We're in an awful mess, and I don't mean maybe - Daryl & Zin & Izzie

Szinte vonszolom magam a kocsiig, és ezt persze Zin is látja, szóval csak még szigorúbban mered rám, hogy haladjak már. Hiába a kiskutya tekintet, az elkínzott arc, minden... még az érzelmi zsarolás sem működött, hogy erről lebeszéljem. Mert jót akar nekem - és ezt tudom, meg azt is hogy igaza van, de ettől még ez az egész nem könnyebb egy hangyányit sem.
El kell mennem Darylhez, és beszélnem vele. Mindenki miatt, mert ez így nem mehet tovább. Nem akarom, hogy mástól tudja meg, hogy gyereket várok... pláne, mivel van egy nagyon halvány esély, hogy az övé. Szerintem nem az övé, én hiszek az orvosoknak. Zin... hát ő Zin, Fogalmam sincs, mit hisz, vagy mit nem, nem tudom megállapítani, hogy mennyire kezeli a sajátjaként Kispacát, vagy nem. Mármint úgy igazából. Mert azt ugye mind tudjuk, hogy egy dolog valamit mondani, meg egy másik éreztetni, meg egy harmadik gondolni... senki ne ringassa magát abba a naiv álomképbe, hogy ez másként működne.
-Jólvan mááááááár!- úgy nyújtom a szavakat is és nyávogom őket, amilyen elgyötörtnek érzem magam. Beszállok a kocsiba, bekapcsolom az övet, és sóhajtok egyet.
-Jó lenne egy övterelő.- mondom mellékesen, miközben eltartom a hasamtól az övet. Kispaca nem szereti. Aztán még egyet sóhajtok, és megpróbálom magam végre összeszedni, ám mielőtt indítana, még idegesen odafordulok, és megfogom a combját.
-Zin! Nem érdekel, mennyire tenne jót az egódnak... nem akarom, hogy Daryl megtudja, hogy megcsaltam.- közlöm vele keményen, és talán meg is bántom ezzel, de nem érdekel, szeretném, ha felfogná és komolyan venné, hogy ez most nem róla szól... mármint persze, róla is, de mégsem ő most ebben a felvonásban a főszereplő. Megkapott engem, bár kétlem hogy gyerekestől akart, mégis, szóval legyen neki elég, és ne dörgölje más orra alá. Iszonyatosan ideges vagyok, nagyon feszült. Amint válaszol, elveszem a kezem, előre fordulok, és próbálom magam lélekben újra, meg újra felkészíteni arra, ami jön. Próbálom megfogalmazni, hogyan fogom neki elmondani ezt az egész agyrémet. Oldalra döntöm a fejem és kifelé nézek az ablakon, miközben érzem, ahogy egy csomó költözik a gyomromba szépen, lassan összetekeredve-gubancolódva.

Nem tudom miért csinálja ezt. Ez abszolút nem a tőle megszokott érett viselkedés. Persze, tisztában vagyok vele, hogy sokszor egyáltalán nem érett, inkább bohókás, de azt is tudom, hogy amikor komolynak kell lennie, akkor tud az lenni. Most még sem ezt látom rajta. Pedig nekem sem egyszerű ez az egész... Brooke tuti megkérdezi majd, hogy ki a másik lehetséges apa... s bár engem nem különösebben érdekel, hogy neki mennyire esik rosszul, hogy megcsalták, valahol mégis kellemetlen arra gondolni, hogy egy ideig a "nem kívánt haramdik" voltam. (Bár, ha Brooke nem tudott róla, akkor ez sem helytálló, Izzie pedig kifejezetten kívánt, ezt biztosan tudom.)
Szóval sürgetem egy kicsit, hogy haladjunk, legyünk túl ezen is, és továbbléphessünk. Az mégsem lenne igazságos, ha akkor állítana be hozzá, amikor kiderül, hogy mégis övé a gyerek.
Végre beülünk a kocsiba. Én bekapcsolom a biztonsági övet, Isabella viszont még mindig totojázik, én pedig egyre kevésbé vagyok türelmes, szimplán azért, mert ez a helyzet engem is frusztrál. Nagyon. Nagyon-nagyon, ezt pedig nem tudom kezelni, bármennyire is szeretném.
- Egy mi? - kérdezek vissza, nagyokat pislogva, aztán amint becsatolja magát már indítom is a motort. Elindulni azonban még nem tudok, mert a keze a combomon megakaszt, főleg, hogy még hozzáfűznivalója is van.
- Tudom - felelem, nem éppen könnyedén. De valahogy kicsit most én érzem magam rosszul. Mintha hülye lennék, vagy nem is tudom... Arról nem is beszélve, hogy Brooke is rá fog jönni, nem éppen bonyolult a matek. Mármint gondolhatja, hogy a szakítás után vigasztaltam Izziet és akkor esett teherbe, de azért kétlem, hogy ennyire naivan gondolkozna.
Arrébb teszem a kezét, felveszem a szemüvegem és sebességbe teszem a autót azán végre elindulunk. Nem tervezek beszélgetni, és ahogy nézem Isabella is inkább a saját gondolatait szedi össze. Csak akkor szólalok meg, amikor már leparkoltunk az étteremtől nem messze.
- Itt megvárlak - mondom mereven előre nézve, aztán leveszem a szemüvegem és a kormányra hajtom a fejem. Miért ilyen bonyolult az élet?

Beköszöntött a szeptember, és az egyetemisták ismét ellepték a várost. A munka megint nagyon sok lett, én pedig nosztalgikus érzésekkel állok vissza a pultba. Ugyan már nem futárkodok, de az étteremben úgy dolgozok, mint valami beosztott. A fiúkkal, akikkel együtt dolgozom, szinte baráti a kapcsolatunk, bár munkán kívül nem járunk össze. Nem is nagyon lenne rá idő.
Általában 6-8 órát húzok le egy műszakban, aztán jön a papírmunka, és aztán az otthoni teendők. Gyakorta Dominic, hiszen a legtöbb időt vele töltöm a munka után, aztán hazaérve a könyvem... Lassan letisztul, ötvennél több kis elbeszélés, novella várja, hogy felülbíráljják majd őket, és sorba rendezzék. A képek, amiket kaptam, és az élmények, amiket újabban szereztem inspiráltak újra és újra.
Sokat dolgozom, és néha kimerültnek érzem magam, de jól érzem magam a bőrömben. Majdnem minden tökéletes. Majdnem.
Nyílik az ajtó, és azonnal odakapom a fejem. El is nyílik a szám, ahogy meglátom Izabellát. Mennyi ideje, hogy utoljára láttam? Valamikor júniusban, ott a parton, amikor ... véget ért a kapcsolatunk. Már-már azt hittem, a barátságunk is, hiszen azóta sem beszéltünk. Miért is nem kerestem soha? És vajon ő? Kár ezen mélázni, most itt van, és hát...
- Hát újra elfújt felém a szél...- mondom neki kedvesen, ahogy elé megyek, de nem lépek túl közel, meghagyom neki a lehetőséget, hogy közeledjen, ha ez a szándéka. - Örülök, hogy betévedtél. Egy asztalt?
Nem ringatom magam hiú ábrándokban, annak az időnek már vége. Izabella talán csak enni jött. Tétovának tűnik, rá nem jellemző módon. Talán azt hitte, haragszom rá? Ha ad rá módot, talán beszélgethetünk egy kicsit.

Sóhajtok egyet, mindketten nagyon feszültek vagyunk, attól tartok, ennek nem lesz jó vége.
-Övterelő. Hogy ne érjen a hasamhoz az öv, mert zavarja a kicsit.- mondom neki egy hangyányit türelmesebben, hogy aztán megint belegondoljak a helyzetbe, és leteremtsem Daryl miatt. Elég jól kezeli, ne felejtsek el ezért egy nyugodtabb napon hálás lenni. Még csak ki sem oktat arról, hogy "Isabella, nem vagyok hülye, ennyi szociális érzékem van". Szóval jobban kezeli, mint én.
Hamar odaérünk. Túl hamar. Megint sóhajtok egyet, ahogy az ablakon át az éttermet nézem. Kicsatolom az övet, majd Zin felé fordulok, de épp akkor sikerül, amikor közli, hogy nem jön, és lehajtja a fejét. Odanyúlok, megsimítom a tarkóját.
-Zin...- szólítom meg, hogy figyeljen rám, és amint ez megtörténik, felé hajolok, elég világos egyezményes jeleként annak, hogy meg akarom csókolni. Csak gyorsan, futólag, aztán már ki is szállok a kocsiból.
Átszaladok az úton, és benyitok az étterembe, hogy aztán azonnal Derílium pillantásába fussak bele, amit nehezen tudok értelmezni. Csodálkozó, az biztos... talán más is. És ahogy megszólít, az nagyon kedves, rögtön el is borít a bűntudat, amit jó ideje nem éreztem.
-Szia! Nem, nem maradok sokáig, csak... beszélnünk kellene. Ha van egy perced.- kapom össze magam, hogy talán illene nekem is megszólalnom, majd közelebb lépek, de nem tudok a helyzettel mit kezdeni, ami elég meglepő, mármint ez nem jellemző rám. Minden oka meg lenne, hogy haragudjon rám, és most még szolgáltatok neki néhányat. Nem bírok rögtön belevágni.
-Hogy vagy? Hogy megy az üzlet? Az írás? Domu?- rögtön adok is neki jó pár témát, amiről beszélhet, ameddig én próbálok némi erőt gyűjteni magamban, hogy sikerüljön kinyögnöm, amiért jöttem. Azt hiszem, ez életem legnehezebb pillanata...

