- Igaz is...- motyogom magam elé. Miért ne? Csak attól tartok, másféle tapasztalatokra gondolunk.
A kocsiban aztán nevetünk egy sort, főleg rajtam, amikor kiderül, tyúkeszem van. Tényleg csak tegnap volt, amikor énekeltünk, tegnap? Úgy röhög, inkább megállítja az autót. De még el sem csendesedik, máris csókol megint, vígasztalásul, hogy dinnye vagyok. Kedvem és örömöm lelem a csókban. Ha oda fordult, átölelem, beletúrok a hullámos hajába. De aztán nem bírja ki, nevet tovább. Én meg nevetek vele. Bármivel is a kábszere, megfertőzött engem is.

- Ismerhetnél már...- mosolygok rá- Sosem unatkozok.
Nézem, ahogy törli a haját. Jut eszembe, az enyémet is meg kell mosni.
- De azért tudtál relaxálni egy kicsit? - nem lehettem el többet negyed óránál.
Kényelmesen vetkőzöm, eszembe se jut, hoyg ezzel őt zavarba hozhatom, hiszen nem először lát már felsőruházat nélkül. Az sem tűnik fel, hogy elcsapja a fejét, egyszerűen csak csinálom, ahogy szoktam.
Egy tiszta alsóval megyek be a fürdőbe. Az ajtót csak behajtom, nem csukom be. Én is engedek vizet a kádba, de közben a hajamat megmosom. Aztán csak elnyúlok néhány percre a forró vízben.
El tudnék aludni. Hogy ne így legyen, alaposan lemosogatom magam, aztán leöblítem a hajam is. Megtörölközök, fogat mosok. Az alsógatyámban, törölközővel a nyakamban megyek vissza a szobába, hogy tiszta ruhát keressek magamnak.
- Nem várakoztattalak meg nagyon, ugye? - kérdem szórakozottan.
Dörgölöm közben a hajam én is. Most rövidebb, mint Sebyé, gyorsabban is fog megszáradni, hiába van kész régebben.

Visszamegyek a szobába, és ő már majdnem kész van, igaz, vizes a haja. No, annyit tényleg nem voltam el, hogy még meg is száradjon. Ha nem is volt sokáig a kádban, azt mondja, relaxált egy kicsit. Én is örömmel veszem le magamról a viseletes ruháimat, hogy átadjam magam a fürdőszoba élvezeteinek.
Nem húzom én se sokáig, és amikor kimegyek, Sebastiant ugyanúgy találom, ahogy hagytam. Az ágy szélén.
- Látom, mennyire- nyújtom én is a nyelvem. Mintha ülve aludt volna. Ez aztán a várakozás! Vele nevetek.
Közben mögém lép, hátulról ölel át. Csiklandoz a nedves haja, de közben borzongok attól, milyen közvetlen megint velem. Felé fordulok.
- Csak így tudom a füledbe súgni... - simítom meg az arcát, teszem szabaddá a fülét. Odahajolok- Maradjunk. Majd rendelünk valami kaját telefonon. Hm?
Belebújok egy rövid nadrágba és magamra kapok egy atlétát, de másra nincs szükségem. Idebent meleg van, és a Nap is besüt az ablakon.
Negdörgölöm a hajam a törölközővel, aztán kiterítem a törölközőt a szék háttámlájára.
- Gyere, feküdj ide az ágyra, ide süt a Nap, hamarabb fog megszáradni a hajad!
Ha elfekszik, mellé dőlök, ujjaimmal széthúzgálom a tincseit.
- Tetszik, hogy ilyen bongyori a hajad...- mondom mosolyogva. Kedvem lelem benne, hogy fésülgessem az ujjaimmal. Remélem, ő se bánja.

