Az oldal teljes tartalmát csak regisztrált és elfogadott karakterlappal rendelkező felhasználók tekinthetik meg!
 
HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszót!
KARAKTERES HÍREK
2015/2016-os tanév II. félév
Üzenődoboz
USERES JÓSÁGOK
STATISZTIKA
ÖSSZESEN
81 fő - 46 férfi / 35 nő
VIZUÁLIS KOMM.
11 fő - 6 férfi / 5 nő
KLASSZIKUS KOMM.
12 fő - 7 férfi / 5 nő
MŰSORGYÁRTÁS
9 fő - 4 férfi / 5 nő
MARKETING KOMM.
7 fő - 2 férfi / 5 nő
FILMMŰVÉSZET
13 fő - 8 férfi / 5 nő
OKTATÓ
5 fő - 3 férfi / 2 nő
VÁROSLAKÓ
24 fő - 16 férfi / 8 nő
Latest topics
» Kapj le! - Louis és Reeven
Pént. Dec. 02 2016, 23:04 by Reeven Callagher

» Mit szólnál ha... ~ Julian&Usui
Kedd. Nov. 29 2016, 22:52 by Usui Kazuki

» Christopher & Kouji - it's your bad luck that you crossed my way
Hétf. Nov. 28 2016, 01:11 by Kouji Oohara

» Please, play with me!
Szer. Nov. 23 2016, 17:19 by Lana Evens

» Gyilkos szándékok Usui-Kenny
Szer. Nov. 09 2016, 17:45 by Kensington L. Lockwood

» Kaland haladóknak ~ Reeven&Seby
Hétf. Okt. 31 2016, 20:51 by Sebastian McBridge

» Aki indul: odábbáll; aki vitéz: helytáll. ~ Josh & Suzy
Vas. Okt. 09 2016, 15:43 by Suzanna Crystal

» Sarah és Daryl - második randi
Kedd. Okt. 04 2016, 15:11 by Daryl Brooke

» "Pörgés" Reev és Felix
Vas. Okt. 02 2016, 17:06 by Reeven Callagher

» Rangsorolások (Noel és Tami)
Vas. Okt. 02 2016, 14:41 by Kőrösi Noel

Top posting users this month
Eric A. Blake
 
Leopold K. Lindhardt
 
Reeven Callagher
 
Samuel T. Collins
 
Quentin Collins
 
Felix Kaleolani
 
Suzanna Crystal
 
Kensington L. Lockwood
 
Kelly Evans
 
Sebastian McBridge
 
Design: Izzie & Bree

A jobb megjelenítés érdekében használj Google Chrome böngészőt!

Share | 
 

 A fotóstúdióban (Elee és Josh)

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4  Next
SzerzőÜzenet
Elenore O'Hara
Vizuális kommunikáció
Életkor : 24
Foglalkozás : tanuló
Hozzászólások száma : 805

TémanyitásTéma: Re: A fotóstúdióban (Elee és Josh)   Csüt. Jan. 08 2015, 02:04

Letudjuk a munka keményebbik felét, mert elvileg ez a keményebbik fele, a fotózás. De nálunk… Velünk más a helyzet. Nekünk az a keményebb munka, hogy tisztességes keretek között maradjunk. Nekem legalábbis nehéz, oda kell figyelnem magamra, mert nem szeretnék fájdalmat okozni neki. Megcsavarni a kést, amit a mellkasába döftem a vacsoránál. Nehéz közömbösnek lennem vele, mert vágyom rá, a közelségére, de tudom azt is, hogy neki egészen mást jelentenek az ilyen dolgok, mint nekem. Sokkal komolyabban veszi, mint bármilyen pasi, akivel eddig valaha is találkoztam. Komolyabban veszi, mint egyes lányok, és ez az, ami egy kicsit visszariaszt a dologtól. Hogy komolyan veszi. Valaha én is komolyan vettem, s nézzétek, mi lett belőle?
- De kettőben még talán… - magam elé emelem a kezem, méregetem, mekkora lehet Nora. Olyan nagyot nem nőhetett. Vagy mégis? Olyan kis apró volt, szinte eltűnt a kezemben. Van egy olyan érzésem, hogy a legjobb helyre került. Gyanítom, hogy mindent megkap, amit csak macska kívánhat.
Sikeresen hozom magam zavarba, ma már ki tudja hanyadszor. Hebegek-habogok, mint valami szűzlány az első randija előtt. Mégis mi a bánatos úristentől vagyok ennyire oda? Istenem, hát csak egy vacsora. Nem igaz?
- Komolyan mondom! – nevetek már én is, mert tényleg, én nem vicceltem – Tudod, mindig is cikinek tartottam, hogy még egy rántottát sem tudok összedobni, de… Sosem volt kinek, magamnak meg… Nem érte meg a fáradtságot. – megvonom a vállam. Utoljára azt hiszem olyan tíz éves korom körül akartam reggelit csinálni Apának, persze segítséggel, de már akkor is két balkezes voltam a konyhai művészetekhez, és kicsin múlott, hogy nem gyújtottam fel a házat.
Kezdem elhinni, hogy nem is lesz ez olyan nehéz, hogy talán sikerül semmiségekről csacsogni, hogy nem szúrom el megint, hogy nem beszélünk majd esküvőről, jövőről. Semmiről, amit a randinkon említettünk. Jobb a béke.
- Gondolod? – nézek rá mosolyogva, mert hát az élet veszélyes, bármikor a fejünkre eshet egy tégla. Szóval szerintem semmit sem tehetünk kockázat nélkül. Főleg nem tekinthetjük kockázatmentesnek, hogy mi ketten, egy házban, ott, ahol korábban… Ó, basszus! Az sem lenne kevésbé kockázatos mondjuk, ha hozzám mennénk… De hát istenem, egyszer élünk, és én amúgy sem arról vagyok híres, hogy megfutamodok egy kis veszélytől.
Megfogom a kezét, nekem valahogy így kevésbé hivatalos, mintha belékarolnék, és elindulunk lefelé.
- Taxival jöttem, mert késésben voltam… - nevetek, mert még így is előbb ideértem, de pssszt, ez titok! És hát nem vezethettem, mert a taxiban fejeztem be a szépítkezés utolsó simításait. Jól vezetek, de azért ehhez nincs elég szemem és kezem…
Vissza az elejére Go down
Joshua McBridge
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : mikor mi
Hozzászólások száma : 1633

TémanyitásTéma: Re: A fotóstúdióban (Elee és Josh)   Csüt. Jan. 08 2015, 09:20

A fotózás után Elee hangulata nem változik. Közvetlen marad, bár néha úgy tűnik, zavarba jön. Igyekszem oldani őt, és nem belegondolni, miért is van ez. Felvetem, hogy vacsorázzunk együtt, és megemlítem, talán Nora is örülne neki (bár Nora a legtöbb embert szereti, főleg a szomszédban lakó kislányokat, akik agyon kényeztetik). Én sem gondoltam komolyan, hogy ez majd varázsigévé növi ki magát, de Elee igent mond..., velem vacsorázik, nálam! Nem merek túlságosan lelkesen örülni, pedig módfelett örülök, hogy bizalmat szavazott meg nekem.
- Na, majd kipróbálod...- mosolygok Eleere. Nagyon kedves, ahogy a tenyereit nézi, vajon elfér-e abban még egy macska. Az enyém biztosan!
- Pirítós kenyér?- vonom fel a szemöldököm, kérdőn, hitetlenkedve. Kezdjük az elején. Ha azt is szénné égeti, tényleg antifenomén... (De lehetetlenek nem léteznek. Szóval még akkor sem reménytelen az esete.)
Hogy hogyan jön a képbe a kockázat, annak kapcsán, hogy Elee ellátogat hozzánk (hozzám és Norához), nem tudom. De visszakérdezni, hogy ezt hogyan is érti, azt hiszem, nem lenne okos ötlet. Inkább úgy válaszolok, ahogy hinni szeretném, s tetszik, hogy ebbe ő is beleegyezik. (Kétségei lennének?)
Kilépve a stúdióból a karom nyújtom neki, és a kezem fogja meg. Talán (jobban) megremegnék, ha nem lettem volna testi kontaktusban vele a fotózás alatt, és nem érintett volna már érzékibben. De ha akkor tudtam uralkodni magamon, most is tudok. Nehéz most is elvonatkoztatni, hisz még a kamerák sem zavarnak, de tettem egy ígéretet, és nem szeretném megszegni. Hosszú távon úgyis kiderül, mi lesz a jó...
Már megegyeztünk, hogy hozzám megyünk, de nem tudom, mi módon, tekintve, hogy Elee akár saját autóval is jöhetett. Gyorsan kiderül, ő is taxival jött, mint jómagam. (Késésben volt, ő? Akkor én mit mondjak?) Átsuhan a fejemen egy kérdés: vajon azért késett-e, mert szép akart lenni, vagy mert csaknem meggondolta magát? S eszembe jut, milyen szép volt, amikor megláttam..., mégis természetes..., még a szívem is megállt egy pillanatra, azt hiszem.
- Sajnálom, hogy megvárakoztattalak- kérek tőle megint bocsánatot. (Remélem, megint, és nem felejtettem el korábban.) Túlságosan izgatott voltam, nem is emlékszem, miket mondtam neki.
Ahogy leérünk, hívok egy taxit, mert a közelben éppen egy sem fut szabadon, így Eleenek alkalma van (ha akar) rágyújtani.
- Nagyon profi voltál a kamerák előtt... Eszedbe jutott, hogy megint foglalkozz ezzel?- terelem a szót vissza a délutánhoz, a fotózáshoz, az élményeinkhez. Szeretném látni mindezt az ő szemszögéből, tudni, hogyan érezte magát és milyennek tart engem.
Vissza az elejére Go down
Elenore O'Hara
Vizuális kommunikáció
Életkor : 24
Foglalkozás : tanuló
Hozzászólások száma : 805