A hasára pillantok, ami szerintem, pont olyan lapos, mint korábban bármikor. Még mindig nehéz elhinni, hogy van ott bármi is, de a fotók igazolják, na meg a többi tűnet is. Meg alapból is, egy percig sem kételkedtem, de ettől még nehéz elhinni. Azt pedig, még inkább, hogy zavarja az öv.
- Értem. Övterelő - Bólintok lassan, és feljegyzem a dolgot gondolatban, hogy ennek majd utánanézzek. Aztán, ha végül bekapcsolja magát, akkor felteszem a szemüvegem és az útra figyelek. Nem szoktam ennyire öszpontosítani, de most szükségét érzem. Feszült vagyok, több okból is, bár nem tudnám megmondani mitől jobban. Igyekszem elhessegetni a rosszabbnál rosszabb gondolatokat és ténylegesen csak az útra figyelni. Így végül, hamar odaérünk. Leveszem a szemüveget, és csendben közlöm, hogy nem megyek be. Elvégre, ha nem akarja, hogy Brooke megtudja én is benne vagyok a képbe, így a legegyszerűbb. Ha vele megyek abból elég sok mindenre rájöhet... Nem mintha... így... a bizonytalanságban nem lenne egyértelmű, de mégis.
Sóhajtok is egyet és a kormányra hajtom a fejem, hogy ne kelljen ezzel foglalkoznom. Isabella érintésére azonban végig borzongom és természetesen felpillantok rá. Közelebb hajol, én pedig automatikusan teszem ugyanezt, hogy megcsókoljam. Még ki sem nyitom a szemem, már csapódik az ajtó és nincs sehol sem.
Aggódva nézek utána, ahogy átrohan az úttesten. Utána is kiáltok, hogy nézzen szét, hiába nincs most nagy forgalom. Persze nem esik baja, de a legutóbbi majdnemelütős merénylete óta sokkal vigyázóbb vagyok. Hirtelen bánom, hogy nem mentem vele. Arrébb csúszom az ülésen, kicsit lehajolok, hátha belátok a pizzázóba, de persze esélytelen.
Azon kapom magam, hogy görcsösen markolom balkézzel a kormányt, és a számat harapdálom. Vajon mennyi ideig tart? Mit fog mondani? És Brooke, hogyan fog válaszolni? Ugye nem teszi tönkre az életünket ez a kis beszélgetés?

Újabb nap az étteremben, és éppen kint vagyok, úgymond szolgálatban, amikor belép Izabella. Olyan régen láttam már, meg is lepődöm, de őszintén örülök, hogy látom. Elé megyek, de nem köszöntöm puszival, vagy ilyesmi, attól tartok, bizalmaskodónak tűnnék. Azt a részét a kapcsolatunknak már lezártuk. Ő is közelebb lép, de van benne valami tartás is, ami szokatlan, mert ő mindig lehengerlő és elsöprő erővel bír (nem véletlenül neveztem Szélvész kisasszonynak).
- Persze. Több is- azaz van időnk beszélni- Bemegyünk az irodába vagy itt akarsz leülni?- mutatok egy asztal felé. - Kérsz valamit? Üdítőt, kávét, teát?
Leülünk, ahol szeretne, és ha kér valamit, hozom neki. Ha semmit se kér, akkor is hozok két pohár vizet, lehet, hogy nekem szükségem lesz rá. Amúgy meg, az sosem árt. Egyúttal szólok a fiúknak is, hogy mellőzenek egy pár percre.
Nincs bennem rossz érzés. Elvégre barátok voltunk (vagyunk), és az egyetem kapcsán is vannak közös ügyeink. Itt van most az elnökválasztás, felajánlottam segítségemet az étterem kapcsán, ha esetleg valami rendezvényre kerülne sor; megfordul a fejemben, hogy amiatt keres. De valami azt súgja, talán nem erről. Vagy nem csak erről.
Kérdéseket tesz fel, és bár elmosolyodom, már sejtem, hogy nem az egyetem miatt van itt. Azt mondta, nem sok ideje van, most mégis rólam érdeklődik. Ennyi idő után jutna először eszébe a hogylétem? Kizárt.
- Köszönöm, jól vagyok... - (Izabella , mi van veled?)- Jól megy a bolt, talán az írás is...- nevetek fel zavartan, mit lehet pár szóban beszélni arról, ami olyan fontos nekem? Mintha az életem egy része lenne abban a könyvben. Gyógyír a lelkemnek. Önarckép. Napló...- Domi fantasztikus, Izabella. Időnként emleget. Sokat nőtt, okosodott. Lassan veszélyes lesz a lányokra...- kacsintok a lányra. A humor jó feszültségoldó, talán most is beválik.
- És te? - kérdezem. Nagyon jól néz ki, bár kissé sápatag.

Akár mi is történt, jó őt újra látni, és most sajnálom, hogy nem tettem meg hamarabb. Például amikor még nem tudtam, hogy terhes vagyok. Bár azért sem találkzotam vele, hogy ne nehezítsem az életét, hiszen szakítottam vele. Mégis bűntudatot érzek emiatt is... olyan kedves most is.
-Nekem mindegy, ahogy neked jobb... öhm... csak egy pohár vizet.- nem tudom még tisztán végiggondolni sem hirtelen, mit ihatok és mit nem, pedig egyébként kisujjamban van a téma, de most képtelen lennék, így maradok a víznél. Azt tudom, hogy azt mindig, minden körülmények között szabad.
Ahogy jön-megy a vízzel, nem látom rajta, hogy különösebben megtört lenne, hogy nagy problémái lennének. Úgy tűnik, jól van, amit ki is mond, de örülök, hogy a viselkedése is erről árulkodik.
-Az jó, az jó... kérek majd egy dedikált példányt.- viccelődök vele, habár tényleg elolvasnám a könyvét, és szeretnék belőle egy dedikált példányt. Biztos remekmű lesz belőle. Domun meg szélesen mosolygok.
-Ahjaj, már most is egy kis szívtipró.- elnevetem magam a gondolatra, hogy az a kissrác még helyesebb legyen, de azért nem olyan igazi Izzie féle nevetés ez. Ahogy telik az idő, egyre idegesebb vagyok, és egyre inkább érzem az idő szorítását, és azt, hogy nem készültem fel erre a beszélgetésre, hogy nem tudok mit mondani.
-Jól vagyok.- vágom rá rögtön, aztán azon gondolkozom, mit is mondhatnék még. Valamit, bármit, részleteket!
-Elköltöztem, vettem egy lakást. Persze hitelből... apámtól, így annyira nem vészes.- mondom neki, majd lázasan gondolkozok egyéb részleteken, amit elmondhatnék még neki.
-Levelezőre kértem magam az egyetemeken, és a Nike-nál fogok dolgozni.- sorolom a változásokat, de a legnagyobbat még mindig nem tudom kinyögni, pedig már csak egy hajszál választ el tőle. Mégis csak kinyitom a számat, majd újra becsukom, zavartan nézek rá, várom, hogy mondjon valamit.

