Átlagos nap. Átlagos nap, amiben Kilianék elől menekülök, amiben nincs semmi dolgom, mert ami volt azt elintéztem. Átlagos nap, amiben próbálom rejteni a nyilvánvalót: kollégiumban lakom. Mégis próbálok úgy mászkálni a folyosón, mintha ma lennék itt először, és még azzal is tisztában vagyok, hogy nem csinálom jól. Nem tudom, mikor kezdett el érdekelni mások véleménye, de egy ideje igenis érdekel, és ez egyébként egy nagyon zavaró tényező.
Szemüveg nincs rajtam. Kontaktlencsém sincs, mert egyszerűen nem bírtam várni, amíg Kilian végez a fürdőszobában. Szóval kissé homályosan nézelődök, ahogy a folyosón a lépcsőház felé tartok, és még mindig azon igyekszem, hogy ne jöjjön rá senki sem, pár hónapja itt lakom. Bár, szerintem már mindenki tudja, mert ezen az egyetemen futótűzként terjednek a pletykák.
Egyébként baromira unatkozom. Annyira, hogy egy a falra akasztott képet - amit nem látok jól - megnézek, és magamban elemzem. Nagyon ronda. Körülbelül ennyi róla a véleményem, viszont az üvegben látom magam valamelyest visszatükröződve, és azt hiszem, meg kell igazítanom a hajam. Jó ez az új fazon, csak kicsit macerás. Mindegy. So Ranak tetszik, és végül is, ő a barátnőm, szóval az ő véleménye számít.
Szemüveg nélkül nem az igazi az igazgatás, inkább az ingem tűröm be a nadrágomba, és tovább megyek a lépcsők felé. Ma egész szép idő van, ki kéne menni szívni egy kis levegőt.
Be is fordulok balra, és elindulok lefelé, aztán az egyik fordulóban megtoppanok. Egy nagyon is ismerős vörös hajzuhatag és a hozzátartozó lány van előttem, de valahogy nem olyan, mint máskor.
- Isabella? - nem túl értelmes megnyilvánulás, de biztosra kell mennem, hogy nem csak a szemem káprázik. Közelebb megyek hozzá, lehajolok, és a vállára teszem a kezem - Iz? Valami baj van?
Aggódom. Nem tetszik, ahogy kinéz, nem tetszik, ahogy itt lézeng egyedül. Persze nagylány tud magára vigyázni, de akkor is. Esküdni mernék rá, hogy sír, vagy legalábbis nem sokkal ezelőtt még sírt. Ehhez nem kell szemüveg, ennyire azért nem rossz a helyzet. Főleg most, hogy ilyen közel állok hozzá.
Kisimítom a haját az arcából, keresem a tekintetét és remélem, hogy csak valami apróság, minthogy egy kiscicát elütött az autó vagy ilyesmi... Reménykedem... és várom, hogy válaszoljon, hogy beszéljen, mert bár "továbbléptem", most érzem, hogy még mindig nagyon fontos nekem.

Nem csalódok, a vörös hajzuhatag valóban Isabellahoz tartozik. Igaz, ebben teljesen bizonyos voltam. Inkább abban kételkedtem, hogy összefutok vele. Elvégre sikerült majd két-három hónapot lehúzni a koliban, hogy ne tudja, meg ideköltöztem. Ami persze röhej, mert mindenki tudja. Pedig én próbáltam titkolni, de Kilian mellett, ez elég nehéz. és ahogy észrevettem Valerie sem épp a diszkréciójáról híres. So Ra-ról tudom, hogy nem mondta volna el, ha megkérem, de igazából feleslegesnek tűnt. Mellesleg, azt sem tudom, hogy miért nem akartam. Azt hiszem, inkább csak kerültem, mert így könnyebb elhitetni magammal, hogy nem érdekel, hogy túl vagyok rajta. De most hogy itt állok előtte, hogy látom a könnyeit, egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ez igaz.
Valahogy túl összetett nekem az érzelmek világa, és bonyolult is. Azt biztosan tudom, hogy aggaszt, ahogy kinéz, hogy tudnom kell, mi baja. De tovább? Fogalmam sincs.
Meglep, ahogy a nyakamba veti magát, ahelyett, hogy válaszolna. Hogy azt mondaná nincs semmi, hogy hagyjam békén vagy nem is tudom. A legutóbbi találkozónk után, valami ilyesmit vártam volna. Igaz váltottunk pár mailt, meg chateltünk, de az igazán nem olyan. Most meg... Most meg a kezeit a nyakam köré fonja, és szó szerint csüng rajtam. Érzem, és ez nem rossz érzés, nem is nehéz, semmi ilyesmi, inkább felkavaró. Hirtelen nem is tudom, mit kéne tennem, de aztán meg annyira könnyedén jön, minden magától...
