Két órát aludtam. Ez nagyon kevésnek tűnhet, de adomány volt. Olyan mély és békés, amilyenben már rég nem volt részem. Nem tudom, talán a tudat teszi, hogy nem vagyok egyedül, hogy ha felkelek nem kell egyedül visszamennem a klinikára. Amikor reggel Sebastian ébreszt, már nem is emlékszem arra, miről beszélgettünk este, illetve arra igen, hogy Éliasról, meg ilyesmikről, de másra nem igazán.
- Jó reggelt. Kaphatok kávét? - Kérdem még sűrűn pislogva, hunyorogva, mert a fényviszonyok változása nem kellemes a szememnek. Meg amúgy is fáradt, szóval a táskámhoz nyúlok, amit még lefekvés előtt magam mellé készítettem. Megnézem a telefonom, hátha átaludtam valami fontos hívást, ha már ilyen mélyen aludtam, de semmi, szóval használom a szemcseppem. Hűs, kellemes felfrissülés nekik, jóleső sóhaj szalad ki ajkaim közül, pillogok kicsit.
- Te nem is aludtál? - Kérdem végül, mert aaz biztos, hogy hiányzott mellőlem. Mélyen aludtam, de ha Sebbel alszok, azt bármikor megérzem, úgy bújik és ölelget.

//Azt hittem ezt nem akarod kijátszani, annyit beszéltél róla tegnap xDD//

Kinn ücsörgök és reggelit csinálok neki, mikor kijön. Én nagyon is emlékszem mindenre, de nem nagyon teszem szóvá, nem is lenne mit, örülök, hogy aludt.
-Persze. - Már töltöm is neki, nem rég főztem le, én teát iszom, a stressz doppingol, nem kell a kávé is.
-Nem. Kimostam a ruhád, szárítgattam, zuhanyoztam, reggelit csináltam. - Minden lassabban ment, elvégre ha egy órát aludtam. - De megszáradt, fel tudod venni, a kandalló előtt van.
Közben kavargatom a teám és egy könyvet olvasok. Bár ez túlzás, már fél órája ezt az oldalt bámulom, de ha arra gondolok, kórházba megyek... jobb rákészülni lelkileg.
-Tudtál aludni? - Kérdezem, felnézek a szemüvegem mögül, de aztán feltolom az orromon, nem látok semmit nélküle.

//bocsi XD ugorjak? XD engem érdekel a full kész, kórház-Seby XD//

- Oh, köszi, életmentő. - Mosolygok rá, vagy valami olyasmi, aztán elveszem a kávém, az most jobban izgat, mint a reggeli. Nem rakok bele cukrot, tudom, hihetetlen tőlem, de valahogy... ha nincs benne, akkor egész más íze van és eleinte talán savanykásnak tűnik, de nagyon finom, édes utóíze van, ami úgy jó, ahogy van.
- Az... jó lesz, köszönöm. - Mosolygok rajta, mert úgy látszik, most már nem csak a szeretőm, sofőröm és szakácsom, de még a mosónőm is. Mázli, hogy nem mondtam ki hangosan, biztosan sértené a lelkecskéjét, mondjuk jogosan.
De látom, hogy feszült, meg biztos fáradt is, ahogy nem aludt. Csendesen kevergeti a teáját, olvasgat. Szóval iszok is még egy korty kávét, aztán odamegyek mögé, hogy lehajolhassak hozzá és hátulról alaposan megölelgethessem. Sőt, még egy finom csókot is kap a babapopsi-arcára.
- Igen. Majdnem jobb volt, mint a busz. - Állapítom meg mosolyogva, és csak azért engedem el, hogy ne kelljen tovább ácsorognom, mint amennyit muszáj. Biztos vagyok benne, hogy iszonyat fáradt leszek és spórolni kell az energiával, szóval leülök, támasztom a fejem, kávézgatok kicsit, találok egy újságot az asztalon és azt kezdem el olvasgatni.
- Sajnálom, hogy ennyi galibát okozok. - Teszem hozzá végül, mert úgy, de úgy bánt. De tényleg!

//Nem kell, csak nyugodtan, csak meglepődtem, azt hittem azért vesézed ki mert nem érdekel xD Én röhögök, mikor ez a szerencsétlen rosszul van xD//

-Nincs itt más ruhád, abban nem mehettél. És úgy tűnt nem lesz idő hogy hazamenj. - Mondom csak úgy, elvégre lehet ő nem vette észre hogy néz ki az a ruha, de én nagyon is láttam.
Meglep, hogy mögém jön, hogy átkarol. Azt hittem haragszik. Legalábbis tegnap nagyon elutasítónak tűnt. Én most csak feszült vagyok.
-Hah, csak majdnem? Megkérdem Phoenixet hol vette a matracát... - Mosolygok, khm, jó is az az ágy. Kényelmesebb mint az enyém, annyi szent.
-Nem okozol galibát. Szerencsére nincs tolmács munkám vagy diákom ma. Csak fordítanom kell majd. Nem gond. - Állapítom meg neki, mert tényleg nem probléma a dolog. A kórház sem igazából, csak tudom, hogy nem bírom, de ez olyan, hogy muszáj. Ha Amelia kérné, csak úgy, neki is bemennék, elvégre a munkahelye, de így még nyomós okom is van elkísérni Calliet, pláne nem zavar csak... feszélyez. Utálom a kórházakat.
-Készülődj össze, mehetnénk is. Ha megfelel. Csak egyél pár falatot ha szabad enned. - Tolom elé a tányért, én már kész vagyok, csak megiszom a teám.

