Az oldal teljes tartalmát csak regisztrált és elfogadott karakterlappal rendelkező felhasználók tekinthetik meg!
 
HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszót!
KARAKTERES HÍREK
2015/2016-os tanév II. félév
Üzenődoboz
USERES JÓSÁGOK
STATISZTIKA
ÖSSZESEN
81 fő - 46 férfi / 35 nő
VIZUÁLIS KOMM.
11 fő - 6 férfi / 5 nő
KLASSZIKUS KOMM.
12 fő - 7 férfi / 5 nő
MŰSORGYÁRTÁS
9 fő - 4 férfi / 5 nő
MARKETING KOMM.
7 fő - 2 férfi / 5 nő
FILMMŰVÉSZET
13 fő - 8 férfi / 5 nő
OKTATÓ
5 fő - 3 férfi / 2 nő
VÁROSLAKÓ
24 fő - 16 férfi / 8 nő
Latest topics
» Kapj le! - Louis és Reeven
Yesterday at 23:04 by Reeven Callagher

» Mit szólnál ha... ~ Julian&Usui
Kedd. Nov. 29 2016, 22:52 by Usui Kazuki

» Christopher & Kouji - it's your bad luck that you crossed my way
Hétf. Nov. 28 2016, 01:11 by Kouji Oohara

» Please, play with me!
Szer. Nov. 23 2016, 17:19 by Lana Evens

» Stanley Collins
Kedd. Nov. 22 2016, 20:33 by Stanley Collins

» Gyilkos szándékok Usui-Kenny
Szer. Nov. 09 2016, 17:45 by Kensington L. Lockwood

» Kaland haladóknak ~ Reeven&Seby
Hétf. Okt. 31 2016, 20:51 by Sebastian McBridge

» Aki indul: odábbáll; aki vitéz: helytáll. ~ Josh & Suzy
Vas. Okt. 09 2016, 15:43 by Suzanna Crystal

» Sarah és Daryl - második randi
Kedd. Okt. 04 2016, 15:11 by Daryl Brooke

» "Pörgés" Reev és Felix
Vas. Okt. 02 2016, 17:06 by Reeven Callagher

Top posting users this month
Samuel T. Collins
 
Eric A. Blake
 
Leopold K. Lindhardt
 
Reeven Callagher
 
Felix Kaleolani
 
Suzanna Crystal
 
Quentin Collins
 
Dominic Tveit
 
Louis Tagliavini
 
Design: Izzie & Bree

A jobb megjelenítés érdekében használj Google Chrome böngészőt!

Share | 
 

 Régen is volt már... ~ Chris & Usui

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Usui Kazuki
Klasszikus kommunikáció
Életkor : 25
Foglalkozás : Rendőr
Hozzászólások száma : 632

TémanyitásTéma: Régen is volt már... ~ Chris & Usui   Hétf. Júl. 13 2015, 19:45

Végzett az egyetemen, kivételesen nem a kollégiumba indul, hanem saját lakásába, mert van egy könyv, amit el akar onnan hozni, de akkor már ott is marad. Két szobatársa úgy sem hiányolja majd, van egy olyan sejtése. Az igazat megvallva, kellemes nosztalgiával emlékszik vissza arra az időre, mikor Zinnel osztozott rajta. Seth eléggé... érdekes alak. A harmadik csendestárs meg túl csendes is, néha észre sem venné, ha nem tudná hogy itt lakik. Szokásosnak mondható öltözékben tart hazafele: egy fekete izompóló és egy kék farmer, kissé koptatott, tornacipő. Hajdanán sosem vett volna fel ilyet, egyrészt mert az ing volt az alap öltözék, vászonnadrág, bőrcipő, na meg mert akkor elég vézna legény volt, ellenben most. Mára áll is valahogy rajta az effajta feszesebb ruha is, nem csak lóg.
Ahogy halad az utca zajos forgatagában, magához mérten elgondolkodik, Amelián az esze, másfele, éppen hogy észreveszi a vészesen gyorsan közeledő kerékpárost, aki az utolsó pillanatban ránt a kormányon, Usui maga pedig egy férfinek esik kissé, de annyira nem hogy ki tudja zökkenteni egyensúlyából. Adódhat abból az aprócska tényből is a dolog, hogy vagy két fejjel magasabb az illető és szintén izmos, izmosabb is talán mint Usui maga.
-Elnézést... bizonyos fiatalok nem ismerik a bicikli utat, hiába az lenne a szabályos és a praktikus... Bah... - Csóválja a fejét, majd felnéz a másikra, míg reflexből porolja magát, simítja a ruháját, ismerős neki az idegen arca. Ez csak abban nyilvánul meg, hogy valamelyest összeszalad a szemöldöke. Kicsit meg is torpan, de ez betehető az adrenalin löketnek is akár, bár mi tudjuk, hogy Usui ilyeneken nem szokott fennakadni, nehéz kizökkenteni.

_________________




A kíváncsiság nem elég indok arra, hogy veszélybe sodord magad.
A tudás kényszere azonban megéri a kockázatot.




Usui...
Vissza az elejére Go down
Christian S. Storm
Városlakó
Életkor : 30
Foglalkozás : kaszkadőr - volt iraki katona
Hozzászólások száma : 16

TémanyitásTéma: Re: Régen is volt már... ~ Chris & Usui   Kedd. Júl. 14 2015, 00:18

