Hazafelé tartok, de rettentő éhes vagyok, nincs kedvem otthon főzni, bár van még a tegnapi kajából, de azt meghagyom Lionak. Ő még úgy sem unja (elvileg) a főztömet én viszont most valami egészen mást ennék. Ahogy haladok az utcán, megcsörren a telefonom, Amy az, veszett nagy vigyorral veszem fel, mert úgy hiányzik az a nő nekem!
Csacsogok lelkesen a telóba egy sort, mikor kiszúrok egy pizzázót. Hát... végül is, ezer éve nem ettem már, igazán itt az ideje, megkívántam valahogy. Be is lépek, letelepedek az egyik fal mellé, nézegetem az étlapot, kiszúrom az egyik képet meg a novellát mellette. Ezt ismerem! Rögtön újságolom is Amynek, hogy végre egy étterem, ami támogatja a kortárs írókat, ide elhozom őt, ha jön. De lassan sok lesz a száma, várom hogy rendelhessek, de közben olvasgatom a szöveget, igen-igen, ezt ismerem, szerettem is. Ha látom hogy kötényben sétál el egy pasi, gondolom itt dolgozik jelzek neki, jöjjön jöjjön. Tökre feldobódtam.
-Helló! Szeretnék egy négysajtos pizzát meg egy kis narancslevet ha tartotok. Mondd csak, csak Brooke műveit raktátok ki? Mármint én nagyon szeretem őt, csak érdekelne egyéb íróktól is kitesztek és hogy hogy, csak mert olyan ritka és annyira tetszik! Bocs, nagyon éhes vagyok, akkor sokat fecsegek! - nevetek kicsit, közben mutogattam a fotóra és a novellára, hogy tudja miről beszélek, mert nem figyeltem alá van-e írva a dolog, de hát nekem nem ismeretlen a szerző, ha képet nem is láttam róla, de a stílusát felismerem!

Széthullott az életem. Izabella, a baba, Zin, Gwen, Lio... Csak Dominic, aki még életben tart, különben már neki mentem volna a tűzfalnak... De őt még fel kéne nevelni. Bezárkóztam. Depresszió kínoz. Orvoshoz kéne járnom (vagy dilidokihoz)
Hónapok óta a munkába temetkezem, és napi 18 órát dolgozom. Főleg a vendégek között ügyködöm, és éjjel csinálom a könyvelést, a rendelést, hogy aztán 4 órát átkínlódjak, míg újra kezdhetem a műszakot...
Bejön egy szöszi lány, épp telefonál, és a kreatív részlegbe ül be. Főiskolás vagy egyetemista lehet, bár még nem láttam itt. Vajon valaki küldte? Valamelyik képről írni szeretne? Vagy csak véletlen, hogy erre jár?
Átnézi az étlapot, aztán magához int. Másodmagammal vagyok itt, Suzanne a pultért felel.
- Parancsolsz?- kérdezek nagyra nyílt szemekkel. Ritka, hogy valaki így adja le a rendelést. Naná, négysajtos, narancslé, de mit mondott még? Szereti Brooke-t?
- Pillanat türelmet...- robogok el, továbbítom a rendelést, és a narancslével térek már vissza.
- Mit is mondtál? Talán írsz? Szeretnéd néhány versed, novellád, képed kitenni? - fel szeretném mérni, mire kíváncsi igaziból. Biztos kitenni szeretne valamit... Akkor rossz cipőben jár: nem kéne fizetnie érte, hogy kiállítsam a műveit. Úgyis lényegesen többet ér majd, mint az összes többi eddigi, amit én írtam..

Nemcsak fásult vagyok, eléggé fáradt is, önszántamból dolgozom erőmön felül, hogy ne gondolkodjak, hogy ne érezzek, hogy ne számítson az ÉN. Így is mindenki a fejemhez vágta, milyen önző vagyok. Izabella azért, mert gondot akarok viselni az Ő gyerekéről, Zin azért, mert nem veszek tudomást Izabella hormonváltozásairól, Gwen azért, mert az "új gyerek" megzavarta az agyam, Lio szerint egyszerűen csak seggfej vagyok. Dominic ebből semmit sem ért, és csak viszonozza, amikor megölelem.
