Az oldal teljes tartalmát csak regisztrált és elfogadott karakterlappal rendelkező felhasználók tekinthetik meg!
 
HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszót!
KARAKTERES HÍREK
2015/2016-os tanév II. félév
Üzenődoboz
USERES JÓSÁGOK
STATISZTIKA
ÖSSZESEN
81 fő - 46 férfi / 35 nő
VIZUÁLIS KOMM.
11 fő - 6 férfi / 5 nő
KLASSZIKUS KOMM.
12 fő - 7 férfi / 5 nő
MŰSORGYÁRTÁS
9 fő - 4 férfi / 5 nő
MARKETING KOMM.
7 fő - 2 férfi / 5 nő
FILMMŰVÉSZET
13 fő - 8 férfi / 5 nő
OKTATÓ
5 fő - 3 férfi / 2 nő
VÁROSLAKÓ
24 fő - 16 férfi / 8 nő
Latest topics
» Kapj le! - Louis és Reeven
Pént. Dec. 02 2016, 23:04 by Reeven Callagher

» Mit szólnál ha... ~ Julian&Usui
Kedd. Nov. 29 2016, 22:52 by Usui Kazuki

» Christopher & Kouji - it's your bad luck that you crossed my way
Hétf. Nov. 28 2016, 01:11 by Kouji Oohara

» Please, play with me!
Szer. Nov. 23 2016, 17:19 by Lana Evens

» Stanley Collins
Kedd. Nov. 22 2016, 20:33 by Stanley Collins

» Gyilkos szándékok Usui-Kenny
Szer. Nov. 09 2016, 17:45 by Kensington L. Lockwood

» Kaland haladóknak ~ Reeven&Seby
Hétf. Okt. 31 2016, 20:51 by Sebastian McBridge

» Aki indul: odábbáll; aki vitéz: helytáll. ~ Josh & Suzy
Vas. Okt. 09 2016, 15:43 by Suzanna Crystal

» Sarah és Daryl - második randi
Kedd. Okt. 04 2016, 15:11 by Daryl Brooke

» "Pörgés" Reev és Felix
Vas. Okt. 02 2016, 17:06 by Reeven Callagher

Top posting users this month
Samuel T. Collins
 
Eric A. Blake
 
Reeven Callagher
 
Felix Kaleolani
 
Leopold K. Lindhardt
 
Suzanna Crystal
 
Quentin Collins
 
Kőrösi Noel
 
Dominic Tveit
 
Louis Tagliavini
 
Design: Izzie & Bree

A jobb megjelenítés érdekében használj Google Chrome böngészőt!

Share | 
 

 Christian Scott Storm

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Christian S. Storm
Városlakó
Életkor : 30
Foglalkozás : kaszkadőr - volt iraki katona
Hozzászólások száma : 16

TémanyitásTéma: Christian Scott Storm   Vas. Júl. 12 2015, 05:36


Karakter neve
Christian Scott Storm

férfi; 28; városlakó; kaszkadőr



Rebellis fenegyerek

If you wanna be a good girl, get yourself a bad boy!