//Bocs, azt hittem ott ülsz még alsógatyában, ábrándosan...//

Maradt a jókedv, úgy húzzuk egymást, mint régen.
Azt kéri, súgjam a fülébe, mit csináljunk. Számomra egyértelmű, mit szeretne, hiába öltözött már fel (Mondjuk, ha farmerbe és pólóba bújsz, valszeg én is). Maradunk, de a kajarendelés későbbre marad. Én legalábbis nem vagyok még éhes, és ő se mondja, enne már.
Ledőlünk az ágyra, a napfénybe, szárítgatom a haját. Ő nincs igazán kibékülve vele, nekem nagyon tetszik, hogy ilyen.
- Jól áll neked a hosszú haj- mondom nevetgélve, mert elképzeltem a fejét afrorfizurával. Az tényleg gázos lenne.
Nevetek, hogy viszonozza a bókomat. Szeretem a mosolyát. Régen láttam ennyire vidámnak. (Boldognak?)
- Ez is neked köszönhető. De tényleg jobb így. Ápoltabbnak nézek ki...- nyújtok nyelvet. Amikor hosszú hajam volt, azt is rendben tartottam.
- Ebéd után bóklászunk még egyet? - kérdezem. Szeretnék elbúcsúzni pár helytől, lefotózni Sebyt, és közös képeket csináltatni. Abból még nincs túl sok.
Időnként össze hajolunk, hosszabb-rövidebb csókokat váltunk. Nem tudom, jó-e, hogy így van, hogy ez történik, de nem akarok tenni ellene semmit. Mindenki szerint élni kell az életet, és időnként sodródni vele. Sebastiannal kapcsolatban a legtöbb dolog stimmel, amit elképzeltem. Élvezem a társaságát, szeretem a humorát, jól értjük egymást fél szavakból is. Néha nem, de ennyi belefér. Rohadtul beleférne az életembe. Ő. A boldogság.

- Nem tudom... Nehéz elképzelni téged más hajjal. Röviddel..- csóválom a fejem, nevetek. Elhiszem neki, ha mondja, hogy borzalmas.
- Violet mondta...- a drága fodrászunk- Szépen dolgozik, azóta is hozzá járok. Néha meg is szid, hogy túl ritkán.
Ugyan maradunk, de már tervezgetjük, mit fogunk csinálni. Ebéd a szobában, városnézés, vacsora...
- Szánkó? De csak a piros lejtőn, csakis azon!- nevetek. Na, utolsó este csak nem törjük már ki a nyakunkat.
Teljesen jól elvagyok, így a következő történéseknek is lazán adom át magam. Sebastian ugyanis hozzám simul. Kalapálni kezd a szívem, jön a forróság is, emelem a fejem, hogy a karját oda tudja dugni, én pedig beletúrok a szerelmetes hajába. Lassú csókba kezdünk, lágyba, mintha először ízlelgetnénk egymást. Egyre közelebb vagyunk egymáshoz, az egyik lábam bedugom a lábai közé. Az agyam elhúz, képtelen vagyok kinyitni a szemem, mintha a világűr venne körül, holott érzem a fényt a bőrömön.
Tátogok, mint egy hal, amikor a hátamra fektet. Remegek, reszketek, csak azért tudom, hol van, mit csinál, mert a kezem még mindig a hajában matat. Több tucat puszit kapok, mindenfelé. Rózsaszín szikraesőt látok. Megbolondultam.
- Én is, én is, nagyon!- reagálok a vallomására, mintha ezzel vásárolnám meg az életem. Meghaltam? Hol vagyok? Ez nem lehet valóságos!
A mellkasomra hajtja a fejét, de nem bír sokáig nyugodtan maradni. Valószínűleg túl hangos, amit hall.
Puszilgat megint, adok, amennyit tudok, aztán...
- Ebéd? - Milyen halról beszél? Úristen, menyire nem érdekel most az ebéd!
- Várj, hagy gondolkozzam egy kicsit...- Értem én a tréfát, mégha döcögősen is zuhanok vissza a valóságba. - Mi az ajánlat? - kuncogok. És egy kicsit szorongok. Seby, légy észnél!

