék köztünk félreértéseket, sem más nézeteltérést. Az az érzésem, hogy mindkettőnknek sikerült túltennie magát az első sokkon, és így talán képesek leszünk együtt működni. Én nem haragszom Isabellára, és ha Charlotte őt szeretné, akkor nem fogok ellenkezni.
Amíg beszélek, ő keresztbe teszi a lábait, ami persze nem kerüli el a figyelmem. Azok a lábak, most sokkal formásabbak... Vagy csak nem emlékszem már milyen voltak. Elhalványodtak a részletek, most pedig szebbnek, csinosabbnak hatnak. Egy pillantást vetek rá, aztán moderálom magam, és a szemeibe nézve fejezem be a mondandómat. Ha tetszik is a látvány, rég nem vagyok már kamasz fiú, aki nem képes elszakadni tőle. Az pedig, hogy mit gondolok róla, maradjon titok, de a biztonság kedvéért iszom még egy kis kávét...

Figyelem a mozdulatait, és újra meg újra megállapítom, hogy semmit sem változott és mégis rengeteget. Mert vonzóbb, szebb, nőiesebb, és mégis ott van még benne az a dacos kislány. Én legalábbis ilyennek látom, és nem tudom, hogy az akkori dac van benne, vagy most rám mérges esetleg? Igaz, rám szerintem, továbbra sincs oka haragudni, hiszen sosem ígértem neki semmit sem. Egy lánynak sem tettem ígéretet, csak Liliane anyjának, de neki is csak kényszerből, és tudom, hogy nem szép dolog, de valahol, megkönnyebbültem, amikor meghalt. Sok minden nehezebb lett, de sok minden könnyebb is. Nincsenek veszekedések, goromba megjegyzések... S bár tudom, hogy a lányomnak szüksége van egy anyára, azt is tudom, hogy olyan nőre van szüksége, akit én is és ő is tudunk szeretni.
A gondolatmenetből, az elém helyezett papírlap, rajta egy telefonszámmal, és egy névvel, zökkent ki. Ahogy végig nézek rajta, akaratlanul is elidőzik a pillantásom a lábain, amik talán hosszabbak és kecsesebbek, és emiatt, talán még kívánatosabbak mint korábban. De ezzel nem foglalkozom most, felpillantok rá, és felállok én is, hiszen máskülönben faképnél hagy.
- Természetesen - mondom, és utána lépkedek. Magamban elismerve, hogy mégis csak változott, határozottabban adja elő magát. Hiszem, hogy olyan nő lett belőle, aki eléri, amit akar, és elhatározom, hogy azért tesztelni fogom még.
Az előszobában rásegítem a kabátját, elvégre én úriember lettem, vagy mi fene. Ahogy megfordul, és beharapja a száját, meglepő gondolataim támadnak, és csak a gyors váltásnak, a mosolynak, a búcsúzó szavainak hála, helyre áll minden.
- Szia Isabella, majd hívlak! - Az pedig, hogy évekkel ezelőtt az utolsó találkozásunkkor, pont ugyanezt mondtam, eszembe sem jut. Most, tényleg fel fogom hívni. De előbb azt a Gwen Akárkicsodát faggatom ki, hogy mit is gondol róla, mennyire elégedett vele.
Egy darabig még nézem, ahogy távolodik, aztán becsukom az ajtót, és megkeresem Liliane-t hogy beszéljek vele. Aztán szükségem lesz egy zuhanyra...

//Nagyon szépen köszönöm a játékot! //