Jövő héten már szeptember, ideje hát lassan beköltözni a koliba. Anyáék most nem tudtak eljönni segíteni, mert városon kívülre szólította őket a munka egy hétre, szóval öcsémet rábíztam a szomszédra, ki sokszor vigyázott már rá, sőt, még rám is, majd bepattantam a család autójába, és irány a kollégium. A csomagtartó tele van a cuccaimmal, de még a hátsó ülésre is jutott pár szatyor. 3 éve van meg a jogsim, és szeretek is vezetni, ám saját autóm nincs, de hogy őszinte legyek, nem is szeretnék még. Tömegközlekedéssel és gyalog szinte bárhová el tudok jutni, és nem vagyok olyan elkényeztetett, hogy ne használjam ezt ki, és mindenképp kelljen egy kocsi a fenekem alá. Mindenesetre most jól jön, hogy megvan a jogosítványom, egyszerűbb így elhordani a holmijaimat. A kolinál leparkolok, majd először cucc nélkül megyek be az épületbe, hogy elintézzem az adminisztrációt, aztán ha ez megvan, elkezdhetem felhordani amit hoztam. Egy kisebb válltáskával és egy bőrönddel kezdem, miknek van súlya, de szerencsére van lift. Nem egyedül én várok, hogy megérkezzen a felvonó, egy koreai srác is ácsorog itt. Várakozás közben megigazítom fekete topomat, mert amelyik vállamon a táskát vittem, arról kicsit lecsúszott a pánt, de most már minden a helyén. Egyébként még egy farmer rövidnadrág és egy sárga színű tornacipő van rajtam, kiegészítőnek ma csak egy óra, és a mosoly, ami alapdolog nálam.
- Szia! – köszönök neki barátságosan. Megjön a lift, és bár én táskákkal vagyok, de elég nagy, hogy kényelmesen elférjünk mind a ketten. Beszállunk, és én megnyomom a hármas gombot, mert a harmadik emeleten van a szobám, ha minden igaz. Elindulunk felfelé, ám egyszer csak a lift megáll két emelet között.
- Jaj ne már! – sóhajtok fel, és megnyomom párszor a hármas gombot, meg az ajtónyitót, de nem reagál semmit sajnálatos módon.
- Hát, úgy tűnik bent ragadtunk. – nézek rá a másikra, és mosolygok szerencsétlenségemen. Megnyomom a vészcsengőt, és remélhetőleg valaki meghallja majd.

Még 4 nap... Ennyi van hátra az új félév kezdetéig, amiben igazából semmi dolgom nem lesz. Na jó... A szakdolgozatom csinosítgatása meg a jéghokicsapatban aktívkodni, mielőtt megint kivágnak. A koliba is csak ritkán fogok bejönni, most is csak azért jövök, hogy csekkoljam, az a pár cucc, amit itt hagytam a nyár elején, megvan még. Ki tudja, nem nyúlta-e le valami takarító, vagy nyári munkás. Tudom is én kiket engednek be. Nem mintha lett volna valami értékes, amit itt hagytam. Csak az ágyam. Meg a rá valók... takaró, huzat stb. Meg talán néhány ruhanemű, amit amúgy sem hordok. Ettől függetlenül meg kell hogy legyen minden.
Szóval idehajtottam Izzietől, és megegyeztem vele, hogy pár napra - mielőtt végleg visszaköltözöm L.A.-be hazamegyek Ontarioba, de előtte még elintézem ezt. 5 perc és nem is volt nagy kitérő.
Világos, krém színű szövetnadrágban, szandálban, fehér felhajtott ujjú ingben állok a lift előtt. Már megnyomtam a gombot és a jelek szerint mozgásban van a felvonó, amikor mellém érkezik egy lány. Csomagokkal megpakolva, és túlságosan vidáman - tuti gólya.
- Szia! - köszönök neki csak úgy mellesleg, nem vagyok annyira bunkó, ha már ő köszönt... Na meg úgy vettem észre, a koli olyan, mint vidék. Mindenki szeret, mindenkivel úgy tenni, mintha ismerné, csak mert egy fedél alatt lakunk.
A lift leér, és én nem foglalkozva a csajszival belépek, hátradőlök, a lift falának támasztva a hátam, a karjaimat keresztbefonom, és miután a lány benyomja a hármas melletti gombot, már azt is tudom, hogy nekem nincs több dolgom. Tök véletlen, de az én szobám is azon az emeleten van.
A masina megindul felfelé, aztán furcsán hamar meg is áll. Először azt hiszem, valaki be akar szállni az elsőn, de nem nyílnak az ajtók, és a kijelzőn is E betű hírdeti, hogy baj van.
Végigmérem a mellettem álló lányt, és nem igazán értem.
- Te nem látszol kövérnek. Akkor a cuccaid túl nehezek - állapítom meg, tök nyugodtan, és hagyom, hogy intézkedjen, ha már az ő hibájából állt meg ez a vacak. Pedig az van kiírva, hogy 600kg-t simán bír. Ah, nem is akarok erre gondolni.
- Mondd nekik, hogy siessenek, nekem ma még dolgom van - adom ki az utasítást, és előkapom a telefonom, csakhogy a maradék életkedvem is elmenjen, amikor meglátom, nincs térerőm.

Már alig vártam, hogy bepakoljam a cuccaimat a koliba, és ennek ma van a napja. Szépen el is kocsikáztam a kollégium épületéig, a kulcsot is már megszereztem, most pedig irány a szoba. Hát még ha ez ilyen egyszerű lenne, ugyanis a liftben ragadok egy sráccal, akinek a kisugárzása kissé hűvös, ami szöges ellentéte az én pozitivitásomnak.
- Már nem azért, de nem biztos, hogy a cuccaim miatt állt le, lehet, hogy átmeneti meghibásodás. Szerintem más is vitte már fel lifttel a holmiját, ennyi erővel másnál is megállhatott volna. – mondom, és igyekszem nyugodtnak maradni, pedig a másik érezhetően engem hibáztat az egész kialakult helyzetért, de ennél több kell, hogy én kijöjjek a sodromból, szóval csak pozitívan.
- Figyelj, én se úgy terveztem a napomat, hogy bent ragadok a liftben, szóval nyugi, biztos mindjárt kiszabadulunk innen. – közlöm vele, és újra megnyomom a vészcsengőt, de most már hosszabban.
- Kollégiumi porta. – hallom meg egy nő hangját.
- Szép napot! A lift megállt két emelet között és nem indul. Ketten vagyunk bent. Tudna küldeni valakit, aki segítene nekünk? – kérdezem kedves hangnemben, de nem örülök a válasznak.
- A karbantartó jelenleg nincs az épületben,  de felhívom, szerintem 15 percen belül biztosan megérkezik.
- 15 perc? Hát jó, de kérem siessen. Köszönöm! – mondom, és sóhajtva ülök le bőröndömre.
- Hát, hallhattad, egy ideig még bent leszünk, remélem nem vagy klausztrofóbiás. – nézek rá a fiúra, aki biztosan nem lesz elragadtatva a hírtől. Nekem nincsen bajom a zárt terekkel, de nyár van, a szellőztetés nem a legjobban van megoldva, így hamar meleg lesz a liftben, ami nem lesz egy leányálom, annyi tuti.