Inkább nem mondom el neki, hogy az afrofrizurát már a fejére képzeltem...
- Na igen. Vannak módszerei, hogyan hozza tudomásodra, szükséged van rá és a szakmai tudására!- engem ugyan fenyegethetne a centissel, akkor legalább két hónapig nem látna viszont. Az ünnepek előtt voltam nála, de vagy keveset vágott, vagy sokat nőtt a hajam, mert úgy néz ki, megint menni kell...
- Tudtam, hogy téged is vonz a mélység...- nevetek.
Az elmúlt napokban már sok lejtőt és sok játékszert kipróbáltunk, de a vörös lejtőn még egyszer sem csúsztunk le. Tartogattuk... Lehet, hogy ma délutánra?
Szárítgatom a haját, és közben csókolózunk. Belemelegszünk, felhevülünk, egymásba fonódunk... A nyáron rájöttem, imádok csókolózni. Most is jól esik. Ráadásul olyan ember csókol, aki szeret, nem csak játékszer vagyok neki, egy a tucatból. Sebastian vált, én nem váltanék soha, de mit újjonan csinál is örömöt okoz.
Nem marad viszonzatlan semmi. Se érintés, se szó. Egyedül az ebédre mondok nemet, mert korainak tartom még, és nem vagyok éhes. A halra nem. Akármiylen szószban ússzon is.
Aztán incselkedik velem a desszert kapcsán. Tetszik a felsorolás, tetszik az ízelítő.
Úgy teszek, mint akai nagyon gondolkodik, aztán határozottan válaszolok neki:
- Első hallomásra (és kóstolóra) az első és az utolsó ajánlat nyerte el a tetszésemet, de nem tudom biztosan. Szabadna mégegyszer az egészet elölről?
Felszabadult vagyok és boldog, mert a desszert minden eleme kedvemre való. Igazából bármelyikhez lenne kedvem, amihez neki. Úgy is az számít, hogy együtt vagyunk, végre megint úgy, mint régen, egyetértésben.

- Én is. Bátran bízom magam rá- legalábbis a hajamat. Bár jókat beszélgetünk, míg nyír, az biztos.
- Mi rossz van abban? Új perspektíva, és maga az élmény: szédülni, száguldani, apám!- én nagyon élvezem az effajta élményeket.
Sebastian ajánlata, tekintettel az előzményekre, sokkal jobban érdekel, mint maga az ebéd. Nevetek, ahogy válaszol, és gyors egymásutánban újra bemutatja a kínálatot, elidőzve az utolsónál, mintha azt sose akarná abbahagyni. Őrült ritmusba dobol a vér a fülemben és amikor nekem feszül, önkéntelenül nyögök fel.
- Engedtessék meg nekem, hogy úgy viselkedjek, mint egy szűz lány- kezdem, de közben mosolygok, és megpuszilom Sebastiant- Ennyit és ne többet, mert itt fogok meghalni szívritmuszavarban...- bizonyítékul Seby kezét a mellkasomra húzom. Lehetetlen, hogy ne érezze, milyen hatással van rám.
- Pihenjünk egy kicsit, desszertből is megárt a sok!- ha engedi, magam mellé húzom, átvezetve az egyik karom a feje alatt. A másikkal átölelném.
- Hogy tudsz ilyen lenni? Ilyen... önzetlen és odaadó? - kérdezem, és bújok hozzám arcommal simogatva az övét.