- Igen-igen, köszönöm... csak én egyáltalán nem gondoltam ilyesmire. - Magyarázom meg a zavarodottságomat, hogy miért állok így hozzá. Mert én gyakorlatias vagyok, eredetileg és ilyesmire gondolhattam volna... de nem, szerencsétlen vagyok. Szerencsére Sebastian gondolkodik mellettem, amiért hálás vagyok, de ha jobban belegondolok, valahol ijesztő is.
- Mi a baj? - Kérdem, mert amikor megölelem, nem is tudom, kicsit furcsán, nem Sebastianosan reagál. Lehet, hogy haragszik rám, amiért... nem is tudom, biztos van rá valami oka. Mármint, sok oka. Mármint rengeteg oka. Szóval, ha már itt vagyok, bocsánatot kérek, úgy mindenért, mert most nem tudnék külön-külön, de majd ha egyszer összeszedettebb leszek.
- Szabad, csak a fejemben turkálnak. - Állapítom meg, és jobbnak látom elfogadni a tányért egy mosollyal, amit Seb közelebb tolt. Eszek pár falatot, nem sokat, de tudom, hogy muszáj, hogy végig tudjam csinálni a napot. Még jól is esik a kávé mellé, aztán van időm bepakolni a mosogatóba, mert a nyakamat nem vakarhatom és ilyenkor pakolásznom kell. Miután felöltöztem, még egyszer ki is pakolom a táskámból a cuccokat, majd vissza bele, hogy minden megvan-e, de igazából csak jól esik, nyugtat.
- Mehetünk. - Állapítom meg végül, majd becsüccsenek Seb mellé a kocsiba, bekapcsolom az övemet és elkalauzolom őt a klinikához. Hamar találunk parkolóhelyet. Kiszállunk és kinyújtózom kicsit, ahogy a bejárat felé pillantom, és már nyújtom is neki a kezem. Bizony, itt az ideje, hogy ideadja. Kell valami, amibe kapaszkodhatok.

-Neked most nem is kell. Azért vagyok én. - Vagy valami ilyesmiért, de jobb ha határozottnak tűnök, az olyan megnyugtató szokott lenni. Gondolom én.
-Semmi. Izgulok. - És még csak nem is hazudok. A látszat ellenére ilyenkor nem fecsegek, hanem bekussolok, de nem direkt, csak úgy... belül pánikolok fejben, kívül pókerarc, vagy olyasmi. Jobb ez így mindenkinek.
-Fantasztikus... mértékkel tegyék... - Sóhajtom, ez nem hangzik jól. Azt hittem vért vesznek vagy ilyesmi. Hogy jön ide a feje??? Nem, nem kérdezem meg, édes tudatlanság sálálálá.
Megvárom, míg mindenre bólint, hogy okés, nem zavar hogy kétszer ellenőrzi magát és a táskáját, jól teszi. Aztán csak bólogatok, hogy akkor menjünk. Mondja merre, elvezetek, az zökkenőmentes. Az évek és a rutin. Kár hogy ez a kórházbajárósdinál nem tükröződik ilyen szépen. Leparkolok, de már érzem, hogy sápadok el. Undorító egy épület.
Kiszállok, még próbálom tartani magam, komolyan, betehető a fehér bőröm az angolságomnak meg hogy egy könyvmoly vagyok. De nem a kezét fogom meg, átkarolom a derekát, megcsókolom a fejét.
-Nem lesz semmi baj. - Jaja... de hogy melyikünket nyugtatom... hát az rejtély. De ahogy belépünk és megcsap a szag, elér a látvány már remegek. Persze úgy csinálok, mintha semmi nem lenne, nem aludtam, csak a fáradtság, blabla... belül meg csak ez megy: PÁNIK.
De sss. Egy biztos, nem szólalok meg, csak az univerzális bólogató kommunikációt használom, a remegésem próbálom elnyomni, ha el kellett engednem a karolásból akkor a kezét fogom. Hányingerem van... remélem se tű, se semmi ilyen nem lesz, meg nem lesz egy sereg doki, egy is sok. Az ápolókat sem bírom, nem is értem hogy tudom Ameliát így kedvelni... talán mert nem láttam még a munkaruhájában. Basszus... Igyekszem nem túl szaporán lélegezni, főleg mert nem tetszenek a szagok. Attól csak rosszabbul leszek. De koncentrálok, minden idegszálammal Calliere figyelek. Az lesz a legjobb.

