Annyi minden történt pár hónap leforgása alatt, hogy csak kapkodom a fejem jobbról- balra, amiatt hogy lényegében mit is kellene tennem. Már nem érdekel mások lelki világa, ha úgy van, akkor simán csalódást okozok másoknak, mert rájöttem az évek során, hogy az a legjobb, ha meg akarok szerezni valamit, ha jót akarok magamnak, hogy áttiporok másokon és nem érdekel az illető egy tized másodpercre sem. A minap anyámmal is elég szépen összevesztem, ugyan adott nekem pénzt, mikor legutoljára voltam otthon, de nekem azt sikerült már elkölteni, így csak annyim maradt, ha szükség esetén kellene kaját vennem, akkor legyen. Anya ordibálva követelte a telefonba, hogy menjek haza, míg én szintén ordibálva közöltem vele, hogy már pedig maradok, majd kinyomtam. Ez volt az a löket, hogy most már tényleg szóljak a bátyámnak, Louis- nak, és menjünk el valahova ketten, mert egyszerűen megőrülök. Szükségem van néhány dologra, amiket meg kellene vennem csakhogy nekem már nincs miből, míg tudom, hogy Ő jó testvér módjára úgyis beadja majd a derekát.
A folyosón ácsorogva azon gondolkozom, hogy hoznom kellett volna magammal egy szál cigit, míg megérkezik Lulu, de tekintettel arra, hogyha megérzi rajtam a cigifüstöt biztosan kinyír meg persze a koliban bent nemigen lehet rágyújtani, így ezt az ötletet elég gyorsan elvetettem.
A másik irányból megpillantom a bátyám felém közeledni, így én is elindulok felé egy hatalmas mosollyal az arcomon. Ugyanolyan lezserre fogta a figurát, mint én. Farmer, póló és kardigán. Habár én az utolsó ruhadarabról megfelejtkeztem, de nem hiszem, hogy fogok fázni kint, amikor hétágra süt a nap. Meg az Isten szerelmére ez itt Kalifornia, nem fogok megfázni. Maximum napszúrást kaphatok.
- Szükségem van pár dologra – mondom neki mosolyogva és megölelem. Bevetem az imádnivaló kiskutya szemeket és a kezemen lévő rózsaszín hajgumi után nyúlok, hogy felfoghassam a hajam. Elég hamar meguntam, hogy le legyen engedve. Már régen tervezem, hogy levágjam, de anya sosem engedte meg. Talán a délután folyamán még azt is be kellene iktatnom, most úgysincs itt, hogy lássa és én sem fogok egyhamar hazamenni.

Még igazából magam sem tudom, hogy szeretek- e itt lenni a Francesen vagy csak azt a valakit kedvelem, aki miatt idejöttem. Igazából azt sem tudom, hogy örülök- e annak, hogy Louis itt tartózkodik, félek, ha lebukok előtte elmondja a szüleinknek, akik nem lesznek túl boldogok miatta. Hogy mi miatt is pontosan? Az új énem elég érdekesnek tűnhet a szemükben, már- már egyenesen lázadónak, de én nem így gondolom, ez mindössze a kiteljesedésem része. A tinédzser korszakom elején mindig is csodálattal tekintettem azokra, akik felmerték válalni a véleményüket, visszaszólni másoknak, mert én sosem voltam ilyen. Inkább meghúztam magam a sarokban, szorgalmasan tanultam és nem akartam rossz dolgokat tenni, amelyekkel csalódást okozhatnék azoknak, akiket a legjobban szeretek. A példaképem mindig is a bátyám, Lui volt és féltem, ha Ő gondol másmilyennek összeomlik a világ. De az idők változnak, s vele én is. Már a saját magam ura vagyok és nem tekintek senkire úgy, mint anno az idősebbik testvéremre.
- Jajjj jól vagy már - nevetem el magam, de azért eleget teszek a kérésének. - Szia Louis, hogy vagy? - kérdezem mosolyogva, már- már kedvesen. Utálom ezeket a közhelyes kérdéseket és általában kerülöm is őket, míg tudom, hogy másoknak sokszor, sőt mindig jól esik egy- egy ilyen kérdés. Az emberek szeretik, ha érdeklődnek az irányukba.
