Huszonhat – pardon, lassan 27 – éve, hogy megszülettem, Londonban, az angol fővárosban. A szüleim nem mondhatni, hogy a felelősségteljesség mintapéldányai lettek volna, mert most komolyan, ki az, aki egy hónap ismeretség (értsd.: forgatás) után kimondja a holtomiglan-holtodiglanhoz vezető egyetlen rövid szócskán, miszerint; igen. Azaz ilyen röpke ismeretség után összeházasodtak és persze meg is lett az eredménye, még a második születésnapom előtt el is váltak. Mily’ meglepő mi?! Nem, nem az.
Nem hibáztatom őket és aki ismeri az anyámat, az tulajdonképpen meg sem lepődik. Színésznő – én inkább mondanám drámakirálynőnek, minden pejoratív értelem nélkül –, aki már öt férjet fogyasztott el (komolyan mondom, nem viccelek!) és természetesen most is éppen egy válás kellős közepén van, de már kinéz neki a hatodik férj is. Nem arról van szó, hogy nem szeretem az anyámat, épp ellenkezőleg, imádom, de azért a lényeg azt hiszem elég világos.
Különben nem vele nőttem fel. Anya amerikai – igen, kettős állampolgár vagyok – és a munkája, illetve önmaga miatt is úgy döntött, hogy jobb lesz neki magában, szóval maradtam apánál a válás után. Ő brit és ehhez mérten tökéletesen konszolidált és annál inkább konzervatív sziget-nevelést kaptam. Tudom, hogy ilyen "nevelési forma" megnevezés nincs, de ettől még ez írja le a legjobban azt, ahogyan felnőttem és amilyen vagyok. Mindjárt vázolom is, hogy mit értek ez alatt, de előbb még kitérek pár apróságra.
Szóval a válás után apánál maradtam. Forgatókönyv író és igen, van közünk ahhoz a bizonyos Samuel Becketthez is, akinek a neve felmerülhet, ha az enyémet hallja valaki. Rokoni szálak fűznek hozzá, de eléggé távoli ágon, szóval ebbe most nem mennék bele, mert kissé nekem is zavaros a sztori és nem hívnám fel a nagyit emiatt, mert akkor a jövő hétig se szakadok le a telefonról.
Na és akkor most jöhet a szigetnevelési forma, ami nincs, de azért mégis van.

Spoiler:

Egy kicsit ugyan nehéz összefoglalni ezt valakinek, aki nem élt Angliában, de azért megpróbálom. Angolnak lenni először is és a brit angolt beszélni… mindenki azt hiszi, hogy akcentusom van, de mivel az angol nyelv Angliából származik, maradjunk annyiban, hogy nem nekem van akcentusom. És ez most nem valami elvakult nacionalista szemlélet, hanem tényleg így van, gondold csak végig!
Aztán az, hogy nálunk mindig esik az eső, nem vicc vagy egy folytonos panaszkodás tárgya, esetleg valami kifogás, tényleg mindig esik az eső, de ez nem jelent semmilyen problémát sem. És igen, valóban az időjárás megszállottai vagyunk, nem csak azért beszélgetünk róla, mert épp nincsen jobb témánk.
Ha kisüt a nap, tuti, hogy nyár van, akkor is, ha a naptár szerint még Február hónapot írunk. Ez nem jelenthet problémát, ahogy a napsugarak verőfényesen szikráznak odakint, előkerül a rövid gatya és a papucs, meg a szandál. Én magam nem vagyok sem papucsos, sem pedig szandálos típus, de megértem azokat, akik szeretik.
A tea mindig mindenre megoldás, de ha nem, akkor is jól esik. Szóval tea az mindig jöhet, bár én szeretek lázadni olykor, szóval nálam a kávé is játszik.
Az iskolában – mármint az általános és középiskolában – tényleg egyenruhát hordtunk – én is és minden más diák is előttem vagy utánam –, szóval most képzeld el, hogy mint a Harry Potterben, ugyanolyan nadrág-ing-mellény-zakó társításban járnak a fiúk, a lányoknak engedélyezett a rakott szoknya is persze. Ez a mindennapok része. És akkor még sorolhatnám a kulturális különbségeket, a lényeg viszont annyi, hogy mondhatni egy egészen más világban nőttem fel. Egy olyan elzártnak is mondható burokban, ahol tényleg igaz, hogy a paracetamol csodaszer, az egyenruha az iskola velejárója, az eső olyan természetes, minthogy oxigént lélegzel be, a nap ritkán süt ki, jellemzően nyáron – akkor is, ha éppen tél van a naptár szerint – és nekünk királynőnk van, nem elnökünk, meg ehhez hasonlók. Szóval ennyiből talán már látszik, hogy mennyire más körülmények között nőttem fel.
A gyerekkorom mondhatni szép volt, jó volt és minden nemében ízig-vérig brit. Nem ismertem más milyet, szóval nem tudom megmondani, hogy jobb vagy rosszabb volt, mint másoké, nekem nem volt okom különösebben panaszkodni miatta.
Apám nem nősült újra. Igyekezett úgy felnevelni, hogy kihagyja az életemből a mama-pótló barátnőket és ezért hálás is vagyok neki. A film gyártáshoz való vonzódásom pedig mondhatni az anyatejjel jött. Apa folyton egy újabb film vagy sorozat forgatókönyvén dolgozott, gyakran tébláboltam én is forgatási helyszíneken. Gondolom itt most az jönne, hogy a színészek nyűgöztek le, de igazából nem. Ők is csak olyan emberek, mint mindenki más. Engem az utómunkálatok varázsoltak el inkább, az, amit a már kész, felvett jelentekkel műveltek utólag. Ez pedig nemcsak az érdeklődésemet kötötte le, hanem hamarosan a vágyaim és álmaim közé is bekerült. Azt hiszem talán tizenöt éves lehettem, amikor kitaláltam, hogy mivel is akarok majd foglalkozni. A középsuliban már tagja voltam a film klubnak, ami a nevéhez képest nem abból állt, hogy filmeket néztünk meg, hanem gyártottunk is, igaz csak pár perceseket és mindig olyan témában, ami a sulihoz volt köthető. De nem érdekelt, mert tudtam, hogy idővel én is felnövök, mint mindenki más és a hobbi kinövi magát szakmává, amit én is művelni fogok.
Kicsit elkalandoztam, szóval most vissza a családhoz. Szóval apa nem nősült újra, így az ő ágáról nincs tesóm. Anya sokszor ment még férjhez apa után, szóval neki köszönhetően van egy öcsém és egy húgom is. Nem igazán ismerem őket jól, ők az Államokban nőttek fel, olykor beszéltünk egymással skypeon. Egész jó fejek a maguk amerikai módján. És még mielőtt szó érné a ház elejét, most leszögezem, nincs bajom az amerikaiakkal – hiszen részben én is az vagyok – és nem is véletlenül jöttem ide tanulni, de ettől még tény, hogy vannak különbségek, kulturális különbségek, amik egy külföldinek – vagyis olyannak, mint én – azonnal feltűnnek.
A BA képzésemet Londonban csináltam meg, utána pedig több sorozaton is dolgoztam, de később rájöttem, hogy a tudásomat még bővítenem és fejlesztenem kell, plusz nem hülyeség nemzetközi szinte emelnem magam és nem csak hazai pályán mozognom és munkát szereznem. A filmiparban nincs olyan, hogy állandó meló, ha vége van egy forgatásnak és az utó munkáknak, akkor annyi, max remélni lehet, hogyha készül folytatás, ahhoz is felkérnek, szóval nem ostobaság nagyobb hálóval meríteni a piacon. Hát nagyjából így kerültem a filmgyártás fellegvárának városába a mester-képzésre. Meg az is közre játszott persze, hogy anyám is itt él és neki nem kis szerepe volt abban, hogy rávett a költözésre és arra, hogy nézzek szét itt is. Az első évet már elvégeztem, a másodiknak pedig már a felét is, szóval nincs más hátra, mint előre és befejezni a szemesztert, meg persze gyakorlati helyet is találni, ha meg akarom szerezni a diplomámat. És meg akarom, ezért is vagyok itt vagy mifene.
Tudom-tudom, kihagytam az olyan etapokat, amelyek a szerelmi életemet boncolgatják, de van, amit megtartanék magamnak. Mégiscsak angol vagyok, tudod az a fajta, aki a ”Hogy vagy?” kérdésre nem vár valódi választ és nem is felel rá őszintén.

Shine on me