A válaszán csak a fejemet csóválom ez a leghülyébb kifogás, amit valaha hallottam. Mintha nem lenne szája, hogy megkérdezze... Mindegy. Inkább nem is foglalkozom ezzel. Sokkal jobb elfoglaltságom is van, de aztán el kell engednem, mert tényleg éhes vagyok, már a gyomrom is korog.
Az iPad-en azt szeretem, hogy nem kell hozzá szemüveg, mert fel lehet mindent nagyítani és így bármit el tudok olvasni. Először a híreket futom át, aztán az e-mailjeimet. Sehol semmi érdekes, úgyhogy minden figyelmemet az evésnek tudom szentelni.
Félre is teszem, magam mellé, amint megkapom a tányért. A lábamon keresztbe tett lábaira felhúzom a szemöldököm, de nem szólok semmit, mert tulajdonképpen jó ez így. Különben is! Végre megkóstolhatom a spagettijét. Már előre örülök, és ez meg is látszik az arcomon, mert nem tudom visszafogni a mosolyt. Beleszúrom a villát, és elkezdem tekerni, aztán türelmetlenül bekapok egy jó nagy adagot.
Pedig még mindig vannak kétségeim, de erősebb az éhség, meg a kíváncsiság. Meglepően finom, de nem mondok semmit. A második falattól sokkal nyugodtabban eszem. Közben ő meg kérdez, úgyhogy lenyelem, ami a számban van, ránézek és úgy válaszolok.
- Nem ettem le, hanem miattad leborítottam magam, és igen haragszom érte, és azért is hogy elloptad.
Visszafordulok a tányéromhoz, és várom, hogy bocsánatot kérjen, de közben tovább eszem. Viszont lassan kezdenek eszembe jutni a dolgok, a veszekedésről is... mondott közben valamit, amiről akkor mérgemben én is azt gondoltam, hogy igaz, de most, hogy nyugodtabb vagyok, és ilyen finomat eszem, már nem tetszik a dolog. Le is teszem a villámat, aztán a tányért a lábára, de azért még fogom.
- Szerinted, tényleg rossz, hogy együtt vagyunk?

- Hmm... Ehető.
Igazából nagyon is finom, de mivel nem hajlandó bocsánatot kérni, és amúgy is haragszom rá, nem kapja meg azt az örömöt, hogy ez most elmondjam neki. Valamit-valamiért. Az sem hat meg, hogy segíteni akart. Mondtam neki, hogy nincs szükségem segítségre. Egyébként sem segített azzal, hogy tönkre tette a kedvenc ingem, és hogy vehetek újat. Viszont vannak ennél fontosabb dolgok is, amik nem várhatnak, még akkor sem, ha amúgy éhes vagyok.
Ő is leteszi a tányérját, sőt még az enyémet is elveszi, közben meg egy nagyot sóhajt.
Ez most azt jelenti, hogy nem ehetek többet?
Nem. Ha így átölel, és megcsókol, az nem azt jelenti, hogy nem ehetek többet, még csak nem is azt, hogy rossznak tartja, hogy együtt vagyunk. Ez pedig megnyugtat. Én is átkarolom a derekát, és visszonzom az érintéseit. Lágy csókok. Teljesen eltérnek azoktól, amikkel az előbb egymásnak estünk. Ezek mégis többet mondanak mindennél. Nem kéne, hogy bármit is mondjon, de megteszi.
Miközben beszél, valóban ráncolni kezdem a homlokom, mert hát, milyen az, hogy azon szórkaozik, hogy én ideges vagyok? De aztán elmosolyodom. Főleg, hogy puszit is kapok. Már-már megölelném, és megcsókolnám újra, de még mindig van mit mondania. Aztán kimondja, azt az egy kis szót - lényegtelen, hogy előtte mit mondott - én meg nagyra nyílt szemekkel nézek rá, hogy jól hallottam-e? De egész biztosan, mert csak a szemem romlik, a hallásom az még tökéletes. Biztos mondanom kéne valamit nekem is, de képtelen vagyok rá, egyszerűen csak magamhoz ölelem. Az arcomat a hajába temetem, és élvezem ahogy a vörös fürtök csiklandozzák az orromat. Azt hiszem, nagyon boldog vagyok. Amikor végre elengedem, akkor is csak annyira, hogy az arcát simogassam meg és fogjam közre, hogy megcsókoljam.