Izabella felbukkanása váratlanul ér. A látogatása tulajdonképpen örömöt okoz, inkább az rémiszt meg, mennyi időt hagytunk ki. Majdnem a teljes nyarat, hiszen már benne járunk a szeptemberben, a suli is elkezdődött. Talán ez lehet a mkagyarázat. Nem is volt Los Angelsesben, elutazhatott, pihenhetett... Miért ne?
Beültetem egy üres boxba, mert láthatóan nem négyszemközt akar velem beszélni, nem kell félrevonulni hát, és amúgy sincs rám sok ideje, és hozok neki (is) vizet. Közben szólok, hogy leülök egy kicsit, helyettesítsenek, ha kell, mert kivonom magam pár percre a forgalomból. Izabella amúgy sem ismeretlen az étteremben, néhányan oda is köszönnek neki, ahogy elhaladnak mellettünk.
Leülök vele szemben, és érdeklődéssel nézek rá. Kicsit bizonytalannak tűnik, aztán rólam kérdez. Talán ezzel akarja átugrani azt a néhány hónapot, amit kihagytunk. Állok elébe, ezt így szokás, nem?Akármi kérdése, mondandója van, ő még az a fajta lány, aki megfutja az udvariassági köröket. Kedvelem érte.
- Elsők között leszel, ebben biztos lehetsz. Hiszen teneked is köszönhetem, hogy egyáltalán hozzáfogtam...- mondom kissé álmatagon. Nagyon sok szép emlék köt hozzá. És főleg vidám. A leglehetetlenebb helyzetekben is meg tudott nevettetni, és akkor is mosolyt csalt az arcomra, amikor azt hittem, élő halott vagyok.
Domiról is kérdez, és hát egy véleményen vagyunk. A fiam nagyon jól sikerült gyerek, és nem csak okos... Egyértelmű, hogy az anyja szépségét örökölte. Nem is tudom, miben hasonlít rám. Talán a dumája. Csak ő még kamatoztatja... Én már sokkal visszafogottabb vagyok. És imád olvasni, ahogy én is, bár Gwen is nagy meseolvasó... Szóval, ebben a részében nem vagyok olyan biztos.
- Liliane-val elég gyakran járnak össze...- mosolygok Izziere, mert tudom, hogy ismeri a kislányt. Alkalmanként elhozta hozzánk is. Bár a nyár kissé szétszakította őket egymástól (akárcsak minket).
Izzie felnevet. Nem a szokásos göndör nevetése, és valami belém mar, de de még mindig nincsenek rossz érzéseim. Csupán az érdeklődésem lesz még nagyobb. Mi baja lehet? Beteg? Kicsit mintha sápadt volna. Visszakérdezek )ő hogy van), és a régi, lehengerlő kisasszony árad belőle. Körülötte bizony, zajlik az élet.
- Hű, ez igen! Merrefelé vettél lakást? - saját lakás, és nem érdekes, hogy hogyan, de ez azt jelenti, a maga lábára akart állni. Elismeréssel nézek rá. Meg is érdemelte, megérett rá. Kész nő. Túlnőtte a korát. Aztán újabb infókkal bombáz (és minth a a plafontól kérne segítséget, mert azt nézi, nem engem)
- Bírni fogod? Nekem mindig úgy tűnt, így is száz felé rohnasz...- próbálok mosolyogni, de valóban féltem őt. Nem szabadna túlhajszolnia magát, de ez csak az én véleményem. Ha erről bszéltünk, általában lehurrogott, hogy bírja ő, én nem ismerhetem az ő képességeit és teherbírását. Tény, hogy csodáltam a benne rejlő energiákat.
És van még valami... Olyan apró, de árulkodó jel, ahogy elnyitja a száját, aztán becsukja...
- És történt valami, amit el kell mondanod, igaz?- mondom lassan. Segítenék neki, de olyasmik jutnak eszembe, hogy jár valakivel, vagy nem egyedül vett lakást, vagy... Miért is akarná ezeket a tudtomra hozni? Nem akar megbántani vele? Kiverem az ötletet a fejemből.
Ahogy a szakításunk alkalmával, most sem tudok kiigazodni rajta. Akkor is kerülő úton közelítette meg a témát, és amikor biztosítottam felőle, hogy értem a motivációit, megharagudott, mert azt hitte, gúnyolódom rajta. Legalábbis, utólag így hiszem. Sosem akartam, hogy haragudjon. Egyszerűen csak arra az őszinte lányra vágytam, aki mindig is volt. Nem akartam, hogy Domi vagy Gwen legyen a hibás a szakításunkért. Akkor inkább százszor vagyok én, hisz a kettőnk kapcsolatáról volt szó. Én rontottam el. Lehet, hogy lehetett volna másképp csinálni, de nem tudtam. Nem voltam hozzá elég erős. Nem volt hozzá annyi energiám, mint amennyire Izabellának szüksége lett volna. Bátorítóan nézek rá, és ha engedi, megsimítom a kezét (már ha az asztalon van, és nem az ölében).
Esküszöm, még az is megfordul a fejemben, Lioról hozott valami hírt. Mert utóbbi időben ő is felszívódott.

Liliane említésére eszembe jut Greg, de rá igazán nem akarok gondolni, így csak mosolygok, és gyorsan kiverem a férfit a fejemből. Nem hiányzik ő már igazán a gondolataim közé.
-Muszáj lesz bírnom. Nincs messze az egyetemtől.- válaszolom, és arra gondolok, hogy ha most elkezdek neki utalgatni, akkor ennyi erővel fel is pofozhatnám magam. Ez nagyon nem lenne fair. Gyerünk Izzie! Szedd össze magad!
-Igen. Történt.- sóhajtok egyet, amit azonnal meg is bánok, mert elkap a rosszullét tőle, és ahogy elpillantok Daryl mellett, látom, hogy most főzik a kávét. Jajj, ne... hogy lehettem enynire hülye, hogy erre nem gondoltam?! És Zin miért nem emlékeztetett? Hirtelen mozdulok és leszállok a székről, arrébb toporgok körülötte, és arra koncentrálok, hogy ne hányjam le.
-Inkább mégis leülhetnénk... ott... vagy az irodában.- szinte elfog a pánik, kiszúrok egy boxot ami mellett nyitva van az ablak, de lehet, hogy az iroda jobb ötlet lenne. Akár hogy is, valamelyik irányba elindulok vele mélyeket lélegezve, és aztán leülve továbbra is arra koncentrálok, hogy elmúljon a rosszullét.
-Ne haragudj!- mondom neki, és nem is tudom, miért szurkolok jobban. Hogy összeálljon a kép, és ezzel megkönnyítse a dolgomat, vagy hogy ne jöjjön rá, és elmondjam neki tisztességesen. Inkább belekezdek, mielőtt még mondhatna valamit, ami akár a kulcskérdés is lehet.
-Szóval... biztosan hallottad már, hogy megint együtt vagyok Zinnel.- kezdek bele, és csak remélni merem, hogy követi a pletykákat, amik bizony jelen helyzetben igazak.

Izabella látogatása udvarias érdeklődéssel kezdődik. Kezdetben azt hiszem, az egyetem megbízásából jött, de ahogy telik az idő, egyre kevésbé vagyok biztos benne. Egyetlen dolgot zárok ki, hogy miattam jött volna ide. Mindig is nagyon önérzetes lány volt, és hát a helyzetem nem igazán változot. Én ugyanaz a Daryl vagyok, aki a nyár elején voltam, ugyanúgy egy családdal a hátam mögött, mint korábban. Ilyen szempontból tehát nem miatam jött, és nem a kettőnk kapcsolata miatt. Megfordul az i a fejemben, hogy valamely közös ismerősünket érhette baj, de Domi ma úgy ment suliba, mint máskor, Gwen még elvileg otthon van, Lio pedig... Na, Lioról nem tudok semmit. Amióta titkárnak szegődött, alig hallat magáról.
Megteszem én is a szokásos udvarias kérdéseket, és el is beszélgetünk errő-arról, de valamit visszatart, és a bizonytalansága egyre inkább feltűnik nekem is. Aztán hirtelen lesápad, és felkel a székból, ahova korábban leült. Én is felpattanok, és a könyöke alá nyúlok, hogy meg tudjam támasztani.
- Beteg vagy, Izzie?-kérdezem aggodalmasan, és ahogy kéri, inkább az irodába vezetem. Tetettem be oda be egy kanapét, mert ritkán itt kényszerültem aludni, amikor el voltam maradva a papírmunkával. Ide ültetem le Izabellát, és buzdítom, hogy feküdjön csak le, és tegye fel a lábát. Lehet, hogy a vérnyomása ingadozik, gondolom. Tudtam én, hogy túlhajszolja magát.
- Igyál egy kis vizet, jól fog esni! Biztos hogy nem kérsz mást? Gyümölcslevet, kávét? Ettél ma már valamit egyáltalán?- kérdem kissé aggodalmaskodva.
Amióta többet vagyok Domival, többet foglalkozom a gyermekbetegségekkel is. Domi ugyan nem beteges, de néha fáj a hasa, és a nátha sem kerüli el, ahogy a korosztályabeli többi gyereket sem. Simán lehet, hogy Izabellának is van valami enyhe fertőzése, bár nem tűnik náthásnak, és láza sincs (azt megérezném)
Még ő kér bocsánatot, elhessegetem, ugyan már, semmi baj. Egy széket húzok a kanapé mellé, (már ha lefeküdt), és úgy figyelek rá.
- Nem, nem hallottam, de... gratulálok...- mondom neki, kis mosollyal. Ha ezért jött el, megnyugodhat, nem leszek féltékeny, vagy ilyesmi. Tudtam, hogy előbb-utóbb tovább lép. Ha őszinte akarok magamhoz lenni, már akkor is azt gondoltam, van valakije, amikor szakítottunk. Ez már nem fáj. Zin remek ember, komoly és megfontolt, nyugodt természetű. Ráadásul régóta ismerik egymást Izabellával. Talán nem véletlen, hogy újra egymásra találtak.

Az iroda mit sem változott, a kanapétól eltekintve, ami nem volt itt. Nem gondolok az emlékekre, nem is értem, miért pont az iroda idézi fel őket. Inkább leülök, de nem fekszem le, csak várom, hogy ő is leüljön. Nem húzhatom-halaszthatom tovább, próbálom felvezetni, de az, hogy nem tudott Zinről, úgy érzem, most ellenem játszik. Nem jöttem volna ide ennyi miatt, ennyire nem vagyok... kegyetlen? Nem is tudom. És akkor az nem kegyetlenség, hogy elmondom neki a helyzetemet, aminek ráadásul lehet, hogy részese, de nagyobb eséllyel nem?!
-Nem, nem, nem vagyok beteg.- nyugtatom meg gyorsan, majd kortyolok a vízből, ahogy mondja, és rázom a fejemet, hogy nem kérek mást. Ettem, hogyne ettem volna, nem is akármennyit, de ebbe inkább nem akarok belemenni, pedig jó elterelés lenne. Könnyű egérút.
-Köszönöm, de nem ezért jöttem... hanem azért, mert...- az arcára nézek tátott szájjal, készen rá, hogy befejezzem a mondatot, de nem tudom megtenni. Hirtelen kényelmetlenné válik a kanapé, így mozgolódok rajta, ismét kinyitom a számat, és megint csak helyzetet változtatok, de azt hiszem, be kell látnom, hogy ez sehogy sem lesz kényelmes, úgyhogy sóhajtok egyet, behunyom a szememet, és...
-...gyereket várok, Daryl.- fejezem be, amit elkezdtem, és csak félénken merem kinyitni a szemeimet. Nem tudom, milyen reakciót várok tőle, és fogalmam sincs, mire számíthatok, úgy alapvetően. Nyilván be kéne fejeznem a gondolatot, hogy ne csak lógjon a levegőben.
-Az orvosok becslése alapján Ziné... de ha tévednek pár napot...- képtelen vagyok befejezni a mondatot, inkább csak a tenyerembe temetem az arcomat, mert ismét rá kell jönnöm, mennyire iszonyatosan szörnyű ez a helyzet.