Kora délután van, messze még az este, de ilyenkor néhány egyetemista betéved... Ezt gondolom a lányról is, aki nem kifejezetten a pizzázóba ül be, hanem a "kultúra jeszty" részlegembe, hehe... Bár még mindig gyakori, hogy ihletet kapnak fiatalok és firkálnak valamit szalvétára, papírra, zsebkendőre, az újdonság varázsa elhalóban, és már el sem nagyon olvassák, meg sem nagyon nézik, mi van a falakon.
A szöszke lány, aki belibben, talán csak véletlenségből szédeleg balra, hogy ott üljön helyet, aztán lesi a falakat, majd engem, hogy rendelést adjon le, és közben a nevem emlegeti. Jól hallottam? Á, csak káprázat, még az sem tudja, hogy hívnak, aki nekem dolgozik. Pláne, hogy író is vagyok, voltam, volnék... Voltam.
Mielőtt belemélyednénk a témába, amit felvetett, leadom a rendelését, az is haladjon. A had-szettet a gyérebb forgalom miatt letettem. Aztán visszamegyek hozzá, pontosítsa már, mi az óhaja. Hamar kiderül, egy írópalántával van dolgom, kis cserfes, közlékeny. A mai színfolt, hurrá! Maradok állva, elvégre nem tudja, ki vagyok, a névtáblámon csak ennyi áll: DÉ, mert Lio szerint ez mulatságos. Gondolkodom, bemutatkozzam-e neki, vagy hagyjam meg abban az álomvilágban, hogy Brooke egy sikeres pasi.
- Nem kell különösebb engedély... Csak leadod, amit közszemlére tennél; fogjuk rá, cenzúrázva van, hogy vállalható-e, és még aznap éjjel ki van függesztve az alkotás, ha átmegy a rostán. Ez nem a főiskola, nem a minőség számít elsősorban, bár feltételeink vannak: a kiállításra kerülő anyag nem lehet obszcén, durva, trágár, másokat sértő, szexista.
Komolyabban nézek rá, és még mindig izgat a kérdés: vajon rám gondolt, valóban rám gondolt, amikor azt mondta, az egyik kedvence vagyok? Hoppá, ne essünk fogalmi zavarba: nem én tetszem neki, hanem amit írtam. Egy könyv, egyetlen novellás gyűjtemény, harmincegynéhány rövid kis alkotás... és a képek még csak nem is a sajátjaim...
- Észre sem vettem, hogy van még kint Brooke...- mondom álmatagon, a rendezgetést a csajokra szoktam bízni; én csak átolvasom, ha beadnak valamit.

Álmosan, álmatagon, fásultan... (kissé depressziósan) végzem a munkám, sokkal kevesebb lelkesedéssel, mint kezdetben, de ez érthető, a fizikai teherbírásom határát feszegetem, viszont a lelkemnek jó, ha le vagyok terhelve, mert nincs időm a fájdalomra gondolni.
A lány, aki betéved, velem ellentétben pörög, csacsog, leadom a rendelését, aztán visszamegyek hozzá, hogy az egyéb kérdéseire is igyekezzem válaszolni, mert úgy tűnik, nem csak a pizza érdekli, hanem a művészetek is. Meg kell becsülni ezt a fajt, kihalóban van. Készséges vagyok, bár hozzá képest lelassult, ez tény.
- Mindig örömmel látjuk a fiatal kezdőket. Pénteken és szombaton zenészek is el szoktak jönni, valamelyik csak gitározik, egy másik dobokkal ügyeskedik, de a vendégek szeretik... - ábrándozom megint egy kicsit. Olyan jó ötletnek tűnt, és most is annak tartom, csak... - Szóval, nyugodtan híreszteld, hátha valaki éppen itt fedezi fel... Azt mondják, vannak még csodák. Ki tudja, ki téved be ide? - átfut az arcomon egy halovány mosoly.