Komolyabb lesz a tekintetem, ahogy lereagálom a szavait, noha a jókedvem nem veszett el. Egyáltalán nem.
- Én is szeretek veled- bár így lenni vele is egyfajta szédület. Mint amikor egy pohárral többet iszok az elégnél. Egyfajta elmódottság uralkodik a környezeten, számomra csak foltokban létezik, azt se venném észre, ha átrendeznék közben a szobát.
Nevetve kérem, adjon egy kis szünetet, noha korábban én kértem repetát a desszertekből. Sebastian túl lelkes, túl odaadó, egyszerűen lehengerel, nem tudom tartani vele a ritmust. Szerencsére, nem bántódik meg, és nem veszi úgy, elutasítottam. Nem is viselkedek úgy, igyekszem arra törekedni, hogy a közelembe maradjon.
- Akkor én kifulladtam...- nevetek. Hócsatában is utolértem a napokban, ebben is csak némi edzésre van szükségem. Beleszédülök a gondolatba, hogy beteljesítené a vágyaimat (csókolózni kifulladásig, szó szerint).
- A gyomrom nem, de a szívem rendetlenkedik. Körül akar nézni idekint...- nevetek. Tényleg olyan érzés, mintha ki akarna törni a mellkasomból. Előre vagy felfelé, magam sem tudom.
Hallgatom, mosolygok rajta. Tényleg totál be van szívva, zsongva. Nem hinném el, hogy ilyen is tud lenni, ha nem magam tapasztalnám. De én is be vagyok zsongva, mindaz, amit mond, kedves a lelkemnek. Jó hallani, érezni, elhinni, hogy létezik ilyesmi. Hát nem hiába vártam? Azaz...
- Nem kell nekem egy egész világ, mihez is kezdenék vele? - simogatom az arcát, szemezek vele.
Jelenleg épp azt érzem, amire mindig is vágytam, és nekem nem is kéne több. Szeretve lenni. Így. Ennyire Tökéletes. És szeretni. Így, ennyire. Ahogy én tudok. Úgy tűnik, számára is tökéletes.

- Abban nem kételkedek- nevetek, borzolok bele száradó hajába. Aztán persze van okom újra fésülgetni.
Őrült, vad szívem egyszer még sírba visz... Eszembe jut az apám, az infarktusam és az a tény, hogy a hajlam örökölhető. Bár én nem mérgezem az ereim nikotinnal, a genetikai hajlam megvan. Ki tudja, mi elég neki? Sebastian pedig megpuszilja a mellkasom. mintha a szívem akarná csillapítani, megnyugtatni vagy éppen gyógyítani, nem is tudom. Olyan egyszerű gesztus, mégis jól esik.
- Nagyon kedves vagy, köszi- mosolygok rá, hogy helyén tartja a szerveimet. Nevetek.
Lassabban veszem a levegőt, igyekszem relaxálni, megnyugodni, lehűlni. Ami az igazat illeti, nem kapok rá sok lehetőséget. Sebastian más módját találja, hogy fenntartsa ezt az állapotot. Csupasz bőrömet érintik ujjai, melyek betévedtek a pólom alá. Finoman a keze után nyúlok, kihúzom onnan a kezét, ujjai közé fonom az ujjaimat, miközben ismét megpuszilom.
- Csitulj kicsit, különben tényleg kinyírsz... Csak pár percig, kérlek, feküdj nyugodtan-kérem tőle. Lehet, hogy számára ez hihetetlen, nekem tényleg kell az a kis idő. Különben felrobbanok.

Talán nem hiszi el, de nagyon veszélyes, amit csinál.
Eleve érzelmileg is túl vagyok pörögve, fogalmam sincs, hol a határ, mindig feljebb és feljebb, szédülök belé, ami jó nagyon, de közben... A testem is felveszi ezt a szédült ritmust és úgy működik, ami már nem nevezhető normálisnak. Pihenni kéne, a testem igényli, mert olyan, mintha egy maraton futottam volna le az elmúlt percekben.
- Semmi baj...- sóhajtom, de közben már csukódik le a szemem.
Fogom Sebastian kezét, és érzem, milyen izgága, de jelenleg ki vagyok dőlve. Pihennem kell. Csak egy perc... vagy kettő, míg összeszedem magam. Azzal a módszerrel próbálkozom, amit a neten tanultam, ha gyors alvásra van szükségem, igazi alvás nélkül. Amolyan légzőtorna, ami lassítja a vegetatív funkciókat, így relaxál, pihentet.
Sebastian ebből csak annyit érzékelhet, hogy egyre lassabban lélelgzek, minden egyes lélegzetet visszatartva néhány másodpercig. A dolog bevállik, egy tucatnyi be-kilégzés után lényegesebben tisztábbnak érzem a fejem, a szívritmusom is normális, a dobogás is megszűnt a fülemben. Jól vagyok.
- Életveszélyes, amit csinálsz. Mintha a maratont futottam volna le, vagy megmásztam volna egy hegyet, úgy éreztem magam...- mondom nevetgélve. Tudom, edzetlennek tart, de ha valaki, ő pontosan tudja, hogy bírom a fizikai megterhelést. Ez valami más volt, és mégis nagyon hasonló.
- Megszáradt a hajad... Volna kedved csavarogni egyet még ebéd előtt? - kérdem. Itt túl meleg van. Képes lennék elaludni is, ha nem vagyok kényeztetve (lehet, akkor is)

