Egy újabb nap vette kezdetét ami számomra talán egy kicsit kellemetlenebbül kezdődött. Szembesülnöm kellett azzal a horrorral, hogy az egész átkozott házban nincs kávé. Átlagosan mindig nagy ügyet fordítok az utánpótlás beszerzésére de ez most valahogy elkerülte a figyelmemet és beköszöntött a pokol. Eleve nem vagyok egy jó alvó és ráadásul elég későn is fekszem le mindig ezért reggeleim elengedhetetlen részét képezi az a barna nedű aminek sikerül a „mindenki húzzon a közelemből” arckifejezésemet átváltoztatnia sima pókerarcra.
Nagy szerencsém, hogy az elő előadásom nem lesz megtartva bizonyos okok miatt így van elég időm, hogy az egyetemre menvén a több ezer kávézó egyikében feltankoljak az elegendő mennyiséggel.

Ingerülten cammogtam a táskámért az előszobába majd vállamon átvettem és már vettem is az irányt a bejárati ajtó felé. A küszöbnél megtorpanva vettem egy utolsó pillantást lakásom belsejére ezzel próbálva felidézni, hogy biztos minden nálam van-e ami kell. Majd végül kiléptem és meggyőződtem arról, hogy az ajtó biztosan jól záródig. Nem egyszer jártam már úgy, hogy a zár elromlott és emiatt egy fél napot tárva-nyitva volt. Azóta inkább kétszer megbizonyosodom arról, hogy minden rendben van.

A metrólejáróhoz rettentően közel helyezkedik el a lakásom. Pontosban körülbelül öt percnyi rövidke sétára. Pechemre természetesen ezen a rövid távon csak egy cukrászda van ahol minden ital a kávéjukat is beleértve pocsék. Na de legalább a süteményeik tűrhetőek.

Az állomáshoz lefelé vezető lépcsőn gyorsan vettem a fokokat majd a mélybe érvén tudatosult bennem, hogy mekkora csúcsforgalom van. Ilyenkor talán egy icipicit sajnálom, hogy nincs jogosítványom de valahogy sosem vonzott a vezetés. Szóval az utca népe biztonságban van és lesz az én sofőri tehetségemtől.
Lépteimet lelassítva bandukoltam egy magas fickó mögött. Szerettem ha meg van köztem és az emberek között egy bizonyos táv de ezt ilyenkor lehetetlen küldetés megtartani. Nagy sóhajtozások közepette próbáltam a feltörekvő szorongásomat leküzdeni. Közrejátszott ennek kezdődő kialakulásához az alváshiány és az, hogy bal lábbal kelhettem eleve. Kártyámat az ellenőrző gép szenzorához érintettem és átérvén az ellenőrzésen folytattam is tovább az utamat a pont megérkező szerelvényig.

Ülőhely hiányban szenvedvén megálltam az ellentétes oldalon elhelyezkedő ajtóban. Majd a járat elindult. Csendben meredtem magam elé és játszottam a kedvenc játékomat a „ki-ki csodát” ami abból állt, hogy a felszállók kilétét kíséreltem megfejteni a szegényes dedukciós képességeimmel. Nem vagyok egy Sherlock Holmes de azért megkíséreltem megállapítani legalább a munkahelyüket a személyeknek. Egyre jobban eluralkodott rajtam a kellemetlen és fojtogató érzés ahogyan telt meg a kocsi. Az idő elteltével jobban és jobban türelmetlenkedtem és imádkoztam egy felső hatalomhoz, hogy legyen már ennek vége.
Pár pillanatra lehunytam szememet majd a meglepettségtől rögtön fel is pattant a szemhéjam. A metró egyre jobban dobálta az embereket ahogyan haladt előre és ezzel egyidejűleg dőltem én is a menetiránnyal ellentétesen.
A hab a tortán a furcsa zörejek sokasága után az volt, hogy a fények is kezdtek kialudni. A káosz közepette nem sokat fogtam fel de egyensúlyomat rejtélyes módon sikerült megtartanom és nem elterülnöm a padlón.