- Akkor... jó, hogy vagy. - Mosolygok rá végül, bár nem csak ezért örülök neki, hogy van nekem, hanem sok más dolog miatt. A francokat érdekel, hogy vigyáz-e rám, ha nem tud és nem is akar most lelki támasz lenni. De akar, a próbálkozást pedig mindenképpen értékeljük.
- Én is. - Vallom meg halkan, mert tudom, hogy nem úgy nézek ki, de ideges vagyok. Ezt bizonyítja, hogy egész reggel pakolnom kell valamit jobbra-balra, még azt is vissza kell raknom, amit már elraktam egyszer. Bár a vizsgálatom nem túl muris téma, de még nem volt időm mesélni a betegségről Sebastiannak. Pedig az agyban lévő, rendellenes sejtek kialakulásával jön létre, az első feladat megnézni, hogy nekem kialakultak-e már, esetleg kezdeményei vannak-e.
Amikor odaérünk, ahelyett, hogy megfogná a kezem, átkarol és kapok egy csókot a buksimra, én meg csak hálásan visszamosolygok rá. Ahogy beérünk a recepción kellemesen csevegek a nővel, minden nap nála lépek be, de most nem kérem a látogatói kártyám. Nem, most csak aláírok papírt arról, hogy hozzájárulok a vizsgálathoz és az eredményeim kutatási felhasználására. Bár remélhetőleg haszontalanok lesznek számukra, nagyon remélem. Aztán elköszönök tőle és mutatom Sebastiannak az utat, igazából már tök rutinosan járok-kelek itt. Kicsit belefeledkezek a gondolataimba, de ahogy az MRI felé tartunk, egyre inkább feltűnik, hogy Seb... nincs a helyzet magaslatán. Biztos nagyon izgul, vagy nem tudom, de nem fest jól. Amikor a kérdéses ajtó előtt megállunk, szembefordulok vele, hogy a szemébe nézhessek.
- Megvárhatsz idekint, ha szeretnél. - Ajánlom fel neki a lehetőséget, hátha... nem is tudom, nem bírja az olyan zárt tereket, mint az MRI előtti megfigyelő.

-Rossz lenne ha nem lenne jó. - Mosolyintom el magam, elég gázos lenne a szitu asszem.
Elkészülődik, én is összekapom ami kell, amit összekészítettem, majd elviszem a klinikára. Látom ám, hogy rutinosan mozog, hogy ismer már mindent fejből, legalább gyorsabban végzünk. Remélem. Horror lenne eltévedni. Eleenek még mindig nem hiszem el, hogy tudna nekem vicces sztorit előadni a kórházról. Szerintem még mindig várja egy gyenge pillanatom, hogy akkor majd vicces lesz.
Megyek Callievel, megáll valami ajtó előtt. Amit kérdez... az is horror. Itt?! Egyedül?! Dehogyis! Az kéne még. Gyorsan rázom a fejem tagadólag, esetlen rászorítok a kezére, jelezve, ezért jöttem, hát nem hátrálok meg a célnál.
Bár már érzem, hogy egy csomó a gyomrom, hogy kikezdi a légzésem a fertőtlenítő, a sok fehérség sem tetszik. Szeretem a tisztaságot, de ezt nem. Ennél csak a patikák szaga gyomorforgatóbb... Szóval aggódva nézek körül, ha bemegyünk, mint aki nyusziként az oroszlán barlangját deríti fel. Ilyenkor fájnak a fércelt helyek rajtam, sajognak, némi grimasz szökik az arcomra. Tartom magam persze, fogom Callie kezét. Nem lesz gond, miért lenne. Most nem én vagyok a beteg, igazából remélem Callie sem az, ez csak egy rutin vizsgálat, jaja... Nézem a műszereket, a gépeket... persze nem tetszenek, de próbálom lenyelni a nyálam és nem úgy érezni megfulladok attól, hogy elszorul és értelmes arcot bevágni. Az orvos valószínű levágja, hogy mi bajom, szokták tudni, remélem nem áll le engem is vizsgálgatni, mitől vagyok rosszul. Csak essünk túl ezen a vackon és menjünk haza!

Amikor odaérünk, tagadólag rázza a fejét, nem tudom, mi rosszat mondtam, hogy ennyire lesápadt tőle, de kicsit megszorítom a kezét.
- Hát jó. - Sóhajtom, nem tudom, tényleg nem tudom mi baja, hogy még beszélni sem hajlandó, de most van más dolog, amin aggódhatok. Mondjuk úgy, hogy a könnyed magabiztosságom itt ért véget. Már nem harcos amazonként, csupán egy pici nyusziként kopogok be, és amikor beinvitálnak, már be is lépek, Sebastian pedig utánam. Kedvesen köszönök a doktornak, akivel kezet fogok, bemutatkozik nekünk. Itt csak számítógépek vannak, egy mikrofon, székek és persze egy nagy ablak, ami a tényleges gépre néz. Úgy néz ki, mint egy nagy henger, amibe engem bizony bele fognak húzni. Sóhajtok egy nagyot, majd leveszem az összes fém tárgyam, ahogy kérik, lévén mágneses hullámokkal működik az egész és biztosítom a dokit, hogy nem tudok klausztrofóbiáról.
- Itt viszont nem jöhetsz beljebb. - Mondom Sebnek a számat elhúzva. - De ott leszek az üveg másik oldalán. - Mutatok felé, kap még egy búcsúsimogatást, majd belépek a terembe. Lefekszem és csendesen várom, hogy a gép berregve behúzzon a csőbe, nem mozgok, mert most kábé fél órán át mozdulatlanul fekhetek. Ráadásul nem is hallok semmit, csak amit a mikrofonon mondanak, szóval gyorsan lehunyom a szemeimet és próbálom kicsit kikapcsolni az agyam, hogy ne meneküljek ki innen pánikolva. Persze, szólhatok, ha valami baj van, de nem akarom még egyszer. Szóval csak összeszorítom a fogaimat és végigfekszem azt a fél órát.