Izabella lesápad a beszélgetésünk közben, és inkább bemenne az irodába. Lefektetném a kanapéra, de csak leül, annak is a szélére. Nem kér mást, csak egy kis vizet, azt kortyolgatja. Kicsit aggódok érte, sosem volt ilyen sápadozós fajta. Betegségre gyanakszom. Az odahúzott székre ülök, jobban szeretnék nem útban lenni, ha mégis úgy dönt ledőlne; vagy még inkább szembe lenni vele, miközben beszélgetünk. Így mindig jobban szerettem...
Étellel, itallal kínálom, ki tudja, mikor étkezett utoljára, és ismerve, hogy mi mindent vállalt eddig is magára, el tudom képzelni, hogy - ha már nem beteg, mint mondja-, akkor ez áll a háttérben. Hárít. Érdeklődve nézem.
Aztán elmondja, hogy ismét Zinnel jár. Nem lep meg vele, hogy ismét van barátja, és csodálkozom, hogy ezt így bejelenti, de elfogadom. Még gratulálok is. Zint rendes tagnak ismertem meg, bár mostanában ő is elmaradt az étteremtől.
Feszült csönd támad közöttünk, és ő kényelmetlenül kezd ismét mozgolódni. Mi a fene baja van? Zinnel van valami? Már rákérdeznék, amikor beszélni kezd. Az arcomba néz, és most fog el valami balsejtelem, de nem tudom, mi az, amíg ki nem mondja. Olyan nehezére esik...
Éppen úgy sóhajtok, ahogy ő az imént. Mintha repülnék az időben, hallottam én már ezt a mondatot, csak akkor Gwen szájából. 18 éves voltam. Mindjárt leesik, miért keresett fel, miért nekem mondja, miért így mondja. Mielőtt bármit mondhatnék - hiszen bőségesen megtanultam uralkodni az érzelmeimen- hozzáteszi, mit mondanak az orvosok.
Eltolom a székkel magam tőle. Nem tudok ülve maradni. Járkálnom kell, gondolkodni, mielőtt bármit mondanék.
- Pár nap... Ennyin múlik, Izabella, pár napon? - kérdezem, és fájdalom csendül a hangomban. Lehet, hogy ismét apja lettem egy gyermeknek?
Visszaülök a székre. Nem lehetek olyan kegyetlen, hogy ne vegyem figyelembe, min mehet át ő. Megfogom a kezét, megsimítom, aztán elengedem.
- Ez... felkészületlenül ért, ne haragudj...- a szívem úgy teker, majd kiugrik a torkomon. Ezernyi kérdés van egyszerre a fejemben.
- Miért csak most...? Zin...? - aztán az arcomra tapasztom a kezem. Ismét Izabellára nézek.
- Mondd el, mit vársz tőlem- krákogom, teljesen kiszáradt a szám. Ha ő és Zin együtt vannak, hogy jövök én a képbe? És ha azt hiszi, én vagyok a gyermeke apja, miért várt ilyen sokáig? De mielőtt "letámadnám", meghallgatom, mert lehet, kész terve van, és csak "tájékoztatni" akart.

Előbb nem szól, aztán meg olyan élesen. Felelőtlen voltam, és ostoba, és most ennek iszom a levét, nem is akárhogyan. Talán tényleg ideje lenne felnőnöm végre, és nem játszanom így az emberek életével. Azt hiszem, ez egy életrevaló lecke lesz, csak éljük túl...
-Chö!- szakad ki belőlem, ahogy közli, hogy ez felkészületlenül érte, és ne haragudjak. A második részére szól ez a hang, még hogy ÉN ne haragudjak?! Mi jogom lenne rá? Teljesen megértem, hogy kiakadt, én is kiakadtam, amikor rájöttem, akkor mi jogon hibáztatnám őt? Pláne ilyen bizonytalan helyzetben.
-Sajnálom.- nyögöm ki, és próbálok arra gondolni, hogy nem sírhatom el magam, mert az most igazán nem lenne fair. Szóval visszanyelem ezt az egész gombócot, és próbálok összeszedett lenni.
-Először én is nagyon kiakadtam. Aztán nem akartam addig, amíg nem volt biztos, hogy megmarad, aztán meg csak... féltem.- mondom neki, miközben egy pontot nézek szemközt a falon. Az a pont sokkal egyszerűbb, mint Daryl tekintete, nem tudok rendesen ránézni, nem tudok hosszan, nagy erőfeszítésembe kerül, hogy legalább rövid ideig sikerüljön. De ezt nem tehetem, össze kell magam szednem, mert ez igen is nagyon fontos, úgyhogy megemberelem magam.
-Úgy érzem, hogy Ziné, de nem lett volna fair, ha nem mondom el, hogy van egy nagyon kicsi esélye, hogy a tiéd.- fűzöm még hozzá, aztán amikor azt kérdezi, mit várok tőle, akkor sikerül újra normálisan rápillantanom, és őszintén a szemébe nézve beszélnem.
-Semmit, csak azt akartam, hogy tudd. Amíg nem születik meg, nem tudunk apaságit csináltatni...- azt inkább nem mondom, hogy Zin a magáénak tekinti a gyereket, mert ebben én sem vagyok teljesen biztos. Még akkor sem, ha mond ilyesmit, tudom, hogy nála ez... könnyebben változhat.
-Ha a tiéd lenne, akkor természetesen minden apai jog megilletne.- teszem még hozzá, bár szerintem ez nem is volt kérdéses. Egy gyereknek mindkét szülőjére szüksége van, nekem is nagyon nagy szükségem lett volna anyámra, csak rá nem lehetett számítani. Legalább tudom, mit kell elkerülnöm majd a picinél.

Bemegyünk az irodámba, mert Izabella rosszul érzi magát. Aztán csak a kanapéra ül, bár olyan sápadt, hogyha a falhoz állna, észre sem venném. Elmondja, hogy Zinnel jár, és hogy terhes. Hirtelen leszek megint az érettségi előtt álló diák, aki Gwennel üldögél mit sem sejtve egy parkban. Akkor kérdés sem volt, hogy ki az apja a gyereknek, lévén én voltam az első és egyetlen férfi(?)/inkább fiú a lány életében.
Izzie azonban nem ilyen biztos a dolgában. Azt mondja, pár nap... Hogy Zin vagy én... Letaglóz a hír. Aztán rájövök, nem szabad ugyanabba a hibába esni, mint régen, mert akkor nagyon csúnyán elrontottam, és Gwen nem érdemelte meg, hogy magára hagyjam, ahogy most Izzie sem érdemli meg. Akkor sem, ha nagyon gyorsan vigasztalódott meg Zinnel utánam. Van ilyen..
Visszaülök mellé, bocsánatot kérek, ha megijesztettem volna. Én magam is megijedtem egy kicsit. Kicsit elkeseredetten néz rám, biztos nem erre számított (igazából nem tudom, mire; túl régen beszéltünk, ez most nagyon-nagyon-nagyon váratlan volt!), és aztán azt mondja, sajnálja.
- Mit, Izabella? - kérdem, mert nem tudom mire gondol. Hogy letaglózott ezzel a hírrel? Hogy túl gyorsan cserélt pasit? Hogy terhes? Hogy nem tudja biztosan, melyikőnk az apja a gyermekének?
Önkéntelenül nézek a hasára. Éppen úgy néz ki, mint szokott. Talán kicsit kerekebb, de csak mint egy bőséges ebéd után. Ha nem tudom, hogy terhes, észre sem venném, lehet, így is csak belemagyarázom. Számolgatok, mikor voltunk együtt utoljára, és 11-12 hetesnek saccolom.
Szavaira felkapom a fejem. Nem csak az derül ki, hogy meg akarja tartani.
- Tőlem féltél?- kérdezem, és összeszorul a torkom. Díszes példánya lettem az anyák rémének.
Nem is néz rám, úgy beszél, mint aki el van varázsolva. Úgy tűnik, szinte biztos a dolgában, hogy Ziné a gyerek. Nem értem, éntőlem mit szeretne. Megkérdezem hát, mit vár tőlem, mire kell a véleményem? És közben gombóc kezd nőni a torkomban. Végre rám néz.
- Szólhattál volna korábban, Izzie- mondom, kissé elgyötörten, valóban, úgy érzem, megint kész tények elé lettem állítva. Nem mintha jogom lenne beleszólni az életébe, pláne, hogy nem velem él, hanem egy másik pasassal. Míg igyekszem feldolgozni a hallottakat, Izzie beszél, és bár ne tenné, valami elszakad bennem.
- Ezt hogy értsem? Együtt élsz Zinnel, de ha enyém a gyerek, mégis velem akarsz lenni majd? Vagy rám is igényt tartasz? Tudod nagyon jól, hogyan érzek a saját vérem iránt. Ölni-halni lennék képes érte. Ha enyém az a gyerek, érte is, érted is. - Kétségbeesett vagyok. Hát nem pont emiatt szakított velem? - Miért akarsz 7 hónapig bizonytalanságban tartani? - Könnyek lepik el az arcom.- Nem gondolod, hogy nekem is vannak érzéseim? Ha az én gyerekemről van szó, látni szeretném, hogyan fejlődik, növekszik, mozog a pocakodban? Egyszer már ... egyszer már hibáztam, megbűnhődtem érte, hát ne kényszeríts, hogy újra át kelljen élnem! Nem várhatod el, hogy csak üljek a babérjaimon, higgadtan, türelmesen, míg megszületik a baba, és ki nem derül, enyém-e vagy sem. Mit éreznék, ha az enyém, és a terhesség alatt semmit se foglalkoztam vele? És mit akkor, ha magaménak érzem, aztán közlöd, semmi közöm hozzá? Átgondoltad te ezt? - Bár érzelmektől fűtött vagyok, nem vagyok mérges. Annak veszélye, hogy megfosztanak valamitől, ami az enyém, sokkal jobban megijeszt, mint a tény, hogy Izabella gyermeket vár.

