Vissza-visszatérő álmom, hogy összeakad a tekintetem egy szempárral. Éppen úgy, ahogy egyszer a kaszinóban, amikor nagyobb összeget nyertem. Nagyon fura, néha ébren is álmodok róla; mint egy illúzió, egyszer csak ott van előttem, s olyankor ledermedek egy pillanatra, olyan valóságosnak és elérhetőnek tűnik. Tűnik. Ezzel van gondom...
Lerajzoltam vagy ötvenszer, hol jobban, hol rosszabbul, hol fekete-fehérben, hol színesben, de mivel csak ennyit láttam belőle, fogalmam sincs, kié az a szempár. Már az is megfordult a fejemben, hogy egy pasasé... Elvégre, nem lehetséges? A kaszinó amúgy sem nőknek való terep. Többnyire.
Legutóbb ma reggel ötlött eszembe, éppen a postát hordtam ki, és elmélázhattam, mert egyszer csak ott volt, én pedig megbabonázva néztem. Olyan éles volt, még az írisz en látható apró rajzolat is élesnek tűnt (ami valljuk be, lehetetlen, sosem volt hozzám olyan közel az a személy, hogy ezt megfigyelhettem volna). A látomásom addig tartott, amíg fájdalmas zökkenéssel neki nem mentem egy oszlopnak. Úgy néztem körül, amikor feltápászkodtam, mint aki azt sem tudja, hol van. Legalább két sarkot hajtottam át úgy, hogy nem álltam meg... Mehettem vissza...
Darylnél ebédeltem, és utána a főiskola felé sétáltam, erős vágyat érezve, hogy felszaladjak az emeletre, és kirángassam Sebastiant legalább egy fagyira. Három óra van, most még fogadóórát tart, talán ki is jönne, ha hívnám, ezért nem is csörgök rá, hanem úgy gondolom, egyszerűen csak bevetem személyes varázsomat és "elcsábítom". Ehet tőlem mangót is, ha fagyit nem akar. (A cukrászda mellett mindjárt ott a zöldség-gyümölcs stand).
Nagy slunggal rohanok fel a bejárat előtti lépcsőn, és mielőtt észrevehetném, megint balesetet szenvedek. Éppen abban a pillanatban csapódik ugyanis ki a bejárati ajtó, amikor én odaérek. Orrba vág. Megtántorodom és könnybe lábad a szemem a fájdalomtól. Önkéntelen kapok az orromhoz, melegséggel lesz tele a tenyerem. Vérzek. Remek!

Kicsit el vagyok varázsolódva az utóbbi napokban (mennyi ideje már?). Nem tudom, nem számolom. Egy szempár ejtett rabul, nem csak egy estére. Egyre többször, egyre élesebben köszön vissza rám az a szempár, és már biztos vagyok benne, a fantáziám egészíti ki a látottakat, ezért vagyok képes emlékezni olyan részletekre, amire amúgy képtelenség lenne...
Éppen csak kiegészíteni nem tudom a látottakat, a képzeletem hiába erőltetem, sem szőke, sem barna, sem vörös hajat nem tudok a szempár köré rajzolni, rajzoltatni, valahogy nem stimmel, ha ezzel próbálkozom. Már ébren is álmodom, balesetet is szenvedek miatta, szerencse, a bivikli kereke hamarabb éri az oszlopot, mint a fejem. De éber kómában bicikliztem két sarkot úgy, hogy nem voltam tudatában a környezetemnek. rosszabbul is járhattam volna.
Hirtelen ötlet, hogy beszaladok Sebyhez a fősulira, hátha van öt perce rám, nyalni egy fagyit, elvégre meleg van, vagy enni egy gyümölcsöt (mert azt mindennél jobban szereti, nem édesszájú ugyanis). hiába azonban az elhatározásom, már az ajtóban megakasztanak, szinte felöklelnek, és én fájdalmasan szorongatom az orromat. Csillagokat látok, nem is keveset, aztán elhomályosul a szemem, mert elfutja a könny, bár nem bőgök, csak ez valami ingerválasz, vagy mi a szösz.
A fülem azonban jó, és hallom, ahogy egy lány hadarni kezd, hogy az én hibám az egész (mert hogy ő nem látott ki, meg ilyenek)
- Máshogy nem tudtam volna kinyitni...- ah, micsoda bénaság, orrhangon beszélni, mert tele az orrom! Mintha nem fújtam volna ki hetek óta. Szorítom az orrnyergem, ez egy kicsit fájdalmas, de nem vészes. A vér már nem előre folyik, hanem hátra, lenyelek egy rakat vért, bah, rossz íze van. Belebámul valaki az arcomba, zsepiről nyöszög, meg hogy hajtsam hátra a fejem.
- Előre, előre kell!- szólok rá, pont azért, hogy ne folyjon hátra, de én sem tudom megtenni, mert egy pillanatra úgy tűnt, megint hallucinálok. Még homályos a látásom, de azok a szemek, megint úgy tűnt, meg tudnám érinteni őket.
A lány kapkod és hadar, az a benyomásom, nem is tudja, mit kell csinálni. Amit csinál, azt is ügyetlenül.
- Nem sírok- mondom, de éppen ekkor gördül végig egy könnycsepp az arcomon.
Inkább elveszem a kezéből a zsepit, mielőtt eltörné pluszban az orrom. Csupa jószándékból. Aztán nevetni kezdek. Kész vagyok.
- Csak egy kicsit hallgass... - mondom neki. A nevetés rosszabb, feszül tőle az orrom. Ritka rossz érzés.- Nyugi, megmaradok...
A kezem azonban csupa maszat, ahogy a pólóm eleje is, így amikor felajánlja, hogy a mosdóba kísér, beleegyezem. Nem vagyok olyan jó állapotban, hogy egyedül találjak oda, fingom sincs, hol a mosdó.
- Vigyázz, össze ne kenjelek, csupa ragacs a kezem.. -( a véremtől). csak nehogy ő legyen rosszul. Nem a lányok szoktak beájulni a vér látványától? Inkább kicsit elfordítom tőle a fejem, nehogy megijedjen tőlem.

Elvarázsolódva rohanok az egyetemi ajtón befelé... De lestoppol egy lány. Szeva, Sebastian, majd legközelebb! El is felejtem, hogy mit akartam, mert fáj az orrom, vérzik is, megint hallucinálok, hát ennek már fele se tréfa, legközelebb belehalok. Kár volt megnyerni azt a pénzt, inkább visszaviszem...
- Tanultam vezetni, volt elsősegély vizsgám, előre kell, higgy nekem!- nem hagyom, hogy befolyásoljon. Ha hátra hajtanám a fejem, az összes vér a torkomra folyna, vagy aspirálnám, vagy a számon is jönne kifelé, vagy lenyelném, mint az előbb, és aztán okádnék megint.
Ahhoz képest, hogy most ütöttek ki, egészen jól viselem, legalábbis nem lettem ideges vagy nyugtalan, bár lehet, hogy mert már megszoktam az eséseket. Ma is ez volt már a második. Gyakorlott eső vagyok.
A leányzó, aki megállt segíteni (és valószínűleg, aki ilyen helyzetbe juttatott) csak csacsog, megállás nélkül, valószínűleg rajta jön ki az én idegességem is. Bár éppen az előbb jegyeztem meg, hogy nem vagyok az. Hát, akkor csak a lány pörgött túl. Hacsak nem ilyen alapjáraton.
- Ha mazohista lennék, milyen jól jártam volna!- nevetek egy kicsit, röviden, ez nem túl kényelmes, feszül tőle az orrom. De a lány vicces volt, esküszöm!
Kérem, hogy ne nevettessen, mert folyamatosan teszi. Haláli, ahogy hadar, a felét nem értem, azaz értem, különben lemaradnék, de...
- Eddig nem kellett, de... - ha így folytatja, szétröhögöm a vesém. Na jó, annyira azért nem vicces a helyzet, meg a mondandója sem, de iszonyat aranyos. Nem vagyok olyan szemtelen, hogy megkérdezzem, adott esetben a pisilésben is segédkezne-e.
Kicsit elfordítom a fejem, mert az arcom mocskos lehet a vértől. A kezem is mocskos tőle, a gúnyám is... Ő meg nem zavartatja magát, húz egy ajtó felé, biztos mosdó, hisz ez volt a célállomás, hideg víz, pisilés, meg ilyenek... Vagy mi? Pisilni nem kell...
- Akkor majd felkereslek októberben is, megismételjük. De te leszel a párom, mit szólsz?  - aztán hozzáteszem- Már ha nem baj, hogy nem vagyok egyetemista. Se büfés. De miattad elvállalom a pizzafutár állást, hogy éhen ne halj...
Ah, mondjak már én is valami viccesebbet, hátha megtöröm az átkot ezen a lányon, és kicsit csendben marad...