This is me

A Nebraska állambeli Omaha városában születtem huszonnyolc évvel ez előtt, 1986. 07.25 - én. Édesanyám, Lisa fogorvosként tevékenykedik, apám, Andrew pedig szívsebész, a szüleim az egyetemen szerettek egymásba, s végül együtt is maradtak. A kisgyerekkorom különösebb trauma nélkül telt, születésem után négy évvel megszületett az öcsém, Jason. Imádtam, odavoltam érte, állandóan anyám körül lebzseltem. Persze egy idő után abbahagyott a lelkesedésem, hisz az öcskös nem nagyon akart néhány hét alatt annyi időssé fejlődni, mint én vagyok, de ettől függetlenül szerettem, és ha szükség volt rám, anya számíthatott arra, hogy nem hagyom cserben. Hisz én voltam az okos és erős bátyó. Mit mondhatnék? Rajongtam érte. Állandóan azt terveztem, milyen klassz lesz az öcskössel, mennyit fogunk játszani, fára mászni, riogatni a csajokat a szomszéd házból, békákkal dobálni őket. Már akkor megmutatkozott, hogy igazán nyughatatlan lélek voltam, ami a mai napig nem változott. Ahogy teltek az évek, szép lassan rájöttem, hogy Jason visszahúzódóbb, finomabb lelkű teremtés volt, nem olyan, mint én. Ő inkább a könyveket bújta míg én bicajoztam. Ha fára másztam, ő a fa alatt a bokrokat bújta. Ha verekedésre került sor, ami mellettem olyan mindennapos volt, mint a levegővétel, biztos, hogy ő volt az, akit először kiütöttek. Talán szégyellnem kellett volna az öcsémet, a haverjaim mind szekálták, hogy mennyire gyenge, akár egy kislány. De én sosem hagytam. Én így is imádtam az öcsémet, és mindig, mindenhová vittem magammal. Ő is szeretett, bár sokszor mondta, mennyire sok különbség van köztünk. Kettőnk között ő volt a bölcs, az érzékeny, az okos, én meg az erős, a vakmerő és az ösztönlény. De jól megvoltunk. Egy általános suliba jártunk, s bár a középiskolát nem egy vonalon folytattuk, hisz engem a színészet vonzott, azon belül is a filmművészet, az akciófilmek különösen, ő nagy meglepetésünkre a katonaságot választotta, amikor oda került a sor arra, hogy továbbtanuljon. Mindig csenevész, vékony gyerek volt, így nem csoda, ha megdöbbent a család. Anyám totál kibukott, azt ordibálta, hogy azt sejtette, hogy belőlem nem lesz orvos, és nem az eszem miatt, hanem mert képtelen vagyok nyugton maradni, de azt nem gondolta volna, hogy a másik fia sem követi őket az orvosi pályán. Én csak nevettem, szinte biztos voltam benne, hogy egy hétig sem fogja bírni. Nehéz este volt, de végül elfogadtuk a döntését, hisz hajthatatlannak bizonyult. Azt hajtogatta, nincs okunk arra, hogy aggódjunk, hisz ő okos, és megvan a magához való esze, a fizikumát meg felmérték, sok kitartással fel tudja majd tornászni magát a többiek szintjére, csak adjunk egy esélyt, hogy bizonyítson. Beláttuk, hogy igaza van, mint mindig. Így én maradtam a filmművészeti akadémián, ő pedig a katonaira ment. Lassacskán felnőttünk, belőlem egy majd'185 centi magas, igazán markáns vonásokkal rendelkező férfi lett, nagy dumás, igazi rosszfiú, de a szerethető fajtából, az öcsémből pedig szálkás, de igazán jóképű fiatal felnőtt lett. Amikor végeztem, neki még volt vissza pár éve, és bár keveset találkoztunk, igyekeztünk ápolni a kapcsolatunkat. Én Omahából Los Angelesbe költöztem, hogy közelebb legyek a tűzhöz, kaptam is pár epizódszerepet, reklámokat, hisz tehetségben nem volt hiányom, és az önbizalmam sem volt elhanyagolható.