Megforgatom a szemeimet. Nem tök mindegy, mitől állt meg? Itt élek... basszus ez már a harmadik évem lesz! Khm, szóval itt élek egy ideje, és még sosem szorultam be a liftbe. Megállítani mondjuk párszor volt már kedvem, de ez most mégis másik eset. Részemről pedig, a tény, hogy most ezzel az ismeretlen lánnyal és a csomagjaival állt meg a lift, egyet jelent azzal, hogy ő tehet róla. Még ha neki nem is tetszik.
- Másnál még sosem állt meg - pillantok rá jelentőségteljesen, remélem veszi a lapot. Amúgy nincs kedvem ehhez az egész diszkurzushoz, csak intézkedjen és menjük szépen tovább, hogy aztán csekkolhassam a szobám és még vacsora előtt elérjek Ontarioba.
- Tök nyugodt vagyok. Te viszont lassú... - miért hozzám beszél, ahelyett, hogy a segélyhívót nyomkodná? Ah, nem is értem, miért hagyom ezt egy nőre. Persze tudom miért. A fene tudja hányan fogdosták össsze azt a gombot, meg a többit. Semmi kedvem hozzányúlni. Épp elég volt a földszinten a hívó. Amint bejutok a szobámba első dolgom lesz kezet mostni.
Csajszi szerencsére kapcsol és intézkedik. Ha szerencsém van ő sem akar túl sok ideig velem lenni - pedig egyértelműen ő veszít többet - és gyorsan kiszabadulunk. A válasz azonban, ami a hangszoróból érkezik abszolút nem kedvező.
- Mondanod kellett volna, hogy 2 percük van különben perelünk, vagy ilyesmi - magyarázom csalódottan, kissé idegesen. Nem, nem vagyok klausztrofóbiás, de 15 perc egy rohadt liftben? Annyi idő alatt tízszer felmentem volna a harmadikra a lépcsőn, miért kell engem szívatni.
- Megpróbálhatnád szétfeszíteni az ajtót, ha szerencsénk van úgy állt meg, hogy ki tudunk mászni valamelyik emeletre...
Igen. Ő. Én nem akarok koszos lenni. Világos cuccokban vagyok, mégis hogy nézne ki? Bár ő meg tutira nem elég erős hozzá. Akkor viszont... 2048. Kell valami, ami leköt. Ismét előkapom a telefont, és egyszerűen rá se hederítve játszani kezdek.

Nem épp úgy alakul ez az egész költözősdi, ahogy terveztem, mert liftbe szorulok. Először örülök, hogy legalább nem egyedül, de ahogy telik az idő, rájövök, hogy a srácban bizony nem lelek jó beszélgetőpartnerre, elég érdekes stílusa van, mondhatni barátságtalan. Inkább nem feszegetem tovább azt a témát, hogy miattam állt-e meg a lift, mert ahogy észreveszem, a másiknak szent meggyőződése, hogy az én hibám, szóval a békesség kedvéért inkább ráhagyom. A vészcsengőre végre reagál a portás, de 15 percet legalább bent kell még lennünk, mert a karbantartó házon kívül van.  
- Komolyan? Perelni egy kis műszaki meghibásodás miatt? – nézek rá a másikra kérdőn, és bár én szeretek jóban lenni az emberekkel, egyre inkább azt érzem, hogy vele ez nem fog sikerülni, de ezt nem fogom fel személyes kudarcnak, elfogadom, hogy vannak ilyen emberek.
- Ha gondolod, egyezkedj te a nővel, ha ennyire sürgős neked. – mondom átengedve neki a terepet, és elhelyezkedem a bőröndömön, hogy ne kelljen ácsorognom, míg a segítség megérkezik.
- Hogy én? Szerintem az ilyen meló inkább a férfiak dolga. Vagy te nem tartod magad annak? – kérdezem némi gúnnyal a hangomban, bár ez nem jellemző rám annyira. Igyekszem nyugodt maradni, de az ilyen megjegyzésekkel kezd felidegesíteni. Nem gyakran vagyok bosszús, mindig igyekszem pozitívan szemlélni az eseményeket, de most jelen helyzetben nemigen találok pozitív dolgot. Látványosan rám se hederítve kezd el játszani a telefonján, én pedig hátamat a lift oldalának döntöm, és sóhajtok egyet.
- Nézd, én se örülök a kialakult helyzetnek, de muszáj engem hibáztatni mindenért? – fordulok ismét felé, és remélem nem fog most itt helyben megfojtani, amiért meg mertem zavarni őt.

Ez a csaj tök értetlen. Annyira... ah nem is tudom. Ha nem vagyok itt tuti órákig itt ülne és várná a csodát, esetleg, hogy magától elindul a lift. Csak a látszat, hogy barna, vagy fekete... tudja a fene, a lényeg, hogy sötét, és nem csak a haja. Utóbbit szőkére kéne festenie, de nem mondom el neki ezt, mert lehet kiakadna.
Nagyot sóhajtok, aztán megpróbálom elmagyarázni neki.
- Természetesen nem perelünk ilyen apróság miatt, de ha ezt említed, akkor előbb intézkedik, elvégre nem tudhatja nem vagy-e valami gazdag fejes gyereke, aki valóban perel egy ilyen kis semmiség miatt és aki miatt tönkre mehet az egész... ah... - sóhajtok megint és igyekszem nem nagyon szenvedni. Miért ma történik ez? miért nem tegnap, vagy holnap? Komolyan! És szerintem még élvezi is.
- Világosban haza akarok érni - megrántom a vállam. Most már biztos, hogy ő ezt élvezi. Minden normális ember sietni akarna, erre ez a lány, tök normálisan ücsörög az amúgy biztosan túl súlyos böröndjein, és úgy tesz, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne beszorulni egy liftbe.
Ráadásul, még megmenekülni sem akar, és be is szól. Lehajolok hozzá, egészen közel, bár nekem is kellemetlen, hogy bekerül a személyes terembe, azért mégis csak "kellemesebb" úgy társalogni, hogy egy magasságban van a szemünk. Meg így jobban látja talán, hogy mennyire nem érdekel, hogy vagánynak hiszi magát.
- Nem lift szereléshez öltöztem... - még a szemöldököm is megemelem, hát nem látod, hogy fehérben vagyok? Aztán vissza kiegyenesedek. Az meg már mellékes, hogy emelnem sem szabad, még mindig... Hülye szem műtét. Csak a baj van vele. Bár látok, és ez kifejezetten előny, a doki rohadtul leszíd minden alkalommal, hogy nem tartom be az előírásokat, és hogy így semmi értelme nem volt az egésznek. Az én véleményem vajmi keveset ér. De hát próbálna meg ő ellenállni egy olyan bomba nőnek, mint Isabella. Hmm... ő álljon is ellent neki. Meg mindenki.
Visszadőlök a lift falának és játszani kezdek a telefonomon legalább valami jó elfoglaltásgom is legyen. Eljutok 1024-ig már látom a célt magam előtt. Ekkor megszólal a csaj, megcsúszik az ujjam, és már biztos, hogy vesztettem.
- Igen. Épp miattad vesztettem! - ki is lépek a játékból, elteszem a telefont a zsebembe, és lepillantok rá. - Ne kímélj... figyelek...
Mondom, némileg beletörődve, hogy úgysem marad majd csöndbe. Nem látszik csöndes típusnak. Mindig én kapom ki az ilyeneket. Csak tudnám, mit vétettem...

