Bizonytalanul nézek rá, azért kitisztítjuk majd.
-Nem... Nem tudom, szerintem akár ide is jönne, ha megtudná, hogy megütöttek, el tudom képzelni, nem akarom. Nem akarok...
Nem akarok még egyszer gyilkolni.
-Hát...
Érzem, hogy remegek, bezzeg ők kezeltettek.
-Ne, kérlek ne
Annyira szarnak érzem most magam, mintha védeném őket, de nem érti, nem érti, hogy valahol igazuk van és tudnom kellett volna. Viszont tényleg volt pár nagyon durva dolog és most annyira...zavartan kavarognak a fejemben, úristen...meg akartak ölni, konkrétan megpróbálták, a saját szüleim és Sebastiannak annyira nincs igaza, fogalma sincs! Érzem, hogy a könnyeim folynak, kicsurognak a tenyeremtől és az egész fejem zsong, mint egy méhkas.
-Hát...tudod...tudod én... nem is volt olyan rossz, voltak egész normális ápolók, akikkel lehetett beszélgetni és sokat szórakoztam az őrülteken. Igen, tudom
Tudom, hogy gonoszak, jóég, inkább megmondták volna, adtak volna örökbe, vagy...pusztítottak volna e! Tudom, tudom nem jó erre gondolni, nem szabad, mégis.
-Mi? Ne...ne mondj ilyet, nem igaz
Hogy én jó? Önzetlen? Úristen! És még kedves is?
-Menjünk...kérlek
Nem akarom látni ezt a házat, nem akarok itt lenni! Tudom, hogy ők nem bántanának, hogy nem akarnának megölni, de...de meggyűlölhetnek és ha meggyűlölnének bevallanák maguknak? És ha elfojtanák nem akarnának?
-Tudom...ugye...megmondanátok? Ugye ti megmondanátok?
Zokogom, jó, próbál csitítgatni, de nem akarom, menni akarok.
-Kérlek...induljunk...kérlek
Inkább elhúzódom, az ablak felé gubózva, nem igazán törődve a testi fájdalommal, azt hiszem más most sokkal rosszabb állapotban van, csak be akarok zárkózni és egyedül lenni, csak ordítani egyet. Próbálok nem hangosan zokogni, harapdálom a kezem, hogy elnyomjam a hangokat, de...nehéz...nem bírom, nem bírom abbahagyni.

-Mit? HOgy apám leütött a mankóimmal? Hát de, dehogynem! Nem fogom ezt a részét elmondani neki! A többiről úgyis beszélünk
Mármint illene megköszönni, hogy miatta vagyok életben. De a fizikai bántalom részénél egy kegyes hazugság jobban illene a helyzethez, különben sem számít, egyszerűen csak felesleges, ha ő is kiakad miatta.
-Tudom...mindig elég korán hazaengedtek
Nem mondtam még senkinek, hogy feküdtem pszichiátrián.
Már hogy lenne igaz? Hogy lennék én jó? Közöm nincs a fogalomhoz!
-Rosszul gondolod... Akármilyen hülyék...ennyire...ennyire senkit nem lehet gyűlölni
Mert miért nem dobtak ki hamarabb, komolyan, vagy szúrtak le egyszerűen álmomban?
HOgy soha nem utál meg? Hááát...hát nem vagyok benne biztos, valamit, valamit nagyon rosszul csinálok és még....még mindig rosszul csinálom. Bármikor azt mondhatja rám, hogy...hogy nem és
Elkeseredett szélmalomharc csak, amit könnyek terén csinál, letörli, de újratermelődnek és én inkább elfordulok, vezessen.
-Jól vagyok
Motyogom még, aztán egyszer csak megérkezünk és ő segíteni akar, de én nem hagyom. Nem akarom hagyni, olyan szánalmasnak és minden tekintetben szarnak érzem magam, mintha soha nem lett volna önbizalmam, pedig van, pedig tudom, hogy tévednek...de mégis, 13 éves volt, 13. Össze kell szednem magam valahogy, legalább egy kicsit, megfogalmazni úgysem tudnám, a...mit? Mit mondanék? Hogy úristen? Dolgozzuk fel? Nem csak gyerekgyilkos vagyok, hanem olyasvalaki, akit a saját szülei kezdetektől fogva gyűlölnek és megpróbáltak megölni. Mégis...mi a f*t csináljak? Hogy lehet...hogy lehet ezt lenyelni? Miért? Mivel...mivel csesztem el ennyire?