- Okos lány...- dünnyögöm, inkább csak magamnak, és egy pillanatra behunyom a szemem. Egy okoskodóval szemben biztos elszakadna a cérnám. Elveszem a zsepit, az orromra szorítom, vagy inkább alá. Ha eddig nem jutottam volna idáig, most megköszönöm.
- Kösz- mármint a zsepit. Az élményt, hogy betörte az orrom, szívesen kihagytam volna.
- Ha én mazohista, te szadista...- magyarázom csendesen, és magamban mosolygok. Ez a csaj olyan messze áll a szadizmustól, mint én a Mount Everest megmászásának esélyétől. - Kösz, elsőre beérem ennyivel, különben mivel csigáznál fel legközelebb?
Apró mosoly, de a szemem csupa könny, különben is látomásom volt, megint, duma közben, hát ez nem igaz... Biztos agyrázkódásom is lett. A kék szemek az agyamra mentek, nem vitás.
A csaj idegességében beszélhet ilyen sokat, nem vitás, de míg ő pörög, én (majdnem) halál nyugodt vagyok. Jó kontúr. Jó példa arra, amikor az ellentétek vonzzák egymást. Egyáltalán, vonzzuk egymást? Á, nem, hát éppen fellökött, szóval taszítom, vagy ő engem. Utóbbi. Képben vagyok.
- Én csak...- rázom a fejem. Hihetetlen. - Elég ciki nekem már így is, hagyjuk már a pisilést...- Kb két évesen pisáltam be utoljára. Én nem Liberót hordtam, mint a korombeliek, hanem textilpelenkát. Biztos nem volt bőrbarát.
A nagyi féle mosdatásról eszembe jut egy alkalom, amikor maszatosan akartam hazamenni a suliból. Nagyi akkor azt mondta, vagy 10 méterrel előtte megyek, vagy mögötte, vagy hagyom, hogy megtörölje az arcomat. Utóbbit választottam, nem gondoltam, hogy olyan rossz lesz. Szinte ez az egyetlen negatív élményem vele kapcsolatban. Utána sosem kellett rám szólni, hogy mosakodjak rendesen.
- A te mamád is csinálta?- lepődök meg, de nagyon.
Elindulunk az épület belseje felé, fogalmam sincs merre, nem is figyelem. Igyekszem elfordítani a fejem, hogy ne lássa, milyen mocskos vagyok (el tudom képzelni), de mintha izgalmasnak tartaná, hogy bámulhat. Horrorfüggő. Csak az lehet. Más lány már beájult volna. (Talán)
A külsőmet jelmezhez hasonlítja, csak éppen rosszkor vagyunk, rossz helyen. Gyengéden megjegyzem, ismételjük meg a dolgot alkalmas időben, legyen a párom... Megint egy lavinát zúdít a nyakamba, annyit dumál, csoda, ha nem lesz izomláz a nyelvében.
- Nem, még nem vagyok pizzakihordó...- nevetgélek, kicsit lemaradt a lány, de nem baj, ez nem is fontos... Úgysem marad éhen (ha rajtam múlik). Bólogatok, hogy én képben vagyok. Naná.
Elérünk egy sarkot, kissé lehiggad, benéz az ajtón, én meg közelebb lépve, biztos tudatában, hogy jó helyen vagyunk. Ösztönösen emelem meg a kezem, ahogy érzem az ajtót közeledni. Kivédem, mielőtt (újból) pofán csapna.
Beráncigál a női mosdóba, tudatosul, hogy ott vagyunk, de tiltakozni sem enged, már az állam alá nyúl, emeli fel a fejem, hogy megtisztogasson. Vizezi a zsepit, arra figyel, én meg hagyom magam, mintha ledermedtem volna. A látásom már kitisztult, a mosdóban jók a fényviszonyok, most látom jól először az arcát.
- Izgi- adok igazat neki, de nem a történések miatt, hanem mert a szeme formája... ismerős.
- Joshua- mondom automatikusan, és úgy nézem a szemét, mint akit megigéztek. Minden más jelentőségét veszti, hogy éppen ő az orromat vagy az arcom tisztogatja... Ha százas szögekkel simogatna, azt se érezném.
- Jársz kaszinózni? - legyen ez az első kérdés. De majdnem biztos vagyok benne. Őt láttam. azaz... akkor csak a szemeit.

- A látszat csal. Nem vagyok mazohista. Annak tűnök? - kérdezem. Nem értem. Fejfájásról, zsibbadásról, mazohizmusról nem is én kezdtem el beszélni.
Ahelyett, hogy azon veszekednénk, ki volt a béna, szórakoztatjuk egymást. Elég dilis dolog, de legalább eltereli a figyelmem egy részét a fájdalomról.
- Szóval nem csak fantáziával, hanem rosszindulattal is meg vagy áldva? Nem is csinálsz belőle titkot?- némiképp csalódott vagyok. Nem azért, mert őszinte, hanem mert nem feltételeztem róla rosszindulatot. A kuncogásától oldódok kicsit, de nem vagyok meggyőződve róla, nem tenné meg, amiket fesorolt.
Állandóan csacsog, némiképp szórakoztató, másrészt fárasztó is, zsibog a fejem, mintha ezer vonalon kéne követnem, amikor gondolkodni sem tudok.
- Mi vagy te, elvont festő? A vér nem elég művészi? - kizárt, hogy bármely anyag utánozni tudná az emberi vért, az olyan... sajátságos... Bah, hülyeségeket beszélek. (Gondolok)
A nagyi féle nyálas mosdatás "öröme" úgy látszik, nem csak engem ért el, a lánynak is volt benne része, és azt sejteti, másnak is, sőt, hogy ő is olyan lesz. Jaj, ne...
- Ha nagyi leszel, hordj magaddal nedves törlőkendőt. Tudod, már kapható olyan!- javaslom. Remélem, ha nagypapa leszek, nekem nem lesznek ilyen hajlamaim... Nyállal mosdatni!? Mik vagyunk mi, állatok?
Kezdve attól, hogy azt hitte, diák vagyok, vagy a büfés, és hogy majd nem adok neki enni... azon keresztül, hogy a megnyugtatása céljából (azt mondom neki), még a pizzakihordó állást is elvállalnám, hogy ne maradjon éhen, eljutunk odáig, hogy azt hiszi, máris pizzakihordó vagyok. Ráadásul próbanapon.
- Miattad lennék pizzásfiú, te lökött. Hogy ne maradj éhen- mondom nagyot sóhajtva.
Elérjük végre a mosdót, majdnem újra betalál az ajtó, de aztán már jobban érzem magam, hűs vizes zsepivel mosogat, és már a szemem is kitisztul, nem könnyezek.
- Ha én vagyok az első, miért nem az alfa vagyok?- kérdezem.
Jó hír, hogy nem szokása orrokat törni. Talán mégsem olyan rosszindulatú, mint ahogy állította magáról. Nem is hiszem... És az a szem... Párat pislogok, hogy látomásom van-e, vagy valóban azt látom, amit kerestem, ami kísért napok óta... de még nem hiszem el, nem akarom elhinni. Ő pedig nem vesz észre semmit, csacsog.
A nevem hallatán megint rám zúdít egy csomó információt, osztálytársról, festésről, meg az én szemeimről. Az én szemeimről? Álljunk csak meg! Ahogy a szemembe néz, (néhány pillanatnyi farkasszemezés) már kérdem is, jár-e kaszinózni, és a kérdésére csak azután felelek.
- Nincs lencsém. És neked?
Ah, szóval lehetett ő. Bár a "múltkor" nem túl konkrét. Pasival volt, rossz hír.
- Igazából... - miért is ne? Mit számít, ha elmondom neki?- Úgy hiszem, láttalak. Azaz csak a szemedet...- megfogom egy kicsit a kezét (a tiszta kezemmel), hogy most ne babrálja az ajkam, hogy tudjak beszélni. Az orrom se vérzik már olyan nagyon- Én sosem félkarú rablózom. De... Akkor úgy éreztem, megszólít valami, valaki, és megálltam, megfordultam, ott volt a gép, és ahogy elnéztem fölötte... - áthatóan nézek a szemeibe, mert úgy gondolom, figyel- Épp azt láttam, amit most...
Abszolút csak a szemeit látom, még a haja is eltűnik, az orra is... Minden elmosódik, mintha megint megszólítanának azok a szemek.  
- Aznap sokat nyertem. A félkarún is, amin még soha...- fejezem be a sztorit, és közben a csap alá dugom a kezem, hogy lemossam róla a vért.
Újra kitágul a tér, látom egészben őt, a mosdót, érzem a vizet, hallom is, ahogy csobog... És kapok levegőt. Mintha az előbb kissé beszorult volna, most szaporábban kell kapkodni.
- Szóval, Suzy... Ha valóban te voltál ott, az a minimum, hogy egy évig minden nap meghívlak ebédelni... - ajánlom neki. Maximum elküld a francba.