Épp egy sorozat főszerepét kaptam meg, volt pénzem, lakásom, motorom, és egy baromi dögös csajom is, amikor az öcsém felhívott, és telefonon keresztül közölte, hogy Irakba megy. A hír letaglózott, alig jutottam szóhoz. Aztán gőzerővel kezdtem lebeszélni róla. Hisz őrültség volt, őrült volt, ha  a háborúba akart menni. Miért ment volna? Ott meghalnak az emberek, az nem olyan, mint egy izolált környezet egy kiképzőtáborban. De hajthatatlan volt, már aláírta a szerződést, csak azért hívott, hogy elbúcsúzzon. Kétségbeestem, bevallom, életemben először féltettem úgy az öcsémet, ahogy még soha azelőtt. Hisz én mindig ott voltam neki, mindig számíthatott rám, de most úgy éreztem, kicsúszik a kezem alól az irányítás, elveszítem a kontrollt. Nem hagyhattam. Így életem legnagyobb őrültségére vetemedtem. Kirúgtam a csajom, pedig esküszöm, nagyon szerettem, felmondtam a szerződésem, és az első toborzóirodához mentem. Jelentkeztem Irakba, egyetlen kikötésem volt, hogy arra az állomásra tegyenek, ahol az öcsém van. Nehéz időkben pedig, bár a katonaságnál nem szokás, néha mégis tesznek engedményeket, főleg, ha annyira kevés az emberük. Alig pár hét elteltével pedig, alig huszonnégy évesen hirtelen a Los Angeles-i pálmafák helyett egy katonai bázison találtam magam, talpig fegyverben, egy gyorstalpaló katonai kiképzés után.
Az öcsém, amikor először meglátott, elsápadt és megszólalni sem tudott. Majd mielőtt megszólalhattam volna, egyetlen ütéssel állon vágott úgy, hogy azonnal elveszítettem az eszméletem, órákkal később tértem magamhoz a gyengélkedő sátorban. A forróság elviselhetetlen volt, de túlélhető, az kevésbé volt tiszta, miért is kaptam egy öklöst egy testvéri ölelés helyett. A parancsnok engedélyezett nekünk negyed órát, hogy tisztázzuk a dolgainkat. Negyed órán keresztül torkunk szakadtából üvöltöttünk, hogy majd belerekedtünk. Nem értettem, ő sem értett engem, de az utolsó mondta elnyomta bennem a kikívánkozó vádakat. "Minek jöttél ide? Tudod te mire vállalkoztál? Miért jöttél? Megmenteni? Nincs szükségem arra, hogy folyton megments! Fogalmad sincs milyen volt az árnyékodban élni, mindig tudni, hogy te vagy a bátrabb, te vagy az erősebb, a nagyobb, és hogy kettőnk közül te vagy az életrevalóbb. Fogalmad sincs, milyen volt nekem kislányként élni mögötted. én Férfi vagyok, Chris, tetőtől talpig, de nem tudok férfi lenni, amíg még mindig kislányként kezeltek! " Ekkor döbbentem rá, mennyire elnyomtam az öcsémet. Hogy a szeretetemmel nem megvédtem, hanem egyszerűen átvettem felette az irányítást, és sosem hagytam kibontakozni. Most néztem először úgy rá, hogy láttam is. Láttam a felnőtt, erős férfit, a magabiztos, felelős felnőttet, akinek nincs szüksége az én védelmemre.
Tisztáztuk hát a dolgokat, de a sorsunkat már nem kerülhettük el. Kegyetlen hónapok következtek. A háború nem kímélt senkit, és erre nem tudtam felkészülni. A szakaszom jó emberekből állt, vagány nőkből és férfiakból, akiket otthon szerető család, gyerekek vártak otthon. Mindenkinek megvolt a maga története, és lassacskán mindegyiket megismertem. Sokat változtam, sokat tanultam. Jó katonává fejlődtem, és láttam az öcsém fejlődését is. Büszke voltam rá. De a háború nem egy színdarab, a háború kegyetlen és véres, a háború maga a halál. Minket sem kímélt. Néha jó volt, napok teltek el nyugalomban, de mindig hallottuk a távoli robbanásokat, minden percben fel voltunk készülve arra, hogy mennünk kell, és lehet, hogy a következő nap első sugarait már nem érjük meg. Harcoltunk. Harcoltunk a hazánkért, a békéért, bár néha már magunk sem tudtuk, mi értelme. A parancs mégis parancs volt, amit követnünk kellett.
Egy ilyen napon történt, hogy parancsot kaptunk. Mennünk kellett, de nem az egész szakasznak, elég volt néhány ember. Én akartam menni, már a kocsira ugrottam, mikor valaki egyszerűen lerántott a kocsiról. A földön találtam magam a porban, és ahogy felnéztem, az öcsémet láttam kaján vigyorral a képén rám nézni.