Nem veszem el a kulcsokat.
-Vezess haza. Oké? Majd elmegyek a kocsiért. Én most jobb ha egyedül maradok egy ideig.
Ezt ki tudom nyögni mindenféle sírógörcs nélkül, de a folytatás nem biztos, hogy menne. Márpedig Sebastian fontos, fontosabb annál, hogy így lásson, hogy ő is megutáljon? Nem...nem.... jobb, ha ennek most vége lesz és én...én egyedül maradok ezzel. Úgyse tud segíteni, amíg még van erőm, elküldöm.

-Nem kell látnia. Nem kell kiakadnia. Különben is, nem számít...
Igazából nem számít, a fizikai fájdalom elmúlik. Nézem a földet, mindig úgy jöttem ki: nincs semmi bajom, csak törődés kell. Ezt mondták, emlékszem. Figyelemhiány, szeretethiány, meg kell hallgatni, beszélgetni vele, nem tudom mondtak-e mást, miért nem hagytak ott valahol, bezárva? Ellettem volna az őrültekkel...vagy egy intézetben, nem lennék rosszabb helyzetben. Vállat vonok, nehéz erről beszélni, tudom, hogy ciki és hát képzelheti, hogy oda sem önszántamból mentem.
-Tudom...
Tisztában vagyok vele, hogy betegek, nem nézek rá, attól, hogy ő nem látja benne a logikát.
-Sajnos...sajnos van benne logika.
Nekidöntöm az autó üvegének a homlokom és próbálok nem hülyeségekre gondolni, de elég nehéz. Csak pár percre kell összeszednem magam úgy számolom, ha látja, nem számít, úgysem fog maradni. Úgyhogy el sem veszem a saját kulcsaim.
Félig lehunyom a szemem és pilláim alól beszélek, mint valami beszívott hupikék törpike
-De
Suttogom, aztán pillantásom (döbbent) a kezére siklik
-Dehát azt mondtad nem fáj. Lia biztos jobban meg tudná csinálni.
Nekem csak azok a régi cuccai vannak meg, amiket még ő hagyott itt.
Vagy ha gyorsan megcsinálnám neki? Azt még kibírom... Különben is, erős vagyok.
-Jó, kitisztítom, de nem értek hozzá, utána megmutathatnád neki is
Mondom, felfelé nem hagyom, hogy segítsen, kicsit lassabb vagyok, de jobb így. Ha felértünk lerúgom a cipőm és remélem követ a fürdőszobába, ott vannak a cuccok és a csap és a víz.

Vállat vonok, a sérülések begyógyulnak, inkább...az akaszt ki, hogy a mankómmal hátba támadott.
-De nem lesz balhé. Lia kiakadna, ha megtudná, hogy a manókkal...
Ráncolom a szemöldököm, lehet ennek csak számomra van jelentősége. Meredek magam elé, szeretném cáfolni és tudnám is, de semmihez sem érzem elég erősnek magam. Én is beteg vagyok, az egész egy fertő...és talán igazuk van, hiba vagyok a mátrixban, nem kellene léteznem, de ezt nem mondom ki, nem is tudom végig tudnám-e mondani, most abba kell hagynom a sírást és úgy csinálni, mint aki hipererős, mintha nem számítana. Nem lehetek gyenge.
Igaz, nem hagyhatom, hogy bemenjen a kórházba, valahogy ellátom a sebét, valamit kitalálok. Nagy nehezen felérünk, érzem, hogy kicsit rosszul lélegzem, nehezebben, mint egyébként. Persze amíg nem fulladozom nem nagyon törődöm a dologgal, inkább beterelem a fürdőbe, ott a mosógépre hajítom a kabátom, amíg Sebastian megmossa a kezét. Lehajolok, fáj, főleg a hirtelen mozgás, ugyanakkor jó, hogy érzem, inkább ezt érezem... Kikotorok egy dobozt, felrakom ezt is a mosógépre, így egyszerűbb keresgélni benne. Találok egy fertőtlenítő sprét, ha befejezte a kézmosást, felé fordulok.