A város forgatagában kicsit feszengve haladok előre. Nem azért mert nem bírom a tömeget, sem azért, mert vagy három napja megint alig alszok. Egyszerűen csak feszült vagyok, mint általában mindig, és ezt most megspékelték még egy lapáttal. Nem tudom, mennyit vagyok még képes elviselni. A terapeutámtól jövök, és eléggé felzaklatott az állandó faggatózása.
"Meséljen a gyerekkoráról!" "Hogy érez akkor, ha az öccsére gondol?" "Bűntudata van? Miért? Mert meghalt, vagy mert úgy érzi, maga hajtotta a katonasághoz, a veszélyhez, ez által a halálba vezető útra? "
Utálom azt a csajt, de tényleg, és ha nem lenne kötelező járnom hozzá, már rég faképnél hagytam volna. De sajnos nem tehetem, nincs mit tenni, a hadsereg előírása, ez van. Ha nem járnék, nem is dolgozhatnék, és akkor tutira halomra lőném magam hétszer. Vagy nyolcszor. Attól függ.
Az utcán a tömeg egymást taposva kavarodik. Egy csapat megáll a zebránál, majd egy emberként indulnak meg a zöldnél, egymást lökdösik, néhányan taxiért intenek, és biciklis futárok cikáznak fantasztikus ügyességgel szlalomozva az emberek között, nem kis felháborodást keltve a nép között.
Egy apró termetű, köpcös pacák épp előttem téblábol. Alig ér a mellemig, fekete öltönye megfeszül a hátán, ahogy aktatáskát és hatalmas szendvicset egyensúlyozva telefonál. Kopaszodó fején izzadtság csillog, és hangosan ordibál, ha jól sejtem a titkárnőjével, valami bróker lehet, vagy ügynök, nem tudom. Kissé türelmetlenül túrok bele a hajamba, de tartom vele a rohanó lépést, nem mintha sürgős dolgom lenne, órák múlva lesz csak a forgatás. Mégis, már megszokásból is felveszem a ritmusát a városnak, mert így könnyebb. Ha belassulok, túlzottan lesz időm gondolkodni. Az pedig nem jó.
A pasi talál a tömegben egy kis rést, és észreveszem, hogy épp át akarja tuszkolni rajta magát, amikor a szendvicse és a telefonja hirtelen kiesik a kezéből, egyenesen a szürke betonjárdára. Automatikusan torpan meg és hajol le, én meg, ha csak nem akarok egyenesen a hátsójába rohanni, kénytelen vagyok oldalra lépni. Épp ekkor érzem meg a nekem csapódó testet.
- Hé, nem tudsz...- kezdek bele automatikusan a mérgelődésbe, aztán inkább elhallgatok, mert a nekem csapódó ember azonnal elnézést kér. Én meg megbocsájtó vagyok. A terapeutám szerint gyakorolnom kell a megbocsájtást. Kicsit megingok, de azért nem számottevően, reflexből nyúlok, hogy segítséget nyújtsak, vagy megakadályozzak egy esetleges esést, de hamar látom, hogy nincs rá szükség. Lenézek, nálam jóval alacsonyabb, szálkás termetű, fekete hajú srác áll, a ruháját igazgatja, miközben egy bicajos eszeveszett sebességgel rohan el mellettünk.
- Semmi gond...némelyek nem tud...- kezdek bele én is az általánosan elfogadott "béna voltam, te is, keressünk közös ellenséget, és utáljuk azt!" terápiába, mikor a srác rám néz, ez pedig egy pillanatra megdermeszt. Keleties vonásai vannak, és egy amerikai embernek általában egyik keleti olyan, mint a másik, de nekem nem. Ezek a vonások, ez a hanghordozás...Összehúzott szemekkel, elnémulva pislogok a srácra, és próbálom meghatározni, hogy most csak a képzeletem űz csúfos játékot velem, vagy a sorsom gondolta úgy, hogy ideje egy kis nosztalgiának. Félve, kicsit óvatosan méregetem a srácot, mire észbe kapok.
- Öhm, elnézést,de...- mondom zavartan a hajamba túrva, és észreveszem, hogy ő is méregetni kezd. Talán igaz lehet? - Kazuki? Usui Kazuki? Te vagy az? - kérdezem hitetlenkedve, és barátságos, de kissé zavart mosolyt varázsolok az arcomra. Nem tudom, csak a szemem káprázik-e, azt sem, hogy ennyi év után emlékszik-e rám még, ha ő az, de egy próbát megér.
Vissza az elejére Go down
Usui Kazuki
Klasszikus kommunikáció
Életkor : 25
Foglalkozás : Rendőr
Hozzászólások száma : 632

TémanyitásTéma: Re: Régen is volt már... ~ Chris & Usui   Kedd. Júl. 14 2015, 17:52

//Imádtam a hszed Very Happy //

A tömeg, az állandó tömeg, ami hömpölyög, mint egy lusta folyó, ami egy masszára emlékeztet, felteszi a kezét, hogy "jelen". Állítólag Tokio sokkal meredekebb zsúfoltság tekintetében, de mivel Usui maga sosem járt még ott, nem tudhatja, maximum szülei emlékeire építhet, filmekre, könyvekre... de az nem olyan. Mikor ennek a szerencsétlen fölbolydult méhkasnak pont azt a szegletét kapja ki, amiben majdnem nekimennek biciklivel, ő is zsémbesebb lesz, de most közel sem annyira, mint mikor anno abba az üzletemberbe ment bele az egyetem előtt. Most eszébe jut, hogy bocsánatot kéne kérnie, noha a biciklis hibázott, tegyük hozzá. Ezzel "le is kenyerezi áldozatát" nem esnek neki kígyót békát kiabálva, már megérte. Rendbe is próbálja szedni magát, de inkább csak a pedánssága művelteti ezt vele, koszos nem lett. Felnéz a másikra, pislog hogy bennreked a mondat és nem tudja meg a boldog befejezést miszerint békés együtt értésben távozhatnak tova. Ismerős neki az ismeretlen, de hirtelen nem tudja hova tenni. Vagy csak nem akarja? Ő, aki menekül mindenki régi ismerős elől... nem kizárt. De kissé elképed, mikor a nevén szólítják, ez a zavart mozdulat, a hanghordozás, a markáns vonások... hátulról előrekúszik jó pár emlék és megkapaszkodik, jelezve, maradni óhajt, elkerülhetetlen az emléközön. Látszik kicsit ki is zökken szokott faarcából, úgy ledöbbent.
-Chris.... tian. - Fejezi be esetlen, mert anno Hinatával csak Chrisnek hívták, ellenben a mostani énje sosem becéz senkit. Még Demetriát sem, akinek a jelleme sikítva könyörög azért hogy Deminek legyen hívja. - Nem láttalak már... már vagy tíz éve talán... talán kevesebb... - Hirtelen nem tudná megmondani, csak annyi bizonyos, emlékszik, hogyne emlékezne fájó-édesen a régi napokra, a kellemes négyes-találkára, beszélgetésekre. Chris azon srácok egyike volt, akiket kedvelt és kereste a társaságát, ha tehette. Köztudottan folyton tanultak a Kazuki örökösök, de Chris-szel és Jason-nel azért néha külön is összefuthattak, ha tehették.
-Öhm... ne... álljunk itt... megint elsodornak... a jóképességűek... - Ilyen összeszedetlen sem volt jó ideje, noha régen könnyen zavarba jött minden apróságtól is ha jól volt tálalva. Ez inkább tanácstalan zavar, még próbálja felfogni, hogy régi barátot lát. Barátot? Kétli barátként tekintene rá a másik ennyi év kihagyás és hallgatás után. Ellenben ha követik akkor valami félreesőbb helyen áll meg, hogy zavartalan tudjanak beszélni. Akar beszélgetni a másikkal egyáltalán? Tépelődik... Chris mindig is könnyed és barátságos volt, vakmerő és szilaj, nehéz volt nemet mondani. Most sem óhajt, nem is tudja miért. De elfutni lenne értelme? Szégyenteljes volna. És tulajdonképpen mitől fél? A szemrehányástól? Megeshet. De jobb hogy nem látta akkor senki, a mestere szerint annyi elfojtott düh és keserűség volt benne, hogy már-már fullasztó volt. Christ és Jasont pedig ennél sokkal jobban szerette, mintsem bármi ártó érje őket általa.
Inkább nekidől a közeli épület falának és zsebre vágja a kezeit. Nem megszokott viselkedés tőle, bár ki tudja. Nem tudja mi megszokott és mi szokatlan, főleg a szemben lévő férfinak. Te jó ég már nem is fiú, férfi...
-Rég nem találkoztunk, csodálkozom, hogy megismertél. - Mondja már összeszedettebben, kimértnek mondhatóan, de Usui alapjáraton mindig is ilyen volt, csak most annyiban romlott, hogy nincs mimikája, kifejezéstelen az arca. Csak a szeme fürkésző, izgalomtól csillogó, ahogy tekintetét a másikra emeli.

