Az oldal teljes tartalmát csak regisztrált és elfogadott karakterlappal rendelkező felhasználók tekinthetik meg!
 
HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszót!
KARAKTERES HÍREK
2015/2016-os tanév II. félév
Üzenődoboz
USERES JÓSÁGOK
STATISZTIKA
ÖSSZESEN
81 fő - 46 férfi / 35 nő
VIZUÁLIS KOMM.
11 fő - 6 férfi / 5 nő
KLASSZIKUS KOMM.
12 fő - 7 férfi / 5 nő
MŰSORGYÁRTÁS
9 fő - 4 férfi / 5 nő
MARKETING KOMM.
7 fő - 2 férfi / 5 nő
FILMMŰVÉSZET
13 fő - 8 férfi / 5 nő
OKTATÓ
5 fő - 3 férfi / 2 nő
VÁROSLAKÓ
24 fő - 16 férfi / 8 nő
Latest topics
» Kapj le! - Louis és Reeven
Pént. Dec. 02 2016, 23:04 by Reeven Callagher

» Mit szólnál ha... ~ Julian&Usui
Kedd. Nov. 29 2016, 22:52 by Usui Kazuki

» Christopher & Kouji - it's your bad luck that you crossed my way
Hétf. Nov. 28 2016, 01:11 by Kouji Oohara

» Please, play with me!
Szer. Nov. 23 2016, 17:19 by Lana Evens

» Stanley Collins
Kedd. Nov. 22 2016, 20:33 by Stanley Collins

» Gyilkos szándékok Usui-Kenny
Szer. Nov. 09 2016, 17:45 by Kensington L. Lockwood

» Kaland haladóknak ~ Reeven&Seby
Hétf. Okt. 31 2016, 20:51 by Sebastian McBridge

» Aki indul: odábbáll; aki vitéz: helytáll. ~ Josh & Suzy
Vas. Okt. 09 2016, 15:43 by Suzanna Crystal

» Sarah és Daryl - második randi
Kedd. Okt. 04 2016, 15:11 by Daryl Brooke

» "Pörgés" Reev és Felix
Vas. Okt. 02 2016, 17:06 by Reeven Callagher

Top posting users this month
Samuel T. Collins
 
Eric A. Blake
 
Leopold K. Lindhardt
 
Reeven Callagher
 
Quentin Collins
 
Felix Kaleolani
 
Suzanna Crystal
 
Kensington L. Lockwood
 
Sebastian McBridge
 
Kőrösi Noel
 
Design: Izzie & Bree

A jobb megjelenítés érdekében használj Google Chrome böngészőt!

Share | 
 

 Minden végzet nehéz ~ Amelia és Sebastian

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2
SzerzőÜzenet
Amelia Simeon
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : ápolónő
Hozzászólások száma : 1178

TémanyitásTéma: Re: Minden végzet nehéz ~ Amelia és Sebastian   Csüt. Jan. 22 2015, 00:48

- Én nem szeretnék szakítani veled- mondom durcásan.- Nem dobok el egy barátot, mert komolyabban járok valakivel... De... abban egyet értünk, hogy át kéne alakítani a kapcsolatunkat, ha megtörténne, nem?- költői kérdés, immár kitárgyaltuk, nem is értem, miért feltételezi, hogy hajlandó lennék lemondani a barátságáról. Arról semmiképpen sem. - Az a baj..., az a baj, hogy félek elveszíteni téged!- kiszakad belőlem a vallomás, és meg is rémülök tőle. Ez ugye, nem félreérthető?
Nézem, és megint magamra haragszom, lényegében én fújtam fel az egészet, bolhából lett az elefánt, sok cécó..., de talán mégsem volt véletlenül, semmi sincs hiába, megint tanultam valamit, megint kinyílt a szemem.
- Nem érzem rossznak, ami közöttünk van, Sebastian. Nem mondom, hogy nem vágyom többre, de ...megelégszem ezzel, mert így békében vagyunk egymással. A kezdet kezdetén elfogadtam ezt, alkalmazkodtam, és ... megtanultam élni vele....- ahogy beszélek, egyre higgadtabb vagyok. Nem tudom, érzéketlennek tűnök-e. Nem tartom magam annak. Csupán a kapcsolatunkból kizártam a szívemet. Nem akartam beleszeretni, ha tudván tudom, Sebastian éppen úgy nem akar a "pasim" lenni, mint ahogy Lio nem akar(t). Minek bonyolítsam az életemet? Úgy tűnik, a (viszonzott) szerelem nem számomra lett kitalálva.
Nem igazán beszéltem eddig neki Lioról, ez nem olyan egyszerű, hogy találkoztunk, csak éppen a körülmények nem voltak megfelelőek. Mi rendesen elszúrtuk az elején, aztán időbe tellett, míg a félreértéseket tisztáztuk, de akkor más dolog került terítékre, és akkor még.... nem voltam ilyen rugalmas. Minden mindenre hatással van, így az is, ahogy Lio bánt velem, kihatott a Sebastiannal való kapcsolatomra, és viszont. Szavainak egy része mosolyt csal az arcomra, egy része kérdést:
- Mondd el, mit szeretnél?- valóban érdekel.
Nem tagadom előtte, mennyire szimpatikusnak tartom. Ha nem is vette észre, gyakran tettem rá utaló célzást, milyen rendes pasi (női szemmel). Az olyan típusú nők, mint én, összetennék a két kezüket, ha ilyen pasijuk lenne. De hiába dumálok, hiába beszélgetünk, nem igazán tudom felszínre hozni, amit gondolok róla, mert úgy tűnik, nem érti. Azt mondja, összezavarom.
- Látod, ez az... Érzelmekről sosem beszélgetünk. Gondolhatok, amit akarok, s mint kiderül, gyakran rosszul, és ne érts félre, nem csak veled kapcsolatban. Saját apámat is képes vagyok félre érteni. Félreértettem Liot, és egy csomó dolgot vele kapcsolatban, és beleképzeltem olyat is, ami nem volt ott, csak... elképzeltem... És veled is estem ilyen hibába, nem tagadom, megfordulta a fejemben, hogy szerelmes vagy, de azt mondtad, hogy nem..., hát erről beszélek- belepirulok a mondandómba, ez igazán kellemetlen. Nem is rá nézve, mert büszke lennék egy olyan sráccal, mint ő, ha ő felvállalna engem. És ami igazán meglepő, így érzek Lioval is. Csak vele kapcsolatban már éreztem "mélyebben", Sebastiannal kapcsolatban pedig ezt sosem engedtem meg magamnak.
- Nem vagyok csalódott- mondom, de lesütöm a szemem. Igaz ez? Talán egy picit mégis. Mi bennem a baj, hogy senki nem szeret annyira, felvállaljon, mint barátnő? Mi a baj bennem, hogy nem lehet engem nyíltan és őszintén szeretni? És nem csak Liora gondolok, hiszen ő beszélt egy különös, sötét titokról a múltjában..., de Sebastian? Nála vidámabb embert keveset ismerek.
A békülés jó, összebújni és csókolózni jó. Bármennyire fájdalmas is volt, meg tudtuk beszélni, és ezzel újabb elismeréseket szerzett nálam Sebastian. Nem érzem magam olyan cudarul, mint amikor Lioval vesztem össze, és nem is lett olyan vége..., szerencsére.
Az asztalhoz már jó hangulatban ülünk, bár a feszültség csak be-belopózik közénk. Az egyiket humorral ütjük el.
- Naná. De ha a náthád miatt hívsz, akkor is átjövök. Maxi kevesebb puszit kapsz és több kamilla-teát!- kacsintok rá.
És Lio, meg az esti programkapcsán...
- Nem szoktuk sehogy. Még nem randiztunk soha, és azt sem tudom, ez annak számít-e...- vonom meg a vállam, kicsit feszengve. Hát mondtam én, hogy nem egy átlagos kapcsolat a miénk!
- Elnéző vagy velem- nézek rá boci szemekkel, nincs ember a Földön, aki szeretne velem beszélgetni. Egyesek szerint szentimentális vagyok, mások szerint túl nyitott, valaki a közelmúltban pedig azt mondta: hideg. (Érzéketlen?) Hm.
- Hogy ismerjem a szokásait, látnom, tapasztalnom kellene őket, de... nem vagyok hozzá ennyire közel...- mondom visszafogottan. Sebastian szokásairól már könyvet tudnék írni.
Amúgy szeretnék olyan ember lenni, aki a csendből is ért. Nem csak Lioval kapcsolatban lenne hasznos, hanem sok más dologgal és személlyel kapcsolatban is. Talán én is konkrétabb lennék, és összeszedettebb, jobban érthető.
Lassanként befejezzük az étkezést és a terveimről kérdez. Olyan fura a hangja, mintha arra számítana, most fogom magam és elmegyek (és nem csak a veszekedés miatt). De ahogy mondtam, én szeretek vele lenni, és most sem szaladok el. Közel lépek hozzá, és ő az ölébe húz. Még Lio a téma, de a hangnem már meleg, mintha közös titkunk lenne az a fiú.
- Sebhelye éppen akad, a haja rövid, de hogy franciául tud-e...? - forgatom meg a szemeim.
Mintha azt provokálná, hasonlítsam össze őket, de célt ér, mert jelen pillanatban tudok olyat mondani, amiben Sebastian jobb, mint Lio... Tetszik neki a bók, elneveti magát, és aztán összecsókolózunk. Magához húz, erősebben és védelmezőn, elriasztva kettőnktől a terhes gondolatokat. Ringok az ölében, a nyakába bújva, amikor meghallom a kérdését. Megint elönt a pír, kicsit megfeszülök. Hát nem beszélgettünk róla eleget?
- Mit gondolsz, olyan sok pasas forgolódik körülöttem, hogy válogathatok?- kérdezem, kitérőn, de aztán vállat vonok. Ha már kitálaltunk egymásnak, éppen ezt is bevallhatom.
- Igen, ő. És igen, tetszik... De... - a szájára teszem az ujjaim, miközben gondolkodom, hogyan is fejezzem be. Nem akarom elmondani, milyen hatást vált ki belőlem, ha vele vagyok. Nem akarom elmondani, hogy úgy szerettem bele, még nem is ismertem (és most sem, hiszen most sem ismerem!), mert az olyan rossz fényt vetne rám. -... legközelebb majd már lehet, azt is el tudom mondani, ő mit akar tőlem... vagy mit nem.
Eszembe jut, hogy Sebastian talán aggódik a kapcsolatunk miatt, de aztán elvetem az ötletet. Nevetséges a feltételezés, hiszen (nagyjából) megbeszéltük, mi történne, ha lenne egy "harmadik". És miközben simogat, meg puszil, megint eszembe jut... Ha nem ismerném Liot, vajon szerelmes lennék Sebastianba?
Vissza az elejére Go down
Sebastian McBridge
Oktató
Életkor : 30
Foglalkozás : Fordító, oktató, tolmács
Hozzászólások száma : 3207

TémanyitásTéma: Re: Minden végzet nehéz ~ Amelia és Sebastian   Csüt. Jan. 22 2015, 01:41

-De. Örülök ha... igényt tartasz rám utána is. - Mondom őszintén, mert... olyan könnyen megfeledkeznek rólam önnön boldogságukban a lányok, még csak hibáztatni sem tudom őket.
Aztán kicsit meglep amit mond. Fél elveszít? Mosolyognom kell.
-Ketten vagyunk. - Nem is mondok többet, ha tudná, hogy én folyton ilyen félelmekkel küszködök.
Aztán hallgatom, ez a nehéz része. Hogy többet szeretne. Legalábbis akart. Már nem tudom.
-Sajnálom... Én... sajnálom. - Inkább nem mondok mást, még a végén hülyeséget mondanék. Jobb így.
-Hogy mit szeretnék? - Kérdezek vissza aztán, mert csak ennyi volt a reakciója és kicsit zavarba jövök. - Nem tudom... Csak veled lenni. - Nézek rá, valahogy ezt érzem. Ez a lényege. - Csomó mindent nem csináltunk még együtt... - Vonok vállat óvatosan, mert hogy jobban belegondolok, nem tudom mit szeretnék tőle. Már ezen kívül, de valahogy ide lyukadok ki mindig. Egyszerűen vele szeretnék lenni, néha nem csak péntekenként, hanem máskor is, hogy mást is csináljunk.
-Oh... még sosem voltam szerelmes, nem tudom milyen. - Ilyenkor érzem magam valami robotnak, mert ez gáz. Tudom, hogy az. Mindenki volt már... van aki már oviban is. Én meg... hagyjuk. - Én... ragaszkodó típus vagyok, de egy nőt sem akarok úgy... magamhoz kötni, hogy nem vagyok szerelmes. Az olyan... igazságtalan, vagy hogy mondjam. De mivel még sosem voltam... hát... de anélkül meg komoly kapcsolatot... félek olyan lesz mint a szüleimé... azt nem akarom. - Mondom csendesen, lesütöm a szemem. Ezt nem szoktam elmondani, de eddig egy lánnyal sem tudtam ilyenről beszélgetni, Eleen kívül persze. De Elee más, neki Josh kell, őt nem zavarja ha csak barátság van köztünk és az úgy jó. Ameliával meg már így is sokkal több dolgot meg tudtam beszélni, mint bárki más lánnyal, akinek udvaroltam.
-Biztos? - Nem tudom, annak tűnik. Félek mégis csalódott, csak nem mondja. - Őszinte nap van. - Próbálkozom be ezzel.

-Fúj... utálom az ízét... - Nevetek kicsit, nem, nem kérek kamilla teát. - A szex jó a náthára, tudtad? - Nevetek, na ha eddig nem gondolt kéjencnek majd most.
-Hát... szemszög kérdése, mi a randi. - Mondom szájpréselve, mert ebben nem tudok segíteni. Van hogy nem annak indul és az lesz, mint a mi első táncestünk.
-Nem hiszem. - Mondom teljesen őszintén, nem is értem mire fel mondja. - Én imádok veled beszélgetni, nem vetted még észre? - Mosolygok rá kedvesen, aranyos ahogy rám néz.
-Elég egy egy alkalom. Meg persze figyelni kell és nem árt komolyan venni a másikat... kaptam már orrba verést Allegrától, csak azért mert nem vettem komolyan. De az félig az én hibám volt. - Mosolyodom el, nem hittem volna hogy komolyan bántani fog. Hát... tévedtem. - De a lényeg, hogy... menj át hozzá mondjuk. Vagy legyetek nálad. Elég az. - Legalábbis szerintem, de nem vagyok szakértő.
-Ahh, látod, nem is különbözünk annyira! - Nevetek, nem célom versengeni, csak úgy mondtam, elvégre mindenki másért kedvelhető és másért terhes. Felesleges ezen gondolkodni. Inkább csókolom, az sokkal jobb, élvezetesebb.
-Persze. - Mondom ezt is magától értetődően, elvégre csinos és okos, végtelenül kedves, vicces... kell ennél több? Nekem nem kéne, nem is kell.
Bevallja tetszik neki, azért volt ilyen izgatott. Így azért sok mindent értek. Hát, azt hiszem hamarosan le leszek cserélve, ki kéne élveznem a csókjait, míg megtehetem. Az ujját a számra teszi, csókolgatni kezdem, megpróbálom bekapni hogy megszopogathassam. Rossz vagyok, igen.
-Hmm... én tudom a választ... - Fűzöm a kezem a kezébe ami a számnál van és megcsókolom. - Nem kell izgulnod. Nehéz téged nem szeretni. - Csókolgatom, szerintem most már nem fog félreérteni, bár lehet mégis. De nem hiszem, és komolyan gondolom, mert én szeretem Ameliát, de ugye sok fajta szeretet van, ez nem a szerelmes fajta. Legalábbis szerintem nem az.