-Mindent. Hogy téged is... belekevertelek.- tudom, hogy ezt nem jól fogalmaztam meg, de nem tudom, hogyan máshogy kellett volna. Aztán feltesz egy kérdést, amire ismét csak sóhajtok.
-Igen, mármint... ez olyan bonyolult. Attól féltem, hogy mit fogsz gondolni, és mondani...- magyarázom, és úgy érzem, hogy semmi okom nem volt az aggodalomra, hiszen nagyon... jól? fogadta a hírt. Aztán mintha kissé megdorgálna, amit nem egészen értek.
-Miért? Most szólok.- szinte semmiről sem maradt le, csak arról, hogy a baba hivatalosan abba a korba lépett, ami után elkönyvelik, hogy megmarad - de persze még ilyenkor is el lehet veszíteni, csak kisebb az esélye. Meg a rosszullétekről, és hányásokról. Még a képeken is csak egy kis paca, de azért a táskámban kezdem keresni a képet, hogy megmutassam neki, és közben válaszolok neki. Ekkor történik az, amire abszolút nem számítottam az után, ahogy kezdetben reagált.
-Azt mondtam apai jogok illetnek meg, nem hitvesi, vagy nevezd, ahogy akarod!- felháborodok a feltételezésén, hogy azt hiszi, majd papás-mamást akarok vele játszani, ha mégis övé a gyerek, és dobni Zint. Mégis mit képzel ő magáról, és ami a legfontosabb, mit képzel rólam?!?! Tényleg ennyire sem becsül, ezt gondolja rólam? Oltári hibát követtem el.
-Miért... akarlak?! MIÉRT AKARLAK?! Mert nincs fél millióm, azért!- felpattanok ültemből, bár nem érzem a legjobb ötletnek ezt a hirtelen mozdulatot, de el kell tűnnöm innen, még az sem érdekel, hogy a szemeit könnyek lepik el. Ez nem így működik, hogy így beszél velem mindenfélét feltételezve rólam anélkül, hogy visszatámadnék - mert támadásnak érzem a szavait. Lehet, hogy megcsaltam, amiről nem is tud, de ezek szerint még annál is rosszabbnak képzel, mint amilyen szörnyeteg vagyok, és ezt már kikérem magamnak.
Az utolsó kifakadásával megakaszt, és nem tudok elmenni, ahogy sorolja a dolgokat, nem tudom még itt hagyni, de ahogy a végére ér, és megint engem hibáztat azért is, ha övé a gyerek, azért is, ha nem, és kérdőre von, azzal valamit végképp eltör bennem.
-Tudod, mit?! Menj a halálba, Daryl! Szerinted én ezt akartam?! Hm?! Persze, rohadtul minden vágyam az volt, hogy nagyjából egy héttel azután, hogy szakítottam veled, felcsináljon az akkori éppen exem, hogy aztán majd végigdrámázzak 9 hónapot egy gyerekkel, akit senki más nem érez igazán a magáénak rajtam kívül! Ez volt minden vágyam, ráhibáztál, gratulálok!- üvöltök az arcába, fel sem tűnik, hogy nekem is könnyek záporoznak az arcomon, ahogy megfordulok, és végre tényleg kiviharzok az irodából. Az se érdekel, ha mindenki engem néz az étteremben, mert el kell innen mennem. Minden okom megvolt arra, hogy féljek ettől a találkozástól, és most azt érzem, kár volt elmondanom is egyáltalán neki, mi a helyzet. Ki kell innen szabadulnom!

Az irodában aztán kiderül Izabella látogatásának igazi oka: gyereket vár, és nem egészen biztos benne, hogy Zin az apja. Ezt feltételezi, és ezt szeretné, maga is ezt mondja; de hozzáteszi, van egy kis esélye, hogy mégis én vagyok.
Fejbe kólint a hír. Váratlanul ér ennyi idő után, és az jut eszembe, Gwen már az első menses kimaradása után rohant tesztet csináltatni. Vajon Izabella miért várt ennyi ideig? És aztán azt mondja, mert félt... tőlem. Hogy majd mit fogok mondani...
- Eltelt azóta ... egy kis idő- (nem számítanak a hetek, ha úgyis eldöntötte, megtartja)
Elszomorodom, mennyire nem ismer. Vagy ismét szemellenzőt vett fel? Mert arra jól emlékszem, hogyan szakított velem, pont a családomra hivatkozva. Ha valaki, ő pontosan tudja, mennyire ragaszkodom Domihoz. Tudom, a dolog rosszul indult, de akkor még gyerek voltam, most meg felnőtt, és mindennél fontosabb számomra, hogy apa vagyok. Nem beszéltünk családról, családtervezésről Izabellával, de az érzéseim felé éppen ilyen tiszták és nyitottak voltak, és ha úgy alakul...
Mindennél jobban vágytam rá, hogy visszaforgathassam az időt, hogy átéljem azokat a csodálatos időszakokat, amit a gyermek fejlődése okoz a szüleinek, akár extra- akár intrauterin. Ha lehetőséget kapnék arra, hogy újra apa lehessek, hát nem lennék ott minden pillanatban a gyermekem anyja mellett? Nos, igaz, ez a helyzet kicsit más, mert Izabella egy másik férfival él. De a lehetőségtől, hogy követhessem a gyermekem fejlődését, nem szakíthat el.
- Félreértesz, Izabella. Nem a kettőnk kapcsolatáról van szó, hanem az enyémről és a babáéról. Most nincs jogom hozzá? Akkor mit értesz azon, hogy megillet majd minden apai jog? Kéthetente egy vasárnap délután láthatom? - kérdezem, mert nem egy hullámhosszon vagyunk. Ő kezd méregbe gurulni, pedig csak nem értem, mit mond pontosan. // Továbbra is hangsúlyozom, nem kiabálok. // Ijedt vagyok, meglepett, letaglózott, de nem mérges. Az a gyermek nem egy körmönfont szeszély következménye. Szerettem Izabellát, nem véletlenül jártunk együtt, szeretkeztünk...Nem értem, miért nem csinálhatunk apasági tesztet, miért kell megvárni, hogy megszülessen a gyermek, és addig... csak várni?
- Milyen fél millió? - kérdem meglepetten. Ezt nem vágom.
Felpattan, és pattanok én is, nem engedhetem, hogy így szaladjon el, még meg sem beszéltük, ráadásul zaklatott, ez nem jó, ez nagyon nem jó...
- Izabella, kérlek, ne menj el így!- kérem tőle alázattal, és az ajtónak vetem a hátam, a testemmel megakadályozva, hogy elmenjen. Én nem akarom bántani. Hát nem érti?
Még mindig mérges rám, és nem értem, miért. Kiabál, tépi mögöttem az ajtót. Túl sokat akarok? A szavai éppen az ellenkezőjéről árulkodnak. Azonnal rázni kezdem a fejem, ahogy arról beszél, senki más nem érzi magáénak a gyermeket, csak ő. Kiviharzik az irodából.
- Éppen az ellenkezőjéről van szó, hát nem érted? Ha az a gyerek az enyém, nem csak akkor akarok jogokat gyakorolni felette, ha már megszületik. Ha nem is lehetek ott a hétköznapjaidban, mert egy másik férfival élsz, szeretném látni, ahogy fejlődik. Ott lenni, amikor ultrahanggal figyelik a szívműködését, a növekedését.... Kapcsolatban lenni vele már most!- mondom a hátának, ahogy a kijárati ajtó felé robog. Próbálom tartani vele a lépést, nem kiabálom át a fél éttermet, ahogy ő, de biztos akarok lenni abban, hogy hallja, amit mondok.
Utálom, hogy sír. Utálom, hogy sírok. Beérem, megfogom a vállát. Szelíden szeretném magam felé fordítani.
- Találjunk megoldást, ne menj el így!- a gyerekem anyjával beszélek. Többszörösen is a védelmem élvezi. Hogyan is feltételezi, hogy bántanám?

