Édes véletlenek ~ Shinoda család és Seby

Az élet nem egyszerű. Josh miatt is kicsit aggódom, Amelia miatt pláne. Eddig pakoltam, meg takarítottam, de annyi port nyeltem, hogy úgy döntöttem, kiszellőztetem a tüdőmet. El is indultam a park fele, eszembe jut hogy Ameliával is erre sétáltunk, hogy elmentünk a játszótér fele és milyen jó volt a gyerekekkel hintázni. Elmosolyodom. Talán ez az emlék, vagy más miatt, de megint arra veszem az irányt, élvezem a jó időt és próbálok reménykedni hogy minden jó lesz és nem lesz semmi gond. Megoldok mindent. Azon gondolkozom, hogyan rendezzem a lakást, mit hova pakoljak ha a kellemes vasárnapi séta végére érek, mikor egy kanyarban a lábaimba szalad egy kislány. Valami irtó tüneményes kislány, előre futhatott játékból mert hirtelen nem látom a szüleit. Ahogy nekem jött meg is lepődik és a popóján köt ki teljes megszeppenésben.
-Szia hercegnő, olyan gyors voltál mint a szél, nem is láttalak... minden rendben kicsim? - Guggolok le és elkérem a kis kezét, amit bátortalan de ad.
-Apuka... - Néz körbe, látszik megijedt, na meg hogy ha nincs meg apuci az nagy baj. Jócskán előre futhatott.
-Keressük meg jó? Gyere felemellek, úgy jobban látod. Hogy hívják apukádat kincsem? Hmm? -Ültetem a karomra, kis sózsák, de látom kezd pityeregni nagyon elszaladt, hát simogatom a kis fejét, és szememmel aggódva keresem az apukát, elindulok arra amerről a kislány jöhetett.
-Mi a neved, mi a vezetékneved?
-Shi... Shinoda... - Szipogja, hát azt ezt a nevet kezdem kiabálni, Mr Shinoda... //Remélem a te neved kapta xD//

Nem szeretem másra bízni a nevelést. Ennek rengeteg előnye és hátránya van. Az egyik ilyen hátrány, hogy én viszem a gyereket játszótérre, vasárnap legalábbis, ha éppen ráérek. Akiho az egyetlen emberi lény, akinek nem tudom ellenállni, gyengepont – gyakran visszhangzik a fejemben. Rengeteg óvintézkedést teszek a biztonsága érdekében, ha valaki vigyázni akar rá, foglalkozni vele, egy sor alkalmassági vizsgán kell bizonyítania.
Leültem egy padra, bézs elegáns nadrágban, rövid ujjú, fehér ingben, még ez a visszafogott stílus is eleganciát éreztet a jelentéktelen, ízlésficamos, férges senkikkel, akik általában nem figyelnek a kölykeikre. Mintha én lennék túlöltözött, a nyomorultak…Nem szeretem, ha Akiho a köznéppel barátkozik, de tisztában vagyok vele, hogy pszichikai fejlődéséhez elengedhetetlen az interakció, szociológiailag gátolnám, ha megtiltanám neki a társas érintkezést. Oviba nem járt, de az iskolát átgondoltam, a legelitebb magán oktatást kapja. Jobb szeretem, ha azokkal a gyerekekkel közösködik, de nem akarok a szűklátókörűség csapdájába esni, róla van szó. A lényeg, hogy elhoztam. Kicsit sétáltunk, kapott egy fagyit, az ostya gondosan becsomagolt szalvétában, ha hozzáért volna a készítő, nem csak állásából, a bolygóról is repül. Nem ért hozzá. Akiho megkapta a fagyit, szépen elmajszolta, majd nekiiramodott a játszótérnek. Igen, hiba csúszott a számításba. Épp telefonon hívtak, épp csak annyi volt, hogy fölvettem és már rohant. Nem telt bele sok idő, köszönés a vonal túlsó végéről, miegymás, mire újra ránéztem, már nem volt. Azonnal kinyomtam az illetőt, nem érdekelt semmi, rohantam előre.
- Akiho!
Ordítottam el magam torkom szakadtából, a rohanásban nem álltam meg egy percig sem.
Nem futok soká, meghallom, hogy Shinoda! Egy férfi szájából. Első gondolatom: elrabolta egy pedofil. Második: nyugalom, csak a sokk, ha pedofil lenne, nem kiabálná a nevem. Harmadik: Nem fog meghalni. Legalábbis egyelőre. Rohanok a hang irányába, felgyorsult pulzussal, összevont, aggódó, marcona tekintettel, remegve az idegességtől. Elébük érek, a lányom egy koszos senki karján ül. Valami hippi lehet, hosszú a haja. Azonnal felé nyúlok, átveszem a lányom, remegő kézzel, magamhoz szorítom. Istenem… sírdogál és azt nyöszörgi „apa” Fogom a kis fejét, a nyakamba döntöm, szeret ott szuszogni mint egy kis állat. Le kell nyugodnom, el kell telnie legalább egy percnek. Aztán pillantok csak a fickóra.
-Hogy találtad meg?
Valami suhanc, max. 20 körül. Remélem józan, a parkokban rengeteg jöttment drogos megfordul. Nem hiszem, hogy Akiho kért segítséget, talán sírt és ez odament hozzá. Kiszáradt a szám, de ezt…bahh, ki kell mondanom.
- Köszönöm.