- Miért pont mormon?- nem értem az összefüggést, de talán elmagyarázza.
- Ez igaz, senki sem angyal- vagy ha az, más bibije van, de hagyjuk. - Nem félek, csak mert egyszer földre küldtél. Innen csodás nyerni- mondok valami zagyvaságot.
- Igen, valamit hallottam erről...- vérrel festeni. Némiképp ilyesztő gondolat, bár a vér színe tényleg különleges.- Nyugi, csak egy kis víz... a csuklás ellen is orvosság!- ajánlom figyelmébe.
A mama nyálas mosdatásának felemlegetése után és a nedves törlőkendő fel nem áldozása miatt (pedig nem kívülről vérzek, elvégre nem is csíphetne a zsepi) szinte bevonszol az épületbe, hogy a mosdóban hozzon helyre. Nagyon cudarul festhetek, kár, hogy nem Halloween napján találkoztunk. Bár ajánlom, hogy ismételjük meg ezt akkor is, a téma elsikkad, mire a mosdóba érünk. A lány sokat beszél, biztos idegességében, mert kissé összefüggéstelenül, de amúgy meg tényleg az látszik rajta, hogy jó szándékú, még haragudni se lehet rá, és a segítőkészségét levakarni sem lehet.
- Biztos csak én értettem félre, de mintha azon aggódtál volna, hogy éhen halsz...- vigyorgok hülyén. Bár viccnek indult, hogy pizzásfiú leszek, valahogy biztos megoldanám, hogy ez ne fordulhasson elő (mármint az éhenhalás).
- Semmit sem tudok a tesztek elnevezéséről, de ha első valami nálad valamiben, gondolom, egy életre megjegyzed magadnak- és ha így van, engem is. Jó-e ez neki? Elvégre negatív élmény lettem. Akkor mitől lettem béta, a jobbik? Mosolyogva nézek rá, amikor lehetőségem van.
A szem újra bedurran az agyamba, úgy vélem, most nem hallucináció, és amikor felvetem, hogy láthattam a kaszinóban, nem mondja, hogy nem lehet.
- Nem is így gondoltam. Kitakart a gép, nem is voltál túl közel, de egy pillanatra... mintha engem néztél volna, és úgy mosolygott a szemed, ahogy most...- akkor úgy éreztem, biztat, hogy tegyem, húzzam meg azt a kart, de most mit kéne tennem?
A pasik említése miatt azonban visszafogott vagyok, ha barátja van, nem kérek randit, újabb találkozót, nem adok el jegyet közös koncertre, és...
- Nem vagyok diák- ismétlem türelmesen, aztán már mondom is: - Gyere velem, ismerek egy jó pizzázót, közben még beszélgethetünk...- határozom el magam, mert végül is, csak egy kajálásról van szó, ha kiderül, hogy van barátja, szépen elbúcsúzunk és ennyi. Az orrom nem tört el, ha meg mégis, így jártam. Már nem vérzik.
- Oh..., a pólóm...- nyögök keservesebben.- Daryl kinyír, ha így megyek be az éttermébe. Mit szólnál, ha rendelnénk pizzát, és a szabad ég alatt ennénk meg? - Ott levenném a felsőm. Vagy leveszem most és kilögybölöm, hátha aztán megszárad a napon...
Elfelejtem Sebastiant, hogy hozzá indultam. De azt hiszem, nem bánhatja, mert nem is tudta, hogy jövök.

- Miért, mit csinálnak?- kérdem. Nem tudom, mire gondol a lány.
- Dacos, én? - nevetve ingatom a fejem- Csak azért mondtam, mert azt feltételezted, ezután nem merlek megközelíteni!- Ó, csak vigyázzon is, ki tudja, mi lesz, ha én döntöm fel...
Az arcom mocskos a vértől, egy kevés a ruhámra is ment, a lány szerint azon csak az ecetes olló segít. Szerintem a hideg víz vagy a vértelenítő is, de nincs erőm vitatkozni (jelenleg még eléggé az orrommal vagyok elfoglalva).
Hallgatom, amit az evésről hord össze nekem. Ahhoz képest, mennyire meg volt ijedve, hogy a büfés vagyok, és majd bosszúból nem szolgálom ki, eléggé süket ez a duma. Félrevezetés. Vicces csajszi!
Leszek bétaboy, vagy valami hasonló, meg se jegyzem, annyira érdekes a sztori, amit körít mellé. Hogy tud ennyit beszélni? De azért kitűntetetnek érzem magam..., vagy fél percig, amíg közli, ő nem emlékszik rám. Miért is emlékezne? De majd ezután! Ahogy mondja, első orrtöréses (orrvérzéses) pasas vagyok az életében, a rémálmaiban fogok kísérteni!
- Mit vegyek fel?- kérdem. Bódult lehettem, ilyesmire nem emlékszem. Különben is, nem vagyok diák, de akkor ő...- Szóval tanítasz?- csodálkozok rá. Meglepően fiatal, simán néztem diáklánynak.
Amíg tisztogatja az arcom, egy csomó mást is megbeszélünk. Vagy ha nem is beszéljük meg, rengeteget megtudok róla, mert folyton csacsog. Igaz, nem tudok mindent megjegyezni, és reagálni sincs időm mindenre, de a lényegesebb dolgokra igyekszem. Pizzázni is meghívom, pedig azt gyanítom, barátja van.
Halkan megjegyzem, kellemes a keze érintése az arcomon. Bár tudattalan a mozdulat, megsimítja tisztogatás közben. Biztos a pizzára gondolt közben, hisz attól van úgy oda!
- Legyen vastag tésztájú, serpenyős, nem bánom. Melyiket szereted? - adom meg magam, hisz kajálni én is szeretek. Tudnék is, ami azt illeti. Már a nagy ijedelem miatt is.
Közben befejezi a tisztogatásom, a kezemet rám bízza, de közben kifejti, hogy már nem hasonlítok egy horrorból szabadult szereplőre. Szerinte elég helyes vagyok, és ebből a tudatból nem zökkentem ki. Amúgy, ha legközelebb valamilyen horroros szerepre vetemednék, majd felkeresem: "ugyan, csapj már orrba!"
Hogy pizzázni (el)menjünk, a vérfoltos pólom gátol. Daryllel elég jóban vagyunk, hisz gyakran eszem ott. Nem akarok vele kitolni, hogy véres ruhában állítok be hozzá, nem is illene. Mire eszmélek, Suzy már szedi le rólam a pólót, és ezt a pillantot használja ki valaki, hogy benyisson.
- Ó, bocsi!- kiáltja, és az ajtó már csukódik is. Mire lekerül a fejemről, az ajtó ugyanúgy csukva van, mint 5 másodperce. Ismerős volt a hang, de nem tudom hova tenni. Mert nem láttam (a fejemen volt a póló éppen), nem tudtam megnézni se.
Suzy sem zavartatja magát, Darylről kérdez.
- A pizzázó tulaja, ahova el akartalak hívni. Legközelebb elmegyünk, és bemutatlak neki...- mosolygok, hihetetlen ez a lány. Suzy. - Nem, nem a póló az övé. A pizzázó- nevetek.
Nem akartam, hogy ő dolgozzon helyettem, de kicsit lesokkol, ahogy kifejezi magát. "Úgyis te leszel a lényeg meg a pizza." Vajon fontos nála a sorrend? Jobban meg kell ismernem, többet kell megtudnom róla.
Míg mos, gyorsan tárcsázom a Kreatív pizzázót, és kérek egy óriás pizzát, serpenyőset, vastag tésztával, Suzy ízlésének megfelelően. Én mindenevő vagyok, legalábbis Darylnél. Nem hiába eszek ott olyan gyakran.
- Boldogulsz? - kérdezem, és mellé állok, figyelve, ahogy dörzsölgeti az anyagot a víz alatt- Hagyd a csudába, ha nem megy, nem pótolhatatlan darab...- nem is neki kéne csinálnia.
Eszembe jut, akár vehetnénk is egy másik felsőt. Bár neki kellene bemennie az üzletbe, hogy nekem pólót vegyen, mert félmeztelenül a belvárosban, fényes nappal nem biztos, hogy nyerő shoppingolni, ez megtörné ennek a napnak a különlegességét. (Vagy épp nem?)