Átölelem, a hátát kezdem simogatni, és valami megnyugtató suttogni.
- Nincs semmi baj... - pedig fogalmam sincs, lehet van. De ha egyszer semmit nem mond, akkor nem tudom mit mondhatnék... - Gyere... menjünk fel a szobádba, ott nyugisabb. Egész biztos, nem akarod, hogy így lássanak...
A vicc az egészben, hogy nem szívesen mozdulok meg, mert jó nekem így, hogy hozzám simul. De aztán összeszedem azért magam, és egy nagy levegő után, óvatosan eltolom egy kicsit. Letörlöm a könnyeit, és újra a szemébe nézek.
- Tudsz menni, ugye? - nem mintha gondot okozna cipelni. Megtettem már párszor, csak most nem tudom illik-e ilyet, amikor mi csak barátok vagyunk. Viszont, szeretnék neki segíteni, ha tudok. Fura. Fura, mert nem várok cserébe semmit, talán csak annyit, hogy mosolyogni lássam. Hogy ne sírjon...

Nagy a baj. Nagyon nagy a baj. Az első gondolatom, hogy csak valami döglött állat miatt szomorú, amúgy is hülyeség. Csak So Ra bőgne egy elütött kutya vagy valami hasonló miatt, de ez itt Isabella. És az az Isabella, akit én ismerek, egész biztos nem sírna ennyire, és nem nézne rám, ilyen furcsán üres tekintettel, ha nem lenne valami nagyon nagy baj. Csak éppenséggel fogalmam sincs micsoda.
A karjaimban, mintha valamelyeset csillapodna, ezért is merem kicsit eltolni magamtól, de a tekintete még mindig nem jobb, és már azt is biztosan tudom, hogy a szavaim nem igazán jutottak el hozzá. Most eszembe sem jut, hogy mennyire jól ki lehetne használni ezt a helyzetet. Ő fogja meg a kezem, és csak egy pillanatig nézek rá meglepetten, aztán lassan elindulok, folyamatosan figyelve, és készenlétben állva, hogy esetleg elkapjam, vagy nem is tudom mi. Annyira bizonytalannak tűnik. Nagyon ijesztő.
- Bedrogoztak? - teszem fel hirtelen a kérdést, bár teljesen értelmetlen ez is, ha be is drogozták, vajon tudna-e róla? Nem valószínű. Mindenesetre gond nélkül eljutunk a szobájukig. Bekopogok, remélve, hogy Bee otthon van, de nem érkezik válasz, és mivel az ajtó zárva van, várakozóan nézek Isabellára. Már épp nyitnám a szám, amikor kapcsol, és megkeresi a kulcsait.
Beharapom a szám, úgy figyelem a mozdulatait. Aztán rögtön megbánom a dolgot, az Andersontól kapott jobbos helye megfájdul, kissé fel is szakad. A francba. Gyorsan megtörlöm, de szerencsére már nem vérzik annyira, mint akkor.
Kinyitom az ajtót, és behúzom Izziet, egészen az ágyáig vezetem. Remélem, hogy leül rá, de semmi. Úgy néz körbe, mintha most járna itt először, amit nem igazán értek. És egyre jobban félek. Nagyon rossz érzésem támad.
Muszáj magára hagynom egy pillanatra, hogy kezet mossak, hogy az arcom rendbe tegyem. Az egész tényleg csak egy fél perc. Kerítek valami zsebkendőt és azt nyomom a számra, és mikor visszaérek, már késő.
Ijedten kapok utána, de összecsuklik mielőtt elérném. Épp csak nem üti meg a fejét. Én pedig tényleg nem tudom mit csináljak. Mellé térdelek, úgy kezdem szólogatni.
- Isabella! Izzie! Iz! - kicsit megrázom, aztán rájövök, hogy tök hülye vagyok. Felkapom és az ágyára teszem, még a végén felfázik, vagy mit tudom én. Óvatosan teszem lesz, figyelve, hogy a feje a párnára kerüljön, aztán kisimítom a haját az arcából úgy kezdem ébresztgetni.
- Iz, kelj fel! - ha ez sem használ, hozok egy pohár vizet és leöntöm, bár ez nekem mindig túl drasztikus módszernek tűnt, azt biztosan tudom, hogy használ.

Magához tér. Hála a jó égnek, magához tér. Nem mintha vallásos lennék, és egész biztos nem az égnek köszönhető, de azért elrebegek egy néma köszönömöt, a felsőbb hatalmaknak, mert úgy hiszem, ez már fél siker. Ráadásul, nem is néz már olyan üres szemekkel, azt hiszem jobban van. A kérdése is valami ilyesmit sejtet. Azzal pedig, hogy nem emlékszik az előbbi percekre inkább nem foglalkozok.