Nem értem, mit akar az idővel, miért mondogatja folyton, aztán hirtelen mintha kicsit világosabban kezdenék látni.
-Azért... "egy kis idő"... te azt hiszed megfordult a fejemben hogy elvetessem?!- már ezen felháborodok, mert eszembe sem jutott. Őszintén biztosan nem, és vérig sért azzal, hogy ezt gondolja, és ez még csak a kezdet. Elkezd beszélni, aztán amikor visszavágok, ugyan azt csinálja, mint mindig. Amivel minden egyes rohadt alkalommal az őrületbe tudott kergetni.
-Ezt most rohadtul nem fogod ennyivel kimagyarázni. "Együtt élsz Zinnel, de ha enyém a gyerek, mégis velem akarsz lenni majd? Vagy rám is igényt tartasz?" Ez nekem abszolút nem úgy tűnik, hogy a babáról beszélnél, de persze, forgasd csak ki a szavaimat, és a SAJÁT szavaidat megint, ahhoz mesterien értettél mindig is! - én bizony nem átallok üvölteni vele, mert egyszerűen nagyon-nagyon felhúz ezzel a viselkedéssel. Hogy állít valamit, aztán ha az nem tetszik, még engem állít be hülyének, aki félreérti őt. De most szerencsére pont úgy fogalmazott, hogy ez még véletlenül se történhessen meg.
-Én rosszul fogalmaztam. Nem tudom, mi lesz még.- fűzöm hozzá, mert én be tudom látni, hogyha nem megfelelően válogattam meg a szavaimat, és nem hárítok rá, hogy ő értette félre, amit pedig én kristály tisztán megfogalmaztam. De ennél is tovább megy, és ez már igazán túl sok nekem.
-Annyiba kerül a vizsgálat.- vágok vissza, és aztán szó szót követ, én rohadt mérges vagyok de persze ő egy buddha aki fel nem húzná magát és ki nem adná a "nem létező" mérgét, így inkább távozóra fognám, mert amiket egyszer mond, szöges ellentétben vannak azzal, amiket két perccel később, erre pedig én így nem vagyok képes. De nem hagy, és ettől kezdek bepánikolni. Gyűlölöm a bezártságot, ezt tudhatná.
-Engedj ki, Daryl!- közlöm egy mély levegővétel után, és próbálom nem totálisan elveszteni a kontrollt a pániktól, habár érzem, hogy ennek így nem lesz jó vége.
-De, el akarok menni. Engedj ki!- közlöm vele ismét vészjóslóan higgadtnak tűnően, és nagyon nyomatékosan. Mit képzelt, hogy csak úgy elém áll, és nem enged ki az ajtón?! De szerencsére megérti, hogy ezt nem teheti.
-Hiszen épp az előbb mondtad, hogy én nem törődök azzal, és nem gondoltam át, mit éreznél, ha tiéd a gyerek és nem tudsz vele kapcsolatot tartani amíg meg nem születik, és mit, ha mégsem a tiéd! Ezek után ne akarj meggyőzni arról, hogy tökéletesen a magadénak érzed, mert nem teszed, és ezért nem is hibáztatlak, de neked sem kéne így viselkedned emiatt az egész miatt, mert tetszik, vagy sem, ez a gyerek az enyém is, és bennem növekszik, úgyhogy vagy megszokod ezt a tényt, vagy megszöksz!- szinte nem is tudom már, miket beszélek, de mégis üvöltök vele, mert mindig kiforgatja a szavakat és összezavar, és eléri ezt a káoszt, amit nem akarok érezni. Arról nem is beszélve, hogy úgy kezel, mint egy gyereket, újra, meg újra. Mintha szándékosan játszanék vele, velük. Hozzám ér, én ösztönösen mozdulok hátra, mert nem bírom ezt most elviselni, ahogy a könnyeket sem, amik folyton csak záporoznak az arcomról. Nem tudok ezzel most itt és így megbirkózni, hát nem látja, nem érti?!
-Ne érj hozzám!- kiáltok rá ösztönösen, mintha azt sem tudnám, kivel állok szembe, és talán nem is tudom... de azt hiszem, ezt még meg fogom bánni, most mégsem tudok lehiggadni, képtelen vagyok rá, még mindig érzem a feszültséget amiatt is, ahogy elzárta előlem az ajtót, bár nyilván egy tisztább pillanatomban rá fogok jönni, hogy nem azért tette, hogy rám ijesszen és hogy tényleg ne engedjen ki, de mégis... nem engedett.
-Én most erre így, ezek után képtelen vagyok!- mondom még utoljára, aztán próbálom megint kikerülni, és végre tényleg elmenni innen.

- Nem, dehogy!- nyitom nagyra a szemem, csodálkozva. - Csak azt nem értem, miért vártál eddig? Ez... több, mint elég idő, hogy biztos légy, nem?
Tesztek, orvosi vizsgálat... Később elmondja, hogy félt. Tőlem félt. Hogy mit fogok hozzá szólni. Hát azt gondolta, talán le fogom harapni a fejét? Hát nem látja, mennyire szeretem Domit is? Persze, fejbe kólintott a hír, főleg most, enniy idő után. Ha korábban szól... Ha... Ki tudja, mi lett volna "ha".
Támad, mert azt hiszi, kettőnk kapcsolatára céloztam, amikor azt mondtam, igényt fog tartani rám, ha kiderül, én vagyok a gyerek apja. Meglehet, félreérthető voltam. Igyekszem magyarázkodni, bár már megszoktam, ez nem sokat ér.
- Nem, nem így. - Valóban, a "velem lenni" talán túlzás volt. És félreérthető- Úgy gondoltam, apai minőségemben. Nézd el nekem, összezavarodtam... -mondom zavartan, és tényleg, olyan gyorsan követik egymást a gondolataim, hogy nem csoda, hogy össze-vissza beszélek. Elengedem a fülem mellett, hogy mivel vádol. Kiforgatnám a szavait?
Nem emlékszem, hogy valaha is nagy vitáink lettek volna. Inkább arról vagyok híres, milyen birka vagyok. Képes vagyok bárki szemléletét magamévá tenni, csak hogy elkerüljük a néuzeteltéréseket. Talán nem ez történt a szakításunkkor is? Nem látok a fejébe, de sosem néztem hülyének. Az eszembe jutott, hogy akkor (a szakítás napján) nem volt teljesen őszinte, (főleg eleinte), de nem okolom érte.
Aztán belátja, hogy talán ő is rosszul fogalmazott.
- Azt hittem, azért jöttél, hogy ezt megbeszéljük... - kezdem, és arról beszélek, ha már szóba jöhetek, mint apa, miért csak hét hónap múlva illetnek apai jogok. Ez azért nem kis dolog egy férfi életében, beláthatja. És ha közben én is új életet akarnék kezdeni? Mondjam azt (bárkinek): "szeretlek és veled akarok élni, de meglehet, egy másik lány gyereket vár tőlem?" És ez csak az egyik része. Valóban, valóban nem akarok még egy lehetőséget elszalasztani, hogy lássam, hogyan fejlődik egy kis élet, ami (talán) az én génjeimet is hordoztza. Ha megvan az esély rá, hogy így van, miért akarja ezt a lehetőséget elvenni tőlem? Sajnos, egyszer már elszalasztottam, mert fiatal voltam, és meggondolatlan, és más dolgok foglalkoztattak akkoriban. De most...
- Fél millió...- elkerekedik a szemem, mi a franc kerül annyiba egy vizsgálaton. - Ahhhh...
Meg akarom akadályozni, hogy elmenjen, mert eléggé zaklatott állapotban van, és első kétségbeesésemben a testi fölényem vetem be (bár nem ellene). Egyszerűen csak megakadályozom, hogy kimenjen az ajtón. Hiába könyörgök, hogy maradjon, és beszéljük meg, ő egyre mérgesebb, egyre dühödtebb... és aztán kiszabadul.
Olyan dolgot kiabál rám, ami alapjában sért, hiszen megkérdőjelezi, hogy érdekel engem az a gyermek. Érzem, hogy totális félreértésben vagyunk, és megint csak azt erősítem, hogy engem igenis érdekel; a lényeges különbség ott van, hogy nem csak a születése után fog érdekelni (vagy ha kiderül, hogy az enyém), hanem most is...
De... Abban igaza van, hogy jobb szeretnék tisztán látni. Szeretném tudni, már most, hogy az enyém-e, és ha igen, mindent megadni neki, amit ilyenkor lehetséges. És meg akarom magam kímélni hét hónapnyi várakozástól, aztán szembesülni vele, semmi közöm a gyerekhez, amit Izabella a szíve alatt hord.
- Valóban. Nem érzem tökéletesen a magaménak. Hogy is tehetném? Te magad sem vagy biztos benne. Te magad sem ezt szeretnéd... - ha másképp lenne, azonnal hozzám szaladt volna. Kiemrülten nézek rá. Hogyan lehetséges, hogy ilyen hatással vagyunk most egymásra? Úgy néz rám, mintha ellensége lennék. Úgy nézek rá... , mintha ketté akarna törni. Megsemmisítő érzés.
Folynak a könnyeim, nem is tudom, mióta sírok, és sír már ő is. Megérintem a vállát, hogy ne menjen még ki az étteremből (és nem érdekel, hány ember néz), és ő úgy hátrál tőlem, mint valami szörnyetegtől. Ijedten kapom vissza a kezem. Hogy undorodhat tőlem ennyire?
Én nem akarok bizonytalanságban élni. Ő pedig nem hajlandó velem kompromisszumot kötni. És akkor, a kirakat üvegén át, egy régi ismerőst veszek észre...
- Beszélhetnék... vele?