Lehet hogy túlbecsülöm, azt a kis szót, de még soha senki nem mondott nekem ilyet, és ezért nagyon fontos, hogy Iz kimondta. Erre biztos sokáig fogok emlékezni, és olyankor mindig jó kedvem lesz. Remélem, mert ki tudja, lehet később meggondolja magát, de nem kéne negatívnak lennem... Csak az számít, ami most van. Most pedig szeret. A magam idegesítő módján, és igen, én élvezem ezt, és örömmel tölt el. No nem minden egyes pillanata, de a többség igen.
Visszakapom a tányért, ami nagyon jó ötlet, mert még mindig éhes vagyok, úgyhogy amíg ő beszél én tele is pakolom a számat egy kis tésztával. Végre bocsánatot kér - s mivel tele van a szám, csak bólintok - én meg elnézem neki. Átmenetileg. Amint lesz rá lehetőségem, visszakapja, de ezt sem kell tudnia. Főleg, mert az ahogy folytatja...
- Melyik részét kellett volna élveznem?
Kérdezem végül teljes komolysággal, mert még mindig nem értem, nekem mit kellett volna élvezni a helyzetben. Sokkal inkább megalázó volt, de erre biztos azt mondaná, hogy túl konzervatív vagyok, vagy hogy nincs humor érzékem, tudja a fene... A lényeg, hogy nem értene egyet. De azért szeretném tudni, mit csinálok szerinte rosszul.
Közben tovább eszem, és lassan el is fogy, ami a tányéromon van.
- Ilyet csinálhatsz máskor is.
Mondom úgy, mintha valami kivételes dologra adnék neki engedélyt, aztán a lábait félretéve felállok és kiviszem a tányéromat, ha végzett az övét is, mert felesleges lenne kétszer fordulni.
Begombolom a nadrágomat, és felveszem az ingem. Elment az idő és még van egy csomó dolgom. Meg aztán, Bree is biztos nem sokára megjön.

- Nem igazán. Tudod, mindig is utáltam fogócskázni... És ez nem változott.
Az meg, hogy félmeztelenül csináltam, hát csak még rosszabbá tette a dolgot. De mit érthet ő ebből? Mindegy, nem fogok ezen idegeskedni. Elveszem a tányérját és elindulok, de nem beszól? Jó én sem voltam éppen tökéletes, de ezt már megszokhatta volna. Nagy levegőt veszek, és nem azt válaszolom, amit gondolok.
- Ahhoz sokkal többet kellett volna csinálnod.
Hogy miért gyűlöl azt már tényleg nem értem. Gyorsak az érzelmi változásai, mert úgy egy perccel ezelőtt még szeretett. Én pedig örültem neki. Most is örülök neki, és nem is veszem komolyan, amit mond. Leteszek kint a tányérokat, aztán immár felöltözve visszamegyek. Megállok mögötte, és átölelem. Hátha ki tudom engesztelni. Nem lenne jó úgy elmenni, hogy már megint haragban vagyunk. Vagy mit tudom én mi ez. De a lényeg, hogy már egész jól voltunk, és úgy szeretnék hazamenni, hogy tudom, minden rendben van. Ezért is ölelem meg, és kérdezem meg halkan.
- Mit csináltam már megint?

Hmm... Nagyon elrontottam a kedvét, és nem tudok rájönni, hogy mivel. Nem hagyja azt sem, hogy megöleljem, csak leültet és leül velem szemben, aztán magyaráz. Hogy nem engedek, meg hogy igazából nem gondolja úgy, hogy bocsánatot kéne kérnie. Pedig én engedek. Szerintem nagyon is sokat. Azt meg, hogy valami "hátramarad" én is érzem. Láthatóan minden eddigi igyekezetem kevés, de nem fogom feladni. Sosem adom fel. Sóhajtok egy nagyot.
- Iz, én nem, nem könyvellek el bűnbaknak, de ha valamit nem élvezek, nem fogom neked azt mondani, hogy jó volt, csak azért mert ezt szeretnéd hallani.
A neked szót kicsit megnyomom, mert ő fontos nekem. Vele tényleg őszinte szeretnék lenni. Így is épp eleget hazudok, csak azért, hogy anyámat boldoggá tegyem, meg még egy pár ember kedvében járjak.
- De... jó. A jövőben megpróbálom majd más szemszögből is nézni a dolgokat, hátha akkor jobban megértem, vagy valami...
Elhúzom a számat, nem megy nekem az ilyen beszélgetés. Ebbe túl sok az érzelem meg az egyé járulékos gondolat, és ezekhez tényleg nincsen semmi affinitásom. Eddig ugyanis kimaradt az életemből. Lehetetlen néhány nap alatt, ezt mind bepótolni.
Megfogom a kezét. Nem tudom miért, de szükségem van rá, hogy hozzáérjek. Ettől valahogy biztonságban érzem magam. Feltéve, hogy nem löki félre a kezemet.
- De ha van jobb tanácsod, akkor hallgatom.
Ránézek, mert ezen a téren mégis csak ő a tapasztaltabb, és én ezt is elfogadom, és vállalom, és igen hajlandó vagyok meghallgatni, megfontolni amit mondd, sőt ha tetszik, még meg is csinálom, mert tényleg fontos nekem. Ő is, meg a kapcsolatunk is.