- Hogy neked mennyi bajod van! - sóhajtok fel, majd Luit magára hagyva megfordulok és visszamegyek a szobámba, hogy hozzak magamnak egy pulcsit. Kitárom magam előtt a szekrényem ajtaját és kiveszem a hozzám legközelebb eső kardigánt. Nem veszem fel, ahhoz túl meleg van. Visszamegyek a folyosóra és mosolyogva lengetem meg a ruhadarabot Louis szemei előtt. - Ha már voltam olyan kedves és nagylelkű, hogy kihoztam hozod nekem? - kérdezem kiskutya szemekkel és előre tudom a válaszát, hiszen a Tagliavini családban a kicsi Norának senki sem tud ellenállni.
- Igazából nem kell sok dolog csak tusfürdő, zacskós leves és egy új farmer - rántom meg a vállam. Az első kettő létfontosságú dolog, míg az utóbbira csak azért tartok igényt, mert nőies szokásomhoz híven sosincs mit felvennem. - Ez nem lesz drága szerintem, szóval egy banknak sem kell tartania tőlünk - nevetem el magam. Sosem lesz olyan jó humorom, mint a bátyámnak, de azért próbálkozom, még ha nem is sikerül.
- Elmehetnénk fodrászhoz is - mondom félénken. Nem tudom, hogy mit szólna hozzá Louis, ha közölném vele, hogy meg akarok szabadulni a hosszú hajamtól, ami eddigi életem során mindig velem volt.

Sokszor gondolkoztam már el azon, hogy vajon tényleg köze van- e Jamesnek ahhoz, hogy én ennyire megváltoztam vagy tényleg ilyen akartam lenni. A dohányzás mára már szinte mindennapossá vált számomra és nem tudnék meglenni nélküle. Az obszcén szavak is teljesen beépültek a szókincsembe és nehéz visszafognom magam, hogy kikerüljem őket, míg a bátyámmal, vagy bármely normális emberrel beszélgetek. Mindig is ki akartam törni a komfort zónámból, de azt sosem gondoltam volna, hogyha megtörténik az majd ilyen nagy változást fog hozni a személyiségemre. Szeretném azt hinni, hogy ez tényleg csak James „hibája” , de az ilyenhez magam kellek főként. Ha úgy gondolnám, hogy vissza akarom kapni a régi énem, a régi Norát, akit a családom mindennél jobban szeret, akkor ugyanaz lennék, mint akkor. Elhatározás kérdése és bennem nincs meg ez az akaraterő. Sokkal jobban élvezem így az életet, mint akkor. A sok buli, a pia, a cigaretta mindig meghozzák a kellő hatásukat, ám vannak dolgok, amikbe semmi pénzért nem mennék bele. Sosem fogok füves cigit szívni és drogozni. Ezeket mindenképp kizárom.
- Ezek szerint veled minden rendben – mondom Luinak nevetve. Hihetetlen, de a bátyám az évek során semmit sem változott. Ugyanolyan bohókás, mint annak idején volt és imádom ezt benne. Egy percig sem lehet mellette unatkozni. – Próbálok beilleszkedni, de még nem nagyon sikerült. Kevesebbet kéne együtt lógnunk, biztosan te vagy az oka. – Sosem volt jó humorom, amit nem tudok hangoztatni. A három gyerek közül Louis és Adam elkapkodott előlem minden humort és nekem semmit sem hagytak belőle. Még fránya öniróniám sincs. Ha nagyon rossz indulatú akarok lenni, akkor biztosan tudnék vicces dolgokat mondani, de ez inkább sért meg másokat és én lennék az egyetlen, aki ezeken jót derül.
- Louis! – nyávogok egy sort a bátyámnak, mikor felköti a kardigánom a derekamra. Elhozni sem akart, Ő meg nem cipeli nekem – nem mintha ez olyan hatalmas cipekedés lenne, mivel lényegében egy anyagról van szó – és nagyon utálom, ha a derekamra van kötve. Nem is néz ki jól, illetve kényelmetlen is. Ugyan ma semennyire sem csíptem ki magam, hiszen terveim szerint csak Luival leszek, de azért újabban jobban felveszem a nőiesebb és a kivágottabb ruhákat is…
- Most figyelembe vettem néhány dolgot. Például, hogy nem otthon vagyunk, neked is szükséged van a pénzre, én teljesen le vagyok égve és hidd el egyikünknek sem lenne jó, ha te is le lennél – mondom a bátyámnak egy vállrántással. Igazából tényleg van benne valami, amit mondok, mert nem akarom, hogy édesanyánk még azt is magyarázza nekem, hogy nem elég, hogy lázadok még Luit is lehúzom anyagilag, aki még a csillagokat is lehozná értem. Nem akarom, hogy ne legyen pénze, míg legközelebb haza nem megyünk. Így jobban belegondolva már nekem is meg kéne ejteni egy látogatást a családi fészekbe a jövő héten. – Te mikor mész majd haza? – kérdezem tőle, mert nem igazán van kedvem nélküle anya szeme elé állni. Legalább, ha a bátyám előtt rendesen viselkedem Ő meg tudná győzni anyát arról, hogy az ég egy adta világon semmi probléma nincs velem.