- Idehoztalak. A folyosón voltál, és... nem tudom. Aztán, mikor ideértünk elájultál. Kérsz inni? - magyarázom, és meglepő de nincs a hangomban semmi a megszokott stílusomból, legfeljebb csak aggódás. Nem is várok választ, rögtön felpattanok és hozok egy pohár vizet. Vagyis csak pattannék, mert megfogja a kezem, így inkább az ágyra ülök.
- Rosszul vagy? - kérdezem halkan, ahogy a fejéhez teszi a kezét és én is a homlokára simítom az enyémet, hogy megnézzem nincs-e láza. Kapkodja a levegőt, annyira fura az egész, és persze sejtem mi ez, csak érteni nem értem. Nem merem azt hinni, mert... mert nem is tudom. Bárkinek lehet ilyen rohama, de neki nem. Neki köszönhetem életem legboldogabb napjait, egyszerűen nem lehet baja. Ő nem lehet ilyen. De úgy látszik tévedek, mert Izzie, maga fogalmazza meg, hogy ez bizony pánikroham.
Bár az alig hallható motyogás nem nekem szól, mégis bólintok rá. Igen. Az. Minden bizonnyal az. Pont ezért gondolom úgy, hogy kéne egy pohár víz, de közben azt is érzem, hogy most még az kis idő is sok lenne, inkább nem mozdulok, csak figyelem. Fogalmam sincs, mi ilyenkor a teendő. Ha anyámnak van ilyenje, egyszerűen szólok Papnak, ő meg megoldja. Tudom nem szép dolog, de ez a fajta szituáció, az, amivel nem tudok mit kezdeni, és ez frusztrál.
Engem kezd nézni, én meg őt. Az jut eszembe, hogy gyönyörűek a szemei, míg így is, hogy a sírástól piroslanak. Aztán az, hogy ilyenre nem lenne szabad, még csak gondolnom sem. Behunyom a szemem, talán ha nem látom azt a szempárt jobb lesz. De nem lesz. Nem lesz, mert az ujjaival megérinti a számat.
Kinyitom a szemem, és kicsit hevesebben, mint kéne, tolom félre a kezét.
- Ne csináld! - nem kiáltok, de a körülöttünk levő csendben élesen csattan a hangom. - Nem... nem szeretném, hogy megint vérezni kezdjen.
Mondom végül és elnézek ki az ablakon. Mennyire gáz, hogy sebes a szám. Pont most. Pont ma, amikor vele találkozom. Még az sem vigasztal, hogy ő sincs teljesen jó színben.

Egy pillanat alatt megbánom, hogy félretoltam a kezét. Bár elnézek ki az ablakon, azt is látom, hogy bántják a szavaim. Egyszerűen nem értem, hamar vissza is pillantok rá, próbálom megmagyarázni. Annyira más most... annyira sebezhető, és ez valahol, nagyon de nagyon ijesztő. Ezzel szemben, én is tehetetlennek érzem magam. Ha kiabál, ha őrjöng, azt tudom kezelni... Jó, lehet azt sem éppen túl jól, de ez, ez engem is gátol, nem is tudom miben. Menekülök, kinézek az ablakon újra, így próbálom összeszedni a gondolataimat, azzal nyugtatva magam, hogy amíg itt vagyok nem lesz baja, ha mégis, akkor hívom a mentőket. Ez tűnik a legjobb megoldásnak.
Megérint. Újra. Gyengéden simít végig az arcomon. Ilyet korábban is csinált, sokszor. Szerettem. Most is szeretem. Szeretem ahogy hozzám ér. Megborzongat. Meg is lep. Kérdőn pillantok rá, nem értem most. Máskor sem nagyon értette, de most zavar össze teljesen. Pedig én segíteni akarok neki, de így képtelen leszek.
- Aaah...khm... kösz - értelmes megnyilvánulás, gratulálok magamnak. De előbb lehet egy pofon kéne. Puha a bőröm? Odateszem a kezem, ahol egy perce még az ő keze simított végig, és azon tűnődöm, miért rajong mindenki annyira a bőrömért, de aztán moderálom magam, mert ő is mozdul. Kissé eltávolodik, de olyan lassan és olyan körültekintően teszi mindezt, komolyan nem értem.
Most már csak rá figyelek. Próbálom kitalálni mi járhat a fejében. De hasztalan. Valami nagyon kiakasztotta, csak ezt az egyet tudom biztosan.
Feláll, és ez engem is arra késztet, hogy felálljak. Aztán meghökkenve nézek rá, hogy milyen kérdés ez. Óvatosan visszanyomom az ágyra.