Azt hiszem, ehhez már jegyzetfüzet kéne. Röhej, hogy bármit képes vagyok megjegyzeni, de ez túl bonyolultnak tűnik ahhoz, hogy felfogjam. De nagyon figyelek, és képzeletben még jegyzetelek is, mert meg akarok felelni. Lehet amúgy ez a baj, hogy még mindig ésszerű akarok lenni, de máshogy akkor se nagyon megy.
- Az én világom minden csak nem kerek.
Motyogom magamnak, aztán ránézek és elmondom mégegyszer, hogy igyekezni fogok.
- Oké, elgondolkozom rajta, de majd szólj még, mert nem biztos, hogy észre veszem magam...
Elvégre most sem tudom, hogy pontosan mivel haragítottam magamra, nyilván máskor is lesz olyan, hogy nem jövök rá, de talán ha szól, akkor előbb bele jövök ebbe is. Ez elég hülyén hangzik, de más megoldást így hirtelen nem tudok. Lehet később sem tudnék. Persze Pap próbált már velem beszélni erről, de mindig leráztam... most már tudom, hogy hiba volt, de talán még nem késő.
Aztán mondja tovább, hogy gondolkozzak el azon is, hogy rossz-e hogy együtt vagyunk. Szerintem nem. Ezt biztosan tudom és rázom is a fejemet, hogy tudja, nem csak a testiségről van szó.
- Nem, az tényleg nem jó...
Meg nem is szeretném, hogy azért kérjen elnézést amilyen. Viszont nem ezért tette, és amit mondd, az is logikus.
- Értem. Elmondod végre, hogy már megint mivel bántottalak meg?
Mert gondolom annak nincs értelme, hogy elnézést kérjek, ha nem tudom mi az, ami miatt megteszem. De ha megtudom megteszem. Eskü kinyögöm azt az egy szót, akkor is ha nekem van igazam. Szerintem. De mivel most mondta, hogy ez nem ettől függ, és kivételesen az érvelése is elfogadható volt, hiszek neki. Csak mondja el, mit csináltam!

Csúnyán néz rám, pedig én igazán nem tehetek róla, hogy rébuszokban beszél. Aztán végre kimondja, hogy mi baja, és értem én is. Miért kellett ehhez ilyen hosszú kerítés? Nem lehetett volna rögtön ezzel kezdeni? Akkor én sem értetlenkedtem volna itt az elmúlt 5 percben és nem érezném magam rosszl, amiért ilyen sekélyes az érzelmi kapacitásom.
- Így hangzott? Akkor bocs... Nem úgy gondoltam.
Ezt legalább őszintén tudom mondani, mert tényleg nem akarom, hogy valami cselédnek érezze magát vagy ilyesmi, de nyilván félresikerült a dolog.
- Szóval majd még csinálj ilyet. Jó?
Persze kérhetném szebben is, de jelenleg ennyire futja. Előbb-utóbb bele fogok jönni ebbe, csak győzze kivárni. Legalább is gondolom, hogy így lesz. Mert nem lehet ez nehezebb, mint a villával evés, vagy a zongorázás... Meg lehet tanulni, csak oda kell figyelnem, és kész.
Figyelek rá továbbra is, viszont az nem értem, hogy mi kéne csinálnom a bocsánat kérésével. Hátradőlök én is, és nagyot sóhajtok. Becsukom a szemem, aztán kimondom, amit gondolok.
- Tudod, ebben az egészben az a legidegesítőbb, hogy totál hülyének érzem magam...
Amin persze jót kéne nevetnem, aztán elfelejteni a dolgot, vagy legalábbis félre rakni. De ehelyett én tovább idegeskedem, és agyalok rajta. Kinyitom a szemem, és a füle mögé tűrök egy tincset.
- Gondolom, azt kellett volna mondanom, hogy nincs semmi baj, vagy hogy már nem haragszom... Én biztos, hogy jó emberrel vagyok együtt, de nem tudom, hogy rólad ez elmondható-e...
Igen, biztos valami olyat várt, csak az sem lenne igaz, mert egyelőre még zavar a dolog, de a bocsánat kérés el lett fogadva... Holnapra meg talán elmúlik a mérgem, és akkor még válaszolni is tudok neki, de most még biztos nem. Főleg, ha az ingemre pillantok. A kedvenc ingem volt! Mindegy. Van önkritikám, és csodálom, hogy ilyen türelmes most. Nem is tudom mivel érdemeltem ezt ki... viszont őt egész biztos velem bünteti a sors. Mégis csak rossz lehet, olyan valakivel kapcsolatban lenni, aki még a saját érzéseivel sincs tisztában...