- Hát öhmmm… őszintén? – húzom el kissé a számat, mert félek mit fog reagálni a bátyám, mikor közlöm vele, hogy le akarom vágni a már a fenekemig érő hajamat, amelyet az évek során növesztettem meg ilyen hosszúra. Legbelül én is sajnálnám, sőt lehet el is kezdenék pityeregni, ha meg kellene tőle válnom, de ennek ellenére már nem szeretem. Sosem volt rövid hajam és már átkozottul idegesít ez a hossz.
- Reggeliztem müzlit, de annyi, miért? – nézek rá a bátyámra kíváncsiskodó tekintettel, amikor kiérünk a kollégium ajtaján. Nem vagyok éhes egyáltalán és ha az lennék, akkor bizonyára ennék. Nem vagyok olyan, mint a többi lány, hogy nem eszek meg dolgokat meg sokat, mert hízlal.

Talán ezzel az új stílusommal túlságosan is olyan lettem, mint a többi lány és itt nem a külsőmre értem, hanem belülről. A mai lányok nagy rész dohányzik, amint csak hátat fordít neki a családja kikel magából és olyanokat csinál, amit évek múltán bármikor megbánhat. Sajnos mára már én is ebbe a tömegbe tartozom, de be kell, hogy valljam rendkívül élvezem és egyáltalán nem érdekel mások véleménye. Ha így érzem jól magam, akkor miért ne viselkedhetnék úgy, ahogyan én akarok? Nem leszek mások bábja és nem fogom a szüleim szavait lesni, hogy mindent nekik megfelelően tegyek. Már felnőtt nő vagyok és a magam ura/ asszonya lettem.
- De nem úgy értettem! – kezdem el védeni magam, felemelem magam előtt a két kezem és úgy mutatom Luinak, hogy félreérti, amit mondok. Poénnak szántam, de úgy látszik, még mindig nem jön át sokszor, amit mondani akarok. Az iróniámon is épp ideje lenne kicsit fejleszteni, csiszolgatni. És ekkor kezdek el azon gondolkozni, hogy direkt mondta- e ezt nekem, hogy kíváncsi a reakciómra. – Tudod, hogy bármikor szívesen lógok veled, Lulu – jelentem ki mosolyogva és átkarolom a vállát. Ezt tudom, hogy fordítva kellene, neki az enyémet, de most így érzem jól magam, ami mostanra már nálam elsődlegessé vált.
- Nagyon hülyén néz ki – kezdek el nyávogni és legszívesebben leszedném a derekamról a felsőt és odaadnám Luinak vagy ledobnám a földre és itt hagynám. Most egész délután azon fog pattogni az agyam, hogy legyen rossz idő, hogy végre rendesen felvehessem vagy egy ördögi tervet fogok kitleni azért, hogy hogyan hagyjam el teljesen „véletlenül”. – Hozd már inkább te – kérem meg utoljára a bátyám kiskutya szemekkel, és ha nemet fog mondani, akkor nem nyaggatom ezzel többet.
- Ahogy mondod – mosolygok rá ezer wattos mosollyal. Tudom, hogy csak egy szavamba kerül, és Louis máris ugrik minden velem kapcsolatos dologra. Ha azt kérném, hogy vegyen nekem most azonnal valami drágát, amire egyáltalán nincs szükségem biztosra venném, hogy azt is megtenné.
- Hát most még nem akarok menni, de mióta itt vagyok szerintem még nem is voltam otthon, így már épp ideje lenne, és nem bánnám, ha jönnél velem – rántom meg a vállam. Igazából több oka is van, hogy azt akarom, Louis jöjjön velem haza. Az első és a legfontosabb, ha Ő is ott van, anya visszafogná magát és talán nem szidna le olyan nagyon. A második ok, pedig az, hogy még nem mentem egyedül haza és félek, hogy rossz buszra szállnék vagy továbbmennék. Jobb a biztonság, ami ezúttal a bátyám lenne.
- Hát ömm – kezdek bele és végighúzom az ujjam a lófarkamon. – Le akarom vágatni a hajam és itt most nem úgy értem, hogy kicsit a végéből vagy félhosszúra, hanem teljesen már majdnem fiúsra. Elég drasztikus lenne – mondom neki és szándékosan hagyom ki azt a részt, hogy anya megölne érte, mert tudom, hogy úgy lenne.