Szerencsére még nem jött rá, hogy halálfélelmem van itt, így hát hűen követem. A dokival azért kezet rázok, de alig szorítok rá, veszem is vissza. Na most nem vagyok valami magabiztos az is tuti. Nézem ahogy leveszi a fém cuccokat, lesem hogy mi a fene van itt. Most komolyan oda fog bemenni? És befekszik? Mondjuk nem lehet sok idő... Átnézik és jól van. De amikor odalép hozzám és közli... én itt maradok, ő megy, elkerekedik a szemem és szaporábban lélegzem. IITHAGY! Fenefenefene... Próbálok higgadt maradni, bólintok pár óvatosat, hogy oké, értem. Kapok simogatást, de én a keze után kapok, megszorítom. Megszólalni nem merek, félek hang se jönne ki rajta, vagy nem olyan, ami férfias. Szóval csak éreztetni próbálom, hogy itt leszek, maradok. Remélem...
Látom ahogy befekszik, figyelem, és... tik-tak. Tik-tak... nekem a következő öt perc is végtelennek tűnik, próbáltam kizárni a két dokit, de már nem megy. Remegő hangon szólalok meg, csendesen, nem nézve rá, mert félek meglátná a rettegést a szememben, hogy itt vagyok bezárva velük.
-Meddig tart..? - Eltakarom a szám, jó, nyugi Seb, semmi baj, biztos azt mondja pár perc, mindjárt jön. Igen, igen, addig is karolom magam, simogatom a sebhelyem a ruha felett, próbálok csendben túlélni.

- Még pár perc, fiatalember. - Mondja az orvos, bár én nem hallom, nincs bekapcsolva a mikrofon. Tőlem csak időnként kérdezgeti, jól vagyok-e, minden rendben, én pedig csak egyetértésben hümmögök, hogy semmi baj. Mert igazából tényleg semmi baj nincs. Elképzelem, hogy éppen csak fekszem, és semmit teszek. Elaludnom nem szabad, de attól még kellemes pihenés. Tulajdonképpen most kéne kihasználnom az időt a relaxálásra, de így nem megy olyan könnyen. Inkább elképzelem, hogy otthon, a tengerparton fekszem, a semmittevés közepette a forróságban, a napon pörkölődve olyan igazi, Callie-barnára. Bizony, az milyen jó lenne.
És mire feleszmélek, már megyek is ki a gépből, értetlenül pislogok a plafonra és csücsülök fel. Húha, nem is gondoltam, hogy ilyen gyorsan repül az idő, ha máshova képzelem magam. Felállok, kicsit... nem is tudom, úgy érzem magam, mint aki még nem teljesen van a valóságban, mintha most ébredtem volna egy szép, mély álomból. De ahogy visszamegyek a megfigyelőbe és Sebre pillantok, egyből felébredek. Értetlenül pillogok rá, hogy mi van vele.
- Seb, borzasztóan nézel ki... mi a baj? - Kérdem tőle tök értetlenül, miközben közelebb megyek hozzá. Hófehér, remeg, izzad, úgy néz ki, mint aki mindjárt összeesik. Lehet, hogy elkapott valami betegséget és nem mert szólni? Bár igazából nem is értem. Közben megkérnek minket, hogy kint várjunk, szóval fogom is a kezét, hogy ha engedi, kivezessem és ott várjam meg a válaszát.

Pár perc, már csak pár perc, azt már fél lábbal is kibírom... jajaja, segáz. Idegesen gyűrögetem a ruhám, de csak vánszorog az idő, csendben lekuporgok a sarokba egy székre, hogy ne zavarjam a munkát. Egyre rosszabbul érzem magam, lever a víz és szédülök. Mennék már, szabadulnék, de Callienek szüksége van rám, szóval várok. Igyekszem nem nézni a dokira, csak a hangja rezzent össze néha, ahogy Calliehez szól. Teljesen lesápadok, remegek, már-már feladom, mikor a doki mondja, hogy vége. Próbálom összeszedni magam, de már nem megy, lassan sírok a stressztől, hogy ki akarok menni. Kvára nem férfias, de nem tudok vele mit kezdeni. Próbálom lenyelni a gombócot a torkomban, nem remegni, de kevés a sikerem, túl rég ülök itt.
Rázom a fejem, hogy nem számít, de át kell karolnom magam, félek amúgy kiremegem a lelkem.
Mondják menjünk ki, hát gondolkodás nélkül megyek kijjelebb, de ott sem jobb. Messze a kijárat és én nem akarok sírni.
Látszik amúgy hogy nem fogok megszólalni, küzdök valami hányingerrel is, csak idegesen jár a szemem, eléggé csillog. De aztán... kiszúr egy nő, köpenyben van, nekem több sem kell. El is kezd jönni felénk, gondolom kiszúrta milyen állapotban vagyok, én önkéntelen lépek hátrébb, de ott a fal, de eddig bírtam. Fel sem fogom mi van, csak szépen, csendesen összeesem, ahogy elvesztem az eszméletem. A fél óra azt hiszem sok volt várakozással eltöltve, nem nekem lett ez kitalálva.

