Stephanie Monroe
Életkor : 26
Foglalkozás : Student Δ
Hozzászólások száma : 2
| Tárgy: Stephanie Monroe Szer. Május 27 2015, 19:34 | |
| Stephanie Monroe
nő; 18; Filmművészet; Filmszínész; első
The most optimistic dreamer
The future belongs to those who believe in the beauty of their dreams.
Tizennyolc évvel ezelőtt láttam meg a napvilágot egy Wilmington nevű kisvárosban a keleti parton. Szüleim első (és mint később kiderült egyetlen) gyermekeként jöttem a világra. Az apukám főorvos, az anyukám kegyetlen ügyvédnő. Mindkettejük számára fontos a karrierjük, mindig is az foglalta el az első helyet a szívükben, én pedig sajnálatos módon a másodikra szorultam. A bébiszitterek úgy váltogatták egymást, mint mások a fehérneműiket, így semmi megszokottság, rendszer nem volt az életemben. Az általános iskolát magántanulóként végeztem el, de gimnáziumba már rendes, állami intézménybe jártam. Ott végre megtapasztalhattam, milyen az, ha az embernek barátai is vannak, s nem csak egy magántanárral tölti az idejét. Könnyen megtaláltam a közös hangot mindenkivel, elfogadtak olyannak, amilyen voltam, így a stréberségem miatt sem gúnyoltak sohasem. Fiúk mindig legyeskedtek körülöttem, de nem voltam se az a bulizós, se pedig a pasizós fajta. Az első szerelmemnek majdnem fél évig kellett a nyakamra járnia, hogy kicsikarjon belőlem egy randit. Már nem is tudom, mennyi ideig voltunk együtt, de az időzítése és a szakításunk módja a lehető legrosszabbkor jött. Úgy volt, hogy együtt készülünk majd az érettségi vizsgákra, mikor sietve rohantam át hozzá, azzal, miszerint az iskolában az a pletyka terjeng, hogy teherbe ejtett egy lányt az osztályunkból. Ő egy pillanatig se cáfolta a tényeket, én pedig összetörtem. Mostanáig sem tudom, hogy hogyan voltam képes összeszedni magam annyira, hogy sikeresen teljesítsem a vizsgáimat. De büszke voltam magamra, s elkezdtem számolni a napokat. Mondanom sem kell a szüleim nem igazán vettek részt az életemben, hiszen mindkettőjüket lekötötte a munkája. Még a bizonyítvány osztásomra is késve értek oda. Arról pedig hallani sem akartak, hogy színészetet tanuljak. Inkább láttak volna a Harvard jogi karán, mint a Frances-en, de engem mindez nem érdekelt. Sose ápoltunk olyan jó kapcsolatot, hogy egyáltalán fontolóra vettem volna az ajánlatukat. Ők mindig csak a pénzt adták, még akkor is, mikor törődésre lett volna szükségem. Egyedül egy dolgot bánok a múltamban, az pedig az, hogy majdnem hagytam magam eltéríteni az álmaimtól. De ez még egyszer nem fog előfordulni, ezt megígértem magamnak. Amikor megkaptam a felvételi értesítőt a Frances-től, életem egyik legboldogabb pillanatát éltem át. Alig akartam hinni a szememnek, így több barátommal is felolvastattam, hogy biztos legyek abban, nem csak képzelődöm. Ők habár örültek a sikeremnek, nem támogattak. Állandóan arról hadováltak, hogy Los Angeles mennyire veszélyes, hogy biztos elveszem majd a sok ember között és egyéb hülyeségek. A színészetről pedig mindannyiuknak az volt a véleménye, hogy az csak egy hobbi, nem foglalkozás. Most, alig fél évvel később mérhetetlen boldogságot érzek. A napfényes LA-ben élek, álmaim főiskolájára járok és azt tanulhatok, ami igazából érdekel. Nem tudom, hogy az emberek hány százaléka foglalkozik azzal, amivel igazából szeretne, de szerintem nagyon kevesen. Én pedig megteszek minden tőlem telhetőt, hogy ezen kisebb tábort erősítsem. Addig dolgozok, teperek, edzek és tanulok szövegkönyveket, míg színésznő nem lesz belőlem. Ez az álmom, a célom, s ezt senki sem veheti el tőlem. S mivel kezdődik a karrier? Mindenkinek mással, nekem lehet, hogy azzal a portfólióval, amit az egyik évfolyamtársam fog készíteni rólam. A felkérésen ugyan meglepődtem, de semmi pénzért el nem utasítottam volna, sőt, inkább megtiszteltetésnek vettem. Ha pedig megbocsátotok, most rohanok is hozzá, nehogy elkéssek. Később még úgyis hallasz rólam, ne aggódj...