Régebben rengeteget csimpaszkodtam a bátyám nyakán, biztosra veszem, hogy a legtöbb esetben már unta a közelségem és legszívesebben arrébbrakott volna, de túl édes voltam és nem hiszem, hogy lett volna hozzá szíve. Mindig mosolyogva üdvözöltem lés mindent elmondtam neki, míg mostanában inkább azon parázok, ha megtudja milyenné is lettem nem lesz olyan bátyám, mint eddig volt. Csalódni fog és már nem bízik majd meg úgy bennem, mint eddig, ami hatalmas törés lenne a számomra.
Louis puszijára egy enyhe pír színezi be az arcom jelentős részét. Régebben nem váltott ki belőlem ilyen reakciót, sőt teljesen természetes volt és rengeteget puszilgattam én is Őt, ám mostanra nem tudom mi lelt engem ilyen téren. A bátyámmal a viszonyom vissza akarom állítani olyanra, mint eddig volt. Ugyan az Ő részéről változatlannak tűnhet, de én feszengek előtte, azt akarom, hogy minden olyan legyen, mint régen.
- Kegyetlen vagy – mondom neki duzzogva. Megfogadtam magamban, hogyha azt mondja, hogy nem cipeli a kardigánom, akkor ez ügyben nem fogom nyaggatni többet, de nem bírom elviselni a derekam körül. Egyszerűen irritál, hogy ott lóg és még hülyén is néz ki. Egész délután emiatt fogom takargatni magam.
- Hát csak kéne valaki, aki megvéd – félénken szólok Luluhoz. – Igazából biztosra veszem, hogy hiányozna, mivel világéletemben hosszú hajam volt, de azt is tudom, hogy anya jobban siratná mint én. Már legtöbbször zavar ez a nagy lobonc és tudom, hogy nagyon nehéz lesz megszokni a rövidet, ha rövid lesz, de bevállalom – rántom meg a vállam. Minden szavam úgy gondolom, ahogy itt elmondom. Nincs benne semmi hazugság, semmi félresiklás.
- Szabad – bólintok rá és lényegében nyert ügynek tekintem. – Szóval kajálni megyünk? – kérdezem téma elterelésként, de még a későbbiekben vissza fogok térni a hajamra a vásárlás során, ami igazából most nem is létfontosságú, mindenem van, ami szükséges a túlélésemhez a többi dolog nem olyan szükséges, amit vennem kellene.

Sokszor bele akartam bújni Louis fejébe, hogy lássam Ő hogyan él meg dolgokat. Mindig ott voltam mellette, mint a kicsi hugocskája, de mára már mondhatni kész nővé értem és fogalmam sincs, hogy ez milyen a szemében. Talán büszke rám? Vagy csak természetesnek tartja az egészet? Arra persze gondolni sem akarok, hogy csalódott volna bennem, ami félő, hogy a közel jövőben fog. Vajon úgy éli meg, mint apa? Hiszen apuci pici lánya már nem olyan pici többé, mint volt. Ez az a dolog, amit félek megkérdezni a bátyámtól, hiába beszéltem meg vele az évek során majdhogynem mindent.
- Jaj tudod mit? Nem érdekel ez a hülye kardigán – veszem le magamról és reményeim szerint nem fogok már többet nyávogni ma előtte. Megfogom a kezemben a ruhadarabot és elhatározom, hogy inkább így fogom cipelni, mint a derekamra kötve hordjam. – Így már egy fokkal jobb – nyugtázom a bátyámra mosolyogva, majd belékarolok és így haladunk tovább az utunkon. Nem akarok távolságtartó lenni és igazából szégyellem magam amiatt, hogy az előbb kissé belepirultam a puszinkba. Azt akarom, hogy Lui olyan legyen, aki előtt simán rágyújthatok és magyarázhatom neki a fiúügyeim, a rossz dolgaim. Tudom, hogy nagyon laza tud lenni, de fogalmam sincs, hogy ez csak a barátaira vonatkozik vagy a húgára is.
- Hát igazából veszekedtünk, de azon, hogy szerinte megváltoztam, amiben igaza is van. Nem lehetek az a kislány, aki eddig, az emberek változnak, viszont a hajam azt nem mertem megemlíteni. Tudom, hogy mennyire imádja ezt a hosszú loboncom – simítok végig rajta. Puha és selymes, mint mindig. Ugyan most fel van fogva és nem mozog egyik oldalról a másikra, még így is idegesít valamelyest. Mindig is anya szerette volna, hogy ilyen hajam legyen, de én már kezdem megunni. Na jó, már teljesen meguntam.