- Vissza, Őrmester, magának a fegyverraktárt kell rendbe rakni. - mondta, mire csak elröhögtem magam.
- Igen, hadnagy. - tisztelegtem, és mosolyogva néztem, ahogy elhajtanak. De nem jutottak messze. Alig egy kilométernyire tőlünk hirtelen robbanás hallatszott, majd az autó, amivel elindultak a szemem láttára repült a levegőbe. Taposóaknára hajtottak. Úgy rohantam, ahogy csak tudtam, de nem jutottam el hozzá. A robbanást felfedezték az Irakiak, és azonnal támadni kezdtek bennünket. A helikopter percek alatt odaért, és a semmivé tették egyenlővé a táborunkat. Menekülni próbáltunk, mert parancsba adták, bár engem a társaimnak úgy kellett a helikopterbe tuszkolni. Szinte eszem vesztve akartam az öcsém után menni, megnézni, hogy túlélte-e, mert képtelen voltam felfogni, hogy meghalt. Hogy meghalt, mikor nekem kellett volna azon a kocsin lenni. De nem hagytak, a helikopter pedig felszállt, bár mondanom sem kell, hogy mi sem jutottunk ki a veszélyzónából. A helikopterrel együtt felrobbantottak minket, csak az isteni gondviselésnek hála, hogy néhányan időben észrevették a közelgő vészt, és engem is magukkal rántva kiugrottak a gépből, mielőtt az atomjaira hullott volna. A földre érve súlyos égési és fejsérülést szenvedtem, és eszméletem vesztettem. Utolsó gondolatom az volt, hogy legalább az öcsém után mehetek.
Egy kórházban tértem magamhoz. Gépek csipogtak, a torkomban valami cső volt, ami baromira fájt, és feszített. Nehezen találtam vissza magamhoz, de aztán észrevették, hogy felébredtem, és azonnal hívták az orvost. Elmondta, hogy visszaszállítottak Amerikába, súlyosan megégett a hátam, és kómában is voltam négy hónapig egy agyi oedéma miatt, de nyugodjak meg, maradandó károsodást nem szenvedtem, már jól vagyok, csak heges maradt a bőröm. Természetesen a hadseregtől leszereltek, kitüntetést is kaptam.
Egyszer beszéltem a szüleimmel, de kértem őket, ne keressenek. Ők megbékéltek már Jason halálával, de nekem nem ment, és ha láttam volna őket, csak nehezebbé vált volna. Hosszú rehabilitáció következett, ami a mai napig is tart, de sosem tudtak rendbe rakni többé, és nem is fognak. A háború, a vérrontás, a halott társak, barátok, a fegyverrel lövöldöző iskolás kölykök... Mindig kísértenek, minden éjszakán ott voltak az álmaimban. Gyakran ébredtem ordítva az éjszaka közepén, Jason nevét ordítva, izzadtságban fürödve. A terapeutám arra biztatott, próbáljam elterelni a figyelmem, és keressek valami civil szakmát, térjek vissza a színészethez. De hogy térhettem volna? Hogy lehettem volna újra szerelmet, boldogságot játszó színész, ha belül halott voltam? Így vetődött fel az ötlet, hogy menjek egy továbbképzésre, és álljak be kaszkadőrnek. A fizikumom meg volt hozzá, az ügyességem is, színművészeti diplomával pedig könnyedén találhattam munkát magamnak. Így elvégeztem egy tanfolyamot, majd visszaköltöztem Los Angelesbe. Az élet felpörgött körülöttem, minden egyes felkérést elvállaltam, amit csak kínáltak, és mivel jó voltam, kapkodtak is értem. Nem mondom, hogy tökéletes életem volt, mert nem, de erről senkinek nem volt tudomása. Nem is akartam, hogy tudják, ez maradjon az én titkom. A hegeket egy, az öcsém tiszteletére mintázott TETKÓVAL takartam el, a szaksztársaim nevével megspékelve a lehulló tollakat, amit csak nagyon közelről lehet látni. A vállamra is varrattam, a mellkasomon pedig a szakaszom, az öcsém és az én nyilvántartási számom díszelgett, örök emlékül és tiszteletem, szeretetem jeléül. Aztán nem maradt más, belevetettem magam a munkába, és a felejtésbe, Van az a mennyiségű whiskey, ami segít.