- Ezt nekem kéne kérdeznem. De itt maradsz, és pihensz. Mondd, mit kérsz? Főzzek valamit? - Hirtelen térek vissza viszonylag közel a földhöz. Most kicsit magabiztosabbnak érzem magam, hiszen ha már fel tudott állni, akkor talán nyugton ülni is tud. És a konyha, az kivételesen olyan hely, ahol otthonosan mozgok. Még akkor is, ha az ő konyhájuk az, és nem azért, mert néhány hónapja, egy pont ugyanilyen konyhában tevékenykedem. Hanem mert korábban egész sokszor megfordultam itt. Korábban... már több mint egy éve... Úgy elrepült az idő...

Valami rosszat mondtam, és átfut a fejemen, hogy esetleg baja van a főztömmel. De aztán rájövök, hogy ez kizárt, mert imádja. És azzal is tisztában vagyok, hogy nekem is csak a helyzet miatt lassabb a gondolkodásom. Megbénít az aggodalom. Nem vagyok jó ebben, soha nem is voltam. Nem jövök rá, mi a baj, de válaszol, és míg felhúzom a szemöldököm, és azon agyalok, vajon helyén való-e lenne most veszekednem vele a sült krumplival kapcsolatban ő kuncogni kezd. Lehajolok, hogy jól hallom-e, de már nem hallom. Nagyot sóhajtok, és úgy döntök nem vitatkozom vele. Elindulok a konyha felé, mert ha sült krumplit kér, akkor azt szerzek, és ha szerencsém van, van nekik itt valami. Ha nincs akkor tényleg el kell mennünk valahova. Talán egy MekDrájv? Bár továbbra sem rajongom az ötletért. Szóval elindulok, de megszólal a telefonja, és ez megállít. Visszafordulok, figyelem, ahogy kinyomja, ahogy rám néz. Mintha folyamatosan méregetne, és ez enyhén zavaró. Aztán a hajamra tesz megjegyzést.
- Untam a barnát - hazudom könnyedén, azt még sem mondhatom, hogy úgy gondoltam, könnyebb lesz tovább lépni, ha nem jut eszembe minden reggel, ahogy azt mondod, jól áll az a szín. Mert ez közelebb állna az igazsághoz, de ugyebár... ezt nem mondhatom el. Mellesleg, So Ra-nak így tetszik jobban. Legalábbis úgy vettem észre. Nekem is tetszik, bár nem tudom eldönteni, hogy ez vagy a barna? Na meg a fazon is más, de lényegtelen, mert most nem ez a fontos.
- Nem kéne felvenned? - kérdezem, ahogy újra megszólal a telefon, és látom, hogy ő kinyomja. Aztán visszasétál az ágyhoz, én meg közelebb megyek, mert azt hiszem, megint rosszul van. Az előbb olyan könnyednek tűnt, ahogy felállt, már vártam volna, hogy utánam jön a konyhába vagy ilyesmi. De nem. Leül, és úgy látszik, tényleg ülve marad.
- Akkor... megyek és megnézem, mit tehetek sült krumpli ügyben. Esetleg kérsz egy pohár vizet addig? - kezdem tétován, de utána úgy érzem, most már oké lesz minden. Én legalábbis nyugodtabb vagyok, annak ellenére, hogy Isabella még mindig fura, így már esetlegesen magára merem hagyni pár percre. Merném, de feláll és jön utánam. Nagy szemeket meresztek rá, de aztán hagyom. Végül is, mindegy.
- Ülj le - kérem, és az egyik székre mutatok, remélhetőleg nem most kezd majd ellenkezni.
Szétnézek mindenhol, és a fagyasztóban - ami tuti nem volt még idén leolvasztva - találok egy zacskó (bontott) sült krumplit. Kezembe veszem, úgy pillantok Izziere.
- Ezt találtam... Azt írják... - hunyorgok, mi a francért nem tudják normál betűkkel ráírni, hogy hogy készítsd el? Én nem szoktam ilyen vackot enni, és hiába nézem hol közelebbről, hol távolabbról, egyszerűen nem látom. Odatartom Izzienek, és az este folyamán talán először szólalok meg úgy, ahogy a HÖK-ben szoktam.
- Olvasd fel! - csak miután kimondom, jövök rá, hogy ő az egyetlen, akitől valaha ilyet kértem, hogy soha senki előtt nem ismertem el igazán, hogy nem látok rendesen. So Ranak tettem pár célzást, na meg a szemüveg is elég árulkodó, de hogy mennyire rossz a helyzet, azt Izzien kívül talán senki sem tudja.
Ha felolvasta, visszaveszem, és nekiállok megsütni a krumpliját. Aztán remélem, hogy attól, tényleg jobban lesz.

Nem veszi fel. Nekem mindegy. Én biztos felvenném, de nem vagyunk egyformák. Mondjuk, attól is függ ki keres. Vagy nem tudom. Rossz hatással van rám, régen éreztem ennyire tehetetlennek magam. Akkor is miatta, de az egy másik szituáció volt, és most nem is akarok arra gondolni. Végre sikerült magam összeszedni valamennyire. Nagyjából tudom, mit fogok csinálni, és ez nekem sokat segít, meg is nyugtat, így egy dologgal kevesebb, ami miatt aggódnom kell.