- Még nem jártam ott. Az valami gyorsétterem? – kérdezem érdeklődve. Mióta idekerültem nem sok helyen jártam, még csak ismerkedem a környékkel és az emberekkel, ami többé- kevésbé sikerül is. Majd Lui elmagyarázza nekem mik a jó helyek és mik nem, benne bízom a legjobban errefelé.

Visszagondolva a régi időkre most minden olyan fura. Egész nap a családommal voltam lényegében, együtt éltünk. Hiányoznak azok a percek, amelyeket még egymás nyakában töltöttünk. Most minden olyan más. Nincs az, ha nem tudok aludni, hogy átmegyek Louis- hoz és beszélgetünk mindenféle hülyeségről, nem tud, akármikor megnyugtatni vagy csak szimplán velem lenni, mert azok az idők már régen elmúltak. Néha azt kívánom, bár lenne valami időgépem, amivel visszapörgethetném az idő kerekét és visszamehetnék a gyermekkoromra, a tinédzser éveim elejére, amikor még egy iskolába jártunk Luluval. Fel kell nőnöm és nem azon lovagolni, hogy mi volt akkor. Ugyan elég család centrikus vagyok, olyannak is neveltek engem, de próbálok elszakadni ettől az egésztől, már más utakon járok.
Csak morgok, s szitkozódom magamban. Anno akármire megkértem Louis- t rögtön ugrott most meg hoznom kell magamnak ezt az átkozott pulóvert, amire nyilván nem lesz szükségem. Az ég szerelmére ez itt Kalifornia és nem Alaszka! Mindig meleg van, biztosan nem lesz rá szükségem plusz fázós sem vagyok. Makacsságomból kifolyólag elhatározom, ha valamilyen csoda folytán mégis igaza lenne a bátyámnak sem veszem fel, nincs az a pénz. Nem nyerhet! Tudom, elég gyerekesen gondolkozom ilyen téren, de nem érdekel, egy szeletnyi gyerek had éljen csak továbbra is bennem, elvégre nem vagyok én olyan öreg.
- Érv, amivel le tud beszélni? – kérdezem felháborodottságot színlelve. – Lulu, te nem akarod, hogy levágassam a hajam, ugye? De hát már annyira zavar, nem kell ehhez anya véleménye! Lehet még a tiedet sem kellett volna elkérni csak szimplán lelépni és levágatni, aztán meg azon nevetni, amilyen fejet vágtok emiatt. Na jóóóó, azért nem nevetnék, de na – mondom úgy, hogy biztosan megértse, amit közölni szeretnék. Nem tudom, hogy milyen lenne a reakciójuk, de biztosan se nem pozitív, se nem negatív. Inkább a meglepődöttséget lehetne leolvasni az arcukról.
- Tényleg kevésszer látogattunk meg, de te is jöhettél volna többször is! – Tágra nyitom a szemeim mondandóm közben.– Mindig csak Nanával voltál, hiányzott a bátyánk, lassan már te leszel a családfő és alig vagy otthon. Tudom, hogy most már én is inkább itt leszek, de akkor is.
- Van pár barátom, illetve van egy lány Sarah, akivel nagyon jól kijövök. Ismered? Illetve már összefutottam Lizzyvel és Nanával is eltöltöttünk egy kis időt együtt – mosolyodom el. – De mindig csak rólam van szó, nem szeretem, amikor magamról kell beszélni, a te beszélőkéd sokkal jobb, hát akkor használd is!

Azt szokták mondani, hogy a remény hal meg utoljára. Mikor Louis eljött otthonról sokáig reménykedtem, hogy egyszer még minden olyan lesz, mint régen. Újra együtt a nagy család, mindenki otthon. Még azok az unalmas szombat délutánok is hiányoznak, mikor aztán már tényleg nem tudtam mit kezdeni magammal és otthon ültem a szobámban, tévét néztem, olvastam, szörföltem a neten, zenét hallgattam. Mikor antiszociálissá váltam egy- egy délutánra a szobámban, de akkor legalább még mindannyian együtt voltunk. Biztosra veszem, hogy ez anyáéknak még nehezebb, mint nekünk, hiszen a madarak kirepülnek a fészekből. Először Lulu, majd a nagylányuk is, most biztosan Adam agyára menve próbálnak mindent megadni neki, ami rendjén is van.
