A fiús napok annyira jól mentek eddig, hogy megmondtam Izzienek, hétfőnként felejtse el Noah Joont. A hét többi napján úgyis mindig vele van, a hétvégén közösen küzdünk a gyerekkel, egy nap jár nekem is a fiammal. Más kérdés, hogy ez valójában rettentően fárasztó, főleg munka mellett, főleg hogy még meg kell szereznem a diplomámat. A kettőből egy már szerencsére megvan és a másikból is már csak a két záró van hátra. A szakmai gyakorlatomra megkaptam a kiválót. Így viszonylag optimistán vágok bele az újabb napba Noah Joonnal.
Amíg reggel elkészülök, addig Izzie még babázhat, utána viszont tényleg magamhoz veszem az irányítást. Tisztába teszem, felöltöztetem, összepakolok mindent, amire szükségünk lehet. Bár még korán van, azért már most bekenem egy adag naptejjel, nehogy nekem akár picikét is megégjen. Aztán mikor minden megvan, nyakunkba vesszük a várost.
Sétálunk, beszélgetünk - én beszélek Noah Joon időnként közbe gagyog - aztán elautókázunk bevásárolni. Meggyőződésem, hogy szeret autókázni, ma viszont rosszul viseli. Hiába megyek lassan, hiába hagyom, hogy letörje az ujjam - ez amúgy vezetés közbe közel sem kellemes - valahogy nagyon nyafog.
A parkolóban aztán nagy nehezen sikerül felderíteni. Nem kell se pelust cserélni és enni sem akar, de ahogy egy picit ringatom megnyugszik, talán el is szenderedik. Óvatosan teszem be a hordozóba, majd szállok ki és veszem ki a csomagtartóból a babkocsit. Összerakom a két részt, bezárom az autót, amilyen halkan csak tudom, aztán elindulok magam előtt tolva Noah Joont, figyelve, ahogy most éppen teljesen nyugodtan fekszik. Megnyugszom, így már nem lesz baj.
Bent a légkondi kellemesen hűvös, a fiamat azért betakarom, neki nem tudom mennyire tesz ez jót. Előveszem a listámat, hogy mi minden kell nekünk otthonra, aztán megindulunk a polcsorok között, hogy szépen, mindent összeszedjünk. A szükséges holmik aztán a babkocsi aljában levő tárolóba kerülnek.
Épp a pelusok között állunk. Próbálok rájönni, hogy mi a különbség a hatvannyolcmillióféle márka között, de ez nem egyszerű feladat. A méretet még vágom, a darabszámot is, a többi már macerásabb, az egyik ilyen záras a másik amolyan, ez extrán sokat bír, az meg hidratál stb. Szóval belemerülök a pelenkák tanulmányozásába Noah Joon meg ismét nyöszörögni kezd. Félig figyelve csak, kissé mozgatni kezdem a kocsit, hátha a ringatás megnyugtatja, de egyre hangosabb lesz, a végén már kifejezetten sír. Én meg koreaiul magyarázom neki, hogy nincs semmi baj, hogy csak egy pillanatot várjon még, mert már majdnem eldöntöttem, hogy ez vagy az. (Mert amilyet venni szoktunk az valamilyen rejtélyes okból most pont nincs). De nem tudom, hogy hallja-e a saját hangja mellett az enyémet. Az persze biztos, hogy a ringatás nem jön be neki.
Mire pedig fordulok, hogy kivegyem a kocsiból, már nem is vagyok egyedül. Csak pislogok a lányra, aki valószínűleg megmenteni jött. Bár én nem kértem, hogy segítsen.

Holnap ellátogatnak hozzánk a szüleim, amit már nagyon várok, mert még nem voltak itt, amióta összeköltöztünk Daniellel, és már nagyon kíváncsiak a közös kis otthonunkra, ami ugyan Dan-é, de ugyanúgy beszállok én is a költségekbe, meg minden. Na de mivel jönnek, ezért el kellett jönnöm bevásárolni, mert főzni szeretnék nekik valami finomat. Eddig is tudtam főzni, de mióta a városba költöztem, sokkal többet kell a konyhában sürgölődnöm, de nem bánom, mert imádom. A bevásárlókocsiba szépen teszem be a dolgokat, ami kell, nyugodt, ráérős tempóban, de hogy levágjam az utat a pékárukhoz, a babaholmik során sétálok át, ahol egy kisbaba nagyon sír, és apukája láthatóan nem nagyon tud vele mit kezdeni, mert hiába ringatja, a bébi ugyanúgy sír. Egyszerűen nem tudok elsétálni mellettük anélkül, hogy segítenék, így megállítom a bevásárlókocsit, persze nem az út közepén, hogy más elférjen, ha erre jönne, aztán a babakocsihoz lépek.