_________________




A kíváncsiság nem elég indok arra, hogy veszélybe sodord magad.
A tudás kényszere azonban megéri a kockázatot.




Usui...
Vissza az elejére Go down
Christian S. Storm
Városlakó
Életkor : 30
Foglalkozás : kaszkadőr - volt iraki katona
Hozzászólások száma : 16

TémanyitásTéma: Re: Régen is volt már... ~ Chris & Usui   Szomb. Júl. 18 2015, 01:04

Igazán pöpec példánya vagyok a férfiúi nemnek, tulajdonképp mondhatnám azt is, hogy igazi díszhím. Hisz magasságom felemel az átlagemberek fölé, deltáim méretei pedig vadászrepülők szárnyaihoz hasonlatosak. Izomzatom igen figyelemre méltó, és arcom sem elhanyagolható összerakottságú. Ha valaha atomjaira hullana a Dávid szobor, simán lehetnék a következő gigászi méretű szoborgyönyörhöz modell az eljövendő évszázadoknak, hogy rajtam mutassák be a szobrászoknak a teljesen egészségtelen, de amúgy tök szabályos testtartást, az üveges, semmit mondó tekintetet, és...ja nem, azt nem, sosem leszek dauerolt ficsúr, jó lesz a hajam így is. De a lényeg akkor is az, hogy tök jó csávó vagyok. Persze belőlem is hiányzik a hiba, így vagyok tökéletes. Na jó, ez téves, hisz testemet több tetoválás is díszíti, egy hatalmas angyal beteríti például az egész hátam, és csak aki tudja a sztorit, az látja meg a festék mögött a lényeget, a hegeket. A lényeg viszont, hogy magas és nagy darab vagyok, így mikor a pasas, az alacsony, köpcös és nagyon hangosan ordibáló megtorpan előttem, igazán szerencsésnek mondhatja magát, hogy nem esek rá. Talán túl sem élné. Megnyugodván, hogy a feltételezhetően tíz percen belül szívinfarktust vagy stroke-ot kapó pasas nem általam találkozik a nagy kaszással, arrább sasszézok, hozzáteszem, a helyzettől függetlenül bravúrosan elegánsan. S épp abban a pillanatban, mikor az elégedettség forró csokoládéként egy téli estén megmelengetné szívemet, valaminek nekivágódok. Vagyis, valami vágódik nekem a forgatagban. A mellkasom teljes szélességében átmegy üstdobba, ahogy a nem is valami, hanem egyenesen valaki nekem csapódik. Felháborodok, nanáhogy. Ki merészel olyan bátor lenni, hogy egy ilyen rémséges pszichológuslátogatás után még ellenemre mer törni? Legszívesebben ordítanék. Bele is kezdek, de a tény, hogy az illető beelőz, elveszi a kedvem attól, hogy szisztematikusan megszabadítsam a nyakát a fejétől. Miért tenném? Hisz elismerte, ő volt a hibás, meg a biciklis, mert nem vállalta be azt, hogy a védelmem érdekében inkább hárman, a két pasas meg a fémparipa kiborggá egyesüljenek. A pszichológus meg amúgy is azt javasolta, hogy legyek oly kedves, és kissé kurtítsam meg a heti letépett fejek, összetört életek, szétszabdalt álmok és vágyak listáját. Ne akarjam a közértest, a benzinkutast, de a szomszéd lépcsőházban lakó bolondos macskás vénasszonyt sem mindenáron megleckéztetni és az általam helyesnek vélt útra téríteni. Nem vagyok én holmi honfoglaló hun, vagy arab terrorista, hogy mindenkire rákényszerítsem az akaratom, ha épp rossz pillanatomban találnak meg. Igazán lehetnék toleránsabb, türelmesebb az embertársaimhoz, hisz ahogy nekem, nekik is lehet nehezebb napjuk, s a megbocsájtás, bizony hatalom. Hát úgy döntök, egye kutya, ideje egy kis megbocsájtásnak.
Lehengerlő érzéssel juttatom az idegen tudtára, hogy igen, megértem, és lássa, milyen rendes gyerek vagyok én, nem pokoli grillre való, hát megengedem, hogy együtt hibáztassunk rajtunk kívül mindenki mást a kerek egy világon, kezdve az indián őslakosokkal és Kolombusz Kristóffal, na meg az ufókkal. Mert az úgy trendi meg macsós meg p.i.m.p. Az ütközés következtében azonban nem várt találkozást ajándékoz nekem az élet. Az előttem tébláboló fiatal férfi vonásai nagyon emlékeztetnek valakire, amiről eszembe jut sok régi emlékkép, amit már olyan régen idéztem fel, hogy abban sem vagyok biztos, igazak voltak-e valaha. Bátortalanul, de határozottan reménykedve kérdezek rá, hogy gyerekkorom meghatározó személye áll-e előttem teljes életnagyságban, vagy sem. Végül is, mi történhet? Legfeljebb azt mondja, hogy nem, na és? Akkor tévedtem. De a memóriám nem csal. Mert kimondja a...nevem. A teljeset. Arcán az a fajta döbbenet ül, amit akkor láthatunk valakin, ha olyan emberrel találkozik, akit vagy még sosem, vagy már olyan régen látott, hogy szinte kihalt az életéből. Én azt hiszem utóbbi kategóriába tartozom. Pedig nem haltam meg teljesen, még, ha a szívem most ki is hagy pár ütemet. Széles mosoly szalad az arcomra, és már szinte mozdulnék, hogy kölyökkutyaként ugorjak a nyakába, múltam olyan szeletkéjének bizonyítékaként, amiben még boldog voltam. De látom, ahogy visszavonulót fúj, így a mozduló kezemet, hogy ne legyen túlzottan feltűnő és kínos, a kézfogás, ölelés helyett egy tarkóra simításra irányítom, remélve, hogy ezzel megmenthetem a helyzetet.
- Igen...sok éve már, hogy utoljára...- kezdek bele, aztán mosolyom megenyhül. Eszembe jut, hogy mi történt a családjával. Sokként ért bennünket a hír, hogy mi történt velük. Emlékszem, az öcsém hetekig sírt Hinatát és a szüleiket gyászolva, és persze hiányolta a barátját is, Usuit, aki úgy tűnt el akkor az életünkből, mintha sosem létezett volna. Csak a kandalló felett álló képek jelezték, nem álom volt, nem káprázat, a Kazuki família igenis az életünk meghatározó része volt, amit drasztikusan kiszakított egy ismeretlen világ ismeretlen ellensége(i). Sosem hallottunk többé Usuiról. Én még egy ideig kutattam utána, de aztán apám leállított. Azt mondta, jobb, ha ebbe nem folyok bele. Nem tudom, tudott-e bármit, miért történtek ezek a dolgok. Én nem sírtam. De onnantól kezdve kissé mássá váltam én is, jobban megbecsültem a családomat, annak ellenére, hogy mindig összetartóak voltunk. Közelebb kerültem az öcsémhez, és fájó szívvel hallgattam, mikor azt mondta, szerinte tetszettem Hinatának. Sokszor gondolok rá azóta is, keresem a pontokat, vajon igaza lehetett-e Jasonnek? Vajon elszalasztottam a lehetőséget, hogy esetleg megadjam neki, amire vágyott? Ha nem is teljesen, de legalább a figyelmet, vagy annak a lehetőségét, hogy másként nézzen rám? Vajon okoztam neki akaratlanul fájdalmat? Hisz gyermekéveknél sok tud lenni pár év, Usui pedig öt évvel fiatalabb, mint én, a húga meg szinte gyerek volt még, de...én Usuit és Hinatát is nagyon-nagyon kedveltem, sőt, merem állítani, barátaimként szerettem őket, vagy, mint még két adoptált kistesót. Karót nyelt banda volt, ahogy Jason is, de nagyon jól elszórakoztunk, sok olyan dologra rávettem őket, ami segített nekik kicsit áttörni a gátakat, kicsit kilépni a folytonos tanulás örökös örvényléséből.
Csak nézek le rá, és nem tudom elhinni, hogy ennyi év után itt van, még arról is elfeledkezek, hogy időközben mennyi minden történt velem, amit feltételezem, nem tud. Ő az, aki előbb tér magához, és javasolja, hogy menjünk arrébb, mielőtt a sürgősségin kötünk ki.
- Huh...oké. Ez jó ötlet. - simítom nadrágom szárára a tenyerem, hogy így érjem el, hogy legalább egy kicsit szárazabb érzetem legyen. Követem, és én is megállok a ház falánál. Nézem, épp úgy, ahogy annak idején is néztem, amikor valamit ki akartam szedni belőle. Most nem akarom ezt tenni, semmi erőszak, egyszerűen csak muszáj néznem, mert félek, ha lehunyom a szemem, eltűnik. Magam sem tudom, miért akarom magam mellett látni, hisz jól tudom, előbb-utóbb eljutunk arra a pontra, amikor visszavonulót kell fújnom. De amíg itt lehet...
Zsebre vágott kézzel áll meg. Nem akar kontaktust, amit megértek. Érdeklődve figyelem.
- Először nem voltam benne biztos, de...- nevetek fel kissé - ezt a fejet nehéz kiverni az emlékezetből. - mutatok az arcára mosolyogva. - Sokat változtál, de jól nézel ki, cimbora. Mégis, mit keresel te errefelé? Úgy...- mondom, és idegesen rándul meg a szemöldököm. Most támadjam le azzal, hová tűnt el olyan hirtelen? Azt kéne? De aztán rájövök, nincs ideje annak, hogy számon kérjem, sem annak, hogy szemrehányást tegyek. - De örülök neked, tényleg. Szóval...mit csinálsz mostanság? Mi van veled? - kérdezem, és kicsit esetlennek, bénának érzem magam, a cipőm orrát kezdem fixírozni. A fejemben lévő gigászi Dávid-szobor énem törpe méretűvé zsugorodik, bemászik a nadrágom zsebébe, majd alaposan megstoplizza a golyóimat. Hogy lehetek ennyire nyámnyila és ideges? Miért nem merek rákérdezni ennyi év után, hogy miért hagyott el minket is?
Nem tudom a választ. Talán ott rejtőzködik az emlékek között. Talán az ő emlékei között is. Fájdalmas lett volna úgy velünk lennie, mikor mindene odalett? Vagy csak a szülői nyomást hagyhatta végre el? Talán csak kényszerből barátkozott velünk? A gondolatra keserűség éled a szívemben, és tagadásba kapcsolok. Nem, ezt nem kérdezhetem meg. Hisz akkor még nem, de ma már tudom, milyen elveszítened a testvéred. Hinata és Jason hiánya a szívembe mar. Hiányzik a gondtalan gyerekkor. Ma már másként csinálnám. S most? Van esélyem egy újrakezdésre?
Vissza az elejére Go down
Usui Kazuki
Klasszikus kommunikáció
Életkor : 25
Foglalkozás : Rendőr
Hozzászólások száma : 632