-Kicsit csípni fog
Elhajolok, ha nézegetne, azért jöttünk, hogy az ő kezét lássuk el! Szóval remélem ideadja és be tudom fújni, addig is csinálok valamit, adott egy probléma, nem gondolkodom. Érzem, hogy az én kezem is vérzik, talán le kéne mosni. Viszont megy, mintha keresne valamit, én reszketve kotorok tovább, keresem a...kötést.
-Még be kell kötni
Indulok utána reszketve, nem tudom mit csinál, mit keres. A mozdulataim olyanok, mintha nem a sajátjaim lennének, botladozom, elejtem a fáslit, figyelem, ahogy tehetetlenül Sebastian felé gurul. Amíg azt nézem, amíg számít valamit és koncentrálok, nincs baj. Lehajolni érte, felvenni, odamenni Sebastianhoz, a kezéhez, kihajtani, bekötni, valami jó módszerrel és a végén el kell tépni foggal és megkötözni.

Ajh.
-Mankók, rosszul mondtam
Pislogok hökkenten, aztán ismét valami tárgynak beszélek helyette
-Nem kell... Ezaz, mit szólna, ha elmondanám apám megvert a mankómmal? Eleve hülyén hangzik, odamenne, feljelentené, cirkusz lenne belőle, nem akarom
Zárom le a magam részéről ennyivel. Féltem Liát és...nem akarok azzá válni, akinek gondolnak. Nem teljesen...
Mikor összerezzen kicsit megsimogatom, biztos fáj, tudom, hogy ez csíp és kellemetlen. Viszont elmászkál, pedig még nem fejeztem be. Nehézkesen utánaandalgom, de eléggé remegek és bénáskodom, viszont legalább lehet a következő lépés, felszedni a kötést.
Nyögök tehetetlenül, nincs baja...mikor átkarol igyekszem elhúzódni. Ha megölelne, nem bírnám ki.
-Ne...nem akarok...nem lennék erős.
Motyogom megsemmisülten, már attól könnybe lábad a szemem, ha erre gondolok, de ha úgy nézek felfelé, nagyon koncentrálok és helyesen lélegzem, nem fogom elsírni magam! Nem, nem lehet...
-Elmondom neki...csak hogy apám csinálta és hogy mivel...azt nem
Elcsuklik a hangom, úgyhogy nagyon rá kell gyúrnom a légzésre, látszik, hogy szenvedek.
-Sebastian én most...nem tudok
Hirtelen azt hiszem valami lepedőakrobatikára gondol, egyre hülyébben lélegzem, ahogy küzdök a sírással, de a könnyek szigorúan a szememen belül maradnak.

Nem nagyon akarták. Elhúzom a szám, ez egy elég enyhe megfogalmazás.
-Miért tudná meg egyáltalán? odamegyek és elmondom, hogy fáj az oldalam? Ez csak egy kis karcolás, egyáltalán nem fontos
Nem is tudom elképzelni a szituációt, ha rájönne, azt mondanám nekimentem valakinek, nem ez fáj, nem ez a baj, nem érti?
Dacosan nézek rá, hát ha megölelget tuti eltörik a mécses...de egyáltalán minek? Úgysem oldom meg vele...
Nézek rá hökkenten. Utálni? Miért, miért csinálja ezt?
-Én megmondanám, ha utállak
Kezdem fojtott hangom, nem nagyon tudok beszélni, túlságosan össze van szorulva a torkom.
-Miért vagy ilyen teátrális?
Fakadok ki tehetetlenül, majdnem elsírom a végét, rászorítok az orrnyergemre, hogy múljon.
-Nem feküdni...én most nem lennék jó társaság az ágyban
Nyögöm remegő hangon, jah hogy...csak azt akarja megnézni?
-Jó, de nem kell aggódni, semmi baja...
Elindulok az ágy felé, puszilgat, leülök a szélére, meredek magam elé. Nem...nem tudok magammal mit kezdeni. Nézem a kezem, koncentrálok, de jobb lenne csinálni valamit. Ha itt lenne a kötés,legalább beköthetném a kezét. Talán, ha eltépem a lepedőt. Az elég sziszifuszi munka lenne, most jól jönne valami olyasmi.