- Megpróbálhatok segíteni? – kérdezem az apától, aki szerintem csak pár évvel idősebb nálam, legalábbis ránézésre, de lehet, hogy csak jól tartja magát, de nem is ez a lényeg. Lehajolok a babához, és míg egyik kezemmel a babakocsit ringatom, a másikkal pedig arcán, mellkasán simítok végig, közben pedig nyugtató energiát próbálok neki küldeni. Valamennyire ez úgy tűnik, használ, de még mindig eléggé nyöszörög.
- Szabad…? – kérdezem, és arra irányul, hogy kivehetem-e a kocsiból, majd ha engedélyt kapok, akkor óvatosan kiemelem a kisfiút, majd immár kézben kezdem ringatni, közben pedig halkan dudorászok neki, és szépen lassan kezd megnyugodni, én pedig mosolyogva nézek az apára.
- Nagyon aranyos baba, megkérdezhetem, hogy hívják? – kérdezem barátságosan, miközben lenézek a bébire, aki épp az egyik ujjamat szorongatja. Jaj, de várom már, hogy nekem is legyen egy gyerekem! De előbb a suli, a családalapítás majd utána, meg lehet, hogy Danielt sokkolnám is, ha közölném vele a dolgot, hogy babát akarok.

Már épp kiválasztanám, nagy nehézségek árán a nekünk kellő pelust, amikor egy hang, nem, nem a fiamé, magára tereli a figyelmemet. Pislogok kettő a lányra, aztán persze nem esik le, hogy mit akar, úgyhogy tök nyugodtan felelek neki.
- Köszi már meg van! - fel is mutatom neki a kiválasztott pelust, aztán jövök rá, hogy nem alkalmazott és nem a pelenka választás rejtelmeiben akart segíteni, hanem a fiam elhallgattatásában. Hogy őszinte legyek, nem rajongok az elképzelésért, hogy idegenek összetaperolják. Nem tudom nem beteg-e, az meg, hogy nem látszik annak, nem jelent semmit. Ki tudja, mit fogdosott előtte össze, és egyébként is. Idegen. Mondjuk úgy néz Noah Joon-ra olyan csillogó szemekkel, mintha soha életében nem látott volna senki édesebbet és ez rendesen ellágyít, mert az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy ilyenkor, minden a gyerek csak nem édes.
Bizonytalanul bólintok neki, mire már nyúl is és ringatja, ahogy én is tettem, amíg meg nem zavart, majd Noah Joonhoz is hozzá ér. Nem lesz sokkal jobb tőle, de az is hazugság lenne, ha azt mondanám, ugyanúgy sír továbbra is.
- Öhm... persze - nyögöm kissé idegesen, mert hát féltem a kis drágám, hozzá is fűzöm, mielőtt még bármi történne, hogy: - figyelj rá, hogy tartsd a fejét!
Nem érdekel, ha tudja. Nem olyan magától értetődő, mint azt mindenki előadja. Ha pedig csak egyszer nem tudja valaki az már bőven elég, hogy megtörténjen a baj. Akárki is a csaj azonban, rajta látszik, hogy tudja mit csinál. Valamivel nyugodtabban, hajolok le, hogy betegyem a peluscsomagot a kocsi csomagtartójába, mégis csak egyszerűbb lesz így haladni, mint ha az is a kezemben lenne. Mire felállok, Noah Joon már egész csendes. Pislogok is kettőt, és megcsóválom a fejem. Koreaiul motyogom, hogy ez nem igazság. Meg hogy csajozós. Nem érdekel, hogy nem illik. Megcsikizem a talpát, hogy tudja neki szól. De aztán a lányra figyelek megint.
- Nem aranyos. Egész reggel nyafog, ahelyett, hogy élvezné a nő mentes napunkat! Igaz? - közlöm kissé álmorcosan. Mert azért tényleg aranyos, még akkor is, ha sérti mindennemű büszkeségemet, hogy egy idegen nő kezében elhallgat, én bezzeg akármit csináltam mostanáig nem voltam elég jó neki. Sóhajtok egyet és a fejemet csóválom. - Noah Joon-nak hívják. Én Zin vagyok - felelem végül a kérdésére és persze kiegészítem. A kezemet nem nyújtom oda, elvégre most nem tudnánk ily módon bemutatkozni... - És téged?