- Már csak ez hiányzott a mai napból.- mormogtam magam elé elégedetlenül majd a hajamba túrtam. Először a kávé most meg ez.

Hogy miért is nem maradtam inkább otthon?! Tettem fel a kérdést magamnak. Eleve miért kellett nekem korábban jönnöm amikor még maradhattam volna a lakásom biztonságot adó négy fala között. Mindennek a kávé az oka. Ha nem lettem volna olyan figyelmetlen akkor vettem volna kávét előzőnap következtetésképpen nem kellett volna ma hamarabb elindulnom azaz nem lennék ebben a szituációban. Békésen üldögélhetnék és tévézgethetnék vagy csinálhatnék akármi más haszontalan dolgot is de nem mert nekem elkellet indulnom előbb. Legközelebb hallgatok a megérzéseimre és ha az univerzum kézzel-lábbal próbál keresztbe tenni leszek oly szíves és észreveszem az árulkodó jeleket.

Hiszen ki nem akarna bennragadni egy metróban kitudja hol és kitudja mennyi időre. Nem mintha ezek után sietnék vagy valami de nagyon szívesen elhagynám a színteret. Volt néhány furcsa dologban részem az évek során de már nem vagyok az a felelőtlen tizenéves aki az ilyen helyzetekben csak legyint egyet és lazán veszi az egészet. Komolyodtam és ezzel sokkal aggodalmasabb is lettem mint amilyen fiatalabban voltam.

Csak álltam és próbáltam kibogozni, hogy éppenséggel mi is történik. Az agyam nem funkcionált rendeltetés szerűen. Higgadt próbáltam maradni de jelen történtek nem igazán adtak okot a nyugodtság állapotának fenntartására. Lehet, hogy kívülről rezzenésterén arccal bámultam viszont belülről az ideg majd szét vetett számtalan okok miatt.
Oh végleg kihunytak a fények. Remek! Fokozódik a hangulat mint egy Zs kategóriás katasztrófa filmben.

- Igen jól.- emeltem a tekintetemet a mellettem álló sráca. A telefonja fénye kissé elvakított ezért hunyorítanom kellett. Gyorsan pislogtam párat, hogy szemem szokja a viszonyokat majd tekintetemet körbejárattam a kabinban. A káosz csak nagyobb és nagyobb lett. Sokan pánikba estek és tolakodni kezdek ami valljuk be nem éppen a legjobb döntés ilyenkor. Rendben megértem, hogy az érzelmeik uralkodnak felettük de attól még nem lesz jobb. Sőt akár többen is megsérülhetnek. Csak reménykedtem, hogy nincs gyerek a szerelvény ezen részében.

Mire észhez kaptam egy idősebb, nagydarab férfi csörtetett igen sietősen a kabin másik végébe. Nem éppen úgy nézett ki mint akit zavarna, hogy állnak az útjában. Próbáltam felmérni a terepet, hogy merre is tudnék kitérni az irányából, hogy ne lökjön fel és én se másszak senki nyakára.
Jobbra és balra forgolódtam amikor is alacsony és vékony alkatomnak köszönhetően sikeresen bepréseltem magam az ülés és a mellettem lévő fiú közé. Ahogy eltávolodott a sietős úriember rögtön visszahelyezkedtem eredeti pozíciómba.

Furcsa és kellemetlen szagok csapták meg az orromat. Kétségkívül füst szagot éreztem de, hogy még jobban bizonyos legyek benne mélyebbeket szippantottam. De nem kellett sokat szimatolnom mivel a megszólaló jelző hangja is ezt erősítette meg. Na ennél a pontnál kezdtem komolyabban megijedni és éreztem, hogy az adrenalin kezdi elönteni a szervezetemet.

- Amikor azt mondtam, hogy már csak ez hiányzott nem gondoltam volna, hogy lehet rosszabb is.- nevettem el magamat idegességemben és az ismeretlen srácra szegeztem tekintetemet.- Most vagy felrobbanunk vagy itt égünk. Vajon melyik a kellemesebb?

Sok katasztrófáról hallani a híradóban és olvasni az interneten de valahogy nem gondolja senki sem, hogy vele is megtörténhet. Aztán belecsöppen még is.