Nem kell sokat várnom, hogy rohanva közeledjen egy keleti férfi, valószínűleg Mr Shinoda és már öleli is a gyermeket, óvatosan adtam oda, csak semmi kapkodás a riadalom ellenében sem. Eszembe jut mikor Henry is elkolbászolt, kábé nekem is ez volt a reakcióm, ha nem rosszabb, szóval nyugisan várok.
Amúgy annyira nem vagyok hippis, egy egyszerű fehér póló van rajtam Paris felirattal (mi mással...) meg egy világos farmer, sportcipő.
-Belém futott a kanyarban, megijedt, hogy nem találta Önt. A gyerekek néha hajlamosak a játékba belemerülni ahogy a képzeletbeli világukban mulatnak, de rögtön Önt kereste. - Mosolygok rá is meg a kislányra, nagyon édes a kis lurkó.
-Igazán nincs mit, tudom milyen, az én öcsém folyton elrohangált világgá, hobbija volt hogy a szívbajt hozza rám. De az Ön kislánya nem ilyen csintalan, igaz hercegnő? - Mosolygok a lánykára kedvesen.
-Nagyon édes kislánya van, büszke lehet rá! - Mosolygok. Beszélgetős kedvemben vagyok, bár sejtem ő menne, szóval inkább csak nézem tudok-e még nekik segíteni, de megvárom míg megnyugszik teljesen az apuka.

Átveszem a kicsit, gyanakodva nézek a hippire (neki mindenki az, aki nem öltönybe van és hosszú a haja)
- Értem, nos rendben, köszönöm, hogy visszahozta.
Az öccse? Kit érdekel az öccse? Meg úgy egyáltalán ez a figura, örülök, hogy visszahozta, becsületes az ember.
- Jó, hogy vannak még olyanok, mint maga.
Ebben a selejtes emberiségben - ezt már nem teszem hozzá.
- Valóban, nem szokott ilyen csintalan lenni. Az vagyok. Nos, ha nem bánja most hazavinném, megijedt.
Büntetésből most nem lesz játszótér, meg kell tanulnia, hogy ilyet soha többet nem csinálhat.
- Örültem, viszlát.
Mosolygom rá halványan, nesze, itt a jutalom, aztán sarkon fordulok és elmegyünk Akihoval, aki a vállam fölött hüppögve integet neki.

// köszi//

karakterinformáció