Vállatvonok, elég jól tudom leplezni a fájdalmat, és miért ne mondhatnám, hogy beütöttem?
-Meg tudom oldani, hogy ne vegye észre, megköszönni úgyis meg fogom
Halkulok el a mondat végére, szeretnék erről beszélni vele, ha...végre felfogtam a gondolatot.
Nem küldöm el, de kissé felhúzom az orrom, felesleges volt, ennyire színpadiasnak lenni, csak nem vagyok jó társaság most, ennyi az egész!
-Én mivel? Direkt...direkt nem is csinálok semmit!
Kiáltok rá zaklatott, elfúló hangon, bár a kevély fenegyereken megütődöm (titulus gyanús) és egy fél pillanatra elmosolyodom, nem semmi megjegyzés.
- Nem tudsz segíteni és nem vagyok jó társaság most, ezért akartam, hogy menj el, most..most nem tudok az lenni
Nem picsog! Erős! Reeven erős! Kevély fenegyerek! Hihetetlen, de nem esik le neki, megcsóválom a fejem és az ágyhoz megyek.
-Hahh...egy kicsit
Rántok vállat, ez nem jó szó, kimerültség, de még mindig ez a legkevésbé gáz. Azt hiszem az oldalam izgatja, még mindig azt hiszi van jelentősége. Leülök az ágyra, hagyom, hogy segítsen levenni a felsőm. Kicsit el van szakadva, undorodva nézek rá, ezt is az ő pénzükön vettem! Bár...Felix választotta.
Kétlem, hogy nem tudnék mozdulni, de tény, hogy jobban fájna.
-Igen, mondtam, hogy semmiség. Maximum elrepedt, mint neked.
Ő is túlélte. Összerezzenek, mikor odarakja a jeget és valóban egy pillanatra egészen elkerekednek szemeim a hirtelen fájdalomtól, hisz sebes is és eléggé meg van duzzadva.
-Tényleg nem jó...nem lehet, hogy ne csináld?
Kérem, rögtön vacogni kezdenek a fogaim tőle, nagyon hideg...elég fázós vagyok, perceken belül úgy érzem, mintha az Antarktiszon lennék meztelen. Megsimogatja az arcom és kapok egy csókot a számra, kissé nehézkesen viszonozom a gombóctól a torkomban.
-Nem...nem tehetem... Kevély fenegyerek akarok lenni
Hunyom be a szemem gyorsan, mert a hangom elcsuklik és most tényleg irtó mega-atomerővel kell koncentrálnom, úgy érzem szétrobban a fejem.

-De nem kell ellátni. Az viszont gáz lenne, ha megtudná, ilyet csinált és...azt sem akarom, hogy sajnáljon!
Ebből a szempontból zavar,hogy jött. Nagyon jó, mert nem is tudom mit csináltam volna nélküle, de látta, ott volt és nem kellett volna. Ha ez az egész megmarad felfoldatlan rejtélynek, valami olyasminek, amire sosem jönnek rá velem kapcsolatban...
-Nem, nem nézlek...
Nézek rá megütközve, dehát eddig arra figyeltem, hogy ellássam a kezét, nem néztem levegőnek. De szar, hogy pont úgy csinálok, mint egy megbántódott kisgyerek és megsemmisülten pislogok, hogy nem leszek többé egyedül. De ha kiakadok? Ha megint kiakadok? Már kezdtek kiépülni Sebastiannal is a dolgok, de ha ő lesz része legelőször a legrosszabb élményeimnek, akkor...
Hülyén lélegezve, tele visszafojtott mindenfélével zuttyanok le az ágyra, rossz lenne nem szexelni, vagy szaladni, ha kell, úgy teszek, mintha rám ez nem vonatkozva.
-Biztos, hogy semmi komoly
Nem számít, annyira jó lenne, ha ez lenne az egyetlen komoly sérülés!
Ez, amit csinál, elég rossz, most érzem, hogy fáj, még én is, ráadásul nagyon hideg, borzasztó hideg, a fogaim hangosan koccannak egymásnak.