_________________
"Entre deux coeurs qui s'aiment, nul besoin de paroles"
Vissza az elejére Go down
Amelia Simeon
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : ápolónő
Hozzászólások száma : 1178

TémanyitásTéma: Re: Minden végzet nehéz ~ Amelia és Sebastian   Csüt. Jan. 22 2015, 17:45

Igényt tartani... Nem tetszik ez a kifejezés, de értem, mire gondol Sebastian, és nem javítom ki. Számomra fontos a barátságunk (én annak értelmezem), számít, hogy péntekenként együtt töltünk néhány órát, és nem csak nyelvet tanulunk, hanem együtt eszünk, kéthetente táncolunk. Mindig úgy érzem, ezek az alkalmak energiával töltenek el, még ha el is fáradok, vagy mozdulni sincs már kedvem. A fizikai fáradtságot felülírja az, amit a lelkemmel tesz. Én már csak ilyen szentimentális vagyok.
Amikor azt mondja, ő is fél, hogy elveszít, felsóhajtok. Ezt azért jó tudni; és azt hiszem, jól is esik hallani, hogy "fontos" vagyok neki. Úgy érzem , beszélgetnünk kell, de fogalmi zavarba keveredünk, mintha nem teljesen értenénk egymást, és akaratlanul úgy fejezem ki magam, ami félreérthető. Amikor azt kérdezi tőlem, hogy érzem magam ebben a kapcsolatban, elárulom neki, hogy többre vágyom; de ezzel nem rá célzok, hiszen tudván tudom, esélytelen vagyok nála hosszú távon. Az élettől azonban nekem ennyi nem elég, én többet szeretnék... Bár még fiatalnak számítok, egyszer majd családot, gyereket (és ehhez elengedhetetlen egy szerető férj)...
- Ne, ne sajnáld... Nem a te hibád, hanem az enyém. - Hiba? Nem hiba, de másképp most úgysem tudnám megfogalmazni. A lényeg úgyis az, hogy annak, hogy így alakultak a dolgaim, nem Sebastian az oka.
Beszélek neki a lehetséges harmadikról, és a feltételezésről, hogy ő sem akar komoly kapcsolatot velem, és ez megint egy kicsit félre visz, mert Sebastian olyat hall ki belőle, ami nem teljesen igaz, legalábbis a szavai erre utalnak, viszont amikor erre kérdezek vissza, meglepettnek tűnik.
- Úgy érted, csinálhatnánk együtt programokat? - mintha maga sem tudná, mit akar tőlem; a "veled lenni"-t szeretném nem csak a szexre érteni. - Nem vagyok semmi rossz elrontója!
Bár még mindig sokat vállalok magamra odabent, talán szólhatnék, hogy ne legyen annyi túlórám. Ha felszabadítanám az időm, de nem érezném magam egyedül... Olyan régen voltam például moziban, színházban, koncerten...! Vajon ilyen dolgokra gondol Sebastian?
Aztán valamivel megint sikerül összezavarni, bár nem hiszem, hogy az a pár mondat az, ami kiakasztja, inkább az össze többi együttesen.
- Mi is a szerelem?- apró fintor a szájam sarkában. Valószínűleg én túlidealizálom ezt a dolgot, tinédzserként nagyon romantikus elképzeléseim voltak, és Nagy Fehér közeledése illett is a képbe... Csak az nem, amit AZ után csinált. Utána gyanakvó voltam és zárkózott, nem is engedtem magamhoz közel senkit, nem hittem senkinek és nem hittem el semmit. És aztán jött Lio, a fordított Csipkerózsika sztorijával, az égető érzéssel az ajkaimon a csók után... Baj az, hogy az ember vágyik arra szerethessen, szeressék?
- Azt hiszem, értelek. Én is ragaszkodó vagyok, sajnos, nem csak emberekhez, tárgyakhoz, ideológiákhoz is képes vagyok hosszú..., györtelmesen hosszú ideig ragaszkodni. Még akkor is, amikor régen vége van...
Fura módon érteni vélem Sebastian gondolkodásmódját, még akkor is, ha hónapokkal ezelőtt nagyon idegennek tűnt. Most, hogy belülről látom, mondhatni a részese vagyok, már értem, miért mondta, hogy nem történhet semmi rossz. Ami történik, az jó, az kellemes, az jó hatással van ránk. Kedveljük egymást, jót akarunk egymásnak (és magunknak).
- A szüleid... nem szerették egymást, úgy érted?
Feltétlenül kell egy szerelem a kapcsolatba? Ezen már sokszor gondolkodtam. Sebastian miatt átgondoltam dolgokat, ő sok dologra nyitotta rá a szemem, és arra jutottam, ha a szerelem amúgy is csak egy megfoghatatlan, és viszonylag rövid ideig tartó érzés, miért kergetem én olyan elszántan? Lehetséges, és utóbb be is bizonyosodott, lényegesen boldogabb vagyok "nélküle". Egyszerűen csak kiaknázom a lehetőségeimet, és örülök annak, ami van. (persze, emelett vágyhatok többre; csak nem annyira görcsösen.)
Megsimítom Sebastiant. Nem lehetett neki künnyű, ha rossz példa volt előtte.
- Az én szüleim elváltak. Bár nagy veszekedések nem voltak, amikor apu itt kezdett dolgozni, rájöttek, hogy nem akarják távkapcsolatban folytatni. Lehetséges, hogy korábban sem kötődtek már egymáshoz igazán... Utólag nehéz ezt megítélni...- mondok pár szót én is a szülői hátteremről. Nem tudom, miért érzem, hogy kell... Mintha bizalomért bizalmat adnék cserébe.
Rákérdez, csalódott vagyok-e, és a könnyebbik utat választva azt mondom, nem. A testbeszédem azonban árulkodó lehet, vagy ő kifinomultabb már a regéseimre, mert visszakérdez.
- Ilyenkor mindig előjönnek a régi önostorozó kérdéseim...- vonok vállat. Nem akarok beszélni róla. Már olyan régen kínoztam magam! Így elsősorban csak önmagamnak okozhatok csalódást, és nem mások nekem. Mindig ide lyukadok ki. - ... és a vége az, hogy az önértékelésem megint porba hullik...
...
- Én sem szeretem..., de nem is azért isszuk, hanem a gyulladáscsökkentő hatása miatt!- együtt nevetünk. - Egészen jó módszer!- helyeslek; nem hülyeség, amit mond, bár önmagában nem orvosság a szex, sokmindenre jó. Depresszióra is.
- Neked mit jelent randizni valakivel?- kérdezem érdeklődve, ha már itt tartunk.
Már észrevettem, hogy néhány fogalmom nincs teljesen a helyén. Mintha kevésbé lehetne árnyalni a nyelvet, mint magyarul..., vagy csak az én ismereteim szegényesek.
- Nem igazán tudom megítélni. Minden ember más és más, a kapcsolataik is eltérőek; én úgy érzem, jól elbeszélgettünk, és aztán kiderül, untattam valakit...- vállat vonok, nem igazán tudok ellene tenni. Pasikkal amúgy sem vagyok közlékeny, a munkatársaknak pedig nem igazán érdekel a magánélete, ahogy én sem szeretem, ha abban próbálnak kutakodni. Az, hogy ő így vélekedik rólam, nem általános.
- Veled könnyű beszélgetni, mert fogékony vagy mindenre és nyitott. Sok ismereted van, és szereted is hangoztatni a véleményed... Úgy tudzs vitázni, hogy nem vagy sértő, bántó, és ha kritizálnál is, úgy teszed, hogy ne érezzem magam rosszul...- mondom el neki a véleményem róla.
- Egy alkalom? - Nem, ebben nem hiszek. Ha így van, én ostoba liba vagyok, mert hagytam magam heteken át orromnál fogva vezettetni magam. - Taníts, Mester, mire kell figyelnem? - csillog a szemem, hátha mondd valami újat, bár nem hiszek az egészben. Én nem tudom kiismerni az embereket. Ehhez érzék kell, készség, képesség... Nekem más adottságaim vannak.
Kinevetem, amikor azt meséli, egy lány orrba verte. Azt hiszem, viccel.
- Nem valami jó környéken lakik... Tudod, valami gondja volt..., mert korábban egy elegáns bérházban lakott, most meg az Elm utcában... Jártál már arra? Félelmetes környék... Főleg a vége felé, ahol emelkedik az út...- ahogy felidéződik bennem az a nap, amikor arra tévedtem, magamon érzem a kutató szemeket, megborzongok. Nem szívesen mennék oda vissza. Kész szerencse, hogy akkor Lioba botlottam, és nem valaki másba...
Testközelben vagyok hozzá, és magához húz, ujjaim a hajával játszanak. Az ölébe ültet, védelmezőn karol át, a nyakához dugom a fejem.
Már azt hiszem, túl vagyunk a témán, ő még mindig visszapislog, én meg nem hiszem el, hogy még mindig jobban érdekli Lio, mint az, hogy itt vagyok. Ki kellene használnia, már tanulnunk kéne, de nem hagyja. Ahogy a választ keresem, az ujjaimat a szájára teszem, ne tudjon félbe szakítani. Megborzongat, ahogy csókolgatni kezdi... ez nem igazságos!
Azt mondja, ő tudja a választ, és megint megpuszilgat... De ezzel most ő zavar össze engem. Nem Lio nevében nyilatkozik, hiszen nem ismeri őt. Ha meg a magáéban...? Hogy is van ez? "Nehéz téged nem szeretni." Nem baj, nem érdekel. Legalábbis pillanatnyilag nem. A szeretet egy másik dimenziójában lebegek, könnyedén és boldogan. Lehet így is. Jó így is. Miért ne lehetnék boldog?


Vissza az elejére Go down
Sebastian McBridge
Oktató
Életkor : 30
Foglalkozás : Fordító, oktató, tolmács
Hozzászólások száma : 3207

TémanyitásTéma: Re: Minden végzet nehéz ~ Amelia és Sebastian   Csüt. Jan. 22 2015, 18:40

-Ez senki hibája, főleg nem a tied. - Én nem nevezném hibának inkább csak... amolyan kellemetlen állapotnak.
Mikor azt felelem, együtt lenni, azt hiszem igen, programokra gondolok, így bólintok.
-Aham... tudod... színház... vagy... séta a parkban vagy... akármi. - Vonok vállat, mert nem tudom, lenne-e kedve ilyesmikhez velem. De ahogy a következő mondatát hallom elmosolyodom. - Az jó. - Örülök, ha lenne kedve esetleg máskor is összefutni velem.
-Tudom, milyen a szerelem... látom. Csak még nem éreztem. - Sütöm le a szemem, nem vagyok teljesen hülye.
-Igen... elengedni nehéz. - Nyögök ennyit, mert nem szívesen beszélek erről. Nagyon is nehéz nekem elengedni, pedig muszáj. Annyiszor muszáj. Még mindig tanulom, pedig 28 éves vagyok.
-Nem tudom mennyire a szeretet vagy inkább a közös érdek tartja össze őket. Vagy a vagyon. - Mondom fintorral, de elszégyellem magam és lesütöm a szemem. A szülőkkel szembeni tiszteletlen viselkedés nekem bűntudatot okoz, mindig is irigyeltem Henryt, hogy ő nem hord ilyen láncokat. - Én... nem így akarok gyereket. Társat. Nem jó így felnőni, szeretnék szeretni. - Vakarom a nyakam kínomban, tudom, hogy a dolog nem ilyen egyszerű manapság, a szerelem érzete is kábé két évig tart, de... nem is tudom. Kicsit félek mi van ha elmúlik. Kiüresedik a kapcsolat? Vagy nem?
-Sajnálom... bár így talán jobb. Találhatnak... esetleg mást. - Mondom bizonytalanul, mert a válás is fura. Bár igazából az egy szakítás több papírmunkával, szóval... Csak amikor család van, gyerek... fura.
-Önostorozó? - Nem értem mire gondol, annyit kérdeztem csalódást okoztam-e... Aztán közli nem becsüli önmagát. Muszáj közelebb ülnöm, megsimogatnom. - Butaságokat beszélsz. Így vagy jó ahogy vagy. Nekem így tetszel. Igaz.... sok dolgot nem tudok, de... mi a gondod magaddal? Én túl naiv vagyok és önző. És nagyon nem értem mások érzéseit vagy mozdulatait, bármennyire igyekszem. Nem... vagyok valami jó társ, de próbálkozom. De neked ilyen hibáid nincsenek. Csak azt hiszed, nem vagy elég szép vagy okos... pedig az vagy. Nagyon is. - Mosolygok rá, mert kevés szebb nő van nála szerintem. És bármiről tudok vele beszélgetni, kell ennél több?

-Ahh.... a mézet sem szeretem, a gyógyszereket sem szeretem... nehéz dolgod lesz velem ha beteg leszek! - Nevetek, majd vigyorgok pajkosan, abban a gyógykúrában benne vagyok. Ki nem hagynék egy szeretkezést.
-Hogy... nekem? Hát... kettesben eltöltünk némi időt és... általában udvarolok. Csókolózok, szeretkezem, de nem mindig. Inkább ismerkedem, jól érzem magam. De több mint egy baráti találka, azt hiszem. Nehéz megfogalmaznom, talán franciául könnyebb lenne... - Vigyorodom el, amúgy nem hiszem. Igazából nem tudom pontosan. Olyan mint egy érzés, nehéz leírni.
-Miért, neked? - Hátha ő meg tudja fogalmazni, legalábbis pontosabban, mint én.
-Hmm... előfordul. De engem nem untatsz, hidd el. Akkor nem keresnélek folyton folyvást. - Mosolygok, de hát tény és való, nem keresem olyan emberek társaságát akik untatnak. Ebből gondolom sokszor, engem is azért nem keresnek egy idő után, mert unalmas vagyok.
-Oh... köszönöm... - Lepődöm meg, meg ritkán kapok ilyen dicséretet. - Bár már sokszor megkaptam, nem kéne ennyire hangoztatnom a véleményem... - Mosolygok. - De veled is könnyű beszélgetni. Nem tudom elképzelni, hogy nem. - Gyér a fantáziám, de komolyan, olyan kedves, miért lenne nehéz?
-Nem, hát pár, egy-egy. - Egy kevés, de egy pár a legalapvetőbb dolgokra azért rávilágít.
-Hátöhm... mint mondtam én nem vagyok ebben jó, én csak igyekszem minden szóra figyelni és emlékezni. - Rágom a szám, mert így is könnyen megbántok másokat, pedig nem is direkt.
Hát ha tudná, hogy nem viccelek... még belém is lett rúgva. Na mindegy. Én nőket nem bántok, szóval csak morogtam egy sort és túlléptem rajta.
(Lizzy egy horrorban él jeeee xDDD)
-Hmm, nem, még nem jártam arra. De van hogy ijesztőbbnek tűnik a környék, mint amilyen valójában. Ne féltsd. - Mosolygok rá, magamhoz húzom, csókolom.
Igazából érdekel Lio, mert Liát is érdekli, az élete része, fontos neki, én pedig szeretném jobban megismerni Ameliát. Fel sem merül bennem, hogy félreérthető, miért kérdezek. Inkább csókolgatom, közlöm milyen könnyű őt kedvelni, szeretni, de nem csak magamra értem. Szerintem tényleg nem lehet nem szeretni, ha megismeri az ember őt. Annyira kedves és törődő, ki ne akarná, hogy kedvelje őt Lia? De persze lehet naiv vagyok, fogalmam sincs, de nem is gondolkodom most ilyeneken. Igazából franciáznom kéne vele, de én most valahogy másképp óhajtok franciázni az az igazság. Elvégre kibékültünk, beszélgettünk, nem akarok olyan lenni aki csak a testiségre megy, de kívánom őt. A csókomon is érezheti, hogy kicsit szenvedélyesebb, örömöm lelem abban, hogy csókolhatom. Kicsit elkényelmesedtem, mikor vele voltam, valahogy kezdett természetessé válni, hogy érinthetem. Ma rádöbbentem, hogy ez múló állapot, szóval jobban meg kéne becsülnöm, így is teszek. Igyekszem kiélvezni minden érintését, mintha az utolsó lenne. Elvégre ki tudja, hogy hogy sül el a randija ma.

_________________
"Entre deux coeurs qui s'aiment, nul besoin de paroles"
Vissza az elejére Go down
Amelia Simeon
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : ápolónő
Hozzászólások száma : 1178

TémanyitásTéma: Re: Minden végzet nehéz ~ Amelia és Sebastian   Pént. Jan. 23 2015, 18:57