Nem tartom magam értetlennek, egyszerűen nem fogom felidegesíteni magam azon, hogy bent ragadtam a liftben, hiszen bárkivel előfordulhat. Balszerencsés eset, hogy ez most pont velünk történt, de lazán kezelem a helyzetet, ellenben a fiúról ez nem mondható el, és emellett még barátságtalan is.
- Továbbra is fenntartom, hogy ha ennyire akarod, akkor egyezkedj te a nővel, játszd el apuci-anyuci elkényeztetett fiát. – magamon is meglepődök, gúnyos hangnememen, nem szoktam én ilyen lenni, de igencsak kezd kihozni a sodromból a másik, pedig többnyire türelmes jellemnek tartom magam.
- Ha nagyon szabadulni akarnál, nem zavarna mi van rajtad. – vágok vissza, és zavar, ahogy ennyire közel jön hozzám, pedig általában közvetlen vagyok az emberekkel, és nem szokott gondot okozni az ilyen, de a srác kisugárzása annyira barátságtalan, sőt, már-már lenéző, hogy kényelmetlen a helyzet, de szerencsére hamar kiegyenesedik. Játszani kezd a telefonján, én pedig hozzászólok, de ez rossz ötletnek bizonyul, mert megint engem hibáztat.
-Semmi… játssz nyugodtan, nem zavarlak… - mondom közömbös hangnemben, és hátradőlök, de egy dolog csak nem hagy nyugodni.
- Még egy kérdés, aztán nem is szólalok meg, míg ki nem szabadulunk innen… - kezdem, és ránézek, hogy hogy fogadja azt, hogy ismét meg mertem zavarni. – Mindenkivel ilyen barátságtalan és hűvös vagy, vagy ezt csak én érdemeltem ki? – kérdezem, mert úgy gondolom, én nem ártottam neki, a lift se miattam állt meg valószínűleg, de ez még nem lenne ok arra, hogy így viselkedjen.

Sóhajtok egyet. Ez a csaj, tényleg jól érzi magát a liftbe szorulva. Nem hiszem el. Mármint, hogy létezhetnek ilyen emberek? De tényleg? Nem az lenne a normális, hogy mint egy őrült, próbál kijutni? Én ha egyedül lennék már tuti kivertem volna a balhét, és csak is a jelenléte miatt moderálom magam. Nem mintha értékelné... Pedig igazán nem vagyok vele... na jó. De. De milyen legyek, amikor ez a helyzet ennyire frusztráló ő meg úgy ül a bőröndjén, mintha buszra várna?
- Te viszont láthatóan élvezed ezt a helyzetet... - miért nincs térerőm? Vacak telefon. Elköltöttem rá egy vagyont... persze tudom ez a szolgáltató az épület... bla-bla-bla. De akkor is. Működhetne rendesen. De nem. És amúgy, semmi köze hozzá, hogy miért nem próbálok kijutni. Igaz, az idegességtől is fel megy a vérnyomásom, az majdnem olyan rossz, mint az erőlködés. Viszont most jut eszembe, olvastam, hogy a szex jót tesz a vérnyomásnak... úgyhogy a doki elmegy a francba. De ez miért egy liftben jut eszembe?
Inkább játszani kezdek, amiben persze megzavar, utána pedig hiába várnám, hogy mondjon valamit, játssza, hogy nem akar semmit.
- Elment a kedvem... - felelem, de azért visszafordulok a kezemben lévő eszközhöz, hogy valamivel lefoglaljam magam. Természetesen nem bírja sokáig, és rögtön megszólal. Lepillantok rá felhúzott szemöldökkel. Gondolja, hogy beveszem a "nem szólalok meg" dumát. Nőből van. Kizárt, hogy öt percnél tovább csendben maradjon, hacsak nem alszik. Egyébként is valami hasonlót már mondott az előbb. Ennek ellenére válaszolok neki.
- Igen csak ve... - megállok. Igazából... a telefont az államhoz emelem, ahogy a karjaimat a mellkasomon keresztezve, komolyan elgondolkodom. Aztán sorolni - hűvös és barátságtalan, bunkó, hallgatag, szemét, seggfej, beképzelt barom, elkényeztetett, nagyképű, szőrszállhasogató, egoista, görény, érzéketlen... - megkocogtatom az állam a telefonnal, aztán visszapillantok rá - Lehet másokkal is ilyen vagyok... Ettől jobban érzed magad?
Ez komolyan érdekel. Vajon van, akit ez megnyugtat? Mert akkor beülök hozzá valami tanfolyamra... ami engem illet, tök hidegen hagynak mások. Kivéve Izziet... Ő általában feltüzel. Legutóbb Narancslé... izé Hale sem volt semmi, de akkor is.

- Nem, képzeld nem élvezem, de nem is leszek idegbeteg, én megtettem amit tudtam, most már csak külső embereken múlik, hogy mikor jutok ki, akkor meg minek túráztassam magam a dolgon? – kérdezem ráemelve a tekintetemet hangom közömbös. Tényleg nincs ínyemre a helyzet, nem szeretek bezárva lenni, bár klausztrofóbiám nincs, de azért a szabadságot jobban preferálom. De ha már be is ragadtam, lehetne a másik egyén egy kedvesebb és barátságosabb valaki, vagy akkor legyek inkább egyedül, de úgy tűnik, ez nem az én napom. A hűvös kisugárzás mellé ráadásul még jön a lenéző stílus, ami cseppet sincs ínyemre. A következő percekben akaratlanul is megzavarom a játékában, amit így el is veszít, de hogy őszinte legyek, nem is nagyon sajnálom, ha gonosz lennék, azt mondanám, megérdemelte, de nem szeretek rosszat kívánni a másiknak, mert az egyszer úgyis visszaüt ránk. Tudni szeretném, hogy csak velem viselkedik így, vagy mindenkivel, és utána tényleg nem fogok megszólalni, de ezt a lelkiismeretem miatt meg kellett kérdeznem, és ha kelletlenül is, de kapok rá valamiféle feleletet, és nem igazán lep meg a válasz.
- Nekem teljesen mindegy, csak tudni szerettem volna. Nem értem, neked miért jó az ilyen viselkedés, de nem is szeretném megérteni. Viszont akkor ahogy ígértem, nem is mondok innentől semmit. – jelentem ki határozottan, és lábaimat keresztbe téve hátradőlök a lift falának, és a tekintetemet is elfordítom a fiú felől. Bal karomra pillantok, hogy mennyi idő telt el, mióta szóltak a karbantartónak, és ha minden jól megy, már csak néhány percig kell egy levegőt szívnom ezzel az alakkal.