Nem ért engem. Talán jobb is, ha nem ért. Egyszer már elrontottam egy hasonó szituációt, most nem akarok. Inkább szünetet kérek, hogy lecsillapodhassanak bennem az ösztönök, a vágyak. A testemet kell regulázni, mert nagyon előre szaladt.
- Az utóbbi időben kevesebbet mozogtam és sokkal többet ettem. Tudod, Suzy hatás...- nevetek. Nem mondanám, hogy a fizikai kondicióm a hibás, hogy ennyire kifulladtam, de most jó erre fogni.
- Ah, mégiscsak ki akarsz nyírni, most elárultad magad!- halálra puszilni. Vagy ő halna bele? Na ne, azt se!
De arra, amit mondott még, feltámasztom a fejem, és felé fordulok.
- Hogy érted azt, hogy a tested börtönében voltál?-  ez érdekes. Én is érzek hasonlót. Ami azt illeti, elég gyakran. Látszik is rajtam, hogy most nem hülyülök, a kérdésem komoly.
Bár a testemet megreguláztam, képes vagyok bizonyos funkciókat kontrollálni, a szoba közege, az ágy meleg csábító. Maradni, csinálni még, még, még. Sosem elég a jóból. (Bár időnként szüneteket kellene tartani) Friss levegő, aktívkodás, bármi megtenné, hogy ne folyton egy dologra gondoljak.
- Igen, nem ártana. Nem akarom átaludni az utolsó napot...- nem ragozom, nem teszem bele: veled, együtt, úgyis tudja. LA-ban is szokásunk együtt lenni, mégsem ugyanígy. Vagy ezután más lesz?
Nevetek,  ahogy leteper, rám ül, és megcsiklandoz. Rám hajol, és megcsókol, és hajlandó lennék visszaszívni, amit az imént mondtam. Maradnék... Csinálni ezt, ami olyan jól esik, ami olyan boldoggá tesz, amitől Sebastian is olyan, mintha nem is ezen a földön járna. Még sosem láttam ilyennek.
Hagyom, hogy szabadon garázdálkodhasson rajtam. Amikor a hasamat puszilgatja, önkéntelen izomvédekezéssel reagálok. Túlságosan csiklandos vagyok.
- Őrült vagy- mondom nevetve, aztán feltápászkodok én is, befejezve az öltözködést.
Állva is folyton körülöttem sündörög. Átfésülöm az ujjaimmal a haját, aztán váratlanul rácsapok a hátsójára.
- Na gyerünk, mert estére sem jutunk ki az ajtón...- és nyitom is: gyerünk, haladjunk. Nekünk úgyis van időnk. És lesz is, remélem.

