Noah Rhys Young

 
Neme: férfi
Kor: 23 éves
Kar és Szakirány: Klasszikus kommunikáció - Fotográfia
Évfolyam: 1.
 
Előtörténet:
  •  Angliában született, egy Oxfordhoz közeli településen
  •  Az iskoláit Oxfordban végezte el; világ életében kollégista volt
  •  Jó nevű középiskolájából végzős korában kirúgták, mert füvezésen érték
  •  Egy év halasztással tette le a vizsgáit, a közbenső időt pedig alkalmi (főleg fizikai) munkákkal töltötte ki
  •  Ez időben váltak el a szülei. Két fiatalabbik testvére (a 17 éves Evan és a 15 éves Elle) az anyjukkal él
  •  Apja a válás után kissé elszigetelődött a családtól, a munkájába temetkezett
  •  Noah ugyan jól kijött az anyjával, mégsem volt maradása otthon, néhány barátjával összeköltözött egy közös albérletbe
  •  A kontroll nélküli élet kissé elvadította Noaht, ugyanakkor felfedezte a fotózás iránti szeretetét és affinitását
  •  Nem sokáig tudták fenntartani a lakást; csak terveik voltak, pénzük nem sok
  •  Noah és az apja közti viszony megromlott, és tovább szította a kettejük közti feszültséget a férfi új élettársi viszonya egy kétgyermekes egyedülálló anyával
  •  Sokszor próbált meg kölcsönkérni az apjától, de az következetesen elutasította, mondván, a pénzéért egy felnőtt embernek meg kell dolgoznia, különben sohasem tanulja meg értékelni azt
  •  Noah persze bármit szívesebben fogadott volna üres tanácsoknál. Meglopta az apját, és a pénzen Amerikába szökött az akkori barátnőjével és a régi lakótársával
  •  A tengeren túl a szerencsés kezdet után hamar jelentkeztek a régi problémák. A munkahelyek nem feleltek meg a számára (dolgozott tetováló szalonban, moziban, pizzériában, szendvicsemberként, plakátragasztóként, stb.) ő sem felelt meg a munkaadói igényeinek, állandóan pontatlan volt és teljességgel megbízhatatlan; az egyik albérletükből ki is kellett költözniük egy hónap után. A barátnőjével ekkor romlott meg a viszonya, a lány nem sokkal később hazautazott Angliába
  •  Az apja nem tett ellene feljelentést, de Noah ezt a csorbát már sohasem köszörülheti ki
  •  Az anyjával és a testvéreivel pár hét szégyenteljes hallgatás után felvette interneten a kapcsolatot, és azóta is ápolja azt, ahogy tudja (már amikor telik netre...)
  •  A fotózás iránti érdeklődés hobbivá, végül szenvedéllyé nőtte ki magát benne olyannyira, hogy továbbtanulásra adta a fejét, és beadta a felvételijét a Francesre (többek között)
  •  Addig is kissé összeszedte magát, és tartósan állást szerzett a Ripley's nevű (angol szellemiségű) bárban
 
A karakter jelleme:
Csendes őrült, senki fia, an englishman in NY helyett LA. Nem szereti beengedni az embereket a szűk bizalmi körébe, ilyenformán némileg távolságtartó, a külvilág felé lehetne akár titokzatos is... de a flegmaságával inkább felszínesként jellemzik. Ami nem érdekli őt, azt képtelen teljes odaadással végezni, egy része mindig valahol másutt jár. Ez zavaró a személyiségében, ettől olyan kiismerhetetlen és "hiányos". Mintha a jelen énjéből egy darab a múltban vagy a jövőben ragadt volna. Ezt a darabot pedig ő maga is serényen kutatja. Mindezek mellett képes kiszakadni a részletekből és távolról tekinteni a dolgok egészére, és ha kell, úgy viselkedni, ahogy azt az adott szituációban az adott személyek elvárhatják. Tehát egész jól leplezi, bármi is jár a fejében. És nagyon jól tud lazítani is. Néha felszínre tör belőle az ösztönlény, kitombolja magát, aztán visszakotródik a homályba, és általában Noaht az ilyen alkalmakon lehet kicsit jobban megismerni.  
 