Ahogy kiérünk, Sebastian még mindig furcsán viselkedik és nem válaszol. Hiába fogom a kezét, nézelődik a folyosón és egyáltalán nem rám figyel. Mintha valami elvonná a figyelmét, remeg, izzad.
- Seb! Mégis mi a fene van veled?! - Kérdem egyre hisztérikusabb hangsúllyal. Nem tudom, mi a fene van vele, nem értem ezt az egészet. De ha mondana valamit, akármit, akkor talán tudnék neki segíteni. Nem is rossz ötlet.
- Mi a fenét csinálsz? Mondj már valamit, hogyan segítsek, mit csináljak?! - Na jó, Callie rage time beindult, de ahogy ellép tőlem, halálra vált tekintettel néz el mellettem. A falnak megy, én lépek utána, de hiába, nem tudok mit csinálni. Egy pillanat alatt veszíti el az eszméletét, hanyatlik a földre. Hála istennek egyhamar jön egy doki, hogy segítsen.

Egy vizsgálóban várok, csendesen. Seb kapott egy ágyat, kinyitották az ablakokat, hogy friss levegő jöjjön be. Finoman támasztom a homlokom, arcom eltakarva, igyekszem rendezni a gondolataimat. Istenem, miért nem mondott nekem valamit? Lehet, hogy tehettem volna valamit. Azt mondták, szóljak, ha felébred, szóval csak kettesben vagyunk. De mégis mi a jó fenét csinálok, ha nem ébred fel?! Azon kívül persze, hogy sírok, mert az megy. Még mindig megy.

Egyszerűen nem bírok neki válaszolni, félek elhánynám magam. Az nem hiányzik senkinek, főleg nekem. Utálok hányni, lehányni valakit főleg. Csak rázom a fejem, hogy semmi, semmi nincs velem, de ahogy közeleg a doki annyi nekem. Egyszerűen a dokifóbiám győz, összeesem.
Valamivel később térek magamhoz, de még mindig émelygek kicsit, talán azért sem maradtam eszméletlen ennyire kevés alvás nélkül is. Még dolgozik az adrenalin, nem tudom. Vagy csak az ösztön, hogy én itt nem tudok pihenni, mert hát ez egy klinika. Kicsit feleszmélek, rájövök hol vagyok, és hogy fekszem. Egy ágyon. Több sem kell, idegesen szedném ki ami karomban van, pedig nincs benne semmi, most nincs infúzió, se semmi, de már pánikolok.
-Callie... - Igen, ez pánikolós hang, nem akarok egyedül maradni, nem akarok itt maradni főleg nem egyedül, már állok is fel hogy elérjem, de kissé megszédülök. Nem jó kör, de menni kéne innen.
-Menjünk... menjünk... - Szinte könyörgöm, olyan mintha űzött vad lennék, de már mióta itt vagyok, több mint amit elviselek, kezdek teljesen bepánikolni, hogy itt tartanak, itt kell maradnom. Megint. De hagyja akkor bújok hozzá, mélyen szívom be az illatát, mintha sosem akarnám elengedni. Lehet soha nem is akarom... most valahogy nem tudok logikusan gondolkodni.

//1600. hsz <3//

Amikor Seb felébred, nem tűnik fel elsőre. Csak arra kapom fel a fejem, amikor megszólít, kétségbeesetten, mintha nem is tudom, mit csinálnánk vele. Pedig csak egy ágyikón pihen... illetve, mire odanézek, értetlenül, már nem is pihen, hanem áll fel. Látom rajta, hogy szédeleg, reflexből nyúlok utána, de úgysem tudom elkapni, még ha megint el is ájul. De neki csak én kellek, úgy bújik, mintha én lennék az utolsó mentsvára. Kétségbeesetten, remegve, én nekem pedig még mindig halvány lila gőzöm sincs, mi a fene van. Ideje túllépnem ezen az apróságon, ugyanis Seb egy dolgot kántál, hogy menjünk.
- Hova szeretnél menni, édes? - Kérdezem csak úgy mellesleg, halk, kissé megtört hangon. Közben monoton mozdulattal simogatom a hátát, hátha azzal sikerül kicsit megnyugtatni. Sóhajtok egy aprót, mert olyan, de olyan fáradtnak érzem magam. Azt hiszem, nincs több energiakapacitásom aggódni.
- Amíg ilyen rosszul vagy, édes, nem megyünk sehova. Nézz magadra, alig tudsz járni, vezetni sem fogsz így, az biztos, szóval szépen nyugodj le. - Nyugodtan, csendesen közlöm vele, mert egyelőre nincs erőm még csak veszekedni se vele, hogy vigyázhatna jobban magára. Pedig megtehetné, vagy szólhatott volna, amikor még nem volt az ájulás határán, az is roppant nagy segítség lett volna. Vagy valamelyik orvosnak, van itt rengeteg. Nem is értem, komolyan nem értem, mitől van megzakkanva.