TémanyitásTéma: Re: Régen is volt már... ~ Chris & Usui   Szomb. Júl. 18 2015, 16:13

Bárki bármit mondhat, de az nem hogy ez várható és kiszámítható fordulat lenne Usui életében. Gyerekként kevés barátja volt, mert főleg a húgával töltötte minden szabadidejét, miután pedig elvesztette a családját meg is vonta magától a barátok gondolatát. Hogy miért? Bűntudat, félelem... Ő tudta hogy akkor és ott meg kellett volna halnia, de nem ez történt. Ő az élő tanú arra, hogy nem baleset volt, hanem mészárlás. Hogy valaki keresi, hogy valaki még egyszer befejezi amit elkezdett. Ha barátai vannak ne rettegjen-e mindig, hogy bajuk lesz? Vagy ne féljen-e attól, hogy rosszallóan nézik, hogy nem tett semmit, hogy legalább a húgát mentse... Ha akkor és ott nem dermed le, talán még élne. Sok szakember próbálta már gyógyítani a lelkét, de csak a testét sikerült, a fejében ugyan úgy gondok vannak. Egyetlen cél bírja mozgásra a testét és arra, hogy felkeljen és tegye a dolgát, ami nem más mint a bosszú és az igazság. Ettől pedig kiüresedett és semmilyen lett, tudja magáról, mégsem tesz ellene semmit. Miért tenné? Mi értelme lenne? Na most ezekbe a remekbe szabott önpusztító gondolatokba és érzésekbe kavar bele Chris. Mert ő Chris, az a Chris. Az egész ettől a feje tetejére áll és elmosódnak a körvonalak, nem tudja mit csináljon. Menekülne, mert fél hogy kérdőre vonják, hogy számon kérik, vagy ami rosszabb... közlik így már nem kell. Maga sem tudja, csak azt érzi hogy kisebb armageddon tombol benne és azt se tudja mik lennének az ésszerű lépések és mondatok. Szakítsa meg ezt a szálat? Kapaszkodjon bele? Vagy Chris úgy is mindjárt továbbmegy, minek agyal ezen? Tudja jól, hogy ő hagyta el őket, de nem e vág sutba mindent és cselekszik felelőtlenül, ha most újra barátkozik? Bár talán nem... elvégre... Demetriára és Ameliára is kiemelt módon figyel, hogy ne essen bajuk, Chrisre is tud. Ráadásul Chris nem is törékeny nő, sokkal férfiasabb és karakánabb mint volt. Csak eljut ez is a tudatáig. De Chris örök lehengerlő mosolya, jókedve most is meglepi. Vagy pont hogy nem? A kézmozdulat sutaságát észre sem veszi, főleg hogy mostanában kevesen érnek szívesen hozzá, mert olyan kimért és távolságtartó, kezet is akkor fog ha valaki elvárja. Aztán csak közli ne a tömeg közepén ácsorogjanak, míg lesétálják azt a pár métert próbál visszarázódni a semlegesség megnyugtató mocsarába. Nehéz.
-Bah... - Közli könnyedebb és vidámabb hangon, ha nem is mosolyodik el mint annak idején. Általános Usui reakció, jelezve igazat ad. -Mindig is sajnáltalak érte. - Csóválja a fejét, de vidám a hangja. Aztán csak érdeklődve figyel, nem, nem esnek neki. Ez jó? Ez rossz? Gőze sincs. A másokon oly könnyen kiigazodó Usui csak a saját érzelmein nem képes úrrá lenni, szinte törvényszerű.
-Nem sok. -Aztán vesz egy mélyebb levegőt, mit titkolja? -Rendőr lettem, újságírást tanulok az egyetemen. Épp hazafelé tartok. De... nem sietek. - Akarja jelezni, hogy nem akar elmenekülni. Mikor jutott erre a döntésre? Mga sem tudja, természetesen szaladtak a fejébe az emlékek, a gyomrába a melegség, a szájára a szavak. Nem lehet mindig futni... Valamint rá nem jellemző módon olyan szinten kíváncsi mi van a másikkal, Jasonnel, a családjával, hogy szinte feszíti az érzés. A nosztalgia és a honvágy örök kísérői, most pedig még inkább mardossák a lelkét.
-Nincs kedved inni valamit? Persze csak ha nem sietsz... érdekel, hogy alakult a sorsod. - Nem hazudik, de amúgy sem volt soha szokása. Mindig kimondta amit gondol, csak anno még cukorkapapírba csomagolta, hogy ne legyen tapintatlan manapság erre már nem ügyel.