- Nem vagyok pesszimista. Valószínűleg, ha nem akarom majd annyira, előbb-utóbb úgyis belebotlok az "igaziba"...-vonok vállat. Már többször leszögeztem magamban, hogy nem keresem mindenáron a nagy Őt, és akkor hopp, egyszer csak ott lesz.
- Ó, szuper! Ezer éve nem voltam színházban... És jól esne néha kimozdulni is, úgy értem... akár városon kívül...- lelkes vagyok, ugyanakkor ábrándos is... Máris pörög az agyam, hányféle módon lehetne elütni az időt.
- Ne érts félre!- érintem meg a karját, mert megint úgy tűnik, rosszat mondtam- "Tapasztalatom szerint" mindenkinek mást jelent. Ez csak költői kérdés volt, nem gondolnám, hogy nincs elképzelésed róla- mondom neki békítőleg, szelíden.
Sebastiannal ellentétben -főleg fiatalabb koromban- gyakran éreztem úgy, szerelmes vagyok. Olvastam valamit, és szerelmes lettem az egyik szereplőbe, vagy éppen egy dalba, ami a rádióból szólt. Anyám kinevetett, szerinte nem lehet szerelmesnek lenni ilyen dolgokba, de én órákat tudtam eltölteni a kedvenceim "társaságában" (nem beszélve arról, hogy mennyire boldognak éreztem akkor magam. Amúgy magányos gyerek voltam.) Szóval, ha így nézzük, lehetséges, hogy én sem éreztem még igazi szerelmet, mert meghalni -mondjuk- senki kedvéért nem szerettem volna.
Amikor a búcsúról beszélünk, az elengedésről, a felejtésről, Sebastian egy pillanatra elkomorodik. Úgy tűnik, neki is megvannak a maga sebei... Lehet, hogy ez akadályozza meg, hogy higgyen a tartós kapcsolatokban? Az egyszer biztos, hogy a dolog fájdalmasan érinti, mindent elárul a mimikája. Nem is faggatom.
Apa, anya kerül szóba, mint példa a kapcsolatra, és annyit elrul, az ő szüleit inkább más dolgok kötik össze, és nem a szeretet.
- Számomra is fontos a bensőséges kapcsolat- mosolygok rá Sebastianra.- Biztosan naív vagyok, de én sem akarok válni. Azt viszont nem szeretném, ha csak anyagi dolgok kötnének össze a jövendőbelimmel. Arra törekednék inkább, hogy akinek egyszer igent mondok, azt tudjam szeretni életem végéig, és... jó lenne, ha ő sem gondolkodna másképp...
Sokan mondják, a szerelem gyorsan elmúlik, jönnek a hibák, a konfliktusok. Azt hiszem, ha az ember nem lila ködben látja a társát, és el tudja fogadni, amilyen, akkor ez nem változhat meg az évek múlásával. Tehát ha most tudom, hogy csendes tipus, nem fogom azért ostromolni, hogy mesélje el, milyen volt a napja. Beszél, ha akar... De ez nem lehet vita tárgya. Vagy ha egyéb hibája van... ha most elfogadom, fogadjam el 20 év múlva is. Megváltozni nem fog, vagy nem valószínű. Én sem leszek más ember, mint aki most vagyok... Neki pedig engem kell elviselnie.
- Tudod..., nem hiszem, hogy nagyon akartak maguknak más kapcsolatot, mert ők nem haraggal váltak el. Egyszerűen csak nem működött a dolog, hogy apa itt van, anyám meg nem hajlandó feladni a praxisát... (miatta)- A felismerés úgy hasít belém, mint valmi tőr. Anyámnak fontosabb volt a karriere, mint az apám. Bár... Őt sem kell félteni. Miért is hagyta ott Magyarországot? Nem, ezzel most nem akarok foglalkozni. Nem is az én dolgom. S mert a múlton már úgysem tudok változtatni, elég nekem, hogy most normális kapcsolatot ápolnak egymással (ahogy én tudom).
Azt kérdezi, csalódást okozott-e, és a kérdést megint tovább kell gondolnom, mert az első válaszomat nem fogadja (nem hiszi) el. Keserűen bevallom, hogy magamban keresem a hibát...
Ahogy közelebb ül, és simogatni kezd, mindjárt mosolyogni támad kedvem. Azt hiszem, megint félre értett, de nem baj. Az én logikámat úgysem érti senki.
- Emlékszel az első francia óránkra? Nem csak nyelvi órát adtál, hanem önismeretit is...- de aztán legyintek, nem lényeges az egész. A trükkök a tükörrel teszik a hatásukat, bár néha röhögök magamon. Szépnek lenni nem az én érdemem, hanem a szüleimé, genetika, és különösebben okosnak sem érzem magam, de sík hülyének nem tartom magam. Viszont... ha minden ilyen szép és jó... (és megint ez a kérdés), hogyhogy nem szeret senki? Mi baj van velem? Hiszen lassanként már magamat is megtanultam elfogani, szeretni.
- Amilyen hibáimat felismertem, azokon már dolgozom...- mondom könnyedén- és Lio szerint előnyömre változtam, de...- (ennyi még mindig nem volt elég...) rázom egy kicsit a fejem. Az sem biztos, hogy miattam ilyen. Hiszen... Ott az a "sötét" titok... Aztán Sebastianra nézek.
- Ne beszélj már butaságokat!- korholom most én őt.- Figyelmes vagy, kedves, mindig udvarias... Vicces vagy, nem hagyod, hogy az ember szomorkodjon melletted! Csupa szív vagy, hogyan is ne lennél jó társ? Nem hiszem, hogy sok olyan pasi rohangálna a földkerekségen, mint te! - mondom neki őszintén, nem csak bók szintjén, komolyan.
...
- Inkább az alternatív gyógyászat, mi?- kuncogok rajta. Receptre felírva napi 3x egy kis takaró alatti torna... Hát, khm. Ezt be tudnám vállani? Akárkiért biztos nem, de Sebastian nem akárki. Egye fene, oké, vállalom. (De ezt megtartom magamnak)
Aztán a randiról beszélgetünk. Figyelmesen hallgatom, ahogy erről beszél. Visszakérdez.
- Igen, valami hasonló... És amikor veled találkozok... az meg éppen nem randi... - kicsit megbillentem a fejem, elgondolkodva- legalábbis többnyire nem így gondolok rá.
Szó esik róla, milyen rossz beszélgetőpartner vagyok, és Sebastian cáfolni igyekszik.
- Nem is keresel....- lököm meg egy kicsit a könyökömmel, de csak évődök vele.
Aztán elmondom róla a véleményem, és látszik, örül neki.
- Áh, szóval egyesek szerint túl szókimondó vagy? Szerintem ez előny. Én szeretem ismerni a valódi gondolatot, és nem szeretek azzal szembesülni, hogy csak azt mondták el, amit én hallani szeretnék, ami kellmes... Érted? Elvégre nagylány vagyok, tanulni kell a kritikából is! Szóval..., ha van valami..., ha észrevettél valamit, csak szólj bátran!
- Hát jó, majd nyitva tartom a szemem, ha lehetőség adódik rá- egyezek bele. Ez nem rossz tanács. De amikor azt kérem, legyen konkrétabb, már nem olyan határozott. Inkább a részletekre figyel, azt hiszem.
Az a tanács, hogy menjek el Liohoz, kicsit megriaszt. Amikor véletlenül kavarodtam arra, teljesen bepánikoltam, és azt hiszem, nagyon nagy szerencsém volt, hogy ismerősbe (éppen Lioba) szaladtam bele. Ő maga mondta, hogy:
- Rossz környék. Valóban rossz. -( És Lio kimenekített onnan.)
Aztán kissé elfelejtődik Lio és a francia óra, ahogy belemelegedünk a csókba, mert bizony belemelegedünk. Kifejezetten jól esik, és megnyugtató számomra, ahogy ölel és bújik (és akar engem). Legalábbis fizikailag... Szeretem a közelségét, a melegségét, a puha bőrét, az illatát. Szeretm a csókját, és azt is, ahogy a vágy ébred benne (és bennem). Nem kéne... nem kéne ezt most abbahagyni?
Tudatom egy része úgy értelmezi, helytelen, amit csinálok, de ez a helyzet már ismerős, így gyorsan elhalgattatom. Nem tudom, hogy alakul az este, egyáltalán előrébb lépünk-e Lioval, vagy "csak egy gyors randink" lesz..., fogalmam sincs, mire számíthatok, és jobb, ha nem is gondolok bele előre, mert csak összeszorul a gyomrom, olyan ideges (izgatott) leszek. Sebastian csaknem igazi társam volt az elmúlt hónapokban, és úgy érzem, a csók, az ölelés, az összebújás... nos, mindkettőnknek jár még... Talán utoljára?
Vissza az elejére Go down
Sebastian McBridge
Oktató
Életkor : 30
Foglalkozás : Fordító, oktató, tolmács
Hozzászólások száma : 3207

TémanyitásTéma: Re: Minden végzet nehéz ~ Amelia és Sebastian   Pént. Jan. 23 2015, 20:10

-Állítólag így működik. Mások szerint végig ott van az ember orra előtt csak nem látja. Megint mások megint mást mondanak, ezen igazodjon ki az ember! - Mosolygok.
-Nekem jó, világlátott madár vagyok, nem okoz gondot. - Mosolygok, örülök, hogy eljönne velem akár messzebb is. Jól esik a tudat, hogy amúgy is ellene velem, nem csak a pénteki rutinunkban.
-Mindenkinek mást? Hogy lehet más? - Nézek rá, ez komolyan érdekel. Akit lehet faggatok, csak hát ilyennel előhozakodni alapból sosem szerencsés.
-Hát... akkor ketten vagyunk naivak. - Vonok vállat. Lehet én is túlkomplikálom. Annyira a tuti biztost keresem, hogy elfelejtem: olyan nincs. De ezt bevallani szintén nehéz lenne, mint oly sok minden mást is.
-Ki tudja, akkor lehet, ha valaki változtatna, újra összeköltöznek. - Mondom tovább bátortalanul, mert én nem ismerem a szüleit és nem tudom mennyire érzékeny rájuk. Én az vagyok a sajátjaimra, magamból indulok ki.
-Nos... annyit szoktam fecsegni, be kell valljam, nem emlékszem. - Mondom kínos-bocsánatkérő mosollyal. - De ha csak egy kis löket kell beszélgess velem többet. A bókjaim nem üresek életem. - Szélesedik ki a mosolyom, bátorítom őt ha ez kell, hogy jobban érezze magát. Nem fog nehezemre esni.
-Hát akkor meg? nem lehet elkapkodni, akkor jött és ment. Ezt lassan kell, ügyes vagy! - Dicsérem, noha fogalmam sincs miben változott, számomra olyan mint mikor megismertem.
Elnézően mosolygok, hogy itt bókol nekem, nagyon édes.
-Azért az hogy próbálkozom a vidítással és fel is vidul-e a másik az nem feltétlen fedi egymást sajnos, de igyekezni szoktam. Ellenben a saját öcsém bedobta a törülközőt, pedig ő aztán nagyon ismer... Van még mit tanulnom. - Mosolygok, de hálásan elhintek egy csókot az ajkaira. Tudom mik a hibáim, csak nehéz változtatni rajtuk az az igazság.

-Hát igen, a természet gyógyító ereje... - Vigyorgok, na jó, tényleg az lenne a legjobb, nem kell az ápolónői aspektus a dologba, külön öröm.
-Nem? - Megszeppenek. Nem randinak gondolja, mikor találkozunk? Nekem nagyon is randi. - Miért nem? - Kérdezem meg, mert... azt hittem ez neki is randi. Akár a mai nap is.
-Héj! Keresnélek én! Meg hallgatod a rádiót, közvetve mindig kereslek. - Mosolygok rá, ezzel még mindig zavarba tud hozni, hogy csak azért hallgatja azt az állomást, hogy tőlem hallja a híreket. Elképzelhetetlen nekem valahogy.
-Szólni szoktam. Látod, most is szóltam, ha valami bajom volt. Nem szeretem a tisztázatlan ügyeket. - Mosolygok, úgy örülök hogy vele meg bírtam beszélni egy csomó mindent és... igazából komolyabb vita sem volt. Lányokkal való komoly beszélgetésem egyik fénypontja Amelia.
-Hmmm, na jó, akkor ne mászkálj arra, aggódnék. Akkor találkozzatok nálad vagy máshol. Vagy menj vele. - Bólogatok helyeslően, hogy vigyázzon magára.
De elterelem a figyelmünk, csókolni vágyom, hosszan, vonzalommal. Nem is nehéz belefeledkeznünk, engem pedig hullámokban bizserget a vágy iránta. Ha hagyja, lesimítom a ruhája pántját a válláról és ott is csókolgatni kezdem, kezemmel a combján kalandozva. Nem tudom, neki van-e kedve most ehhez, nekem lenne, de még könnyen mondhat nemet. Ellenben ha nem teszi, akkor elcsábítom könyörtelen, újra felfedezve meztelen bőrét mindenhol, átviszem a hálóba, hogy kényelmesen legyünk. 8-ig van időnk még...
Minden esetre elviszem ha kéri, nagyon szívesen, valamint a találkozóhoz is sok sikert kívánok és halkan megjegyzem, ha van valami, szeretném ha szólna. Na igen, ez lehet önző dolog tőlem, de pici közöm nekem is van a dologhoz és jó lenne tudni, mi lesz velünk holnap vagy épp holnap után.

_________________
"Entre deux coeurs qui s'aiment, nul besoin de paroles"
Vissza az elejére Go down
Amelia Simeon
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : ápolónő
Hozzászólások száma : 1178

TémanyitásTéma: Re: Minden végzet nehéz ~ Amelia és Sebastian   Hétf. Jan. 26 2015, 10:23

- Az örök törvény, hogy nincs rá törvény. De elég sokan vagyunk a világegyetemben, csak van valahol valaki, aki hozzánk való!- kuncogok. Ritka az az eset, amikor éppen előttünk van, csak nem látjuk...
A beszélgetésben odáig jutunk, hogy megbeszéljük, akár kibővíthetnénk a találkozóinkat más programokra is. Mint kiderül, ez alól egyikőnk sem zárkózik el, sőt.
Az érzések taglalása során viszont némi félreértés csúszik küzénk, és a szerelem is szóba kerül. Sebastian azt mondja, ő még sosem tapasztalta meg, én pedig azt, nincs is konkrét válasz a kérdésre, "mi a szerelem".
- Tudod...- mondom elgondolkodva- mást jelent nekem, és mást neked... Mást jelentett pár évvel ezelőtt és most, és valószínűleg tovább változik majd a véleményem. Most azt mondanám, számos jó dolgot kapcsol össze, foglal és gyúr egybe, ami két ember között kialakulhat testi és lelki szinten és még azt sem állítanám, az a legjobb, ha minden ideális... Szóval, bonyolult, és nagyon egyéni és lehet pillanatnyi, múló érzelem is, vagy éppen életre szóló... - megvonom a vállam. - Látod? Most sem tudnám pontosan meghatározni, mit is jelent, maximum körbe tudnám írni..., de ezt is a pillanatyi érzéseim és szükségleteim sugallnák.
Aztán elnevetem magam és rápillantok.
- Tipikus női zagyvaság, mi? - Lehet arra számított, majd lila ködről beszélek, vagy szívet szorongató érzésekről.
- Te mit gondolsz a szerelemről? - Naná, ha már én lapot terítettem, kiváncsi lennék az övéire is.
A szüleink példájából mindketten okulunk, és annak ellenére, hogy azok különbözőek, mi mégis egy véleményen vagyunk. Ettől jó érzés tölt el; talán remény is, hogy nem csak ketten vagyunk, akik képesek így gondolkodni, erre törekedni. Nem mellesleg -hangosan ugyan nem mondom ki-, de elkönyvelem magamban, ha valaki képes így gondolkodni a szerelemről, a barátságról sem vélekedhet másképp. Azaz Sebastian sem az a fajta, aki hagyja elveszni a barátait, a kapcsolatait.
- Nem hiszem, hogy működne, Sebastian- mármint a szüleim között- Eltelt azóta több, mint tíz év... Én megelégszem azzal, hogy jóban vannak, és nem marakodnak. Nem tudnék villámhárító lenni...- Anyámmal szembeszállni rémálom.
Amikor kislány voltam, igazából akkor sem láttam a szüleimet "együtt élni". Hol az egyikőjük dolgozott, hol másikuk, amikor otthon voltak, akkor is gyakran "dolgoztak" még, bár a betegeket nem hozták haza (szerencsére). Mindeketten előadásokra jártak és kongresszusokra, évente egyszer voltunk nyaralni közösen, örültem, ha az felölelt hét napot.
Az érzelmek feszegetésének azonban van egy negatív kivetülése is. Azt hiszi, csalódást okoz nekem azzal, amilyen ő. (Pedig hatalmasat téved!)
- Nyugi, önmagadban a társaságod, a személyiséged elég hozzá, hogy emlékeztessenek néhány dologra. Különben sem fukarkodsz nekem kedveskedni... mondhatni, el vagyok kényeztetve!- nevetem el magam. Tényleg, mindig van valami szép szava. Nagyon figyelmes. Emlékszem, kezdetben mindig zavarba hozott, ha megjegyzést tett rám, bókolt vagy kedveskedett. Gyakran ki is tértem előle, vagy cáfolni próbáltam. Igaz, most sem tudom jól kezelni a bókokat, de legalább már nem jövök "annyira" zavarba, mint régen.
- Nem attól működök jól, amit mondasz, hanem attól, ahogy mondod, ahogy bánsz velem...- Próbálok arra célozni, nem arra vágyom, folyamatosan szépeket mondjon nekem, hanem hogy érezzem az őszinteségét, a vonzódását, a jókedvét...
Vállat vonok, sután, nem érdektelenül, de ehhez nem tudok mit hozzáfűzni én sem. Lehet, hogy valóban változtam, és lehet, mégsem. Kicsit mintha határozottabb lennék, de nem mindenkivel és nem minden helyzetben. Még mindig kevés az önbizalmam, de már nem bújok el a nehézségek elől, könnyebben teszem túl magam kudarcokon és kevésbé érzem sértve magam, ha kritika ér. És ha úgy vesszük, egyik sem vált hátrányomra.
Nem lehet szó nélkül hagyni, hogy hogyan látom őt, és úgy érzem, most ki is kell mondani. Érdekes módon, mintha most ő keresne ellenérveket, pedig erről akart lenevelni...
- Ezt hogy érted?- akadok meg egy kicsit. Nem értem, mire céloz a testvérével kapcsolatban. Értetlenül és kissé szomorúan nézek rá.- Mi történt?
Örülök a puszijának, de félek, ez most megint menekülés. Talán nem is akar beszélni róla, csak kicsúszott a száján valami... Nem várható el, hogy mindent megbeszéljen velem. És igaza van. Erre én sem vagyok képes.
...
Rötyögünk az alternatív gyógymódokon, oldódik közöttünk a kórház okozta feszültség. Sosem hinném, mi okozza a következő nagy kérdést: a randi.
- Ööööö, izé...., rosszat mondtam?- kérdezek vissza, mert látom, kissé megleptem. A "miért nem" pedig engem lep meg.
- Hát...- Lehet randi az, ami már szokássá vált? Az óra, a táncest, még az együtt alvás is, ha úgy jön ki. Kissé óvatosan válaszolok - Talán azért, mert szokványos értelemben "nem járunk".- Valahogy a randizást összekötöm a "fiúzással", azzal az ismerkedéssel, amikor szeretnék valakivel tartós kapcsolatot kialakítani. Lehet, hogy (helytelenül) az érzelmekkel kapcsolom össze. Ő úgy fogalmazott, "több, mint egy baráti találka", de ha a "több" a szexet jelenti, én nem akarom így definiálni. Lényegében fogalmam sincs, hogyan definiálnám a kettőnk kapcsolatát, hiszen abban semmi rosszat nem látok.
- A randi...- teszem hozzá megfontoltabban keresve a szavakat- mindig rejt valami meglepetést, nem? Legalábbis így képzelem. Valamilyen információ titok a másik előtt, mindaddig, míg le nem zajlik. Mi... tudjuk, hogy mikor, hol találkozunk, és hova megyünk, és majd mit csinálunk, erre előre készülsz, készülök... Benne van, hogy főzünk, együtt eszünk, de ezekben korábban megegyeztünk...- Na igen, a vacsora néha meglepetés, de... - Ezzel most megbántottalak?- kérdezem, és megsimítom a haját.
Nem tudok igazán elmenni rajta. Néha nagyon érzékenynek tűnik, máskor ő kezeli higgadtabban a dolgainkat. Emlékszem, amikor először mentünk táncolni, akkor valóban úgy éreztem, valaki randizni visz, de aztán rájöttem, ebbe nem szabad beleélnem magam. Könnyű a jót megszokni, és nem akartam magamnak még egy csalódást.
- Igen, ez igaz...- mondom sóhajtva, és lahejtom a fejem. Éjszakai műszak után, ha ő délelőttös, szívesen hallgatom a hangját, eszembe jut mindig az is, hogy reggelizni kell, és este, ha lefekvés előtt hallgatom, akkor meg olyan, mintha személyesen nekem mesélne (mindegy, hogy a napi híreket olvassa fel), mert ismerem, mert el tudom őt képzelni, mert akkor "ott van velem". Mint mankó. Mint jó barát. Mint...
- Igen, igaz- simulok megint hozzá, hálásan, szeretettel- Te sokkal bátrabb vagy, mint én.
Szeretem benne, hogy szókimondó, hogy nem tartja magában a dolgokat, hogy mindenről (csaknem mindenről) képes nyíltan és fesztelenül beszélgetni. Vele szemben még mindig én tartom magam zárkózottnak, pedig gyakran ért az a vád, nagyon nyitott vagyok.
Még szóba kerül Lio, de jól tudom, ha sokáig ő marad a téma, elveszítem a koncentrációs képességemet és megint zizi leszek, mint amikor megérkeztem. Inkább a nyugalomra lenne szükségem, és azt gondolom, Sebastiannak is, amit már megszoktunk egymás közelében.
Könnyű vele ellazulni, az ölelésébe bele olvadni, csókot kezdeményezni, amikor minden érintése vágyat csihol bennem. Szeretem őt, fontos számomra, és most nem is akarom, nem is kell elutasítanom a közeledését. A hálószobában kötönk ki, hogy a magunk módján szeressük egymást.
...
- Sebastian... elaludtunk!- Nyolc előtt néhány perccel térek magamhoz, pillantok az órámra és ér a jéghideg felismerés.
Vissza az elejére Go down
Sebastian McBridge
Oktató
Életkor : 30
Foglalkozás : Fordító, oktató, tolmács
Hozzászólások száma : 3207