Először meglep, hogy utánam jön, de végül is, nekem mindegy, hol ül. Bár szerintem az ágy kényelmesebb, és talán biztonságosabb is, ha újra el akarna ájulni, de talán nem fog, elvégre a járása is biztosabb, a tekintete is tisztább, a hangja is szebben cseng. Kezdem elhinni, hogy jobban van.
Engedek neki egy pohárba vizet, és a kezébe adom. Megvárom, amíg megissza, aztán elveszem tőle a poharat, és csak utána kezdek bele a krumpli keresésbe. Szerencsére találok is egy csomaggal, és meg is csinálnám gyorsan, ha tudnám, hogyan kell. Persze tudom, de én ritkán csinálok ilyen jellegű ételt, és inkább elolvasnám, mit írnak a pontos elkészítéssel kapcsolatban, de nem látom, mert picik a betűk. Kénytelen vagyok Izziet megkérni, hogy olvassa fel nekem. Felhúzott szemöldökkel hallgatom, és bosszúsan veszem tőle vissza a zacskót.
- Haha... de vicces valaki... - forgatom meg a szemem, és neki állok megcsinálni, úgy ahogy mondta. De azért még egyszer megpróbálom a lehetetlent: elolvasni, hogy mi van a zacskón, amíg az olaj melegszik a serpenyőben, addig úgyis van időm erre.
Nem sikerül. Egyébként is kizökkent a gondolatmenetből, hogy hirtelen megjelenik mellettem és felcsüccsen a konyhapultra. Olyan ismerős ez a helyzet, és mégis valahogy idegen, szokatlan. Barátok közt is normális ez?
- Menj arrébb. Ha elkezd sercegni, és véletlen kifröccsen, megégetheted magad - közlöm egyszerűen, és a kezemmel egy hessegető mozdulatot teszek, mintha ezzel bizony arrébb küldhetném, és közben az én szám sarka is felfelé görbül, mert most már tényleg jobban fest, igaz, még mindig elég sápadt, és a szemei is pirosak még. Holnapra fel fognak puffadni, de biztos tud rá valami trükköt. Egyébként is, az olajra kell figyelnem.
Kiveszek egy szem krumplit és a serpenyőbe dobom. Így sokkal könnyebb eldönteni, hogy mikor elég forró. Amikor az az egy sülni kezd, bedobom a többit is, majd Izziet kezdem nézni. Kíváncsi vagyok, és szeretném, ha elmondaná, mi az, ami ennyire kikészítette.

- Nyilván, bennem van a hiba, hogy sosem értem a vicceidet - válaszolom, és a sült krumplijának szentelném a figyelmem, mert ez az egyetlen mód, amivel segíteni tudok. Az, hogy amit mondok nem teljesen igaz, de emlékszem, hogy sokszor nem értettem, min kéne nevetnem, amikor meg komolyan beszélt, azt gondoltam hülyéskedik. Igen, vannak dolgok, amiket sosem értettem vele kapcsolatban, és az, hogy megint ebbe az irányba haladunk azt sugallja, hogy talán mégsem olyan nagy a baj vele, és nyugodtabb leszek tőle. Mert bár, már nincs köztünk semmi, csak barátság, azért az természetes, hogy aggódom, nem? De már nem kell. A krumplit meg nem tudom elolvasni, akkor sem, ha erőlködöm, és csak egy szúrós pillantást kap, amiért kuncogni mer. Legalábbis először azt tervezem, de valahogy késztetésem van megszólalni.
- Komolyan szórakoztatónak tartod, hogy rossz a szemem? - Kérdezem meg komolyan, felé fordulva. Nem is tudom miért. Örülök, hogy végre egészségesebbnek tűnik, mégis... vagy pont ezért? Azt hiszem, csak a helyzet. Kettesben, és neki készítek valami ehetőt. Ez mindig ilyen valami miatt be kell szólni esemény volt. Talán mondhatom, hogy megszokás.
Ahogy az olaj forrósodni kezd, és ő mellettem a pultra ül, arrébb zavarom. Még mindig meglep, hogy bármit is úgy csinál, ahogy kérem, de betudom annak, hogy még csak alakul és még nem teljesen van jól.
Beteszek egy adag krumplit a sütőben, és mivel most legalább öt percig semmi dolgom, Isabellára pillantok. Próbálom eldönteni, hogy mit érzek, de nem igazán tudom, és ez zavar. Ő is rám néz, és int is, de nem értem mit akar most, csak amikor megszólal, akkor húzom fel a szemöldököm, de közben közelebb lépek, még a kezét is megfogom, ez tűnik természetesnek.