_________________




A kíváncsiság nem elég indok arra, hogy veszélybe sodord magad.
A tudás kényszere azonban megéri a kockázatot.




Usui...
Vissza az elejére Go down
Christian S. Storm
Városlakó
Életkor : 30
Foglalkozás : kaszkadőr - volt iraki katona
Hozzászólások száma : 16

TémanyitásTéma: Re: Régen is volt már... ~ Chris & Usui   Kedd. Júl. 21 2015, 15:59

Általában véve magabiztos vagyok, és ha épp nem akarok kinyírni senkit, kifejezetten könnyed és laza társaságnak mondanak, olyannak, akinek szeretnek a közelében lenni. Nem értem miért, de szuvenír nyihaha nye kukucska protkó, ugyebár, szóval nem igazán érdekel, miért, csak örülök, ha így van. Most, hogy összefutottam Usuival, nem érzem magam könnyednek, sem magabiztosnak. Emlékek ezrei rohanják meg az elmém, és érzések, amiket olyan sokáig el tudtam nyomni magamban, hogy időnként szinte elhittem, hogy nem is történtek meg, nem is éreztem őket soha. Hogy minden, amit egykor átéltem, csupán szürreális álom volt, képzelgés, nem több. Mert így egy kicsit mindig könnyebb volt kívülállóként megélni azokat a dolgokat, amik ekkora fájdalmat okoztak. Mert fájtak. Piszkosul. Annyira, hogy amikor Usui családja meghalt, még sírni sem tudtam. Bent tartottam magamban. Hisz az volt életem első olyan vesztesége, amit nem tudtam megmagyarázni, és tudtam, éreztem, hogy örökre szól. Usui eltűnt, Hinata és a szülei meghaltak. Aztán elteltek az évek, és mikor már azt hittem, a legnagyobb fájdalmam csak az lehet, hogy elhagytam a barátnőmet azért, hogy a seregbe menjek az öcsém után, rá kellett jönnöm, hogy annak ellenére, hogy józan ésszel gondolkodtam legtöbbször, óriási álomvilágban éltem. Mert ezek a fájdalmak is sokat jelentettek, de az, amit akkor éreztem, mikor meghalt az öcsém...A sereg után kijöttem a kórházból, azt kívántam, bár ki tudnám tépni a szívemet a helyéről. Mert annyira fájt, hogy mindenem elveszítettem, hogy képtelen voltam elviselni. Akkor tudatosult, hogy mennyire egyedül vagyok, és hogy jobb nekem, ha nem kötődöm igazán senkihez, mert úgyis elveszítem. Sokan hiszik, hogy mennyire erős vagyok. Főleg, ha a seregben töltött időkről is tudomást szereznek, bár erre még a mai napig nem jöttem rá, hogy mégis hogy juthat a tudomásukra, ha én nem mondom? Rejtély. A lényeg mégis az, hogy nem kell mondaniuk. Látom a szemükben, ahogy rám néznek. "Milyen erős, hiszen túlélte a sereget, Irakot, a háborút, és mégis mosolyog." "Kemény időkön lehet túl, de nem adta fel, ezt nevezem én szívósságnak. " "Egy háborús hős..." Épp ezért érzem minden alkalommal azt, hogy a föld alá süllyednék. Mert nem vagyok hős. Nem vagyok szent, sem jó, de még csak tiszteletre méltó sem. Hiszen én tudom, amit ők nem. Hogy gyógyszereken, nyugtatókon kéne élnem. Hogy ha dolgozni akarok, hetente kétszer pszichiáterhez kell járnom. Hogy éjszakánként újra és újra átélem a háború borzalmait, újra és újra végignézem Jason halálát, a barátaimét, a csapatomét, akik közül alig páran éltük túl. A saját ordításomra ébredek fel, sokszor a mellettem lévő párnát szorítom, mintha valaki torkának estem volna, pedig aludtam. Hogy elég sűrűn nézek a pohár fenekére, mert akkor legalább néhány órára enyhül a nyomás a mellkasomban. Ha látnának olyankor, ahogy tántorogva elvonszolom magam hazáig, hogy aztán nyüszítve görnyedjek magzatpózba a szőnyegen, és addig harapjam a kezem, hogy a fogaim felsértsék a bőrömet, mert inkább viselem el a fájdalmat, mint azt, hogy egyetlen könnycseppet is kisajtoljak magamból, nem gondolnák azt, hogy egy hős vagyok. Nem gondolnák szexisnek a tetoválásomat, ha tudnák, hogy azoknak állít emléket, akik helyettem haltak meg. Hogy azért ilyen nagy és feltűnő, mert ekkora kellett ahhoz, hogy elfedje az égési sérüléseim után maradt hegesedést. A mellkasomon lévő számok pedig nem véletlenszerűek, hanem az egységem, az én és az öcsém számai a hadseregben. Az emberek tudják mire vállalkoznak, mikor csatlakoznak a sereghez. De erre senki nem lehet felkészülve.
Usui fájdalmát nem tudom megérteni teljesen, hisz teljesen más körülmények között történtek. Ők még gyerekek voltak, mi már felnőttek. A szüleimet én önszántamból hagytam el, neki nem volt választása. De azt tudom, milyen elveszíteni egy testvért. Mégis, valahogy olyan jó érzéssel tölt el, hogy ennyi év után láthatom. Sokat gondoltam rá, Jasonnel sokszor beszélgettünk róla, hogy mi történhetett vele. Nagyon hiányzott neki a barátja, utána zárkózottabb lett, végül beállt katonának. Nézem, mintha bármelyik percben eltűnhetne a szemem elől, és csak mosolygok. Követem, és a falhoz megyünk, a beszélgetés pedig kissé döcögősen indul. Én kicsit esetlennek érzem magam, egyik felem megölelné, szorítaná, amíg van benne szusz, a másik fele meg Seattleig menekülne az emlékek elől. Persze nem bírom ki, valamiféle kis gonoszkodással muszáj oldanom a feszültségem, de úgy látom nem zavarja. Ezek szerint nem felejtette el, hogy állandóan húztuk egymást.
- Ja, gondolom mennyire érdekelt, micsoda kínokat éltem át, hogy valahogy fellazítsalak titeket. Olyanok voltatok, mint a robotok. Kiborg banda. - vigyorgok, és tényleg, visszagondolva, hihetetlen energiámba telt, mire pár kisebb őrültségre rá tudtam venni őket. Persze, nem veszélyeztettem őket, hisz az én felügyeletemre voltak bízva, de azért volt pár necces húzásunk. Emlékszem hányszor kellett végighallgatnom apám és anyám szidását, mert szerintük veszélybe sodortam őket. Mert én voltam a nagy, mégis én voltam a felelőtlen és blablabla. Nem érdekelt. Mert tudtam, legalábbis nagyon reménykedtem benne, hogy azért valahol élvezték a korlátok rombolását. Mert tudtam, hogy szükségük van erre is.
Nem kérem számon, bár valahol bennem van ez is. De rá kell ébrednem, hogy nem szabad most ezt tennem, nincs jogom hozzá. Hisz én lennék az élő példája a "Bort iszik, vizet prédikál" esetének. Képmutató pedig sosem szerettem lenni. Így inkább csak könnyedén rákérdezek, mi van vele? Hisz tulajdonképp ez a lényeg, nem? Annyi év elteltével, hogy van? Jól? Rosszul? Van élete? Munkája? Van hol laknia és van mit ennie? Vagy...nem tudom. Mit szokás a gyerekkorod egyik legmeghatározóbb alakjától, akitől megtanultad, hogy a vagányság és az őrültség nem feltétlenül zárja ki a józan ész döntéseit, hogy mennyire fontos elvégezni az iskolákat, hogy később is boldogulni tudjunk...szóval, mit kérdezhetnénk?
- Ó, hát ez...wow. Én se...én sem sietek sehová. - mondom, hogy biztosítsam, nem szabadul egykönnyen, ismerhet már, és elismeréssel bólintok, mosolygok rá. - Nem semmi, gratulálok. Mondjuk, mindig azt hittem, orvos leszel, de... a rendőri hivatás, az újságírás, mind szép, tiszteletre méltó szakma. Büszke vagyok rád. - mondom, és most kicsit megint másként nézek rá. Meglepett. Nem azzal, hogy okos, és tanult ember lett belőle, erre mindig számítottam. Hanem, mert ő sosem tűnt keménynek. Nem volt puhány, sőt, szívós volt, és végletekig kitartó. De a könyveknél. Tudásban, logikában, mindig, mindenki előtt járt. De végül is mit csodálkozok, Jasonről sem gondoltam volna, hogy beáll katonának, sőt, hogy háborúzni megy, és végül hősként halt meg.
A kérdésére először mosolygok, de aztán észrevétlen rándul meg az arcom, hogy aztán újra visszatérjen rá a mosolyom. Az álarcom, ami eddig mindig megóvott a felesleges kérdésektől. Most meddig tud elrejteni vajon?
- De, persze, ráérek, beszélgessünk. Engem is érdekel, hogy mi történt veled az évek alatt. - mondom, és ha jön velem, elindulok a közeli kávézó felé, ami tőlünk alig pár méternyire van. - Bár, nem sok minden van, amit mesélhetnék. - mondom, és a szívem összeszorul. Nem tudom, mit mondjak majd. Hogy adjam elő? Egyáltalán elkerülhető lenne az, hogy szóba kerüljön? Ha elmondom, hogy én mit csináltam az elmúlt években, van esély rá, hogy Jason ne kerüljön szóba? Tudom, hogy nem, és bár úgy érzem, joga van tudni mi történt Jasonnel, mégis, pánikszerűen menekülnék a kérdések elől. Mégsem futamodok meg. Nem vagyok ennyire gyáva, és jó végre valaki olyannal lenni, akit legalább egy kicsit ismerek régről.