TémanyitásTéma: Re: Minden végzet nehéz ~ Amelia és Sebastian   Hétf. Jan. 26 2015, 22:23

-Reméljük, ha nem, az elég szomorú lenne! - Mosolygok szélesen, igaza van, biztos találunk valakit.
A szerelemről kérdezem, hallgatom a válaszát, mit is gondol róla. Elég összetett, de ő többet tapasztalta mint én, logikusan is hangzik. Könnyebben befogadható számomra, mint az, hogy egyszer csak elönt a rózsaszín köd és csak az a lány jár a fejemben, senki és semmi más. Nem hiszem, hogy ne jutna eszembe Henry vagy Josh, vagy bárki más... ijesztő is.
-Értem... szóval szerinted sok fajta van, különböző mélységben. - Jutok erre, de max kijavít ha tévedek.
-Nem-nem, általában azt kapom válaszul, hogy hát akkor csak a másik van vagy hogy "azt fogod tudni, ha szerelmes vagy". Na hát én sosem tudtam hogy az vagyok, erre két megoldás van: vagy nem tudtam vagy nem voltam. Na mindegy. - Nevetek, igazából szeretnék az lenni, olyan dolog ez amit mindenkinek meg kell tapasztalni legalább egyszer, tudom én, szóval nem is akarok kimaradni. Csak.. ez nincs megrendelésre.
-Hogy én? Nem is tudom... annyit olvastam róla, láttam másokon... Néha szépnek gondolom, néha ártalmasnak... főleg ha látom mennyire nagy fájdalmat tud okozni, akkor ijesztő is. De... Mindenki azt mondja megéri, hogy jó érzés. Hogy teljesebb tőle az ember, az egész élet... csak félek nem vagyok képes rá. De az milyen már? Szeretnék valakit egyszer... máshogy szeretni, ha érted. Ha kedvelek valakit megszépül, szerelem nélkül is gyönyörűbbnek tudok látni egy nőt, anélkül is a kedvére akarok tenni mindenhogy de... jó lenne tudni, milyen szerelmesnek lenni. Azt hiszem. - Bár félek beleszeretek valakibe, nem kellek neki és hajj, de jó, rögtön csak a negatívumát kapom, fantasztikus.
-Villámhárító? Miért neked kéne annak lenni, nekik kell megbeszélniük a problémáikat, ha egymással van gondjuk. - Ráncolom a homlokom, mert nem tartom fair dolognak mást használni stresszlevezetőnek, főleg nem a gyereket.
Kérdezgetem aztán biztos nem-e csalódott bennem, mert ilyenkor mindig ez van, de próbál meggyőzni arról, hogy szó sincs erről (ahogy én is győzködöm, hogy ő így jó ahogy van, már szerintem.)
-Hmm, én emlékszem hogy mondtad sosem voltál elkényeztetve, épp itt az ideje. Továbbra is tartom, hogy megérdemled! - Mosolygok szélesen rá.
Kicsit nézek rá aztán, ezt hogy érti, de sejtem mire akar kilyukadni. Elmosolyodom melegebben.
-Nem is tudnék másképp viselkedni veled, te miattad viselkedem így, a te érdemed. Így mondhatni magad miatt "működsz" jól édesem. - Somolygok, de tényleg így gondolom. Olyan kedves és bájos, nem tudom elképzelni, hogy ne legyen hozzá egy jó szavam, ne mosolyogjak, ne örüljek.
Szóba jönnek a hibák ugye és megemlítem Henryt, meg hogy nehéz velem együtt élni. Most én vonok vállat sután. inkább játszom a kezével, nem is tudom, nem vidám téma, pedig nem is szomorú, ha azt vesszük.
-Semmi sem történt. Egyszerűen túl aggodalmas vagyok és komolyan vettem, hogy vigyáznia kell magára, hogy felelősséget vállaltam érte. Henry... nos... rászoktatták a heroinra. Csak egy nyár volt de... több év volt mire lelkileg is felépült. Epilepsziás lett tőle, az elvonás megviselte. Megértem ha négy év állandóan velem sok volt neki, de... nem volt más aki segített volna, szóval tudom magamról, láttam rajta, sok a háklim és nehéz hallgatni a sok hülyeségem. - Mosolyodom el, de boldogabban, ne érezze azt szomorú vagyok mert ez történt. Azaz szomorú vagyok persze, de neki nem kell, meg már elmúlt, Henry elvileg tiszta én pedig rákényszerítem magam, hogy elhiggyem neki. Muszáj.
Ameliának pedig elmondom, mert... ha a szerelmi életem meg tudom vele beszélni, akkor úgy érzem akármit. És elég régen ismer, talán ideje lenne kicsit személyesebb dolgokat is elmondani néha, főleg Henry kapcsán, mert Henry az életem közepe továbbra is. Ha nem kíváncsi rá, úgy is szól. Gondolom én.

Az ebéd már komolytalanabb, de némileg visszacsempésződik egy kis komolyság a randi fogalomkör miatt.
-Nem, nem, csak... miért nem? - Kérdezem újra, fejtse ki, mert nem értem. Ha nem randi a mi találkánk akkor mi? Baráti találkozó? De annál több, nem? Vagy nem? Tudni szeretném ő hogy gondolja, főleg, hogy tudom meg is osztja és nem is akad fenn azon, hogy megkérdezem.
-Oh... - Ilyen fejem is van, hogy aha... jó erre nem gondoltam, tekintve én senkivel sem "járok". De jobban kifejti, figyelmesen hallgatom. A simítás és a kérdés meglep, kicsit el is nevetem magam, belefordulok a simításba, majd elveszem a kezét és összecsókolom. - Édes, dehogy. Csak érdekelt. Ezen miért bántódjak meg? Nem. De ha valakivel találkozol az utcán, csak megbeszélitek mikor hova mentek nem? Találkozó hatkor a kávézóban. A mienk is ugyan ez, csak elvileg mindig ugyan az a forgatókönyv. Annyi hogy nem virágot és bonbont adok, hanem mondjuk ebédet főzök, sütit sütök, ilyenek! - Nevetek kicsit. - És ez a titok dolog... nem tudom, azért mondanám randinak a találkozóink, mert én ezek alapján mondhatom, mindig valami pluszt megtudok rólad, amit eddig nem tudtam, mindig jobban és jobban megismerlek, ami a randevú lényege. Valamint nincs kőbe vésve a program, ha átjössz és azt mondod márpedig ma étteremben eszünk és mozizunk, akkor az lesz! - Vigyorgok, simogatom a szép kezét. - És persze hogy készülök rá, várom, de egy randi már csak ilyen nem? Készülsz rá, nem csak beesel rá, ha komolyan gondolod... - Emelem meg a szemöldököm somolyogva, szerintem mi nem beszélünk annyira más dologról, mégis másképp érezzük, csak nem jöttem rá, mi ez a markáns eltérés. Még. De hátha kifejti mit gondol erről.
-Ezt most úgy mondod mintha baj lenne kedves... - Nézek rá, hogy sóhajt és lekókad a feje kissé. Lehet mégiscsak sok vagyok neki? Mondjuk a rádiót ő kapcsolja be, senki sem kötelezi... engem mindig meglep vele, hogy még nem unta meg.
-Bátrabb? - Kérdezem aztán, mikor már az ölemben van. - Ez nem bátorság, hanem makacsság. - Nevetek. - Nem szeretem azt érezni, hogy nem értek valamit, főleg ha valakit nem értek, aki fontos nekem. Egyszerűen kerülni akarom a félreértéseket, semmi jó nem származik belőle. Talán ezért is kérdezek sokat, ettől meg tolakodónak vagy túl kíváncsinak tűnök. A bátor jelzővel még nem illettek! - Vigyorgok, mert ez sokkal szimpatikusabb, meg kell hagyjam.
De nem kell sok, elcsábítom, vagy ő engem, nézőpont kérdése, el is vonulunk a hálóba, ahol jól érezzük magunkat. Azzal nem számolunk, hogy az alvás is beficcen a nagy lazulásban és punnyadásban.
Elszundítok, arra kelek hogy felriad. Ahh, ezt sosem szerettem.
-Hmm? Édesem, írj neki smst hogy késel egy negyed órát. Fürödj le, öltözz fel, csinosítsd ki magad ha szeretnéd, elviszlek. Majd kárpótolod valahogy, szerintem lesz ötlete, mivel tehetsz a kedvére, nyugi. Siess, öltözöm én is. - Nyugtatom meg, attól függően milyen gyors hamar indulhatunk, kocsival hamar nála vagyunk, majd kicsit jobban nyomom a gázt. Tudok olyat, csak megszoktam a kényelmes tempót.

_________________
"Entre deux coeurs qui s'aiment, nul besoin de paroles"
Vissza az elejére Go down
Amelia Simeon
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : ápolónő
Hozzászólások száma : 1178

TémanyitásTéma: Re: Minden végzet nehéz ~ Amelia és Sebastian   Kedd. Jan. 27 2015, 23:53

Minden olyan könnyűnek tűnik. A téma is, amiről beszélgetünk, pedig amikor egyedül elmélkedem rajta, ez fájdalmasabbnak és nehezebbnek tűnik. Amikor egyedül vagyok, sokkal nyomasztóbban hat rám a magány, a jövőképem sem "rózsaszín". Mintha misztikus lenne ez a szerelem dolog, pedig valakinek nagyon könnyen megy (és azt gondolom, nekem is könnyen menne, ha lenne megfelelő vevő rá). Bár az ötlet, hogy a Föld összes lakosát figyelembe véve látok csak esélyt a boldogság megtalálására azonban Sebastian arcára is mosolyt csal.
- Különböző mélységben...- harapok rá a kifejezésre. Ez nagyon tetszik, ez... Ez egészen közel áll ahhoz, amire gondolok- Igen, valami ilyesmi.
Őt is megkérdezem, és olyan választ ad, amit én szoktam hallani a fiatal kollegáktól; mert nem tagadom, szoktunk odabent erről beszélgetni, bár egy jó ideje én már leszoktam erről.
- Lehetetlennek tartod, hogy... valaha már te is átélted már, csak... valamiért eltemetted az emlékét? - felpillantok rá, de nem hagyom rajta a szemem. Ki tudja, egy-egy történés milyen hatással lesz az ember életére. Lio titka, Lip balesete... (magamat is sorolhatnám... Vajon nem befolyásolt, mi történt sok-sok évvel ezelőtt?)
Szimpatikus a válasza, amikor visszakérdezek. Tetszik, hogy a teljességet látja a szerelemben. Azt hiszem, én is valami ilyesmit keresek, mégpedig olvasélmények és filmélmények alapján (amit valaha csak megírt/megélt valaki). Nem tévedhet annyi ember, költő, író, zenész! Időnként úgy érzem, rátalálok olyan gondolatokra, olyan érzésekre, amelyeket képes vagyok teljesen magamévá tenni, mintha belőlem születtek volna, vagy hozzám szólnának... egyszerűen csak megérintenek és nem vagyok képes szabadulni tőle. Azt hiszem, ilyen lehet a szerelem is... Csak nem egy gondolat, hanem hús-vér formában. Képtelen vagyok szabadulni tőle.
- Én azt hiszem, ez csak rajtad múlik...- mondom neki gyengéden. Megtapasztalni valamit nem olyan nehéz. Szerelmesnek lenni nem nehéz. Az sokkal nehezebb, hogy az érzést ne hagyjuk kihunyni... A szerelem nem olyan dolog, amit megszerzünk, és magunkénak tudhatunk. Azért folyamatosan küzdeni kell. Legalábbis tenni érte...
A szüleink kapcsán szóba hozza, az enyéim talán újra összejöhetnének. Örülök annak, hogy jó kapcsolatban vannak egymással, mert vannak az ismerőseim között olyanok is, akiknek a válása nem volt éppen szívderítő. A villámhárító kifejezés is innen ered, a két szülő akaratlanul ostorozza szeretteit a saját sérelmeivel...
- Ó, nem, nem hiszem, hogy ezután veszekednének, ha eddig nem tették, én csak... általánosságban mondtam- harapom be a szám, hisz újra példáját adtam, milyen félreérthető vagyok.
Külső szemmel talán vicces, ahogy egymást győzködjük a másik "tökéletességéről". Lényegében egymással ki vagyunk békülve, úgy látszik, csak magunkkal nem. Van min dolgozni!
- Ó, már értem! Látod, olyan régen volt már, hogy el is felejtettem!- mosolygok Sebastianra. Valóban, egyszer a fejébe vette, hogy kedves lesz velem, de azt a szokását azóta sem felejtette el. Valamikor az "őskorban" még nagyon szerencsétlennek éreztem magam. Most pedig szerencsésnek. Nagyon szerencsésnek!
Most is nagyon előzékenyek vagyunk egymással. Mindketten a másikra mutogatva ismerjük be saját jó tulajdonságainkat. Nem ez a tökéletes szimbiózis?
- Akkor tartsa meg Isten a jó szokásainkat!- kacsintok rá szélesen mosolyogva.
Persze, az élet nem fenékig tejfel, Sebastian azt mondja, ő sem hibátlan, és éppen a saját öccsét hozza föl példának. Ahogy játszani kezd a kezemmel, úgy érzem, nem a legkellemesebb téma következik, először azt hiszem, terelni fog, de aztán mégis beszél, és olyan dolgokat mond el a testvéréről, amiről eddig sejtelmem sem volt.
- Úgy gondolod, még mindig megvan az esélye, hogy visszaessen?- kérdezem. Négy év hosszú idő. Ha azalatt Sebastian vigyázott rá, talán elég időt kapott Henry, hogy teljesen hátat fordítson a drognak, főleg, ha "csak egy nyár volt", és nem évek függőségét kellett felszámolnia. Bár a drogelvonó nehéz terület. Egyesek szerint egyetlen alkalom is függővé tehet. Egy biztos, én soha nem próbálnám ki. Annál jobban becsülöm az életemet.
- Nem, nem vagy hülye. És ahogy a nyelvtanulásnál, valamit újra és újra ismételni kell, hogy berögzüljön, ez így van az élet más területein is. Főleg azokon, amik nehezünkre esnek. Időt kell hagyni, hogy a dolgok berögzüljenek, megszokottá váljanak, és ez nem megy másképp, csak ha eleinte az unalomig ismételjük őket. Lehetsz unalmas. Nem baj, ha ezt vágják a fejedhez. Legyél hatékony! Ha azzal éred el, hogy csináljon valamit helyesen, hogy az agyára mész az ismételgetésével, akkor azért fogja megcsinálni, mert már unja hallgatni. Nem mindegy? Elérted a célt. És van, ami nem megy másképp...- felkelni reggel, lefeküdni időben... Ó, mennyit vitáztam erről anyámmal annak idején!
Közben észre sem veszem, hogy újabb határt léptünk át, olyan könnyedén történt. Beavatott valamibe, amiről a legtöbb ember nem szívesen beszél. Család, Henry, a drog...
- Most hol van a testvéred? Hol él? Mivel foglalkozik?- Úgy érzem, szereti a testvérét, kötődik hozzá, és megkönnyebbülést jelent neki beszélni róla. Legalábbis a mosolyában benne vannak az érzelmei.

