Szilveszter éjjel írtam sms-t Usuinak (is), boldog új évet kívánva neki. Kicsit megint elsodródtunk egymástól. Őt az iskolai kötelezettségek és a munka, engem Reeven stúdiójának rendbetétele foglalt le. A legtöbb szabadidőm azzal ment el, hogy karácsonyra azt befejezzem. De lagalább tapasztalatot szereztem, hogyan kell okosan kifesteni... ah.
Visszahívott (szolgálatban volt), így beszélgettünk néhány percet. Sajnos, nem volt sok idő rá, a TEKLA egyfolytában recsegett és jelentette be az újabb és újabb baleseteket. Így megegyeztünk, hogy pár napon belül találkozunk. A pár nap gyorsan telt, hol én dolgoztam, hol Usui, így az első közös szabadnapunkra esett a választás: egy vasárnapra (a másodikra az évben)
- Csinálok levest és palacsintát, te pedig hozzál egy filmet, amit szívesen megnéznél, jó?- hívtam föl még egyszer, a találkozónk előtti napon, hogy ismét egyeztessem vele az időpontot. Újabban fel kell írnom a dolgokat, olyan sokfelé kell figyelni, szervezni a dolgokat... Mintha szét lennék csúszva.

Most jó előre megfőztem és megsütöttem a palacsintát is, hogy ne kelljen ezzel tölteni az időt, ha már Usui itt van. Azóta nem beszéltünk rendesen, hogy a gyerek-onkológián megszerveztük azt a játékos-rajzolós délutánt. Eltelt néhány hét (talán hónap is, úgy szalad az idő), és úgy gondoltam, ideje, hogy meghívjam hozzánk.
Főzés-sütés után beálltam a zuhany alá, mert szokás szerint a fülem is lisztes volt (a hajam pedig olajszagú), így délre már frissen és fitten vártam, hogy megérkezzen a vendégem. A háttérben a rádió szól. Rajtam otthonosan szabadidőalsó és póló van. A hajam még nedves, de lófarokba van kötve. A konyhában megterítve. A tűzhelyen a leves alatt csak takarékon ég a tűz, a palacsinták (vagy 50 darab) egy tányéron vannak kiterítve, az összes töltelék kézközelben...
Körbenézek. Rend van és tisztaság. Sebastian is büszke lenne rám. Kár, hogy nincs itthon, de remélem, lesz alkalmam rá, hogy Usuit is bemutassam neki (vagy őt Usuinak)...

Usuinak már régen megígértem, hogy valami magyarosat főzök neki, ezért esett a választásom a gulyáslevesre. Nagy fazékkal főztem, gazdagon zöldséggel , hússal, krumplival, szögedi paprikával fűszerezve. Isteni az illata! A palacsinta épp elég hozzá másodiknak, vétek lenne komolyabb főételt csinálni. És erre rá lehet járni, lehet enni darabonként... Szereztem túrót, lekvárt (barackosat), cimetet, kakaót, diót, mákot...
A megbeszélt időre minden készen van. Én is: rendezettnek tűnök (és főleg tisztának), így szorongás nélkül nyitok ajtót. Tudom, hogy ő áll az ajtó előtt. Mást nem várok. Seby Alaszkában van, Suzy a családjánál, Reev Felix-szel...
- Helló, épp időben. Bújj be!
Bár tisztaság van, és én imádok zokniban korizni a padlón, van néhány filcpapucsunk a vendégek részére. Ha akar, belebújik, de nem erőltetem rá, ha feleslegesnek tartja.
Ha kibújik a kabátjából, elkérem tőle és vállfára teszem, ne gyűrődjön a fogason.
- Köszönöm szépen, nagyon figyelmes vagy!- bólogatok a cseresznyelére. Hogy ne szeretném a cseresznyét, amikor magát a fát, a virágait is? Nem hiába volt az egyik kedvenc helyem a cseresznyafa alatt. Bár erre már lehet, hogy nem is emlékszik.
- Tudod, pont így képzeltem... Hogy valami olyat hozol, amin el lehet gondolkodni...- mosolygok rá, és rutinszerűen megpuszilom az arcát.
- Éhes vagy? Menjünk rögtön enni?- kérdezem, és invitálom beljebb, nézzen szét, ismerkedjen nyugodtan a környezettel.
A filmet kiteszem a dohányzóasztalra, a cseresznyelét kiviszem a konyhába. Ha odázza az ebédet, itallal kínálom és ülőhellyel. A nappali alkalmas arra, hogy beszélgessünk egy kicsit, míg megéhezik. A gázt azonban elzárom a leves alatt.