Nem tudom, milyen értékekkel kellene felruháznom magamat, hogy még érdekesebbé váljak az emberek számára. Egyszerű, átlagos lány vagyok, akinek világot megváltó álmai vannak. Jó, ha a világot nem is tudom majd megváltani, mindenképpen nyomot szeretnék hagyni az emberekben. Szeretnék inspirációvá, példaképpé válni. Hogy miért? Nem is tudom... Foghatjuk arra, hogy gyerekként kevés szeretetet kaptam, így minden áron ismertté akarok válni, hogy minél több emberrel megszerettethessem magamat. De az is lehet, hogy ismerve önmagam, s az értékrendem tudom, hogy sose válna belőlem egy elzüllött ember, akire vétek lenne példaképként tekinteni. Egy kisvárosban nőttem fel, ahonnan nem sokan tették ki a lábukat, én viszont mindig is tudtam, hogy nem tartozom oda. Minden erőmmel azért dolgoztam, hogy eljöhessek onnan, hogy felvételt nyerjek a Frances University-re, ahol azt tanulhatom, amit szeretek. Hiszek magamban és az álmaimban, tudom, hogyha keményen dolgozok és nem adom fel, akkor valóra válthatom az álmaimat. Mondanom sem kell, hogy a színészkedést az összes családtagom és barátom múló szeszélynek, hobbinak titulálta. Nem támogattak, s talán most is arra várnak, hogy visszamenjek abba a porfészekbe. Nem értették meg, hogy többre vagyok hivatott, hogy többre vágyom annál, minthogy pincérnő lehessek a főút melletti lepukkant kis étteremben. Az utam legelején tartok, s amilyen makacs és kitartó vagyok, biztosak lehettek abban, hogy nem egyhamar fogom bedobni a törülközőt...
A telefonomért kapok, mikor az megcsörren az éjszaka közepén. A szobatársam nem igazán tolerálja az ilyen dolgokat, ezért amilyen gyorsan csak tudok, kiugrom az ágyból, s telefonomat lenémítva kifutok a kollégiumi folyosóra. Amint meglátom, hogy ki keres, rögtön átkozni kezdem a pillanatot, mikor az előbb oly gyorsan kimásztam a puha ágyamból. Elutasítom a hívást, de amint ezt megteszem, rögtön telefonál újra. - Mi van? - Belemorgok a telefonba, nem éppen kedves hangsúllyal. - Csak hallani szerettem volna a hangodat. - Búskomoran feleli, én azonban nem dőlök be az álcájának... - Nagyon hiányzol, S. Mikor jössz vissza hozzám? - Kérdezi ugyanazzal a szomorkás hangsúllyal, holott erre semmi szükség nincs. Sose bírtam a drámázást, de azt még inkább gyűlöltem, mikor feleslegesen ment a cirkusz. Amit pedig ez a hülye művelt a telefonba az bizony minden volt, csak éppen nem szükséges. - Soha. Hagyj békén, kérlek. - Kinyomtam a telefont, s bár láttam, hogy újra próbálkozott, inkább lenémítottam és visszasétáltam, hogy lefeküdhessek. De az álom nem jött olyan könnyen a szememre, mint reméltem. Ahogy a plafont figyelem eszembe jutnak régi sérelmek, melyeket az előbbi telefonáló hangja ébresztett fel bennem. És ennek egyáltalán nem örülök. Sok erő kellett ahhoz, hogy hátrahagyjak mindent, de egy valaki megkönnyítette a dolgomat. Holnap pedig az első dolgom lesz lecserélni a telefonszámomat, hogy az exem többet ne érhessen el. Nem mintha számítana bármit is, de nem akarom hallgatni a siránkozását, amikor ő volt az, aki mindent tönkretett. Vagyis mikor felcsinálta az egyik volt osztálytársamat, de ez már szerencsére tényleg nem az én problémám. Jól érzem magam az egyetemen, ebben a környezetben és csak ez számít. Holnap ráadásul még modellkedni is fogok az egyik iskolatársam számára, úgyhogy minden remek lesz. A múltamat pedig hátrahagyom és csak is a jövőmre koncentrálok. Mostantól.
Timinek hívnak, elmúltam már húsz esztendős és nagyon szeretek írni. Szeretek ismerkedni, úgyhogy előre bocsátom, hogy aki a jövőben játékostársam lesz, azzal biztosan hosszú privát üzeneteket fogok váltani. : )
TEMPLATE BY BEE at CAUTION 2.0 |
|