TémanyitásTéma: Re: A fotóstúdióban (Elee és Josh)   Pént. Jan. 09 2015, 01:42

Nem tudom, mikor viselkedem helyesen; ha úgy teszek, mintha semmi sem lenne köztünk, mintha soha semmi sem történt volna, vagy ha kicsit visszafogom magam, és hátrébb lépek. A gond azzal van, hogy képtelen vagyok előbb gondolkodni, mint cselekedni, így sikeresen teszek ellentmondásos dolgokat. Könnyen elképzelhető, hogy ezzel teszem a legrosszabbat, de nem tudok úgy tenni, mintha teljesen idegenek lennénk egymás számára. Vajon szólna, ha úgy érezné, túl közvetlen vagyok? Nem akarom olyan helyzetbe hozni, ami fájdalmat okoz neki. Nem akarom bántani, nem szeretném, ha én lennék az a személy, aki olyan kifacsarttá és összetörtté teszi, mint amilyen én vagyok. Talán nemet kellett volna mondanom a vacsorára. Ehelyett igent mondtam, sőt, arra mondtam igent, hogy nála vacsorázom.
- Az talán még megy. – nevetem el magam, mert azt időnként összedobok magamnak, ha nagyon nincs másra időm. Mondjuk nincs idő rendelni valamit, vagy kiolvasztani valami mélyhűtött csodát, esetleg nem tudok beugrani egy kávézóba vagy máshova. Na, ilyenkor jön a pirítós.
Kézen fogva sétálunk le a lépcsőn, ki az utcára, semmiségekről csacsogunk.
- Ugyan, semmi gond. Előfordult már ilyen velem is… - nevetek, mert általában mindenhonnan elkések. Mivel hallom, hogy pár percbe beletelik, mire értünk jön egy autó, előhalászok egy epres cigit.
- Hát… Ez olyan, mint a biciklizés, vagy a szex: nem lehet elfelejteni. – megvonom a vállam, félszegen mosolygok, mert van elég tapasztalatom, és tény, hogy elég hamar visszajön a korábban megszerzett tudás, még ha kissé rozsdásnak is hat az első újrapróbálkozások alkalmával.
- Szerettem csinálni, és most is jól éreztem magam, de… Azt hiszem, már nem tudnám teljes erőbedobással csinálni. – nem akarom elvenni a kedvét az ilyen jellegű munkáktól, de én kaptam már elég pofont az élettől, többségét a munkáim miatt, és ez az árnyoldal nagyon nem hiányzik. Tulajdonképpen simán lehet, hogy ha nyilvánosságra kerülnek olyan képek is, amin én is szerepelek, akkor megint terítékre kerülök a modell-világ asztalán, és nem feltétlenül jó értelemben. Azok, akik haragszanak rám, vagy haraggal váltunk el, nem biztos, hogy örömmel fogják venni a vélt vagy valós visszatérésemet a szakmába. Még magam sem tudom, hogy ez az örvény újra beszippant-e.
- Na, és neked hogy tetszett a modellkedés? – tényleg kíváncsi vagyok, mert elég komoly munka volt ez elsőre, és szerintem elég jó lenne a szakmában, ha bírja az ilyesmit.
Vissza az elejére Go down
Joshua McBridge
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : mikor mi
Hozzászólások száma : 1633

TémanyitásTéma: Re: A fotóstúdióban (Elee és Josh)   Pént. Jan. 09 2015, 02:42

Elee rendkívüli lány, kár lenne tagadni. Elbűvöl, mint mindig, és az sem zavar, hogy nem én vagyok az egyedüli, akivel ilyen közvetlen és kedves. Mert az, ahogy forgolódik, mindenkihez van egy-két kedves szava. Csupa mosoly, csupa báj. Senki nem sejti, hogy valaha valaki összetörte a szívét. Bár össze tudnám ragasztani! Az biztos, gyötörni nem akarom, ráerőszakolni magam még kevésbé. Neki nem az kell, amit én kínáltam neki, és ezt meg kell tanulnom elfogadni. Így megy ez.
A fotózás egésze (de már az üdvözlése az épület előtt) arról tanuskodik, hogy harag nélkül gondol rám. megbeszéltük, túl vagyunk rajta. S ami lényeg, nem lettünk egymás számára idegenek. Tagadhatnánk, de úgy érzem, a vonzalom egy réze is megmaradt, hiszen nem csak akkor bújik hozzám, amikor erre utasítják, hanem akkor is, amikor már nem látja senki. Őszintén, nem bánom, hogy érint, hogy megölel, hogy a kezembe csúsztatja a kezét. Nekem is ís jó így, s ezek szerint neki is.
A főzésről beszélgetünk, magát nagyon lehúzza; nehezen hiszek neki, hiszen egyedül élő, talpraesett lány. Elnevetjük a dolgot, és azt hiszem, jócskán túlzott, de elkönyvelem, hogy magát rossz szakácsnak tartja. A pirítóst legalább meg tudja csinálni. Én is így kezdtem! Szóval, semmi para.
- Én sem vagyok mesterszakács, de pár dolgot el tudok készíteni...- mondom óvatosan, hiszen nem akarom magam túlzottan fényezni. Hogy ma este mit eszünk, arról még halvány fogalmam sincs. Olyan nagy a választék otthon, tekintve, mennyire más az ízlésünk Sebastiannal, hogy biztosan találok olyat, amit Elee is szívesen megenne. Egyenlőre nem is foglalkozom ezzel, hiszen előbb haza is kell jutnunk.
Hívok egy taxit, Elee rágyújt, a késésemért kérek elnézést újra, de Eleet nem érdeklik a miértek, és nem is magyarázkodom. Örülök, hogy nem lett katasztrófálisan rossz vége a dolognak (lehetett volna, s minden bizonnyal lett is volna, ha ő nem ment ki). Inkább a délutánról beszélgetek vele, mert úgy láttam, jól érezte magát. Szeretem, amikor csacsog, és szabadon beszélhet, és ez a téma cseppet sem feszélyezi.
- Valóban úgy tűnt, nem hagytál ki egy percet sem...- aztán elpirulok. Természetesen a fotózásról beszélek, nem a szexről. Honnan is tudhatnám, mit csinált tegnap? - De azt hiszem, ez nem megy egyik napról a másikra. Te sosem voltál lámpalázas? Én nagyon izgultam az elején...- kezdek hadarni, s kifejezetten a munka felé terelem a témát, bár hogy megemlítette a szexet... Valóban eszembe jutott, miket műveltünk egymással, és bár ő volt az első nő az életemben, nehezen tudom elképzelni, hogy azt mostanában felül tudná szárnyalni valaki.
Még valami kiderül, és ezen kicsit elgondolkodom... Rendben van, hogy a fotózást a biciklizéshez hasonlította. S talán, elég is lett volna. Azzal, hogy hozzátette a szexet is, megint csak üzenni akart nekem? Arról beszélt korábban, hogy szereti a kalandokat, de hogy ezek a dolgok milyen jelentőséggel bírnak az életében, talán csak most értettem meg. Ahogy Sebastian tekint a dologra, némi párhuzamot találok kettőjük között, s ezt már múltkor is éreztem, amikor a barátommal beszélgettem Eleeről... Sebastiant nagyon szeretem. Eleet vajon kevésbé kellene szeretnem, mert így gondolkodik? Á, ez lehetetlen.
- Teljes erőbedobással? - vonom fel a szemöldököm, csodálkozva- Neked ez a varázsod, Elee, olyan természetes vagy a kamerák előtt, hogy tanítani kellene a technikád. Azt hiszem, kárára volnának a fotóknak, ha többet szeretnél beléjük tölteni. Így vagy jó, ahogy vagy. Elképesztő, csodálatos, vicces... szexi...
Nem titkolom, hogy el vagyok ragadtatva tőle. És azt is kimerem mondani, hat rám, mint nő. Elvégre nem vagyok fából, és nem némaságot fogadtam. Érzelmekről nem ejtek szót, de az érzékiség nem tabu. Szívesen legeltetem rajta a szemem. De azért nem vagyok fajankó.
Visszakérdez, én hogyan éreztem magam, és megint elmosolyodom. Utólag olyan semmiségnek tűnik az egész!
- Ahhoz képest, hogy kezdetben azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány, egész jól magamra találtam- mi több, úgy kellett fehgyelmezni a vágyaimat, amit korbácsolt bennem. - Lényegében csak annyiban különbözött ez attól, amit korábban csináltam, hogy pörgősebb volt minden. Akkor beállításokban fotóztak, most mozgás közben... Bevallom, ez valahogy jobban tetszett nekem. A beállítások néha merevek, természetellenesek..., de te érted, miről beszélek, ugye?
Jókedvűen nézek rá. Ha egy idegen lány lett volna a közeleben, talán nem tudtam volna felszabadulni, de Elee közelsége, mozdulatai, reakciói átragadtak rám is. Olykor annyira elbűvölt, hogy a környezet is megszűnt számomra, csak ő létezett... csak mi... Ó, el tudnám viselni!
Megérkezik a taxi, ajtót nyitok neki, mellé csúszom, attól függően, hogy és hol hagy nekem helyet. (Ha kell, megkerülöm az autót). Aztán már robogunk a megadott címre, én pedig személyesebb véleményére vagyok kíváncsi.
- Szóval, komolyan azt mondod, van esélyem ebben a szakmában?