Shine on me

Őrült. Szabályszegő. Öngyilkosjelölt. Szemfényvesztő. Partiarc. Beképzelt, öntelt tuskó. Olyan sokféleképp gondolnak rám az emberek, ha először találkoznak velem. A kaszkadőri hivatás jár egyfajta kötelezően eljátszandó lazasággal, vagánysággal. Igen, egy kaszkadőr bár összeszedett, és képes nagyon fókuszálni, de alapvetően elmondható, hogy művészlélek, a vagány és bevállalós fajtából. Én is ilyen vagyok, már gyerekkorom óta. Mindig is kemény kiscsávó voltam, sosem kellett kétszer hívni egy balhéba vagy egy őrültségbe. Nyitott szívű, de izgága, megzabolázhatatlan gyerek és később kamasz voltam, azt hiszem ez az énem a mai napig hajt. Nyughatatlan lélek, aki mindig pörög, akiért megőrül a város, aki ha akar, a party középpontja. Aki lazán beáll sztriptízelni, ha megtetszik neki egy lány, és addig csűri-csavarja a fejét a kiszemeltnek, míg végül úgyis az ágyában köt ki.Akkor is, ha történetesen ő a menyasszony... Igen, elsőre ezt gondolják. Aztán másodjára, ha már beszélgetnek is velem, rájönnek, hogy tudok nagyon bántó és nyers lenni, nem nézem, kin taposok át, kit bántok meg. Kimondom, amire gondolok, és hamarabb tolom fel a hangerőt, mint azt kellene, a türelem sosem volt az erényem. Nem tűrök ellenszegülést, és még a saját főnökeimtől is csak igen ritkán fogadok el utasítást. Aki katona volt, az az marad, és hiába minden szerződés, egy katonának civil sosem parancsolhat. Szerencsém van, hogy a kaszkadőrszakértő akivel együtt dolgozom, tudja a múltam, és már képes kezelni. De aki nem, annak újszerűen hathat a hirtelen fellobbanó haragom egy apró hiba láttán, vagy az, hogy miként reagálok dolgokra, például ha váratlanul lép valaki mögém. talán mégis észrevesznek valamit rajtam. Csak az veszi észre, aki nagyon, de nagyon figyel. Titkaim vannak. Ha véletlenül a háborúra, a hadseregre terelődik a szó, én olyan gyorsan váltok témát, vagy fújok visszavonulót, hogy az már szinte művészet. Nem akarok beszélni róla, sem pedig gondolni rá, és ha társaságban vagyok, biztos mindent elkövetek azért, hogy ne jussunk el ehhez a témához. Ha azonban megtörténik, olyan látványos változáson megyek keresztül, hogy rám sem lehet ismerni. Bezárkózok, némaságba menekülök, ledermedek. Sosem beszélek a családomról, sosem árulom el, honnan jöttem, mi történt velem azokban az években, ami után lemondtam arról a filmszerepről. A titoktartás kötelezi az ügynökömet, és ez így is van jól. Kevesen tudják, hol voltam, és azok is mélyen hallgatnak. Ez pedig így van jól.
Hogy ezen kívül milyen vagyok? Bonyolult. Nagyon hangulatfüggő. Néha tök jól meg tudom játszani, mennyire jó kedvem van, már annyira, hogy szinte én is elhiszem, hogy jól vagyok.De legbelül érzem, hogy sosem fog elmúlni a bűntudatom. Hisz az öcsém miattam állt be katonának, miattam ment a háborúba, és azon a kocsin nekem kellett volna meghalnom. Most neki kéne tetoválást viselni, rám emlékezve, mennyire jó katona voltam, és jó testvér. De ő halott, én pedig élek. Ez pedig úgy leng körbe, mint valami sötét felhő, keserűséggel és önváddal nehezítve a szívem. Képtelen vagyok tartós boldogságra, csak pillanatnyi örömmorzsákat vagyok képes magamhoz venni. Kegyetlen vagyok, és lekezelő, az a fajta pasi, akit a haverok csodálnak, a lányoknak a bugyija a bokájára csúszik, de másnap zokogva és megszégyenülten botorkálnak haza hajnalban. Hogy miért csinálom? Miért nem vagyok ugyanaz a vagány, jófej srác, mint annak idején? Mert nem akarom másokra rakni az én bűnöm súlyát. Elegen szenvedtek már miattam. Akiket szeretek, akiket valaha szerettem, mint áttapostam rajtuk, csalódást okoztam, majd közvetve bár, de megöltem őket. A múltam lidércei kísértik az életem minden percét, és ezt nem akaszthatom senki nyakába, hogy: "Helló, a nevem Chris, itt a batyum, nesze, most ciped te is, nekem már túl nehéz. " Ezért nincs barátnőm, tartós kapcsolatom, sem pedig valódi, igaz barátaim. Mert az emberek, ha megtudják, hol jártam, mi történt velem, másként tekintenek rám, és nem érdemlem meg a sajnálatukat. Gyilkos vagyok, nem hős. épp olyan gyilkos, mint bármelyik elítélt a börtönökben, csak velük ellentétben én nem kaphatok méreginjekciót. Pedig megérdemelném.
A terapeutám szerint valami nagyon elromlott a fejemben, de az a háborús túlélőknél tök természetes. Én nem tudom, nem érzek különbséget. Az indokolatlan dühkitöréseim? Hogy előbb jár a kezem, mint, hogy végiggondolnám, mi lesz a vége? Hogy többször vernek össze egy hónap alatt, többször vagyok a sürgősségin, mint más egész életében? Vagy az, hogy úgy kísértem a sorsomat, mintha folyton meg a akarnék halni? Badarság. Én jól vagyok. Csak hagyjanak lógva, és ne kutakodjanak utánam. És akkor mindenki megkapja azt, amit akar. Ők a nyugodt, békés tudatlanságot, én pedig a démonaimat. A Föld pedig forog tovább.



