Alsó ajkam rágva görgetem az egeret a lap aljára. Későre jár, az inszomnia, ami egy tervezett, talán soha létre nem jövő fantomzenekar neve lett volna, megint nem hagy aludni, az agyam egyszerűen nem tud alfára kapcsolni.
Ha nem Lia, ha nem Sebastian és Josh, vagy Felix és üdvöskéi túráztatják az elmém, akkor felbukkan valami más.
Jackson Walker… - Megvagy! A neten így, vagy úgy mindig rá lehet bukkanni a megfelelő emberekre, nem kell sok jelentéktelen néven átmennem, hogy ráakadjak, vagy röhejesen hosszú ideig kajtatni, merre lesz koncertje. Fel kell frissíteni a régi kapcsolati hálózatot, ez már tervben volt.
Igaz, hogy minden homályosnak és meseszerűnek tűnik abból az időszakból, arra viszont határozottan emlékszem, jó arc volt a srác, mintha bevillanna, hogy egy elmebeteg pillanatomban néhány firkám is megmutattam neki. A beszélgetések határozottan megmaradtak, ritka volt akkoriban, én magam sem hittem el, hogy megtörténnek. Ő volt a több akkor, a más, akivel túl tudtam lépni a klisés disznóvicceken, hogy beállva lököm neki a sódert és a világ legvagányabb fenegyerekét adom elő. Az élő bizonyíték, hogy volt lelkem a kóma előtt is, valaki ismerte, legalábbis valamennyire betekintést nyerhetett, ahogy én az övébe, azt hiszem. Jó lenne vele erről megint beszélni, azokról a dolgokról, amikről régen és másokról, vagy elhívni őrültködni, hisz a bármi lehetséges beteg világnézetem nem változott. Még mindig azt hiszem, megtehetek, amit csak akarok. Felfogom és látom a korlátokat, de nem bírom átérezni, vagy súlynak képzelni, mindent meg lehet oldani, ha beslisszansz a kiskapukon.
Elragadtatom magam, talán már nem is emlékszik, vagy ott se lesz, valami közbejön. Holnap kiderül, lecsukom a laptop fedelét, minden infó megvan, amire szükségem lehet, kár ezen átrágódni azt a maradék három órát, ami az éjszakából maradt.
Másnap este egy doboz cigi, saját edzőcipőm és régebbi rockeres öltözetem (bőrkabár, fekete póló, nadrág) acélbetétes társaságában vágok neki a koncertvilágnak, a jegyem érvényesítése után rögtön előrenyomakodom, egész a pogózók széléhez. Megint hatalmas show-val érkeznek, hamar mozgásba lendül az egész sereglet, sokan énekelik velük a szöveget, vigyor húzódik meg szám szegletében, a régi érzés, hangulat, eufória magával ragad. Nem hiszem, hogy rögtön kiszúr a tömegben, persze nincs kizárva, próbálom magamra felhívni a figyelmet, az egyik leghíresebb számuk után élesen füttyentek, elismerésem jeléül. Nem az a nyugodt, zenét némán élvező típus vagyok, hamar belevetem magam a tomboló tömegbe és lökök, vállazok, sodrom és sodortatom magam a ritmusra, élvezem a hangzást, szöveget, kikapcsolok és szinte pillanatok alatt elreppen az a pár óra, legszívesebben kapaszkodnék bele, húznám vissza, hogy zsongjak egész este s még tovább. Szétszakadásig, határokig, még azon is túl.
A végére kipurcanok, zihálva vetem a hátam a falaknak oldalt, még meg kell várnom a rajongókat, míg mindenki eltakarodik, addig sörözgetek oldalt. A szervezetem még van olyan pocsék, hogy ezt is megérezzem, persze nem állok be, épp csak kezdi a világ régi arcát ölti magára.
- Jack!
Kiáltok neki oda, amikor meglátom lejönni és épp nincs körülötte száz őrült csirke.