- Gyorsan mondd, mert a krumplidnak szüksége van rám - nézek rá kérdőn, nem is tudom, olyan ismerős az, ahogy néz, és mégis más, egyszerűen nem tudom hova tenni. De remélhetőleg vette az adást, mert nem szeretném, hogy utána rám fogja, hogy a krumplija nem lett tökéletes.

Húz... emlékek millióit megindítva ezzel. Hányszor húzott magához? Te jó ég! Megszámolni sem tudom, és ahogy ez eszembe jut, arra is rájövök, hogy már nem emlékszem mindenre. Megvannak pillanatok, de nem minden, pedig pár hónapja, még úgy éreztem, minden egyes együtt töltött másodperc örökre beleégett az agyamba. Persze tudom, hogy most is ott vannak, csak éppen nem tudom őket úgy előhívni.
Nem mintha számítana. Most is olyan, mintha megrázna az áram, ahogy összeér a kezünk, ahogy húz magához. Mint valami mágnes. Miért van ez vele? Megkérdezném, de nem teszem. Nincs rá lehetőségem, mert beszélni kezd. A kérdésemre válaszol, amit egy perce tettem fel neki. A kezeim a combjai mellé teszi, én pedig a pultra támaszkodva nézek rá.
- Mániákus? - kérdezek vissza, ezt most nem értem. Bár, mikor értettem bármit is? Még most sem értem, leginkább magamat nem értem. De őt sem, és a kettő együtt nagyon rossz. Figyelem, ahogy a szemei a számra vándorolnak, aztán megérzem újra az ujjait is. Elfordítom a fejem, hogy ne csinálja. Nem akarom, hogy ezt csinálja, nem helyes. Nem érzem annak.
- Nem én csináltam - válaszolom a falnak, és csak másodpercekkel később nézek rá újra. Remélem, hogy mást is akart, ezért is kérem, hogy mondja, de nem azt válaszolja, amit várnék. Ennek persze nem kéne meglepnie, de mégis váratlanul ér, ahogy a szája a számhoz ér. Csak a sarkához, apró puszi, barátok közt ez még beleférne. Talán beleférne. De aztán kapok még egyet, és ez már egész biztos nem az a "félrement kategória". Lehunyom a szemem, nyelek egyet, azon gondolkodom, hogy tudnám leállítani. Ez már tényleg nem helyes. Mi csak barátok vagyunk, és nekem van barátnőm. Igen, ezt kéne mondanom, és ki is nyitom a számat csak a hangok nem jönnek ki. A szája a számra tapad, és van ebben is valami ismerős, mégis teljesen más. Ez a másság az, ami valamelyest észhez térít. Hátrálok két lépést, elszakadva tőle, úgy nézek rá, próbálva nem foglalkozni azzal a különleges hiányérzettel, amit ez okoz.
- Isabella, ezt nem lehet - jelentem ki határozottan és komolyan. Sóhajtok egy nagyot, és a krumplihoz lépek, megforgatom őket, hogy a másik oldaluk is megsüljön. - Nekem van barátnőm, és biztos neked is van más...
Magyarázom a krumplinak, de remélem ő is hallja, és érti, hogy mit akarok mondani. Épp csak egy pillanatra nézek rá, hogy tudjam, érti-e aztán ismét a krumplira figyelek. Nem kell ennek olyan sok. Hamar kész lesz.

Úgy gondolom, ez a helyes. Mi már több mint egy éve szakítottunk, és én sokáig próbáltam változtatni ezen, de azt hiszem belefáradtam. Ezért mertem új kapcsolatba kezdeni. Ezért próbálok nyitottabb lenni a világra. És ha magamat kéne elemeznem, azt mondanám jó úton haladok. Nem tehetem tönkre ezt, nem ronthatom el, egyetlen meggondolatlan döntéssel, amit egy buta vágy generál. Mert az ajkai most is puhák, és kiráz a hideg, ahogy hozzámér, de nem csókolok akkor sem vissza. A krumplival kezdek foglalatoskodni, és közben próbálom megmagyarázni neki, hogy miért nem lehet ezt csinálnia. Annak ellenére, hogy tudom, ő is tisztában van az okokkal. Legalábbis, azt hiszem hogy tisztában van velük.
A krumpli már majdnem kész, és érzékelem azt is, hogy Izzie megint rosszabbul van, de ezt most - a saját érdekemben - figyelmen kívül hagyom. Csak akkor nézek fel, amikor megszólal. Először nem értem. Utána... utána valami tompa fájdalmat érzek, és közben valamiféle elégedettséget is. Miért? Mert én megmondtam. Sovány vigasz, mégis a fájdalom, a szorító érzés a mellkasomban enyhébbnek tűnik ettől a tudattól.
- Te akartad, hogy vége legyen - mondom, ahogy a serpenyőt rázom meg, hogy ne süljenek le a krumpliszemek. Ő meg pattan és elrohan a mosdóba, és én mennék utána hátrahagyva mindent, teljesen felelőtlenül, de bezárja az ajtót.