Show a little more


- Komolyan nem hiszem el, hogy ennyire amatőrök legyetek! Szerinted, egy ekkora szakaszon mégis hogy a francba fogok annyira felgyorsulni, hogy átugrassak afölött a kocsisor fölött, te ütődött? - ordítok a technikussal, hevesen gesztikulálva. A nap szinte rám égeti a több rétegnyi ruhát, amit viselnem kell ahhoz, hogy a jelenetet le tudjuk forgatni. Úgy izzadok, mint egy versenyló, a bukósisak húzza a fejem, szorítja a nyakam, és már kezdek teljesen kiborulni.
- De ön mondta, hogy...- kezd mentegetőzni reszketeg hangon, mire a kezemben tartott vizes palackot nemes egyszerűséggel hozzá vágom. milliméterekre kerüli el a fejét, és hangos csattanással esik neki az egyik kellékautó oldalának, a benne lévő vizet százfelé spriccelve. A stáb tagjai némán, megrökönyödve állnak, valaki a háttérből a rendezőért kiált. Én nem veszem le átható, zöld tekintetem az előttem reszkető srácról, aki épp csak a mellkasom közepéig ér.
- Hogy merészelsz azzal vádolni, hogy nem adtam tiszta, érthető utasításokat, hogy nem mondtam el egészen világosan, milyen hosszú, milyen szögben dőlő rámpa kell ahhoz, hogy ezt megcsináljam? - ordítok, és úgy érzem, mindjárt szétrobban a fejem. Lekapom a fejemről a bukót, és a bal kezembe fogom. - Mondd csak, te kis hogyishívnak, te konkrétan meg akarsz ölni? Mert akkor igen jó úton haladsz. - lépek felé egyet fenyegetően, mire az felkapja a nyúlcipőt, és elrohan. - Helyes, ajánlom, hogy két percen belül kijavítsd a hibád, vagy költözhetsz haza anyádék farmjára Iowába, és életed végéig lapátolhatod a trágyát! - ordítok utána, épp abban a pillanatban, amikor a rendező és a kaszkadőrszakértő oda lép mellém.
- Mi a fene van már megint, Storm? A sírba kergetsz! - pillant rám a rendező, csípőre tett kézzel szorítva össze magán a hajszálcsíkos fehér inget, amit visel. Középkorú, őszes hajú és szakállú, magas pasas, zseniális tehetséggel és fantasztikus üzleti érzékkel. Mellette megértő kék szemekkel az egyetlen ember áll, akit el tudok viselni akkor, amikor még magamat is utálom. Rob, a kaszkadőrszakértő.
- Ez az ütődött nézd meg mit csinál! Ki akar nyírni, és már nem először! De már annyira idegesít, hogy esküszöm, ha nem egy hiba miatt nyiffanok ki, akkor az agyvérzés fog elvinni. Meg kell hagyni, alapos a kölyök...- mondom, és még pár igen hangzatos szitokszó hagyja el a számat.  A rendező türelmetlenül pillant rám.
- Storm, én imádok veled dolgozni, mert tudvalevő hogy nem vagy komplett, és ez én filmjeimhez kell, sőt kötelező az elmebaj. De ezen a héten már a harmadik technikus mondott fel, kérlek, vegyél vissza egy kicsit, és ha hibázik, nézd el neki, engedd, hogy javítson....- kezd bele, mire én igencsak elkerekedett szemmel pislogok rá. A levegőt beszívom, a vállaim megemelkednek, várható egy újabb dühroham. A tekintetem szikrákat szór, mire a rendező türelmetlenül pillant Robra, aki azonnal veszi a lapot. Régi ismerősök ők már, talán barátok is. Rob elém lép, és a vállamra teszi a kezeit. Már belekezdenék a mondókámba, hosszasan a rendező felé nézve, de nem hagy szóhoz jutni.
- Oké, oké. Nézz rám! Nézz rám! - szól, én pedig kénytelen vagyok a kék szemekbe mélyedni, amit sok-sok ránc övez már, tesz bölccsé és meggyőzővé.
- De én...
- Tudom, igazad van. De figyelj, kezdő még a kölyök, és te vagy a példaképe. Rajongód, haver. Komolyan, a telefonja tele van a rólad készült fotókkal, mindenhol ezeket posztolja.
Kicsit megütközve nézek Robra, összevonom a szemöldököm, de sikerül elterelnie a figyelmem az előbbi jelenetről.
- Öhm...az a pszichopata fajta? Mert ha egy reggel arra ébredek, hogy hiányzik az egyik kezem, és eladta a vesémet az Ebay-en...
- Nem, nem, te ökör. - röhög fel fejet rázva, és bár nekem sejtésem sincs róla, de ő már tudja, hogy nyert ügye van. - Csak nehéz helyezetben van, ő tartja el a családját, és nagy álma volt, hogy veled dolgozhasson. Adj neki egy kis időt, miattad nem tud koncentrálni. Taníts neki ezt-azt, hidd el, meghálálja. Jó gyerek. Ő adta az ötletet a múltkori bankrobbantásos jelenethez. - néz rám jelentőségteljesen.
- Hmm...hát... - tétovázok kicsit, és a tömegen át nézek a kissrácra, aki hátul áll, és zsebkendőbe fújja kipirosodott orrát, miközben páran körbeállják és vigasztalni próbálják. Kreolbőrű, alig tizennyolc-húsz éves kölyök, fekete üstökkel és zöldes szemekkel. Bevándorló, vagy leszármazott, ez biztos. Talán olasz, vagy spanyol. Mélyet sóhajtok, és ellépek Rob mellől, aki elégedetten veregeti meg a vállam, és intve a többieknek a rendezőhöz megy, hogy a vihar elmúlt, jelenleg nincs veszély, a munka folytatódhat.
- Hé, Kölyök! - kiáltok a gyerek felé, mire az rémülten pillant rám. - Na, ne kéresd magad, hozz egy papírlapot meg egy tollat, elmagyarázom még egyszer, pontosan mire gondoltam. - mondom, mire a srác bólogatni kezd, és kikapja az egyik technikus kezéből a mappáját meg a tollat, majd mellém rohan. Én pedig türelemre intem magam, és a levegőbe mutogatva vázlatot készítek, számadatokat írok fel, kiszorzom, mekkora tömege van a motornak és nekem, mekkora felhajtóerő és minden egyéb kell ahhoz, hogy a jelenet sikerüljön. Tanítom. Innentől rajta áll, él-e a lehetőséggel, vagy eltékozolja.