Kedvelem Usuit. Számos kellemes élményem van vele. Úgy fogadom, mint jó barátot, és közvetlen vagyok vele. Megpuszilom, mert ajándékot hozott, s mert nem idegenedem megérinteni őt. Ez csak kedves gesztus, máskor is megesett már. Fel sem merül bennem, hogy ezzel meglepem (és fel sem tűnik). A torokköszörülés lehet rossz szokás vagy beidegződés. Vagy okozhatja valami, ami megakadt az ember torkán. (Még egy ok, hogy itallal kínáljalak!)
A filjének örülök. Usuival együtt jár, hogy együtt törjük a fejünket valamin, az életről elmélkedjünk, vagy azon törjük a fejünket, hogyan hasznosítsuk a tudásunkat. A Norvég erdő sem vígjáték, és a borító alapján azt képzelem, a főhősnek dilemmákkal kell majd szembenéznie. (Hogy mifélékkel, nem tudom). A címről egyébként egy Beatles dal jut eszembe, bár sosem gondolkodtam el rajta, mi köze az egésznek a norvég erdőhöz. Biztos egy olyan kifejezés, amit én nem ismerek.
- Én is...- mondom egyszerűen- Sokkal jobban megmaradnak, sokáig emékezem rájuk. Néha mintha bele is szólnának az életembe. Bár lehet, ezt csak beképzelem- lesütöm a szemem. Kicsit hóbortosnak tűnhetek, de ez van.
Felajánlom, hogy nézzen körbe, én addig pakolászok (nem látványosan), csak mindent a "helyére", amit hozott. A konyhában kötünk ki.
- Dolgoztál?- csodálkozom rá. Úgy emlékeztem, ma ő is szabadnapos.
Az asztalon már előkészítve a két teríték. De amiért nagy a fazék, nem azt teszem az asztalra, hanem a tányérral megyek a fazékhoz. Érzem, hogy Usui mögöttem áll.
- Szedhetek neked?- kérdezem. Rá bízom, ha akarja, de akkor figyelmeztetem, nyúljon jó mélyre. Néhány zöldség hajlamos lesüllyedni. Aztán mosolyogva magyarázok.
- Ez gulyásleves. Tipikusan magyar étel. Laktató. Sok finomság van benne: sárgarépa, fehérrépa, zeller, krumpli, vöröshagyma, paradicsom, husi és egy csomó fűszer... Magam készítettem bele csipetkét. Tejföllel szabad bolondítani, és valaki kenyeret eszik hozzá, de ezt... rád és az ízlésedre bízom.
Asztalhoz ülünk, ha mindkét tányér tele. Odakészítem a kenyeret, és a hűtőből kiveszem a tejfölt. Vizet töltök a poharakba.
- Nem csináltam erősre, de ha nem ismered az őrölt piros paprikát, fura lehet...
Figyelem őt. Úgy emlékszem, nem idegenkedik a csípős ételektől, de a paprikát nem mindenki szereti. Bajban leszek, ha neki sem jön be!

Megosztom vele,miért szeretem a komolyabb filmeket. Ezzel kapcsolatban kérdez vissza. Bólintok.
- Igen, ilyesmi. Időnként szembetalálom magam valamivel, amit egyedül nem tudnék megoldani, és ezekhez az élményekhez nyúlok. Vagy ötletet merítek, hogy megszépítsem a környezetem...- vagy legalább nekem tűnjön szebbnek, mert más észre sem veszi a törekvéseimet, de ezt csak gondolom, nem mondom ki.
Elszólja magát, hogy munkából jön. Ezen meglepődöm, direkt olyan napot kerestünk, hogy egyikőnk se legyen fáradt vagy leterhelt.
- Értem...- és hálás mosolyt vetek rá- akkor még inkább köszönöm, hogy eljöttél! Nem volt nehéz napod? - kérdem. Bemelegítésnek beszélgethetünk arról, hogy neki hogy telt a napja.
Kimegyünk a konyhába. A levest mintha bizalmatlanul méregetné, de remélem, nem okozok neki csalódást. Elsőre nem is szedek túl sokat. Forró is... így jobban tud hűlni.
Minden válaszom újabb kérdést szül.
- A csipetke... levesbetét. Olyasmi, mint a tészta, csak miután megyúrom, nem nyújtom ki, hanem... csipkedem- mondom nevetgélve. Aztán a merőkanállal ihalászok néhányat- Ez az, látod?
- A tejföl selymesíti a levest, és ha túl fűszeres, enyhíti azt. A kenyér... a torokköszörülés ellen való. És mert zsíros a leves... Legyen, ami felszívja a gyomrodból...- magyarázom, és bizonytalanná válok, vajon jó ötlet volt-e ilyet főzni Usuinak.
- Remélem, hogy ez nem tartozik majd közéjük...- nézek rá, mosoly mögé rejtve szorongásomat. Hát nem érzi, milyen ínycsiklandó az illata?
Óvatosan, csak a levét kóstolja meg. A számat rágom. Mintha egy világ omlana bennem össze: ezt is elrontottam.