Vissza az elejére Go down
Elenore O'Hara
Vizuális kommunikáció
Életkor : 24
Foglalkozás : tanuló
Hozzászólások száma : 805

TémanyitásTéma: Re: A fotóstúdióban (Elee és Josh)   Szomb. Jan. 10 2015, 00:31

Terítékre kerül a főző tudományom, és bevallom neki, hogy minden vagyok, csak tehetséges szakácsnő nem. Azért egy pirítós elkészítése még nem haladja meg a tudományom, akkor azt hiszem, tényleg ideje lenne elgondolkodni, hogy mit kezdjek magammal, mert alkalmatlan lennék az életre.
- Azért biztos tudnál tanítani pár trükköt. – nevetek, mert én még a kezdő szintet sem érem el, szóval alulmúlni engem… Ahhoz tehetség kell.
Míg a taxira várunk, rágyújtok, és az elvégzett munkáról beszélgetünk. Jó, lehet, hogy kicsit erős volt a modellkedést, a biciklizést és a szexet egy mondatban említenem, de azért felszalad a szemöldököm azon, ahogy reagál. Ahogy elnézem, nem csak én tudom zavarba hozni magam. Remek, legalább nem vagyok egyedül, és nem csak én értettem félre, amit mondott. Már úgy értem, hogy ha akartam volna, félre tudtam volna érteni.
- Úristen, dehogynem! – nevetem el magam. Hát hogy ne lettem volna lámpalázas?! – Nézd, az az igazság, hogy nem jókedvemben kezdtem el ezt a melót, csak… Könnyű pénznek tűnt és nekem kellett egy kis plusz. Nehezen kezdtem, nem szerettek velem dolgozni, mert mindig késtem, és eléggé visszadumálós voltam már akkor is. Nagyjából három fotóst készítettem ki az első két hónapban, mert jobban akartam tudni, mint ők. Aztán rájöttem, hogy ez a szakmájuk, és rengeteget kell tanulnom… - megvonom a vállam, mert tulajdonképpen egyszer csak ráéreztem, és onnantól megindult a szekér.
- Igen, úgy értem, hogy nem tudnám életvitelszerűen csinálni. Szóval, egyszer-egyszer nagyon szívesen, mert élvezem, de nem szeretném újra átélni egy ügynökségen zajló drámák tömkelegét. – kicsit elhúzom a számat, mert az nagyon nem hiányzik, a csajok pletykái, a kis játékaik, a pasi ügyek, az örökös hiszti a kilókkal. Ó, istenem, esélytelen!
- Komolyan így gondolod? – nagy szemekkel pislogok rá, mert nem is tudom, hogy mikor mondtak nekem ilyen dolgokat utoljára. Szexi... Elmosolyodom, mert olyan kis félszegen mondja.
- Szóval… - közelebb lépek – Szóval szerinted szexi vagyok? – mosolygok, és már megint túl későn kapok az agyamhoz, hogy ezt talán nem kéne, de most mégsem torpanok meg, most valahogy legalább azt tudom, hogy nagyon nem venné ki jól magát, ha visszatáncolnék. Kockázat. Elvégre szeretem a kockázatot, hát akkor kockáztatni kell!
- Ó, ha legközelebb elbizonytalanodnál… Nos, én erre a kérdésre elég biztos válasszal tudok szolgálni. – rákacsintok, mosolygok, mert nekem olyan emlékeim vannak, hogy eléggé férfi…
Hallgatom, ahogy mesél a korábbi fotós élményeiről, és hát… van abban valami, amit a beállított képekről mondd, de azt is lehet jól csinálni.
- Hát, áldozni kell a siker oltárán… - nevetem el magam, mert vannak botrányos ötleteik a szellemi zseniknek az íróasztalok mögött, mint például vizes motorháztetőn maradj mozdulatlan legalább tíz másodpercig, és még szexis is legyél, meg kívánatos, nem baj, hogy cseszett kényelmetlen, és még csúszik is, áááá! Ja, igen, a beállított fotó szívás…
Gondolataimat félbeszakítja a mellénk gördülő taxi. Josh igazán lovagiasan kinyitja az ajtót, és én beülök, majd beljebb csúszok. Beül, bemondja a címet, és aztán folytatjuk, ahol abbahagytuk. Azt hiszem.
- Mi az, hogy! De komolyan, szerintem van hozzá érzéked. – ujjaimmal végigsimítok az arcán. Fotogén, a fotósok szeretnék, mert nincs olyan felvágott nyelve, mint mondjuk nekem. A lányok is szeretnének vele dolgozni, mert végre egy hetero modell pasi… Igen, lenne esélye. Határozottan.
Vissza az elejére Go down
Joshua McBridge
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : mikor mi
Hozzászólások száma : 1633

TémanyitásTéma: Re: A fotóstúdióban (Elee és Josh)   Vas. Jan. 11 2015, 06:33

Kézenfogva, beszélgetve megyünk le az épület elé. Képzeletben már kitalálom, hogy közösen csinálunk magunknak vacsorát, felmérve, mennyire rossz is a helyzet, amit magáról festett. Nem tudom elhinni, hogy olyan ügyetlen lenne; inkább ellenkezőleg. De a benyomások nem feltétlenül fedhetik a valóságot, igaz?
- Ha valóban szeretnéd, megtanítom neked, amit tudok...- mondom készségesen. És valóban, készen állok rá, hogy tanítsam, ha kíváncsi rám, mint ahogy ő is képes engem tanítani. Hogy is mondják azt a kapcsolatot, ami mindkét fél számára előnyös? Sajnos, nem jut eszembe.
Majdnem elrontom a jó hangulatot, ahogy pontatlanul reagálom le az egyik hasonlatát; későn kapcsolok, hogy a dolog félreérthető, csak a felvont szemöldöke árulkodik, hogy valami nem tetsző dolgot mondtam, s hogy pontosítsam magamat, a munkára terelem a szót, s ennyi elég is, hogy értésére adjam, nem a szexre céloztam.
Hallgatom, ahogy a kezdetekről beszél, hogy lámpalázas volt, mégis nagyszájú, hogy állandóan visszabeszélt, és hogy "ő jobban tudta". A stílus, ahogy előadja, mégsem okoz bennem maradandó károkat, inkább nevetgélek, ahogy elképzelem, hogy vitába száll a fotósaival. Én sülthal voltam ma délután, akár meg is főzhettek volna üstben! (Eszembe nem jutott vitatkozni, pedig hát Jézus alsógatyában a kereszten, nos... Khm...)
Szakmáról beszélgetünk, de főleg a délutánról, és elragadtatásomnak adok hangot azzal kapcsolatban, ahogy ő állta a sarat. Ő pedig azt mondja el, már nem akarna ezzel foglalkozni, s ennek oka nem is a munka része, hanem mindaz, ami a háttérben zajlik. Drámák, így fogalmazott, s bár nincs nagy tapasztalatom, el tudom képzelni, mire célozhat: ez a munka nem éppen családbarát. (Ez jut eszembe.)
Aztán látom, meglepem, talán nem várta tőlem, hogy ennyire nyíltan fogalmazok vele kapcsolatban, de nem rejthetem véka alá véleményemet róla, ha egyszer tökéletesnek láttam! És ahogy közelebb lép, és visszakérdez... Már már flörtöléssel is felér. Játszik velem? Próbára tesz?
- Nem is kérdés! Állított valaha mást? Beverem a képét! Vagy veszek neki szemüveget...- adom a kis harciast, pedig nem valószínű, hogy valaha is tőlem várja majd el, hogy megvédjem. Nem is lesz rá szüksége. Olyan..., tényleg olyan lány, aki vonzza a tekintetet!
Visszakérdez, én hogyan éreztem magam, s nem rejtem véka alá, mennyire izgultam. És valószínűleg, ha ő nincs ott, még katasztrófálisabb lett volna a helyzet, hiszen számos esetben segített ki a jelenlétével, apró (vagy nagyobb) segítségével. Belekapaszkodik egy kifejezésembe, és megmosolyogtat, ahogy rám kacsint.
- Az igazat szólva, kevésen múlt, hogy elveszítsem a kontrollt...- vallom be neki, de ez alkalommal nem vagyok félénk. A munkán túl vagyunk, sikerrel megoldottuk. Hogy nem gyúltam heves gerjedelemre iránta, az a negatív visszacsatolás következménye. Még a homoszexuálisok is gondolkodóba esnek, ha Eleere pillantanak.
Inkább mesélek neki arról, hogyan éltem meg én a délutánt, miben különbözött ez attól, amit korábban már csináltam. Az "áldozatot, amit hozni kell", úgy értelmezem, hogy egy-egy fotó kedvéért olykor meg kell fékezni magunkat, vagy éppen ellenkezőleg, olyat tenni, amit hétköznepi helyzetben soha. (S talán nem is járok messze az igazságtól, mégha konkrétan nem is egyre gondolunk.)
Megérkezik az autó, ajtót nyitok neki, s mivel beljebb csúszik, gyorsan melléülök, hogy aztán roboghassunk hozzám. A véleménye azonban a levegőben maradt, s mert olyan kíváncsi vagyok, ő hogyan látott engem, amatőrként a kamerák előtt, nem félek feltenni neki a kérdést, bár sejteni vélem a válaszát. Hiszen odabent is nagyon pozitívan nyilatkozott!
Most is így tesz, s közben ujjaival érinti az arcomat. Felé fordulok, a kezére kulcsolom a kezem, az ajkamhoz húzom, megpuszilom, és aztán nem engedem el, csak ketténk közé húzom az ülésre; hacsak ki nem húzza kezét a kezemből.
- Tudom, hogy már mondtam, de nem ment volna, ha nem vagy ott. Mario nem egy szivélyes ember...- Tyű, az első percekben meg tudott volna ölni a szemével! Csendesebben kérdezem: - Homoszexuális? - A hajamra és az alsógatyámra nagyon rá volt cuppanva. De lehet, csak a téma miatt. Akkor viszont maximalista.
Sikerül magam megint elengedni. Nincs bennem kényszer, hogy bármit bizonyítsak (azon már túl vagyunk), és Eleere elsősorban úgy tekintek most, mint barátomra, munkatársamra. Őrülten szexi, és emlékeket idéz bennem az érintése és az illata is, de jobban kívánom őt ennyiben megtartani, mint megint elriasztani, s egyenlőre nem adom jelét, mennyire kívánom most is.
Nincs dugó, ami feltartana, alig negyed óra múlva már a házam előtt fékez a taxi. Kifizetem, majd kaput, atót nyitok Eleenek, és Nora már szalad is elénk. Először nekem dörgölődik, aztán Eleenek, panaszosan nyávogva rá, hogy vegye fel (vagy érintse meg).
Vissza az elejére Go down
Elenore O'Hara
Vizuális kommunikáció
Életkor : 24
Foglalkozás : tanuló
Hozzászólások száma : 805