- Isabella! - kiáltok be az ajtón, de nem jön válasz. Megismétlem párszor a nevét, aztán kopogok (dörömbölök), de nem használ, így inkább hallgatózni kezdek. Ismerős hangokat hallok, és úgy érzem ki kell nyitnom az ajtót de azonnal. Ahogy visszafordulok, meglátom a sülő krumplikat. Elzárom a lángot a serpenyő alatt, és keresek egy kést az evőeszközök között, hogy kinyithassam az ajtót.
Nem tudom, hogy mitől lett hirtelen rosszul, hiszen még nem is evett, és azt sem értem, miért zárja magára az ajtót. Lehet magára kéne hagynom, de nem megy. A kés segítségével elfordítom a zárat, és könnyedén "török rá". A földön ül, és hangosan zokog már. Nem tudom mit kéne tennem, ösztönösen térdelek mellé és ölelem magamhoz szorosan. Simogatni és ringatni kezdem, kiskoromban, nálam, ez bevált. Fogalmam sincs, hogy jutott ez most eszembe. De mindegy. Ennek működnie kell, és ha abbahagyja a sírást, akkor kénytelen lesz beszélni. Most végre, őszintén. Biztos vagyok benne, hogy neki is jót tenne. Tapasztalat. Mégis csak egy pszichológus nevelt fel...

Nem foglalkozom azzal, hogy próbál ellökni, hogy püföl, hogy miket vág a fejemhez. Pedig a szavai kegyetlenül fájnak odabent, és mindenre lenne válaszom, de visszanyelem őket. Azt gondolom, hogy valami más bántja, és most, pontosan azt csinálja, amit én szoktam. Azon vezeti le a feszültséget, ami benne van, akin nem kéne. Aki nem tehet semmiről. Pár napja talán én is ilyen voltam. Én akkor megbírtam állni. Elküldtem So Ra-t. Lehet nekem is az lenne a legjobb, ha itt hagynám, de képtelen vagyok rá. Ilyen állapotban nem hagyhatom magára.
Így egyszerűen csak tűrök, és arra gondolok, hogy szeretem ezt a nőt. Ha nem szeretném, nem fájna, amit mond, nem zavarna az, ahogy a kezeimből kiszabadulni próbál. Mégsem engedem el, és szép lassan feladja. Legalábbis abbahagyja. Veszek én is egy nagy levegőt, hogy kiverjem a fejemből a szavait. Nem megy, ott visszhangoznak, és újra meg újra lejátszódik, kegyetlenül próbálva elhitetni velem, hogy az én hibám... De nem az. Tudom, hogy nem az. Mégis, muszáj egy apró puszit nyomnom a fejére, hogy ne érezzem ezt a szorítást, hogy ne legyen bűntudatom. Simogatom, és próbálom megnyugtatni.
Már-már azt hinném, sikerül. Az arcát kezdi törölgetni, és a wc-t húzza le. Hagyom, hogy szabadon mozogjon, de nem engedem el. Ha a lábai felmondanák a szolgálatot, akkor a közelében akarok lenni. Megvédeni őt, és bebizonyítani neki, hogy téved. De nem nyugodott meg, mert megint a fejemhez vág valamit, amiről fogalma sincs.
- Egy: nem tudja. Kettő: ha tudná is, nem hiszem, hogy gondot okoz, ha segítek egy baráton.
Az utolsó szó furcsán cseng a számból. Még mindig elég idegen. De az, hogy exnek hívjam itt és most, majdhogynem lehetetlennek tűnik. Több ő egy exnél. Most már értem miért írnak mindenhol annyit az első szerelem jelentőségéről, meg hogy azt nem lehet elfelejteni, stb. stb. Mindig baromságnak tűnt, de be kell látnom, hogy igaz.
- Mosakodj meg, aztán beszélünk. A krumplid is kész, bár gondolom most inkább nem kérsz - Ez nem parancs, bár van valami ellentmondás nem tűrő a hangomban. Ha ellenkezne akkor én mosdatom meg, és teszem rendbe. Ez így, nem mehet tovább.

Felsegítem. Nem áll szándékomban magára hagyni. Én azt hiszem, eldöntöttem, hogy ma vele maradok. És lehet, hogy nem vagyok jó barát, de esélyem sincs annak lenni, amíg ő így viselkedik. Amíg a barátság számra csókokat, laza együttléteket jelent. Egy időben azt gondoltam ez jó, mert ha ezt tesszük rájön, hogy kellek neki. De volt egy pont, amikor elég lett, és ezt ő is tudja. Kerülnöm kellett, mert még most is felkavar, még mindig érzem azt a levegőben azt a forróságot, de már nem hagyom magam. Most nem. De abban sem vagyok biztos, hogy máskor is meg tudnám állni. Most leginkább az tart vissza, hogy úgy érzem az szörnyen nagy visszaélés lenne a helyzettel. És igen. Valahol So Ra is akadályoz. Bár nem őt érzem a fő indoknak, nem akarom megbántani őt. Az érzéseim leginkább egy káoszhoz hasonlítanak, és ideje rendet raknom, így felsegítem, és elhatározom, hogy ma - vagy valamikor a közeljövőben - mindenképp tisztázunk mindent.