- No igen, nem ártana- nem csak a kilóim miatt, hanem az együtt töltött idő miatt. Úgy érzem, mintha kevesebbet lennénk együtt, noha időben kb ugyanannyit szán rám, mint korábban.
Viccelek vele, és úgy tesz, mintha komolyan venné, mindent megmagyaráz. Haláli aranyos. Komolyan, mintha évekkel fiatalabb lenne. Sajnálom, hogy nem ismertem már akkor. Sajnálok minden egyes évet, amikor nem volt még a barátom.
- Nos... Tudom, mit érzel. De úgy látszik, mindennek eljön az ideje egyszer...- koccantom finoman homlokom a homlokának. Eddig én magam sem tudtam igazán, milyen ha viszonozzák az érzelmeimet. Leírhatatlan. Felemelő. Szédítő. Eszement jó!
Megszorul a mellkasom. Mintha én is hibás lennék ebben a dologban. Utólag már világosan látom, hogy ő már korábban is megpróbálta kifejezni magát, csak helytelenül reagáltam le.
- Talán meg kellett tapasztalnom, milyen nélküled veled lenni- mondom én is csendesebben, és nem érzek ellentmondást abban, amit mondok neki. Talán ő is érzi, hogy azáltal, hogy visszafoggottabban viselkedett, a személyiségének egy olyan részét zárta el, ami nagyon fontos számomra.
- Merj önmagad lenni, nem csak én szeretlek így!- biztatom. Számtalan nevet tudnék felsorolni, akik szeretik őt.
- Nem azzal bántasz másokat, ha szereted őket. Ők érzik kevesebbnek magukat, hogy nem tudnak ennyire szeretni!- valami ilyesmit magyrázott Elee is. Úgy érzi, talán sosem lesz képes úgy ragaszkodni, kötődni, szeretni, ahogy rólam képzeli.
Boldoggá tesz vele, hogy azt mondja, velem önmaga lehet. Pontosan ez számít. Azt szeretném elérni, hogy aki velem van, sose feszengjen. Hogy boldog legyen a saját bőrében. Sebastian le sem tagadhatná, hogy most jól érzi magát. Ha szárnyi lennének, repkedne a levegőben. Így is olyan, mintha lebegne.
- Phentünk már eleget, nem? Használjuk ki az utolsó napot, olyan szép idő van!- érvelek. Ha a szobában maradnánk, képes lennék elaludni, pedig nem vagyok álmos.
- Mehetünk délnek is, bár... lényegében mindegy!- nevetek. A friss levegő a cél, a hó illata. Már biztos, hogy sosem fogom elfelejteni.
Öltözködés közben is incselkedünk egymással. A szerelmes tinik jutnak eszembe. Éppen csak nem vihorászunk, amúgy minden stimmel. Ez a fajta euforia akkor is kiütközik rajtunk, amikor az utcán bóklászunk. Sebastian túláradó lelkesedéssel beszél, én pedig jobbára csak hallgatom, milyen tájékozott építészeti stílusokban, irányzatokban. Időnként belém kapaszkodik, máskor én nyúlok a keze után. Nem nagyon izgat, hányan néznek meg bennünket, mert nem is nagyon látom őket. Igazából az épületeket se nagyon. Beszűkült a világom egy érzésre... és tudom, hogy kivel élek át hasonlót nap mint nap.
Nagyot sétálunk a város déli részén, közben beszélgetve. Jobbára hallgatom, amit mesél nekem, hiszen jóval kevesebb tapasztalatom van a világ városairól, mint neki.Varázslatossá tesz számomra idegen helyeket, ahol még sosem jártam. És amiben sétálunk, az is tündőklőbbnek tűnik. Gyorsan telik az idő. Sokkal gyorsabban, mint eddig bármelyik napon. Amikor az órámra nézek, már jócskán túl vagyunk az ebédidőn. Ennyit a tervekről... Sebastiannal összedugjuk a fejünket, mi legyen a következő lépés. Könnyű ebéd, szánkózás? Vagy inkább vissza a szállóra, hogy kiélvezzük a szoba előnyeit, és oda hozassuk fenséges és kiadós ebédünket?