Kezd végre érdekes lenni... Mégsem olyan nyugodt, mint amilyennek mutatja magát, engem viszont ez nyugtat meg. Már amennyire. Ő biztos nem sokat érzékel a dologból, de engem ez nem különösebben érdekel. A kérdésére nem válaszolok. Biztos vagyok benne, hogy nem vár választ. Az pedig, hogy szerintem emberibb reakció lenne, ha látványosan ki akarna jutni megint csak mellékes.
Játszanék, de nem hagy, s bár csendet ígér, csak megszólal. Már-már azt hiszem, kezdem érteni a nőket, de ez úgy is megdől majd a következő 5 percben, így nem bízom el magam. A válaszom egyszerű lenne, ha nem gondolkodnék el és jönnék rá, hogy tulajdonképpen nem ő részesül különleges bánásmódban. Fel is sorlom az összes jelzőt, amit hallottam magamra nézve, de láthatóan ez nem igazán érdekli. Csak tudnám, akkor minek kérdezte?
- Miért szeretted volna tudni? Ha nem is érdekel, mi értelme volt megkérdezni? - érdeklődöm, mert bár azt ígérte csendben lesz, ha van valami, amit nehezen viselek, az az, ha nem értek valamit. Ezt pedig nem értem. Ha megkönnyebbült volna a válaszomtól, vagy megbotránkozna rajta akkor lenne benne értelem, de így?
Kérdőn nézek rá, bízva benne, hogy mégsem tartja be, a csend fogadalmát. Elvégre nő. Vagy legalábbis annak látszik... Róluk meg csak ezt tudom, imádnak beszélni.
A várakozásból egy hang zökkent ki. Az iménti nő, akivel beszélt, szól be, hogy a karbantartó jelenleg házon kívül van, előreláthatólag fél óra, míg ideér. Nagyot nyelek. Ez. Nem. Lehet. Igaz.
- Ez... valami rossz vicc... ugye? - nézek le a velem szemben ülő lányra. Miért velem történik ez? Miért?

//csakhogy ne szabadulj olyan könnyedén bár ha szeretnél átírhatom ^^//

Nehéz megőrizni a nyugalmamat, amikor a másik így viselkedik, és bár próbálkozom, azért a hangomon kezd egy picit kiérződni, hogy nehéz elviselnem a másikat, és kezd a hócipőm tele lenni a stílusával. Nem állom meg, hogy megkérdezzem, mindig ilyen, vagy csak engem tisztel meg ezzel, de ebbe is beleköt, mert hát miért is ne tenné?
- A válasz érdekelt, hogy csak velem vagy-e ilyen vagy mással is, az nem érdekel, hogy így viselkedsz. Ha neked ez jó, akkor egészségedre. – mondom egy kis éllel a hangomban, amiről nem tehetek, csak úgy jön. Na de akkor ezután csendben is maradok, csak ücsörgök a bőröndömön, ahogy azt ígértem, és szinte már számolom a másodperceket, hogy mikor szabadulhatok a liftből, de ez várat még magára, ahogy az hamarosan ki is derül.
- Nee… ezt nem hiszem el… -  temetem arcomat a kezeimbe, és fejemet rázom. Pedig már csak néhány perc lett volna az előre beígért időből.
- Próbálj meg nem kinyírni a következő fél órában… köszi. – fordulok egy kis időre felé, de aztán hogy még azzal se idegesítsem, elfordítom a fejemet és a lift alsó sarkát kezdem el nézegetni, mintha az olyan nagyon érdekes lenne. Nem szólalok meg továbbra sem, nem fogom meghazudtolni saját magam, így is hülyének néz és semmibe vesz a srác, minek tetézzem még?

//ez gonosz húzás volt remélem Nina nem lesz megfojtva amíg a karbantartó megérkezik //

//Senkit nem bántok! Csak önveszélyes vagyok //

Próbálom megérteni. Komolyan próbálom, de lássuk be, semmi értelme mekérdeznie valamit, amikor igazából neki mindegy a válasz. És nem, az, hogy érdeklte a válasz nem lehet igaz, ha neki mindegy volt a válasz. Csak én gondolom, hogy ez teljesen tökéletesen logikátlan? Olyannyira, hogy pislogok, mert szerintem ezt még ő sem gondolta végig rendesen. Vagy, csak minden látszattal ellentétben tök szőke.
- Voltál valaha szőke? - csúszik ki a számon, ahogy ezt végig gondolom és ha nemet mond, lehet javasolni fogom neki a hajszínt. Bár ki van csukva, hogy jól állna neki, ha őszinte akarok lenni, ez a mostani egész csinosan keretezi a pofiját, kár, hogy agyacska minden bizonnyal kevés szorult a fejébe. S ha ez nem lenne elég, még az is kiderül, hogy nem leszünk kint olyan gyorsan, mint ahogy azt ő, meg bárki más is állította.
Nem vigasztal, hogy őt is zavarja a kellemetlen helyzet, a feltételezése pedig kifejezetten sértő, de ha már ilyen kedvesnek gondol, akkor kap egy olyan választ, amitől megijedhet.
- Igyekezni fogok, de nem ígérek semmit. Eddig is csak az tartott vissza, hogy nincs kedvem egy újabb éjszakát börönben tölteni...
Nem mintha töltöttem volna valaha is, akárcsak egyet is... De voltam pár órát a helyi őrsön Anderson miatt még régebben. Az pedig szörnyű volt, koszos és zajos, és tele volt hülyébbnél-hülyébb emberekkel. A börtön is valami hasonló lehet, csak ezerszer rosszabb kiadásban, ezt pedig mindenképp elkerülendő. Fél óra viszont, hosszú idő.
Vajon van annyi levegő ebben a liftben, amennyi kettőnknek elég? Elvégre már jó néhány perce be vagyunk zárva, beszélgettünk is, használtuk az oxigént rendesen. Hmm... Lehet kevesebb levegőt kéne vennem... Meg neki is...
Először észre sem veszem, hogyan jutok el, egyik gondolattól a másikig, de szép lassan, növekedni kezd bennem valamiféle félelem. Idegesen dobolni kezdek az ujjaimmal a lift falán, nézegetni kezdem az időt, elég sűrűn, és 5 perc után kénytelen vagyok kigombolni az ingem nyakánál levő gombot is.
- Öhm... Szerinted mennyi ideig elég a levegő idebent? - kérdezem meg végül, mert valahogy én kezdem úgy érezni, hogy kicsi a hely, és melegebb és nem is tudom...