-Csak ki... ki az épületből... - Bújok, az illata segít hogy ne legyen hányingerem, ahogy simogat kevésbé ijesztő az egész szituáció. Ha itt van velem, nem lehet bajom, ebben biztos vagyok. Lehet azért jöttem hogy a kezét fogjam, de erre én is rászorulok, arról nem volt szó, el kell engedjem!
-Ne... ne... félek... - Nyekergem, hogy itt akar tartani, attól megint pánikolok. - Csak menjünk ki... nem bírom... én csak a kezed akartam fogni... nem mondtad.. sokára jöttél... túl sokára... sok az orvos... menjünk ki... - Habogom neki, próbálva érvelni, hogy jól leszek, de nagyon nem megy, mert még mindig itt vagyok, ki akarok menni. Szökni akarok, el innen, mindegy hová, bár a kocsi is tökéletes. Az is otthonos, komolyan. De amíg itt vagyok benn, addig nem leszek jobban, hiába hiszi, nincs nekem bajom, csak hagy menjek már ki. De vele, nem akarom itt hagyni. Az nem lenne jó. Akkor is félnék, félnék mi lesz vele. Tudom, ez gáz, de hát most nem bírok uralkodni magamon.

- De... - Sóhajba fullad a kérdésem. Látszik, hogy felesleges a miérteket faggatnom, szóval inkább nem csinálom. Nincs erőm felesleges dolgokra, a semmiért tépni a szám, szóval megkímélem magam és inkább nem is csinálom. Csak simogatom Sebet, aki még mindig úgy bújik hozzám, mintha nem is tudom mi lennék.
- Félsz? Mitől? - Kérdem érdeklődve, mert a nyekegéséből nem tudok többet kivenni, mint azt, hogy valamitől nagyon fél, nem bírja, az orvosok, hogy menjünk ki. Zagyvaság az egész, mármint, mitől félne? Nem neki kellett abban a szarban feküdnie fél órát, én is féltem, mégsem ájultam el a folyosó közepén. Nem lehet, hogy ennyire fél, olyan nem létezik, hogy valaki ennyire féljen, ugye?
Kicsit eltolom magamtól, épp annyira, hogy a szemébe tudjak nézni, komolyan, határozottan.
- Sebastian, add ide a kocsikulcsod, jó? - Kérem tőle komolyan, nyújtom is a kezem, az biztos, hogy ilyen állapotban nem fog vezetni, és akkor mehet innen ki, ha szépen odaadja a kulcsát. Ameddig ilyen zavart, semmi garancia nincs rá, hogy nem fog az épületből kilépve a kocsijáig szaladni és elhajtani.
- Utána kimegyünk. - Ígérem neki végül, mert igaz nem értem, miért kell annyira kimenni, ha őt ez a tudat megnyugtatja...

-Hát... ettől... - Nézek körbe, a kórház, az orvosok, az emlékek, az a kiszolgáltatottság... utálom és félem az egészet.
Aztán kéri a kocsikulcsot. Ez gyanús... miért kéri? El akarja vinni? Akkor én hogy megyek haza? Itt akar hagyni?
-Itt akarsz hagyni? - Remegek újra, teljes a kétségbeesés. - Ne hagyj itt... - Kapaszkodom jobban bele, nem teheti ezt velem, semmi bajom!
-Menjünk ki most... nem akarom hogy a doki visszajöjjön. Az kéne... ahh... beadna valamit... itt is halok meg... - Szörnyedek el tovább, megtörlöm a szemem, húzom ki Calliet, menni akarok. Nem megyek valami magabiztosan, de elég elszánt vagyok, hogy ki akarok jutni.
-Csak... érjünk ki... akkor jól leszek. - Nyögöm ki végre, hogy ennyi kell nekem, nem több, semmi egyéb. A tudat maga, hogy elhagytam ezt a szörnyű kínzókamrát és akkor minden békés lesz.
Ha hagyja hogy kimenjünk és nem állít meg egy dokit sem, érezni hogy egyre jobban vagyok, ahogy közeledik a cél. Ha viszont megállít valakit, akkor nem kizárt hogy kicsordul a könnyem, hogy hagy menjek, mert nem bírom idebenn.