TémanyitásTéma: Re: A fotóstúdióban (Elee és Josh)   Kedd. Jan. 13 2015, 01:59

Jó hangulatban telt a munka, és kellemesen elcsacsogunk utána. Az utcára érve egy jól megérdemelt cigarettára gyújtok, mert igenis megérdemlem, és lassan eljön az a pillanat, amikor már nem tudok parancsolni magamnak.
- Szívesen leszek a tanítványod. – mosolyodom el, mert tényleg szeretnék megtanulni főzni, izgatja a fantáziámat a dolog.
Szóba kerül a szex, még ha nem is szemtől szemben, nyíltan, de azért mégis. Valahogy az az érzésem, hogy kicsit elbeszélünk egymás mellett, mert gyorsan terel, a munkára, mintha nem mondtunk volna semmit. Pedig én nem veszem rossz néven, elég nyitott gondolkodású vagyok, én a nyílt utcán is tudok beszélni ilyenekről.
Mesélek, nekem milyen volt elkezdeni, mert tudom, hogy az első nap akár ijesztő is lehet, és bár elég rutinosnak számítok, azért sokat kihagytam, és a közelében sem vagyok a szakma elitjének. Soha nem is voltam. A fotózások hiányoznak; a hangulat, a reflektorok száraz melege, az utasítások, a csattogó gép, a képek, az izgalom, hogy mikor jelenik meg, a tenyerembe vájt körmök, ahogy alig győzöm kivárni a sort az újságosnál, hogy megvegyek mindent, amiben benne vagyok. De nem hiányzik a hiszti, hogy melyik melót ki kapja, nem hiányoznak a zsarolások, a bájcsevejek a partikon, hogy gátlástalanul adnak-vesznek minket a megrendelők, mint valami agyatlan droidokat, és kiosztanak minket a különböző estélyekre és egyéb hivatalos banzájokra.
- Á, olyanokkal nem is állok szóba, nem érdemes rájuk időt és energiát pazarolni. – legyintek nevetve. Tüneményes, hogy így védelmez, de remekül meg tudom védeni magam. Egyszerűen csak jól esett hallani, hogy kimondja, hogy így gondolja. Hogy hatással vagyok rá. Legyezgeti az ember egóját, és ki ne szeretné ezt?
Átszalad a gondolat a fejemben, hogy nekem meg az esett nehezemre, hogy ne essek neki, de most valahogy időben a nyelvembe harapok. De egy fogkrémreklámos mosoly azért szétszalad az arcomon.
- Nem kérem, hogy fedd fel a titkod… - nem fejezem be a mondatot, mert naná, hogy érdekel, hogy milyen módszere van, de eléggé pofátlanságnak érzem, hogy telibe rákérdezzek.
Taxiba ülünk, de különösebben nem változik semmi, azon kívül, hogy haladunk. De ugyanúgy beszélgetünk tovább, most valahogy semmi sem tud zavarni, még az sem zavarná meg a pillanatot, ha egy űrhajón ülnénk. Kívülről. Na, jó, az talán de, de hát csak egy pár perc az egész út, szóval… Valahogy most sokkal nyugodtabb vagyok, pedig hozzá megyünk, és bár nem randi, azért… Kettesben leszünk, a konyhában… Nem, inkább nem gondolok bele! Ujjaim bejárják az arcát, kapok is érte egy puszit, de aztán ennyiben marad a dolog, a kezem meg a kezében. Elnevetem magam, ahogy Mariot jellemzi.
- Hát, nem egy simulékony pasi, de remek szakember. – mondom aztán, mert tény, hogy a szakmai tudása nem vonható kétségbe.
Elnevetem magam, ahogy lehalkítja a hangját, aztán a szám elé kapom a szabad kezem, és rendezem a vonásaimat. Elvégre nekem teljesen természetes, hogy a melegek jelen vannak mindenhol, elég jó szemem is van hozzá, hogy eldöntsem, ki az és ki nem, de nem lehet mindenki ilyen. Úgy értem, a modell világban ez elég gyakori dolog; modellek, fotósok, tervezők, sminkesek, fodrászok…
- Bocsánat! – nézek rá, mert nem szeretném, ha azt hinné, kinevetem, csak… Olyan váratlanul ért a kérdés – Igen, Mario meleg, de ne izgulj, sosem kezd ki a modelljeivel. – mosolygok, mert nem tudom, hogy ezért kérdezte-e, vagy másért. Mario nagyon jól kezeli az ilyen helyzeteket. Nem kavar szakmabelivel, mert rossz vért szül, ahogy Ő mondja. Előbb utóbb a modellek hisztizni kezdnek, azt hiszik, hogy mert a fotóssal kefélnek, bármit megengedhetnek maguknak, és elviselhetetlenek lesznek. Láttam már ilyet, nem is egyszer, nem csak pasik között, elég csúnya tud lenni. Mario az ilyen helyzeteket igyekszik kerülni ezzel az egyszerű, ám néha nehezen betartható szabállyal.
Belépünk a házba, és Nora azonnal ott terem. Hatalmasat nőtt, mióta nem láttam, de ugyanolyan panaszosan nyávog nekem, mint amikor először láttam, pedig tudom, hogy semmiben sem szenved hiányt. Biztos vagyok benne, hogy Josh halálosan elkényezteti, de persze nem állom meg, hogy ne guggoljak le hozzá, és ne kapjam ölbe.
- Szia, te kis cukorborsó! – gügyögök neki, pedig ez egyáltalán nem szokásom, és a mellkasomhoz ölelem – Olyan nagyot nőttél, hogy ha nem tudnám, hogy Apának egy cicája van, meg sem ismernélek…
A bal karomon ül a cica, jobbommal simogatom a hátát, a fejét, az álla alatt, ahol érem. Hangosan dorombol, és bújik, mintha megismerne, bár ezt erősen kétlem. Nagyon kicsi volt, amikor elhoztuk, és azóta csak egyszer látott, nem hiszem, hogy tudja, az én autómban utazott a paradicsomba.
Vissza az elejére Go down
Joshua McBridge
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : mikor mi
Hozzászólások száma : 1633

TémanyitásTéma: Re: A fotóstúdióban (Elee és Josh)   Kedd. Jan. 13 2015, 02:46

Ahogy befejezük a munkát, vacsorázni hívom, s úgy dönt, hogy menjünk hozzám. Beszélgetünk a főzésről, állítja, hogy nem nagyon tud, én meg bevállalom, hogy tanítgatom, és úgy tűnik, érdekli a dolog. Ezen nevetnem kell, hátrahajtova a fejem kacagok.
- Remélem tudod, hogy most hosszú hónapokra szegődtél le mellém kuktának?!- Nagyon bírnám, ha így lenne.
Beszélgetünk a munkáról is, bele is melegszünk. Már tapasztaltam, hogy az ő szájából milyen természetességgel szól a szex sz, s minden, ami ehhez kapcsolódik. Bevallom, még most is furcsa nekem, pedig sebastian mellett már sokat edződtem, de a téma érzékenyen érint, főleg, hogy Elee volt az első nő az életemben, s így valahogy felnézek rá (fel akarok nézni), mert ha nem is tudja, minden későbbi kapcsolatomat hozzá fogom majd mérni. Magasra tette a lécet, az biztos. Talán én sem tudom majd ennél lejjebb adni...
Sokkal kötetlenebbül beszélgetünk, mint akkor este, amikor randizni vittem. Nem csak a viselkedése felszabadultabb, hanem ahogy a témákat kezeli. Mintha most nem akarna elbújni a kérdések elől, nyitottá válik, élvezettel beszél, élvezettel hallgatom. Bevallom neki, hogyan láttam én őt, nem titkolva, most is milyen nagy hatással volt rám. Ő az, aki bátorít, s remélem, nem érzi tolakodónak a véleményemet. Mosoly szalad szét az arcán, úgy tűnik, bóknak veszi véleményemet, s ettől nekem is jobb lesz a kedvem. Ez a stílus megy, menni fog, nem lehet baj, félreértés közöttünk.
Közvetlenebb leszek én is, elárulom, nehéz volt fékezni magam, de amikor a titkomra kérdez (nagyon is jól érzem, hogy érdekli, hogy csináltam), csak elhúzom az ujjaim a szám előtt. Olyan jó hangulatban van most, miért is rontanám el, hogy olyasmire gondoltam, ami neki is kellemetlen lehetett? Így maradok a "hős" a szemében, legalábbis remélem, hogy nem hiszi, közben impotenssé lettem.
Beülünk a taxiba, s mintha így lenne természetes, megérint, megsimít, én is megpuszilom (bár most gondolnom kell arra, mit kért tőlem, s az ígéretem megszegni nem akarom). A kezét a kezemben hagyja, azt hiszem, már ettől is szerencsésnek érzem magam, mert a bizalma jele ez, hisz tudja, hogy nem élek vissza vele.
Marioról beszélgetünk, s Elee elárulja, amit sejtettem, hogy a pasi meleg. Bár hallani róla, mennyire elterjedt művész körökben a másság, nekem ez nem természetes. Mondanám, hidegen hagy, de arra biztos ugranék, ha engem környékezne meg valaki.
- Valószínűleg nem is szerencsés munkát és magánéletet keverni- húzom ki magam, eszembe sem jut, hogy Elee fejében megfordul, érdekelne a dolog (vagy tartanék tőle). Igazából csak kiváncsi voltam, mennyire helytálló a benyomásom. Aztán elgondolkodom szavaim igazán. Fogalmam sincs, miként alakult volna a mai nap, ha nem éppen Elee a társam, mint ahogy azt sem tudom, jót tett-e vagy rosszat, hogy mi már megtapasztaltuk egymást.
Gyorsan eljut velünk a taxi a házig, s ott előre engedem. Gondosan bezárok mindent, ahogy szoktam, hiába kertváros, nem árt óvatosnak lenni, a kaput és az ajtót sosem hagyom nyitva. Nora szalad elénk, bújik máris, mintha száz évre hagytam volna itt, bújik Eleehez is, kéredzkedve néz rá, és a lány fel is kapja.
Elnevetem magam, ahogy a macskát becézgeti, engem Apának szólít... Sosem szokik le erről? Egyszer, képzeletében, már voltam nagypapa is... Vigyorogva csóválom a fejem, aztán hagyom őket magukra, míg a fürdőben megmosom a kezem. A tükörből egy meglepően nyugodt és kisimult arc néz vissza rám (naná, a sok krém, hehe...). Ledobálom magamról az utcai ruháim, és ún. otthoni pólóba, rövidnadrágba bújok bele (szerencsémre a fürdőben hagytam, így nem kell alsóban végigsasszéznom Elee előtt).
- Na és te, asszony, átvedlesz-e főzés előtt? - kérdezem megcsipkedve őt a szavakkal, mert ha én Apa vagyok, hát ő se maradjon ki a jóból. - Adhatok pólót, gatyát, ne a szép ruhádat koszold össze....- nézek rá féloldalasan. Hiszen kezdjük máris a főzőleckét, vagy még nem?
- Éhes vagy? Innál valamit? - a homlokomra csapok. Vagy ezt már kérdeztem? Kissé szita lett az agyam...
Ha úgy gondolja, átöltözik, kerítek neki alkalmas öltözette, és míg öltözik, előkészítem a konyhában a terepet. Ha nincs kedve kuktáskodni, az ő dolga, játszhat Norával is, míg elkészül a vacsora...
Vissza az elejére Go down
Elenore O'Hara
Vizuális kommunikáció
Életkor : 24
Foglalkozás : tanuló
Hozzászólások száma : 805