Vissza az elejére Go down
Usui Kazuki
Klasszikus kommunikáció
Életkor : 25
Foglalkozás : Rendőr
Hozzászólások száma : 632

TémanyitásTéma: Re: Régen is volt már... ~ Chris & Usui   Kedd. Júl. 21 2015, 22:45

A legjobb az újratalálkozásokban, hogy ilyenkor az ember önkéntelen ott folytatja, ahol anno abbamaradt. Hogy miért? Nehéz megválaszolni, de annyi bizonyos, hogy az emberek egymásban olyan lenyomatokat tudnak hagyni, hogy szinte reflexként jönnek vissza az emlékek, reakciók, válaszok. Usui amúgy is csipkelődős fajta, Chris volt tulajdonképpen, aki megtanította erre, aki mellett kiforrhatott az éles nyelve, így hű padawanként természetes, hogy könnyedén veszi a kellemes, otthonos, ércelődő humorát a másiknak.
-Ez nem igaz... Hinata általában mosolygott, ha visszafogottan is. - Érdekes, olyan könnyen ejti ki a nevet, pedig sosem szokta. De Chris tudja kiről beszél, látja maga előtt, ismerte. Milyen különös! De főleg az, hogy amit akkor érzett eziránt a fiú iránt mit sem vesztett értékéből. Ugyan olyan kellemes biztonság és kényelem önti el, ha vele van, egyelőre nem is fogta még fel, csak terjed az érzés benne, átmelegíti mint egy hűvös estén egy pohár forró tea.
Kérdezik is úgy általánosságban, de mi konkrétumra kérdezhetne rá? Szereted még a miso levest? Ugye hogy hülye kérdés lenne... Valamilyen szinten újra meg kell ismerkedniük ha úgy döntenek, nem futnak el egymás elől. Emiatt is gondolja, válaszol nyíltan, amire csak tud. Bár a számonkéréstől továbbra is tart, de nem igen látszik rajta. Ellenben a másik reakciójára először félretekint, mondván igen, orvosnak kéne lennie... elvégre a felmenői orvosok... az ő utódai is orvosok kéne legyenek... de... Usui ezt megtörte. De már nem is lehetne orvos, úgy hiszi. Ami kizökkenti az egész faarcú mélabúból, az az hogy Chris azt mondja: büszke rá. Vissza is emeli seperc a tekintetét és kissé még a szája is elnyílik. El is pirul kicsit, zavarba jött. Na mindenre számított, de erre, erre nagyon nem.
-Hát... rendes vagy hogy ezt mondod... - Valahogy boldogság tölti el a tudat, hogy nem korholják, sőt! Kicsit könnyedebb is lett, érezni, legalábbis ha kicsit többet vele lesz újra megint nyitott könyv lesz a másiknak, hiába lenne verhetetlen pókerjátékos a semmi arcizmával. Elvégre a hangja és a tekintete beszédes annak, aki figyel.
-Remélem van hálózsákod... szóval az első nap... - Közli szinte monotonon, de persze csak viccel a maga fahumorával, elrugaszkodik a faltól, kiveszi a kezeit a zsebéből és követi a másikat a kávézóba. Ő is járt már itt párszor, kedveli.
-Majd ami történt hosszan meséljük. Hmmm... - Bólogat is mellé, mert hát ő is így van vele. Szerinte tíz percbe el tudná mondani, ez a szomorú igazság. Bár... talán nem, az egyetem óta már nem olyan mint egy járkáló halott. Vagy legalábbis kevésbé.
-Na és te? Te végül mi lettél? Ha jól emlékszem tetszett a színészet, a gyógyítás kevésbé. - Jó rég volt, lehet közben talált a másik jobbat, hasznosabbat, kreatívabbat. Vagy csak jobban fizetőt. Ha beérnek a kávézóba valami csendesebb helyet keres a szemével, majd megkérdezi Christ, hogy ott neki is megfelel-e. Nem államtitkokat akarnak megbeszélni, de azért némi békesség elkélne nekik, úgy érzi.