- Most is fergeteges volt, mint mindig
Vonok vállat sután, a szám is megpróbálom nem tovább harapni, piros vagyok az egész esti vad tombolástól, zilált és kócos, kb pont olyan, mint amilyennek megismert, még korban sem tűnök idősebbnek, megállt velem az idő. Vajon emlékszik még?

Egy idő után az ember bármennyire is élvezi a munkáját, rutinná válik. Még most is éreztem a színpadra lépés előtt azt a kellemes, izgatott bizsergést, de az előkészületek, az útonlevés már nem okoztak örömöt. Tisztán emlékeztem rá, hogy az első turnénkat végig a busz és a repülő ablakára tapadva töltöttem, soha nem utaztam még annyit azelőtt. Tulajdonképpen a szülővárosomon kívül alig néhány helyen fordultam meg. Nem jártunk külföldre nyaralni, de jóformán még a szomszédos államokban sem - a szüleim azt az elvet követték, hogy meg lehet azt nézni az utazási prospektusokban, felesleges arra pénzt költeni. Nem osztottam a véleményüket, de mielőtt befutottunk volna, nem nyílt rá lehetőségem, hogy bejárjam a világot. Mostanság viszont ez sem lelkesített igazán, természetesen amint lehetőségem nyílt rá, minden hely nevezetességeit körbejártam, de ennyi. Most még csak erre sem volt alkalmam, tekintve, hogy csak a jelenlegi lakhelyünkön csapattunk egy nagyobbacska koncertet.
Minden a szokásos rendben zajlott. Órákkal előbb odamentünk, kipakoltunk, hangoltunk és mindeközben nem kis mennyiségű sört elfogyasztottunk. Alapelv volt a csapatban, hogy sörnél töményebbet senki sem ihatott koncert előtt, valószínűleg rontott volna a produkció színvonalán, méghozzá nem is keveset. Néha eltűnődtem azon, hogy vajon az egyre inkább elhatalmasodó kokainfüggőségem milyen mértékben rúgja fel ezt az íratlan szabályt, de mindig elhessegettem az efféle gondolatokat, mielőtt elsüllyedtem volna az önvád mocsarában. Így is elég gyakran maga alá temetett az iszapos önsajnálat, nem akartam még több problémát generálni magamnak.
Különben a koncert jól sikerült, bár ez nem volt meglepő. Több éves gyakorlatot tudhattunk magunk mögött, és a számok közti improvizációt és szövegelést leszámítva már minden gitárakkord és dalszöveg beleivódott az agyunkba, gondolkodás nélkül ment volna bármelyik. A közönség szuper volt, végig tomboltak, üvöltöttek, ugráltak, a tömeg felett repkedtek a műanyag poharak és a kiürült sörösdobozok, itt-ott pedig előbukkantak a pasik vállán ülő lelkes rajongólányok is. Voltak, akiket már felismertem, hiszen minden közelben tartott fellépésünkre eljöttek. Viszont volt egy srác, valahol az első sor tájékán, csak néha bukkant elő a karok és fekete pólók tömegéből... Kísértetiesen ismerős volt, de azonnal elvetettem a fejembe tóduló gondolatot, hogy kire emlékeztetett.
Reeven Callaghert még Hollywoodba költözésem előtt ismertem meg, a fiatal sráccal azonnal egy hullámhosszra kerültünk. Ő is művész volt, épp olyan lázadó, mint én. Kifelé adta a fasza, kemény srácot, de sejtettem, hogy ez csak az álca. Nem hiszem, hogy rajtam kívül erre bárki rájött, én is csupán csak azért, mert túl ismerős volt számomra ez az élethazugság, én is ebbe kényszerítettem bele magamat. Sokat beszélgettünk akkoriban, megmutatta nekem néhány alkotását is. Baromi tehetséges volt. Csak ahogy később értesültem róla, egy elpazarolt tehetség... Azt mondták, meghalt, és bár soha senki nem említett temetést meg ilyeneket, készpénznek vettem a szavaikat. Megrázott a hír, de akármilyen keményen is hangzik ez, nem volt benne semmi megdöbbentő. Ő is úgy élt, mint én, bármelyik pillanatban átdőlhetett a vékonyka határ másik oldalára, amelyen táncolt, és azon az oldalon egyedül a halál volt. Azt hiszem, ő mindig is bátrabb volt, mint én, és talán még egy fokkal felelőtlenebb is. Már ha egyáltalán ilyen létezik...