- Úgy értettem az előbb, magadra gondolsz...- Nem azt mondta, hogy ír? Kíváncsian nézek rá. Talán félénk, és nem merné felvállalni nyíltan a saját írásait. Bár nem tűnik annak!
A lány azonban Brokkera tér át, hogy észrevette valamelyik írását a falon, és meglepő, de hirtelen én is harmadik személyben kezdek magamra gondolni, mintha az az ember egy másik volna, nem én. Jelen állapotomban egy sort sem lennék képes írni, az biztos.
- Nem tudom..., emlékeim szerint az elsők egyike volt, valamikor az őskorban...- dünnyögöm, de aztán leülök, a lánnyal szemben- Kössz. Nem lesz gond, ha pihenek egy percet.
Dének szólít, felkapom rá a szemem, hátha elárulja a keresztnevét (elvégre rajta nincs névtábla). Megakad a tekintetem a mosolyán. Tiszta, nyílt, őszinte. Mint egy szivárvány a nyári zápor alatt, a kéklő égen.
- Nem, dehogy; én tehetségtelen vagyok. Különben nem is dolgoznék pizzázóban!- Jaj, mit csinálok? Ha nem Brooke vagyok, ki kell találnom egy új személyiséget. Nem mintha nem vesztettem volna el így is a régit. Halott vagyok. Hogy dobog a szívem és lélegzem, csak fiziológia. Csak látszat. Magyarázat, hogy még itt vagyok.

Közömbösen hallgatom, hogy szerinte jó a hely. Biccentek, hogy majd a barátait is elhozza. Írói ambícióit nem titkolja el, inkább elárulja, hogy nem szereti a szűkös kereteket.
- Előre is sok sikert hozzá...- mondom, kedvesnek szánt szavakkal, de nem vagyok túl hiteles. Mintha hányás után kívánnék valakinek jó étvágyat. Ennek ellenére érezheti, hogy nem vele van bajom, én próbálkozom. Csak rosszul.
Brookeról kezdünk beszélgetni, én magamról, mintha harmadik személy volna. Valóban, az író Brooke most mintha vadidegen lenne tőlem testileg, lelkileg, mindenhogy. Számomra is hihetetlen, hogy valaha írtam. Ez a lány meg azt állítja, belőlem írt dolgozatot?
- Jobb témát nem találtál? - kérdezem, és eszembe sem jut, hogy ezzel esetleg megsérthetem. - Nem, nem tűnsz öregnek- ráncolom a szemem, mintha komolyan venném a kérdést. Látom a villanást a szemében, a futó mosolyt az ajkain, de éppen csak annyi hatással van sötét lelkemre, mintha valaki felkapcsolta volna a villanyt, és abban a pillanatban ki is égett volna a körte. Ennek ellenére leülök vele szemben, magam sem tudom, miért.
- Ezért - mutatok a "nyúzott" képemre- éppen nem a főnök tehet. Vagyis... részben ő, de... mint főnök, azt hiszem, nem mondhatok rá rosszat. Viszont neked rossz tapasztalataid lehetnek. Nem akarsz változtatni? - szimpatikus, hogy ilyen nyílt és bevállalós, szerintem a pult mögött sem lenne vele gond. Ráadásul ő maga is szereti a művészeteket, nem az a fajta, akit idegesítene a hétvégi zenebona, felfordulás...
Majdnem elnevetem magam, amikor arra buzdít, próbálkozzam. Finoman rázogatom a fejem.
- Nem, Eliza, nem váltok pályát. Valakinek pizzát is kell sütnie. Nincs ebben semmi rossz, ráadásul naponta elégedett arcokat láthatok, ha jól végzem a munkám. Egy írót mindig megrángatnak, sosem tud mindenkinek megfelelni, ráadásul legyen csak egyetlen hibás döntés az életében...- elhúzom a nyakam előtt az ujjaim, mintha elvágnám a torkom.