Érdeklődöm, ha már "megmentett" legalább a nevét tudjam.

Nem, képtelen vagyok a síró baba mellett elsétálni anélkül, hogy megpróbálnék segíteni elhallgattatni, még úgy is, hogy tisztában vagyok vele, hogy sokan nem szeretik, ha idegen nyúl hozzá a kisbabához, vagy bármi ilyesmi, de úgy gondoltam, egy próbát megér. Mikor a férfi azt mondja, hogy köszi már megvan, először furcsán nézek rá, de amint látom, hogy felemeli a peluscsomagot, rájövök, hogy mire is gondolt pontosan, vagyis hogy eladónak nézett, de mivel utána látom rajta, hogy rájött a tévedésére, ezért nem korrigálom én is. Ringatni kezdem, mitől kicsit megnyugszik, de ez így nem az igazi, így engedélyt kérek a baba kézbevételére.
- Tudom, vigyázok rá. – mosolygok az apára kedvesen, jelezve, hogy ne aggódjon, nem ez az első baba, akit a kezembe veszek, sokszor bébiszitterkedtem már, van tapasztalatom a gyerekekkel, és imádom őket. Óvatosan, fejét stabilan tartva karomba veszem a babát, és ringatni kezdem, valamint dúdolgatok neki, és szépen meg is nyugszik, így széles mosoly kúszik az arcomra. Amikor az apa ezt látva valamit magyarázni kezd neki, gyanítom koreaiul, vagy valami hasonló nyelven, csak remélni tudom, hogy nem engem szidott, de hát végülis miért tette volna, amikor segítettem neki megnyugtatni a gyermekét?
- Ne hallgass apukádra, igenis aranyos vagy! – súgom a baba fülébe félhangosan, szóval valószínűleg a másik is meghallotta, de nem baj, éreztem én a hangján, hogy nem haragszik ő igazán, de szerintem kicsit sérti a büszkeségét, hogy én, mint egy idegen sikeresebben nyugtattam meg a babáját, mint ő.
- Szóval Noah Joon és Zin. Örvendek a találkozásnak. – mosolygok rá mindkettőjükre barátságosan, és igen, a kézfogás most elmarad, mert mindenképp stabilan szeretném tartani a kisfiút.
- Amy vagyok. Amy Campbell. – mutatkozok be a teljes nevemen, és így hallva a nevét, és látva az arcát, összeáll a fejemben egy kép a srácról, amire rá is kérdezek.
- Zin… Nem te voltál a Frances-en a HÖK elnök? – érdeklődöm cseppet félrehajtott fejjel, de aztán lepillantok, mert Noah Joon úgy döntött, a hajamat kezdi húzogatni, de nekem ez nem épp kellemes, szóval finoman lefejtem a kis ujjait szőke tincseimről, és inkább hagyom, hogy a kezemmel játsszon, szorongassa, mozgassa, ez legalább fájdalommentesebb, mint a hajhúzogatás.

Oké. Tényleg tudja. Ettől mondjuk még nem vagyok teljesen nyugodt. Az más dolog, hogy Noah Joonnak tetszik a helyzet. Nekem kevésbé. Valójában azt hiszem csak aggódom, mert velem még nem volt ilyen korábban. Izzie sem panaszkodott, hogy máshogy viselkedne, mint általában - bár megjegyzem nem tudom milyen, amikor nem vagyok ott. A mai viszont nagyon eltér mindentől és fogalmam sincs, hogy miért. Zavar, hogy nyűgös. Valahol pedig ha nem is tetszik, mégis megnyugtat, hogy a lány ilyen hatással van rá.
- Persze, hogy az... Bár nem tőlem örökölte - vallom be végül, mert annak ellenére, hogy ma egy elviselhetetlen alak a sírást tekintve azért mégis csak cuki. Tagadhatatlanul. Én meg sosem volt az. Ha bárki ezt merné állítani, leszakadna a plafon. Mondjuk nem hiszem, hogy ez a veszély fenyegetne. Válaszolok inkább neki és ha már a fiamat bemutatom a saját nevem is elmondom, az övére meg rákérdezek. Mégis csak illik tudni a "megmentő" nevét.