Szerepjátékos példa:
   - Egy pillanat, várj… várj!
   Vaktában rohantam előre a fák között, és csak kapkodtam a fejemet. Meg mertem volna esküdni, hogy az előbb még nem erdő vett körül! Hol vagyok?!
   Semmi értelme a futásnak, inkább lassítottam, és megnéztem magamnak a tájat. Mindenfelé fák, repkény borította őket és a talajt, a lábam alatt csak néha-néha bukkant elő a nedves, fekete föld. A fény pedig a végtelen hosszú fák lombján át omlott lefelé, de nem volt egy konkrét pontja a forrásnak, mintha a Nap mindenhol ott lett volna. Sőt, mintha a fény a levelekből sütne alá.  
Életemben ilyen különös helyet nem láttam!
   Abban a pillanatban valami átcikázott a szemem előtt. Látni véltem valamit, mégis teljesen egyedül voltam. Kétségbeestem, és el sem tudtam dönteni, mitől félek igazán: hogy egy idegen les rám a sűrűben, vagy hogy csak képzelődöm. Soha nem jutok ki ebből az útvesztőből.
   - Ne hagyj itt! – kiáltottam a semmi után, mert végül úgy döntöttem, hogy a magány a rosszabb, ami engem érhet. – Hol vagyok, mi történik?
   Megint közel sejtettem azt az illékony alakot, aki mindig köddé vált, ahányszor közvetlenül ránéztem. Talán ha csak a szemem sarkából kapnám el őt…
   Lassítottam, megálltam. Egy ideig még a szívverésemet is próbáltam kipuhatolni, nehogy a vad dübörgés ijessze el az egyetlen társaságomat, de nem hallottam semmit. Az erdő párás csöndje mindenre rátelepedett, egyszerűen nem lehetett hallani semmit a bogárciripelésen, és néha egy-egy éles madárrikoltáson kívül. Lesütöttem a szememet és vártam.
   Az idő nem volt mérhető abban a közegben, azt is elnyelte a sűrű. De így megpillantottam a szökdécselő szellemlényt, igaz, nem emelhettem egyenesen rá a tekintetemet, mert rögtön eltűnt volna, viszont ott állt előttem, mint valami áttetsző márványszobor, ami már a kezdetek kezdetén ennek az erdőnek a közepén posztolt. És mégsem, mégsem volt szobor! Szünet nélkül fodrozódott, kavargott a fátyolszerű stólája, amit maga köré csavart ruha gyanánt… vagy ez is ő maga lenne? Soha nem találkoztam még ilyen furcsa szerzettel. Ő viszont tökéletes nyugalommal viseltetett irántam. Talán nem először látott embert.
   - Mi történik? – kérdeztem megint, bizonytalansággal a hangomban, de nem néztem rá a földöntúli lényre. Az pedig állt ott közönyösen, és a köpenye, vagy furcsa bőrlebenye, haja, meg nem tudnám mondani, miféle fátyol volt az, csak lobogott, mintha a szél cibálná. Talán álom – merült fel bennem, de ez a gondolat valahogy nem nyugtatott meg. Kizárt, hogy valóság legyen. Több annál. És pontosan emiatt rázott ki a hideg. Jobb lenne azt felidézni, hogy mi történt a közelmúltban.
   Csak homályosan rémlik, mintha nem is a saját emlékem lenne. A járda, amin álltam, az utca, a szemerkélő eső, az egész olyan szürkének hatott az eleven erdőben. Leléptem a járdáról, hiszen a túloldalt szabad jelzést adott a lámpa. Vagy mégsem? Nem emlékszem… lehet, hogy nem is figyeltem. Csak úgy mentem előre, minden olyan monoton volt, rémesen szokásos. És dudaszót hallottam, először azt hittem, a mellettem álló autó tülköl. De a busz volt az. Aztán már nem tudtam merre kitérni előle. Azt hiszem, ez történt.
   - Akkor tehát meghaltam? – vontam kérdőre a néma alakot, azt a tündéri lényt, bár már nem vártam választ. Ott múltam el a lakásomtól pár sarokra, az esőtől fénylő úttesten. Milyen bizarr! Még az életem sem pergett le a szemem előtt, ahogy azt a halált megelőző pillanatról tartják. Vagy mégis, csak olyan gyors volt, olyan egyszeri és üres, hogy fel sem tűnt? Na ez a bizarr.
   - Várjunk, én ezt nem akarom, tényleg nem. Olyan értelmetlen az egész, nem érhet így véget! – éreztem, hogy a ködlő jelenés engem néz, és annak ellenére, hogy a szavát nem lehetett hallani, én mégis értettem, mire gondol. Csak éppen beletörődni nem akartam.