Biccentek, mit is mondhatna, mit is csinálhatnék, a kommunikációnak is megvannak a maga zsákutcái.
Aztán nekem esik, mint egy kismacska, mert Brooke miatt "cikizem". Feltartom a kezeim, védekezőn, na nehogy már, hogy lerohanjon. Elnevetm magam, ahogy a "kortársaimról" beszél, egészen komoyl kritika, ki sem néztem volna belőle. (Talán csak az előítélet teszi, amiért engem -azaz a novelláimat- kedveli.)
- Pedig az olyan modern!- mondom irónikusan, és Eastman egyik "verse" jut eszembe. Már bocsánat, de a fiam jobban tud írni, mint ő. És ráadásul rosszul is asszociál. Szerintem, persze. Kicsit kihúzom magam, ahogy rólam beszél. Vajon tényleg inspiráló ötletes vagyok? Utóbbi voltam, de soha nem inspiráltam senkit semmire.
- Jajaja, értem, miről beszélsz. A fotók meg a novellák, ugye? - játszom az eszem, hogy csak ennyit jelent nekem, és nem látok ebben semmi különlegességet. Ha már burkoltan hülyének nevezett...
Morog még egy sort, hogy nem öreg, de azért nem teljesen pipa, különben elküld a francba. Talán csak nem szeret egyedül ücsörögni, a fene se tudja, mindenesetre beszédes egy kiscsaj, az bizonyos. És őszinte. Maradok, mert ez tetszik nekem.
- Ha az valami pozitív jelző, vállalom- kacsintok rá, én is tudok ám csipkedni, ha akarok.
- El ne felejtsd, itt te is csak egy vendég vagy, ne minősítsd magad!- Kétlem, hogy ő a hülyék táborát szaporítaná. Szóval, tekintsük ezt nyelvbotlásnak.
- Nevada? Még sosem jártam ott. Igazából sehol sem, egész életemben itt éltem...- mondom, inkább magamnak, nem mintha nagyon érdekelné a magánéletem. Miért is hoztam szóba?
Győzköd, hogy biztosan bennem is van tehetség, ambíció, akármi, miért nem próbálkozom én is... Furcsa, mennyire hidegen tudok beszélni arról, miért nem írok. Egész hihető, nem? A pizzasütés sokkal egyszerűbb és több embert is boldoggá tesz...
- Jól van, ne izgulj, értem én. De ehhez értek, ahhoz meg nem, szóval... ne fáradj. Majd ha egyszer úgy ébredek, hogy diszlic... micsodákat kössek össze, tudni fogod. Úgy látszik, nekem még nincs elég tapasztalatom. Vagy esetleg nem érzem úgy, hogy a gondolataim bárki másra is hatással lennének....- mondom neki nyugodtan, társalgási stílusban, figyelve arra, meg ne bántsam véletlenül, hiszen a jó szándékot érzem belőle, és nem azt, hogy piszkálni akar. Hogy oldjam a hangulatot, még hülyéskedni is tudok vele, bár nem vagyok jó hangulatban:
- Rowling a vámpíros vagy a mágusos? - elbújtatom a mosolyom, mintha valóban nehéz lenne eldöntenem. Tetszik nekem a gondolata: "az író a mű lesz", ez igaz, magamra nézve biztosan. És leginkább most a cserepeire tört üvegpohár vagyok, szúrós és használhatatlan...
- Pillanat, utána nézek a pizzádnak!- ugrok fel. Kínos lenne, hogy kiszólnának: "Főnök, kész a pizza!" Rá mosolygok, és ott hagyom, de aztán a gőzölgő finomsággal térek vissza hozzá.
- Jó étvágyat hozzá!- teszem elé, és egy pillanatra habozok. vajon akarja még, hogy leüljek hozzá? Inkább magára hagyom. Valamiért mégsem indulok még el.