TémanyitásTéma: Re: A fotóstúdióban (Elee és Josh)   Szer. Jan. 14 2015, 00:50

Biztosan valami szórakoztatót mondtam, mert olyan jóízűen kacag, mintha legalábbis a világ legjobb viccét meséltem volna el.
- Várj, akkor most a rabszolgád lettem? – kérdezem mosolyogva. Hamupipőke leszek? Csak nem lesz velem olyan mostoha… - Szerződést is írunk? – most már nevetek, ez az egész annyira abszurd. De poénnak mindenesetre jó.
Tulajdonképpen csacsogunk, mégis mesélek a régi énemről, ha nem is túlzottan behatóan. Vajon most miért nem zárkózom el? Tényleg csak annyi a különbség, hogy a mai napra nem nyomtunk egy „RANDI” bélyeget. Ugyanúgy együtt töltjük az időnket, ugyanúgy beszélgetünk, ugyanúgy egy autóban fogunk ülni és most mégis… Most nem feszengek, nem kerülgetem a kérdéseit, nem érzem úgy, hogy aknamezőn sétálok. Mi a különbség? De tényleg. Őt is lazábbnak érzem, mintha… Mintha megváltozott volna valami, amióta legutóbb láttam. Nem tudom, mi, és nem is akarok róla agyalni, mert nem vagyok pszichológus, amúgy sem szeretem őket, és különben is, én nem vagyok az az agyalós típus. Vagyis de, csak… Ah, úristen!
- Jó, jó, nem kérdeztem semmit! – rázom a fejem nevetve, ahogy jelzi, soha nem fogom megtudni a titkát. Talán jobb is. Úgy értem, ezek eléggé magánügyek, ki tudja, lehet hogy valami olyat hallanék, amit soha nem akartam. Szóval, jobb ha az ilyen titkok tikok maradnak
A taxiban Mario kerül szóba, meg a nemi identitása, de én erről is gond nélkül csacsogok. Igazából nincs a melegekkel semmi bajom, sőt, szerintem hatalmas arcok, iszonyú jókat lehet velük bulizni, meg persze dumálni is. Egy csomó mindenre jobban tudják a választ, mint a csajok. Sokat tanultam tőlük, még sminkelni is jobban tudnak egyes lányoknál, szóval… Ja, hát szerintem jófejek.
- Hát… Rövidtávon hasznos lehet, de... Igen, lehet, hogy jobb megtartani a távolságot. – az összekulcsolt ujjainkra pillantok, aztán az arcára, a szemébe, ha Ő is rám néz. Mi vajon mik vagyunk egymásnak? Barátok? Szeretők? Munkatársak? Mégis mije vagyok én neki? És mi Ő nekem? Én nem vagyok egy gátlásos lány, nekem nem jelent gondot ilyen képeket készíteni, annál is inkább, mert ezt általában a helyén tudom kezelni. Tudom, hogy az, amit a képek kedvéért megengedek, megengedhetek magamnak, az semmissé válik, amint a gépet kikapcsolják. Az is igaz, hogy ma nem tudtam olyan jól kezelni, mert ma nehezemre esett, hogy visszafogjam magam, de a képeknek jót tett, ez egészen biztos. Különben Mario ránk ripakodott volna…
Hamar fékez a taxi a ház előtt, előre enged, gondosan bezár mögöttem, Nora elősiet, és persze megesik rajta a szívem, mint mindig, és mint gondolom mindenkinek. Eltűnik, nem tudom, hová, aztán pólóban, rövidnadrágban kerül elő újra, a kezemben még mindig Nora dorombol, fúrja bele a fejét a nyakamba. Asszony? Biztos az Apáért kaptam, de hát gondolom olyan neki a kiscica, mint a gyereke. Vagy csak én állok így az állatkáimhoz?
- Komolyan azt gondolod, hogy át kéne vedlenem? – leteszem Norát, és végignézek magamon. Tulajdonképpen semmi különös nincs rajtam, amit féltenem kéne. – Nem félsz, hogy házisárkány lakik a bőröm alatt?
Leseprem a mellkasomról a macskaszőrt, és kilépek a cipőmből, majd beljebb lépek, a konyha felé.
- Egy pohár víz jól esne. – biccentek, aztán egy kicsit elgondolkodom az ajánlatán, hogy kapok váltás ruhát – És egy pólót is elfogadok.
Szeretek a pasik cuccaiban lézengeni, valahogy… Nem is tudom, de jó érzés.
Vissza az elejére Go down
Joshua McBridge
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : mikor mi
Hozzászólások száma : 1633

TémanyitásTéma: Re: A fotóstúdióban (Elee és Josh)   Csüt. Jan. 15 2015, 22:33

Az utcára menet elárulja, milyen rossz szakács, én pedig felajánlom, hogy tanítok neki ezt-azt, amire pozitívan reagál.
- Várj csak! Azt mondtad, szívesen tanulnál... Hol ebben a rabszolgaság? - kérdem nevetve. - Írhatunk szerződést és... De mi is lesz abban?
Fesztelenül beszélgetünk, nevetgélünk. Jobban érzem magam, mint amikor randizni hívtam. Igazából most tudatosul, mennyire feszengtem akkor. És ő is merevebb volt, csak akkor nem láttam, nem akartam látni. Annyira akartam, hogy minden tökéletes legyen!
A mostani találkozónknak a súlya már legördült, az a munka volt, és azon túl vagyunk, a vele járó feszültség eltűnt, és ami ránk vár, már csak szórakozás, könnyed levezetése a délutánnak. Kötetlen és elvárásoktól mentes, szabad, jókedvű... Ah, nagyon bírom ezt a lányt.
Nevetgélek, ahogy a fotózás kapcsán szóba kerülnek bizonyos részletek. Nem is tudom, kínos-e vagy sem, mindenesetre megtartom magamnak a titkot, hogyan sikerült elérnem, hogy ne gerjedjek rá látványosan a lencsék kereszttüzében.
A taxiban Mario és a nemi identitása is szóba kerül, s ennek kapcsán a munkahelyi kapcsolatokról. Úgy tűnik, nem túl szerencsés, ha valakinek a munkatársával (főnökével) van viszonya. Ezt el tudom képzelni, mint ahogy azt is, magánéletet és magánéletet nem jó keverni. A mi esetünk Eleevel azért más, mert részéről a dolog le volt zárva, azaz amit a kamerák előtt történt, az nem nekem szólt, hanem... csak feladat volt. Csak feladat. Nem szabad elfelejtenem.
A kezét mégis megpuszilom, amikor megsimít, és nem engedem el, amíg a kocsiban ülünk; egyszerűen csak kellemes hozzá érni, fogni a kezét, megnyugtat, hogy nem húzódik el. Érzem a pillantását, de a saját gondolataim látom a szemében csillanni. Azaz, hogy ő is lezárt fejezetként gondol rám, és most csak munkakapcsolatban vagyunk, vagy barátok... Barátok? Szeretnék igazán a barátja lenni, de azt hiszem, ő belőlem nem akar.
Hazaérve beengedem őt és magam, gondosan zárok mindent, Nora körbeudvarol minket, vagy udvaroltatja körbe magát, nézőpont kérdése. Míg Elee cicázik, én otthoni holmikba vedlem át, és Eleet is erre biztatom. Szép a ruhája, kár lenne összekenni, márpedig, ha beszabadulunk a konyhába, nem biztos, hogy megússza maszat nélkül. Én se mindig...
- Ártani nem árt- bólintok az átöltözésre. Aztán megint megnevettet- Hű, úgy beszélsz, mintha nem tudnám, mi rejlik a ruhád alatt... A bőröd pedig le ne vedd!
Nézem, ahogy kilép a cipőjéből, a mellkasát söpri Nora szőrétől.
- Nora is szívesen veszi majd, ha még dédelgeted...- célzok arra, hogy ha itteni pólóban teszi, annak nem árt.
Mielőtt átöltözne (remélem, megteszi majd), enni és innivalóval kínálom, de ő csak vizet kér. Adok neki egy pohár vizet..., aztán egy pólót is. Le nem tudnám törölni a mosolyt az arcomról, pedig (még) nincsenek hátsó gondolataim. Vagy csak áltatom magam?
- Okos döntés...- súgom a fülébe, és kap egy gyors, puha puszit, aztán bemegyek a konyhába. - Itt várlak!
Míg ő átöltözik, előkészítek némi alapanyagot. És már van is ötletem... Hm, hm... Dúdolgatok, ahogy pakolgatok.