- Szép név! - jegyzem meg, mert valóban tetszik. Ha lányom született volna, ez a név is a lehetségesek listáján lett volna. Amy közben furcsán néz, aztán ki is mondja, ami eszébe jut. Oh, egy Franceses! Minő öröm.
- Iiiigen én voltam, de azért ne dobd el - mondom kissé aggódva, tekintve mennyire kedvelt a többség az egyetemen, nem árt az óvatosság. Közelebb is lépek, és nyúlok, hogy elvegyem Noah Joont, ha nem akarná már fogni. Bár ahogy nézem, a fiam akarata az erősebb, ha a lány haját nem is sikerül kitépni, az ujját biztos olyan erővel fogja, hogy ha ejtené akkor is rajta maradna. Sután állok kicsit, a hajamba túrok, a tarkóm vakarom. Aztán sóhajtva szétnézek.
- Meghívhatlak egy teára, vagy valamire? - kérdezem végül és teszek egy intő mozdulatot az üzlethelyiség kávézó része felé. Nem tudom ki találta ki, hogy az üzleten belül cukrászdát és kávézót helyez el, de tulajdonképpen nem volt hülyeség. Sőt. Ha pedig Amy beleegyezik, akkor irányba fordítom a babakocsit és el is indulhatunk. Feltéve, hogy nem okoz neki gondot Noah Joon cipelése.

Magabiztosan tartom a kezemben a kisfiút, aki egyre kevésbé nyöszörög, és ez elégedettséggel, valamint örömmel tölt el. Imádom a gyerekeket, és eddig általánosságban azt tapasztaltam, hogy ez fordítva is így van.
- Ugyan, miért ne örökölhette volna tőled? – pillantok fel rá kérdőn, hisz nem ismerem, így logikusnak érzem a kérdést, hogy ezt feltettem, mert miért lehetne Zin aranyos? Ugyanúgy lehet mondani felnőtt férfiakra is ezt a jelzőt, én is szoktam akár Danielre, apára vagy bármelyik rokonomra. A bemutatkozás megtörténik, és mikor megdicséri a nevemet, kedvesen rámosolygok.
- Köszönöm szépen! – mondom, közben pedig rémleni kezd a neve alapján, hogy ki is lehet ő, amire rá is kérdezek. Szemöldökömet felemelem, mikor azt mondja, ne dobjam el, és először nem is értem, mire gondol, akkor jövök rá, mire gondol, amikor Noah Joon felé nyúl.
-Ugyan! Miért dobnám el? Erre még csak gondolni is szörnyűséges. Hogy jutott eszedbe, hogy ledobnám, vagy ilyesmi? – nézek rá, és jogosnak érzem enyhe felháborodásomat, mert tényleg nem értem, hogy jutott erre a következtetésre. Nem nagyon értem az összefüggést a HÖK elnöksége és jelen szituáció között, de talán majd felvilágosít a következő percekben. Mindenesetre nem adom át neki a kisfiút, csak ha nagyon ragaszkodik hozzá, de ahogy érzékelem, Noah Joon inkább maradna, mert hajamat tépi, majd kis korrigálás után az ujjamat. Hűha, jó erőben van a kis vasgyúró, rendesen megszorítja az ujjamat, de oda se neki, így aranyos. A kisfiúra nézek, szóval nem látom Zin enyhe zavarát, ahogy hajába túr, akkor nézek fel rá, amikor meghív egy teára.
- Öhm, persze, szívesen. Úgyis nehéz lenne itt hagyni ezt a kis tüneményt. – mosolygok rá szeretetteljesen a babára, majd elindul Zin, de nekem még ott a bevásárlókocsim is, szóval másképp helyezem el Noah Joon-t a karjaimban, vagyis bal kezemmel tartom a fenekét és a hátát, közben pedig függőlegesen a mellkasomon fekszik. Stabilan és magabiztosan tudom így tartani, szóval jobb kezemmel tolva a kocsit, követem Zint a kis kávézó sarok felé. Ott leparkolok a bevásárlókocsival, majd újra két kézzel fogom a kisfiút, így neki és nekem is azért kényelmesebb, majd elkezdem nézni, milyen italok vannak, de nehéz választani.
- Amúgy, mondtad, hogy nőmentes napot tartotok, ha így van, nem zavarok amúgy? Mondjuk túl sokáig nem bolygatlak titeket, csak nem tudtam elmenni mellettetek úgy, hogy a bébi ennyire sír. – fordulok Zin felé, mert amúgy tényleg nem akarom őket zavarni, bár a másik hívott meg, szóval annyira csak nem vagyok útban.