A randi kérdésével megint vékonyabb a jég alattam. Szívesen tekinteném randinak a találkáinkat, de akkor önkéntelenül hozzákapcsolnám, hogy Sebastian a fiúm (az udvarlóm), és akkor már nem lehetne visszafogni a fantáziám (és a kollegáimét sem), szóval már az elején, amikor megbeszéltük, mi is ez (vagy jobban mondva, mi nem), én szándékosan kerültem ezeket a kifejezéseket. A péntek esték így "táncos esték egy jó barátommal". Szót nem ejtek róla, hogy együtt is alszunk (meg egyebek). Ez is struccpolitika?
Ezt is kedvesen beszéljük meg, én attól félek, hogy megbántom, ő pedig minden gesztusával igyekszik meggyőzni, hogy nem. Elnevetem magam. Ez is egy olyan dolog, amit túldimenzionáltam.
- Valld be, azért ha egy lány arról beszél, randizni megy, akkor mindenki azt feltételezi, hogy nem csak barátok találkozásáról van szó... Kombinálni kezdenek, érdeklődni, ki a pasi, mik a szándékai, ilyesmi... - pirulok bele a mondandómba. Nem jobb az ilyet elkerülni? Nem akarok idegeneket beavatni a magánéletembe... De aztán elmosolyodom, és bólogatok, végül is, teljesen igaza van. Nem kéne mindent túlbonyolítanom- Oké, jól van, igazad van!- nevetem el magam.
- Nem, dehogy baj!- emelem rá a tekintetem, mert a sóhajomat már megint félre érti- Már-már függő vagyok. Tudod, ha a hangodat hallom, a nevetésed is eszembe jut, és attól... valahogy én is jobban érzem magam!- Hát nem sokkal jobb mosolygos emberekkel ébredni vagy azokkal zárni a napot? Számomra ilyen élmény Sebastian. Csak azért hajtom le a fejem, mert bizonyos tekintetben igaza van: ő minden nap velem van, ha én úgy akarom...
- Igen, ezzel én is így vagyok. Csak valaki nem képes... megbeszélni a dolgokat. Mintha azt mondaná: nem akarlak ezzel terhelni, úgysem tudsz segíteni, változtatni rajta... Pedig a dolog nem erről szól- kicsit elkomolyodom, több este is az eszembe jut, amikor vissza lettem utasítva. Talán azért vonulok gyakrabban hamarabb vissza, és nem hatolok a dolgok mélyére, amikor lehetne.
- Azért vagy bátor, mert bevállalod! Tudod, mennyire félek, hogy ilyesmi miatt fordulnak el tőlem? - érzem, hogy kitágul a pupillám, a szívem is hevesebben kezd verni. Ó, bár bölcsebb lennék, és jobban érteném az embereket! Miért ilyen az egyik, miért olyan a másik? Miért nem akar mindenki viszály és félreértés nélkül élni? Miért nem vagyunk képesek mindanniyan kommunikálni?
Aztán nem sokkal később egymás karjában alszunk el. Hogy mi ébreszt fel, nem tudom megmagyarázni, de rögtön úgy érzem, összetört bennem valami. Félelem jár át.
- Ah, bár ilyen egyszerű volna!- nyekergek és közel állok a síráshoz, pedig nem történt semmi jóvátehetetlen. A telefonom után matatok, Lio számát csörgetem, de csak csöng, csöng... nem veszi fel. Minek küldjek sms-t, ha esetleg nincs is nála a telefon?
Sebastiannak igaza van, egy gyors zuhany nem árt, kicsit rendbe is szedem magam, de az egész nem tart tovább negyed óránál. Egész végig azon jár az agyam, otthon kellene lennem, ott várni rá, ezt kérte... Vajon mit fog tenni? Bemegy? Megvár? Kinyit magának egy sört? Nézelődik majd a lakásban? Egyáltalán, nála lesz a kulcs, amit adtam neki?
- Tényleg elviszel? - szinte könyörgök. Jelen pillanatban azt sem tudom, hozzá hogyan jöttem. Vezetni nem vagyok képes, és mást elviselni sem, a taxit kerülném, ha lehet. Ideges vagyok, ismét a telefonom nyomkodom, de megint nem járok eredménnyel. Lio nem veszi fel. Rossz előérzetem támad.
Vissza az elejére Go down
Sebastian McBridge
Oktató
Életkor : 30
Foglalkozás : Fordító, oktató, tolmács
Hozzászólások száma : 3207

TémanyitásTéma: Re: Minden végzet nehéz ~ Amelia és Sebastian   Szer. Jan. 28 2015, 01:08

-Értem. - Bólogatok, ezek szerint megértettem mit szeretne mondani. Valakit jobban belehabarodunk, valaki felszínes marad, amolyan szalmaláng. Van benne valami, ami azt illeti.
-Nem tudom. Van egy lány, azaz már nő, akivel tíz éve egy nyarat komolyan eltöltöttem kamaszként. Ő azt állította szerelmes voltam én is akárcsak ő, de... nem is tudom. Nagyon hiányzott nekem, az hogy mindennap együtt legyünk, élvezzük egymás társaságát, bolyongjunk a falujában, de... nem is tudom. Inkább dühített, hogy apám nem engedi hogy visszatérhessek hozzá, hogy lássam újra, legalább egy hónapig, pár hétig. Nem tapasztaltam olyan mély fájdalmat, olyan szívfacsaró űrt, mint amiket szoktam hallani másoktól és ez elbizonytalanít. De azt sem tudom az ész vagy a szív döntése volt, hogy ezután ne akarjak komoly kapcsolatot, mert úgy sem válhat komollyá, tekintve, folyton úton vagyok. - Vonok vállat. Lehet mindkettő, nem bírom eldönteni. De nekem ott volt Henry is, erősen lekötötte a figyelmem, az is tény.
-És ha eltemettem volna, most előjött volna a szeretett nőt újra látva, nem? - Na ez a másik. Callie is rég kiábrándult belőlem, jegyese is volt, szóval kétlem a dolgot.
-Remélem, nem szeretnék valami szerelmi bájital löttyöt venni valami kuruzslótól! - Nevetek, bolondozok csak, jobb így elütni, mert amúgy eléggé különcnek érzem magam tőle, de nem a jó értelemben.
-Oh... értem. De ez általánosságban sem jó. - Állapítom meg mosolyogva, mert édes ahogy beharapja az ajkát.
-Akkor talán egész jó nyomon járok! Elfeledtetem veled újra, hogy valaha ilyesmi is szóba jött! - Vigyorodom el, jó cél, nekem tetszik. Kihívás, édes a jutalom, teljesen jó.
-Úgy legyen! - Nevetek, ha ilyen jól kijönnénk mindig az nagyon jó lenne. Remélem még sokáig magam mellett tudhatom így vagy úgy. De valahogy úgy érzem ezután a beszélgetés után, hogy menni fog. Josh óta pedig bizakodóbb is vagyok, szóval fejlődöm azt hiszem.
Ahogy terelődik, sodródik a téma, az öcsémnél ér partot. A kérdésre próbálom felvenni a kimért brit mosolyom, mint mindig ha számomra kényes téma kerül szóba, de megremeg a szám. Túl intimen vagyunk, nehéz. Nem is emelem a tekintetem rá, a kezét mustrálom.
-A hit fontos dolog. - Préselek ki magamból ennyit, mert nem tudom az előző eset óta vehemensen állítani, hogy ez baromság. A saját hitem bicsaklott meg és próbálom újjáépíteni, mert Henry miatt ez fontos. Muszáj hinnem ebben, benne, különben nem lesz jó vége egyikünk részéről sem.
A legyek unalmas kifejezésre felhorkanok, de nem bántólag, inkább jelezve: ez nekem nem megy.
-Tudod eléggé francia habitust képviselek. A franciáknál az egyik legrosszabb tulajdonság az unalom. Mindig is nagyon féltem tőle, unalmassá válok, hát ha még a saját öcsém un rám? Elviselhetetlen. De... neki talán nem is a napi rutin fájt, hogy mindig az én főztöm eszi szinte, az én hangom hallja, az én érintésem érzi... - sóhajtok, ez is kicsit fura lett mára, tekintve a legutóbbi beszélgetésünk, de folytatom. - Inkább az volt a baj, hogy mellettem mintha egy kalitkában lett volna. Arany kalitka, mindennel ellátva, de kalitka. Szabadulni vágyott, de ezzel az is járt, én ne legyek ott. A börtön őr senkinek nem hiányzik szabaduláskor. De azt hiszem jól boldogult az utóbbi két évben csak... érzelmileg még mindig vannak problémái és nem tudom hogyan oldjam fel őket benne, mert kevés ha hangsúlyozom, normális amit és amiket érez. Nincs életcélja. Nem találja a helyét. De ezt én nem adhatok neki, neki kell megtalálnia. Próbálom ösztönözni de... nem egyszerű. - Mosolygok Ameliára, bár van bánat is a mosolyomban. Egyre nehezebb elnyomni, minél többet beszélek róla. Annyira szeretném ha Henry boldog lenne, de úgy érzem, én nem tudom azzá tenni. Egyedül nem.
De könnyedebb lesz a mosolyom ahogy újra kérdez.
-Eddig itt élt pár hónapot, most el kellett utaznia a barátjához. Kicsit ingázik. De jön vissza elvileg, lehet ő is letelepszik, ahogy én is tervezem. De jelenleg... felhagyott a színészettel, keresi mi való neki. Fiatal még, van ideje. Nem mindenki olyan mint én, hogy tíz évesen már fixen tudja, mi érdekli. - Mosolygok, fura kis srác lehettem.

-Igen, de nekem nem csak a barátom vagy. - Nézek rá mosolyogva, hogyha én mondjuk Joshnak emlegetem, akkor fel sem merül bennem egyelőre, hogy Amelia csak a barátom. Ő a szexpartnerem is és a lány, akinek udvarolok. Mert én megteszem, jól esik, amolyan flörtön túl nem lépő viszony ez, de talán ezért is tetszik. Mindig benne van az izgalom magva, hogy hova fejlődhet a dolog, vagy épp persze nem. De utóbbira nem szeretek gondolni.
-Ejj, nem ezt várom, hogy vakon igazat adj, csak érvelek! Szeretek "vitatkozni", diskurálni, szellemesen eszmecserét folytatni, tudhatnád! - Nevetek, hogy beadja a derekát, nem ez volt a cél.
Elmosolyodom, hogy megint leszögezi, nem azért sóhajtozik mert baj. Bár be kell valljam, a következő szavai megint zavarba hoznak, nem is tudom van-e még lány aki képes minden alkalommal zavarba hozni. Szerintem nincs.
-Értem... azaz nem értem, mert a rádióban másképp beszélek, de... amúgy... ha gondolod fel is hívhatsz ha beszélgetnél velem alvás előtt, ilyesmi... - Vetem fel csak úgy, kissé bátortalanul mondjuk, mert nem tudom ezt mennyire tartja tolakodónak. De szívesen beszélgetek telefonon bárkivel, akár csak pár percet is, csak úgy alapon. Callie is élőbbnek érzi a kapcsolatunk és kevésbé idegeskedik nap végén állítása szerint, ha van kihez szólnia. És nekem is jól esik, Ameliával is szívesen beszélgetnék, ha lenne kedve.
-Igen... tudom. Tudod... ezt teljesen meg tudom érteni. Én is ilyen vagyok. Mármint... a saját gondjaimról nehezen beszélek. Nem nem azért mert más képtelen segíteni vagy hasznos tanácsot adni csak... látom hogy elszomorítom azokat, akiknek tényleg számít, mert kedvelnek, és pont mert én is nagyon kedvelem őket a szívem szakad meg, hogy elszomorítom őket, mikor azt szeretném ha boldogok lennének. Persze ha a probléma közös, mert kettőnk között áll fenn az más, azt csak együtt tudjuk megoldani. De lehet csak a vitákat kerülik, engem sokszor ezért utasítanak el, mert megbeszélném de el van könyvelve, nem érteném meg és vitatkozni rossz. - Vonok vállat, sajnos nekem sincsenek jó tapasztalataim, ami azt illeti. Amelia egyedi eset nálam, Josh-sal sem tudtam ilyen könnyen beszélni a gondjaimról, mert annyira empatikus, rögtön a szívén viseli a dolgot és megbánom, hogy elszomorítottam. Annyit nem ér a dolog, hiába szeretem Josht és osztanék meg vele bármit.
-Édesem... Ha nem beszéljük meg a feszültség gyűlik és gyűlik. A családomban csak én vagyok ilyen, hogy elmondom mi a bajom. Mindenki más elfojtja, aztán egyszer előtör és... letaglóz. A hatvan gond összegabalyodott fonalát csak ollóval lehet elvágni, mert a szép lassú kicsomózás esélytelen. De ha elvágod, semmi sem lesz olyan mint volt. Nekem ez nem kell, inkább unszolom a másikat mondja el mi a baj, beszéljük meg többször ha kell, de nem is kell sietni. Ritka hogy egy beszélgetés elég, pedig az emberek azt hiszik, ez lenne a normális. Aki pedig amiatt fordul el tőled, hogy érdekel mit gondol, törődsz a kapcsolattal, akarod tudni mit érez, gondol a másik, hát megérdemli, már bocsánat. Persze mondanom könnyű, általában magam alatt vagyok ha ez van, de magamnak is magyarázom,ahogy most neked, hogy ez nem kéne baj legyen. Nem? - Persze lehet most megcáfol és okosabb leszek.

-Édes, egy randiról illik késni, főleg a nőnek. Alap. És negyed órába nem halhat bele, ha komolyan akar látni. Ne félj. - Próbálom álmosan nyugtatni, én is utálok késni, de ez egy baráti találkozó nem munka.
Összekészülődik, addig én is rendbe szedem magam, hálát adok a szemészemnek, hogy a kontaktlencse olyan, ami bírja ha elszundítok benne. Volt már belőle bajom a régiekkel, az a horror nem kell megint.
-Persze egyetlenem, nem is kérdés. Amelia! - Lépek oda és a tenyereim közé veszem az arcát. - Lio a barátod vagy egy halálos ágyon váró beteg? Nem az élete múlik azon a pár percen. Meg fogja érteni ha elaludtál, rengeteget dolgozol, ő is bizonyára tudja. Mély levegő, hamar ott vagyunk, na gyere szépen. - Noszogatom kifele, hogy öltözzön fel, felöltözöm kabát-cipőbe én is és magamhoz veszem az irataim és a kulcsaim.

_________________
"Entre deux coeurs qui s'aiment, nul besoin de paroles"
Vissza az elejére Go down
Amelia Simeon
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : ápolónő
Hozzászólások száma : 1178

TémanyitásTéma: Re: Minden végzet nehéz ~ Amelia és Sebastian   Szer. Jan. 28 2015, 03:42

Sebastiannal belemélyedünk a szerelem téma boncolgatásába. Miért ilyen könnyű erről beszélgetni vele? Ő miért nem zárkózik el? Lio miértvteszi? Nem sokkal egyszerűbb és kellemesebb így átbeszélni problémákat, mint nyitva hagyni kérdéseket? A gondolatok átsuhannak a fejemen, nem tudok nem Liora gondolni, főleg, hogy vele tervezem eltölteni az estémet. De olyan jó itt lenni, Sebastiannal!
Mesélni kezd egy lányról, akivel tíz éve volt kapcsolata, és gyorsan kiszámolom, 17 éves volt akkor. Miért is ne lehetett volna szerelmes? Figyelmesen nézem az arcát, a szemét, a száját, ahogy beszél. Kirajzolódik előttem egy gondtalan nyár emléke, és az én lelki szemeim előtt ez bizony szerelmi történet, ha nem is mélyült el (hiszen nem maradt utána űr).
- Látod, akaratlanul te is az irodalomból ismert érzésekre alapozol, amikor a szerelemre gondolsz... Szívfacsaró űr? - mosolygok, de elnézően. Oké, hogy én romantikus alkat vagyok, és elhiszem, hogy létezik ilyen, de az nem jön máról holnapra. Olyan furcsa elhinni, hogy Sebastiant ez a hiány bizonyította el, de nem kételkedem a szavaiban. Egy kicsit megijedek, amikor arról beszél, folyton úton van. Ugye, nem akar elköltözni mostanában?
- Hacsak nem olyan társra lelsz, aki hajlandó veled tartani tűzön-vizen át- ha már romantika. Én nem akartam elszökni Lioval a Föld másik oldalára? Ő nem akart más ember lenni -értem? Amikor ez az eszembe jut, megint úgy hiszem, létezik a szerelem. Lemondtam róla, úgy éreztem, nem lehet az enyém soha, semmilyen formában, senkivel, és néha... Ott van a remény, hogy tényleg létezik, és csak egy karnyújtásnyira van.
Aztán a jelenről beszél. Hogy már nincsenek olyan érzései azzal a lánnyal kapcsolatban, mint akkor (ha volt valami).
- Adj időt magatoknak. Tíz év nagy idő. Mindketten megváltoztatok... Vagy nem kívánod úgy a társaságát, mint akkor? - kérdezem halkabban. Szokatlan, hogy egy másik lányról beszélgetünk, egy kicsit szorongok is a válasza miatt, pedig, ha valamit, nagyon szeretném, ha Sebastian boldog lenne. Őrült mód megérdemelné.
Aztán elnevetjük a dolgot, hogy külső befolyás nélkül is ránk talál majd a nagy szerelem, bármikor is jön el az ideje. Amúgy Sebastiannak nem lenne nehéz dolga. Ki ne venné szívesen, ha így bánnának vele, mint ahogy ő, például velem? Egy nő akkor igazán nő, ha a férfi nőként bánik vele. Lehet, hogy ez is valami libanevelő újságból való, de van benne némi igazság. Saját magamon tapasztalom a hatásait.
Az újrakezdés, a válás, a villámhárítás aztán egy kicsit eltérít bennünket az eredeti vonaltól, pedig megvallom, nagyon élvezem a vele való beszélgetést. Nem sok lehetőségem volt még ilyen mélységekben beszélgetni vele, de nagyon szimpatikus, ahogy megközelíti a dolgokat. Még akkor is, ha időnként fogalmi dugóba keveredünk, egész jól jövünk ki belőle.
- Nem, nem jó. Persze, hogy nem!- rázom hevesen a fejem- Csak azt akartam mondani, nálunk nem kéne ettől tartani. A szüleim elég intelligensek, hogy maguk között oldják meg a nézeteltéréseiket... ha vannak egyáltalán...
Biztos akkor is voltak, aikor megbeszélték, elválnak. De én nem nagyon vettem észre, hogy vitatkoznak. Apa már néhány éve itt élt, amikor a döntés megszületett. És lehet, csak anyám volt jó titoktartó. Mindenesetre drámák nem zajlottak előttem, és postásnak sem használtak, hogy egymásnak üzengessenek...
Megint kellemesebb téma, a mi kapcsolatunk. Nem rejtem véka alá, hogy hatással van rám, ő pedig azt vallja meg, ne esik nehezére. Összemosolygunk, ez nagyon jó dolog, tagadhatatlan. Mivel egymásnak mondunk köszönetet a jó tulajdonságainkért, az "úgy legyen" sem marad válasz nélkül.
- Ámen!- s mintha így vált volna teljessé a kör. Mintha szövetséget kötöttünk volna, hogy örökké segíteni fogjuk egymást, jó barátok leszünk.
Úgy látom, nem csak nekem vannak nehézségeim kapcsolatteremtésben, hanem Sebastiannak is gondja akadt. Amikor elmeséli a testvére példáját, figyelmesen hallgatom. A "hit" szóra csak némán rá nézek. Attól tartok, kételyei vannak, de szeretne bízni a tesójában.
Fejtegetni kezdem neki, miért nem hülye, ha "szájbarágósan" csinál valamit. Az unalom szóról beszélgetünk (egy újabb fogalmi dugó).
- Nem tudom, mit jelent a francia habitus...- félénk pillantást vetek rá, de folytatom- Ez egy elég rossz szó, jelenleg nem tudok jobbat, de nem arról van szó, hogy téged unna meg valaki- szorítom meg egy kicsit a kezét, bátorítóan- Az, amit képviselsz, amit el akarsz érni, nem feltétlenül kedves a másiknak, de ha előnyére van, ha eredményeket kell elérni, minden eszközt be kell vetni. A saját életedben van olyan példa, amit fel tudsz hozni, hogxy nehezen sajátítottál el? Hogy már a pokol fenekére kívántad az egészet, vagy azt, aki elvárta azt tőled, de mára bevett szokásoddá vált? - igyekszem megmagyarázni, hogyan is látom én ezt a dolgot. Mi fedi jobban a szót, mit használhatnék az unalom helyett? Én halálosan untam, hogy nem hagytak hajnalig olvasni... Blablabla... rontod a szemed... blablabla... aludnod kéne, holnap iskola, fáradt leszel... blablabla.
Elmosolyodom. Már hogyan lenne egy érintés unalmas? Főleg, ha egy olyan odaadó, gondoskodó személytől ered, mint Sebastian? Ha valaki unja a közeledését, az nem szereti őt. Nehéz elképzelni, hogy Henry ne szeretné őt, amikor a legnehezebb időszakban is mellette volt. (És csak ő volt mellette, ha jól értem).
- Rémeket látsz, Sebastian- mondom meggyőzödve. És amikor a kalitkás hasonlatot említem, rögtön értem, mire gondol. King egyik novellája jut eszembe, A remény rabjai, mégis más megközelítéssel használom a hasonlatát.
- Ha túl hamar engeded szabadon, lehet, szárnyát szegi, mert nem elég erős még- Hát nem látta be Henry, hogy a bátyja a javát akarja?
Bánatos mosolyát látva összeszorul a szívem.
- Te is megérted őt, nem? A saját lábán akar megállni, bizonyítani neked. Talán arra vágyik, hogy büszke légy rá. Adj neki bizalmat... Ha érzi, hogy el mered engedni, meg fogja hálálni a bizalmadat!- Remélem. Engem így neveltek a szüleim, és én soha nem voltam lázadó. Vajon Henry milyen jellem? Többet szeretnék tudni róla.
- Ó, akkor ez remek lehetőség- utalok korábbi szavaimra, a bizalomra- Megbeszéltetek valamit konkrétan, hogy mikor tér vissza?- kérdezem, és ismét egy kis félelem mar belém és egyfajta bizonyosság. Henryn múlik, hogy Sebastian letelepszik-e itt? Nagyon szeretheti őt, ha képes mindent feladni érte, amit elért, amit szeret csinálni. Nyelek egyet. Nem akarok belegondolni, mi lesz, ha Sebastian is eltűnik a közelemből.