- Figyelj, ha nem jön be, inkább rendeljünk valamit...- mondom hadarva- Nem szeretném, ha csak udvariasságból ennéd meg, és megbetegednél...
Hát persze. Vannak emberek, akik nem bírják a fűszereket (vagy a magyar konyhát). Nem arról vagyunk híresek, hogy kímélnénk magunkat, összezabálunk mindent... Ó, legszívesebben elsüllyednék.

- Nem, dehogy! Épp ellenkezőleg...- zavromban a hajamhoz nyúlok, pedig fel van kötve. Mindegy. Hozzáteszem- Nem biztos, hogy helyesen teszem, de jobban bízom némelyik módszerben, amit olvasok vagy látok, mint amit... anyám javasol, például. Vállat rántok, részemről téma lezárva, anyámról tényleg nincs kedvem beszélni.
Fellélegzem, hogy nem maszatoltam bele a napjába (ha már egy kollegája megtette. Legalább nem lopom a drága idejét.
- Oh, jól van, oké- örülök, hogy nem mondja, nem maradhat sokáig, vagy ilyesmi. Rég láttam, rég beszéltünk, hiányzott.
A konyhában már a kajáról beszélünk. A levest méregeti. Valószínű, még sose látott és evett ilyet.
- A magyarok imádják a hasukat!- próbálom mentegetni magam. A jószándék bennem volt...
- Persze. De valaki a káposztástésztát is cukorral eszi. Más meg sóval és borssal. Erre mondják... ízlések és pofonok. Apám szerint vétek tejfölt tenni bele, de nekem azzal ízlik igazán. Mármint a gulyásleves- megint egy vállrántás. Ez vagyok én.
Usuin azt látom, erősen próbálkozik, hogy bátorságot merítsen, egyáltalán megkóstolni. Udvarias... tényleg az, de szavaiból azt szűröm le, tart tőle, nem fog neki ízleni. Nem akarom ráerőltetni, egyáltalán, erőszakoskodni, ezért javaslom, rendeljünk valahonnan kaját. Éhes csak nem maradhat!
- Nem mindenki gyomra bírja a borsot, paprikát...- magyarázom, mitől lehetne beteg. Reevent tuti kinyírná, például. Aztán leesik, próbált mosolyt lopni az arcomra- Ha megmérgeztem volna, nem főzök ennyit, és nem ennék belőle én ...- kacsintok- Oké, akkor kenyeret ne egyél. A palacsintát tuti nem rontottam el!
De azért feszengek, nem vitás. Usui túl jó ahhoz, hogy megbántson. Talán akkor is megenné, amit kiszedtem neki, ha utálná az egészet.
Jobb kezemben tartom a kanalat, bal kezem az asztalon fekszik, a szalvétát gyűrögeti. Fel sem tűnik, amíg Usui meg nem érinti a kezem. Szinte összerezzenek, de nem az érintése zavar.
- Úgy szerettelek volna meglepni. Tényleg... Magyaros íz, csipetke, meg ami kell.. Megint nem gondolkodtam...- Fel kellett volna ismernem, hogy Usuinak más az ízlése, más a kultúrája; legalább meg kellett volna kérdeznem, mit szól a fűszerekhez...- Ne haragudj. Tényleg, azt mondom, nem muszáj megenned, ha úgy érzed, ez erős neked...
Nem szabadna szívemre venni az egészet. Ez csak egy kaja. Mégis úgy érzem, felsültem, csalódást okoztam megint.

Sóhajtok erre. Ami szerintem helyes, nem biztos, hogy más szemében is az. Amikor szeretünk valakit, el kell felejteni az én fogalmát. Akkor is, ha az önvédelmi ösztön állandóan figyelmeztet, megéghetünk (újra és újra).
- Az itteniek, úgy hiszem, nagyon kényelmesek. Sokkal több a gyorsbüfé, mint nálunk. Olcsó a kaja és kalóriadús. Ezzel szemben nem túl nagyok az adagok...- sokféleképpen szerethetjük a hasunkat, de nem kell feltétlenül ártani!
- Aha- bólogatok nevetve. Mulatok, hogy ez mennyire meglepő Usuinak. - Párolt káposzta, főtt tészta, cukor...- boncolgatom neki tovább.
Rátérünk a levesre. Javaslom neki, hogyan gyengítheti a fűszerezés erejét, de előre szólok, a tejföltől más íze lesz (és apám úgy nem is szereti).
- Nekem vasból van a gyomrom, azt mondják. A fűszerezést legalábbis bírom, de mióta Sebastiannal élek, alapból nem teszek bele annyit, mint szoktam. Inkább utólag, a saját adagomba, ha kell. De már kezdem megszokni az ő szája ízét... Tudod, sokszor főz ő- mosolygok. Szeretem Sebastian főztjét. Azok az idők jutnak eszembe, amikor még kuriózum volt, hogy együtt eszünk.