- Mert én nem vagyok aranyos. Soha nem is voltam - felelem teljes meggyőződéssel. Valóban így gondolom és nem szégyellem vagy ilyesmi. Nem lehet mindenki aranyos. Én azt hiszem mindig kicsit túl komoly és túl határozott voltam. Talán túl erőszakos is. Persze igyekszem jó apa lenni, ezért is van apás napunk. Lenne... Így már ugye nem teljesen az. De jelenleg nem sokat tudok tenni ez ellen. A fiam döntött és ha most ez a lány teszi nyugodttá akkor nem ellenkezhetek.
- A szüleidnek köszönd, feltételezem, ők választották. Az enyémet nem, de vannak még hibák... - Felelem mosolyogva, bízva benne, hogy nem nyúlok nagyon mellé. De ő olyan tipikusan boldog, kiegyensúlyozott lánynak látszik, akinek minden klappol az életében. Az enyémben eddig semmi sem volt rendben, de remélem, hogy most már lassan egyenesbe jövünk egymással. Noah Joon miatt nagyon szeretném.
Persze, megijedek, hogy tudja ki vagyok. Meg hogy esetleg ő is azok közé tartozik, akik rossz véleménnyel vannak rólam és nem értették, hogy "hogy lehet egy ilyennek gyereke" kellemetlen élmény volt, de hallottam ilyet. A reakciója persze elmondja, hogy valószínűnek a néven kívül soha semmit nem hallott még. Zavarba jövök tőle. De megnyugtat, és megkönnyebbülten sóhajtok.
- Nem fontos. Egy pillanatig azt hittem, hogy tudni véled ki vagyok... - felelem még mindig kissé zavartan, aztán jobb ötlet híján, meg hogy mentsem kicsit a helyzetet, teázni hívom. - Áh az nem is tudnád. Max ha lemondasz az ujjadról. Az is csoda, hogy a hajad engedte. Anyával nem ilyen kedves... Nee, Noah Joon-ah? - mondom vidáman, az utolsó szavakat már koreaiul, a fiamhoz intézve. Igaz nem tudatosan csinálja. Rákapaszkodik valamire, és úgy marad. Ez valami reflex, azt olvastam. Nem igazán tudja kontrollálni még a mozgását. Azért is kell nagyon jól fogni.
Megindulunk, én pedig vetek egy pillantást a lányra mellettem, aztán kapcsolok, hogy neki is volt kocsija, ez eddig egészen elkerülte a figyelmem. Intek neki és megfogom az ő kocsiját. Ő csak fogja Noah Joon-t a kocsiért kevésbé kár. Tudok tolni egy babakocsit meg egy bevásárló kocsit szóval megoldom.
- Öhm... Hát úgy látszik a fiamnak más elképzelései támadtak a napot illetően... - húzom el a számat egy picit, aztán közelebb hajolok hozzá és megsimogatom az arcát. Kis akaratos. Nem nem az. Legalábbis szerintem fogalma sincs mit csinál. De azért egy picit engem zavar - Amúgy nem tudom mi baja van ma. Egész na nyűgös volt. Már reggel is. Korábban nem csinált ilyet. Félek, hogy beteg lesz.
Magyarázok sokkal többet, mint amennyit alapból szoktam. Közelebb hajolok ismét, és nézem az én kis királyfimat, hogy nincs-e rajta valami külső jel, nem melegebb-e mint általában, de nem látok semmit.
Kérdőn pillantok hát a lányra, neki van-e valami tippje. Nem mintha kéne, hogy legyen. De sosem lehet tudni.
Ekkor érkezik egy pincér vagy mi, hogy felvegye a rendelésünk. Megvárom, míg Amy rendel, aztán kérek magamnak egy dupla eszpresszót feketén. Még mindig nem alszom eleget Noah miatt, de legalább már Izzie sincs rosszul a kávé szagától, így nyugodtan ihatok.

- Hát jóó. – vonom meg a vállam, igazából ráhagyom, én nem fogom így ismeretlenül azt mondani rá, hogy de, igenis aranyos vagy, bár teljesen normálisan tűnik nekem, de biztos van valami oka rá, hogy ezt mondja saját magára. Mindenesetre én inkább a bébivel foglalkozok, és azzal, hogy megnyugtassam, és ez sikerül is.