Mindig meglep. Az előbb azzal, hogy nem ölelt meg, hanem leültetett, most meg azzal, hogy magától ül az ölembe. Ez a mostani reakciója persze sokkal jobb, mint az előző, és én rögtön köré zárom a karjaimat, hogy még véletlenül se gondolja meg magát. Így egy kicsit beszélni is könnyebb.Hümmögök, ahogy édesemnek szólít. Az agyam szeretne tiltakozni, "nem vagyok édes", de nem foglalkozom vele, mert nem azért mondta, és mert valahol mégis csak jól esik. Mondjuk az érdekelne, hogy mi vagyok, ha nem hülye, de nem merem megkérdezni, úgyhogy csak élvezem, ahogy cirógatja az arcom.
Nyitott szemmel (és füllel!) hallgatom. Szeretném tudni, hogy csinálja, hogy ilyen jól átlát dolgokat, és ilyen könnyedén tud beszélni is róluk. Kényszeredetten mosolyodom el, mert szánalmasnak tartom, hogy csak egy ilyen apróság miatt, és nekem még csak eszembe sem jutott. Nem tudom, hogy ez jóvá tehető-e még. De azért végig simítok a hátán, és adok egy puszit a homlokára.
- Oké... Amúgy, egyáltalán nem vagy rossz ember.
Persze elkéstem már ezzel, és az sem javít a dolgon, hogy el kellett mondania, viszont magamtól nem biztos, hogy eszembe jutna ez. Túlságosan sokat hivatkozom az eszemre...
Elmosolyodom. Tényleg neki kell tudnia, hogy jó emberrel van-e együtt vagy sem. Egyelőre úgy tűnik, az előbbi, és ennek nagyon örülök. Lehet meg fog változni a véleménye idővel, de ha alapból így állnék hozzá értelme sem lett volna belevágni ebbe az egészbe. Márpedig belevágtam, és még akkor elhatároztam, hogy bármi is legyen, megpróbálom a lehető legjobbat kihozni belőle. Eddig persze nem haladok túl jól. De szerencsére Izzie sokkal türelmesebb, mint gondoltam.
Az összes létező irányba elnézek, ahogy azt magyarázza, hogy mit kéne csinálnom. Mondani könnyű, de csinálni... És éppenséggel nem lesz jobb attól sem, hogy a mellkasomra simítja a kezét. Valahogy zavarba hoz ezzel, nem tudom miért, és már megint csak arra vagyok képes, hogy bólintsak. Ezen inkább akkor gondokozom majd, amikor egyedül leszek.
Jó, hogy hozzámbújik, így nem kell ránéznem, és ez sokat segít.
- Köszönöm.
Felelem, az új ing kapcsán, és simogatni kezdem az oldalát. Ez most magától jön, és nem is tudom, hogyha most megy, akkor máskor miért nem. Az órámra pillantok, tényleg mennem kéne, de most nem akaródzik. Még 10 perctől nem dől össze a világ. Vagy, amíg Bree meg nem jön. Igen, addig biztos maradhatok. Csak nehogy beállítson egy perc múlva.
Kedvem lenne nevetni magamon, mert szörnyű vagyok, de helyette csak elmosolyodom, és adok Izzie feje búbjára egy puszit. Azt hiszem én is szeretem.