- Wow, ellenméreg! Lebuktam!- kuncogok. Le se tagadhatná, hogy köze van a kriminológiához.
Aranyos, hogy humorral próbálja elűzni a... Mit is? Kicsit feszengősebb lettem, de még nem vagyok rosszkedvű. Egyszerűen csak... félek, hogy nem lesz jó, amit csináltam. Hogy túl erősnek találja majd (nem csináltam erősre), hogy zavarja majd az ízek kavalkádja. Amit mi együtt ettünk korábban, az sokkal konkrétabb volt: sós, édes vagy savanykás...
Úgy tűnik, én bátrabb voltam, amikor számomra ismeretlen ételekkel kínált. Őt bátortalannak látom (és bizalmatlannak. Ez bánt igazán, ahogy a teste beszél. Például, hogy mindent szétszed, külön a levét eszi, külön a zöldségeket...) Próbál vígasztalni, pedig igyekszem leplezni, mennyire zavarban vagyok. Megérinti a kezemet.
- Nem... én nem...- hőkölök egy kicsit hátra. Miből gondolja, hogy (más) bajom van? - Konkrétan az bánt, amit mondtam, nem tudom, hogy... - a számba harapok. Kérdőn nézek rá. Mit lát rajtam? Mi árulkodik rólam? Mintha a szívverésem is megállt volna. Úgy érzem, most látott át rajtam.

- Ez igaz, de amilyen gyorsan eltelít, olyan gyorsan meg is lehet éhezni utána - nincs sok értelme erre költeni, ha pár óra múlva ugyanolyan éhes vagyok.
- Megeszem. A suliban a menzán gyakran adták- válaszolom, vállat vonva.
Való igaz, máshogy készítem az ételeket, mint régebben. A húsokkal alapvetően nincs baj, de a köretekkel, desszertekkel már gondjaim szoktak lenni.
- Nem kedveli, ha valami túl erős, túl csípős... vagy túl édes- vállat vonok. Nem mindenki szereti a szélsőséges ízeket, ezzel nincs semmi gond. A kenyérrel már gondjaim vannak. De ez megint csak az én hülyeségem, mert Sebastiannak nem hiányzi, csak én hiszem azt.
- Mi úgy mondjuk: lájtosabban...- kuncogok. Szó-szó, én a fűszeresebb ételekhez vagyok szokva, de meg szoktam enni, amit Sebastian főz. Aztán eszembe jut még valami:- Szerintem az angol konyhát követi. Vagy a franciát. De tuti nem főz amerikai mód: zsírosan és fűszeresen...
Annyira nem vagyok otthon a konyhatechnikában, hogy most bizonyára beégek. Otthon megtanultam, mit hogy kell csinálni vagy receptúrákat követek, de hogy Sebastian mi alapján és milyen technikával főz... Erről sosem beszéltünk.
- Ha ez lenne a célom, nem mérget használnék- hunyorgok rá. Elfelejti, hogy nővér vagyok. Bár az igaz, minden orvoság méreg, ha rosszul alkalmazzák.
Jó ideje ismerem más Usuit, de az arca még mindig kifürkészhetetlen nekem. Ahogy azonban a levest eszi, azt a benyomást kelti, nem ízlik neki. Ezen aztán fennakadunk kicsit. Usui könnyen észreveszi kínlódásomat. Sokan mondták már, hogy nyitott könyv vagyok, nehezen rejtem el az érzelmeimet. Meg akar nyugtatni, még a kezem ismegfogja bátorításul. Csak akkor akadok ki igazán, amikor at feltételezi, valami más bajom (is) van, mint a leves...
- Hát persze, hogy nem veled van a gond! - ennél nagyobb meggyőződéssel már régen mondtam valamit. Aztán tétován hozzáteszem...- Nincsen semmi gond...
Konkrétan nem gondoltam semmire. Ma nem foglalkoztatoott semmi. Azaz csak annyi, hogy készüljek a találkozóra, de ez inkább örömöt okozott, mint gondot. Sebastian és Joshua csak tegnap utaztak el, és még nem érzem üresnek a lakást. Olyan, mint egy átlagos hétköznap (noha vasárnap van), amikor én itthon vagyok, Seby meg dolgozik. Reeven amúgy is megígérte, hogy átjön, amikor szabadnapos vagyok, és itt is alszik, ha igényem van rá. Szóval, egyenlőre még azt sem tudnám mondani, megesz az unalom (sosem szokott), vagy bántana a magány.
- Azt nem tudom, miből gondolod, hogy bánt valami?- kérdezem aztán, megfontoltabban. Mi árulkodik rólam?