Nagy szemeket meregetek rá, amikor azt mondja, nem csak a barátja vagyok.
- Hát akkor mégis micsoda? - lehet, hogy erre is van jó szó, csak én nem ismerem? Ha most látnám a gondolatait, forgatnám a szemem. Vagy inkább elbujdokolnék szégyenemben. - Ne, ne mondj semmit, nem akarok kiakadni!- mondom nevetve, mert természetesen a szexre gondolok, de csúnyább szót találtam arra, minek is tekint. (Lia nem olyan felvilágosult, mint Sebastian.)
- Nem lerázni akartalak, igazat adtam neked!- nevetek fel megint, már az is baj, hogy meggyőzött a randi jelentését illetően?- Meggyőztél, tényleg!- nevetgélek, pedig komolyan gondolom. De hogy lehet valaki ilyen édes? Komolyan szeretni való ez a srác!
Ő hozza fel a rádiót, mégis meglepődést látok rajta, amikor a "függőségemről" beszélek neki. Nevetek, ahogy válaszol.
- Biztos örülnél nekem hajnalban vagy késő este... És a telefonszámlát is fedezni kell... - felvetése nem tolakodó, inkább... mókás. Egy pillanatra eszembe jut, vele kellene együtt élnem, és akkor egy csapásra megoldódnának a problémáim. - Köszi- mondom neki melegen. Jól esik, hogy felajánlotta. Tudom, hogy komolyan gondolja, és előfordulhat, hogy élek is vele, mert jelen pillanatban nem nagyon számíthatok másra ennyire stabilan, mint rá. (Miért gondolok erre úgy, hogy csak akkor hívhatom, ha bajban vagyok? Tudat alatti kapcsolás, de így van. Kivételt képez, amikor azt hittem, ő van bajban.)
Nekem elég, hogy hallom a hangját. Miért olyan fura ez? Nem beszél másképp, amikor velem komolykodik vagy nyelvet tanít. Ha a rádióból hallom, ugyan komolyabb egy kicsit, de hozzá tudom rendelni a gesztusait, a mimikáját, és időnként mosolyt csal az arcomra... Szerintem már felismerném a hangját akkor is, ha százan döngicsélnének egy szobában...
Elámulok, milyen részletesen beszéli ki, miért nem szeret dolgokat kibeszélni. Ez furán hangzik, de nem ellentmondás, és megértem belőle, és megerősítést nyer, hogy Lio is védeni akar valamitől (mint már néhányszor), amikor titkolózik.
- Nem az a jó hallgató, aki a szívével hallgat- átérezni valamit szép dolog, és kell azt is. Nem vagyunk érzéketlenek. De azzal nem segítünk a másiknak, ha csak átvesszük a problémáját, vagy magunk is elszomorodunk. Minket arra tanítottak, hogy ilyenkor külső szemmel közelítsünk meg egy problémát. Objektíven, tárgyilagosan. Még ha fáj is. Ki kell nyitni a problémát, meg kell találni, hol a nyitja. Megoldást találni. (Vajon Lip mire jutott a kérdésemmel?)
- Túl jószívű vagy, Sebastian. Attól való félelmedben, hogy másokat megszomorítasz, a saját életed is megnehezíted. Beszélj olyan emberekkel, akik képesek érzelmileg elhatárolódni, vagy akik nem ismerik a személyeket, akikről beszélsz! Azt mondják, ők a legtutibb tanácsadók...- vonok finoman vállat. Nem szívesen ajánlkozom, én is érzelmi függő vagyok, és nem tudok minden esetben objektív maradni. Pláne, ha érintett vagyok a kérdésben.
- Abban igazat adok, hogy problémákat nem szabad halmozni. De előfordul, hogy csupán apróságról van szó, és úgy gondolod, nem is érdemes róla beszélni. Ha az embert ilyenkor faggatják, az se jó, ha hallgat, mert tudja, a másik érzi, hogy van valami, de az sem jó, ha beszél: minek bolhából elefántot csinálni?- és magamra mutatok. Hát nem estem én is ugyanebbe a hibába, éppen ma? Vállat voniok, könnyedén, már mosolyogva. Lényeg, hogy megbeszéltük- Amúgy megértelek. Engem is érdekel, mit érez, gondol a másik. - Nem vagyok önző, ezt komolyan gondolom. Anélkül én sem tudok boldog lenni, hogy a másikat ne látnám annak.

Hogy elalszunk a szeretkezés után, nem várt esemény. Ideges leszek tőle, bár Sebastian most is higgadtan próbál hatni rám. Okosan csinálja, kár, hogy mindent feketében látok.
- Elfelejted, hogy hozzám jön!- nyöszörgöm. Otthon kellene lennem, csak ennyit kért: legyek kész, 8-ra jön. Mit fog gondolni? Hol vagyok? Hát mennyire fontos nekem a találkozónk, ha még csak nem is vagyok otthon? Nem készülök...? És valljuk be, ez jogos...
Lezuhanyzom, kapkodok, a hajam itt-ott nedves lesz. Látja rajtam, hogy ideges vagyok, hozzám lép, és két kezébe veszi az arcom. Kínlódok. Rezeg mindenem, az érintése mégis melegséggel tölt el. Nem válaszolok. Hogyan magyarázzam meg, hogy elaludtam? Miért nem otthon aludtam? Jaj, ez egyre kilátástalanabb.
Szótlanul veszem a cipőm, kapaszkodom a kezébe, ahogy megyünk le a lépcsőn. Ebbe bele fogok halni. Lélekben már a saját temetésemen is túl vagyok...
Vissza az elejére Go down
Sebastian McBridge
Oktató
Életkor : 30
Foglalkozás : Fordító, oktató, tolmács
Hozzászólások száma : 3207

TémanyitásTéma: Re: Minden végzet nehéz ~ Amelia és Sebastian   Szer. Jan. 28 2015, 04:52

-Hát... tudod... éreztem ilyet, de... nem szerelem kapcsán. A veszteség fájdalmára gondolok. Olyan mintha... kiüresednél és fájna. Belül és szaggat... - Gesztikulálok a kezemmel. Kivételesen nem irodalomból vettem, írták már így le nekem, de nekem ez Henryhez és a szüleimhez köthető. Nem halálhír, csak szimpla veszteség-fájdalom, de abból a mélyebb.
-Nem akarok utazni, meg akarok állapodni. Elfáradtam. Belefáradtam. - Csóválom a fejem. Végre némi gyökeret eresztettem, bár nem szánt szándékkal. Josh-sal a barátságom, hogy Henry eljött ide, hogy egyre több ember köt ide... nem óhajtok költözni, még Párizsba sem, pedig nagy szerelemem az a hely. Na, érdekes, arra bátran mondanám, de most mégsem teszem.
-Hmm... - Nehéz kérdés. Nehezet kérdezett Callie kapcsán. - Sokat változott. Valahogy kamaszként feleslegesek voltak a szavak. Ő csak görögül beszélt, szóval máshogy kommunikáltunk. Most már értem mit mond, mégis... néha azt érzem, nem vált előnyünkre. Jól érzem magam vele, szeretem őt, de... nem tudom. Más a felfogásunk a dolgokról. Ő egy karrierista, független, ambiciózus nő. Én... ez nem vagyok. Nekem a család mindennél fontosabb, már úgy értem, lemondom a munkát, váltok, ha az kell, ő... ő ezt nem tenné meg. Ez persze nem elvárás a részemről, csak valahogy... fogalmam sincs, mi lesz. Veletek randizom csak, nem keresek mást, jó így. De újra meg kell őt ismernem, ahogy mondod, mert én is sokat változtam, de nem tudom, feldolgozta-e már ezt a tényt. Már nem vagyunk kamaszok, mégis a nosztalgia fog el ha vele vagyok. Több idő kell, de szerintem ez nem baj. Nem vagyok kapkodós fajta. - Mosolyodok el a végére. Calliet csak nem rég kaptam vissza, szóval szép lassan majd újra elmélyül a kapcsolatunk reményeim szerint. Veszekedések nélkül.
-Értem. Az a lényeg, ha szeretnek téged több sem kell. - Mosolygok aztán a szülei kapcsán, ha ilyen csendesen váltak el, az végül is jó, mert valószínű megbeszélték, megértették és megtették a kellő és szükséges lépéseket.
Tovább beszélgetünk, kicsit talán még intimebb témákról, nekem legalábbis a legintimebbek egyike a testvérem és a vele töltött évek kettecskén.
A francia habitusra mosolygok kicsit, nem élt Franciaországban, így nem várom el, hogy értse, de az unalom szóra lesütöm a szemem. Csak akkor pillantok fel egy kicsit, mikor megszorítja a kezem.
-Hát... ezek a szokásaim inkább maguktól alakultak ki, mert enélkül folytonosan bajban voltam. Mint hogy hány darab gyógyszer van a szekrényben és a dobozokban, a hűtőben pontosan miből mennyi van, fix helyen és módon tárolva, hogy a ruhát a szárítón csakis a felénél behajtva szárítom... sok háklim lett az évek alatt, mert gyorsabban és hatékonyabban vásárolok be és rakok rendet. Az meg hogy folyton mindig a maximumot csiholjam ki magamból fárasztott és idegesített, de enélkül csalódást okoztam volna, szóval... túl rugalmas vagyok, egy idő után bármit megszokok zokszó nélkül. De Henry nem ilyen, ő temperamentumos, független, spontán... Azt hiszem értem mire gondolsz, de azon kívül hogy vegye be a gyógyszerét és járjon a terápiára én semmit nem szabtam meg neki. Ha szépen kértem mindent megcsinált. - Vonok vállat esetlen, igazából nem tudom miért nehéz velem, csak tapasztalom, hogy az. De szerintem egyszerűen rossz volt neki, hogy csak én voltam. Hogy ebből fakadt a mostani probléma, vagy ettől független volt... sosem tudom meg.
-Gondolod? - Nézek rá, de látszik én teljesen tanácstalan vagyok. Ilyenkor lehet tapasztalni nem vagyok ám egy határozott valaki. - De én mai napig úgy tekintek rá mint a kicsi öcsémre. Annyi idős lehet, mint te, nem szabadna kamaszként kezelnem, de... túlzottan féltem, hogy baja esik. Ez pedig bizalmatlanságot ébreszt benne, hogy azt hiszem, nem boldogulna egyedül, hiába tudom, hogy de, elvégre megtette. - Dörzsölgetem az orrnyergem, hiába nem nyomja a szemüveg. Ahh nem kellett volna belekezdem a témába, sosem jövök ki belőle jól.
-Nálam senki sem büszkébb rá. Én már akkor is az voltam mikor megszületett, ez semmit sem változott, a történtek ellenében sem. Mindennél jobban szeretem őt, de félek, mégsem tudom ezt éreztetni. Sosem vagyok biztos benne, tudja-e mennyit jelent nekem a puszta léte. - Vonok vállat. El kéne engednem, megtettem, de nem volt jó. Rosszul csináltam. Most talán okosabban fogom, csak féltem őt. Félek butaságot csinál, mert feloldhatatlannak tűnő problémába, azaz állapotba kerültünk.
-Hamarosan, semmi komoly, majd hív, ha a reptéren lesz. Sok dolgot akarok vele megbeszélni, szóval... - Mosolyodom el, érdekes beszélgetés lesz, de kivel beszéljem meg ha nem vele? Továbbra ő a legfőbb bizalmasom, márpedig történtek dolgok, amiket még Joshnak is félek bevallani, azt hiszem.
-Azt nem tudom, hol fog lakni. Nem nagyon akar nálam, túl büszke szerintem. Remélem keres végre egy albérletet. - Mosolygok, mert már se lakókocsi se... papi szálló. Fúj, utóbbi nagyon irritált.

-Hát... - De mielőtt megfogalmazhatnám leállít, elmosolyodom. - Édes, semmi bántó nincs a szexpartner vagy a partner kifejezésben. Alkalminak ugyan nem neveznélek, de nekem olyan lány vagy akinek udvarolok, így több vagy mint barát. - Mosolygok, de kérdőn nézek rá, hogy ez most bántó vagy kiakasztó volt-e. - A nyitott kapcsolat ilyen.
Nevetek vele, hogy meggyőztem, hát jól van, jól van.
-Akkor immár egyre gondolunk randevú alatt, kedves Amelia? - Vigyorgok, mert számomra ez a konklúzió. - Akkor randevúzol velem? - Vigyorgok, csókolgatom a kezét, ha hagyja.
-A telefonszámla nem zavar, céges, sokat beszélhetek. - Mosolygok, elengedhetetlen, hogy ne kelljen kukacoskodni a percekkel míg tárgyalást beszélek le. - És akkor hívsz amikor akarsz. Maximum kicsit álmos lesz a hangom, de ha neked az is jó, nem csak a brites akcentusom, akkor talán nem lesz gond. - Kuncogok kicsit.
Aztán kifejtem, miért olyan nehéz beszélgetni igazából, például nekem is, hiába mondja nekem az gyerekjáték. Ó dehogy.
-Nem feltétlen, szerintem sem. Én kifejezetten olyanoknak szeretek problémát felvázolni, aki... tárgyilagos, akit... nem érdekel. Legalábbis csak minimálisan, addig, míg elbeszélem. Megnyugtat, hogy nem veszi magára, hogy nem érdekli, ami furán hangozhat, de... nekem ez így jobb. Ámbátor a pszichológusokat utálom, valahogy nekik nem bírnám azt se elmondani, hogy a kedvenc színem a kék... - Vonok vállat.
-Próbálkozom, az egyik barátnőmmel egész jól haladok, mindig noszogat, meg magyarázza, ki kéne beszélnem magamból a gondjaim. Azt hiszem igaza lehet, könnyen válok fásulttá, ha sok gondom van. Egyedül nagyon nehezen jutok olyan állapotba, hogy külső szemlélőként lássam a problémám. Napokba telik elhatárolódnom. A legutóbb is ez volt a fő bajom, ne haragudj érte. - Vallom meg, miért voltam annyira nyúzott. Teljesen magam alatt voltam, sok idő volt, mire képes voltam szemszöget váltani.
-De honnan tudnánk meg hogy csak felfújtuk a dolgot, ha nem onnan hogy megbeszéljük? És ha amúgy igenis komoly gond van? Amúgy magadban elkezdesz agyalni és a végén már lassan begolyózol. - Mutatok most én magamra, fejet csóválva, rettentően "imádok" kombinálni, a miérteket keresni, hátha akkor meg tudom oldani a problémát de hát... általában esélyem sincs, csak teljes apátiába esem.
De mosolygok vele, főleg, hogy közli őt is érdeklik mások, ezt tudtam eddig is, első dolgok egyike volt, amit megtudtam róla.

-Igen, de szerintem tudja hogy várod, hogy örülsz hogy jön, szóval megvár. Bármi miatt érhetsz később haza mint tervezted. - Igen, így kínosabb késni, belátom, de nem kimagyarázhatatlan.
Próbálom nyugtatni, de semmi hatása. Inkább beültetem a kocsiba, addig is kicsit nyugszik megfele.
-Amelia. Ha nagyon idegeskedne hol vagy már hívott volna. Szerintem tudja, hogy vár kicsit és előkerülsz, nyugodt fajta vagy idegeskedő? Nekem előbbinek tűnik. - Én már megcsörgettem volna Ameliát, merre jár, elfelejtett-e. Lio szerintem biztos benne Amelia nem felejtette el, tekintve láttam rajta mennyire várja, gondolom Lio is érezte rajta a dolgot.
-Csak kérj egyszerűen bocsánatot és biztosítsd többet nem lesz ilyen. Amúgy elaludtál egy barátodnál, vagy azt mondod, elhúzódott a találkozód velem. Rám is foghatod Szívem, de nem fog haragudni, max kicsit morogni, hidd el.
Próbálom nyugtatni, nem tudom sikerül-e. De nekem ez nagyon randi gyanús, ha sima baráti találka lenne nem idegeskedne ennyire.

