Nagyon-nagyon furcsa, hogy találtam valakit, aki képes egy kicsit betömni a lyukat, amit Jane hagyott maga után. Régebben rájöttem, hogy talán nem is a szerelme, sokkal inkább az hiányzott, hogy elbúcsúzhassak tőle, hogy lezárhassam. És talán emiatt sokáig nem is akartam jobb lenni, újra teljes és egész, de aztán Nina teljesen felborított mindent. Megbolygatta a világom, kirántott a komfortzónámból, közben pedig mellettem állt végig és szeretett. Valahogy helyrekattant bennem pár dolog, valahogy újra egész lettem és azt hiszem, ezt részben neki köszönhetem.
Ezen gondolkozom, miközben Nina szobája felé tartok. Én már összepakoltam a cuccaim, kíváncsi vagyok, ő mennyire van kész. Ha azzal számolok, átlagosan milyen tempóban szokott elkészülni bárhova, akkor valószínűleg még nem áll kifejezetten jól. De csak nem lehet olyan sok cucca egy kollégiumban, nem? Ugye? Na jó, ezek elég kétségbeesett gondolatok voltak. Régi hibám, hogy ilyen szempontból alábecsülöm a női nemet.
Az ajtó előtt állva kopogok az ismerős ajtón, várok pár percet. Aztán még egyszer kopogok. Magamban morgolódok, hogy még ha válaszolna, ilyen távolról valószínűleg azt sem hallom rendesen. Még egyszer kopogok és szemöldökeimet összevonva már gyártom is az elméleteket, mennyi minden rossz történhetett vele abban a szobában... aztán úgy döntök, a jó érdekében kénytelen vagyok rátörni. De az ajtó nyitva, egyszerűen csak benyitom és meglátom, ahogy fülhallgató van a fülében, mozog a szája. Nem értem pontosan, mit énekelget, mégis megkönnyebbül mosoly ül ki az arcomra. Semmi baja.
- És még én vagyok a hallássérült, mi? - kedves gyengédséggel érintem meg közben a vállát, hogy nehogy nagyon megijedjen. Valószínűleg eddig fogalma sem volt, hogy megérkeztem.
- Hogy állsz? - kérdezem, miközben átölelem a derekát és egy finom puszit adok a vállára. Magamba szívom, édes, csábító illatát és egy pillanatra hagyom magamnak, hogy elrugaszkodjak a földtől.

A legtöbb ember még mindig furcsán néz rám, amikor a saját fogyatékosságommal viccelődök, de Ninának már bőven volt ideje megszokni. El kell vigyorodnom a válaszára, na, mondtam én. Nem akad fent, inkább visszaviccel, és ez így is van rendjén.
- Biztos vagyok benne, hogy jobban tolod, mint az eredeti előadó - forgatom szemeimet, miközben mosolygok. Szintén poénnak szánom a dolgot, tekintve, hogy nem én leszek az a személy, aki majd az énekhangját bírálja. Mondjuk még igazi hangélmény nélkül is bájos az előadása ilyenkor, lehet csak rontana az élményen.
- Na, remek, jobb, mint gondoltam - elégedetten biccentek egyet és mosolyogva engedem el őt, hogy befejezhesse a pakolást, közben jobban körbenézek a szobában. Be kell vallanom, tényleg furcsa lesz itt hagyni ezt a helyet, de azt hiszem, már kinőttem a kollégiumot.
- Add csak ide - mondom neki mosolyogva és elveszem tőle a dobozt, hogy ne ő hozza. Bár nem túl nehéz, én tökre elbírom, az én cuccaimat majd úgyis egy következő körben tervezem levinni.
- Igen, már kész vagyok. Meg tegnap már átvittem egy-két dolgot, amikor átvettem a kulcsokat, mert... na jó, be kell vallanom, ruhám nincs sok, de a munkám sok cuccal jár - bólogatok komolyan, miközben lépcsőzök lefelé. Az egyik barátom segít a költözködésben, megpakoljuk az autóját és elküldjük vele a cuccokat. De én biztosan nem ülök be abba a cuccba, sőt, még buszra sem.
- A munkatársam már itt van a kocsival, bepakoljuk a cuccokat, aztán ti elmentek, én meg majd érkezem - vázolom közben a tervet Ninának is. Én ezer százalék, hogy gyalog megyek. Máshogy nem bírom ki.