A legnagyobb vágyam, hogy kiderüljön erről az egészről, hogy csak egy idióta álom. Bárcsak az lenne. De sajnos nem erősítem azoknak a táborát akik realisztikusakat képesek álmodni. Eleve nagyon éber alvó vagyok akit a beáramló holdfény is ki tud zökkenteni a szunyókálásból.

Túlságosan is valóságos volt minden ahhoz, hogy csak egy lidérces kivetülése legyen elmémnek. A füst szaga egyre inkább bántotta szaglószervemet. Csak álltam tehetetlenül és figyeltem a körülöttem mozgolódókat. Túl nagy lett a pánik a vészjelző megszólalásával és az emberek elkezdték ide-oda taszigálni egymást. Szívem szerint elkiáltottam volna magamat. Most komolyan ez a szakszerű viselkedés ilyen helyzetben? Talán már nem is amiatt kéne aggódnom, hogy itt égek hanem azon, hogy még valamelyik izgága összetapos. Ha innét épségben még ma kikerülök akkor biztosan írok egy listát „Mit ne csináljunk ha metróbaleset ér” címmel aminek első pontja a „maradjunk nyugton a helyünkön és várjuk meg a szolgálati utasítás”t lesz.

- Na meg talán kevésbé tudatosul a fájdalomérzet a robbanás általi halálnál.- a halál gondolatával nem igen szoktam eljátszadozni. Hiszen mi értelme ilyen dolgokon töprengeni amikor még fiatal az ember. Utoljára talán pár hónapja vetődött fel a kérdés köztem és ismerősöm között egy borozgatós, nyugis este keretében a téma. Egy könnyebb autóbalesetet szenvedett és szerencsére nem lett semmi baja. Akkor ő beszélt róla, hogy mit is bánt volna ha otthagyja a fogát az autópályán. Neki a család alapítás lehetőségének kihagyása lett volna nagy sérelem.

Jogosan merült fel a kérdés most bennem, hogy nekem mi hiányozna ha itt és most történne velem valami. A szerelem és megállapodás hiánya nem okozna különösebb fejfájást. Hiszen nem úgy tartom, hogy attól lesz egy nő élete lejes ha férje lesz és gyereke. Akárhogy is az egyetlen dolog ami nagyon bánnék, hogy nem végeztem a tanulmányaimmal na meg néhány sorozattal. Enyhén megráztam a fejemet elhessegetvén a negatív gondolatokat. Hiszen nem itt fogom feldobni a pancskert.

- Én nyugodt vagyok.- mondtam de válaszomnak még jómagam sem dőltem be. Ki kéne jutni de a szerelvény ajtajai automatikusan záródnak és felfeszítésük emberi kézzel lehetetlen feladatnak ígérkezik.

Hirtelen a zsúfolt helyiséget a vezető hangja töltötte be. Bejelentésében közölte, hogy az ajtók kinyitásra fognak kerülni. Egy probléma a sok közül legalább megoldódni látszott. Viszont most vette kezdetét a nehezebb feladat ami azt takarta, hogy épségben kijutni anélkül, hogy a tömeg agyonnyomna.
Meglepetésemre az ismeretlen férfi megragadta a kezemet és elkezdett húzni. Normális esetben nem hagynám de egy ilyen krízishelyzetben talán jobb lesz vakon megbíznom benne és hagynom, hogy vezessen. Nem tiltakoztam csak engedtem a húzóerőnek.

Előrehaladásunkkal átgázoltunk néhány lábfejen ami még szerintem egész elfogatható egy ilyen szituációban. Viszont a következő eseménysorozat nagyon is meglepett. A fickót akit elég egyedi módon állított félre az útból a menekülésben segítő társam nem szép szavakkal nyugtázta tettét. Nem igazán tudtam, hogy mit is kéne erre mondanom. Most az egyszer talán jobb lesz ha csendben maradok.
Tovább sietvén gyorsan hátra pillantottam. De a látvány nem töltött el boldogsággal és megnyugvással mivel sötét füst kezdett ömleni az alagútba.