Vissza az elejére Go down
Elenore O'Hara
Vizuális kommunikáció
Életkor : 24
Foglalkozás : tanuló
Hozzászólások száma : 805

TémanyitásTéma: Re: A fotóstúdióban (Elee és Josh)   Pént. Jan. 16 2015, 23:57

Josh rögtönzött főzőtanfolyamot ajánl fel nekem, amit első körben azonnal elfogadok, mert végre valaki talán megtanít néhány trükkre.
- Hát, én csak azt mondtam, hogy szívesen tanulok, te meg erre azzal jössz, hogy hosszú hónapokra elköteleztem magam… - magyarázom nevetve, mert félreértés ne essék, én ettől most nem akadtam ki, de az is igaz, hogy ha egy poént magyarázni kell, akkor az nem jó poén… Nem jött ki jól, így a szerződés témáját el is engedem.
Egész más a hangulat, mint legutóbb, és nem tudom, mi lehet ennek az oka. Még csak azt sem tudom magamban (sem) tisztázni, hogy miként viselkedek vele. Közvetlenségem nem különös, általában ilyen vagyok, de mintha most nem lennének tiszták a határok. Ujjaim az övébe fűzve fekszenek kettőnk között, mint a szerelmespároké, mégsem érzem azt, hogy félreverne a szívem. Hamis reményt adok ezzel? Csalódni fog? Ha elhúzom a kezem, vajon hogy hat rá? Arcul csapás? Vagy csak megvonja a vállát és elkönyvel a lánynak, aki nem szereti az érintést? Ez nem igaz, különben… Ah, nem tudom, mit tegyek, hát inkább nem teszek semmit.
Megérkezünk, beenged, macskázom egy kicsit, amíg Ő hazaérkezős rutinfeladatait végzi. Felveti, hogy nekem is át kéne öltöznöm, ahogy Ő is tette, és én megfontolom az ajánlatot. Nem a főzés, vagy Nora miatt, egyszerűen csak nem kívánok küzdeni a saját vágyammal, hogy kisajátítsam egy pasi ruhadarabját.
- Hah, és honnan tudod, hogy akkor nem szerepet játszottam? – vigyorgok, mert nem tartom magam házisárkánynak, de hát sosem lehet tudni. Különben is, a legelvetemültebb szörnyetegek álcája a legártatlanabb.
Beljebb lépek, elveszem tőle a poharat, belekortyolok, aztán a pólót is megkapom. Jót mulatok rajta, mert valamin nagyon mosolyog, bár gőzöm sincs, hogy mi lehet az oka. Elnevetem magam, ahogy a fülembe súg, és meglep a puszival, nevetésem kuncogásba fullad.
- Igenis, Chef! – mondom, aztán a nappaliba megyek, és átveszem a pólómat. A nadrágot magamon hagyom, elvégre nem lehet nagy baj, és Josh pólója kicsit nagy rám, lelóg a fenekem alá.
Ujjaim a pohárra fonódnak, ahogy vállamat az ajtófélfának támasztom a konyhában. Figyelem, ahogy tesz-vesz, dúdol. Nem akarom megzavarni, csak figyelek.
Vissza az elejére Go down
Joshua McBridge
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : mikor mi
Hozzászólások száma : 1633

TémanyitásTéma: Re: A fotóstúdióban (Elee és Josh)   Vas. Jan. 18 2015, 22:50

Hát jah, a humorom. Nagyon rossz. Egyedül Sebastian nevet rajtam, néha magam is meglepődöm, miért. Javában azon nevetek, hogy ő nevet. Elég rossz politika, elvégre becsapom magam (őt is), de mit tegyek, ha jó nevetni?
- És te azt felelted... a rabszolgámnak tekintelek...- nézek rá kérdőn. A főzőtudomány nem megy egyik napról a másikra, bár nem nagy a tudományom. És ... csak örültem volna, ha kitudódik, nem lenne ellenére, ha velem töltené az időt. Elvégre... eddig jól ment...
A taxiban kellemesen elbeszélgetünk, a kezét a kezemben hagyja, bár ha tudnám, mi jár a fejében, talán nem lennék már ennyira nyugodt. Nevetgélünk, mindenféléről beszélgetünk, fecsegünk (pletykálunk). Gyorsan telik az idő Eleevel és kellemesen. Jól érzem magam vele.
Hazaérve gyorsan átöltözöm, Elee macskázik, aztán folytatjuk könnyed hangvételben. Jól megy ez. Miért is izgultam, hogy nem tudom majd féken tartani magam mellette? Mert olyan gyönyörű? Oh, a ruháját nem kéne összekenni...
- Miért, honnan tudod, hogy nem tudom? - kérdezek vissza. Terelő technika, abszurd kérdésre abszurd válasz, jobbat úgysem tudnék. Van erre a kérdésre jó válasz? Inkább nem veszem komolyan. Jobban is teszem, elkapom Elee vigyorát, hát rá kacsintok, ő se vegyen engem komolyan.
Beljebb invitálom, ahogy megszabadul Norától, pólót ajánlok neki, és aztán át is öltözik. Örülök, hogy fesztelen, és nem nézi ki belőlem, hogy hátsó szándékaim lennének (legalábbis eddig nem adta jelét). Puha puszit adok neki, mielőtt "elengedném" öltözni. Észre sem veszem, hogy mosolygok, dúdolgatni kezdek, úgy pakolok ki a főzéshez. Az egyik fordulatnál veszem észre, hogy Elee áll az ajtófélfának dőlve és engem figyel (jelenleg nincs Nora a közelben).
- Gyere csak közelebb, nem harap a bácsi. Sem a fakanál...- hívogatom magamhoz, aztán kiveszem a kezéből a poharat, és leteszem a pultra, elérhető közelségben.
- Nos, első lecke: hogyan üssük és verjük fel a tojást?
Kezébe adok egyet, hogy lássam, miként csinálja. Remélem, két kézzel. Szeretném megtanítani rá, hogyan csinálja vagányabbul, csupán egy kézzel. Elé tolok egy fém tálat, hogy abba üsse bele a tojásokat. Elővettem vagy tizet. Nem baj, ha néhány kidobásra jut. Tanulópénz. Aztán lehet, majd ő pipál le engem, és kiderül, végig félrevezetett. Benne van a pakliban, nem?

Vissza az elejére Go down
Elenore O'Hara
Vizuális kommunikáció
Életkor : 24
Foglalkozás : tanuló
Hozzászólások száma : 805

TémanyitásTéma: Re: A fotóstúdióban (Elee és Josh)   Kedd. Jan. 20 2015, 23:48

- Hát igen, csak… Mindegy! – legyintek és nevetek, mert ez most már annyira nem ül, hogy kár lenne magyarázni, meg már amúgy sem lenne olyan vicces. Tiszta sor, hogy nem fogok fél óra alatt eljutni a full kezdő állapotból a mesterszakácsig, de… Áh, mindegy!
Csacsogunk a kocsi hátsó ülésén, jól elvagyunk, de közben azon jár az agyam, hogy tulajdonképpen azon kívül, hogy van benne valami meghatározhatatlan, ami vonz, nem is tudom, miért vagyok most itt, egy taxiban, ami hozzá visz. Nem az a típusú pasi, akivel egyébként lennék, olyan kis ártatlan, az a tipikus jó fiú, és valahogy a humorunk sem egyezik. Mégis itt ülök, kezem a kezében, és még csak ideges sem vagyok. Vajon annak kéne lennem?
Megérkezünk, és míg Norát kényeztetem, Josh átvedlik otthoni szerkóba, és én újra nekiveselkedem, hogy kicsit vicceskedjek.
- Á, azt nem tudnád eltitkolni! – nevetek – Bár… - ajkamba harapva végigmérem, elvégre színész, vagy mi a szösz. Kapok egy pohár vizet, és egy pólót is, és bár nagy a kísértés, hogy ott helyben ledobjam a felsőm, inkább bemegyek a nappaliba. Nem azért, mert szemérmes vagyok, vagy mert nem látott még ruha nélkül, csak… Azt gondolom, hogy az nagyon pofátlan lenne. Kicsit lóg rajtam a pólója, de hát jó lesz ez, elvégre nem szépségversenyre megyek, hanem főzni, és aztán mosolyogva figyelem, ahogy otthonosan mozog a konyhában. Félrenyelek egy korty vizet, amikor gonosz mostoha, vagy inkább cukros bácsi stílusban invitál beljebb. Közelebb lépek hozzá, miközben csendesen fuldoklom, és hagyom, hogy elvegye a poharat és letegye.
- Ha egy kicsit nyekergeted a hangod, akkor egészen olyan leszel, mint az almát kínálgató boszi a Hófehérkéből. – ugratom, amikor végre újra levegőhöz jutok.
- Jesszus, inkább kezdjük a pirítóssal! – hüledezem, hogy egyből ilyen kényes feladatot kell végrehajtanom, de mosolygok, és érdeklődve figyelem, ahogy elém pakolja a dolgokat: tál, tojások, éééés rajtam a világ szeme! Kezembe nyom egy tojást, és én forgatom kicsit az ujjaim között, jól szemügyre veszem, aztán kérdőn nézek rá, hogy biztos? Mondjuk, a kezem állítólag elég finom, meg határozott, ha az kell, talán elbánok egy tojással, de még csak azt sem tudom, mennyire erősen kell odavágni. És a pulton törjem össze, vagy a tál szélén? Próbálok magam elé idézni valami főzőműsort, de ott annyira profik, hogy egy kézzel csinálják. Vajon Ő is ezt várja el tőlem? Nem, az nagyon pro dolog, de legalább abban majdnem biztos vagyok, hogy a tál szélén kell megtörnöm a tojás héját. Nagyot fújok, és jobb kezembe fogom a tojást. Tényleg nem tudom, mekkora erő kell hozzá, így elsőre nem történik semmi. Másodszorra meg akkora erővel vágom oda a szerencsétlen tojást, hogy nagyjából felrobban a kezemben.
-Ó, baszki! Bocsánat… - pislogok Joshra, mert még csak egy tojást próbáltam meg a tálba ütni, de már úszik a fél konyha. Közben a szám elé is akartam kapni a kezem, de a félig felrobbant tojás még mindig a kezemben van, úgyhogy egyből össze is kenem a pólót, amit kaptam. S lám, értelme lett, hogy elfogadtam!
- Jesszus, ne haragudj! – mondom újra, aztán a mosogató felé lépek, hogy leöblítsem a kezem, aztán mindenféle gondolkodást mellőzve lekapom a pólót, és a vízsugár alá tartom.
Vissza az elejére Go down
Joshua McBridge
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : mikor mi
Hozzászólások száma : 1633