Nem sok esély volt rá, hogy akad még egy srác, aki ennyire hasonlít rá, de mégiscsak valószínűbb volt, mint hogy feltámadt, kimászott a sírból és csak azért elvonszolta magát idáig, hogy megnézzen minket élőben. Azért ez a szervezetemben dolgozó kábítószer hatása mellett is nagyon abszurdnak tűnt.
A koncert vége - és a ráadás - után a fiúkkal visszavonultunk az öltözők biztonságos magányába. Épp csak néhány percre mentünk ki a hátsó kordonokhoz fotózkodni és dedikálni, de hála istennek a biztonsági őrök viszonylag gyorsan eloszlatták a tömeget. Félreértés ne essék, komolyan imádtam a rajongóinkat, de amikor egyetlen este alatt százszor kell az embernek ugyanolyan kedvesen belemosolyognia a kamerájukba vagy írni valami szellemeset az elénk tolt lemezborítókra, azért az elég unalmas tud lenni. Pláne mostanság, amikor az ember szemét kinyomják a selfie-botjaikkal és fél másodperc múlva már fenn is van Instagramon a kép...
Miután biztosítottak minket arról, hogy már tényleg kiürült a hely, csak akkor merészkedtem elő, hogy a kiürült küzdőtéren elszívhassak egy cigit, amíg a munkások összepakolnak. A gondolataimból egy ismerős hang rántott ki. Felkaptam a fejem, és amikor szembe találtam magam az első sorban látott arccal, majdnem kiesett az égő cigaretta a számból.
- Reev? - A szó vége köhögésbe fulladt, a döbbenettől sikerült a lehető legrosszabb módon leszívnom a füstöt. Leugrottam a színpadról és sietős léptekkel közelebb mentem hozzá, de tőle nagyjából egy méterre megtorpantam, mintha csak szellemet láttam volna.
Hatalmas szemekkel, kissé talán félve bámultam rá. Most vagy én őrültem meg vagy valaki csúnyán átbaszott... És sajnos mindkettőre láttam esélyt.
- Azt mondták, hogy meghaltál... Hogy túladagoltad magad és egyszerűen meghaltál... - makogtam.
Összevissza beszéltem, de nyilván ezzel sem tudtam leplezni a zavaromat. Másodpercenként próbáltam valami értelmes magyarázatot kreálni erre az egészre, felváltva tolakodott az agyamba annak a gondolata, hogy ő nem is Reeven és annak, hogy igazából kutya baja, egyszerűen csak az élet messzire sodort minket egymástól. És végül utóbbi győzött. Túl jól ismertem őt, hiába nem találkoztunk már régóta. Ezer közül is felismertem volna Reeven Callaghert.

Pörgés, ováció, összemosódó szín és hangeffektek és persze az egyre magasabbra szökő adrenalin, amik úgy kellenek, mint másnak a légfrissítő egy hosszú klotyón trónolás után.
Rohadtul hiányzott, főleg, hogy mostanában nem sok lehetőségem volt koncertre menni. A hangulat, ami ilyenkor magával ragad egyedülálló, utánozhatatlan tud lenni, ahogy a zene a dobhártyámban üvölt és ezernyi ember imádja ugyan azt egyszerre, az egész energia, az őrjöngve üvöltés, hogy mindenki kitombolja magát és csak pörög veled a világ, te pedig nem akarod megállítani. Elszédülve lenni jó, kiesni a hétköznapokból, felejteni.
Imádtam ezt az életet, mindent szépen ki is vert a fejemből, ami kellemetlen volt. Aztán a valósággal szembenézni kissé necces, de jelenleg nem akarok ilyesmire gondolni. Még a pogót is élvezem, nem kell visszafognom magam, poénból rúghatok bele másokba és én se veszem rossz néven, ha visszaadják. Egészen sajátos! Nem azt mondod, hogy egész végig ezt nyomom, azért mégsincs olyan távol a kóma, aztán egy ízben úgy sípcsonton rúgnak, hogy magas fájdalomküszöb ide, vagy oda, oldalra evickélek pihenni.