- Nem vagyok bizonytalan! – csattanok rá egyszeriben. – Ezt meg mégis miből szűrted le? Szerinted, ha bizonytalan lennék, akkor elmondtam volna már ezt neked? – kérdezem felhúzott szemöldökökkel. Ugyan valóban hiányozni fog a hosszú hajam, hiszen ezt szoktam meg, egész kislány korom óta a fenekemig ér a hajam és még sosem volt rövidebb. Ez hatalmas változás lenne, de úgy érzem, be merem vállalni. – Rendben, majd valamit kitalálok, de ha már egyből levágott hajjal állítanék be otthonra az sokkal egyszerűbb lenne. Elkerülnénk a sok nyávogást a részemről, míg belemenne a dologba – magyarázom, és minden erőmet bevetem, hogy meggyőzzem a bátyám. Ha már anyát nem is, de Őt be akarom ebbe az egészbe avatni és ki szeretném kérni az engedélyét is.
- Tényleg, igazad van! – mosolyodom el és egy puszit nyomok Lui arcára. – De mi lenne, ha tényleg elajándékoznám valami szervezetnek? Úgy mindenki jól jár, legfőképp én, mert a fejem a nyakamon maradhat.
- Attól még jöhettél volna haza gyakrabban is. Megértjük mi, hogy tanulnod kellett és még mindig kell meg most már nekem is, de ez túl ritka volt még a diplomamunkádhoz is – húzom el a számat. Most már örülök, hogy gyakrabban láthatom Luit, találkozhatok, s beszélhetek vele. Biztosra veszem, hogy ezúttal Adam és a szüleink miatt fogok nyavalyogni. Lehet mégsem vagyok még olyan felnőtt, mint amilyennek hittem magam.
- Nem, nincsen semmi gond, csak a szokásos. Apa most is keveset van otthon, koncertek meg ilyenek meg amúgy is te vagy a rangidős szerintem – rántom meg a vállam. A hangom semleges, nem hallhatóak ki belőle érzelmek, mert nincsenek is benne. Csak tényeket közlök, amiket több, mint valószínű, hogy Ő is tud.
- Ő is marketinges, hosszú szőke haj, nagyon csinos lány. Zongorázik – mondom, mikor eszembe jut valami, vagy inkább valaki, aki által ismerheti, mást nem hallott róla. – David White- ot ismered? Neki a tesója.
- Mindenre – válaszolom mosolyogva. – Valószínűleg már mindent tudok, de azért mesélj valamit, utálom, hogy állandóan csak rólam beszélünk. Oké, megérkeztem a Francesre, minden jó velem, vannak barátaim, nem vedelek éjjel- nappal. Tök átlagos egyetemista lettem – rántom meg a vállam.

- Jól van, jól van, abbahagyom, de akkor te is – mondom feltartva a két kezem. Feladom, nincs értelme Luival veszekedni, mert az sem nekem, sem neki, sem a kapcsolatunknak nem tenne jót. Ugyanolyan kislány akarok lenni a bátyám előtt, mint régen voltam. Mikor majd öregek leszünk és lesz családunk azt akarom, hogy ugyanolyan védelmezőnek és szeretetteljesnek tartsam az ölelését, mint gyermekkorunkban.
- Tudom, de ez is egy opció volt – mosolyodom el kínosan. Mostanában tényleg azt hiszem, hogy nyávogással bármit el lehet érni. Legyen szó a suliról, barátokról, családról. Ahogy a bátyám is emlékeztet édesanyánk számára a nyávogás egyenlő a hisztivel, amivel semmit sem lehet jóformán elérni. Nem is csodálom igazából. Ha majd lesz egy gyerekem biztosan a falra fogok mászni attól, ha elkezd nekem nyávogni, követelőzni. Persze kezdetben tutira nem fogok nemet mondani semmire a lágy szívem miatt, de később ez még változhat. Olaszok vér csörgedezik az ereinkben, mindig nagy lesz a család.
- Ne sértődj meg Lui, de – tudom, hogy nem fog megsértődni, biztos vagyok benne, - te a szabad idődben azt nézegeted mennyi hajból hány kislány kaphatna parókát? Mert mondjuk nekem ez a lehetőség eszembe sem jutott, nemhogy még ezen gondolkozzak – nevetem el magam. Teljesen okos dolog, amit mondott, de én személy szerint akkor is viccesnek tartom, hogy ezen beszélünk. Ha levágatom majd a hajam, akkor már száz százalék, hogy elajándékozom egy szervezetnek. Itt nem olyan szervezetre gondolok, akik póthajat készítenek, és mindenféle cicababának felvarrják. Rákos gyerekeknek, akiknek tényleg szüksége van rá.