TémanyitásTéma: Re: A fotóstúdióban (Elee és Josh)   Csüt. Jan. 22 2015, 02:55

Elcsúsztunk valahol, a humor nem ért célt, de nem feszegetjük, nem is érdemes, így a jó. Tetszik ez a könnyedség, hogy semmi sem erőltetett, és ha azzá válik, nincs kivesézve. Ezek emberi dolgok, nem vagyunk egyformák. Elnevetjük így is, igaz másképp, de nincs ezzel semmi baj.
Gyorsan érünk haza, a taxiban felgyorsult az idő. Szívesen lennék még vele... vagy úgy (kéz a kézben), de az út hamar véget ér. A hangulat azonban nem romlik közöttünk, és miután Norával is játszott egy kicsit, csatlakozik hozzám, immár az én pólómban, hogy kezdetét vegye az első lecke.
Észreveszem, ahogy az ajtófélfának dőlve figyel, és magamhoz hívogatom, kissé játékosan. Apró, böffentésszerű hangokat hallatt, de közelebb lép, nem tudom, játszik-e, vagy röhög (vagy fuldoklik), jaj, mindig lesz valami baja, ha velem van. De közelebb lép, és látom, aggódnom nem kell olyan nagyon, mert a színe jó. Lélegzik. A szíve dobbanásait is hallani vélem...
- Nemrég a saját barátomat tévesztettem meg...- pislogok rá szendén, szólok Johanna lágy hangján- Igaz, be voltam öltözve, és volt rajtam smink, paróka, de úgy rámcuppant a srác... Komolyan azt hittem, lesmárol!- folytatom már a saját hangomon és nevetgélek- Valószínű menne egy boszi is...
Megköszörülöm a torkom, kissé meggörnyedek, behúzom a nyakam, és úgy kezdek "rikácsolni":
- Édes almát vegyenek! Szép almát vegyenek!- s mintha csak most venném észre Eleet, meghökkenést mímelve nézek rá- Nesze, ezt a legszebbiket neked adom, kóstold meg!- s egy hagymát adok a kezébe. - Ugye, nem félsz attól, hogy valaki megmérgez? No, hogy megnyugtassalak, ezt a fakó felét majd megeszem én, és a piros meg legyen a tiéd....
Aztán komolyabbra fordítom a szót, és a poharat biztonságos helyre téve, Elee elé és kezébe más eszközöket rakok.
- Jaj, ne... Hát nem azt mondtad, azt meg tudod csinálni? - kérdem, évődve, nevetve. Ugye, nincs megijedve egy tojástól? Nagyon méregeti, és úgy néz rám, mintha arra kértem volna, vezessen sugárhajtásos repülőt.
- Nyugi, csak csináld...- hiszem, hogy most megjátssza magát. Csak feltört már néhány tojást életében? Gyanakodnom kéne, amikor fújtat egyet, de azt hiszem, ez is a műsor része.
Az első kísérlet harmatos gyenge, nem hogy nem törik fel a tojás, talán meg sem reped, de mielőtt bármit is szólhatnék, úgy vágja a tál széléhez a kezében lévő tojást, hogy nagy sugárban szétfröccsen a tartalma.
Elee zavarba jön, a szájához kapja a kezét, a pólót pedig ezáltal összekenődik. Nocsak..., tényleg kezdővel van dolgom. Vigyorgok magamban, de Elee zavara szokatlan.
- Semmi...- baj, mondanám, de már veszi le a pólót, és öblögeti, mintha valami pótolhatatlan extramenő gúnyát adtam volna neki. Őrülten szexi fehérneműben, kívánatos a melle, emlékek ezreit robbantja bennem szét. Hozzá lépek, finoman a kezére teszem a kezem, megállítom, hogy ilyen vehemensen dörgölje azt a vacak ruhadarabot.
- Hagyd ezt, kimossa a gép- mondom neki csendesen.
Kisöpröm a haját a nyakából, megsimítom az arcát. Szabad kezemmel a konyharuha után tapogatózom, de nem akarom levenni róla a szemem.
- Nem hittem, hogy komolyan beszélsz...- nevetem el magam, nem túl durván, de valljuk be, elég fura a helyzet. - Akkor most egy trükk, mielőtt folytatnánk... Van kedved...? - naná, figyelemelterelés. NEM SZABAD RÁMÁSZNOM!
Kérdőn nézek rá, így is elég bolond vagyok, lehet, nincs is kedve mókázni, bár eddig partnert láttam benne. Ha pozitív visszajelzést kapok, hogy kíváncsi a trükkre, arra kérem, dugja bele a kezeit a pólóm ujjaiba... (előbb gondosan a hátulját a nyakamig húzom).
Ha átbújtatta a kezeit, arra kérem, az én fejemről húzza le, és a sajátját dugja bele a ruhába... így rajta lesz az én általam viselt póló (igaz, kifordítva).

//Ha nem lenne kedved ehhez, másként alakulnak majd a dolgok, de azt előre nem tudhatom...//
Vissza az elejére Go down
Elenore O'Hara
Vizuális kommunikáció
Életkor : 24
Foglalkozás : tanuló
Hozzászólások száma : 805

TémanyitásTéma: Re: A fotóstúdióban (Elee és Josh)   Vas. Jan. 25 2015, 01:46

Az, hogy Joshnál vagyok, emlékeket ébreszt bennem. Jókat és kevésbé jókat egyaránt, mert ott van az az emlék, amikor másodszorra léptem le tőle, ami után vergődtem, és nem tudtam, mi legyen. Aztán ott van az a délután, amikor felfedeztük a házat, arcpirító módon. És most itt vagyok, a pólójában, otthonosan mozgok, és mégis valahogy azt érzem, hogy feszegetem a határokat. Aztán sikerül majdnem belefulladnom egy pohár vízbe, ahogy csalogat a konyhába, és még szerencse, hogy elveszi tőlem egy poharat, mielőtt rátenne egy lapáttal a női hanggal, mert ha még a kezemben lenne, most eldobnám. Ezek után, hogy látom magam előtt, minden hacuka nélkül, és még így is majdnem becsap, már csodálkozom, hogy a koldus cuccban felismertem.
Az ajkamba harapva hallgatom a történetet, mert igen, el tudom képzelni, hogy a haverja bedőlt neki, mert még ha a jelmez nem is volt tökéletes, ezzel a hanggal… És ha a koldus jelmez annyira jó volt, akkor milyen lehetett női cuccban? Mondjuk az is biztos, hogy inkább nem akarom csajként látni, elképzelni sem, de ahhoz már késő. Csendesen fulldoklom a röhögéstől, míg Ő átmegy boszorkába. Szerencsére csak hangilag. Egyelőre… Mindenesetre nagyon jól alakítja, nem is értem, miért nem futott még be színészként.
- Jézusom, Josh! – mondom, első körben, amint levegőhöz jutok – Nem gondoltál még szinkronizálásra? – manapság eléggé mennek az animációs filmek, és szerintem elég jó lenne benne, de persze nem szeretném befolyásolni, meg értem én, hogy komoly színészkedésre vágyik, azt hiszem, de sikere lenne. Szerintem.
- Igen, de… Az már nagyon régen volt… - akkor még otthon laktam Apánál, és a tojásokat nem én törtem fel, azt nem vállaltam már akkor sem, de azt hiszem ez annyira ciki, hogy nem kéne vele megosztanom. Bátorít, mosolyából ítélve nem veszi komolyan az aggodalmamat, de hát majd meglátja, hogy mennyire béna vagyok, ettől nem félek. Csak attól, maximum, hogy esélytelennek tart. Az fájna, de megérteném. Én annak tartom magam, szóval nem lenne belőle sértődés.
Úgy odavágom azt a szegény tojást, hogy a meg nem született kiscsibe soha meg nem születő utódai is megérzik. Gyakorlatilag felrobbantom a tojást, ha a konyhát nem is, de az biztos, hogy az egész pultot katasztrófa sújtotta területté varázsolom a másodperc törtrésze alatt. Lányos zavaromban még a kölcsön pólót is összetrutyizom, és gondolkodás nélkül kapom le magamról, hogy a víz alá tartsam, és a nagyját rendbe szedjem. Csak akkor tudatosul bennem, hogy gyakorlatilag félmeztelenül állok a konyhájában, amikor felpillantok, hogy újra bocsánatot kérjek a bénaságom miatt.
- Tényleg bocsi… Nagyon béna vagyok… - lesütöm a szemem, mert elég nehezemre esik, hogy ne csapjak mindent oda és adjam fel, mondjam azt, hogy hagyjuk, inkább hazamegyek. Nem szeretek nyilvánosan ennyire béna lenni. Otthon, egyedül, az más. Bosszankodok egy kört, elszívok egy-két cigit, aztán megnézem a youtube-on, hogy kell korrektül csinálni. Leteszem a pólót, elzárom a vizet, és félősen pislogok rá, ahogy az arcomat simítja.
- Nem hitted volna azt sem, hogy léteznek még ennyire analfabéták, mint amilyen én vagyok, igaz? – grimaszolok, de remekül tudok saját magamon nevetni, nem lesz itt gond.
- Komolyan folytatni akarod? – csodálkozva nézek rá – Mármint, nem félted a konyhádat? A házat? – most már tényleg nevetek, mert nekem elég lett volna ennyi bemutatkozás, hogy azt mondjam: ne nyúlj semmihez, akkor tuti nem halunk meg! De meghallgatom a trükköt, kíváncsi vagyok, mi lenne az. Engedelmesen bedugom a kezem a pólója ujjaiba, aztán már hipp-hopp, rajtam is van a pólója. Tény, hogy másfajta trükkre számítottam, de így belegondolva, valószínűleg nem könnyítettem meg a dolgát a spontán sztriptízzel…
Vissza az elejére Go down
Joshua McBridge
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : mikor mi
Hozzászólások száma : 1633