Csak egy kicsit, mert nehogymár gyenge legyek. Meg aztán nekem is szükségem van rá, az állandó tombolást és a határok meglépését - hogy mennyi ideig tudsz üvöltve tombolni ekkora szar szervezettel, mint az enyém, fel kell váltani valami nyugodtabbal, pl a lassúbb, vagy líraibb számolnál, amikor nem csak a zenét és az őrületet élvezed, hanem a szöveget és feelinget is. Szóval azt sem mondom, hogy rossz dolog megállni és csak hallgatni.
Az a tippem, ezeket Jack írja, még a szemem is becsukom, hagyom, hogy átjárjanak a szavak. Még azt is élvezem, hogy egyedül vagyok. Csak a zene, a szöveg és az életérzés.
Aztán ismét belevetem magam a vad tombolásba, addig, amíg totál ki nem fulladok a koncert végére, agyontaposott lábbal, sajgó mindennel vonulok várni. Ismerem ezt, bár nem voltam fele olyan híres sem, mint ők, az én bandám nem vette komolyan, sosem akasztottunk le komolyabb összeget, ráadásul koncert végére már mindenki totál szétcsapta magát. Ők komolyan veszik és nekem is ez kéne, ha egyáltalán még van rá esélyem. A Joshos dolog, a tervezett bandánkkal tényleg elég necces //és még nem is tudja a kari mennyire XD//
Egész sokat várok, mert mire a botos bigék eltakarodnak, a biztonsági őrök rendet tesznek, de üsse kavics, a lényeg ott virít a színpadon és éppen észrevesz! Ezerwattos a vigyorom. Emlékszik!
- Teljes életnagyságban!
Kiáltom oda neki, röhögve, hogy majdnem megfullad, ha ideérne vállon is veregetném, de félúton megtorpan, hát én is. Mi ez? Nagy ölelés előtti utolsó pillanat? Valami nem stimmel, Jack sosem volt tőlem beszarva, Neki pont nem olyan voltam. Huh bazz, hát ezt meg ki mondta? Mondjuk...jah, úgy volt, végülis majdnem, sőt.
- Visszatértem a halálból, hogy a képzeletbeli barátod legyek
Elröhögöm a végét, még komolyan veszi, koncert után meg tudja az embert csapni, mindenféle hülye hatás. Megteszem azt a pár lépést felé, zavartabb lesz a mosolyom, ahogy megtorpanok előtte.
- Majdnem! Tudod, hogy halhatatlan vagyok. Szóval úgy volt, hogy igen, lekapcsolnak, de valahogy magamhoz tértem a kómából, nevezzük az Isten csapásának.
Jöttek már azzal, hogy csoda, de általában csak röhögtem, hogy kinek? Inkább rosszabbul járt a világ. Belegondolok, tényleg, a régiek fejében még biztosan az él, hogy akkor, ott fűbe haraptam és a lekapcsolás is egy hosszú történet. Levegőt veszek és ha hagyja, megölelem, csattogtatom egy kicsit a tenyerem a vállán, hátha fontos neki is a viszontlátásom, vagy...nem fogja túl cikinek tartani az összeborulást.
- Sétálunk egyet? Mondjuk meghívlak sörre
Kezdem óvatosan, hátrébb lépve szemlélve, felocsúdott-e már a döbbenettől, vagy valami töményebb kell hozzá.