- Éppen ebben van a csavar. Nézd csak meg például, hogyan öltözködnek a mai srácok! Tudod, ami a nadrágokat illeti...- csóválom a fejem. Hogyan lehet kényelmes, ha valami olyan érzetet ad, mintha állandóan csúszna le a csípőmről, illetve a segge varrása a térdemig ér? - Ha így nézed, Eastman a maga nemében igenis úttörő, csak éppen a többség nem érti... - Én se. Vagy ha értem is, nem tetszik és kész. Még azt sem mondanám, örülök, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Hányan utálhatják az én írásaimat, mert visszanyúlnak a múlt jellegzetességeihez?
- Egyet-kettőt, talán, azt hiszem- biggyesztem a szám, mintha nem nagyon érdekelne az irodalom. Ritkán találkozom olyan emberrel, aki rólam (!) beszél, hát ki akarom ugrasztani a nyulat a bokorból, mennyire áll ki mellettem. Viszont a szavait hallgatva öröm tölt el, egészen aprócska... Valaki megértette, miért írtam ilyen szélsőséges érzelmi állapotokról. Valaki ért?- Melyik a kedvenced? Talán elolvasom... Kint van?- nézek körbe, nagyjából tudom, kapásból melyik novella hol van a falon, de nem tudom, Lizzynek melyik lehet a kedvence. Egyáltalán, rá lehet-e valamelyikre fogni, hogy az az?
- Okozhatok én még meglepetést...- sóhajtom, nem igazán kedvemre való, hogy becsapom ezt a lányt, de még mindig nem akarom felfedni magam előtte. Annyira azért nem lettem közlékeny, bár jó hatással van rám a nyíltsága, az biztos.
- Ne izgasd magad miattam- szívom be kicsit a szám. Fáradtnak tűnök? Hulla vagyok. Ha most mutatnának egy ágyat... Beledőlnék. - Jó hallani, ahogy puffogsz...- mosolyodom el megint, kedvesebben.
- Ez igazán jó ötlet, köszönöm. Majd összecsődítem a bandát, és kiruccanunk...- na jó, ez kicsit cinikus volt, de néhány évvel ezelőtt még én is így gondolkodtam. Bánatod van? Gyere, igyunk, menjünk ki, el, hagyjuk a gondokat másnak! Különben sem jönne haza Lio a kevemért Ausztráliából. Másnak meg nem szívesen öntöm ki a lelkem. Biztos azért ennyire nehéz...
- Na ja, de amit tőlem kapnának, az most a tömény depresszió- szalad ki belőlem, és vissza se tudom vonni. Talán nem is akarom.
Az írói sorsról kesergek neki, menniyre nincs magánélet, egyéb közhelyek. Kifogáskeresés az egész. Aztán ebből megint baromság lesz, megint nevetek egy kicsit, mert Harry Pottert sebhelyes hülyegyereknek nevezi. Dominic kikérné magának. Nagyon szereti Rowling könyvét, és amióta folyamatosan tud olvasni, szinte falja a könyveit. De ha velem van, nekem kell mesélnem belőle, én meg vagyok olyan hülye, hogy egy "nagyfiúnak" is meséljek. Nem olyan rossz az, együtt izgulni a gyerekekért...
Aztán elszaladok a pizzájáért, szépen fel is szeletelem, ízlésesen eligazítom az egészet, úgy viszem ki neki a serpenyőben sütött tésztát. Megkínál vele. Nagyon kedves!
- Köszi, de már ettem- hazudok, ma még semmit, de tagnap se nagyon. Vagy csak automatikusan toltam be valamit, nem emlékszem. Nincs étvágyam, az illatokkal is jól lakok, nem tudnék enni- Még nem sikerült megunnom a pizzát...