Elgondolkodom a szavain. Megvonni magunktól valamit mazohizmus? Akkor ott vagyok én élő példaként!
- Ha így nézzük, lehet, hogy mégiscsak mazohista vagyok...- de elnevetem magam, ne vegye olyan komolyan.
- Szeretnék bízni abban, hogy nem minden találkozónk kezdődik majd véresen....- nevetem el magam. Most komolyan azt hiszi, mert egyszer beverte az orrom, azt is véletlenül, messzire el fogom kerülni? Mintha tetszene neki az ötlet, hogy a vesztembe rohanok miatta.
Na jó, kell egy kis idő, amíg rájövök, hogy nem egy diáklánnyal hozott össze a sors, hanem egy tanárnővel. De hát honnan tudhattam volna, amikor éppen olyan, akiket a pizzázóban szoktam látni? (Azaz csak majdnem olyan. Arra gondolok, korban nem tűnik ki a diákok közül)
- Mit és mióta?- kérdezem, bár a festékhez és a színekhez tuti köze lesz, erre akár fogadnék is.
- Nézzd el nekem műveletlenségemet, nem tudom, mit jelent vendégtanárnak lenni. Csak egy bizonyos időre jöttél tanítani vagy máshol van a főállásod? - ha nem is értem a kifejezést, találgatok.
A szavajárása megmosolyogtat, olyan, mintha valamelyik középsulis csajjal beszélgetnék a "régi" időkből. Kicsit nosztalgikus az emlék, de kellemes.
Annak jeléül, hogy nem hagyom éhen halni, mindjárt el is hívom pizzázni. Hogy aztán mégsem az étterem a cél, hanem a park, csak a bekoszolódott pólóm az oka, amit ő kedvesen mindjárt le is kap rólam és mosogatni kezd. Közben én rendelem a pizzát, a parkba, a suli elé, tejfölös alappal, csirkehússal, szalámival, dupla adag sajttal, serpenyőben,  vastag tésztával.
- Elfelejted, hogy nem csak ma ebédelünk együtt, hanem egy hónapon át minden nap...?- kérdőn nézek rá, vajon ehhez mit szól. Én ugyan mondtam már neki, de amilyen szórakozott, talán elfelejtette. - Ma a parkban eszünk, és amikor legközelebb pizzát kívánsz, megyünk az étterembe.
Az ajánlatom még mindig áll. A szemeit el bírnám nézni nap mint nap, és ha van a rajzoláshoz köze, a technikát is megtaníthatja majd, amivel megörökíthetem. Az első próbálkozásaim ugyanis elég béncskák lettek...
- Daryl egyébként rendes fazon. Olyan nyugodt tipus. Szerintem kicsit magányos is, de... nem ismerem őt olyan jól, hogy hosszas személyiségelemzésbe tudjak bonyolódni vele kapcsolatban. Egyébként az én nevemhez milyen személyiséget képzelsz el?  - a válasza eleve nem már reális, hiszen mi már interakcióba keveredtünk, de azért érdekel, milyen benyomással voltam/vagyok rá.
Az ötlet, hogy akár Daryl is adhatna pólót (kölcsön), nem is rossz, nekem más jutott eszembe, de már fel sem hozom. Az, hogy kint lehetünk a szabadban, kettesben, most jobban vonz, mint beülni egy étterembe, még ha szeretem is a helyet, mert vannak eldugott zugai. Igazából indulnék már, kimennék az épületből, de a pólóm még mosás alatt. Abbahagyatnám vele, ne fáradjon...
Ahogy kiveszi a csap alól, kicsit összefröcsköl engem is, magát is. Hogy jóvá tegye, le akar törölni, csak jobban összevizez. Kisebb katasztrófa ez a lány (tanárnő!), de vicces és kedves, így a kezére rakom a kezem, ne kapkodjon.
- Nyugalom, Suzy, nem kell kapkodni!- segítek csavarni a pólót (vagy ha ő kicsavarja, kicsavarom még én is, mert azért bennem több erő van, mint egy lányban, az biztos).
- Naná, menjünk. Szegény póló meg ne fázzon!- kacsintok Suzyra. Bár kint jó idő van, az iskola falai között hűvösebb a levegő. Nem fázom..., de nincs melegem.
Kilépünk a mosdóból. Nincsenek túl sokan a folyosón, és most látok is, így perceken belül kijutunk az épületből. Lehet, hogy néhányan megfordulnak vagy összesúgnk mögöttünk, de nem foglalkozom vele. Később csak egy dolgot fogok bánni: hogy megfeledkeztem Sebastianról.

- Többet tudsz rólam, mint én magam- adom alá a lovat.
- Látom, téged nem lehet zavarba hozni a vérrel. Gyanítom, horrorfilmre foglak elcipelni és nem romantikusra- vetítem elé a jövőt, de csak azért, mert ennyire csüng a témán. (Vér, vér!!!)
- Lelkesebb vagy, mint a diákjaid? - kérdezem nevetve. Tetszik, ahogy pörög- Amúgy ez a számítógépes grafika nem inkább fiúknak való?
- Szóval ez amolyan próbaidő?- kérdezek vissza.
- Ha nem indiszkrét a kérdés... Hogyan tartod fent magad? - Sebastian fordít, rádiózik, és diákokat vállal be, szinte egész nap elfoglalt. Mi Suzy titka?
Suzy leszedi rólam a pólóm, én pizzát rendelek. Kissé lemarad, mert azt hiszi, meggondoltam magam az ebéddel kapcsolatban, de felvilágosítom.
- Nem minden nap pizzát..., de igen... Benne lennél?- nézek rá csodálkozva, ddig úgy tűnt, nem érdekli az ajánlatom.
Nyögdécselve ad választ, de legszívesebben mgölelném, úgy örülök neki.
- Ez akkor igen?- csak a biztonság kedvéért.
Aztán Darylről beszélünk, akinek majd be fogom mutatni (miért is?). Suzy máris nagyon kedvesen beszél róla.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet. De ha feldobnád a kirakatot valami grafikával, vagy a kreatív sarokba alkotnál valamit, biztosan örülne- ajánlom Suzynak. Amúgy is nagyon lelkesnek tűnt, biztos imádja, amit csinál!
Nevekről kezdünk beszélgetni, Suzy kezdi, de érdekes az elmélete.
- Kedves...- fintorgok egy kicsit, nem ilyesmire számítottam. Kedves a postás, a villanyszerelő, meg a nagybácsi. A cukros fajta... Neeeemmm...
- Sebastian!- csapok a homlokomra. - Sebastian Drayton a legjobb barátom, és ha rosszat mondasz róla, kinyírlak!- fenyegetem meg az ujjammal, de nevetek. - Komolyan, a neve miatt??? - nevetek- Sebastian ilyen. Mindenkihez kedves. Mintha folyton udvarolna... - csóválom a fejem. Hihetetlen, hogy mindenkiről kiderül, közük van egymáshoz (jelenleg Sebastianhoz). Múltkor Reeven, most Suzy. Olyan nagy Los Angeles, mégis olyan kicsi!
- Ha jobban megismered, egyet fogsz velem érteni Sebastiannal kapcsolatban... - mondom meggyőződéssel.
(Sebastian meg fog bocsájtani, főleg, ha megtudja, Suzyval töltöm az időm...)