-Ühm...
Nyögöm, ha csak ennyit kell kiállni. Behunyom a szemem, csókolgatja az arcom és mint mindig, most is nagyon vágyom erre, csak épp attól félek...
-De én...az...el fogja cseszni. Nem akarok folyton picsogni neked. Te nem vagy...én akadtam ki, akkor is... és most
Szorosan behunyom a szemem, nem tudom mit mondhatnék? Mekkora szívás, hogy az egyik áldozat 13 éves volt? Például?
-Ha jobban megismersz, nem fogsz... Biztos, hogy csinálok valamit, mindig csinálok valamit, amivel...elrontom
Hozzám bújik, átölelem, borzasztóan remegek,hideg van. Ha ilyen közel van...egyre nehezebb, érzem az illatát, szorosabban vonom magamra a fejét, belesimítok a hajába, közben másik kezemmel ökölbe szorítva nyomkodom a szemem.

Félrenézek, láthatja ez sem a legnagyobb álmom... tekintetem kissé elsötétedik, nem kéne...de semmivel sem fogom tudni meggyőzni. Mereven biccentek, jó, akkor egyszerűen visszafojtom az egészet.
-Most unalmas társaság leszek
Suttogom, jobb, ha erre felkészül, a világot máskor mentjük meg.
-Nem megyünk, nem fáj, semmiség. Nyugi, nincs baja, akkor jobban fájna
Igazából nem tudom, de ezt nem kell tudnia. Különben is most nem tudom...mennyire tudnék én az ő támasza lenni.
A jég kellemetlen, a legrosszabb, hogy borzalmasan fázom tőle, egyre jobban.
-Nem lehetne most már...hagyni?
Kérdezem vadul vacogó fogakkal. Igazából de... ahhoz képest elég gyakran, milyen keveset csináltam a kóma előtt. Hallgatok összeszorított szemmel és szájjal.
-Nem számít, ha fáj, ez nem olyan fájdalom, nem olyan rossz
Nyögöm, igazából túlságosan fázom ahhoz, hogy normálisan gondolkodni tudjak.
Nem tudom hogyan kéne...mondom? Az öklöm kitartóan szorítom a szememhez, ha beszélni kezdenék...
-De
Egy hullámhosszon vagyunk, deh...
-Nem arról van szó, hogy nem dolgoztam fel...csak mittudom én, nem gondoltam volna, ezt azért... persze így minden világosabbá vált, de nem hittem volna, ez elég kemény, még nekem is meredek, majdnem sikerült nekik és...
Látom, hogy hiba vagyok a rendszerben.
-Nem halt volna meg az a lány, ha nem vagyok. 13 évesen
Olyan mélyre vájom az öklöm a szemembe, hogy félő kinyomom, hogy úgy érzem hiba vagyok? Mikor éreztem valaha is másképp? A hasamra fordulok, át a fájós oldalamon, mert ez most nem számít. Sokkal jobban fájnak...mélyebb dolgok és úgy érzem ezeket nem lehet meggyógyítani. Beleharapom egy párnába és próbálok nem ordítani és nagyon szorosan összeszorítani a szemem, ha a fejem majd bele hasad akkor is, örök és elkeseredett harc ez, magam sem tudok sírok-e, talán igen, talán mindent csak képzelek.

-Igen
Vágom rá gondolkodás nélkül. Biztos arra gondol, amikor Liával voltak problémák, nem volt az, de nekem...igen, tök jó volt a másik oldalon állni, támogatni valakit. Persze ijesztő volt, amikor nem hagyta abba a sírást, nem akartam, hogy baja legyen.
Ezen a lányos dolgon elsötétedem.
-Na kösz szépen
Miért kell egy lányhoz hasonlítania? Makacsul nézek magam elé.
-Nem
Ki a fenét érdekel? Miért nem látja...nem ez a fontos? Ez annyira...sokadagos! A legnagyobb problémám momentán, hogy majd meg fagyok. Nem fog ezzel leállni, amíg legalább az orvosba bele nem megyek.
-Ha nem fog elmúlni, elmegyek orvoshoz.