Hiába szólalt meg újból, és hiába ismertem fel a hangját ismét, továbbra is hihetetlenül hangzott, hogy ő áll velem szemben. Azt hiszem, ennyi idő alatt már elfogadtam a halálát, jó haverok voltunk, de azt gondoltam, hogy ő egy sokkal klasszabb helyre ment. Mert hát ennél szarabb odaát sem lehet, még ha a pokolban is fogunk megrohadni azokért, amiket itt műveltünk. Nem mintha vallásos lettem volna, nem hittem semmilyen felsőbb hatalomban úgy igazán. Elfogadtam, hogy van valami, ami sokkal nagyobb nálunk - nevezzük istenségnek, sorsnak, karmának, ahogy tetszik - , na de hogy én felvegyek valami vallást... Lényeg a lényeg, már túltettem magam Reeven halálán, noha gyakran eszembe jutott, hogy én is járhatok úgy, mint ő. És majd engem is gyászolnak egy ideig, aztán legfeljebb intő példaként fognak elővenni a későbbiekben, meg egy-két összeesküvés elmélet áldozataként. Mondjuk mint Kurt Cobaint, bár nyilván nevetséges lenne egy akkora emberhez mérnem magam. Meg úgysem tudtam volna kinyírni magam, szándékosan biztosan nem. Annyi viszont biztos, hogy Reev akárhonnan is jött vissza, most tényleg itt röhögött rajtam. Épp, mint ahogyan régen.
- Szuper, a régi képzeletbeli barátom úgyis elhagyott már vagy húsz éve - biggyesztettem le a szám megjátszott szomorúsággal. Habár akár lehettem volna ténylegesen bánatos is, ugyanis Félszemű Gerard nagyon menő képzeletbeli barát volt. Nos igen... nekem még ebből is csak selejtes jutott, és azt valahogy mindig jótékonyan nem találtam ki, mitől is volt félszemű az egyetlen, nemlétező haverom. De abban azért biztos voltam, hogy hősiesen vesztette el az egyik szemét. Jobbat vagy balt, nem számít igazából.
- Senki sem szólt róla - ráztam meg a fejem. - Azt mondták, hogy túladagoltad magad és ennyi. Ha tudtam volna, meglátogattalak volna. Vittem volna neked vadkendert az ágyad mellé, hátha attól felébredsz.
Próbáltam elpoénkodni a dolgot, nem igazán tudtam, hogyan kezeljem ezt az egészet. Mit kéne mondanom neki azzal kapcsolatban, hogy majdnem meghalt? Valószínűleg semmit, de az is lehet, hogy beszélni akart róla. Fogalmam sem volt, mitévő legyek, de végül neki volt több esze kettőnk közül és egy csontropogtató öleléssel sikerült oldania a hangulatot. Nagyjából úgy festhettünk, mint két feketébe burkolt kis csontkollekció, bár ő legalább magasabb volt nálam. Elgondolkodtató, melyikünk lehetett soványabb. Azért ez nem tartott vissza attól, hogy alaposan megszorongassam őt, habár nem voltam egy ölelkezős fajta.
- Benne vagyok, de én fizetek - vágtam rá, ugyanis gyűlöltem, ha valaki fizetni akart helyettem. Senkinek nem engedtem meg, hogy meghívjanak valamire, legfeljebb akkor, ha utána rögtön vissza is fizethettem. - De előbb szólok a srácoknak, meg összeszedem a cuccaimat.
Amint reagált, elsiettem a színpad mögötti öltözőkhöz, ahol röviden vázoltam a helyzetet a fiúknak - azt inkább kihagytam, hogy az a bizonyos régi haver eddig halottként szerepelt a volt barátaim listáján - , majd felkaptam a farmerdzsekimet és már siettem is vissza Reevhez. A gitárjaimat és egyéb zenés kütyüimet mind otthagytam, jó kezekben volt a többieknél. Alapvetően jó szokásunk volt minden összebarmolni, de a hangszereink ez alól kivételt képeztek. Azokra úgy vigyáztunk, mintha a gyerekeink lettek volna. Én nevet is adtam a gitárjaimnak, ez bizonyára valami beteges dolog lehetett.
- Akkor üljünk be valahova, azt hiszem, lesz mit mesélned - szólaltam meg, mikor visszaértem Reevenhez. - Én az elkövetkezendő huszonnégy órában ráérek, úgyhogy ne hagyj ki semmit.