Szétnézek, első pillantásra minden rendben, de annak ellenére, hogy szívem szerint visszarogynék a székre, Lizzyvel szembe, inkább ürügyet keresek, hogy magára hagyjam, míg eszik.
- Nem, én csak felszolgálok. Nem szoktam hátul lenni, sütni- mondom, az igazságnak megfelelően, bár kitanultam én is a szakmát, hogyan kell tésztát gyártani, dagasztani, nyújtani, egyebek. - De átadom az illetékesnek, örülni fog!- mosolygom rá, aztán jelzem, hogy dolgom van, és magára hagyom.
Összeszedek néhány tányért, üdítőket szolgálok fel, számlát rendezek, aztán letörlök néhány asztalt, amikor meglátom, Lizzy int nekem.
- Igen, parancsolj?!- látom, üres a pohara, talán inna még a tömény pizzához, de megvárom, amíg kéri.

- Így ahogy mondod. Ami senkinek se tetszik, az életképtelen, eltűnik, mintha sosem létezett volna- mint mondjuk én. De megrázom a fejem, ezt én sem mondhatom komolyan.
- Hitted volna, hogy az előbb említet nadrág is divatba jön? Nos, Eastman is talál követőkre, ahogy Brooke is, valakinek a pap, másnak meg a paplan, tudod... - mosolyodom el. Az én írásaim sem arattak osztatlan sikert.
- Oké, igazad van, de fontos az első benyomás. Minek is olvassak többet valakitől, aki elsőre sem tetszett? - Ő talán olvasta az egész Eastman kötetet? Tetszik nekem a lány érvelése, látszik, hogy nem alkot gyorsan véleményt valamiről, szereti körbejárni a dolgokat, de ha már véleményt alkotott valamiről, akkor megdönthetetlen.
Brooke-ról kérdezem (még mindig harmadik személyben), és megkérdezem, melyik írás a kedvence. Kiemel egyet, gondolkodnom kell, miről is írtam benne, aztán eszembe jut, hogy mihez társítottam... Automatikusan a lányra nézek, tudatlanul fürkészőn, ha ez a kedvence, meghatározó élmény lehetett számára, amikor elveszítette a szüzességét.
- No igen, de mi a bizonyíték, hogy nekem ugyanaz jut eszembe róla, mint neki? -vetem fel. - Elolvasunk például mindketten egy verset... Egyetértesz-e azzal, hogy benned más érzéseket, emlékeket kavarhat, mint bennem?
Lényegében sosem arra törekedtem, hogy saját élményeimet adjam át. Inkább arra, hogy az olvasó egyáltalán elgondolkodjon valamely dologról. Ahogy én képekhez, ízekhez, illatokhoz kötök emlékeket, megteheti ezt más is... Miért ne?
- Ez igaz- mosolyodom el, mert nem tudhatja, mire gondolok. Nincs rám írva, hogy én vagyok Daryl Brooke, akit így a védelmébe vett.
- Minden más, ami rajtam kívül áll, hatással van rám, és eltereli magamról a figyelmet...- magyarázom, de nem rosszkedvűen. Sosem örültem, ha szomorkodó embereket láttam, és nem vígasztal, ha másnak több baja van, mint nekem. Pontosan arra hívja fel a figyelmem, nem szabadna önsajnálatba merülnöm, amikor az enyémnél lényegesen rosszabb sorsok is léteznek.
Cinikusabban reagálom le, milyen egyszerű módját találja, hogy kikapcsolódjak, pedig lényegében igaza van, és meg is bánom, hogy lehurrogtam.
- Talán itt a kulcs, kedves Lizzy. A pizzázón kívül életképtelen vagyok, talán senkinek se kellek, talán mindenki elhagyott már, aki fontos volt nekem... Mit tudsz te rólam?- kérdezem, de most sem mérgesen, inkább csak a levegőbe, még azt sem mondanám, szomorú a hangom. Inkább fásult. Nem hittem, hogy képes leszek megint összetörni, de Izabella viselkedése és Lio távozása túl mély sebeket ejtettek rajtam.