- Én ettől egészségtelenebb vagyok... Időnként becsapok egy hamburgert- ütök a hasamra. Elnevetem magam. - Bár inkább a kiadósabb, megaburgerekre szavazok, nem a Mekire vagy Burger Kingre. Tudod, hatalmas buci, tele, igazén tele zöldséggel, vagy savanyúsággal, vastag husival, és szószokkal...
- Oh- sosem mondtam volna, hogy Seby és Usui hasonlítanak valamiben. Úgy látszik, az ízlésük mégis hasonló (ami a fűszerezést illeti). Persze, ez még inkább bizonytalanná tesz, jó ötlet volt-e ez a leves.
- Na igen: sajtok, borok, saláták, tenger gyümölcsei, és bagett... , amit sehol nem tudok felhajtani...- sóhajtok alig hallhatóan. Úgy szeretnék Sebastian kedvébe járni!- Nem nem mondhatnám hogy mindenbe sajtot tenne. Inkább húst!- kacsintok.
// Mindig gondban vagyok, ha ilyesmiről kell írni. :/ //
- Naná, naná!- nevetek. Ijesztgetném? Azt nem, de erről nem kell tudnia. Kreatívabb lennék? Egyértelmű. A saját halálomnak is tucatnyi módját dolgoztam ki.
A kóstoló... Nos, mondjuk úgy, mint valami csápok, nőnek ki az érzékelőim, és alapozva arra, amit korábban beszéltünk, alapos a gyanúm, hogy a kaja nem bejövős. Usui megnyugtat, de közben azt is feltételezi, talán "csak" ez volt az utolsó csepp... Ha vannak is gondjaim, nem akarok ma rájuk gondolni. Szokásos struccpolitika.
Kedvelem Usuiban, hogy logikusan magyaráz. A hangja semmiféle megbántottságot nem jelez, tehát nem haragudott meg, akkor se, ha sejti (?), hogy füllentettem. Az okfejtése logikus, még el is mosolyodom rajta.
- Akkor nevezd magad mázlistának, nem tudod, milyen vagyok, amikor valami igazán gyötör- próbálom elviccelni, és közben eszembe jut, hányszor kérdezte Seby is, mi bánt, miközben úgy hittem, semmit nem mutatok kifelé a belső vívódásaimból. Nem lennék jó színész, szó, ami szó.
Szélesen elmosolyodom, amikor a csipetkét dicséri, és örömmel állok fel, hogy újabb tányért veszek neki elő, hogy kísérletezgethessen a tejföllel.
- Amit csak szeretnél...- érezhetően vidámabb a hangom, pedig fogalmam sincs, ennek mi lesz az eredménye. Legalább próbálkozik. Milyen aranyos!

- Hot dog!- nevetek- Gyerekkoromban, amikor még alig beszéltem angolul, sose értettem, miért így hívják. Mondjuk, most se...- Miért forró kutya? De vadul bólogatok, igen, igen, én is szoktam enni.
- Ha már pékáru, akkor a francia bagett- de tudom, hogy egy kicsit eltúlzom a dolgot.
Nevetek. Usui humora utánozhatatlan.
- Nem. Tényleg nem...- Nem is tudom, kapásból tudnék-e valami olyasmit mondani, ami közös Usuiban és Sebastianban.
Aztán komolyabb témát is érintünk. Nem tudom, hogy képes rá, hogy egy semmiség kapcsán olyan gondolatokat tud velem megosztani, ami aztán úgy raktározódik el bennem, mint valami kincs. Úgy hiszem, valami értékes dolgot kaptam tőle, holott csak annyit mondott, elmondhatom neki, ha bánt valami. A barátság manapság már értékes ajándék, nem terem minden utcasarkon. Talán ezért örülök neki annyira.
- Oké. Köszönöm- mondom, és elmosolyodok.
Szívesen segítek neki abban, hogy kipróbálja tejfölösen a levest, noha nem ízesíti meg a teljes adagját. Utóbb kiderül, jól tette, mert tejföllel (még) kevésbé ízlik neki. Pedig nem teszek hozzá sokat. Éppen csak.
- Én szeretem a tejfölt. Magában is. Gyerekkoromban képes voltam megenni egy egész pohár tejfölt egy vagy két kiflivel. Úgy gondoltam, mennyei eledel...- mesélem nevetgélve. Most is bőségesen teszek a levesemhez.
Aztán amíg eszegetünk, arra kér, meséljek neki.
- Kissé mozgalmasabb az életem... - hálás téma- Stúdióvá alakítottam a régi lakásomat az unokaöcsém kedvéért, akiből minden bizonnyal híres fotós lesz. Vagy csillagász. Vagy zenész...- ha lenne ideje mindenre, polihisztor lenne, szerintem mindenhez ért, és amibe beleveti magát, abban profizmusra törekszik.