Ígérem, mondjuk, ha elrepedt volna csak megérzem valahogy. Vagy fogom és rendesen eltöröm, feszültséglevezetésből.
-Csak...nagyon fázom tőle
Nyögöm, de szerintem látja, ez a problémám vele, szinte minden tagom remeg. Pedig nem számít és neki se kéne.
-Miért számítana neked? Nem te érzed.
Ezt a dumát nem veszem be. Ha kedvel is, nem veszem be. Igen, elég nagy hülyeség lenne azt állítani, hogy azért halt meg, mert én megszülettem.
-Lett volna más megoldás... és ha drogozni kezdek is, sem feltétlenül halt volna meg. Nem akarok mindent a korom és a drog számlájára írni, én csináltam, világos? És ebben igazuk van! Ebben és még sok másban!
Dolgokban, amiket Sebastian még így sem érthet
-Igen, valószínűleg igen! Ki tudja? Látod! Semmi köze hozzá!
Zihálom a párnába, aztán meggyötörten nyögöm:
-Felix is ezt mondta
Hogy még jól jártak, deh...túl kicsi volt a lány és ez számít. Megöltem egy gyereket.
-Tudom, tudom, hogy nem normálisak, de...
Úristen ne már!
-Ez nem igaz. Sebastian...én is beteg vagyok.
Nem tűnt még fel, komolyan? Annyira nem, hogy sokáig tartottak volna a kezelések, de mindig megkaptam a diganózist, nem alaptalan, ki franc akarja az unokanővérét és a pasiját, akar tőle MINDNENT? Mit érdemlek? Most komolyan?
Egy ponton észreveszem, hogy tényleg zokogok, igaz nem hangosan, sokat elnyel az, hogy a párnába nyomtam a fejem, tompítja. Valahogy nem tud meghatni, hogy a saját könnyeimtől fuldokolok. Sebastiannak el kéne mennie...nem akarom, hogy itt legyen! Egyedül akarok lenni! Nem érti...téves kép él a fejében rólam, hogy lehetne nekem tiszta...te jó ég!

-De láttalak már rosszkedvűnek
Közlöm csendesen, aztán rondán néz rám ő is. De akkor is, ne nőkhöz hasonlítson már!
-Mi nehezet emelnék? Nem fogok.
Legyen elég ennyi. A fenyegetésére halványan mintha elmosolyodnék, de ez kicsit mű, hiába kívánom, hogy igazibb legyen.
Ha lázas lennék más lenne, mert ez így egyrészt fáj, másrészt lefagyok tőle, viszont Sebastian nem fogja abbahagyni, hiába látja, addig meg legalább figyelek a hidegre.
-Nem olyan rossz, mint az amit mondtak
Nyögöm összeszorított szemmel, még mindig vacogva, úgy érzem sosem fogok tudni felmelegedni, ez kegyetlen.
-Ezt...ezt nem tudhatjuk, lehet akkor is elkezdek, sikkből
Reszketem, eléggé kékül a szám különben, nem bírom a hideget.
Az lettem Seb...hogyne lettem volna. Már 15 évesen se sűrűn aludtam otthon, aztán megszöktem és az...utcán éltem, végig. Az...nem volt rossz
Viszont a hidegtől nehezen beszélek. Azt hittem tudta, mintha meséltem volna már erről. Bandaháborúk is voltak, drogért, presztízsért egymásnak estünk, ezért tudok a trükköket, nem voltam jó harcos, de eszes, tudtam hogyan lehet túlélni, hogyan szerelhetek le valakit egyszerűen, kevés erőkifejtéssel. Nem tudja...milyen kegyetlen voltam, jó, hogy meg nem öltem őket! Bár aztán már egyre nehezebben lehetett felcseszni, inkább irányítottam a többieket, ahogy nőttem, több eszem lett.
-Általában győztünk
Nem mindig.
-Majd bemutatom...