- Tudod egyedül az a dolog nyugtatgat, hogy ha itt halok meg biztosan ezen a vonalon fogok kísérteni és mindenkit rémisztgetni. Első számú horrorfilm szabály, hogy az ázsiai nőkből köcsög szellemek lesznek.- mondtam a fiú hátának. Az ilyen megnyilvánulásaim mindig megnyugtatnak. Na meg próbáltam oldani a feszültséget.

Tumultus volt amerre csak a szem ellátott. A füst szintje egyre inkább emelkedett az alagútban. Csak egy normális nyugis reggel adatna meg végre-valahára. Egy olyan amikor minden a helyén van, nem vagyok hulla fáradt és még a kedvem sem verdesi a béka fenekét. Mindig azt gondoltam, hogy a víz fogja majd a vesztemet okozni. Többször kekeckedtem a fulladásos halállal régebben. Ezért is hittem azt, hogy egyszer majd nem leszek olyan szerencsés és nem sikerül megszöknöm előle. Szerencsétlen teremtés vagyok és úszni sem tudok ami még segít is a probléma megkönnyítésén. Életem során háromszor veszélyeztette testi épségemet a víz.

Az első kettőről csak szüleim visszaemlékezéséből szereztem tudomást. A harmadik alkalommal meg már voltam olyan idős, hogy megmaradjon emléke. El is ment a kedvem utána egy életre a korcsolyázástól. A háttérsztori röviden annyi, hogy még kisiskolás voltam és az egyik barátnőm szülei elvittek minket egy közeli kis tóhoz korizni. Én meg hoztam a formámat és beszakadtam.
Ez a három eset mindig is azt erősítette meg bennem, hogy ez az én végzetem. Szóval még egy jó érv amellett, hogy ne itt robbanjak fel vagy égjek meg. Ha még is ez következne be elég ironikus volna számomra, hogy a víz ellentéte fektetett két vállra.

Furcsa, hogy stresszhelyzetekben mik nem jutnak az ember eszébe. Olyan emlékek törnek felszínre különböző külső ingerek hatására amin már nem is törtem egy ideje a fejemet. Hihetetlen, hogy még ilyenkor is hogy el tudok kalandozni más irányba. Most fontosabb teendőim is vannak mint az elmélkedés. Erre majd ráérek ha innét kiszabadultam. Figyelmemet próbáltam a többi emberre összpontosítani a hatékonyabb előrehaladás érdekében.

- A film eredeti verziója japán szóval ott a kis csaj is ázsiai volt. Az amerikaiak meg lenyúlták az ötletet.- mondtam szaggatottan a fáradságtól. Mit ne mondjak nem vagyok egy sportos személy. Az is csoda, hogy nem híztam akkorára mint azokban a tv sorozatokban ahol a páciensek gyomorszűkítő műtéteken esnek át. Pedig a lazulós életmódom mellett könnyű lenne. Viszont most jól jönne a jobb kondíció mivel éreztem, hogy tüdőm szúrni kezd. Ezek után esküszöm, hogy eljárok majd futni.

Újra a srácra pillantottam. Ő egész jól bírta de ahogy egyre inkább törtettünk előre annál inkább látszott, hogy valami nincs egészen rendben a lábával, mintha enyhén bicegni kezdett volna ahogy fárad. Megmakacsoltam magam egy helyben, hogy lassításra bírjam.

- Minden rendben?- szegeztem neki a kérdést.- Ha a végén itt összessel nem garantálom, hogy egyedül eltudlak húzni. Habár nem tűnsz nagyon nehéznek. A biztonságod érdekében szerintem lassítsunk kicsit a tempón.

Javasoltam és továbbá is játszottam a nehezítő súly szerepét. További előrenyomulás haladtával fény szivárgott be a sötét járatba. Ez azt jelezte, hogy elérünk a legközelebbi állomásig. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el tüdőmet. Öröm a köbön, hogy viszonylag ilyen „közel” robbantunk le. Szerintem további hosszas futást egyikőnk sem nagyon bírt volna kis. A tudat, hogy elértük a peront levette az összes sújt és aggodalmat a vállamról.