Nehezen bírom már a srác társaságát, szóval jöhetne már a karbantartó, de még várat magára. Türelmes embernek tartom magam, de jelen szituációban most kezdem ezt a képességemet elveszíteni.
- Nem. –  csak ennyit mondok, igyekszem nem túlságosan felhúzni magam a dolgon. Nem vagyok hülye, egyértelmű számomra, hogy miért kérdezte, voltam-e valaha szőke. Nyíltan gondol teljesen tudatlannak, és ez idegesít, de ennek nem fogok hangot adni, a kisugárzásomon azonban valószínűleg ez kicsit érződik, bármennyire is próbálom elnyomni magamban ezt az érzést. Már csak pár perc… lenne, ha nem értesítenének minket, hogy még kb. fél óra. Ezt. Nem. Hiszem. El.
- Szuper. Be vagyok zárva egy sittes, barátságtalan alakkal. Ez maga az álom! –  jegyzem meg cinikusan, de aztán inkább csendben maradok, akkor jár mind a kettőnk a legjobban, ha kölcsönösen békén hagyjuk, és nem húzzuk fel a másikat. Egy ideig megy is ez, de közben egyre jobban melegem lesz, ezért kezemmel legyezgetem magam egy picit, de csak rövid ideig. Kis térben vagyunk összezárva, és lassan érezni kezdem a másik idegességét, és hallom, ahogy dobol az ujjaival.
- Ugye nem fogsz pánikrohamot kapni? –  nézek a másikra némiképp aggódóan, mikor kérdezi, hogy vajon mennyi ideig elegendő a levegőnk itt. Nem néz ki túl jól, picit talán el is sápadt, remélem nem tör ki rajta a klausztrofóbia vagy ilyesmi.
- Egyébként nem tudom meddig elég, remélhetőleg a karbantartó igyekszik, és akkor kitart az oxigén. – a beszéddel is fogyasztjuk az oxigént, de most akkor is muszáj pár szót váltani.

Nem volt szőke. Kár. De ahogy elnézem vette a lapot. Igaz nem jól, mert nem azt értem el vele, hogy befesse majd a haját, inkább csak megsértődött. Kellemetlen. Nem mintha érdekelne, ő is elkönyvelt már bunkó parasztnak. Igaz, lehet az ő véleményében több van. De nem érdekel.
Az élet kegyetlen, mi meg itt maradunk, jóval tovább, mint eredetileg terveztem. Elvégre az egész max 1 perc lett volna, amíg felérünk a megfelelő emeletre. De nem. Beragadtunk és ráadásul a szerelő is házon kívül van. Csodás.
- Érdekes álmaid vannak... - vetem közbe, hiába tudom, hogy ironizálni próbált, ez az egész túl szórakoztató ahhoz, hogy kihagyjam. Aztán persze csend lesz és ez azért nem jó, mert gondolkozni kezdek, ráadásul túlságosan sokat is. Valahogy ideges leszek, zavarni kezd a bezártság, pedig általában ez nem jelent problémát. Mégis a gondolataim olyan irányba terelődnek, ami feszültséget és félelmet is kelt bennem. Izzadni kezdek, miközben idegesen dobolok a lift falán, vagy épp a korláton. Végül pedig nem bírok magammal rá is kérdezek az éppen engem izgató kérdésre. Erre ő nem beszól?
- Dehogy fogok - vágom rá, gondolkodás nélkül, de közben meg felmerül bennem, hogy vajon nem kaptam-e már valamiféle pánik rohamot. Aztán csak válaszol a kérdésemre is, és nem, nem nyugtat meg.
- Fantasztikus - Nézelődni kezdek, az ajtóhoz lépek, a réshez teszem a kezem, hogy érezni-e ott a légáralmást, illetve ellenőrzöm a felső panelt is, amin nyilvánvalóan ki lehetne mászni... Hmm... - oké... jön be valamennyi levegő.
Állapítom meg és némileg megnyugodva dőlök vissza a lift falának. Fél óra. Mennyi telt el belőle? Nem igaz, hogy még 5 perc sem. Szörnyű. Mit csináljak még 25 percig? Annyi dolgom lenne! És...
- Vajon bezártam a kocsit? - jut eszembe hirtelen, mert bár mindig lezárom, most valahogy nem emlékszem és amúgy is csak egy percre ugrottam ki. Előkotrom a kocsikulcsom és megnyomom rajta a záró gombot. Nem mintha innen elérhetne a jel az autóig. De akkor is. Tök ideges vagyok.

Én általában minden helyzetben igyekszem megtalálni a jót, még a rosszakban is, de ebben nehezen tudok felsorolni akár egy pozitív dolgot is. Esetleg talán az, hogy a tűrőképességemen javíthatok, mert a türelmem határait igencsak feszegeti ez a srác.
- Az iróniáról, mint olyanról hallottál már? – pillantok fel rá egy kis gúnnyal, mert most vagy eljátssza a hülyét, vagy tényleg nem ismeri az irónia fogalmát. Nem gondoltam volna, hogy az ez után következő csendet ő fogja megtörni, de úgy tűnik, kettőnk közül ő volt az, aki nem bírta ki anélkül, hogy ne szólaljon meg, bár hangjában némi aggodalmat vélek felfedezni, mintha most tudatosult volna benne, hogy tényleg be vagyunk zárva, és mi semmit sem tehetünk a várakozáson kívül annak érdekében, hogy kiszabaduljunk innen.
- Jó, oké, csak kérdeztem. – emelem fel a kezem védekezésképp, nem kell egyből leharapni a fejem egy szimpla érdeklődés miatt. Nézem, ahogy ügyködik, hogy levegőt keressen, és kicsit azért engem is megnyugtat, amikor hallom tőle, hogy nem áll teljesen a levegő, van légmozgás, még ha minimális is. A következő szituációt elég nevetségesnek tartom, és egy kicsit fel is nevetek.
- Most komolyan? És akkor én vagyok a szőke? – nézek rá, és próbálom visszaszorítani a mosolyomat, mert gyanítom, hogy ezzel most ismét felidegesítettem, de akkor is, ennyi visszavágás jár, ez még elég lightos volt. Én is rápillantok telefonomra, hogy megnézzem mennyi idő van még, és mikor látom, hogy még elég sok, nagyot sóhajtva dőlök hátra a liftnek, de még mindig a bőröndön ücsörgök, elvégre miért ácsorognék, mikor ülve kényelmesebb?
- Ha már így bent ragadtunk, nincs kedved elárulni a neved? Én Nina vagyok, Nina Burke. – nyújtom felé a kezem, igyekezve barátságosnak tűnni, mert nem szeretek én rosszban lenni igazából senkivel, és ha nem is leszünk puszipajtások ezután a fiúval, legalább egymás nevét tudjuk.