- Ebben igazad van. – bólintok egyet egy mosollyal, mert tény, hogy nem én választottam az Amy nevet, hanem a szüleim, nekem nem igazán volt beleszólásom abba, hogy hogyan keresztelnek el. De tetszik a nevem, szóval nincs okom panaszra, tényleg. A másik neve viszont ismerősen csend, és ki is derítem, hogy honnan, de az utána való reakcióján kissé felháborodok, nem tudom hova tenni a dolgot.
- Annyit tudok, hogy te voltál a HÖK elnök. Talán nem kedveltek az emberek? – kérdezem kissé félrehajtott fejjel, mert én tényleg nem ismerem, csak névről, pletykákat nem hallgattam, meg amúgy se hiszem el azokat. Engem lekötött az, hogy órákra járjak, tanuljak, suli után meg önkénteskedjek az állatmenhelyen. Nincs annyira sok barátom, ismerősöm, meg ha van is, ők is hasonlóak, mint én.
- Megtartanám a hajam, és az ujjamat is, bár kétségtelen, hogy nagyon jó erőben van a kis aranyos. – mondom mosolyogva, és már-már zsibbad az ujjam szorítása alatt, de amúgy nem zavar.
- Egyáltalán nem beszélsz vele angolul? – kérdezem, hisz másodszorra hallom idegen nyelven hozzászólni nem az angolon, amin ugye itt mindenki beszél. Kicsit fura, de amúgy tök jó dolognak tartom, hogy kétnyelvűre nevelik a gyereket. Már ha az édesanya nem szintén ázsiai, mert akkor lehet, hogy angolul nem is fog megtanulni. Bár ezt nem tartom túl elképzelhetőnek itt Amerikában, de mindegy, nem is agyalok ezen, ezt a szülőknek kell eldönteni. Na de elindulunk a kis kávézó részleg felé, és biccentve köszönöm meg Zinnek, hogy tolja a bevásárlókocsit helyettem, nekem marad a kis Noah Joon cipelése, ami egyáltalán nem jelent megterhelést, vagyis hát édes teher ez.
Éértem. Hát, hallottam, hogy jön most egy nagyobb meleg front, azt érzi a pici, és azért ilyen nyűgös. Remélem, tényleg nem lesz beteg. – pillantok le a babára, és megsimogatom gyengéden a fejecskéjét. Jön a pincér, de én még mindig nem döntöttem el, mit kérek, de végül egy jegeskávé mellett döntök. Kényelmesen elhelyezkedek az egyik székben, majd ölembe fektetem a kisfiút és gyengéden cirógatni kezdem az arcát, oldalát, hasát, de közben figyelek Zinre, nőből vagyok, tudok egyszerre több dologra is koncentrálni.
- Mennyi idős amúgy most Noah Joon? – érdeklődöm, mert annyira nem vagyok profi, hogy ránézésre megállapítsam egy baba korát, de nem lehet túl idős, még azért elég pici.[/b]

Örülök, hogy nem próbál meggyőzni az ellenkezőjéről. Rosszul járna, ha megtenné. Helyette bemutatkozunk és neki tényleg szép neve van. Jó fejek lehetnek a szülei. Remélem Noah Joon is elégedett lesz a nevével, ha megnő. Az én nevem ugye teljesen más téma. De ebbe meg nem megyek bele. Egyébként is jobban leköti, hogy én voltam a HÖK elnök, mint a nevem története. Előbbi azonban némi aggodalomra ad okod, akárhogy is nézem. Még szerencse, hogy láthatóan, csak a nevet hallotta a többi pletykát nem. Ez pedig megnyugtató, főképp Noah Joon miatt.
- A többség nem vette jó néven, ha visszautasítottam valamilyen kérelmét, aminek nem volt értelme - megvonom a vállam. Persze ez nem minden, de nem szükséges a legrosszabbal kezdenem. A végén még tényleg elejti nekem Noah Joont és akkor én is valami olyat teszek, ami miatt életem végig börtönben ülhetnék.
- Azt rögtön gondoltam! - mármint, hogy megtartaná a haját meg az ujját. De higgye el nekem nyugodtan, hogy a fiam megoldaná, hogy valamije mindig velünk legyen, ha neki éppen úgy tetszik.