Úgy látszik, valami rossazt szóltam, kicsit meglepődik.
- Seby, én abból indulok ki, ahogy velem viselkedsz... Én... csak azt akartam mondani, az utóbbi időben komorabbnak tűntél. És az volt az érzésem, a barátságunk is ingatagabb. Mintha távolodtál volna...- simogatom a haját.
Talán még mindig nem érti, hányszor, hányféleképpen akartam elmondani, nem ezt akartam. Nem akartam, hogy eltávolodjon tőlem. Nem akartam, hogy másmilyen legyen.
Ráncolom a szemem, miféle tanácsot adott neki az apja, mit mondott Lia, és igen, a saját szavaimmal is szembesít.
- Mindannyian tévedhetünk. Például egész jó a szívre hallgatni!- nevetem el magam. Reeven jut eszembe. Neki is ez a véleménye.- Liának híznia kéne néhány kilót, és kevésbé lenne stresszes- olvastam valahol, hogy a vékony nők neurotikusak, jellemzi őket a stressz. Nem hinném, hogy ebben Seby a ludas- Az egy másik Josh volt... - fordítom kissé el a fejem. Tudom, hogy mit éreztem akkor, és azt is, miken gondolkodtam. Most úgy érzem, tök hülye voltam, és a dolog sokkal egyszerűbb, kár volt túlbonyolítani.
Ott lóg a kérdése a levegőben, és tudom, hogy őszinte választ vár.
- Olyannyira nem, hogy pontosan tudom, kihez, mihez kell mérnem a jövendőbelimet. Nem szerethet kevésbé, mint te, és én sem szerethetem kevésbé,  mint ahogy téged szeretlek, mert ez ... éppen  így a jó. Ha lány lennél, máris vinnélek Vegasba. Nem emlékszel, hogy épp így volt a kezdetekben is? - magamhoz húzom, most én csókolok a szájára. Annak idején poénból beszéltünk Vegasról, gyűrűről, gyerekről... de ha nem lett volna valami alapja, vajon tudtunk volna?
Aztán elhagyjuk a szobát, hogy utoljára mászkáljunk és szórakozzunk a városban. Sebastian repked és folyamatosan dumál, én csak vele röpködök, beszélni nem nagyon tudok. Szórakozottan járjuk a várost, és közbe az idő is repül velünk (vagy inkább felettünk).
- Oké, együnk valami könnyűt, akkor időt spórolunk meg!- tetszik az ötlete, hogy ne menjünk még vissza a szállásra. Majd a vacsoránkat költjük odafönt...
Elmegyünk a vörös dombra, és szánkót bérelünk, és amikor szorosan öleli a derekam, a fülembe súgdos.
- Én szerettem volna...- fordulok felé- Többször is, de... aztán mégis megijedtem. Mi van, ha azt hiszed, ez csak egy múlandó hangulat? Ha csak ki akarlak használni? Mi van, ha mindaz, amit érzek, nem valós? Ha te nem akarod ledönteni a közénk emelt falakat, önvédelemből? Megértettelek volna...
És aztán felsóhajtok. Magamnak is nehéz bevallani, mennyire hiányzott nekem, hogy ölelgessen (vagy éppen csókoljon). Rájöttem, ezeknek a dolgoknak milyen fontos jelentéstartalma van. Elee el akar határolódni az érzelmektől, bár a csókja éppen olyan heves tud lenni, mint Sebyé. Az ölelése azonban nem olyan meghitt. Bújhat közel, tapadhat a testemre, mégis hiányzik belőle valami. A vágy érzete csak töredéke annak, amivel Sebastian ajándékoz meg... már régóta.
- Nincs annyi idő, hogy meg tudjam adni, amit kérsz- mondom neki komolyan- de igyekezni fogok, ígérem...
Máris adok egyet, és nem számít, lát-e minket valaki. Aztán ellököm magam.
- Kapaszkoooodj!- kiáltom, aztnán juhúzok, mint egy őrült, miközben száguldunk a meredek lejtőn.