Rosszul kezelem a helyzetet. Pap ezt mondaná. Szerinte mondjuk minden helyzetet rosszul kezelek. De kivételesen talán még egyet is értenék vele. Persze nyíltan sosem ismernék el ilyesmit, de most kezdem úgy érezni én is, hogy valóban rosszul kezelem a helyzetet. Az sem segít sokat, hogy egy ilyen idegesítő kis csajjal vagyok összezárva. Igaz, ő legalább próbálkozik, amit biztosan jobban kéne értékelnem.
- De természetesen hallottam róla, de ezt akkor sem tudtam kihagyni... - engedek meg magamnak egy mosolyt, amolyan ne adj labdát és nem csapok le rá kifejezéssel. Bár lehet, ezt meg ő nem fogja érteni. Elvégre kettőnk közül, egyértelműen én vagyok az intelligensebb. Kár, hogy ez az intelligencia nem gátol meg abban, hogy idegeskedni kezdjek a bezártság miatt. Lassan fogalmazódik meg bennem a sok-sok aggodalom, az egyikre rá is kérdezek s talán csak arra van szükségem, hogy ne tudjon válaszolni, mert gondolkodni kezdek ismét. Mondjuk, nem éppen vall nagy észre, amit csinálok, de kifejezetten megnyugtat, hogy érzem a levegőt áramlani. S ebben megnyugodva már arra is rájövök, hogy ez teljesen logikus volt, hogy a lifteket nagyon régóta így csinálják és... és nem tudom, hogy bezártam-e az autót.
- Biztos bezártam... Mindig bezárom... - állapítom meg, egyszerűen figyelmen kívül hagyva a megjegyzését. Mondhatni, magammal egyezkedem, próbálom felidézni, hogy benyomtam-e a gombot, de az igazság az, hogy ez már automatizmus, és nem olyasmi, amire emlékezni szoktam. - Ah! Hülye lift!
Fakadok ki végül visszadugva a kezemet kocsi kulccsal együtt a zsebembe. Kedvem lenne valamibe beleverni, de a lány jelenlétében inkább nem teszem. S furcsa mód ő pont ezt a pillanatot választja a bemutatkozásra.
- Zin - felelem tömören, ahogy általában mindig, aztán, ahogy mostanában sokszor ha bemutatkozik valaki megállapítom: - A Nina szép név.

Nem sokat beszélgetünk a sráccal, de ha mégis, az valamelyikünk – vagy épp mindkettőnk részéről – gúnyos hangnemben zajlik. Nem túlzottan szeretem az ilyet, jobban szeretem a normális csevegéseket, de ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Szememet forgatom arra, hogy a beszólását nem tudta kihagyni, de inkább ráhagyom, nem keresem én a feszültséget mindenáron, inkább csöndben várom, hogy kiszabadítsanak innen minket. Nem vagyok én se teljesen nyugodt a jelen szituációtól, de a liftben egyértelműen egyre nagyobb feszültség és idegesség kezd érződni, és nem kérdés számomra, hogy a srác kicsit bepánikolt.  A fejemet rázom mikor az autóját próbálja bezárni innen a liftből, elég logikátlan az igyekezete, de ha ez megnyugtatja… Viszont ez elgondolkodtat egy percre, hogy vajon én bezártam-e az autót miután kivettem a cuccaimat, de emlékszem, ahogy kattant egyet, szóval 99,99%-ig biztos vagyok abban, hogy nem hagytam nyitva az ajtókat, de nem idegeskedek miatta, igazából tök fölösleges lenne. A másik kifakadásával csak egyetérteni tudok, hülye lift, hülye szituáció… De ha már így alakult, és talán valamennyire a másik is visszavesz a lekezelő stílusából,hát bemutatkozok, próba szerencse.
- Jól hallottam? Egy kedves megszólalás csúszott ki a szádon az irányomba? Azta… - igyekszem nem gúnyos lenni, egy icipicit talán mégis érezhető a hangomban, de inkább meglepődés hallható, mert bár ez csak egy apró kedvesség, hogy megdicséri a nevem, de Zintől még ennyire se számítottam.
- Egyébként köszönöm szépen. – próbálkozok egy mosollyal a srác felé, kisugárzásom barátságos. Gondolkozok, hogy milyen viszonylag semleges témát lehetne bedobni, ami még nem lépné túl Zin tűréshatárát, és azon is elgondolkozok, hogy egyáltalán megéri-e, de aztán miért ne, ha eddig  nem fojtott meg, akkor talán ezután se fog.
- Mit tanulsz a Frances-en? –kérdezem rá nézve. Nem kérdés, hogy egy suliba járunk, elvégre ez a Frances kolija, miért lenne itt más iskola diákja? Remélhetőleg tud majd normális hangnemben válaszolni, de ha nem, hát akkor tudatosítom magamban, hogy felesleges bármiféle kommunikációval is próbálkozni Zinnel.

Nem egyezik a humorunk. Szomorú. De hát nem lehet mindenkivel jól kijönni. Az pedig, hogy pont egy olyan személlyel kell összezárva töltenem, a jó ég tudja mennyi időt, akivel egyáltalán nem jövünk ki, kifejezetten katasztrófa. Bár... jobban belegondolva... Nem! Nem gondolok bele.
Más dolgokra terelődik a figyelmem, ami szintén nem jobb, mert enyhe pánik lesz rajtam úrrá, aztán az autó miatt aggódom és csak nehezen hiszem el, hogy minden rendben van, mert nem tudom leellenőrizni, ahogy legszívesebben tenném. Ráadásul az sem segít, hogy beszól ezért, de nem foglalkozom vele. Nem különösebben érdekel a véleménye. Elvégre miatta vagyunk itt - akkor is, ha nem.
Beszélgetést kezdeményez én meg engedek, leginkább, mert tetszik a neve, bár nem tudom mióta érdekelnek a nevek.
- Ah... A látszattal ellentétben egy időben jól neveltek... - felelem, viszonylag normálisan és még a számat is elhúzom valami mosolyfélére, ahogy eszembe jut édesapám, meg azok az idők, amikor még minden klappolt.
- Köszönd a szüleidnek - fűzöm hozzá, mikor megköszöni. Nekem semmi közöm a nevéhez. Bár lehet nem a szülei választották, de azért általában ez a helyzet. Kivéve ha az ember áttelepszik egy másik országba és az iratain elrontják a nevét, mint esetemben. Nem mintha zavarna. Már nem. Jobban illik hozzám a Zin, mint a Hyun Shin. Ez egész biztos.
- Már semmit. Befejeztem. Csak a szakdogámat kell leadni és megvédeni. Meg persze záróvizsgázni... - nem is tudom miért osztok meg vele ilyeneket. Talán mert utálom a témát és ez persze érződik a hangomon. Ha pedig van egy kis sütnivalója akkor rájön ő is, hogy nem az az általános, hogy valaki csak szakdogát ír egy évig... Mondjuk, már megírtam... De lényegtelen. A kezem is ökölbe szorul a zsebemben, de ezt nem biztos hogy észreveszi. Lehunyom a szemem, aztán elszámolok tízig és egy sóhaj után megpróbálom újra a választ.
- Grafikát és online újságírást. Te mit fogsz tanulni? - dobom vissza a kérdést, leginkább mert illik, de kicsit talán érdekel is. Egy egészen picit.