A falnak dőlök, ahogy a mosdóhoz lép. Figyelem még mindig, ha kell segítek neki.
- Annyira nem vészes - próbálom vigasztalni, ha rám néz, még egy mosolyt is kap. Ha valami nem változik, az az, hogy még mindig nagyon szépnek látom. még így is. Nyúzottan, kisírt szemekkel.
Figyelem, ahogy megmossa a kezeit, aztán az arcát, a fogát. A végére egészen emberi külseje van megint. Aztán amikor újra megszólal már nem tűnik olyan ingerültnek a hangja.
- Szörnyű vagy - csóválom meg a fejem, de ellököm magam a faltól, és kimegyek, hogy csináljak valamit. Leginkább egy újabb adag krumplit, ez már ehetetlen. Kihűlt, az újramelegített sült krumplinál szerintem nincs rosszabb.
Az olaj most gyorsabban melegszik fel, és én szinte rögtön beleszóróm az újabb adag krumplit. Közben figyelem, Izzie mit csinál.
- Ha kiesel nem kaparlak fel a földről - ez egy célzás, hogy szerintem nem kéne felmásznia, de azt gondolom, már felnőtt nő, nem szólhatok bele mindenbe. Ez most a saját döntése, és talán egy kis friss levegő tényleg nem árt neki, már csak azért is, mert a krumplitól elég büdös kezd itt lenni, hiába a szag elszívó. Lejjebb tekerem a lángot, aztán Izziehez fordulok.
- Elmondod végre, hogy mi van? - kérdezem. Bár benne van a hangomban, hogy mit várok, de el is utasíthat. Akkor viszont, neki kell ajánlania valami alternatívát. Mégis, remélem, hogy amíg a krumplija elkészül, hajlandó valamennyi tiszta vizet önteni a pohárba.

Megforgatom a szemem. Mi mást tehetnék? Veszekedni nincs értelme. Nem jutnánk vele előrébb. És egyébként is, igaza van. Tényleg lemennék érte. A szeret kifejezéssel, meg jelen esetben nem tudok mit kezdeni. Nem akarok, vele foglalkozni. Inkább törődöm a krumplival.
Aztán kérdez, és ez mondjuk egy jó kérdés, mert eltereli a gondolataimat. 
- Varázsoltam - közlöm komolyan, és figyelem a reakciót, de azért utána elmondom az igazságot is. - Egy késsel. Elfordítottam kívülről azt a vackot...
Mellesleg jó, hogy mondja. Nem is tudom, hol a kés. Szétnézek. Ha jól emlékszem, ledobtam a földre, ami nem túl okos dolog. Ott van most is, szépen felveszem, megmutatom neki is. Az volt az ajtó-nyitóm. Aztán elöblítem, megtörlöm, és visszateszem, oda, ahol találtam. Közben azért Izziet is figyelem, és kérdezni próbálom, hogy mi is van akkor most, de persze nem hajlandó válaszolni. Csak azt mondja el, amit már én is tudtam. 
- Aha... Ettől sokkal okosabb lettem - bólintok neki. Nem akar beszélni. Világos. Elég lett volna, ha ezt mondja, de persze egy nő sosem ad olyan választ, amit várnék. És szörnyű, hogy ezt még mindig nem szoktam meg. 
Lemászik, nyilván mert látja, hogy jó a krumplija. Lecsöpögtetem róla azt a kevés olajat, aztán kiszedem neki egy tányérra, és beviszem az ágyához. A sajtot, meg a majonézt hozza ő. Bár ez szerintem nagyon gusztustalan, tuti meg nem enném, de szerencsére nekem nem is kell.
Hogy miért ülök le az ágyára, és miért gondolom, hogy jobb, ha itt eszik, azt nem tudom. De valahogy ez tűnt most megfelelőnek, annak ellenére is, hogy az ágyban evést általában elítélem, de ez végül is, nem az én ágyam.
- Jó étvágyat - mondom, és kényelmesen hátradőlök. Ma már sokadjára jutok oda, hogy nem tudom, mit kéne tennem, így egyszerűen behunyom a szemem, és várom, hogy megegye a krumpliját. Utána majd elmosogatok, aztán... aztán nem tudom mi lesz, és ez eléggé zavaró, de néha nem árt sodródni az árral. Elvégre a mai napom már teljesen felborult.