- Ha kapkodsz, ügyetlenke vagy. Más az, ha valamit begyakorolsz, és gyorsan tudsz csinálni- nevetek rajta egy kicsit. Olyan ártatlannak tűnik, mintha kislány volna.
Nevetek, ahogy a pólóm egészségéért aggódik. Legalábbis belemegy a játékba, hogy aggódunk érte.
- Hú, az tényleg szörnyű volna...- hihetetlen ez a lány.
Közben kimegyünk a parkba, Suzynak ésszerű kérdése akad.
- Észreveszem a futárt. Ha megjelenik az épület előtt, majd odaszaladok hozzá...- ez nem gond, megoldom, legyen nyugodt.
Egy naposabb helyre vezet, leülünk a fűbe. Pólót szépen kiterítem, gyógyulni... Suzy elnyúlik a fűben, én vidáman nézem, aztán mellé fekszem, nem messze tőle, de nem tudok az ég felé nézni, felé fordulok.
- Kifejezetten ilyen vágyam nem volt soha... - Napozni? Időm sincs rá- Te mióta élsz itt? - A bőre árulkodó, ha napimádó, csak nemrég érkezhetett LA-be.- Hol éltél korábban? - Remélem, nem tévedek nagyot.

- Jobbat tudok: meséld te, én majd kiigazítom! Hidd el, sokkal érdekesebb lesz!- nevetgélek. Én biztosan nem tudnám szóval tartani. Különben is, láthatóan jobban szeret dumálni, mint én. Akkor miért ne szerezzem meg neki ezt az örömet?
Viccből mondom, hogy horror filmre viszem, ha moziba megyünk, ő pedig teljesen belelkesül. Mostmár csak nem csinálok feneket a számból...
- Egy kikötésem van: ne (a) vámpíros legyen, amúgy bármit megnézek!- bólogatok. Azt nem állítom határozottan, hogy szeretem a horrort, de olvastam már ilyen jellegű könyveket (és filmeket is néztem már). Hát, a könyvek jobbak szoktak lenni, de Suzy kedvéért bevállalom.
Szokatlan helyzetben találkozunk, de Suzynak hála, a legjobbat próbálja belőle kihozni. Egy pillanatra sem engedi, hogy a a fájdalomra koncentráljak, tökéletes figyelmelterelést alkalmaz, és úgy tűnik, működik, mert inkább rá figyelek, mint magamra.
- A rajzolás csajos, de a számítógépes grafika még mindig több fiút érdekel, vagy rosszul gondolom? - amúgy bólintok, mosolyogva, szívesen megnézném (és ki is próbálnám), mivel foglalkozik. Már azt is tudom, mivel szeretném kezdeni... - Remélem, ezt vehetem ígéretnek- sandítok Suzyra.
Beszélünk a munkájáról, szóba hozza, hogy csak vendég előadó a Francesen, és azon csodálkozom, hogy tud megélni a fizetéséből, ha valószínűleg kevesebbet keres, mint Sebastian. Bár a barátom kiadásait sem ismerem, de azt tudom, hogy több állása van. Nem tartom valószínűnek, hogy csak a munka szeretete miatt csinálja.
Bólintok, hogy megértettem, mellék állása is van. Nagyon kreatív munka lehet. Közben azt is elárulja magáról, hogy csak nemrég óta él egyedül (elsősorban nekem a szüleitől való különválás jut eszembe. De akkor azok a pasik, akiket említett...? Ezek szerint egyik sem a férje, vőlegénye, vagy élettársa...)
- Most is van olyan kiállítás, ahol a te munkádat is meg lehet nézni?- kérdezem, érdeklődve. És igen, élőben nézném meg, nem csak gépen. Élőben minden... jobb.
Megismétlem neki az ajánlatot, hogy ehetnénk együtt naponta, most le is esik neki.
- Egy szavadba kerül, és abbahagyjuk- teszem fel a kezeim. A dolog nem kötelező jellegű. Gondolja, hogy szörnyű vagyok? Most kéne elszaladnia. Vagy máris késő?
De a válasza úgy tűnt, határozatlan igen, vagy valami afféle, szóval visszakérdezek, hogy is gondolta.
- Bizonytalannak tűntél...- magyarázkodom kedvesen.
Szóba kerül Daryl, valamiért Suzy látatlanban is kedveli, és kedveskedni akar neki. Én csak ötletet adok neki, hogyan. Hamburgernek talán nem örülne...
- Nem csak pizzázni lehet...- nevetek halkan. Ha naponta ott ennénk, akkor is lehetne változatosan, de ha már Suzy ebbe belement, ki fogok találni valami programot, hogy végigjárjuk a város éttermeit. Erre még úgysem volt példa sosem.
A nevemet elemzi, miszerint kedves ember vagyok, és ezen befintorgok. Nem igazán szeretem a kedves szót. Sokkal jobban szeretném, ha valami vagányabb jelzőt aggatna rám....
Hogy milyen kicsi a világ; nem csak Reeven ismeri Sebastiant, hanem Suzy is. Fura, hogy egyikőjüknek sem az a véleménye róla, ami nekem. Suzyval valahol egyet is értek, mert Sebastian állandóan mosolyog és mindig bókol, ettől viszont tűnhet úgy, mint aki be akar hódolni, (pedig nem). Én ismerem már jó ideje, színészkedni nem lehet állandóan, ő ilyen. Úgy látszik, ez a mentalitás sem tetszik mindenkinek (Suzynak pl. nem), ellenben a diáklányok oda vannak érte -Reeven szerint. Én csak a magamét mondom el, hogy Sebastian a legjobb barátom; ez mindent elárul. Szerintem. Rázom a fejem tagadólag, hogy nem tenyérbemászó.
Nevetgélek, ahogy Sebastianról beszél, mintha kicsit parodizálná is, és közben összehasonlít vele, és bár ilyesmire még nem volt példa, a jelek szerint jobban tetszem neki, mint ő. De csak azért van, mert még nem ismeri eléggé. Ez biztos...
- Őrült lelkes és nagyon meggyőző tud lenni. Arany szíve van, az utolsó gatyáját is odaadná a rászulónak. Már meg is tette egyszer! Komolyan!- azt nem mondom (még) el, hogy a sztoriban én is benne voltam.
- Legalább olyan elhivatott, mint amilyennek téged látlak, és ezer felé figyel, amolyan művészlélek, tudod, fordít, meg hasonlók... És szerintem nagyon művelt. indenről tud beszélni.- nem fukarkodomdícsérni a barátomat. Valahogy kompenzálni akarom azt a negatív képet, amit Suzy kialakított magának.
- Szóval, ha én lennék hasonlóan kedves és udvariasan bánnék veled, engem is leírnál?- kérdezek rá, kíváncsian. Mi van a mai lányokkal? Csak a rosszfiú-minta tetszik mindenkinek?
- Jaja, Sebastian teázik...- bólogatok. Néhány szokását már volt szerencsém megismerni, és most nem gúnyolódom.