Elég unalmas csak így ücsörögni a bőröndömön a liftben, és várni a csodára, hogy valaki végre megérkezik, hogy kiszedjen innen minket. Zin nem túl szórakoztató társaság, sőt, de azért miután befejezte a gúnyolódást, megpróbálok vele normális kommunikációt lefolytatni, és ezt eddig nem is megy rosszul, azt hittem elutasítóbb lesz.
- Ezt örömmel hallom! – nézek rá, mikor mondja, hogy egy időben jól nevelték. Akkor nem az alapokkal van baj, hanem idő közben lett ilyen gúnyos és lenéző, de ahogy látom, azért valahol az álarc alatt van neki egy normális énje is. Ejtünk pár szót a nevemről, aztán a Frances-re terelem a témát azzal, hogy megkérdezem, hogy mit tanul.
- Sok sikert kívánok hozzá! – mondom, és még egy kedves mosolyt is küldök felé. Ha az érzékeim nem csalnak, ez nem tartozik Zin kedvenc témakörei közé, így ha továbbra is a vele való csevegést választom, akkor ezt a témát lehet, hogy jobb, ha kerülöm.
- Érdekesnek hangzik. Én fotográfia szakos vagyok, illetve leszek hamarosan. – válaszolok a visszakérdezésére. Meglep, hogy visszadobja a labdát, de örülök neki, talán mégse lesz fagyos a hangulat a karbantartó érkezéséig.
- Jut eszembe, kérsz cukorkát? Gyümölcsös. – fordulok Zin felé, miután előszedtem a táskámból egy kis zacskó cukrot. Van benne mindenféle ízű, málnás, epres, zöldalmás, narancsos, szedres stb., szóval ha kér, akkor van miből válogatnia. Én a véletlenre bízom a választást, nem figyelem milyet veszek ki, csak miután már a kezemben van, és örülök neki, hogy zöldalmás, az az egyik kedvencem. Ezután az órámra pillantok, mennyi idő van még. 15 perc lehet még, vagy max 20.

Kénytelen vagyok beszélgetni, mert ez eltereli a figyelmem valamelyest a rossz érzésről, amiről nem is tudtam, hogy létezik, mert sosem kerültem még hasonló helyzetbe, de egyértelmű, hogy nem rajongok a bezártságért. Legalábbis liftben nem. Mert amúgy szeretem magamra zárni az ajtót, de az mégis csak más.
Szóval bár először ódzkodtam ettől, most mégis beszélgetek - vagy legalábbis próbálkozom - Ninával. Akinek szép a neve. Tényleg tetszik. De azért nem kéne, hogy elbízza magát. A téma választása mondjuk nem a kedvencem. Valahogy nem jó arról beszélni, hogy elcsúsztam az utolsó évben.
- Kösz - mondom nem túl lelkesen, annyira szeretnék már túl lenni ezen, de hát nem vagyok. És ahelyett, hogy jól érezném magam az ilyen jó kívánságoktól, inkább csak arra emlékeztetnek minden alkalommal, hogy már megint hibáztam.
- Az biztos jó - bár nem sok fotóst ismerek, és azok közül sem vagyok mindenkivel jóban. Igaz, alapból kevés emberrel vagyok jóban. De így azért már nem csodálkozom annyira, hogy itt van. A fotósoknak elvégre csak a gépet kell kattintgatni, nem? Vajon mit tanulnak ezen 4 évig? Számomra felfoghatatlan, de nem is akarok nagyon belemélyülni. A végén még elunnám magam. Valahogy sosem vonzott a kamera.
- Nem, köszi - nem vagyok cukorkázós hangulatban, na meg egyébként is - Árt a fogaknak... - motyogom csak úgy mellékesen. Itt meg ugye nem tudok fogat mosni, igaz ha kijutunk a koli szobában még lehet ott van a régi fogkefém. Na de az meg régi... És akkor még nem beszéltünk a fogkrémről. Nem vagyok biztos benne, hogy azt hagytam itt. Márpedig... Hát kéne. Cukorka után az ilyesmi fontos.

Nem bízom én el magam attól, hogy megdicsérte a nevemet, de azért meglep a dolog, hogy most normálisabban viselkedik velem. De lehet, hogy ez is csak egy ideig fog tartani, ki tudja mikor kattan be, és kezd el megint gúnyosan beszélni. A sulit dobom fel első témának, elvégre ez elég általános, de kicsit mellényúltam, ahogy érzékelem a másik kisugárzásából, de azért még megosztom vele, hogy milyen szakra fogok járni.
- Igen, én szeretem a fotózást, szóval biztos jó lesz. – ennél többet nem mondok a témáról, nem fogom én most neki itt fejtegetni, hogy a fotózás szerelmese vagyok, nem gondolnám, hogy egy szemernyit is érdekelné Zint a téma. A következőkben cukorkával kínálom a másikat, aki nem kér, merthogy árt a fogaknak. Ezen azért elmosolyodom halványan, de ha nem, hát nem, több marad nekem, így egy vállvonással lezártnak tekintem ezt a témát. Az oké, hogy árt a fogaknak, nem is eszek olyan sokat, de azért néha jól jön egy kis édesség, és most be is kapok egy szemet, aztán a zacskót visszateszem a táskámba. Gondolkozok, mit dobjak felé témának, de mivel úgy érzékelem, Zin nem nagyon viszi tovább a beszélgetés fonalát, ezért azt a stratégiát folytatom, hogy nem szólok semmit, várva arra, hogy esetleg ő kezd el beszélni. Ha meg nem, hát akkor ezt is egy jelzésnek veszem, és akkor némán várjuk a karbantartót. Ez is egy járható út, bár tény, hogy nem túl izgi.

- Sok sikert hozzá - mondom nem túl sok lelkesedéssel, egyszerűen nem tudom felfogni mi tart nekik évekig? Kattogtatnak állandóan de lehet ebben fejlődni? Vagy a PhotoShopot tanítják nekik? De ahhoz sem kellenek évek, max egy szemeszter alatt meg lehet róla mindent tanulni. Ez pedig megint csak azt mutatja, hogy a fotózást választók nem éppen a legeszesebbek errefelé. Nina sem bizonyul túl okosnak, bár annyira nem is buta, mint elsőre gondoltam. Az valóban nem volt kedves részemről. Nekem viszont tökéletes kifogás, hogy a sziutáció amibe kerültünk feszültésgkeltő és mostanában amúgy sem vagyok a legnyugodtabb. Főleg, valahányszor eszembe jut Isabella, meg a baba... és persze a cukorkákról pont ez jut eszembe. El is határozom, hogy a gyerek nem fog sok cukorkát kapni, mert ugye árta fogaknak. Ahogy pedig ez eszembe jut, tovább is haladok a gondolatokban oda, hogy nekem nincs itt a fogkefém. Amúgy az illata nagyon jó a cukorkájának, egészen megkívánja az ember. Kénytelen vagyok újragondolni a dolgokat. Fogkefe... kell, hogy legyen, és ha régi is... Csak fogkrém kell, hátha Kilian hagyott? Nem ez nem valószínű. Ninára pillantok, nyelek egyet és megkérdezem.
- A bőröndödben fogkrém is van? - érdeklődöm halkan, ahogy hallgatom hogyan nyammog a cukorkán. - mert nekem a koliszobában csak fogkefém van... khm... és... - elpillantok róla a telefonomra, mitha az időt ellenőrizném, azt is teszem, csakhát fogalmam sincs, mikor beszélt utoljára a nő arról, hogy késik a felmentő sereg. - szóval igazából elfogadnék egy olyan cukorkát... csak hát ha kijutunk fogat kéne mosni...
Mondom el végül egy levegővel a telefonomat bámulva, s miközben visszateszem a készüléket a zsebembe, gondosan kerülöm a bőröndön ücsörgő lány pillantását, a válaszára viszont kíváncsi vagyok. Hülye lift.