Az autóban ücsörgés rettentően idegörlő. Nem látok semmit, mert valahova hátramennek, a percek meg csak telnek. Teljesen normális, hogy ideges leszek... Legalábbis gondolom, hogy más is az lenne a helyemben. Szóval kiszállok a kocsiból és sétálgatni kezdek - nem túl feltűnően - az úton. De egyelőre az úttest másik oldalán. A feltűnés mentességet persze, csak beképzelem. Kizárt, hogy nem feltűnő, ahogy másodpercenként arra kapom a fejem. Az autót is lezártam, mert nem tudok arra is figyelni.
A percek meg csak telnek én meg már a pizzázó előtt sétálgatok, az öngyújtómmal játszadozva. Gondoltam rá, hogy rágyújtok, de persze a baba miatt a cigi abszolút tabu én meg nem akarok ebből problémát. Így végül egy lámpaoszlopnál állok meg, ahonnan belátok az étterembe és ott gyújtom meg újra meg újra az öngyújtót.
Ha csak eljátszanám, hogy cigizek? - Ok. Ez tőlem is hülye gondolat, de tényleg nem tudom mit kéne csinálnom. A lábamon dobolok a másik kezemmel. Mi tart ennyi ideig? Egyáltalán mennyi ideje, hogy bement? Tuti nem olyan hosszú. Persze... Brooke biztos nem úgy reagál, mint én, hogy nem is érti meg az üzenetet. Lehet neki Izzie egyértelműbben fogalmaz...
Megyek egy újabb kört be-bepillantva és akkor felbukkan az én vörösöm, eléggé feldúlt állapotban. Hátrálok pár lépést, mert nem tudom mit kéne csinálnom. Brooke is megjelenik mögötte és az egész egy nagy káosz. Várok néhány pillanatig abban a reményben, hogy Izzie kilép, de nem ez történik, így közelebb lépek, készen rá, hogy bemenjek és beverjem Brooke arcát, amiért megbántotta a barátnőmet. Mi másért sírna? Oké, hogy mostanában mindenért sír, de akkor is!
S pont, mikor a kilincsért nyúlok Brooke rám néz, én meg nem is tudom miért, visszahúzom a kezem. Az ő szemei is nedvesek, így pedig már végképp nem értem mi történhetett.
Nagyot nyelek és lenyomom a kilincset bent pedig magamhoz ölelem Izziet. Védelmezően, közben meg kérdőn nézek a férfire, aki elsőre nagyon szimpatikus volt, másodjára pedig óriási csalódás. Mégis... tudhatott valamit, elvégre Isabella elég sokáig volt mellette. Tovább, mint velem... Ez pedig, valahol bántó, még akkoris, ha azóta megint velem van.
Tehát várok, hogy valamelyikük megszólaljon, közben meg szétnézek, hogy Anderson nincs-e a környéken. Semmi kedvem eggyel több idiótához.

-De egy bizonyos korig nem biztos, hogy meg is marad. "csak van".- magyarázom, és távol állok a higgadttól. Jó kis műsort rendezünk az étteremnek, talán tényleg nem ide kellett volna jönni, de valahogy nem számítottam ekkora cirkuszra.
-Nem. Nem ezt szeretném.- erősítem meg benne a tudatot, hogy nem akarok neki gyereket szülni. Ez pedig nem ellene szól, hanem az egész helyzet ellen. Már lezártuk a kapcsolatunkat, és akkor is csak győzködött, hogy nem is azért szakítok vele, amiért, ami roppant idegesítő volt. Ettől függetlenül szerettem, és szerettem vele lenni jó darabig, szóval nem állítanám soha, hogy rossz ember.
-Viszont ÉN tökéletesen a magaménak érzem, és senki más rajtam kívül. Komolyan el tudnád képzelni, hogy szándékosan ezt akarjam a gyerekemnek kilenc hónapon át amíg még meg sem születik? Hogy ne tudja senki hogy az övé?!- persze biztosan ezt is meg akarja majd magyarázni, de én nem vagyok vevő rá. Kimerültnek érzem magam, mint minden nap, és most még ez is... nem fogjuk tudni ma megbeszélni, nem is akarom, túl dühös, sértett, és értetlen vagyok. Így csak nyelem a könnyeket és a fejemet rázom, és próbálok elszabadulni, de megállít egy nem rám irányuló kérdéssel. Beszélni akar Zinnel, és ahogy követem a tekintetét, én is meglátom őt, aki már befelé tart. Amint pedig belép az étterembe, hozzám lép, és átölel, ami nagyon biztonságos érzés, és nagyon jól esik, és csak még hevesebb sírásra késztet, még a szavakat, amiket pedig el akarok mondani, is alig tudom kinyögni Darylnek.
-Persze, hogy beszélhetsz vele.- nézek a végén Zinre, hogy tudja, róla van szó, aztán meg elhúzódom kicsit tőle, hogy végre tényleg kisétálhassak, mert nem hiszem, hogy hallani akarom, amit mondani fog neki.
-Én... a kocsiban leszek.- hirtelen még jobban tudatában vagyok, milyen sokan vannak itt és néznek minket, és semmi kedvem nincs egyedül maradni a közönséggel, eleve nem is akartam őket. Nem nézek már Darylre, csak, ha végre hagyják, kisétálok, és beülök a kocsiba, totális csődtömegként.

Totális paff fagyok. Letaglóz a hír, hogy esetleg ismét apa leszek. Régi érzések, önvád, félelem, bűntudat, és az apai ösztönök kavarognak bennem. Már tudom, milyen apának lenni, és már tudom, mekkora őrültség volt, hogy anno nem vállaltam be. De az akkor volt, most meg most van. Eltelt azóta néhány év. Mondhatom, tapasztaltabb és bölcsebb lettem.
Nem értem Izabellát. Nem értem, hogyan képes azt mondani, hogy HA enyém a gyerek, gyakorolhatom az apai jogaimat. Nem, igazából nem ezzel van bajom. A bajom azzal van, hogy addig hét hónapnyi bizonytalanságban kell élnem. Mert nem biztos benne, hogy én vagyok az apa (és sajnos, nem is szeretné). Egy másik férfival él, akivel korábban járt, akit én is ismerek. És ezzel sincs bajom, hiszen a kapcsolatunkat lezártuk, és ahogy ő, én is új életet kezdtem. (Bár az enyém nem alakul olyan gyorsan, mint az övé, ez megint más kérdés, nem hibáztatom)
Nem értem, ha olyan jól ismert, és ismeri a Domihoz fűződő őszinte ragaszkodásom, hogy nem feltételezte, hogy majd az iránt a gyermek iránt is így fogok viszonyulni, akit ő hordoz a szíve alatt? Azt hitte, közönyösen vállat rántok majd? Azt hitte, elfordulok tőle, mert már szakítottunk, és nem érzem magam felelősnek irántuk? És azt hitte, az apai ösztöneim csak akkor lépnek életbe, ha kezében lesz a bizonyíték, enyém a gyermek?
Nem tudom, hogy jutunk el odáig, hogy egymásnak esünk. Valószínűleg ő sem akar kiabálni. Sosem arról volt híres, hogy nagyjelenetet rendezzen (és mindezt a hormonok számlájára írom). Mindazok ellenére, hogy bennem milyen erők munkálkodnak, valóban igyekszem visszafogni magam, és a lehető legnyugodtabb hangnemben beszélni vele, de - megeshet-, én másképp ítélem meg magam, mint ahogy mások, ahogy ő.
Sosem bántanám. Sem fizikailag, sem lelkileg, távol álljon tőlem, hogy bárkit is terrorizáljak, de amikor az irodámból akar kiszaladni, még sehol nem tartunk a beszélgetésben, amikor pedig az étteremben... Nos, túl feldúlt, hogy így engedjem el, és nem akarom úgy, hogy haragszik rám. Nem akartam ezt. Nem akartam, hogy ő is zaklatott legyen, ez neki sem tesz jót, a babának sem. Hogy is hagyhatnám ilyen állapotban magára, egyedül? (Akkor még nem tudom, hogy Zin vár rá.)
Felvetett kérdésén elgondolkodom. Vajon ő így akarta-e? Nem, biztos, hogy nem, de eddig az ő szemszögéből ezt a kérdést meg sem vizsgáltam. Elszégyellem magam. Neki sem lehet könnyű, hiszen kétségei vannak afelől, ki a gyermeke apja. Az már világos, hogy ragaszkodik hozzá, és -ahogy a szavaiból kitűnt- egyedül érzi magát ebben a helyzetben. Ha nem feltételes módban beszélt volna, ha nem lett volna bizonytalan... (ha nincs más férfi a képben), egészen biztos lehetne benne, hogy hasonlóképp éreznék én is. Imádom a kölyköket. Minden vágyam, hogy legyen még gyermekem. (Bár, ahogy Dominál is, jobb szeretném a vele töltött időt nem korlátozni)
Ez egy új helyzet, s mert rövid az idő, logikusan véggondolni sincs időm, máris vitatkozunk. Mintha nem is értenénk egymást... Bárcsak... És akkor megjelenik Zin. Megdermedni látszik a mozdulata, ahogy a kilincsért nyúl, aztán mégis belép, védőn ölelve át Izabellát, aki hálásan bújik hozzá. Mindeközben kérdőn néz rám. Megtörlöm az arcom. Izabella közben el akar menni.
- Kérlek, ne menj el. Semmit sem akarok megbeszélni a hátad mögött...- Úgy érzem, ez hármunk ügye. Talán így is kellett volna kezdeni.
- Visszamehetnénk az irodába? - nézek Zinre, aztán Izabellára. Rajta felejtem a tekintetem. Remélem, hogy jelent neki annyi támaszt ez a férfi, hogy hatszemközt meg tudjuk beszélni, amit kell.
Aztán Zinre nézek. Rengeteg emlékem van a férfiről, vegyesen jók és rosszak, részben nem is saját tapasztalat alapján, hanem mások által: Lio, SoRa, Kili, Izabella... Nagyot sóhajtok. Minden, de minden érzésemet és ellenérzésemet félre kell tennem, mert nem kettőnkről van szó. Ez nem a mi meccsünk. Nem is ezt akarja Izabella. Ezért kell hármasban beszélnünk. Olyan megoldást kell találnunk, ami mindannyiunk számára megnyugtató. És a bizonytalanság minden, csak az nem.