A mosás befejeztével kicsit ügyetlenkedik, de ezt kikéri magának.
- Oké, akkor bénáztál. Ez meg nagyon bunkó kifejezés így...- védekezek.
Aztán nevetgélünk, és megszemélyesítjük a pólómat.
- A teáztatást rábízom Sebastianra- kacsintok Suzyre és elnevetem magam. Sebastiantól ki is telik, hogy ilyen módon veszi kezelésbe a pólómat, gyógyítás céljából.
Félmeztelenül megyek ki a mosdóból, de nem keltek látványos feltűnést; kint a parkban egyébként más fiúk is vannak félmeztelenül, elvégre jó idő van. Kicsit fehérebb vagyok, mint ők, látszik, hogy ezt nem nagyon gyakran csinálom, de zavarba sem hoz. Mint tudjuk, volt már rajtam kevesebb ruha is a nyílt utcán.
- Nem, nem kedvelem a mesterséges napfényt...- rázom a fejem nevetve. Szoli-szökevény..., hát úgy nézek ki?- Lehet, a napozás is egy olyan tevékenység, amit társaságban élvezetesebb csinálni, nem gondolod? - nézek rá sandán, vajon eszébe jut-e, hogy ez akár ajánlat is lehet, csináljuk együtt, ha már szóba hozta, (mint a mozit).
- Már hat? - füttyentek. Az előbb a mosóban az volt a benyomásom (mert azt mondta), hogy csak nemrég óta él egyedül. Ezek szerint... Vagy...? Nem korai még rákérdezni, van-e barátja? Bár ha lenne, talán nem lenne ennyire közvetlen és kedves velem. Bár Sebastian is ilyen, és... (És Elee...)
De a Jóisten kegyes hozzám, és magától mond el olyan dolgokat, amit tudni vágyok, meg sem kell kérdeznem. Szimpatikus nekem, hogy ennyire nyílt, bár nem feltétlenül helyeslem. Tényleg rosszindulatú is lehetnék, aki rosszul kezeli a bizalmas információkat és ... ajajaj! (Leszűröm belőle, hogy volt pasija. Most hogy férje-e, nem tudom, jelenleg nincs gyűrű az ujján. Szóval...)
- A nagyszüleim neveltek fel. A szüleimet, mondhatni, nem is ismertem- Közönyösnek tűnhetek, de hozzájuk valóban nem volt közöm. - Egy éve élek itt..., nem sokkal a mama halála után költöztem át Santa Barbarából. Nincs testvérem, egyedül élek. Azaz nem... Van egy macskám...- így teljes a kép.
Időközben az ülésből fekvés lesz. Én hason fekve egy fűszállal babrálok, Suzy mellettem féloldalasan, felkönyökölve.
- Sose jártam még Riverside-ban. Merre van? Míről híres?- beszéltetni karom a lnyt, mert most, hogy lehiggadt, egészen értelmesnek tűnik (Bocsi, eddig nagyon szétszórt voltál!)

- Inkább játszani szeretek. Az mindig tartogat valami meglepetést- mosolygok rá. Miért ne, ha vevő rá?
Örülök, hogy nem egy bizonyos filmre akar elrángatni, és hogy hasonló a véleménye az enyémhez. A romantikus filmeket hagynám egyenlőre.
- Hehe, én még abban a világban nőttem fel, amikor a lányok ceruzával rajzolgattak, és a fiúk ültek többnyire a számítógép előtt...- mondom neki ( a nagy vénség). Bár igaz, a suliban a lányok csak azért bújták a netet, hogy összeszedjék az ismerőseiket.
Annyira lelkes, amikor a munkájáról beszél, észre sem veszi, máris meghív, hogy megmutatja, hogyan kell számítógépen rajzolni. Én meg nem vagyok rest kipróbálni, elvégre minden megszerzett tudás jó lehet valaire.
- Ha már ilyen lelkes tanárnőm lehet...- mosolygok rá. Az tuti, hogy nem mindegy, ki hogyan oktat. Lássuk, milyen a katedra mögött és nem mint magánember! (Sebastiant is meg kéne lesni egyszer. Tényleg olyan, ahogy Reeven leírta?)
- Ah, értem- mondom kissé lehangoltan. De nem török le nagyon, elvégre rengeteg módon lehet valakit megismerni.
Kissé sután, de megegyezünk, hogy együtt fogunk enni egy darabig... Egy hónapot mondtam volna? Lássuk, ki bírja tovább.
- Figyelmeztetlek, én is bármikor kiszállhatok, szóval csak óvatosan azokkal a mániákkal!- nevetek. Jó jelnek veszem, hogy ijesztget. Szerintem próbára tesz elsőre, mennyire gondolom komolyan. De ezt még én se tudom...
Darylről érdekes elméleteket gyárt, pedig nem is ismeri. Nevetgélek, hogy kövérnek képzeli. Arra gondolok, szívesen bemutatom őket egymásnak, Suzy lehet, hogy tudná az üzlet arculatát kissé zsenírozni.
- Tényleg? Én viszonylag gyakran eszem pitzzát, de még nem vettem észre magamon a depresszió jeleit. - Annak más okai voltak, és most nem is mennék bele.
Lényegében jól elbeszélgetünk, egyre kevésbé egymás mellett, hisz mintha megnyugodott volna, és a gondolatai is összerendezettebbek. Szóba jön Sebastian barátom is; csodálom, hogy már a második negatív kritikát kapom róla. Igyekszem a védelmembe venni, de Suzy mintha már beskatulyázta volna. Biztos vagyok benne, hogy csak idő kérdése, és kedvelni fogják egymást. Vagy nem tudom...
- Mi bajod azzal, ha valaki meggyőző tud lenni? Bizonyos esetekben nagyon is előnyös ez a tulajdonság!- Valószínűleg azért nem tetszik a lánynak Sebastian ezen tulajdonsága, mert ő is rendelkezik vele. Talán vetélytársat lát benne?
Suzy azonban rám próbálja terelni a témát. Játékosan mozgatom előtte a mutató ujjamat.
- Mintha azt mondtad volna, megpróbálod megtippelni!- nézett már diáknak, a büfésnek, aztán piiakihordónak. Lássuk, hogyan festek a szemében, avagy mit nézne ki belőlem!
- Egyszerűen csak megkérdeztelek, bár többször- emlékeztetem. Nem szokásom győzködni senkit. Már nem. Hiábavaló, ha az ember szilárd jellemmel találkozik. Suzy sem az az elveszett típus, úgy tűnik.
Meglep, ahogy csendre int Sebastiannal kapcsolatban.
- Értem. Hírzárlat- és összezárom az ajkaimat. Nehéz lesz nem beszélni róla, de majd igyekszem megtartani, amit Suzy kért. - Egy hónap?- nézek rá szomorúan, kilőtte a beszélgetőtáram kb felét. Valószínűleg tényleg trükköznöm kell majd a kártyákkal, különben bajban leszek!

- Ma ismertelek meg és nem szoktam általánosítani- mondom, ezt a bénaságot is ő mondta, én finomabban fogalmaztam.
A pólóm megszemélyesítésre kerül, Sebastian újra képbe, de mivel megígértem, hogy nem beszélek róla egy hónapig, legalábbis vele nem, csak az zárt ajkaimra mutatok és megcsóválom a fejem. Én be tudom tartani a játékszabályokat, elvégre zsugás vagyok, vagy mifene!
- Úgy érted, napozás közben? - mintha ugrott volna egyet gondolatban, mert most az olvasásról és a beszélgetésről beszél, holott a napfényről (és a szoliról) volt szó. Vagy én maradtam le? Nem csodálom. Néha elmerülök a szemei kékségében. egyre biztosabb vagyok abban, hogy őt láttam aznap este a kaszinóban.
Figyelem, amit mond, és próbálom beilleszteni mindabba, amiket már megtudam róla, de bevallom, nem sok sikerrel. Azt gyanítom, eddig albérletben lakott, lakótársai voltak vagy barátja... (Férje nem lehetett, még nagyon fiatal!)
- Mégiscsak vannak festményeid. Sajátok? Azaz magad készítetted őket?- ki tudom nézni belőle, hogy nem csak a számítógépét használja rajzolásra.
A kérdezgetés kölcsönös, és valahogy az ősökhöz lyukadunk.
- Nagyon szerettem őket. Jó volt velük- mondom kissé meghatódva, halkabban, mintha nem csak az emlékeimben élnének.
Beszélgetünk a macskámról, megnyugtatom, hogy alig van egyedül, mert napközben a szomszédban lévő gyerekek játszanak vele (már ha hagyja. Jó macska, és úgy tűnik, törpe növésű, mert majdnem olyan pici maradt, mint ahogy találtam (csak egy kicsit hízott).
- Rachel és Mike a testvéreid?- eddig csak a húgáról beszélt, de lehet, a fiú testvérével nincs olyan szoros kapcsolatban...
Beszél a szülővárosáról, leszűröm belőle, hogy szereti a galériákat és a vidámparkot, és a csendet, a nyugalmat. bár eddig nagyon zizgősnek tűnt a természete. Ahogy azonban csitul, lassul, a természete is megváltozik. Kinyílik, mint egy apró virág.
- Santa Barbara pedig északra van. Los Angeleshez képes kis város, de közkedvelt nyaralóhely, mert nagyon szép ott a part. A lakosság nagy része a turistákból él, ezért atán szívélyesek, barátságosak...  És pletykálnak folyton...- nevetve csóválom a fejem. Ma már nem zavar, én nem élek ott, de okoztak kellemetlen perceket, amiket sosem fogok elfelejteni.
Beszélgetünk, és meg is feledkezem a pizzáról. Csak a motoros futár dudájára leszek figyelmes. Tanácstalanul néz a tér felé, vajon ki rendelhetett pizzát.
- Azonnal jövök, megjött az ebéd!- felugrok, és Suzyra vetek egy pillantást, aztán integetek a futárnak, hogy megvan az embere.