_________________




A kíváncsiság nem elég indok arra, hogy veszélybe sodord magad.
A tudás kényszere azonban megéri a kockázatot.




Usui...
Vissza az elejére Go down
Christian S. Storm
Városlakó
Életkor : 30
Foglalkozás : kaszkadőr - volt iraki katona
Hozzászólások száma : 16

TémanyitásTéma: Re: Régen is volt már... ~ Chris & Usui   Pént. Júl. 24 2015, 11:51

Viccelődve emlékezünk vissza, de ez az a fajta emlékezés, amikor az ember még keresi az újrakapcsolódás útjait. Mert nincs más, amibe kapaszkodhatnánk, csak az, amiken együtt mentünk át. A boldog-boldogtalan gyerekkor, a pillanatok, amikor még azt hittük, minden így maradhat. De a világ, a körülmények változtak, ahogy mi is, és ezt már sosem fogjuk tudni visszacsinálni. Nem léphetünk vissza úgy, mint ahogy egy társasjátékban tennénk. Mert az élet nem ilyen.
- Igaz, Hinata sokat mosolygott. Gyönyörű mosolya volt - mondom, én is elmosolyogok, és felidézem. Szép volt, mindig tudtam, hogy ha felnő, gyönyörű nő lesz belőle. Volt benne valami megmagyarázhatatlan energia, amit mindenki érzett körülötte, de senki nem tudta, mit is érez tulajdonképpen. Hatással volt az emberekre, épp, mint Jason. Jasonnak sem kellett soha ordítania ahhoz, hogy meghallják, és ezt mindig csodáltam benne. Az emlék vasmarokkal szorítja össze a szívem. Istenem, mennyire imádtam őket. A haverjaim, az osztálytársaim mind halálba cikiztek, mert a "pisiseket" pesztrálom, a hátam mögött dadusnak hívtak, és nagyon-nagyon sokat verekedtem emiatt. Miattuk. De nem adtam volna őket semmi pénzért, mert tudtam, éreztem, hogy jobb emberek, mint azok együtt véve. Nem bántam semmit, nem bántam, hogy engem bántottak, ha őket ez által békén hagyták. Felelősnek éreztem magam értük, azt hiszem ez a vonásom már akkor nagyon erős volt. A felelősségérzet másokért, az áldozatkészség. Hisz Jasonért is feláldoztam a lányt, akit szerettem.
Usui javaslatára viszont vevő vagyok, és sikerül visszaszorítanom magamban azt is, hogy számon kérjem. Nincs jogom, sem okom rá. Megvolt a maga keresztje, és csak abban reménykedhetek, hogy jól alakul ez a találkozás, és nem kényszer miatt akar beszélgetni velem. Talán egyszer megosztja velem, miért fordított hátat nekünk is. Talán sosem tudom meg. A fontos nem ez, hanem az, hogy a sors végül mégis egymás útjába irányított minket. Hogy jól van, és tanult. Nem hagyta el magát, hanem továbbment, még akkor is, ha minden bizonnyal ez a döntés jobban fájt neki, mint fájt bármi valaha is. Mert én így vagyok vele. Bűntudatom van, amiért tovább léptem (részben) amikor az öcsémnek ott állt meg a világ, ahol meghalt. Nincs jogom boldognak és elégedettnek lenni. Csak csinálom a dolgom, mert ez az egyetlen, amit tehetek.
Büszke vagyok rá? Igen. Őszintén büszke. Kicsit meglep, hogy nem orvos lett belőle, de az, hogy rendőr lett, majd újságíró, szerintem igazán dicséretes. Látom rajta a meglepettséget, már-már megdöbbentséget, és azt is hogy elpirul. Zavarba hoztam, és bár lehet, hogy nem épp pozitív módon, én mégis kicsit örülök. Most azt érzem, hogy talán még számít neki, hogy milyen véleménnyel vagyok róla. Lehet, hogy tévedek, de kicsit könnyebb erre gondolni, mint arra, hogy esetleg neheztelne rám emiatt. Kicsit megváltozik a hangulata, mintha mázsás súlytól szabadult volna meg, hirtelen olyan könnyednek érzem. Csak mosolygok rá, bólintok. Nem rendes akartam lenni, csak kimondom, amit gondolok. Rossz tulajdonság, általában véve nem igazán viselik jól az emberek, hogy előbb beszélek és azután gondolkozok. De majd idővel talán ez is változik. Vagy nem, honnan tudhatnám?
A kávézó viszont kifejezetten jó ötletnek bizonyul, és a városi forgatagot örömmel hagyom hátra Usui társaságában.
- Hát, a hosszú meséléshez hálózsák is kell, bár nem tudom a kávézó alkalmazottai mennyire vannak felkészülve egy rögtönzött pizsipartihoz. - nevetek fel kicsit, miközben elindulunk. Jó hallani, hogy lenne mit mesélnie. Nekem is lenne. Csak nem biztos, hogy azt jó lenne valóban megosztani Usuival. Talán jobb lenne, ha nem is említeném neki Jasont, amit persze tudom, hogy nem lehet elkerülni, de attól még olyan jó lenne, ha nem kéne róla beszélnem.
Hallom a kérdését, de épp akkor érünk be, így nem válaszolok azonnal. Hátrább megyek, a kávézó hátsó sarka felé veszem az irányt, és letelepszek egy viszonylag csendes asztal mellé. Körülöttünk nincsenek sokan, azok is inkább üzletemberek, kosztümös hölgyek, öltönyös urak, akik inkább mélyednek az újságjaik sorai közé, semmint engem és Usuit tüntetnének ki figyelmükkel. Egy srác ül a leghátsó sarokban, tipikus hipster fazon, laptopján sebesen járnak az ujjai, de a fülében fülhallgató, és ide hallom, hogy bömböl a zene belőle.  Ha Usui is letelepszik, akkor pedig én is mesélni kezdek.
- Hogy a kérdésedre válaszoljak, valóban, nem lett belőlem orvos. Sosem lettem volna jó benne - mondom, és intek a pincérlánynak, hogy felveheti a rendelésünket. Ő fejével int, pár perc és itt is lesz, ismerem a helyet, jó a kiszolgálás. - Elvégeztem a színművészeti egyetemet, aztán...- mondom, és árnyék suhan át az arcomon. Nem tudom kimondani. Nem tudom hozzátenni, hogy aztán mindent felrúgva az öcsém után mentem Irakba, ahol a szemem láttára halt meg. Ahol bár én is meghaltam volna. Vagyis...ahol bár én haltam volna meg. Mosolyt erőltetek magamra, és Usui tekintetét keresem. - Aztán kaszkadőr lettem, és most is ezzel foglalkozom. Kaszkadőr vagyok. - mondom, és kicsit feszülten túrok a tarkómnál a hajamba. Érzem, tudom, hogy nem titkolózhatok örökké, de mélyen valahol azért imádkozom, hogy valamiképp elkerülhessem ezt az egészet. Nem akarom Usuin látni, ahogy megtudja, hogy Jason halott. Hisz minden bizonnyal nem tudja. Ha tudná, már szóba hozta volna, nem?
- És te? Hogy lett belőled rendőr, aztán meg újságíró? A kettő eléggé távol álló szakma, nem? - kérdezem, és figyelem, nehogy elmulasszak valami fontosat.
Vissza az elejére Go down
Usui Kazuki
Klasszikus kommunikáció
Életkor : 25
Foglalkozás : Rendőr
Hozzászólások száma : 632