- Köszönöm szépen! – mondom, és már csak azért is küldök felé egy kis mosolyt közben, még ha hallom is a lelkesedés hiányát, és érzékelem, hogy ezt csak úgy mondja, de nem hinném, hogy túlzottan érdekelné a dolog, meg hogy sikeresen elvégzem-e a szakot, de ezt nem veszem a lelkemre. Szerintem a fotográfia is olyan, mint bármelyik másik szak, szerintem fontos, hogy az emberek azt tanulhassák, amit szeretnek, és bizonyára sokan szeretik ezt, mert működik a szak, szóval van rá kereslet. A cukorkát csak én eszegetem, és bár én is tudom, hogy árt a fogaknak, de nem foglalkozok ezzel, nem eszek non stop édességet, szóval nem félek attól, hogy egy-két éven belül elrohadnak a fogaim, vagy ilyesmi. Végül azonban valami csak arra készteti Zint, hogy mégis kérjen egy cukrot, nekem pedig vigyorra húzódik a szám. Kicsit olyan, mintha zavarban lenne emiatt, mert a telefonját bámulja, meg ilyesmi, de ezt nem jegyzem meg neki, inkább örülök a változásnak.
- Persze, van fogkrém nálam, szóval szívesen adok majd. – hangnemem kedves, világ életemben azt az elvet vallottam, hogy a morcosabb, távolságtartóbb embereket is meg lehet „szelídíteni” némi kedvességgel, és mosollyal. Felé nyújtom a cukorkás zacskót, hogy válasszon nyugodtan, akár többet is vehet, nem vagyok irigy.
- Egyébként másban is ennyire tisztaságmániás vagy? Vagy inkább csak a szájhigiéniára vagy kényes? Ne érts félre, nem rosszból kérdezem, csak nem találkoztam még 20 évem alatt olyan emberrel, aki egy cukorka után egyből fogat akart volna mosni. – talán nem veszi magára a kérdést, de ezt akkor is kicsit furcsának tartom, de nem könyvelem el csodabogárnak emiatt, mindenkinek vannak ilyen kis apró dolgai.

A köszönetre csak biccentek, nem igazán tudnék már mit mondani, de ha nem reagálnék semmit, még azt hinné nem hallottam. Most hogy meg már rászántam magam a beszélgetésre, igazán nem lenne elfogaható, nem figyelni rá. Ami pedig a cukorkát illeti, nos arra nem lehet nem figyelni, mert az apró helyiségben, ahogy enni kezdi pillanatok alatt betölti az édes illat a pici fülkét. Megkívánom én is, csak a fogaim miatt aggódom, ezét muszáj megérdeklődnöm, nála van-e fogkrém. Persze az, hogy van nem jelenti, hogy ad is, de szerencsére kedvesen felajánlja azt is, és nem gondolom, hogy később visszavonná, még akkor sem ha nem indult éppen jól a liftes incidens. Igen tudom... Az én hibám. Mindegy. Így, hogy lesz fogkefém és fogkrémem is, már nyugodtan elfogadhatok egy cukorkát.
Előtte azonban előveszek a zsebemből egy törlőkendőt és szépen kibontom a tasakot. A kérdése viszont megállít egy pillanatra, nagy szemekkel pislogok rá, úgy kérdezek vissza.
- Te valami gettóban nőttél fel? - érdeklődöm nagyn meglepetten, aztán hozzáfűzöm - Az ilyesmi alapdolog. Mint a napi kétszeri zuhany, vagy a kézmosás mosdóhasználat után-evés előtt, meg ilyesmik. Vagy az ismerőseid ezt sem szokták?
Ez komolyan fura. Oké, Killian tényleg tisztaság mániás, és tudom én is hajlamos vagyok túlzásba esni, de cigi meg cukorka meg minden egyéb ilyesmi után alap a fogmosás. Megcsóválom a fejem, a gondolatra, hogy van aki ezt nem teszi meg, közben meg kibontom a törlőkendőt és megtörlöm a kezem. Mégsem lenne jó a számhoz nyúlkálni liftes-bacis kézzel. Aztán amikor kellően tiszták lesznek az ujjaim a zacskó felé nyúlok.
- Melyik milyen ízű? - érdeklődöm, mert a gyümölcsös az előbb nem volt túl bő, aztán ha már válaszhatok... Szörnyű vagyok. Tudom.

Kezd nyitottabbá válni Zin a kommunikációra, ami jó, mert legalább 10 percig még tuti be leszünk zárva a liftbe. Jóízűen nyammogok a cukorkán, és meg is kívánja tőlem, de aztán meg is lep, hogy fogat akar mosni egy ártatlan kis cukor után, de felajánlom neki a fogkrémemet, nem tagadom meg tőle, nem szeretnék én rosszban lenni vele. Nem hiszem, hogy puszipajtások leszünk a jövőben, de örülnék, ha nem utálnánk egymást. Most, hogy ezt megbeszéltük, felé is nyújtom a zacskót, de mivel még törlőkendőzik, így térdemre támasztom a kezemet, innen is kényelmesen eléri majd, ha végzett. Mindenesetre furcsa nekem ez az egész, már-már túlzásba vitt higiénia, szóval rákérdezek, de szinte felháborodik a kérdésem hallatán.
- A zuhany, és a kézmosás evés előtt, meg mosdóhasználat után az oké, az természetes, én is, és az ismerőseim is rendszeresen tesszük. De én személy szerint túlzásnak érzem, hogy egy cukorka után egyből rohanjon fogat mosni valaki. Ne értsd félre, ezt nem beszólásként értettem, csak számomra fura. – mondom kedves hangnemben, mert tényleg nem beszólni akartam neki, ha neki így jó, hát így jó.
- Gondolom akkor a szobádban is mindig patyolat tisztaság van, nem? – azok alapján, amiket eddig megtudtam Zinről, simán kinézem, hogy soha egy porszem sincs sehol, mert az nem higiénikus. Én is szeretem a rendet, és a tisztaságot, de sose vittem túlzásba, és lám, itt vagyok 20 évesen, teljesen egészségesen, és egész életemben alig voltam beteg, szóval biztos nem csináltam rosszul a dolgokat.
- A zöld az zöldalmás, a sötétpiros meggyes, a sima piros epres, a fehéres színű citromos, a sárga banános, a narancssárga narancsos, a lila pedig szedres. Vegyél nyugodtan többet is, ha szeretnél. – nyújtom felé megint a zacskót egy mosoly kíséretében, mikor visszatér a téma a cukorkákra. Én mindegyiket szeretem, mindegyiket kóstoltam már, ezért tudom, melyik milyen. Kíváncsi vagyok, melyiket választja, van egy tippem, hogy a citromosat, de aztán lehet, tévedek.
- Nem tudod, mikor telik le az idő, amit mondtak, hogy kb utána jönnek? – érdeklődöm meg Zintől, mert kezd egyre fülledtebb lenni itt bent a levegő, bár valamennyi légmozgás azért van, de azért már egy jó ideje itt vagyunk, és kezd kényelmetlen lenni a szituáció. Nem vagyok klausztrofóbiás, de már szabadulnék innen.