- Hát éppen ez az. Ha játszol, ritkán tudod biztosan, mi a végkimenetel. Gondolj akármelyik játékra! Te szeretsz játszani?- kérdezem lelkesen, mert Suzyból árad a gyermeki báj, és el tudom róla képzelni, hogy gyakran vedlik vissza gyerekké, hacsak... nem ilyen minden nap.
- Oké, elhiszem, te vagy a szakember...- valószínűleg én csak azért alakítottam ki ilyen véleményt, mert nekem nem volt saját gépem. És barátom se nagyon, aki megmutatta volna, mi mindent lehet vele azon kívül kezdeni, mint amire a suliban megtanítottak.
Suzy munkája iránti lelkesedése szinte kézzel fogható. És amikor szóvá teszem, nemhogy tagadná, inkább azt ajánlja fel, nekem is megmutatja, ha érdekel. Naná, hogy érdekel, lelkesen bólogatok az ötletre. Igazából már azt is tudom, mit szeretnék először lerajzolni...
Kedves gesztus Suzytól, hogy zokon venné, ha úgymond én ejteném, és ahogy előadja magát, kissé meg is nevettet, de hát mit tegyek, nagyon aranyos arcot vág.
- Szóval máris beleélted magad...- bólogatok, mint aki mindent tud a másik motivációiról.
A (lehangolt) Daryl kapcsán szóba hozza, hogy a gyors kajákkal mi a gond. Egyértelműen cáfolom, hogy a pizza nem okoz depressziót, itt vagyok az élő példa! Hát depis vagyok én? Na, ugye, hogy nem. Pedig hetente legalább egyszer pizzát eszek. Mert finom, s mert imádom.
- Mekibe nem igazán járok...- csóválom a fejem. Erről nem tudnék nyilatkozni!
Sebastian kapcsán aztán azt mondja, a meggyőző erő nem mindig előny. Vitatkoznék vele, de nem támadó jelleggel, csupán a véleményem mondanám el (és nem csak Sebastian miatt)
- Abban igazad van, hogy vannak olyan emberek, akik képesek lyukat beszélni az ember gyomrába, de ha te eltökélt vagy egy dologgal kapcsolatban, biztos abban, ami mellett kiállsz, nincs az az erő, ami ki tudjon onnan mozdítani. Gondolj ilyenkor arra, hogy te mit akarsz, neked mi a jó, téged mi mozgat, mi hajt előre, hogyan illik az a dolog az életedbe, amiről a másik meg akar győzni. Ha vannak közös pontok, lehet egyezkedni. Ha nincs... kopogtasson egy ajtóval arrébb, nem?- Naná, hogy logikus egy érvelés. Éppen ezért lehet megtévesztő. A legtöbb embert azért lehet rávenni dolgokra, hogy kiaknázzák a bizonytalanságát (tudatlanságát?).
A foglalkozásomra kíváncsi, de nem vagyok vele egyenes, azt mondom, találja ki. Kíváncsi vagyok, mit néz ki belőlem, hiszen voltam már minden: diák, a suli büfése, pizzásfiú... Hangosan hümmögök és nyelem vissza a kacagásom, ahogy találgat, amikor a tesitanárt említi, érzem, hogy végigmér... Hát, öhm..., hiába a sok szénhidrát, még mindig elég sokat ugraándozok napközben, hogy ne legyenek úszópárnáim.
- Ó, ez nagylelkű ajánlat! Köszi!- nevetem el magam. Biztos vagyok benne, hogy sosem unatkozna, ha Sebastianról kéne mesélnem. De olyat is tudok, amiben ketten is benne voltunk. Hajaj...

- Ott a pont. És akkor, nem haragszol..., de te is beleestél már ebbe a hibába, nem gondolod? Közös barátunkat máris beskatulyáztad...- nézek rá mosolyogva, aztán végighúzom az ujjam a számon, hogy ennyi volt, befejeztem. Hisz nem akarom, hogy megszökjön!
- Nem szokásom csak úgy kifeküdni a napra...- nevetek, hogy ennyire meg van lepődve ezen a lány.- Olvasni a hűvös szobában szeretek a legjobban. Vagy alvás előtt. Vagy...- legyintek. - Direkt napozni nem szoktam. Sokat vagyok a szabad ég alatt, Sebastiannal eljárunk kosarazni, meg hasonlók, de tényleg nehéz elképzelni, hogy csak azért feküdjek ki a napra, hogy barnuljak...- felhúzom a vállam. Nekem aztán mindegy, milyen tónusú a bőröm.
- Na, mégiscsak kibújik az a szög a zsákból...- intem meg szelíden, hiszen nemrég úgy fogalmazott, mintha nem lennének saját képei. Úgy tűnik, nem az a fajta alkat, aki fűnek-fának megmutatja a képeit. Pedig szeretném látni- Talán egyszer majd nekem is megmutatod őket- mondom, kissé sóhajtva, mintha egy kívánságot mondanék el. Nincs ebben semmi kötelező. Lehet, hogy a bizalmasság ezen szintjére el sem jutunk soha.
- Az biztos, hogy soha nem fogom elfelejteni őket- adok neki igazat, amikor a nagyszüleimről beszélünk- Nagyon sokat tettek értem, és valóban úgy neveltek fel, mintha saját szüleim lennének. Hiányoznak is...- a földet kezdem nézni, aztán valahova a távolba szegezem a tekintetem. Nem szokásom a családomról beszélni, főleg, mert erős hézagok vannak benne, s mert tudom, sokkal erősebb érzelmi szálak kötnek hozzájuk (még ennyi év után is), mint az átlagot (a saját szüleikhez). Ezzel azonban nekem nincs bajom, számomra érték, amit kaptam, amit magammal hoztam, amiből erőt tudok meríteni a hétköznepokhoz.
Beszélünk az ő családjáról is, és szóba kerül Mike neve, akit a húgával együtt említ. Mint kiderül, nem a testvére (volt).
- Oh, értem- mondom megilletődve. Suzy tehát feltehetően szingli (már csak a kapott információk alapján).
Jó lenne tudni, hogy mi okból szakítottak (vagy ért véget a kapcsolat), de elég bátortalannak érzem magam, hogy a magánélete felől máris érdeklődjek. Mi jogon? A szülővárosáról szeretettel beszél, úgy tűnik, szép élmények kötik oda. De ahogy látom, LA is kedvére való, épp a sokszínűsége miatt.
- Pont azért közkedvelt, mert homokos a part. Kagylók inkább a kikötőben vannak, ott több a kő, meg a szikla, könnyebben el is tudnak bújni, hűvösebb is a víz. Amúgy rendszeresen járnak ki hajók a nyílt vízre rákászni, pecázni, kagylót gyűjteni, ez a része is érdekel? Mert akkor elviszlek, ha szeretnéd...
A kisvárosi pletykákra csak mosolygva legyintek, nem érdemes erről sokat beszélni, tudja ő is hogy megy ez. Nem kell feltétlenül mindenkit ismerniük, mégis sztorikat alkotnak az idegenekről; de az sem ritka, hogy saját "barátaikat" kezdi ki a nyelvük. Amúgy, ha nagy a baj, képesek az összefogásra.
Kényelmesen üldögélünk-fekszünk a fűben, amikor ésreveszem a futárt. Rögtön fel is pattanok, hogy el ne húzza nekem a csíkot, mielőtt le nem pakolta az árut. Suzy vicces beszólásán neetek éppen, amikor fizetek a futárnak, és képzelem, azt gondolja, kevesebb van egy kerékkel, de nem nagyon izgat, mit gondol.
Suzy már törökülésben ül, vele szemben ülök le a fűbe, nyitom ki a dobozt, miközben ő örömében tapsikol.
- Neked aztán könnyű örömöt szerezni- mondom nevetve,  és komolyan gondolom. - Kicsit nomád körülmények között vagy kénytelen enni, de az éhség, azt mondják, nagy úr...
A pizza szépen be van vagdosva (ahogy kértem), így nincs nehéz dolgom, hogy szeletekre szedjem az egészet.
- Na, akkor válaszd ki magadnak, amelyik a legjobban tetszik...- nyújtom oda a "kezdés" lehetőségét Suzynak. Nem mintha nem lenne egyformán minden szelet finom.
- Jó étvágyat!- az igazság az, hogy Suzy lelkesedése a kaja iránt engem is ragadozóvá tett. Farkaséhesnek érzem magam...