Nyögöm, aztán a párnába fúrom a fejem és fuldoklom egy sort, míg ő súlyt egy jó pár kedves szóval. Már nem érzem a hideget annyira, bár még fázom és ahogy kimondja, tudatosodik, hogy sírok, csak dacból, értelmetlen tagadásból mondanám, hogy nem. De nem felesleges minden? Az én lelkem is beteg, olyan vagyok, mint egy gonosz manó, aki mindenkinek elcsesz mindent, a csínytevéseit jónak gondolja, de rosszul sülnek el, vagy túl sok lesz egy idő után. Sebastian nem érti, hogy én nem vagyok jó és nem ábrándíthatom ki, különben elveszítem. Hirtelen rádöbbenek, szenvedélyes erővel, mennyire nem akarom ezt és hogy hiányzik, hogy megöleljem, hogy simogat az olyan kevés, nekem több kell. Biztos azért nem ölelt meg, csak kicsit, mert azt a szarfoltot félti az oldalamon, deh...engem az nem érdekel! Ha már úgyis sírok, hát nem mindegy?
-Szükségem van rád!
Kiáltok fel zokogva és tapadok rá, vetem magam a karjaiba, érezni akarom, hogy itt van, hogy megölel, simogat, az illatát és a közelségét, különben is, nagyon fázom, nem bírom elviselni.

Hümmögök, csak letörtnek? Alig tudtam megvigasztalni...
Az ilyenekre tényleg nem, lesütöm a szemem és dünnyögő orrhangon motyogok valamit.
-Figyelek, nem hozok nehezet, különben se nagyon fogok most vásárolgatni
Se túl sok pénzem, se kedvem és látom étvágyam se nagyon lesz. Rendelek valamit és berakom a mélyhűtőbe, majd azt eszem napokig.
Úgy érzem ezek csak kifogások, ha..., de feltételek után nincs folytatás, mert elcsesztem és rászorultam, belátom nem volt nekem egyszerű, hogy tényleg végig ők voltak a bolondok, de...de nem lehet ez a kifogás. Mégis azt mondom
-Talán
De nem így történt. Most nem igazán érzem magam valakinek. Félrenézek.
-Az ő pénzükből lehettem Egyetemista, kizsaroltam...ahogy a kocsit, a jogosítványt...és Lia lakásában élek, az ő jóindulatából.
Lehet már nem vagyok utcakölyök, de miért? Mert voltam olyan rohadék és kiharcoltam magamnak, Lia jóindulatát pedig kihasználom. Nem kell harcolnom. Igazából én szeretek harcolni, az adrenalin kell, még mindig függök tőle, még mindig élvezem, ha felszökik, mintha akkor élnék igazán. Hát igen, ennyit arról, nem sírok, tudtam, hogy ez lesz, ha marad. Az egész olyan borzasztó, az a legszörnyűbb, hogy nem érzem, hogy kevés, ezért török ki.
Zokogok ráborulva, mint egy ostoba kölyök és nem vagyok hajlandó elengedni.
-Nem akartam, hogy megint...így láss
Préselek ki valami olcsó védekezésfélét zavartan, vörösen, bár talán most nem veszi észre, hogy ez a "szükségem van rád" mennyire kínos nekem, mert úgyis vörös lennék a bőgéstől. De tessék, megint ostoba voltam, buta, ahogy mondja és kiböktem valami cikit... De legalább itt van és megölelhetem, hozzá bújhatok, nedves, reszketős csókokat válthatok vele, belefonhatom ujjaim az övébe, orrom a nyakába és felszívhatom az illatát rendesen. Az oldalam most nem annyira fáj, nem fekszem rajta, bár nagyon lassan melegszem fel, szükség lesz a takaróra és lassan marad el a sírógörcs is, nedvesek leszünk, ő is...
-Köszönöm. Jó... talán, talán elfelejtem...
Nyögöm, ez olcsó megint, de...végül megnyugszom így rajta, el is szenderedek és nem veszem észre, hogy távol volt. Ha megjön, tapadok megint hozzá, bár már nem sírok, úgy akaszkodom rá, mint valami hülye szeretet-függő, aki pótolja a hosszú, borzalmas éveket, amiket így utólag látok annak, amíg benne voltam, fel sem fogtam.
Kicsit még beszélgetek vele, de jobbára csak pihenek, este indítványozom, hogy nézzünk valami filmet, nem akarom, hogy unatkozzon. Hálás vagyok, hogy velem marad és ezt éreztetem, csak mosdóba és enni engedem ki //XD//