_________________
"Entre deux coeurs qui s'aiment, nul besoin de paroles"
Vissza az elejére Go down
Amelia Simeon
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : ápolónő
Hozzászólások száma : 1178

TémanyitásTéma: Re: Minden végzet nehéz ~ Amelia és Sebastian   Csüt. Jan. 29 2015, 00:30

- Oh, bocsánat- kapom a szám elé a kezem, és kissé megrémülök. Nekem rögtön a gyász jut eszembe, és most attól tartok, önkéntelenül megbántottam Sebastiant.
Előbbi félelmeim halványodni kezdenek azzal kapcsolatban, hogy Sebastian könnyedén tovább tudna lépni (elköltözni), mert arról beszél, szeretne végre letelepedni. Bár nem ismerem, hogy korábban hány helyen járt, csak annyit tudok róla, hogy Franciaországban és Angliában élt, valószínűsíthető, hogy ezen belül is sokszor volt kénytelen költözni.
- Hány helyen fordultál meg az elmúlt évek alatt? - kérdezem csendesen, kissé félre hajtott fejjel, őszinte érdeklődéssel.
Belemélyedünk a beszélgetésbe, és engem is meglep, milyen nyíltan beszélünk magánéletről, érzésekről, Lioról és Callieről. (Na jó, Lioról nem olyan könnyű beszélni.) De ő nyíltan elmondja, hogyan érez, és milyen nehézségei adódtak a lánnyal, akivel tíz év után újra találkozott. Ennek ellenére úgy érzem, fontos neki az a lány, és a vele való kapcsolat. Szóba kerülnek a szüleink, az ő kapcsolataik, és leszűrjük a következtetéseinket: mi máshogy szeretnénk élni, mint ők, bár a két példa, ami előttünk lebeg, teljesen eltérő. Aztán a testvéréről beszélgetünk és az unalomig ismételt dolgokról.
- Ezek szükségszerű dolgok voltak..., kézben kellett tartanod azokat. Ha pedig tanultál hasznos dolgokat, miért is ne alkalmazhatnád azokat a mindennapi életben? - Úgy értem, ha most is megvan a rendszere pl. a bevásárlásnak vagy a pakolásnak, az egyáltalán nem hátrány. Sőt. (A ruhák szárításának módja tűnik eltúlzottnak, de úgy magyarázom, ennek is praktikus oka van. Sokkal könnyebb behajtogatni a ruhát, pl.)
- Nem tudom, komolyabban nem képzeltem bele magam, csak amikor a ketrecbe zárt madárról beszéltél, úgy gondoltam, szigorúbbak voltak a feltételek- magyarázom nyugodtan. Valakinek az is sok, ha beleszólnak, mikor keljen fel, és más hátán fát is lehetne hasogatni, az sem zavarja. Nem lehetséges, hogy az egész csak nézőpont kérdése? Nehezen tudnám megítélni, mert csak a szavaiból ismerem Henryt. Igyekszem tehát kívülállóként adni tanácsot, bár most azt gondolom, ez sem igazi. Ahogy a gyereknevelést is személyre kell szabni, úgy egy elvonókúrát is. Nem lehet kihagyni belőle a beteg ember hozzáállását, habitusát.
- Nem tudom megítélni, mennyire nyitott egy beszélgetésre, de az biztos nem hátrány, ha elmondjátok egymásnak, hogyan látjátok a helyzetet, és ki mit vár el a másiktól. Henry nem fog rád haragudni azért, mert szereted! És igen, neked is be kell látnod, hogy nem kamasz már, hogy képes önálló életet élni. Ahogy engem, őt is dícsérd meg minden egyes jó döntéséért! Erősítsd benne a pozitív tulajdonságokat, ettől nőni fog az önbizalma is, és érezni fogja, bízol benne... Hm?- azt hiszem, nem tudok jó tanácsot adni neki, elvégre nem csak egy betegről, hanem a testvéréről van szó, és érzelmileg is jócskán érintett. Csoda hát, ha néha bizonytalan a módszereiben? Szerintem következetesnek kellene maradnia, és állandóan sugározni, hogy Henry nincs egyedül (bár hagyják az egyéniségét érvényre jutni) és "csak" háttér a család. Bástya. Oltalom.
Az nem kétséges előtem, hogy Sebastian képes a pozitív szemléletmódját kivetíteni, hiszen ezt alkalmazta nálam is, és bevált, pedig nem is vagyunk egy családból valók. Szóval, az az érzésem, könnyen tudna hatni Henryre is, ha nem hagyná magát elbizonytalanítani tőle. Nagyon szépen beszél róla, és megintcsak a félelmeinek ad hangot.
- Tudod..., azt hiszem, másképp kívánja, hogy szeressék őt. Hallottál már a szeretetnyelvről? Az öt szeretetnyelv: az elismerő szavak, a minőségi idő, az ajándékozás, a szívességek és a testi érintés- sorolom fel neki elgondolkodva. Akkor nem mélyedtem bele alaposabban a cikkbe, de azóta gondolkodtam már ezen. Persze, szerintem vannak kevert tipusok is, de azért fel lehet ismerni, hogy ki melyik csoportba tartozik leginkább...- Vetted észre, melyik hat rá a legjobban?
Kiderül, "hamarosan" visszajön az öccse LA-ba, bár közelebbit nem tudok meg. Talán ő sem tudja. Csak azt látom, hogy mosoly fut át a szája szögletén, amikor erről beszél, tehát várja. Nagyon várja. Talámn már csak az izgatja, hol fog lakni a fiatalember.
- Ha szeretnéd, segíthetek felhajtani néhány albérletet... és ezekből választhatna Henry. Gondolod, hogy nem akarja ő egyedül csinálni ezt? - jut eszembe. Én is nagyon klassz albérletet szereztem apu nélkül. Az elsőben még neki is benne volt a keze. De a mostani... mérföldekkel jobb!
...
Később, az ebédnél újabb témák kerülnek felszínre. Az is, hogyan nevezhető a mi kapcsolatunk. Annak ellenére, hogy arra kérem, ne nevezze meg, kije is vagyok tulajdonképpen, ha nem a barátja, mégis kimondja, én pedig elvörösödök tőle.
- Ez... olyan... tárgyilagos!- húzom a szám. Nem egyáltalán nem tetszik, hogy szexpartner vagyok. Hiába, nem akarok olyasvalaki lenni, akit "használnak valamire", és ez a szó engem erre emlékeztet. Nem tehetek róla.
- Partnerem vagy, ha táncolunk...- ismerem be, de ugyanezt a szexre már nehezebben húznám rá. Pedig, ha jobban belegondolok... Miért idegenkedem ettől mégis? Megmagyarázhatatlan számomra. Kínosan felelnevetek, és megint lehülyézem magam- Á, szóval ilyen egy nyitott kapcsolat... Hm, hm...- mintha elgondolkodnék a lehetőségeken.
Na igen, elengedhetetlen immár az is, hogy a randi szót kitárgyaljuk. Tetszik, ahogy elmondja a véleméynét, és finoman hat rám, amit leírtam, belefér a randi tárgykörébe. Igazat adok neki, de nem elégszik meg ennyivel. Ki kell mondanom.
- Hát öhm, igen... randevúzunk...- Nem elvárás, hogy Sebastian udvaroljon, bár kár lenne tagadni, hogy jól esik.
Felajánlja, hogy hívjam fel, ha beszélgetni támadna kedvem vele, vagy csak hallanám a hangját (hiszen bevallottan függő vagyok), és azt hiszem, talán majd élek is vele... Bár ha minden alkalommal felhívnám, amikor bekapcsolom a rádiót, hamar rám uszítaná a rend őreit zaklatás miatt. Jobb neki, hogy beérem a hírolvasással.
- Totálisan idegen sem lehet az illető, mert akkor sokáig kell bemutatni az esetben játszó szereplőket- fűzöm hozzá a gondolatmenetéhez, miért is jobb egy kívülállóval megbeszélni a nehézségeinket. - Nehéz dolgok ezek...- vonom meg egy kicsit a vállam. Én is csak homokszem vagyok a nagy gépezetben, ráadásul senki sem hiba nélkül való. Megeshet, rossz tanácsot adok tudatlanul. A pszichológus egyébként megfordult már a fejemben, és nem csak az ő példája kapcsán. Lassan nem ismerek olyan embert a közelemben (magamat is beleértve), akinek ne tenne jót egy kis "agymosás".
- Megértem, ez senkinek sem könnyű, hiszen mindenki jót akar...- igyekszem vígasztalni, bár nem fejezi ki egyértelműen erre vonatkozó igényét. De ahogy magára veszi Henry problémáit, talán Henrynek is belátással lehetne rá, Sebastianra. Miért gondolja, hogy neki olyan könnyű ez a helyzet? Egyáltalán, gondolja-e így? Ezért fontosak a beszélgetések. Persze, azért itt is akad probléma.
- Ez rendben van, te így látod, de egy lobbanékonyabb természet talán másképp reagál: "és emiatt kellett rinyálni"? - játszom el, egyszer egy pasastól hallottam, aki (feltehetően) a csajával veszekedett. Látszott, hogy nem ugyanazzal a mérővel tekintenek ugyanarra a problémára, bár fogalmam sincs, miről lehetett szó. Rámosolygok, hogy velünk ez nem igazán fordulhat elő. Pláne nem, hogy ma is bizonyságát adta, nem ő a mumus. (Hihihi)
- Oké, oké, én is tanultam az esetből. Ha bánt valami, megbeszélem veled, oké? - Vissza sem kell kérdeznem. Ő úgyis kimondja, ami a szívén van. Ma sem hagyott békén, amíg nem tisztáztuk a dolgokat.
...
Az elalvás miatt ideges leszek. Sebastian próbál rám hatni, sajnos, csak felszínen ér el sikert, a lelkem mélyén oylan erős a rettegés, hogy valamit elrontottam, hogy azt megfogalmazni sem tudnám.
- Remélem, igazad van...- suttogom, jelezve, hogy jól esik, hogy biztat. Csak arra nem gondol, hogy Lio abban a hitben van, hogy én otthon várom őt. Ott kellene lennem...
- Próbáltam hívni, nem vette fel a telefont. Lehet, hogy nincs is nála. Akkor ő hogyan hívna föl? - gondolkodom hangosan, és mindeközben nem is veszem észre, (nem is jut eszembe), hogy a mobilomat nem raktam vissza a táskámba, hanem a hálóban hagytam.
Hogy Lio ideges vagy nyugodt tipus-e? Nehéz megmondani. Láttam már ilyennek és olyannak. Mint egy atombomba, olyan volt, amikor Reevennel csaptak össze, és mint egy árva kisgyerek, amikor az ágyamon takaróba csavarva beszélgettünk.
- Az a legkevesebb...- bocsánatot kérni. Nem jellemző rám, hogy nem tartom be az ígéreteim. És Liot olyan ritkán látom! Ő is tudja, ezek az alkalmak milyen fontosak nekem, éppen ezért nyom sokat a latban, ha most kések... Nehogy azt higgye... Jaj!
Idegesen telingetek körbe az autóban, és dobolok a lábamon, önkéntelenül mozdítom a jobb lábam, mintha nyomnám a gázt, és...
- Csak dobj ki a sarkon, onnan majd szaladok, és akkor nem kell megkerülnöd az egész tömböt...- pillantok Sebastianra, amikor közeledünk a célhoz. Most veszem észre, hogy a könyveimet is nála hagytam, de az nem baj. Ott lesz legközelebb is, nem vész el.
- Gondolj rám, jó? - kérem tőle, és a szívem megint ki akar ugrani.
Ha megáll az útpadka mellett, gyorsan kioldom magam, készen rá, hogy kivessem magam a kocsiból és nyúlcipőt húzzak. Elmúlt fél kilenc... Jesszusom!
Vissza az elejére Go down
Sebastian McBridge
Oktató
Életkor : 30
Foglalkozás : Fordító, oktató, tolmács
Hozzászólások száma : 3207

TémanyitásTéma: Re: Minden végzet nehéz ~ Amelia és Sebastian   Csüt. Jan. 29 2015, 01:16

-Semmi rosszat nem mondtál, csak nehezen viselem a változásokat. - Legyintek, hogy nem bántott meg, nem mondott semmi rosszat. Elvesztettem a szüleim, de még élnek. De attól még elvesztettem őket és az fájt.
-Nem számoltam. A szüleim mániákus világjárók. Nem szeretnek egy helyben sokat lenni. Az hogy miattam öt évig Párizs környékén éltek eleve nagy szó. Három hónapnál ritkán voltunk tovább egy helyen, de főleg Európában utaztunk. Mindig visszatértünk kicsit Londonba, mert az iskolakötelesség él, de ennyi. Bár én pár éve nem utazgatok, de mivel Londonban nem nagyon mozdultam ki... - Vállat vonok. Nem éreztem azt, hogy otthon lennék vagy hogy mondjam.
Később újra a magánéletem a téma, csak most kimondottan Henry kapcsán.
-Mert mindenki falra mászik tőle... - Mosolyodom el, de ez tény.
-Hát az elég szigor volt, hogy nem mehet el nélkülem sehova. Nem csinálhat semmit, ami hirtelen, de ez lehet olyan is ami hirtelen képi, vagy hangi hatásokkal jár. Nem szedhet gyógyszert semmire, csak amire megengedi az orvos, vagy utólag én. Ebből kifolyólag otthon tanultam vele, magántanuló lett. Elvágtam mindentől, mert különben könnyen lett rohama. Egyszer megpróbáltam, elmentünk egy könnyed házibuliba mikor már úgy tűnt jól van de rohama lett. Olyankor mindig legyengült. Na meg azt ehette amit én adok neki... sok mindent meg kellett szabnom, ami azt illeti, de nem a saját hóbortjaim miatt, hanem mert az orvos ezeket javasolta. De sokszor nem volt semmihez kedve, az elég nyomasztó volt. - Sóhajtok, a fő gond a lelke sérülése volt, nem a testéé.
-Igyekszem... próbálom. Most is teljesen egyedül csinál mindent. Én semmit sem csináltam. - Sóhajtom, mert hogy nem tudom pontosa mi van vele, elég nehéz, be kell valljam. - Nem haragszik azért mert szeretem... de szerethetném jobban is... - Motyogom, de intek hogy ne is figyeljen rám.
Mikor azt mondja másképp kéne szeretnem lesütöm a szemem. Biccentek.
-Nekem az érintés az elsődleges. Az elismerő szavak a második, a többit nem tudom megítélni. De nem tudom eldönteni neki mi esik a legjobban. Ha érintem... megszokta, én mindenkit fogdosok csúnya szóval aki fontos nekem, őt pláne. Dicsérem is, de szerintem nem tőlem várna dicséretet, mert nekem alap, hogy dicsérem. Szívességet nem kér, az ajándék formalitás... idő meg... hát szerintem azzal sem volt baj, sőt... Szóval nem tudom. - Vallom meg, összezavarodtam a múltkori óta, mit is kéne tennem vagy mondanom.
-Nem tudom mit szeretne. Míg forgatott egy lakókocsiban lakott, de az csak alvásra volt jó, ő mégis kardoskodott mellette. Bár egyszerre akart velem lakni és utált volna velem lakni. De állás nélkül nem tudom akar-e albérletet. De nem tudom mit akar dolgozni. Ezért is szeretnék beszélni vele, szeretném megtudni mire jutott, tényleg marad-e. Én nagyon boldog lennék, ha igen. - Vonok vállat, nem tudom Henry mit szeretne, igazából. Ez nyomasztó, de el kell fogadnom.

Kicsit nevetnem kell, hogy tárgyilagosnak titulál.
-Azt mégse mondhatom az én Ameliám vagy, de a táncpartner, vagy a diák szó kevés... a barátnő félreérthető.
-Édesem, miért szerinted milyen? Amúgy nekem sok mindenben partnerem vagy, nem csak a szexben és a parketten. - Somolygok rá, hogy látom kicsit duzzog. Valahogy aranyos.
-Jól van, látod! Randipartner is vagyok! - Csókolgatom a kezét, olyan kis édes hogy nevetgél.
-Jah... egyetértek. - Bólogatok, ha legalább engem ismernek már félsiker. - Minden annyira bonyolult, amennyire mi azzá tesszük... - Sóhajtok fel, mert én bizony erős hajlammal rendelkezem erre.
-Általában, igen. - Mosolygok, mert túlzás hogy mindenki jót akar igazából. Vannak akik élvezetet lelnek a gonosz pletykákban és hasonlókban.
-Igen, emiatt kellett rinyálni, miért rinyáljak akkor? - Nevetek, mert tuti ezt válaszolnám, de kétlem sikerem lenne vele.
-Nagyon helyes, ne fukarkodj vele, látod, nem harapok. Csak egy kicsit... - Vigyorodom el és finoman a fogaim közé veszem az alsó ajkát, nevetek kicsit, majd megcsókolom, abba sem hagyom. Persze mondhatjuk úgy is, kifulladásig elvoltunk...