Show a little less

Zia vagyok. Kezdő, de mégsem annyira kezdő szinten vagyok, még keresem a helyem és az utam. (user privátban nem kaszkadőr, az esetleges nyomdai hibákért felelősséget nem vállalunk - a szerk. )



TEMPLATE BY BEE at CAUTION 2.0


A hozzászólást Christian S. Storm összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Júl. 18 2015, 13:38-kor.
Vissza az elejére Go down
Lacey Howard
Vizuális kommunikáció
Életkor : 24
Foglalkozás : Basszus gitáros
Hozzászólások száma : 113

TémanyitásTéma: Re: Christian Scott Storm   Vas. Júl. 12 2015, 22:28

Elfogadva

Ó helló, Mr. MorcosMacsó!
Szívszorító a történeted, sajnálom, hogy el kellett veszítened a testvéred, akit annyira szerettél. Csak remélem, hogy lassan sikerült túljutnod a dolgon, ahogy a háború borzalmain is. Mindezek ellenére a jellemed igenis szimpatikus, csak nehogy összefuss valakivel, aki hirtelenebb és nagyobbat harap nálad! (velem Razz)
A karakterlapod nagyon tetszett, imádtam a részletességét, elvarázsoltál, nem láttam benne hibát sem. Engem abszolút meggyőztél, tűzbe tenném érted a kezem, üdv közöttünk! Nagyon örülök, hogy ránk találtál Smile
Nem várakoztatlak tovább, irány játszani, de előtte ne feledd el a foglalókat!



Nyilvántartás és avatarfoglaló
Kollégiumi házirend és beosztás / Albérlet, saját lakás
Felelős tisztségek


_________________
Just surrender,
and remember what
You've done to me

♩ ♫ ♩ ♪ ♬
Vissza az elejére Go down
 

Christian Scott Storm

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Nem láttál semmit! ~ Christian és Sebastian

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Frances University :: Meseszereplők karakterlapjai-