- De annak örülök, hogy legalább anya mindig otthon van. Számomra egyébként is az az igazi harmonikus családkép, amikor az édesanya otthon tevékenykedik és a férfi a háznál a kenyérkereső – mondom, habár nem repdesek az örömtől, hogy apa annyit van távol. Jó lenne, ha többet lenne otthon, több időt töltene velünk. Anyát meg természetesen valamennyire sajnálom, mióta nincs meg az egyetemi állása, hogy nincs más munkája, de ki ne szeretne főállású édesanya lenni?
- Hát igazából bennem már felmerült az, hogy melóznom kellene. Több pénzem lenne, de az is igaz, hogy szabadidőm szinte semmi – húzom el a számat. Tényleg gondolkoztam már az említett dolgon, de nem tudom elhatározni magam, hogy munkába álljak. Otthonról mindig kapok pénzt, de el is költöm. Ha megtanulnám beosztani, akkor minden rendben lenne, ám ez egyszerűen lehetetlen küldetés a számomra.
- Na mindegy akkor – legyintek a bátyámnak. Ha nem ismeri őket, akkor hiába magyarázok. – Mert meghallgat, és mellette önmagam lehetek – rántom meg a vállam egyszerűen, válaszolva a kérdésére. Tényleg nagyon szeretem Sarah – t, lehet kissé merész kijelentés ilyen rövid ismeretség után, de azt hiszem nem jöttem még ki senkivel sem ilyen jól, mint vele.
Végighallgatom a tesóm panaszkodását az egyetemről, az utolsó évről és végig együtt érzően bólogatok. Nem várom, hogy én is végzős legyek és ennyi nyűg nyomja a vállam.
- Igazából a rajzokban én is tudok neked segíteni, ha Nanaia éppenséggel nem érne rá – ajánlom fel a segítségem. Sosem szerettem rajzolni, a rajz órákat is untam mindig az általánosban és gimiben is, de ettől függetlenül még a tehetségem megvan hozzá és ha Louis – nak segítség kell én rögtön ugrok.

Sokszor már nem is emlékszem milyenek is voltunk apró gyermekként. Vajon civakodtunk a játékainkon? Összevesztünk minden kis dolgon? El sem tudom képzelni, hogy mi volt akkor annyi minden változott. Persze ezt nem úgy kell érteni, mint a filmekben, a különféle drámákban. Egyáltalán nem történt velünk semmi tragédia, amitől kitértünk volna a megszokott kerékvágásból, mindössze felnőttünk, változtunk, az idő formált minket olyanná, amilyenekké lettünk.
- Jó jó – mondom halkan, szinte már lemondóan. Mint minden lánynak nekem is volt egy hisztis korszakom, amikor azt hittem a nyávogással bármit el lehet érni. Hát nagyon tévedtem, a házban körülöttem mindenki csak a fejét fogta, míg én rázendítettem a dolgokra. Nálam ez szerencsére nem tartott egy- két hónapnál tovább, így nem is emlékezetes, de ha újra rákezdenék, biztosan meglenne a magam baja belőle.
- Ja, az úgy teljesen más – kezdek bólogatni. – Szóval ilyen programok is szoktak lenni a suliban. Érdekes, szerintem ez tök jó ötlet. – Nagyon eltöprengek az egészségügyön, régebben volt egy korszakom, amikor meg voltam áldva vele, hogy én egyszer orvos vagy nővér leszek. Mint mostanra látszik még csak nem is abban az irányban tanulok tovább, de hát álmodozni lehet.
- Nem lennék anya helyében, mikor majd egyedül lesz otthon, mire mindannyian eljöttünk bele fog őrülni a gondolataiba legrosszabb esetben, de édesanyánk erős nő, vagyis úgy mutatja magát előttünk, így nem hiszem, hogy féltenünk kellene a jövőre nézve. – Egyszerűen megrántom a vállam a mondandóm befejeztével. Igenis komolyan veszem ezt a kérdést, de nem igazán pattogok rajta. Van még ideje, és ha rosszra fordulnának otthon a dolgok apa nem gondolnám, hogy elvállalna hosszabb turnékat távol. Mindig sietne haza anyához, hogy elkerüljük a problémákat, amik felhozódhatnak.