// ezt a felsőbb hatalmat is ugyan úgy gondolják XD//
Eljátszom a gondolattal, de klassz visszatérni a halálból, habár oda, hogy ez jó dolog, csak nehezen jutottam el. Először nagyon utáltam, hogy a kedves, befogadó semmiből megint erre a hülye világra köpött az élet. Mindig azt vallottam, megszűnni az egyik legjobb dolog a világon, kitaláltnak lenni, nem létezni, agymenéseim egyike a vágy: alámerülni a semmibe.
Igazából mindig újra elkap a kísértés, fejtegettem már Felixnek is, vizsgálja csak meg, a nemlét milyen jó dolog, de nem osztotta a nézetet és elég hatásos a fickó, hogy én se bánjam, így alakult.
Az egyik legbiztosabb pontja a régi világomnak a felém igyekvő figura, akinek a képzeletbeli barátján már vele röhögök.
- Az áruló! Mi volt ő?
Kérdem, mindenkinek más alakot ölt, nem? Nekem elemlényeim voltak, meg kitaláltam mindenfélét, hogy a szüleimet basztassam.
- Én annyi mindent kitaláltam, hogy a végén rájöttem, hogy képzeletbeli barátok nem léteznek, nagyjából 6 évesen, öcsém, de lehangoló volt
Rázom meg a fejem, az egész gyerekoromra jellemző ez a koraérett elcseszettség, szétagyonfilóztam még ezt a témát is.
Nézek rá "ez van" fejjel, mikor meséli, hogy a magamhoz térésemről nem szóltak neki, viszont a vadkenderen nagyon röhögök.
- És akkor zombiként felültem volna, beszívtam volna a fűillatot és rájöttem volna, naaah ez hiányzott a halálból. Amúgy hát...képzeld az a szar, amit szúrtam, meg minden annyira kicsinált, hogy azóta nem igazán...
Megrázom a fejem, vettem be bogyókat, ócskább spangli is volt, de totálisan le kellett állnom. Viszont az egy külön, hosszú történet, egyelőre két exdorogos ölelkezik című jelenetünk következik, nem is tudom, melyikünk csontjai zörögnek jobban. Nekem nem akkora dolog az ölelkezés, mint egykor lett volna, eleve hozzáérni valakihez, Sebastian és Felix óta, de így hirtelen ezen is biztosan kiakadna, ráadásul meg kellene magyaráznom ezt az egész Reeven-féle érintés rejtélyt. Mosolygom rá ölelkezés után, valahol tudat alatt elégedetten, van aki rosszabbul bírja, legalábbis a jelenlegi önmagamnál. Nem hinném, hogy ez az elégedettség feltűnne neki, csak egy egyszerű mosoly. Ragaszkodik, hogy ő hívjon meg, normális esetben, én meg ragaszkodnék, hogy nem, túl egyformák vagyunk, de kurvára le vagyok égve...
- Oké, legyen! De ha lesz következő kör, én állom!
Francba! Hogy nem csórtam el senki pénzét! Koncerten voltam, itt a legegyszerűbb! Biccentek, menjen csak, jelentse be, hogy jön. Várogatok rá addig, nézegetek áldozatszerűségeket, ha lenne valaki eléggé ittas... lenyúlhatnék valamit! Még a végén Sebastiantól kell kölcsön kérnem, baszki, nem élném túl! Már éppen kiszemelnék egy öregebb alkesz figurát, mikor visszajön, kényszeredetten elfordítom onnan a tekintetem.
- Jó, naná! Hááát először is, bocs, hogy nem kerestelek rögtön, igazából a felépülés nem ment egyik napról a másikra, senkinek nem is szóltam, mert odabicegni elég izé lett volna, eltartott egy darabig, amíg le tudtam tenni a mankót.
Kezdem, közben megyünk gondolom, ha beülni akar, akkor kifelé, a környéken biztos van valami.
- Aztán lett mindenféle magánéleti zűröm
Veszek mély levegőt, na eezt, tényleg nem tudom honnan is kezdhetném.
- De te bakker! Kurva jók voltatok! Veled minden oké? Minden a régi?
Kérdezem vidáman, közben felteszem haladunk a beülős hely felé.