Elgondolkodom, felül kéne emelkedni ezen az egészen, van, amin nem változtathatok, Liot sem köthetem LA-hoz, Izabella csökönyösségét sem tudom befolyásolni, és talán nem is kéne vele annyit foglalkozni, hanem inkább Gwenre és Dominicra kellene összpontosítani. Kár, hogy ez a helyzet a babával a mi kapcsolatunkra is hatással van.
Felemelem a tekintetem, ez a fiatal lány milyen egyszerűen oldaná meg az életem gondjait. Értékelem, hogy segíteni próbál, ötletelni, hogyan törhetnék ki, de nagyon keveset tud rólam ahhoz, hogy ilyen gyorsan osztogasson tanácsokat. Én se tudnék neki.
- Vannak helyzetek, amiket csak az idő tud megoldani... Elmúlik, ahogy mondani szokták, Megoldódik magától, mert én nem tudom befolyásolni, hasonló...- válaszolok és mégse, nem vagyok túl konkrét, de talán érti, hogy vannak olyan problémák, amik rajtam kívül állnak, amire nem vagyok hatással, csak érnek engem, és azt el kell szenvednem. Kiböjtölöm az idejét, és elmúlik, ennyi. De ez ezzel jár. Nem is küzdök ellene, úgyis hasztalan, csak az energiám szívná le teljesen.
Magára hagyom, a téma is kényesebb már, de a pizzája is kész lehet hamarosan (idő és illat erről árulkodik), és amikor visszamegyek hozzá, már nem ülök le, pedig még a pizzájából is megkínál.
- Az, hogy itt dolgozom, nem jelenti, hogy mindennap itt eszek. Amúgy nagyon széles a választékunk, vannak saláták, piték, egyéb frissen sültek, én is tudnék változatosan étkezni- mosolygok a lányra. Nem kell féltenie, nem eszek egyhangúan. Többnyire.
- Nem szó szerint értettem, de igzad van, bocsánat- hajtom meg a fejem. Tényleg azt mondtam, én a pizzasütéshez értek, nem az íráshoz. Ez is csak egy szókép volt, de ezt nem tudhatta.
Kimentem magam, és megcsinálom amit kell, illetve a szokásos feületes (és látszólagos) tevékenységeket végzem, hiszen most éppen semi akut nincsen, aztán észreeszem , hogy hív. Készségesen állok a szolgálatára.
- Természetesen. Készpénzzel vagy kártyával szeretnél fizetni? - kérdezem, és magamhoz veszem a tányérját, hogy a maradékot be tudjam neki csomagol(tat)ni.
Egyszerű kis dobozzal, illetve a számlával térek vissza hozzá.

- Na jah, a halál után, de mi abból az író haszna? - értem félre teljesen. Általában viszont így szokott lenni:. a nagy felfedezés már csak a halál után jön el, hirtelen kiderül, milyen zseniális író volt X vagy Y, mikor életében senkit sem érdekelt.
Elmosolyodok magamban, ahogy beszél; feltehetően nem kedveli a vámpírokat. Pedig azok a sztorik nagyon kelendőek! Kár, hogy ritka kivétellel sz@r mind.
- Amúgy is kevés szabadidőm van. Szerinted olyanokra pocsékolom, amit amúgy sem szeretek? - kérdezek vissza, bár az okfejtésében van némi logika. Én már három Eastman vers után meg tudtam fogalmazni, miért nem tetszik, de szúrópróbaszerűen elolvastam még néhányat. A többi sem volt jó. És ez még mindig nem jelenti, hogy a tucatnyi között ne lenne ott egyetlenegy, ami aztán körbejárja a Földet, mint például a shakespear-i 75. szonett.
Beszélgetünk, egyre inkább belehevülve a témába. Ő nagyon nyitott és vehemens, én a higgadtság és közöny szobra lehetnék. Persze, én nem én vagyok, csak egy városi bunkó, aki alig tud olvasni.