- Hmmm… igazából nem is tudom – gondolkozok el a dolgon. – Szívesen maradnék otthon, de egy idő után beleunnék, és nem bírnék egy helyben megmaradni. Akármennyire is csábító az ilyesmi és ezt tartom az ideálisnak munka nélkül nem lennék meg. Meg amúgy is az egyetemmel a jövőmet alapozom meg, ha nem akarnék majd dolgozni, akkor ennek itt mi értelme lenne? – kérdezem költőien, de nem várok választ. Ez csak az én véleményem és nem feltétlen kell ezzel egyetérteni.
- Úgy beszélsz, mintha nem is a bolondos bátyám lennél, hanem az egyik szülőm. Ki vagy te és mit csináltál Luluval? – kérdezem ijedtséget tettetve. Teljesen igaza van mindenben, amit mond, de már nem akarom ezt tovább firtatni. Elegem van a komoly témákból, nem bánnám, ha úgy hülyéskednénk, mint régen, mikor még otthon volt. Anyával és apával is ugyanúgy meg tudom beszélni ezeket a dolgokat, mint most vele.
- Te leszel az első, akit be fogok mutatni bárkinek is – mosolygok a bátyámra. Tanulmányozom mindenegyes arcvonását. Annyira megváltozott, férfiasabb lett és helyesebb. Meg merném kockáztatni, hogy fogyott is egy keveset, de ez nem olyan szembetűnő, így az sem kizárt, hogy csak a szemem káprázik. Nehéz szembesülni ezekkel a dolgokkal, hogy mindnyájan megöregedünk. Ha tehetném, megállítanám az időt és a pillanatban élnék.
- Csak nyugodtan – mosolyodom el újból. Ha Luinak segítségre van szüksége én mindig itt leszek neki, ha törik, ha szakad.
- És enni is fogunk valamit, ha már ide betévedtünk vagy csak nézzük egymást, mint két idióta? – kérdezem teljesen komolyan, mert már mind a ketten megfeledkeztünk az evésről, ami miatt eredetileg idejöttünk.

Mindig is Lui volt az a férfi az életemben, akivel bármit meg tudtam beszélni. Mindössze pár évvel idősebb nálam és felnéztem rá, lestem mindegyes szavát, tettét. Apa keveset volt otthon és hiába én voltam apuci pici lánya a várt kapcsolat valahogy elmaradt. Adamet meg mindig kis pisisnek tartottam, ha a problémákról volt szó, pedig mindössze egy év a korkülönbség köztünk. Mára már persze máshogy állok ehhez, de akkoriban minden más volt.
Néha tényleg megsajnálom anyát, hogy egyedül kell maradnia, de aztán meg irigylem is érte. Nincs időhöz kötve, az önmaga ura, egyedül, nyugodtságban. Sok nő álma ez. Meg amúgy is anyáék még többen voltak testvérek, mint mi, így tudja, ismeri a vele járó előnyöket, s hátrányokat. Nem új ez neki.
- Hát igen. De amúgy most gondolj bele Lulu, ha anya tényleg akarna valami rendes állást, akkor már talált volna. Valószínűleg élvezi, hogy otthon lehet. Ki ne élvezné? – teszem fel a költői kérdést. Kiskorom óta arra vágyom, hogy befejezzem a sulit és otthon legyek, de ilyenkor mindig ki kell ábrándítanom magam azzal, hogy bizony egy napon dolgoznom is kellesz. Várnom kell a nyugdíjig az otthonmaradással, ami kissé lelomboz. Hát igen, ez van, ha az ember lánya annyira lusta, mint én mostanában.
- A család az első. A mai világban, ha a karriert helyezzük előre, akkor nem a párválasztással és a családalapítással foglalkozunk. Annyira kitolódik ez az egész, hogy némelyeknél teljesen el is marad – rántom meg a vállam. Szeretnék majd gyerekeket a jövőben, egy hatalmas családot, akikkel bármikor el lehet lenni és ahol a generációk találkoznak. Ez az egész a véremben van, minden olasz ilyen, nemde?
- Hát ömm… - kezdeném védeni magam, de egyszerűen nem tudom, így csak jóízűen elnevetem magam. – Valóban, de veled kapcsolatban senki sincs, aki eljátssza. – Szeretek Adam felett anyáskodni, bármi legyen is a téma, valahogy életerővel tölt fel és élvezem, hogy én vagyok az idősebb és prédikálhatok neki az élet nagy dolgairól.
- Van itt salátabár? – hirtelen felcsillan a szemem. Egy ideje jobban vigyázok az alakomra, mint eddig és próbálom elkerülni a zsíros, hizlaló, ám végletekig jóízű csemegéket. Jól elvagyok és a salátával és a többi kevés kalóriájú étellel.