- Igyekszem helyt állni, mint háziasszony...- nézek körbe, noha hogy most csillog-villog a lakás, még Sebastian segítő keze is benne van- Egészen más úgy élni, hogy nem csak magamról kell gondoskodni. Illetve... Ez így nem is helytálló. Megtapasztaltam, milyen érzés, amikor gondoskodnak rólam, és szeretném ezt meghálálni...
Elakadok. Ez az egész így olyan bonyolultnak tűnik. Pedig csak én teszem azzá. A hajamat birizgálom, félre tettem a kanalat.
- Szóval... Olyan fura az egész... tudod, ilyesmiről álmodtam egész életemben, mégis... hiányzlk valami. Belőlem. Mindig igyekszem jobb lenni, szorgalmasabb, háziasabb..., de...- az ajkamba harapok. Miért érzem úgy szüntelen, nem vagyok elég jó? - még megfogalmazni sem tudom, mi a baj...
Hirtelen nagon érdekes lesz a tányérom tartalma: ahogy a tejföl kkicsapódott a forró levesben.

- Szóval kutya jó...- nevetek. Ez aranyos. Igaz, hogy most sem értem.
Hát jah, a francia bagettel csak az a baj, hogy Los Angelesben nem lehet kapni.
Nem sok férfiról mondanám el, hogy a bizalmamat élvezi. Igazából nem is gondoltam rá, hogy valaha ilyen kapcsolatba kerülünk (főleg azok után, hogy legelsőzör azt hittem, valami rossz hírt hozott nekem). Abban azonban biztos vagyok, a titkaim jó helyen lennének nála. Más kérdés, hogy saját elmondása szerint is inkább magának való ember, és nem igazán társasági lény..., így nem tudom, mennyire tudná értelmezni a problémáimat (és azokba beleélni magát).
Mosolyogva vonok vállat.
- Én a krumplival vagyok úgy, mint te a rizzsel, de a világ így kerek, nem? - szerintem ez is csak egy dolog, ki mit szeret, mit mivel eszik. Egyikőnk sem több, vagy kevesebb az ízlése miatt.
- Fotóstúdió. Sajnos, nem túl nagy a szoba, de a méreteihez állítottuk be a lámpákat és a derítőket meg a mindenféle felszerelést, és padlótól mennyezetig homogén... Szóval ideális a fényképezéshez, mert semmi sem zavarja a témát- Reeventől tudom, mennyire zavaró, ha szűk térben kell fényképezni, és akkor még nem beszéltünk a bútordarabokról, amelyek korlátozzák a lehetőségeket- A csillagászat most még csak hobbi, bár foglalkozik vele, sokat olvas a témával kapcsolatban. Ki tudja, mi lesz belőle? - Meglehet, jobban érdekli majd, mint a fotózás, vagy a kettőt összeköti..., nem tudhatom.
- Sosem gondoltam erre úgy, mint valami egyenletre...- nem értem, miért fontos, hogy valamiből egyenlő részben vegyük ki a részünk- Talán pont abban van a dinamika, hogy az egyikünk mindig túlszárnyalja a másikat- Legalábbis... érzek abban motivációt, hogy mindig jobb és jobb szeretnék lenni... Felnőni Sebastianhoz. Más kérdés, hogy néha úgy érzem, nem vagyok rá képes, és sosem tudok olyan lenni, mint ő.
Mielőtt reagálhatnék arra, amit ezzel kapcsolatban mond, saját élményét meséli el. Azonnal érzem, hogy mire céloz, és magamba nézek. Való igaz, ez rám is igaz, hogy azon igyekezetemben, hogy megfeleljek másoknak, elvesztek valamit. Görcsösnek tűnhetek vagy éppen közönyösnek, hiszen úgy érzem, az a Lia, aki én vagyok, nem kellene senkinek. Pedig... mindig arra vágytam, hogy úgy szeressen valaki, amilyen vagyok. Önmagamért.
Tovább maradok csöndben, mint ahogy illene, de a választ (ha egyáltalán számít ilyesmire), nem akarom elkapkodni. Nem hiszem, hogy Sebastianból hiányozna valami. Belőlem annál inkább, és nem nehéz rájönni, hogy a már elveszített önbizalmam az. Erről nem Sebastian tehet. Én vagyok gyáva. Én nem engedem, hogy a lila köd-szerű állapot újra megmásítsa számomra a valóságot. Nem merek repülni, nehogy megint nagyot zuhanjak. Meglehet, tényleg csak annyit kéne tenni, hogy önfeledten élvezni, amiben részem van, elengedni az érzést, ami ki akar törni, és kockáztatni... Kockázat boldognak lenni? Sebastian azt mondta...
- Köszönöm- mondom Usuinak, mert azt hiszem, valóban segített valamit megérteni. Örülnöm kell annak, amim van, és nem félni attól, ami lehet. Bolond vagyok. Önmagamat korlátozom. Saját magam állok a boldogságom útjában. Képes vagyok túllépni a sérelmeimen, a félelmeimen?