- Nem ismerem azt a játékot- hazudom, pedig a főiskolán még mi is játszottunk olyat. Szerettem. - Hát igen, ez fontos!- egyetértek vele, és nem csak mint olvasó. Mint írónak, a célom is ez: ne maradjon közömbös a téma, mindenki gondoljon-érezzen valamit, akarjon tenni, elég a konfortzóna kényelméből, ha a helyzet kiábrándító! Változtatni merni kell!
- Nekem a megfelelő egyensúlyt kell megtalálnom. Hitted volna, hogy nemrég azt mondták rólam, önző vagyok? - most túl őszinte, hát ezt minek kötöm az orrára?
Lizzy fiatalsága és pozitív szemléletmódja lenyűgöz. Mindez olyan nyíltsággal és egyenességgel párosul, amivel ritkán találkozni, így megkedvelem őt, bár ezt furcsa ilyen gyorsan kimondani. Nem is teszem, inkább kötekedek egy kicsit, hátha fogást találok rajta. Ehelyett olyan bölcsességről tesz tanubizonyságot, hogy leesik az állam.
- Akkor ő az a személy, akire fókuszálnom kéne, nem?- mármint akinek fontos vagyok, aki el sem tudná képzelni nélkülem az életét. Dominic. Egyetlen név. Egyetlen drága, mosolygós arc. Az őszinte gyerek, akit nem érdekel semmilyen körülmény, akkor is mesél és bújik, ha éppen rossz napom van. "Majd most én mesélek neked, apa." A baj csak az, nem érem be vele. Sokkal többet vesztettem, túl gyorsan, és az örömöt felül írja most a bánatom. Ezért is vagyok magam alatt.
Látom, azért van, amiben egyetértünk. Érti és érzi a bánatot, ahogy a gyógyulás folyamatát is megjárta már. Nem próbálja megmásítani, szebbé vagy könnyebbé varázsolni, egyszerű tényt közöl, nehéz és hosszú lesz. Ah, tudom én...
Elmegyek a kajáért, amit rendelt, és több szempontból is jó ez a kis szünet. Összeszedem kicsit magam és így jelenek meg előtte, majd húzom el a belem, mert attól tartok, úgy elemez ki, ahogy egyetlen pszichiáter sem lenne képes. És még csak nem is ismer.
- Na jó, ne hidd, hogy mindent olyan jól tudsz!- kötekedem vele, de nem haragszom- Honnan veszed, mennyit eszek? - Mintha anyámat hallanám: "eszel eleget, fiam?"
Az biztos, hogy nem felületes a lány, az elméje borotva; már csupa jó jelzőket aggattam rá, ha nem lenne ennyire fiatal, talán megfordulna az is a fejemben, hogy udvarolni kezdjek neki. De a nagy korkülönbség egyszer nálam már kudarcot vallot, a szívemet pedig egy másik nő birtokolja, csak éppen most... nem is tudom, mi van közöttünk. Ennek is Izzie az oka, meg a csökönyös vonzalma, hogy kínozzon, kié a gyerek.
Kifizeti a számlát, elveszi a maradékot, amit becsomagoltam, és a kezembe nyom egy kis cetlit, kísérővel, útravalóul, nekem. Megmosolyogtat a duma, amit lenyom. Ha kevésbé lett volna rám hatással, azonnal eldobnám a számát, de mégsem teszem. Még forgatom a kezemben a cetlit, ahogy elbúcsúzunk.
Elgondolkodva nézek utána, amikor elmegy, és a számát a hátsó zsebembe teszem, remélve, hogy el nem felejtem. Lesz egy kiállítás a jövő hónapban, mely hasonló elven működik majd, mint az én ötletem... A képek mellé, melyek ki lesznek állítva, a látogatók írhatnak egy szót, egy állítást, semmi mást. Mi lenne, ha őt vinném el oda?

//Köszi. Ha gondolod, folyt. köv.! //