Nem tudom mi történik, de védelmezően ölelem Isabellát, mert úgy bújik hozzám, mintha valami nagyon nagy baj lenne, és természetesnek tűnik, hogy megvédjem. Közben mégis Brooketól várom a magyarázatot, de a kép valahogy zavaros, mert előbb Izzie szólal meg.
- Velem...? - pillantok előbb rá, aztán Brookera. Én nem akarok beszélgetni. Ezért maradtam kint, mert úgy volt, hogy ne tudja meg Brooke... és most nem értem mi a szitu.
- Váárj! - nem engedem el Isabellát, s hogy Brooke sem akarja, hogy menjen az egyértelmű, viszont engem jobban izgatnak a szép szemek, amik most könytől fátyolosak.
- Nem. Nem megyünk az irodádba - én legalábbis biztos nem. Nem akartam ide betenni a lábam soha többet. Most is csak Izzie miatt tettem kivételt, mert sírt és nem hagyhattam. - Ha szeretnél valamit megbeszélni rendben van. De nem most. Láthatóan sem te, sem Iz, nincs abban az állapotban.
Meg amúgy én sem, és én nem is akarok erről vagy bármiről beszélgetni velük, de ezt egyelőre nem kell tudniuk. Most az az elsődleges, hogy elvigyem innen Isabellát olyan módon, ami nem szül további feszütlséget, vagy legalábbis nem ennyit.
- Mikor végzel? Jó ha munka után leülünk valahol? - ez a kérdés már mindkettőjüknek szól. Izzie arcán is végig simítok, hogy ő mit mond. Ha nem akarja, akkor persze beszélek én kettesben Brooke-kal de én most biztos nem hagyom őt magára. Nem pityeghet az autóban egyedül.
Megvárom a válaszokat és ha ez mindenkinek megfelel, akkor biccentek Brooke-nak, és Izziet továbbra is ölelve sétálok ki az étteremből vissza az autóhoz, hogy megtudjam, mi történt.

Ez a stressz nem tesz jót senkinek. Se neki, se a babának, se nekem. Mégis tovább kér, hogy maradjak, még akkor is, amikor már Zin is bejön az étterembe. Csakhogy én most képtelen vagyok itt maradni, és beszélni, vagy hallgatni erről. Ez túl sok volt nekem, át kell gondolnom amiket mondott, amiket mondtam, és minden mögöttes információt, ami a sorok között volt.
Zin pedig a sarkára áll, és megmondja Darylnek, hogy nem megyünk, és ez a többes szám most annyira jól esik, hogy még erősebb a kényszer a zokogásra, és még jobban kell harcolnom ellene. Jól esik, hogy dönt helyettem ebben, és ilyen határozottan kijelenti, hogy tényleg megvéd Daryltől és önmagamtól is jelenleg. És aztán tovább folytatja, és ettől elönt a hála, mert úgy érzem, lehet rá számítani pánikhelyzetekben. Amikor én nem vagyok a dolgok magaslatán.
Bólogatok a szavaira, és Darylre is nézek közben, amím meg nem simítja az arcom, akkor rá hálás pillantással.
-Jó.- nyögöm ki röviden és tömören, és ha ő is jön - mert már az előbb sem engedett el - akkor készen állok innen kisétálni, sőt, több, mint készen. Csak ezután jut eszembe, hogy meg kéne várni a másik válaszát is, így türelmetlenül bár, de visszafordulok, és megint Darylre nézek. Nem tudom most felfogni a képi látvány jelentéseit, azt, hogy könnyektől nedves az arca, hogy feldúlt, és örül és szomorú és visszafogja magát és mintha a pillantásával is próbálna meggyőzni. Nekem ehhez most több idő kell, arról nem is beszélve, hogy egyáltalán megfontoljam a szavait is, vagyis azt, hogy milyen szerepet is kíván magának ebben a négyszögben.
Miután megkaptuk a választ, kisétálunk, továbbra is hagyom Zinnek, hogy vezessen magával, és végre az autóba ülhessek, hazai terepen némi megnyugvásban reménykedve.

Nagyon naiv elképzelés volt - utólag jut eszembe, a kanapéra roskadva -, hogy Izabella kész tervekkel jött. Nem is értem magam, hogyan juthatott eszembe. Bár egyértelmű, hogy a terhessége időszakából ki akar zárni, hiszen Zinnel él, és -ahogy láttam- harmonikus a kapcsolatuk, amikor belépett ide, ezt még nem tudtam. Ahogy azt sem, Zin mit szól a babához.
Nem kell sokat töprengenem ezen, látom, amit látok, a szemem nem csap be, és Izabella viselkedése Zinnel kapcsolatban is árulkodó. Lehet az a gyermek az enyém vagy Ziné, és lehet, hogy Zin éppen olyan bizonytalan a dologgal kapcsolatban, mint Izabella vagy én, úgy tűnik, a szerelme erősebb, mint a kételyeié (ha egyáltalán vannak neki.)
Akármennyire voltunk is feldúltak, Zinnek igaza volt, ezt most nem tudtuk volna megbeszélni. Megint felhorkanok, hogy is képzelte Izabella, hogy csak belibben (pár percre), és aztán ki..., mint aki jól végezte dolgát. Ráadásul, ha jól meggondolom, először az étteremben akart beszélgetni. Talán ennyire félt tőlem, hogy kettesben sem akart maradni?
Be kellett látnom, hogy esélyem sincs kettőjükkel szemben (szigorú értelemben véve hárman vannak, jut eszembe), én meg csak egyedül, mint az ujjam. Meghajtottam magam az akaratuk előtt.
- Gondolom, valami semleges helyre gondolsz...- nézek Zinre, és tulajdonképpen az egyetértés játszik a hangomban. Izabella viselkedése miatt így is lesz min csámcsogniuk azoknak, akik tanúi voltak furcsa "megbeszélésünknek", de magasról teszek rá, ki mit gondol. A lúzer jelzőt nem most zsebelem be először életemben.
- Bármikor végezhetek. Inkább hívjatok fel, ha alkalmas lesz...- Izabellára nézek, szomorúan, lágyan.- Bármikor el tudok innen szabadulni, szóval... nekem jó bármikor.
Nagyot sóhajtok. Izabella viselkedéséből újfent következtetéseket vonok le magamnak (egyáltalán nem számít, nekem mi a véleményem, mintha itt sem volnék), máris szaladna, menekülne. Lényegében ő megtette, amit akart... Bármennyire nem akarok így érezni, csalódott vagyok, és valami más is fészkelni kezd bennem, a lassú, gyilkos düh, de ez még olyan apró, olyan mély, hogy én sem tudom megfogni, csak amikor az irodámban magamra zárom az ajtót, és az első poharat a falhoz csapom.

// Gondolom, ti most beszélgetnétek, ha gondoljátok, kimaradok néhány körből, aztán majd szóltok, hogy én jövök. Mert a játéknak nincs vége, ugye? //

Fogalmam sincs, mi történt itt, de mind a ketten zaklatottak. Ha Brooke élne együtt Izzievel - egy terhes Izzievel - akkor tudná, hogy ez minden, csak nem jó. De persze semmit sem tud az egészről, csak ahhoz ért, hogy nekem csináljon plusz munkát. Nyilván nem volt szándékos, de most éppen ez sem érdekel. Ölelem Isabellát és az egyetlen logikusnak látszó dolgot teszem: nem hagyom magára. Főleg, hogy ez a döntés két felől is érkezik, így biztos, hogy ez a helyes. Egyébként sem értem, mit akar tőlem Brooke, de szerencsére megérti ő is, hogy ez itt és most nem megfelelő pillanat a beszélgetésre. Éppenséggel, ő sincs a legjobb állapotban, ezért is javaslom, hogy várjunk, amíg mindketten lenyugodnak. Igaz, arra nincs garancia, hogy Isabella nem lesz megint zaklatott, de akkor már itt leszek vele és valamiért szeretném hinni, hogy ez elegendő ahhoz, hogy nyugodt maradjon. Vagy legalább nyugodtabb.
- Igen. Az jobb lenne - vetek egy hálás pillantást Brookera. Ezek szerint nem teljesen reménytelen a csávó, még tud gondolkodni és érti az elejtett információkat. S mivel ez ilyen könnyedén megy, nem is húzom tovább az időt. Érzem Isabellán is, hogy menne, így megindulok őt terelgetve épp csak annyira visszaszólva Brookenak, hogy majd hívjuk. Aztán nagyon vigyázva, Izzie helyett is figyelve megyünk vissza az autóhoz. Kinyitom neki az ajtót, majd miután beült be is csukom és futólépésben megyek át a másik oldalra, hogy minél előbb beszélhessünk.
- Mi történt? - kérdezem, mikor még be sem csukom az ajtót. Egyelőre eszemben sincs elindulni. Meg akarom Isabellát hallgatni, tudni, hogy mi zaklatta fel na meg, hogy mit akarhat Brooke tőlem. Csak akkor vagyok hajlandó beindítani a motort és hazavezetni, ha Izzie már egy fokkal nyugodtabb. Bár lehet, ő pont nem így gondolkodik. Mégis, én egyelőre várok, hogy elmondja, mi is történt. A kesztyűtartóból pedig kiveszem a papírzsepi csomagot. Csak a biztonság kedvéért.

karakterinformáció