//nem véletlenül vannak ezek ilyen jóbanxD//

Az ilyen megvilágosodás mindig szörnyen lelombozó. Olyan ez, mint amikor az ember rájön, hogy a Télapó nem létezik és csak a szülei kelnek fel azért hajnalok hajnalán, hogy bedobálják a fa alá a kínkeservesen megvásárolt ajándékokat. Jobb esetben csak a korral jár a hirtelen rádöbbenés, rosszabb esetben rajtakapja a szülőket, amint rendezgetik a csomagokat a karácsonyfa alatt, vagy éppen az idősebb testvérek lövik le a poént. Mivel nálunk én voltam a nagyobbik gyerek, így ez az eshetőség nem állt fenn, ellenben egy idő után rájöttem, hogy a Mikulás csak a mesékben és az én fejemben létezik. Ugyanez vonatkozott a képzeletbeli barátokra is. Miután rájöttem, hogy Félszemű Gerard tényleg nem olyan, mint egy igazi cinkostárs nos... nem, nem szereztem igazi barátokat. Hanem elkezdtem olvasni. Így jár az ember fia, ha képtelen beilleszkedni a korosztályába.
- Röhögni fogsz, de egy félszemű hapsi, így visszagondolva elég parán nézett ki. Meg voltak képzeletbeli állataim is, de azokat csak nem pótolhatod... - Reev nem igazán hasonlított egy kutyára vagy egy oroszlánra, de még Pikachura sem. Kölyökként imádtam a Pokemont, igen.
- És hogy bírod? Mármint... ezt nem lehet csak úgy abbahagyni, érted. - Általában nem okozott nehézséget végigmondani egy épkézláb összetett mondatot, most viszont a zavar teljesen rátelepedett az agyamra. Én egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy egyik pillanatról a másikra abbahagyjam. Az ember sok mindenre képes az életben maradásért, persze, de én azt éreztem, hogy nekem ez segít benne. Ha nem szívtam fel semmit, nem lőttem semmit és nem ittam semmit, akkor jött helyette a mély depresszió, amint magamra maradtam a gondolataimmal. És ez sokkal könnyebb útnak tűnt. Ez persze valahol hatalmas gyengeség volt részemről, de mostanra már belefáradtam, hogy erős legyek. Egyszerűen túl sok volt nekem az élet, létezik ilyen, nem?
Szerencsére belement, hogy én fizessek, ettől máris jobban éreztem magam.
Gyorsan visszaértem, a srácok nem tartottak fel. Már ők is az afterpartyt tervezték, nem kellettem hozzá, sosem én voltam a buli lelke. Inkább az a típus voltam, aki leült egy piával és ha akadt olyan ember, akkor elbeszélgetett, de amúgy nem érzett rá kényszert, hogy középpontban legyen. Egyedül koncerteken tudtam kiengedni, de mostanában csak ritkán jutottam el egy-egyre.
- Ennyire tönkrevágott az a cucc? - hökkentem meg. A kóma még egy dolog, de hogy utána mankóval kelljen járnia... De ez akár lehetett a kómának is a közvetlen következménye, nem pedig az azt kiváltó anyagé. Nem igazán értettem az ilyen dolgokhoz. - Magánéleti zűrök? Ez így elég tág, nálad különösen...
Ahogy én, úgy ő sem a simán zajló, átlagos kis életéről volt híres. Mindketten akarattal vagy akaratlanul mindenféle zűrbe keveredtünk, a magánéletünk mondhatni egy kész káosz volt. Vagy csak mi komplikáltuk túl a dolgokat és ezáltal mi tehettünk róla? Ki tudja...
- Nem sok változás, ja. Ami jó volt, az most is jó, a többi meg ugyanolyan szar, mint eddig. Kidobtunk egy új albumot a fiúkkal, állítólag egész jó lett, legalábbis mindenhol ezt írják. De nem házasodtam meg és semmi ilyesmi, ami nagy változásnak számítana. Még csak az kéne... - Valójában nem is bántam volna annyira. Sőt, ami azt illeti, nagyon is vágytam egy normális családra.