   A semmiből áradó fény vastag kévéje szétbomlott a fatörzseken, vagy éppen tündöklő szigeteket alkotott az árnyékos, páfrányfedte talajon, a madarak pedig kitartóan rikoltoztak továbbra is, mit sem törődve a tragédiámmal. Az idilli, sosem változó környezet szöges ellentétben állt az érzéseimmel. Ez volt az egyetlen kapaszkodóm, ebből tudtam, hogy még élek! Ha nem így lett volna, már én is csak olyan meleg sugár lennék, mint amiben a kézfejemet fürdettem. Vártam, mikor gyullad ki a testem, vagy porlik szét a növények között, de nem történt semmi. Tanácstalanul fordítottam a fejemet a szellem irányába, ügyelve rá, hogy csak a szemem sarkából lássam, mi több, sejtsem a körvonalait, de nem találtam őt sehol. Még az sem tűnt fel, hogy a párával telített levegő egyszeriben milyen kellemesen, hűvösen cirógatta a bőrömet, mintha enyhe kereszthuzatban állnék. Hiszen egy folyosón vagyok!
   Körbefordultam, hogy valami támpontot keressek. Sehol egy kiírás, ablak vagy egy teremtett lélek. Csak az a tompa folyosó, aminek a két vége homályba veszett. Ezt a képet ismertem, ez az a bizonyos fehér fényes történet! De hát két irány bontakozott ki előttem, melyik lenne a helyes út? Kétségbeesésemben kis híján kitört rajtam a pánik. Élni akarok, én még fiatal vagyok, megváltozom, nem lehet, hogy csak ilyen egyszerűen eltűnjön minden!
   Megrendültem, és csak zokogtam a folyosó egyetlen neonlámpája alatt állva. Neonlámpa? Ezt addig észre sem vettem.
   Aztán kopogást hallottam. Ember ilyen reményteljesen még soha nem kapott ütemes cipőkoppanás hangja után. Egy nő közeledett – középkorú, aktákkal és fénylő kis lámpácskákkal megrakodva. Elébe futottam, de szólni nem mertem. Szigorú kontya és hegyes szemüvegkerete titkárnő mivoltát sejtette, de mély tekintély sugárzott róla.
   - Saint Chapelle, traumatológia? – csupán ennyit kérdezett, fel sem nézett a jegyzeteiből.
   - Igen – vágtam rá habozás nélkül, noha fogalmam sem volt róla, hogy miről beszél. Sarkon fordult, és elindult abba az irányba, ahonnan érkezett. Követtem, bár tartottam tőle, hogy visszanéz és elzavar. De úgy tűnt, ő pont ezt várta tőlem.
   Az idő itt sem jelentett semmit, így arról sem volt fogalmam, mióta masírozhatunk a világos járólapokkal kirakott folyosón, ám menet közben feltűnt, hogy a környezet változik. Mintha elhaladtunkban valaki halvány kontúrokban vázolná fel körülöttünk a berendezést: székeket láttam és néhány ágyat, falakra szegelt írótáblákat, és egy recepciós pulthoz emlékeztető, hatalmas asztalt. De ezek mind az igazi tárgyak fantommásolatai voltak, üres rajzok a kifestőkönyvben. Mi viszont valódi elágazáshoz értünk, ahol nagyon sok ajtó sorakozott egymás mögött, kétoldalt.
   - Tizenegyes.
   Pillantott fel rám a titkárnő, de már el is tűnt. Nem hagyott maga után látványos ködfelhőt vagy kavargó fényjátékot, egyszerűen csak már nem volt ott.
   Tizenegyes? Végigjárattam a tekintetemet az ajtók számozásán; ahogy gondoltam. Pontosan az egyes számtáblával ellátott bejárat előtt álltam.
   Megszaporáztam a lépteimet, közben furcsa érzésem támadt. A kontyos nőnek az imént élesen koppantak a körömcipői, míg az én lábam hangtalanul érintette a padlót. Mintha súlytalan jelenés lennék én is, akárcsak az a lény az erdőben. De nem sokáig töprengtem ezen, hamar elértem a kilences, tízes, végül a tizenegyes ajtót. Nyissak be?
   Kilincset sehol sem találtam, így nekifeszültem a világos lapnak. Lengőajtó. Könnyedén betoltam, pedig megfordult a fejemben, hogy amint hozzáérek valami szilárd tárgyhoz, egyszerűen keresztülesem rajta. Féltem, hogy én is kísértetté váltam, és talán igazam is volt. Végső soron nem tudom, mi történt.
   A baleset után másfél héttel magamhoz tértem.
   Köröttem minden szilárd volt és ismerős. Egy kisasztal balra, fehér paplan, néhány ágy távolabb, és egy ablak. Az volt a legszebb. Hajnalban ébredtem, még minden fémesen szürke volt, de a fény a percek teltével élettel töltötte meg azt a málló keretű kis égboltkockát, amit az ablakon át láttam. Élő és eleven voltam újra.
 

Kedves Örökké fiatal barátom!

Isten hozott! Vagy inkább a lopott pénz? Igazából mindegy, örülök, hogy idetaláltál! Az előtörténetedben és a jellemedben nem találtam kivetnivalót, így természetesen:


Foglalj avatart és iratkozz a rendszerbe, lépj be a HÖK-be,és ha kedved tartja, költözz a kollégiumba, ha szocializálódni akarsz. Valamint keress magadnak egy jó kis skatulyát a karaktertablóba, vagy ha nincs olyan, ami tetszik, találj ki magadnak egyet!

Ha mindezekkel megvagy, akkor pedig javaslom, keress magadnak játszótársat. A legjobban akkor jársz, ha az éppen hirdetőkre írsz rá, de persze hirdethetsz te is!

Jó szórakozást!

Z