- Aham... - Na jó, úgy néz ki, tényleg a kórháztól fél ennyire, meg úgy az egésztől, legalábbis jobb magyarázatot nem találok. Még mindig nehezen hiszem el, de mindenek előtt el akarom kérni Seb kulcsait, nálam sokkal jobb helye lesz, amíg nem szedi össze magát kicsit.
- Eszemben sincs itt hagyni, de kérem, hidd el, jobb lesz nálam. - Én meg a vezetés? Jézusom, még amikor jól vagyok, akkor sem büntetem ezzel a világot, nemhogy ilyenkor. Két óra alvással. Minek néz engem? Jelenleg nem én vagyok a felelőtlen őrült, és nem én kapaszkodok belé úgy, mint az életembe. De azt szajkózza, hogy most kell eltűnnünk, össze-vissza beszél, alig bírom kivenni belőle, mit is akar pontosan.
- Mi...? Édesem, ebből nem értek semmit... - Állapítom meg, aztán elkezd rángatni, én meg úgy meg vagyok lepődve, hogy hagyom, kifelé terelgessen, közben azt bizonygatja, hogy csak menjünk ki innen és jól lesz. Én pedig belátom, hogy semmit nem fogok tudni kezdeni vele, amíg idebent vagyok. Csak leintem az értetlenkedő tekinteteket, hogy semmi baj, kézben tartom a helyzetet, pedig nagyon nem így van.
Pedig semmi nincs rendben. Csak azt várom meg, hogy addig jussunk ki, hogy ne lássanak a recepcióról, akkor állok meg és taszítom el magamtól Sebastiant, szorosan átkarolom magam, mert érzem, hogy darabokra hullok.
- Hagyd abba! Ne csináld ezt velem, most nincs jogod! - Kiabálok rá, könnyek között, mert annyira, hihetetlenül nem fair, hogy ő is ezt csinálja. Nem érdemlem meg. Tényleg ő az egyetlen ember, akire számíthatok, most mégis azt kívánom, bárcsak ne mondtam volna el. Bárcsak eljöttem volna egyedül...

-Nem... kinn odaadom ha még kell... - Még ilyenkor is amondó vagyok, Rómeót ne vezesse senki csak úgy. Ráadásul paranoidabb vagyok ha félek, szóval bizonytalan vagyok abban, tényleg nem hagy itt.
-Mindig a tűkkel jönnek... nem kell tű... - Nagyon logikus válasz, most én nagyon annak érzem. Amúgy kaptam már így nyugtatót, nagyon nem voltam boldog tőle, hiába nyugodtam meg.
Inkább húzom kifele, jöjjön, kövessen, menjünk ki, akkor majd szép lesz a világ újra. Nekem legalábbis, átmenetileg.
Kiérünk, végre, levegő, erre ellök, eltaszít és kiabál, de én örülök, hogy végre nyugszik a gyomrom, az idegeim. Mélyeket lélegzek, fáradtan nézek rá, csendesen beszélek.
-Nem direkt van elhiheted... Azt mondtad... menjek be veled és fogjam a kezed amíg... megvizsgálnak... erre fél órára ott hagytál összezárva... két orvossal egy szűk vizsgálóban... kvára nem foghattam a kezed... amíg fogom a kezed semmi baj nincs, de egyedül bepánikolok. Kimenni sem merek jóformán. Nagyon nem mondtad, hogy ....ez így megy, hogy ilyen hosszú... félek a kórházaktól és a dolgozóitól... de rég voltam ennyire... rosszul... otthagytál... sajnos... - Mert hát mikor konstatáltam, nem szó szerint értette a kézfogást, már késő volt, akkor mégsem mondhattam, kísérj ki és gyere vissza... De csendesen beszélek, nagy levegővételekkel, a színem is fokozatosan jön vissza, ahogy a remegés is elmúlik, csak a nyúzottság marad. Ha legalább aludtam volna... mindegy már. Eddig a térdeim támasztottam, végre ki bírok egyenesedni, de nem lépek felé, elvégre ellökött magától.

Hagyom, hogy Sebastian kitessékeljen az épületen kívülre, ott szedem össze magam eléggé ahhoz, hogy megálljak és ellökjem magamtól. Nem akarom, hogy hozzám érjen, tovább taszigáljon, azt sem, hogy úgy kapaszkodjon belém, mint egy koala. Mélyeket lélegzik, fáradtan pillant rá. Szegény, egy napot éjszakázott? Mindjárt megsajnálom, két hete ez a két óra volt a legpihentetőbb, amit aludtam egy huzamban.
Végighallgattam, amit mond, de valahogy nem sajnálom. Iszonyat nagy barom volt, amiért nem mondta ezt el nekem. Csak ennyit kellett volna mondania és nem kérem, hogy jöjjön velem. Vagy behozatom magammal a géphez, hogy közelemben legyek. És egyáltalán tudom, mi történik vele, nem kell pánikolnom, aggódnom, nem ájul el úgy, hogy azt se tudom, mi van vele. Valószínűleg nem lennék rá ilyen mérges, mint most és nem engem hibáztatna az egészért.
- Rendben, Sebastian, én elfogadom, hogy minden az én hibám. Igazad van, én voltam a hülye, amiért nem tudtam arról, hogy rosszul vagy a kórházakban. - Mondom neki halkan, megtörten, a könnyeimet törölgetve, mert kimondani talán még jobban fáj, mint érezni. - De én a helyedben elgondolkoznék, miben vagyok még jó mások hibáztatásán kívül, mert az már nagyon megy. - Most már emlékszem, hogy tegnap este is az én hibám volt, hogy Élias meg fog halni, mert én vagyok az, aki nem elég lelkes, reményteljes. Én voltam mindenért a hibás, a szar, aki nem csinálja jól a dolgait. Csak azt szajkózta, mit kellett volna másképp csinálnom, mit szúrtam el, és már akkor is igazán elegem volt belőle, de most már tényleg messzire ment. Tényleg nem fogom hagyni, hogy így viselkedjen velem, nem vagyok a lábtörlője.
- És ha most megbocsájtasz, meglátogatom az öcsikémet. - Teszem még hozzá, kellő mértékű hűvösséget erőltetve magamra, de még megvárom a válaszát, mert éljen a fair play.