- Valaki csak mondja, hogy szeret...- ez az igazság -Pedig a játékoknak pont az a lényege, hogy szórakoztasson.
Biztos, hogy próbára teszem, csak jöjjön el a megfelelő pillanat!
- Gondolod, hogy ne ülhetnék be az egyik órádra csak úgy?- Váratlan az ötlet. Ha beválik, ha szabad, ha senkinek nem okoz vele kellemetlenséget, Sebastiant is meglesném.
Váratlanul ér, mennyire őszintén reagál, amikor ugratom. Először fordul meg a fejemben, hogy talán mégsincs barátja, vőlegénye (férje), bár ez még nem tudatosul olyan mélyen, hogy foglalkozzam a témával. Az ötlet, hogy együnk együtt egy hónapig minden nap, még áll és eszemben sincs visszavonni, hacsak Suzy nem gondolja másképp.
- Nos, akkor oda te viszel el...- nézek rá kérdőn, vajon tetszik-e neki az ötlet- mert én ott még sosem ettem...- Ciki? Nem ciki? Kimaradt az életemből.
Komolyabb dolgokról is beszélgetünk, mint például a meggyőzés képessége.
- Igazad van. Sokat számít, hogyan viszonyolunk ahhoz az emberhez, aki éppen meggyőzni akar minket. - Sebastiantól már majdnem mindent elfogadok feltétel nélkül. De - ha nem is bizalmatlanságból- nem mindig volt így. Másképp láttam dolgokat, úgy éreztem, nekem van igazam, és mereven tartottam magam "hülyeségekhez". Lehet, hogy ma már másképp csinálnám... De majd legközelebb... Suzy arcvakarása is azt jelenti számomra, csinált már olyat, amit másképp kellett volna (hagyta magát meggyőzni vagy éppen nem?)
Nevetek, amikor kikéri magának, hogy nem segítek neki a találgatásban.
- Hú, olyan messze jársz, hogy ki sem tudom fejezni!- nevetek rá kedvesen- De hogy segítsek, elárulok valamit: nem is csak egy állásom van, és az egyik... Nos... kapcsolatba hozható a maszkokkal, maszkírozással is, akár...- mosolyog rá a szemem, mert arra utalok, hogyan akar kidekorálni majd Halloween alkalmából.
Mi máris kompromisszumot kötünk egy kérdést illetően (ami Sebastiant is érinti). Helyeslően bólogatok:
- Aha, szerintem is cuki vagy! - Hogy hogyan értékeljem? Ezt még ki kell találnom.

- Hát ismerd meg! Ne elégedj meg az első benyomással, Sebastian nem olyan modoros ember, mint ahogy képzeled!- állok ki a barátom mellett. Suzyra valamiért rossz benyomást tett a kedvessége.
- Elvesztegetett időnek találom, ha csak fekszek valahol, céltalanul. A barnulás önmagában nem mozgatja meg a fantáziám- magyarázom a lánynak, miért nem szokásom napozni. - Te sem gyakran csinálhatod, elég halvány a bőröd...- mutatok rá a nagy igazságra. Suzy bőre sincs lesülve (még).
- Ki tudja, mire tudsz rábeszélni, kedves Suzy...- kacsintok rá. Vajon nem ő akar rábeszélni most arra, hogy napozzak?
- Aha, szeretek. Te sportolsz valamit?- kérdezek vissza. Jó alakja van a lánynak, meglehet, rendszeresen edzi a testét valamilyen formában.
A képeiről beszélgetünk, amiket saját maga festett, és állítása szerint rendezetlen formában tárolja őket.
- Ha ez nem akadály, szívesen megnézném őket- mondom megint. Ha arra célzott, hogy rendetlen összevisszaságban tárolja a képeit, az sem von le semmit a képek művészi értékéből.
Az őseink és a szülővárosunk is szóba kerül. Suzy kedvesen biztat, hogy beszéljek a nagyszüleimről.
- Talán majd máskor...- nézek rá kíváncsian. Szeretném tudni, vajon mennyire gondolja komolyan, hogy róluk akar hallani, aikor Sebastianról nem, pedig utóbbi a legjobb barátom, ráadásul él, és ő is ismeri... Majd akkor talán azt is megkérdezem, ő miért nem ismeri az apukáját. Az viszont jól esik, hogy érdeklődik. Megjegyzem.
- A nevelőapáddal jól kijössz?- Gondolom, hogy van neki, ha már van egy húga. Bár ez csak tipp.
Mikeról nem faggatózom, bár érdekelne, milyen volt a kapcsolatuk, mennyi ideig tartott, és mi miatt ért véget. Ez azonban éppen olyan terület, ahova első alkalommal nem érdemes merészkedni. Bár lehetséges, nem mindenki úgy reagál, mint ahogy Elee tette, és Suzyval gördülékenyebben lehetne beszélgetni erről (is).
- Talán ellenedere volna, hogy velem tölts egy egész napot? - abba beleférne minden: kényelmes utazás, hajókázás, halászat, rákászás, ebéd, napozás... Belegondolva, nem is lenne rossz.
S mert olyan kis lelkes, mindennek örülni tud, könnyen lehetne a kedvébe járni. Santa Barbara kedves város, ha valóban nyitott az öregek történetére, egész nap el tudom szórakoztatni, és közben róhatnánk a várost... Nem is lenne elég egy nap.
Suzy lelkesnek tűnik és könnyen alkalmazkodik a helyzetekhez. Szinte értetlenkedve kérdezi, miért gondolom, hogy dobozból enni mostoha körülmény...
- Ja, hogy te ehhez vagy szokva!- nevetek. Nagyon vicces lány, kedvelem.
- Hát, oké. Ahogy számolom, az már túl van az egy hónapon, de ha szépen kérsz, veled leszek...- kacsintok. Szerintem nem lesz nehéz dolga, hogy meggyőzzön.
A pizza forrón gőzölög előttünk, evőeszközünk nincs hozzá, de szerencsére, szalvétát kaptunk (ha nem is sokat). Feltépdesem a pizzát, Suzy pedig kiválasztja a első szeletet. Nagyon cuki, ahogy eljátssza, gondot okoz neki választani.
- Jó étvágyat az első közös ebédünkhöz!- kár, hogy nincs mivel koccintanunk. Gondolhattam volna erre is. Utólag már könnyű okosnak lenni...
S míg Suzy eszik, újabb sztorikat akar hallani.
- Csak szórakozásnak indult... - mesélek neki a casinózásról- Tudod, egy kis kikapcsolódás... De játszani jó. Nyerni is.... - vonok vállat. Hogyne lennék motivált, ha sikerélmény ér? - Amúgy nem vagyok megrögzött fanatikus. Sem függő... Volt, hogy hónapokig nem is játszottam. Utóbb viszont, amikor feltehetően téged láttalak... sokat nyertem. Szóval... több szempontból is az adósod vagyok- mosolygok rá.