- Lehet, csak én láttam rémeket. Úgy tűnt, egyre halványabb vagy, egyre elérhetetlenebb, hűvösebb...- mondom elhalkulva, szomorúan. Féltem attól, lassan teljesen elhidegül, s majd elmarad, elvesződik ez a halhatatlannak vélt kapcsolat közöttünk.
Kiszeretni belőlem... Sosem hittem, hogy valaha hallom majd ezeket a szavakat. Tőle, így. Igazából nem volt világos előttem, hogy így érez, tegnapig. Az, hogy mondott, amit mondott, és tett is volna (tett is), azonosítottam vele, azzal, amilyen. Nem éreztem, hogy miattam ilyen. Azt hittem, mindenkivel, akit szeret. (És nem?)
- Nem egészen értem, hogyan stresszelhetsz te valakit? Éppen te, aki kedves vagy, türelmes, odaadó, előzékeny...?- talán most jött el az ideje, hogy kifejtse ezt nekem. Eddig mindig hárított, ha Liáról volt szó. Seby jobban ismeri. Ha nem az alkatából adódóan stresszes, tényleg nem segít, ha hízik egy kicsit- Lia egyébként hiú?- kérdem, kissé összehúzott szemmel. Egyszerűnek tűnt, nem plázacica-fajtának. Meglepne, ha kétségbe esne néhány kiló miatt.
Saját hibáimmal is szembesülök. Azt hiszem, szemellenző volt rajtam, és bebeszéltem magamnak hülyeségeket. Sebastian azonban vigasztaló, mint mindig. Nincs benne neheztelés, amiatt, ami volt. A most érdekli, és ez nagyon megnyugtató. Mosolyognék, ha tudnám, hasonló dolgok járnak a fejében. Mondjuk, így is. örülök annak, amit érez.
- Alább nem is adom! De én sem lehetek adósa!- nevetek.
Boldog vagyok. Azt hiszem, új szemet kaptam, amivel világosabban láthatok. Nem szabad mindent olyannak elfogadnom, amilyennek elsőre tűnik. Talán a helyzet egyáltalán nem olyan borús, mint amilyennek gondolom, és nem is kéne fékezni, ha... Igen, ha szembe tudok nézni azzal is, ha esetleg tévedek...

- Azt hiszem, nem arról vagyok híres, hogy elhamarkodnám a dolgokat- nevetek fel kínosan, de tudom, mire gondol. Saját hibáimat is jobban látom már, az ő szemével. Érdekes- Inkább az a fajta vagyok, aki mindent tiszta fejjel próbál megoldani. Nem akarok meggondolatlan dolgokat csinálni, hibákat elkövetni. Olyat se, amit később bánnék...
Ahogy fúrja az arcát hozzám, becsukom a szemem.
- Tudom, tudom. Hidd el, én sem akartalak...- nem számítottam rá, hogy képes ilyesmire. Nem értettem, mi motiválja. Nem volt elég a magyarázata, hogy neki az fontos, én boldog és megelégedett legyek. Valami hiányzott. És közben nem hiányzott semmi, csak túlságosan vak voltam, visszafelé néztem, nem előre, és féltem attól, ki akarom majd sajátítani magamnak, ha megszeretem. Ha engedem, hogy eluralkodjon rajtam ez a...
A csókom után bohóckodik egy kicsit. Na persze, ő telhetetlenkedik, mit szóljak én?
Szánkózunk, és nem borulunk, de a domb aljában játszunk egy kicsit. Bolondozunk, mint a gyerekek, felhőtlenül élvezve ezt a kiváltságot, amiben részünk van. Még a meghittebb pillanatokat is képes elbohóckodni. Nem lehet oka panaszra, ő is megmosdik a hóban. Had szépüljön tovább! Hehehe...
Csúszunk még néhányat, és amikor már nehezünkre esik felmászni a lejtőn, akkor vesszük észre, ránk esteledett. Csak nevegélünk, ki vagyunk pirulva, melegedve. A lélegzetünk ködfátyolként oszlik szét a levegőben.
- Egy éteri csókot? - kérdezem, és röhögök, csücsörítve küldök felé egy lélegzet-gombolyagot.