TémanyitásTéma: Re: Régen is volt már... ~ Chris & Usui   Pént. Júl. 24 2015, 22:16

-Igen... - Kicsit benn akad a levegő. Fura a tudat neki, hogy Chris nem csak a levegőbe mondja, hogy tudja, hogy milyen volt Hinata, hanem valóban tudja. Ő látta, ismerte, érintette. Néha már-már úgy gondolt élete első tizenhat évére, hogy csak egy szép és érdekes álom volt, de egyszer felébredt és a rideg, üres valóság fogadta. És még csak kék pirula sem kellett hozzá... Valahogy kicsit megdermed a levegő, mintha mindketten éreznék a szavaknak súlya van, hogy az emlék még fáj, hogy halottaik itt lebegnek körülöttük, mert nincsenek még elengedve. Buta elgondolás nem? Elvégre örülnie kéne, hogy van valaki, aki bizonyítja, hogy a családja nem csak álom volt, hogy minden szép régi emléke valóban megtörtént, mégis... ijesztő is arra gondolni, hogy Chris átérzi az egészet. Ő is elvesztette Hinatát. Mintha csak most esne le neki a tény, holott mindig is tisztában volt vele, szembesülni a másik gyászával azonban új tapasztalat. Sok dolgot kell magában újraértékelnie, úgy fest.
A másik dicsérete aztán külön jól esik neki, kicsit meg is könnyebbül, elvégre már második ízben kaphatna számonkérést, szemrehányást. Talán ebből is fakad a bátorsága, hogy elhívja kávézni Christ.
-Szerintem becsatlakoznának. Vagy egyszerűen valami kétajtós szekrénnyel kidobatnak... már ha tudnak, persze, gyorsan futok! - Közli vidámabb hangon, régen elég rossz futó volt, mert sosem volt egy sportos alkat ellenben most. Most nem telik el nap, hogy ne mozogna valamit. Persze Chrisnek ilyen gondjai sosem voltak, úgy sejti most sincsenek. Hm, talán már méltó ellenfele is lenne! Mik nem vannak!
Közben letelepszenek az egyik asztalhoz, tipikus kávézói környezet, ideális. Majdnem olyan jó mint egy instant sötét sarok a kocsmában, ami hirtelen mindig ott lesz, ha kell egy üzlet bizalmas megbeszéléséhez.
-Nem tudhatod. - Ő úgy volt vele, ha Christ kicsit is érdekelné, jó lehetne benne, de mivel nem kötötte le, így sosem derül már ki valószínűleg.
-Színművészeti... akkor valóban kitartottál mellette. - Bólogat, a kaszkadőr mintha nem lepné meg. -Ez inkább illik hozzád, bár te nem csak imitáltad a bajt, hanem aktív részese voltál... - Közli némi piszkálódó éllel, de mégsem bántóan. Bár nehezebb megállapítani, mert nem igen rezdül az arca, ahogy az itallapot futja át a szemével, de Chris ismeri annyira, hogy tudja, sosem inzultálná vagy becsmérelné őt szóban. Bár talán igazán gúnyosnak és epésnek még nem is hallotta... egyszer találkozzak Markkal mikor együtt vannak, rögtön új tulajdonság címkét kapna Usui. (Nem kedvelik egymást xD)
-Még nem vagyok újságíró, tanulom. Most végeztem az első évvel. Még van három. - Belegondolva, hol van az még? Vajon megéli? Micsoda kérdések... -Véleményem szerint nem áll messze egymástól. Oknyomozó riporternek tanulok. Mindkét szakmával az igazságot derítem fel. Csak az eszközök mások. - Azzal hogy rendőr lett belelát a rendőrség aktáiba, megtanult lőfegyvert használni is idén már, valami kis hatalmat is kapott, ami fedezi a hátát. Az újságírással pedig olyan eszközt kap, amivel nyíltan felfedhet olyan dolgokat is, amiket rendőrként nem tehetne meg. De addigra már remélhetőleg mindent megtanul majd, ami kell hogy kiderítse kit keres és bosszút állhat.
-És hol tanultál színészetet? Én a Francesre járok, ott is van ilyen oktatás csak azért kérdezem. - Kérdez, közöl... maradjunk egyensúlyban, mert amúgy még most is úgy érzi valami szakadék felett billeg. Nem is érti miért, elvégre mi történhet egy kis beszélgetéstől, nem?

_________________




A kíváncsiság nem elég indok arra, hogy veszélybe sodord magad.
A tudás kényszere azonban megéri a kockázatot.




Usui...
Vissza az elejére Go down
Sponsored content

TémanyitásTéma: Re: Régen is volt már... ~ Chris & Usui   Today at 07:48

Vissza az elejére Go down
 

Régen is volt már... ~ Chris & Usui

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Filozófia vizsga - Chris, Zin és Noah Joon
» Kerülőúton - Usui, Reev

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Frances University :: A világ legvégén :: This is Hollywood! :: Archívum-