- Talán éppen a megfelelni akarás csorbítja az örömöt. A magyarok azt mondják, nem akarásnak nyögés a vége, de meglehet, akkor is, ha túlzottan akarjuk...?- Lehet ezt sokkal egyszerűbben is csinálni. Ahogy Usui huga, csupán a maga szórakoztatásával ért el elismerést. Bár egyenlőre fogalmam sincs, miként lehet ezt megvalósítani, biztos vagyok benne, hogy ez a példázat nyomot hagyott bennem. Nem fogom elfelejteni.

- Pedig most éppen én mondtam. Oké, csak vicceltem- nevetem el magam. Korábban én sem hallottam még ezt, hogy "kutya jó".
- A fényképezéshez én sem értek. Csak rácsodálkozom a szép fényképekre. Reeven jó képeket csinál, tetszik, ahogy lekapja a dolgokat. Olyan egyszerűnek tűnik minden, de ha én csinálnám, tuti, nagy maszatolás lenne belőle...
Bólogatok, igazat adva neki, amikor a pályaválasztásról beszélgeünk.
- Nos, ez igaz. Nem is tudom, én is néha megkérdőjelezem, jó-e, amit csinálok, vagy váltanom kéne? Időnként pont az kapcsol ki, ha egyedül vagyok és alkothatok... Tudod, térfonástól kezdve a lakásfelújításig mindent magam csinálok...- vállat vonok. Egyenlőre nincs égető szükségérzetem, hogy változtassak a munkahelyemen- Nem is baj, ha Reeven ennyi felé mutat érdeklődést. Ha többfélét tud, bizonyosan az életben is könnyebben boldogul.
- Ó, igen, ne haragudj!- nem is lehetne egyenletbe rendezni... Ugyan mivel tudnánk mérni?
- Igen- mondom kurtán, és részemről a téma be is van fejezve. Nem tudnám megmondani, mi az oka, hogy Sebastian és közöttem nem működik a dolog. Néha olyan kétségbeesett vagyok, hogy az az érzésem, nem előre, hanem hátrafelé megyünk, lemaradunk...
A tanmeséjét akár én is magamra húzhatnám. Minden nagyon egyszerűnek tűnik... Nekem mégis nehéznek túnik. Már annyira félek, hogy elrontom, hogy nem is tudok semmit igazi örömmel csinálni. De ha így is van, megtanultam belőle valamit. Talán, ha belekezdünk a festésbe, megint sikerül átzökkennem...
Nem zavaróak a csöndek, Usui eszik közben, és nem tűnik türelmetlennek. Amúgy sem hiszem, hogy minden szavára választ várna. Csak beszélgetünk. Igaz, ő beszél többet.
- Nem vagyok éppen a kitartásomról híres... Tanulni jó volt, és könnyen elsajátítok bármilyen tevékenységet, ha valaki egyszer elmondja, mit, hogyan kell csinálni... De egy társkapcsolat pl. nem ilyen. Ott nincsene lefektetett szabályok, amiket feketén-fehéren elő lehetne szedni: A esetben ezt csináld, B esetben meg azt. Úgy érzem magam, mint smikor biciklizni tsanultam: hatalmasakat estem és jól megütöttem magam, mire megtanultam végigkerekezni az utcán.
Én tudom, hogy mit szeretnék, de az erre irányuló tgörekvéseim sorra kudarcot vallanak. Ki szereti, hogy állandóan csalódjon? De ha állandóan védekezek, az se jó. Mintha nem mernék felülni se, nemhogy elindulni! Szóval, lassan ott  tartok, hogy gyűlölöm magam, amiért Sebastian nyakán élek. Mert hogy nem a segítsége vagyok, az biztos. Társa? Barátja? Kedvese? Egyre távolabb érzem magam ezektől, és ettől még jobban stresszelek.
- Egészségedre!- mondom, mivel Usui befejezte a levest. - Nem baj, ha tartunk egy kis szünetet, én se tudnék azonnal többet enni...
Berakom a tányérokat a mosogatógépbe, a többi csetres mellé, amit felhasználtam, és elindítom a programot. Legalább ennyivel előrébb vagyok.
- Átmegyünk addig a nappaliba? Ott sokkal kényelmesebb üldögélni, mint itt!- javaslom Usuinak. Ha jónak látja, akár a filmet is elkezdhetjük nézni.

- Ez igaz, de Reeven ért hozzá. Mesés képeket készít!- bólogatok. Én biztosan nem tudnék ennyit kihozni belőle, mint ő.
- Abban reménykedem, hamarosan Reev is eljut erre a szintre. Tudod, hogy saját kiállítása legyen. Szeretne mihamarabb a saját lábára állni, és ehhez elengedhetetlen, hogy sokan ismerjék a munkáit, a nevét. Ebből akar megélni...- tudom, hogy nagy fába vágta a fejszéjét, de hiszek benne, mert tehetségesnek tartom.