- Igyekszem nem beszélni vele angolul. Mindenhonnan azt hallja, félek, hogy heti egy-két nap kevés a koreaira. Bár az ő agya még nagyon fogékony. Állítólag... - felelem csevegőn, remélve, hogy nem bánja. Engem sosem zavart kicsiként, ha anyám koreaiul beszélt a barátaim jelenlétében, amikor még voltak, és szerintem a barátok sem tulajdonítottak neki különösebb jelentőséget. Ami lényeges volt, azt úgyis mindig lefordítottam nekik. De egy-egy szó miatt nem érzem szükségét ennek.
Leülünk, rendelünk, én pedig az aggodalmaimat osztom meg a lánnyal. Mert Noah Joon bizony eléggé rosszul viseli a mai napot. A magyarázata viszont tetszik.
- Gondolod? Végül is lehet... - nagyon remélem, hogy "csak" ennyiről van szó és nem valami komolyabb dologról. Nagyon nem szeretném, ha kiderülne valami problémája van. Ezalatt pedig nem azt értem, hogy ha kiderül, hogy mondjuk nem tökéletes a látása, vagy ilyesmi. Ezek könnyen korrigálhatóak. De van annyi nyavalya, ami veszélyes. Azoktól tartok.
- 2 hónapos. Vagyis majdnem... április 1-jén született... - elhúzom a számat - Remélem azért nem lesznek idióta viccei...
Hülyeségeket beszélek tudom. De utálom az április 1-jét, meg az összes poént. Még a kórházban az orvosok is viccelődtek, mintha ez valami kötelező dolog lenne. Nem lehetne egyszerűen kihagyni? Tudom, hogy nem. Főleg, hogy Noah Joon életében az egyik legjelentősebb nap lesz. De azért én még nem hiszem, hogy meg fogom szeretni ezt a napot.

Bemutatkozás után arra terelődik a szó, hogy bizony a velem szemben álló egyén a Frances-en volt a HÖK elnök, és ahogy hallom, nem volt épp közönségkedvenc, pedig azért egy HÖK-elnöknek nem feltétlenül árt a népszerűség. Rá is kérdezek mindennek az okára, és az indok igazából teljesen érthető.
- Sok kéréssel fordultak feléd? Tudsz említeni egy-két igencsak hajmeresztő, vagy szokatlan ötletet, amit meg akartak valósítani? – érdeklődöm, mert igazán érdekel ez a téma, és kíváncsi vagyok, hogy diáktársaim vajon milyen kérelmeket voltak képesek benyújtani. Közben tovább pesztrálom Noah Joont, aki hajamra és ujjamra pályázik, de az szeretném, ha az enyém maradna, bár egy-két szálat sikerült kihúznia, ezeket ki is veszem a kis kezéből, nem szeretném, ha a szájába venné, és megfulladjon, ebbe még belegondolni is szörnyű.
- Igen, ezt én is hallottam, hogy ilyenkor ha a szülők különböző nyelveken beszélnek a babához, akkor azt ők meg tudják különböztetni, és kétnyelvűek lesznek. Szerintem ez tök jó dolog, én is örültem volna, ha a szüleim így nevelnek engem is, de hát nekem marad a nyelvtanulás immár felnőtt fejjel, na de sebaj. – folytatom erről a témáról a csevegést, megtaláltuk nagyjából a közös hangot Zinnel, bár jórészt a bébiről volt eddig szó, de hát imádom a gyerekeket, és kétségkívül Zin is szereti a kisfiát. Vajon tervezett gyerek volt? Ki tudja, nem fogok rákérdezni, az tuti, az tapintatlanság lenne, de ennyi idősen igazából simán lehet, hogy tervezték a babát a párjával.
- Ha egy-két napon belül nem múlik a rossz kedve, vagy észreveszel rajta egyéb tüneteket, akkor azért mindenképp vidd majd orvoshoz, mert akkor nem a front okozza, de nagyon bízom benne, hogy erre nem lesz szükség.-tanácsolom, de tényleg remélem, hogy erre nem kerül majd sor.
- Április elsején? Jaj, szegényt de fogják szívatni ezzel! – mondom nevetve, és megsimogatom a baba arcát, aki egyre laposabbakat pislog, a sírás lehet kifárasztotta, és el fog aludni, de én nem bánom, szívesen dédelgetem utána is az ölemben.
- Amúgy most már megvan a diplomád, meg minden? Beléptél a dolgozók világába? Vagy maradsz még a suliban? – érdeklődöm picit felőle, hogy ne mindig csak Noah Joon legyen a téma.