-Ki fog derülni. De ha ennyitől megsértődik... hát... - Nem mondok semmit. Egyszer mindenki kibírhat egy kis várakozást, szerintem.
-Akkor meg vár. Én negyven percet szoktam várni, csak aztán megyek haza... - Magyarázom, ami amúgy igaz. Annál többet én sem várok, de ez a pasas is kibírhatna egy 20 percet.
-Ha tényleg kedvel megvár. Legalábbis nem fog haragudni. - Persze lehet csak én vagyok elnéző, de ha nekem fontos valaki, egy alkalom miatt nem fogja elvágni magát.
-Ahogy szeretnéd, csak el ne ess. És héj... nagyon csinos gyönyörű vagy... csak mosolyogj rá, megenyhül. - Mosolygok és leparkolok ahol kérte.
-Azt nem nehéz. - Mosolygok de már szalad is, sóhajtok. Azért nekem is bűntudatom lesz, ha emiatt kapnak össze. De Ameliára nem lehet haragudni, szerintem ez a srác sem fog. Remélem. Azért küldök neki egy sms-t, azaz... a felénél abbahagyom. Majd holnap este felhívom inkább. Most nem zavarom.
Otthon persze megtalálom a telefonját, kínomban nevetek, hogy na jól van. Így hívhatom. Majd elviszem neki. Vagy beviszem a... jaj... beviszem a munkahelyére. A könyveit is de a telefon a fontos.. basszus... remélem otthon lesz...

//Ha gondolod tényleg beviszi a munkahelyedre xDDDD A szükség nagy úr, neki nagyon fontos hogy mindig nála legyen a mobilja, úgy sejti rád is szóval xDD Ha akarod, lehet egy rövid játék ebből is másnap xDDD//

_________________
"Entre deux coeurs qui s'aiment, nul besoin de paroles"
Vissza az elejére Go down
Amelia Simeon
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : ápolónő
Hozzászólások száma : 1178

TémanyitásTéma: Re: Minden végzet nehéz ~ Amelia és Sebastian   Szomb. Jan. 31 2015, 00:17

- Hát... igen- mondom zavartan. Azokat én is nehezen viselem.
Azt mondja, belefáradt az utazgatásokba és le szeretne telepedni. Olyan életet vázol fel előttem, ami lehetetlenné teszi, hogy igazi kapcsolatokat alakíthasson ki, és egy kicsit megsajnálom. Az ember elsőre azt hinné, milyen szerencsés, akinek megadatik, hogy bejárja a világot (vagy egy részét), mindig új és újabb embereket ismerve meg... De Sebastian hangjából átérződik az a fájdalom is, amit éppen ezáltal élt át: a magány. Mennyire más ez a kép, amit korábban alkottam róla!
A szokásokról beszélünk később, Henry kapcsán, és elmondja, egy csomó szokása maradt meg abból az időből, amikor vele lakott.
- Nem tudom elképzelni, hogy szőrszálhasogató lennél- mondom nevetve, és arra célzok, biztos senki fejét nem harapta még le azért, mert rossz helyre tett valamit a hűtőben, például.
Henry "elvonójáról" beszél, milyen szoros követelményeknek kellett eleget tenni (és megfelelni). Olyan, mintha magát okolná valamiért, ami rossz, pedig ezeket a szabályokat nem ő alkotta, és azzal, hogy érzelmileg támogatta a testvérét, hiszen mindig vele volt, sokkal többet adott, mint amit általában az emberek többsége adhat a szeretteinek.
- És mindig vele voltál- fogalmazok egyszerűen, ezt nem szabad eltévesztenie szem elől, ezt Henrynek is értékelnie kell. Nem lett magára hagyva, idegen emberekre bízva. Olyan ember állt mellé, aki szerette. Az én szememben nagyon sokat jelent, amit a testvéréért tett.
Együttérzően szorítom meg a kezét, amikor Henry depressziójáról beszél (még ha nem is nevezi nevén.) Valamelyest belelátok az emberi lélekbe, de ezzel a dologgal még én sem nagyon tudok mit kezdeni. Annyira mások az emberek! És néha olyan tanácstalannak érzem magam, mit is kéne tennem...
Sebastian szavaiból arra a következtetésre jutok, hogy Henry most a szárnypróbálgatás időszakát éli... Úgy hiszem, ezt nemrégiben egy vita előzhette meg, de hogy mekkora volt a vihar kettejük között, nem tudom megítélni. Azt hiszem, Henry hosszabb, Sebastian rövidebb "pórázt" választana, de mivel nem ismerem Henryt, nem tudom, mi lenne igazságos. Megértem Sebastian érveit is, és el tudom fogadni Henry vágyait.
Igyekszem jó tanácsot adni neki, és a szeretetnyelvről beszélek neki. Még magyarországon olvastam erről, bár a részletekbe nem mentem nagyoon bele: azt viszont megjegyeztem, többféle szeretetvágy létezik, és egyesek szerint akkor működik jól egy kapcsolat, ha a felek eszerint fordulnak egymás felé.
- Jobban?- megrázom a fejem- Talán másképp. Nem hiszem, hogy bárki jobban szerethetné nálad- s ezt úgy értem, erősebben. Hiszen képes lenne az életét is odaadni érte. (Vagy valami hasonló.)
A sorrendet, amit magáról felállít, meg tudtam volna tippelni. Az ember önkéntelenül azt sugározza, amit kapni szeretne, és Sebastiannál közvetlenebb embert nem sokat ismerek. Mindig alkalmat talál, hogy megérintsen, megsimogasson, adjon egy puszit, ilyesmi... z elismerő szavakkal sem fukarkodik, mindig bókol, kedveskedik. Harmadiknak a minőségi időt tettem volna, hiszen szereti értelmesen kihasználni, ami számunkra adatott, és azt hiszem, ezzel minden kapcsolatában így van. Ajándékozás a negyedik, hiszen önzetlenül költ, hogy meglepjen, örömet szerezzen (a közös étkezéseket talán nem sorolhatom ide?), és a szívességek lennének az utolsó(k), hiszen sosem "cserekereskedelmet" folytat. Nem azért tesz valamit, mert tudja, kap érte viszonzást...
- Én nem tudom, nem ismerem, ne nézz rám így...- félreértem töprengő tekintetét; mintha tőlem várna választ. - Azt kell felmérned, arra kell emlékezned, hogyan reagált, ha így vagy úgy fordultál felé, mi okozott megtorpanást vagy heves ellenállást a különfajta szeretetnyelv kifejeződéseiben...
- Ha ennyi minden kérdéses még, akkor kár emésztened magad miatta előre. Jöjjön vissza, üljetek le, beszélgessetek... aztán úgyis megtudod, mit szeretne, és mire van lehetőségetek! Hm? - kérdezem. Tényleg nincs miért előre emészteni magát, bár megértem, hogy szeretne mindenre felkészülni. Nem lehet. Olyan nincs! De ha segítség kell, számíthat rám.
...
Elmosolyodom a szavain: "az én Ameliám". Hát szeretne ilyet mondani? Á, csak hülyül.
- Barát(nő). -A szexuális jelentés nélkül. Miért nem lehetek az?
Ne tudom, miért taszító számomra a gondolat, hogy valaki így gondol rám, szexpartner vagyok. Mintha erre irányulna az egész, csak erre kellenék, erre volnék jó... Ezt nem akarom! Ez... megalázó. Ha pénzt fogadnék el érte, qrva lennék... Ez így... még rosszabb? Összeszorul a gyomrom. Én nem csak testi vágyból vagyok Sebastiannal...
Tisztázunk ezt azt, parneri kérdéseket, nyitott kapcsolatot, randevút... Nem tudok haragudni rá, nem tudok rossz szemmel nézni arra, ami közöttünk zajlik, mégha másképp látjuk is, másképp fogalmazzuk is meg. Én szeretek vele lenni. Ilyen egyszerű.
Egyetértünk abban, hogy könnyebb mások problémáit megoldani, mint a sajátunkat, és rájövök, még valamiben hasonlítunk: ahogy én, ő is hajlamos eltúlozni és túlbonyolítani dolgokat. Ezen mosolyognom kell, lám, nem vagyok egyedüli csodabogár a földön.
Megegyezünk, hogy egymás között gyorsan tisztázzuk majd a felmerülő kérdéseket, félreértéseket, sérelmeket... bármit. Békére törekszünk. És hogy "nem harap"..., harap, de ez kedves és izgató módja, ahogy a számat becézi, és magával ragad... Messzire.
...
Pillanatra megállok, ahogy Sebastiant hallgatom. Sértődni? Lio? Nem tudom, sértődés volt-e, amikor ruha nélkül száguldott el tőlem. Úgy hiszem, Lio ilyen tekintetben kiszámíthatatlan. Én legalábbis nem tudom, mire számítsak tőle, még sosem voltam hasonló helyzetben. Még sosem késtem. Még sosem volt "randink". Azt sem tudom, ezt annak szánja-e Talán annak.
Reménykedem, hogy eljön. Hogy megvár. Hogy ha rosszul is kezdődik az este, mert esetleg számon kér, képes megbocsájtani. Mert én képes vagyok bocsáatot kérni. Hibáztam. Késtem.
De hiába nyugtatom magam, valahogy csak nő bennem a belső feszültség. Sebastian visz haza, de alig látom az utat. Egyre csak az jár a fejemben, mi játszódik majd le közöttünk, ha újra találkozunk...
Kirakatom magam a sarok közelében, hogy Sebastiannak ne kelljen még egy tömböt kerülni, és szinte kivágódom az autóból. Kancsalítok egyet, amikor azt mondja, gyönyörű vagyok. Még most is bókol. Hihetetlen! Könyörgő pillantással még arra kérem, gondoljon rám (szorítson nekem), és aztán már ugrok is ki a kocsiból. Teljes erőbedobással szaladok.
Az utolsó, amire emlékszem, a csikorgó fék és az égett gumi szaga...
Vissza az elejére Go down
Sebastian McBridge
Oktató
Életkor : 30
Foglalkozás : Fordító, oktató, tolmács
Hozzászólások száma : 3207

TémanyitásTéma: Re: Minden végzet nehéz ~ Amelia és Sebastian   Szomb. Jan. 31 2015, 00:42

-Ehh... pedig az vagyok életem, pufogok, ha nem úgy van ahogy megszoktam, mert nem látom át és... nos... - Elnevetem magam. Szörnyű vagyok, elismerem. Ki morog azon rajtam kívül, hogy nem jó polcon van a vaj a hűtőben? Na ugye hogy senki!
-Persze, persze hogy vele... - Mi sem érthetőbb magától annál, mintsem Henryvel voltam. Nem tudom, mennyire volt ez jó Henrynek. Biztos örült volna, ha más is van velünk, nem csak én.
Mikor a depresszióról beszélek megszorítja a kezem. Lesütöm a szemem, igazából Henry csak fásult volt és kiábrándult, a depressziós tüneteket én produkáltam, de ezt nem szoktam hangoztatni. A lényeg hogy kilábaltam belőle és habár vissza-visszajön, igyekszem mindig jókedvű lenni.
Megint lesütöm a szemem, hogy visszakérdez arra, jobban szerethetném. Feszengek a szó miatt: "másképp". Na igen, ő mondja jól, másképp kéne, de nem megy. De kissé megenyhülök, hogy azt mondja, én szeretem a legjobban Henryt a világon, elmosolyodom.
-Az lehet. Csak féltékeny ne legyen a barátnője ha lesz... - Sütöm le a szemem megint. Azt is megnézném. Ahh, franc.
-Persze, persze... csak hangosan gondolkodtam, sajnálom... - Szabadkozom rögtön, hogy mondja, ő sem tudja mi kell Henrynek. Persze hogy nem, nem is látta még.
-Neked... mi a sorrend? Már... a szeretetnyelvben.. el tudod dönteni? - Kíváncsiskodom kicsit, jó lenne úgy meglepni, amit a legjobban szeret. Vagy úgy is.
-Ahh, ez most... kicsit... ez most nem fog menni... - Rázom a fejem, de érezni nem mennék bele miért. De a lényeg, hogy még szokom az új szituációt Henryvel. Azt hiszem ő is.
-Igen, tudom, csak... látod, ilyen vagyok... gondolatban amennyi kört le szoktam futni simán lefutnám a maratont, vagy többet is! - Nevetek, áh, ez olyan gáz, de hát... próbálok lazább lenni.

-De több vagy mint barát, ez a lényeg! Persze az is vagy, örömmel mondom ha kérdik. - Mosolygok, hálásan nézek rá. Olyan jó, hogy már róla is elmondhatom, el leszek kényeztetve. Persze így még nagyobb a rizikófaktor, hogy valaki meggondolja magát és elfordul tőlem. Ahh, de ezeket a gondolatok kiűzöm sürgősen a fejemből.
Aztán a végére annyi mindent sikerül tisztázni, magam is meglepődöm. De megkönnyebbülés, jól esik a lelkemnek. Valahogy úgy érzem, közelebb kerültem hozzá, ami... nagy szó. Örülök neki!

Elviszem aztán a barátjához, azaz haza, ahol találkoznak, de csak sóhajtok mikor kipattan a kocsiból. Nem is tudom... csak reménykedem hogy nem veszik össze a férfival, mert hát nagyon fontos Liának ez az este. Félek rám haragszik meg, amiért nem figyeltem jobban, igaza is lenne. De talán minden jó lesz, jól fogja magát érezni. Bár azért belül kicsit rossz érzésem van, hogy nem velem van, nem táncolunk. Hiányzik... de összeszedem magam, elfoglalom magam természetesen, holnap meg meglátom hol találom meg hogy a holmijait visszaadjam.

//Még írj egyet kérlek érdekel a válaszod, aztán zárhatnánk és kezdhetnénk amit gondolsz Very Happy Köszi *.*//

_________________
"Entre deux coeurs qui s'aiment, nul besoin de paroles"
Vissza az elejére Go down
Amelia Simeon
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : ápolónő
Hozzászólások száma : 1178

TémanyitásTéma: Re: Minden végzet nehéz ~ Amelia és Sebastian   Szomb. Jan. 31 2015, 01:26

- Ha nem látod át... akkor nem kis változtatásról beszélünk!- nevetem el magam. A munkahelyen nálunk is fegyelmezett rendet kell tartani. Úgy tanuljuk, akár vakon is tudnunk kell, mit hol találunk. Egy pillantással fel kell tudni mérni, a készlet, amit "látunk", mire elég. Fel kell készülni minden lehetséges beavatkozásra, és úgy kell átadni a helyiségeket, a készleteket, a "raktárt", ahogyan megkapni szeretnénk. A fegyelmezett rend nem oktalan és nem hiábavaló. Bár otthon rendetlenebb vagyok, ez tény.
- Neked ez.. "persze"... Nem is gondolkodsz rajta!- elismerően megcsillan a szemem. Szegény Reeven jut eszembe. A szülei lerázták, és amikor kómába került sem látogatták soha... Eltelt néhány hónap, mire a faterom rábeszélte őket, hogy vitessék át a kómaközpontba, NY-ba, ahol ők élnek... Vajon látogatják? Nekem se ártana elmenni...
A szeretetről beszélünk és Henryről. Feltárul előttem a múltja egy darabja, a henryvel közös évek, melyek kényszerűségéről nem is esik szó, pedig ott lebeg a levegőben. Sebastian szeretete egyértelmű, ragaszkodása és féltő gondoskodása vitathatatlan.
- Csak kkor van oka félni, féltékenykedni, ha nem szereti eléggé az öcsédet- kacsintok Sebastianra. Sebastian nem az a fajta férfi, aki az öccse boldogságának útjában állna. Sőt. Ahogy látom, minden erejével azon ügyködik, hogy az útját egyengesse.
- Oké, oké, nem baj, csak... én ebben tanácstalan vagyok- mondom, inkább sajnálkozva, mint feddve. Talán lesz lehetőségem megismerni.
A szeretetnyelvvel kapcsolatban visszakérdez rám, és elgondolkodom. Míg nem ismertem őt, és nem ismertem magamat sem, egyszerűen csak annyit mondtam volna, szeretere (legalábbis boldogságra) vágyom, de ne tudtam volna megfogalmazni, miképp.
- Hm.... Minőségi idő, testi érintés... és az összes többi valahol egyformán, jóval ezek mögött. Akár el is hanyagolhatóak. Vahgy, az elsimerő szavak valahol félúton...- megrántom a vállam, nevetek, sosem hittem volna, hogy ennyi elismerést kapok egyvalakitől, míg nem ismertem Sebastiant. Hazudnék, ha azt mondanám, nem esik jól.
Visszatérünk Henryre, a jelenre és a jövőre, és rájövök, Sebastian éppen úgy fel akar készülni minden lehetőségre, ahogy én szoktam, és ebben nem csak optimizmus lapul, hanem jócskán pesszimizmus is. Vele ellentétben én nem ismerem a tesvérét, de szerintem összetheti a két kezét, hogy ilyen bátyja van.
...
- Ez megtisztelő, kösz!- "ha kérdik"... Szemet forgatok. Ha már megkérdezik, ki vagyok, régen rossz. De ebből nem csinálok ügyet. Talán jobb, ha észre sem vesznek.
Amúgy észreveszem, mit jelent számára ez a szó, és meglep, milyen hálásan néz rám érte. Amúgy sem vagyok szigorú, de hajlok, hogy elfogadjam az ő értelmezéseit, s engedjek a konokságomból, és így a véleményeink csaknem összeérnek, ha éppen tökéletesen nem is fedik le egymást... És az egész oylan barátságos, bensőséges... Olyan jó!
...
Hazavisz, és közben egyfolytában nyugtat, hogy nincs miért aggódnom, és arra is képes, hogy bókot szórjon rám. Összemosolygok vele, hálás vagyok neki, de közben szörnyen izgulok Lio miatt, és aztán fejetlenül (egy autó alá) szaladok. Amikor magamhoz térek, idegen arcok vesznek körül.

//Na, ez tuti záró.//
Vissza az elejére Go down
Sponsored content

TémanyitásTéma: Re: Minden végzet nehéz ~ Amelia és Sebastian   Today at 15:27

Vissza az elejére Go down
 

Minden végzet nehéz ~ Amelia és Sebastian

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2

 Similar topics

-
» Secrets - Zin & Amelia
» Nem láttál semmit! ~ Christian és Sebastian
» Ma éjjel bízd rám magad!- Lia és Sebastian
» Daniel & Sebastian & Marcus Treadaway
» Ragyogás (Sebastian és Joshua)

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Frances University :: A világ legvégén :: Lakások, házak, otthonok :: Archívum-