- Nos, van olyan munka, ami álommeló?- kérdem mosolyogva Usuit. ha van is, nem az átlagembereké- Mindennek megvannak az árnyoldalai.
Örülök, amikor egyetértünk. Bár Usui maga is békés természet (magamat is annak tartom), nem hiszem, hogy ez csak azért működik közöttünk, mert egyikünk sem akar vitatkozni.
Usui szerint az emberek nem bonyolultak. Nem akarom kiábrándítani, hogy éppen most beszélget eggyel. Elismerem, hogy vannak hibáim, vannak komplexusaim, és emiatt gyakran "fura" vagyok a szeretteim szemében. Usui azonban nem támaszt velem szemben elvárásokat, így megfelelési kényszerem sincs. Megértjük egymást, beszélgetünk, és mindenki megy a maga dolgára. Az együtt töltött idő kellemes és sokszor hasznos, de érzelmileg óvva vagyunk egymástól. És ez nem azt jelenti, hogy nem kedvelem, vagy ne kedvelne ő.
- Akkor csak rossz volt a hasonlatom...- vonok vállat, jelezve, hogy mindegy, nem éri meg az idő, hogy erre fecséreljük. Megértem azt is, rossz ajtón kopogtatok, ha Usuitól várok párkapcsolati tanácsot. Talán éppen azért ilyen könnyű vele kijönni; semmi sem befolyásolja a véleményét. Se jó, se rossz tapasztalat. De vajon jól van ez így?
- No igen, de ami jó nekem, nem biztos, hogy a másiknak is az. Vagy fordítva- mintha erről beszélgettünk volna már.
Usui közben befejezi a levest, én is megeszem a saját adagomat. Eltelünk vele, így a palacsintát későbbre halasztjuk. Bepakolok a mosogatógépbe (három tányér, néhány evőseszköz, mi az?), elrakom a kenyeret és a tejfölt. Két perc az egész. Usui felajánlásán csak nevetve rázom a fejem.
- Gyorsan megy ez!
Aztán bemegyünk a nappaliba.
- Nocsak, játékot is hoztál? Mifélét játszanál? - kérdezem vidáman. Talán nem véletlenül kérdezi.
Szeretek vele játszani, kikapcsol, bármit is csináljunk. A film ráér később is (azalatt palacsintázni is lehet). Ha kell valami segédeszköz a játékhoz, kerítek, ha viszont ő hozott, egyszerűbb a dolgom, csak hagyom, hogy megtanítson rá. Könnyen ráhangolódok a játékra is, a filmre is. Jó kikapcsolódni a hétköznapokból.

Bólintok, ez igaz. Lájkolják a képeit, nem hiszem, hogy csak az ismerősei.
Ahogy abban is egyetértünk, nincs igazi álommeló. Sokan irigykednek erre vagy arra, de igazából mindenki panaszkodhatna valamire. Attól függ, ki milyen beállítottságú.
- A hasonlatom...- kuncogok a kezem mögött. Bár igaz, ami igaz, a hangulatom is rossz néha. Néha? De ezt most szerintem csak elértette. A beszélgetést biciklizeséhez hasonlítani tényleg... fura. Na mindegy.
- Néha eleve úgy ébredek, hogy rossz a hangulatom. Nincs különösebb oka, de húz az ágy, nyűgös vagyok, a kávé is keserű... Nem igazán szeretem, ha mások ezt észreveszik rajtam. Tudod, mindig valami okot feltételeznek mögötte. Nehezen hihető, hogy nincs oka...- az ajkamba harapok, mielőtt folytatnám- És igazából... ha van is oka... akkor azt kéne felszámolni, nem? Az is az én dolgom. Nem várhatom el, hogy helyettem oldja meg valaki...- elmerengek közben.
- No igen, ez igaz- bólogatok hevesen. Épp a minap beszéltük meg ezt Reevennel is. Már nem is keresek kifogásokat, miért nem akartam sokszor szavakba önteni, amit érzek, amit gondolok. Igaza volt, és én igyekszem tanulni a hibáimból.
Elrakom azt a néhány tányért és edényt, amit használtunk, és az étkezési pihenőben átmegyünk a nappaliba. Usui ötlete, hogy játszunk valamit, felébreszti bennem a gyereket.
- Hát van itthon magyar kártya és francia kártya, vannak dobókockák...- sorolom, ami először eszembe jut, s egy pillanatra elmosolyodom, mert eszembe jut Reeven karácsonyi ajándéka. Érdekes játék, de nem ide való. - Milyen ajánlatod van neked, ami nem materiális?- kuncogok. Szeretem a szellemi játékokat is, tehát nem zárkóznék el, ha ilyesmit ajánlana.