// jaja xD//

Micsoda intimitás, képzeletbeli barátok! Viszont Jackkel könnyebb volt már akkor beszélni az ilyenekből, szentül hiszem, hogy újra bele kell rázódni és bár még talán nem látja, érezni fogja, hogy a régi zárkózottságomhoz képest sokat változtam. Legalábbis most már van érzelmi világom. Akkor is volt, akkor is megosztottam valamennyit, de azóta megtanultam kicsit jobban szavakba önteni. Igaz, most nincs itt a drog, hogy oldja a nyelvem, szóval lehet észre sem fogja venni a különbséget.
A félszemű pasin tényleg nevetek kicsit. Nem gúnyosan, hanem mert milyen érdekes és ironikus már, hogy ez kölyöknek ez nem félelmetes?!
- Túl sok horrort néztél, mi? Kiszöktél éjszaka és végigcsekkoltad az összeset és valójában ezért lettél metál énekes
Hülyéskedem, majd úgyis megcáfol
- Pedig képzeletbeli állatokban vagyok a legjobb! Mutattam már a... halat?
Kezem a fülemre rakom rögtönzött kopoltyút imitálva, lebegtetem az ujjam az elképzelt vízben és ostoba kifejezéssel tátogok hozzá. Hal...
Komolyra fordítva a szót.
- De amúgy ez tök érdekes! Még sosem hallottam senkiről, akinek képzeletbeli állatai lettek volna, vagy tudtak beszélni is? Mert akkor nem vagy eredeti öreg, ott van Narnia!
Nevetek fel. //Reev is szerette a pokemoont XD//
A komolyabb kérdésen persze már nem vihogok ily fakutyásan, a hajam is megtúrom hátul zavartabban.
- Öhm, nem egyszerű... De tudod, hogy őrült vagyok és minél nehezebb volt, engem annál jobban doppingolt a gondolat, hogy kihívás...és megismerkedtem olyan emberekkel, akik nem várják, hogy meghaljak, ez megintcsak adott töltetet, mert igazából a szervezetem nem bírná.
Legalábbis ezt mondták az orvosok, egy halált megkockáztatni túl merész lenne, így, hogy találtam okot az életre. Sőt, egyenesen ostobaság volna. De ezek szerint ő nem tudott leállni. Óvatosan rápillantok, ezt megértem...mert minden jobb annál, mint egyedül maradni saját magaddal.
- Igazából nekem nem nagyon volt választásom...és másfél év alatt kiürült, szóval mindenki hülyének néz érte, de én szerencsének fogom fel ezt az egész kóma dolgot. Ráadásul nyertem egy plusz évet! Technikailag már 22 vagyok! Az volt a fura, mikor felébredtem, hogy 21 vagyok és nem kell hamis személyi, pedig már vettem volna elő az egyiket
Röhögök, na igen, pont ő érteni fogja miről beszélek...
Megvárom, amíg elmegy, közben azon is gondolkodom hogyan firtathatnám ezt a drog témát, vagy jó-e, ha ezt teszem.
- Kockázatos játékaink voltak...
Pillantok rá oldalt, főleg a múlt időnél. A zűr kicsit tág, nevetek ezen, bár keserűbben, nem tudom meddig jutott el.
- Homályos mennyit tudsz...a legrosszabbakról nemtom meséltem-e
A gyilkosság, merthogy azt ugye elfelejtettem és amikor a drog előhozta mélyről, akkor lőttem be magam a kómáig, szóval nem tudom beszéltem-e róla.
- Ezek szerint mindkettőnknél történtek jó dolgok, mert egy album király, egyenes út a halhatatlansághoz! És tényleg baromi jók vagytok, ráadásul a csapat is ász lehet, össze vagytok hangolva, kurva jól működtök. Én meg...Egyetemre járok, fotós leszek, vagyis már elkezdtem, csak marha lassan indul be...
Ez a jó része, kinyitom az ajtót, őt is beterelem, aztán ezt a kört közlöm, én állom, hisz le vagyok maradva eggyel.