Végre elmúlik a pánik, kezdek megnyugodni, de nagyon nem értünk egyet és nagyon nem ért engem. Nem újdonság, Callievel nem először érzem, hogy nem nem vagyunk egy hullámhosszon.
-Nem azt mondtam hogy a te hibád. Nem szoktam ennyire rosszul lenni. Annyit kértél fogjam a kezed, tagadtam volna meg? Majd összeestél a fáradtságtól tegnap, de még reggel is, kisebb gondod nagyobb volt, ugyan ki ment volna el veled? És nem tudtad, mert nem hangoztatom, hogy betegesen félek. Elég gáz ez önmagában is. - Sóhajtok még egy utolsót, hogy rendeződjön a légzésem. Fáradt vagyok veszekedni, nem is akarok.
-Te is elgondolkodhatnál, mi a fenéért nem tudok neked nemet mondani.... - Mondom csöndesen, mert nem hibáztattam, hanem magyaráztam, hogy amit kért és ami történt nem fedte egymást. Ő tudta mi lesz, én nem. Szüksége volt rám, nekem több se kellett. De lassan úgy érzem nekem nem lenne szabad senkinek sem segíteni, mert csak megkapom, mennyire hasznavehetetlen vagyok. Jah... legközelebb nemet mondok, mindenkinek jobb lesz. Keresnek mást, béke lesz.
-Megvárjalak vagy menjek haza? - Rá se nézek, kimért a hangom, olyan hűvös, lehet jobb lenne ha mennék. Ilyenkor semmi értelme a beszédnek.

- Akkor nem voltam hulla fáradt, amikor éppen halálra aggódtam magam, mert összeestél a folyosón? - Mutatok vissza az épületre, csak hogy emlékeztessem mi volt. - Vagy már akkor, amikor nem tudtál nekem semmit mondani? Te is tudod, hogy akármilyen gáz, el kellett volna mondanod. Nem lett volna szabad ezt csinálnod velem és utána a szememre hányni, hogy nem fogtam a kezed és nem mondtam, hogy meddig fog tartani. - Összegzem a történteket nemes egyszerűséggel, ha ő esetleg nem így látná. Mert ez volt, és ne mondja azt, hogy ez nem hibáztatás. Ne mondja azt, hogy nem kellett volna elmondania, mert igenis el kellett volna, hogy legalább tudjam, mire számíthatok, még ha velem is akar jönni.
- Mert felelőtlen vagy és nem gondoltál bele jobban. - Állapítom meg könnyedén, nem kell elgondolkozni. Nemet kellett volna mondania és elmondani, hogy ez van. Megértő lettem volna, annyira nem vagyok borzasztó, hogy ezután bármit is elvárjak tőle. Megcsináltam volna egyedül, ha tudná, hányszor erőszakoltam már meg a személyiségem az elmúlt napokban, nem érezné olyan nagy dolognak.
- Menj haza. - Jobb lesz neki, ha hazamegy és pihen, én pedig egyedül folytatom, amit idáig is csináltam. Én elhiszem Sebastiannak, hogy mennyi, hihetetlen sok energiát fektet a kapcsolataiba. De biztos vagyok benne, hogy nem a miénkbe.

-Normál esetben nem ájulok el, de a fél óra idegeskedés ilyen környezetben, egy óra alvással betett. Utoljára öt éve ájultam el, nem most volt. - Szögezem le, mert nem szokásom ájuldozni. Az utolsó két alkalommal alig volt bajom ráadásul.
-Azt hittem hányni fogok, nem kockáztattam. - Felelem nyugodtan a további kérdésre.
-Lehet, de alapesetben, csak lesápadok és remegek, semmi extra. Az a dolgom hogy a támaszod legyek, nem az hogy azon nyafogjak félek bemenni is. - Rázom a fejem lassan. - Ha elmondom lebeszélsz, mész egyedül. Azt hittem nem lesz baj. Tévedtem. - Bevallom hogy tévedtem, belátom, de attól még franc se gondolta, ennyire hosszú lesz és magányos a dolog.
-Nem láttad magad tegnap. - Nézek rá. - Ha azt mondtad volna megyünk a végzet hegyére, oda is mentem volna. Ezen nem volt mit gondolkodnom és ha felelőtlenség ám legyen. Csak az érdekelt, hogy segítsek és jobban legyél. Akkor sem bánom. Nem bírtam volna elviselni, hogy nemet mondok neked. - Mondom dacosabban.
-Jó. - Nem látom értelmét veszekedni. Igazából elfáradtam. Ha megoldódna egy gondom, jön egy másik. Általában vagy azért mert őszinte vagyok vagy azért mert segíteni akarok. Ha azt akarja ne várjak rá, nem fogok. El is indulok, felfogom mikor nincs rám szükség. Hív ha akar, de kétlem hogy fog. Majd ímélen megkérdezem pár nap múlva minden rendben van-e és ennyi. Ennek így most tényleg semmi értelme, de lehet később sem lesz. Jelenleg nem látom rózsaszínen a világot.