TémanyitásTéma: Re: A fotóstúdióban (Elee és Josh)   Hétf. Jan. 26 2015, 12:23

Meglátom a konyhaajtóban, a pólómban; nehéz visszafolytani az érzést, milyen jól mutat itt, abban... Eljátszogatok vele, (először Johanna hangján), láthatóan élvezi, hogy szórakoztatom, bár majdnem az egészsége rovására megy. Aztán tovább játszom, most éppen banyát, látom a csillogó szemeit. Nagyon édes kislány lehetett, tuti, hogy tátott szájjal nézte a mesefilmeket.
- Minden lehetséges!- mondom könnyedén, amikor felveti, lehetnék szinkronszínész. Nem emlékszem, neki játszottam-e már valaha valakit, rémlene, ha igen, de nem tudom felidézni, kit. Elsősorban utánozni szoktam, csak mostanában kezdek a "saját" hangomon játszani, és bevallom, nem is olyan könnyű. Utánozni sokkal egyszerűbb...
De aztán a főzésre koncentrálunk, és arra kérem, üssön fel egy tojást. Nos, rosszabb a helyzet, mint amire számítok, de nem annyira, mint ahogy ő. Már  majdnem vígasztalnom kell. És meg is teszem, olyan szégyenlősen pillog most Elee. Végre leteszi a pólóm, ami már nem csak tojásos, hanem jócskán vizes is, és elzárja a vizet, majd úgy néz rám, ahogy megsimogatom.
Nehéz neki ellenállni. Őrülten szexi, így elpirulva, kislányosan is, most nagyon szelídnek tűnik, és mégis ott van a huncut csillogás a szemében. Hihetetlenül tetszik, és bármennyire vonzza a szemem a csodás melle, igyekszem a szemeit nézni.
- Nyugtass meg, a tojást akkor is felismerted volna, ha nem adom a kezedbe!- kacsintok rá, aztán játékosan pólót cserélek vele. Nem is kérdés, hogy folytatni akarom. Bár ha félmeztelen marad, nem a főzést folytatnám, és megszegném minden neki tett ígéretem.
Így most én vagyok félmeztelen, de ez nem zavar (engem semmiképpen sem), és ő van az én kifordított pólómban, amibe olyan trükkösen bújtatam bele. Ó, azért nem hagyom ám figyelmen kívül, hogy huzavona nélkül egyezett a dologba bele!
- Á, nem tudsz te olyat tenni, ami miatt feladnám...- mondom mosolyogva, és magam elé pördítem, kicsit elbújva a hajába, megrészegülve, hogy úgy vallottam neki, hogy ne legyek tolakodó. Ha főzésre értette, jó. Ha pedig másra... Az az ő dolga, ő gondolata... (Én csak örülnék, ha eszébe jutna...)
Szorosan a háta mögé állok, de nem tapadok rá. Jobb kezemmel az ő jobbját fogom meg, és azzal egy új tojást. A tálba nem került eddig tojáshéj, és ha rajtam múlik, ezután sem fog.
- Csináljuk először két... azaz négy kézzel...
Figyelve, hogy tartja a tojást, a tál széléhez koccintom, hogy kissé megrepedjen, atán a másik kezemmel megfogva, lefelé tertva szétválasztom a tojást. Zutty, a tartalma bele az edénybe.
- Ó, micsoda meglepetés! Egyben maradt a konyha!- csikizem meg az orrommal az arcát.
- Na, ebből csinálunk tizet. Nem. Kilencet, mert egy már... hát, izé... gallyra ment. Megpróbálod egyedül, vagy szeretnéd, hogy még közösen csináljuk?- kérdezem, és közben a jobbommal az ő jobbjáért nyúlok (még mindig a háta mögött állva).
Vissza az elejére Go down
Elenore O'Hara
Vizuális kommunikáció
Életkor : 24
Foglalkozás : tanuló
Hozzászólások száma : 805

TémanyitásTéma: Re: A fotóstúdióban (Elee és Josh)   Csüt. Jan. 29 2015, 00:34

Belebújok a pólójába, a saját felsőmet a nappaliban hagyom, Norával, aki boldogan fészkeli rá magát. Van egy olyan érzésem, hogy ha a polc tetejére dobnám, akkor sem tudnám eldugni előle. Nem bánom, nem zavarnak az apró szőrszálak. A pólója kicsit lóg rajtam, de nem baj, szeretek pasi cuccokban lenni, hogy inhalálhatom az illatát, hogy tudom, a bőrömhöz ér az anyag, ahol korábban az Ő testéhez ért. Apróságok, de sokat jelentenek. Aztán különböző hangokon szólal meg, és ha becsuknám a szemem, még magam elé is tudnám képzelni a gonosz mostohát, ahogy rikácsol. Jól csinálja.
Egyszerű feladatot kapok elsőként. Persze nekem, akinek annyi tapasztalata van a konyhában, mint a fizika laborban, hát nekem nem is olyan egyszerű. Üss fel egy tojást! Ja, persze, de… Mennyire kell erőteljesen és különben is! Fogalmam sincs, hogy mit kell kezdeni egy tojással, de tényleg. A tévében, meg a youtube-on olyan egyszerűnek tűnik, most mégis görcsbe rándul a gyomrom, mert egyértelművé válik, hogy életképtelen vagyok a konyhában. És akkor tönkrevágom a kölcsön pólót is. Nem is én lennék, ha egyből sikerrel járnék… Ideges vagyok, mert nem szeretek béna lenni, és mert tök gáz, hogy még egy nyamvadt tojást sem tudok feltörni. Próbálok valamicskét javítani a helyzeten azzal, hogy megpróbálom gyorsan kimosni a pólót a mosogatóban, de hát sosem mostam kézzel, szóval csak pacsálok. Meg sem fordul a fejemben, hogy talán feszegetem a határaimat azzal, hogy dobálni kezdem magamról a textilt, amíg nem látom, mennyire kell koncentrálnia, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Hát… Igazság szerint még képet sem láttam tojásról… - adom az igazi városi kislányt, aki világ életében királykisasszonyként élt, de lássuk be, hogy ez nem én vagyok. Igen, apuci kicsi lánya vagyok, de elég sok időt töltök állatok között, és igen, már láttam tyúkot élőben, de tényleg!
Az, ahogy átadja a pólóját, elég trükkös, és pattognak is a szikrák rendesen, de mégsem történik semmi. Szívesen venném, ha nekem esne, de azzal is tisztában vagyok, hogy nem fog. Időt és távolságot kértem, bár arról soha nem beszéltünk, hogy ez mit is jelent. Nem volna fair rávenni egy gyors menetre, majd utána ismét távolabb lépni. Nem játszhatok az érzelmeivel, illetve nem akarok játszani velük. Ennyire nem vagyok szívtelen. Izgalmas, mert új, mert más, de vajon mennyi idő után kéne valami más új? Az ilyen kétségeim miatt nem merek neki semmit ígérni.
Hátulról ölel át, irányít ismét a pulthoz, a tálhoz, a tojásokhoz. Érzem, ahogy mellkasa a hátamnak feszül, és ezer szerencsém, hogy a hátam mögött áll, mert érzem, ahogy az arcomba szökik a vér. Meg kell fékeznem a gondolataimat, hogy ne homorítsak, ne nyomjam az ágyékának a fenekem, és az előttem lévő üres tálra koncentrálok, meg e kezére a kezemen, ahogy egy tojásért nyúlunk. Hagyom, hogy mozgassa a kezem, hogy csinálja, amit ilyenkor csinálni kell, és figyelek, koncentrálok, próbálom az eszembe vésni a módszert.
- Igen, de csak azért, mert te csináltad! Várd ki a végét… - nevetgélek, mert hát ehhez nekem most nem sok közöm volt.
- Hmm, nem is tudom… - rágom az ajkamat, mert nem vagyok benne teljesen biztos, hogy még mindig a tojásokról beszélünk – Megpróbálom, de… Szerintem jobb, ha itt maradsz és szoros felügyelet alatt tartasz.
Egy újabb tojásért nyúlok/nyúlunk, és igyekszem felidézni a mozdulatokat, amikkel Ő dolgozott. Kicsit remeg a kezem, de sikerül megrepesztenem a tojás héját. A tál fölé emelem a szivárgó, sérült héjú csibekezdeményt és próbálom kettészedni, de valószínűleg túl erőszakos vagyok, mert bár a tojás most a tálban landol, a héj apró darabokra törik az ujjaim alatt és jut belőle mindenhova. Csalódottan sóhajtok, és lehajtom a fejem. Én már kezdem feladni…
Vissza az elejére Go down
Joshua McBridge
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : mikor mi
Hozzászólások száma : 1633

TémanyitásTéma: Re: A fotóstúdióban (Elee és Josh)   Csüt. Jan. 29 2015, 01:27

Némi macskázás és bolondozás után belekezdünk a vacsorakészítésbe. Elee bevállalta, hogy vesz néhány leckét tőlem, hát úgy döntök, valami egyszerűvel kezdünk, de azt nem hittem volna, hogy ez is meghaladja a képességeit. A dolog nem keserít el, lassan kezdünk neki, az első próba így is rosszul sül el, aminek az a vége, hogy Eleen landol a pólóm, és én leszek félmeztelen.
Az a rövid idő, míg őt látom ruhátlanul, számtalan emléket és érzést idéz/kavar bennem. Ez nem a stúdió, itt nem bámul ránk tíznél is több idegen szempár, bátran megcsókolhatnám, átölelhetném, de... Megígértem neki, hogy nem teszem, és be akarom bizonyítani, hogy képes vagyok rá. Amíg még képes vagyok... Mi van, ha ő sem ellenezné?
- Ügyes próbálkozás...- nevetek, amikor adja az úrinőt. Istenem, nagyon édes ez a nő.
Szóval, ügyesen pólót adok rá, hogy kevésbé kísértsen a csodás teste, különben hülye lennék önmagam ellensége lenni, hogy ilyen látványtól megfosszam magam! Aztán -hiszen néhány kísértésnek már ellent tudtam állni a mai napon- úgy folytatom, mintha semmi sem történt volna, és újra munkába kényszerítem az én kis rabszolgámat.
Mögé állok, és lappang bennem a kisördög, de mivel Elle nem biztat semmiféle jellel, hogy nyomuljak, nem teszem. Ugyan hozzá érek, de mégis van közöttünk tér, megítélésem szerint éppen annyi, hogy ne legyek zavaró. (Valóban tényleg nem vagyok? Szólna? Kitérne?)
A második tojást együtt törjük fel, kiváló összmunkával, ügyesen. Érzem, hogy figyel, hogy koncentrál, és ha megjátssza magát, az sem érdekel. Teszem, hogy bevettem, először csinálja, és oktatom tovább, hogyan törje a tojást.
- Oké, el sem mozdulok, ha ezzel segítelek...- mosolygok szavain. Nem úgy fest, tetszik neki ez a játék? S valamiért az jut eszembe, amikor ő tanított lovat ápolni. Akkor az ő keze volt az enyémen...
Bár nem bízik magában, hagyom, hogy próbálkozzon, ahogy ő hagyott... És a héj repesztéséig egészen jól ismétli a mozdulatot, bár a héj nem egy bonalban reped fel, hanem apró hajszálrepedésekkel. Mégsem szólok bele. Ha ügyesen szétválasztja, egyetlen, határozott mozdulattal, nem lesz baj...
- Hopp, ez már jobb volt! Majdnem tökéletes!- emelem meg Elee állát, és a szemébe mosolyogva folytatom- Igaz, hogy a calcium nagyon fontos, de nem a rántottában, tojáshéj formájában...
Egyszerűen belenyúlok a tálba, és kiszedem a bele hullott héjdarabkákat.
- Fogd csak meg!- adom kezébe az egyik -már feltört- tojás héját. - Érzed, milyen könnyű, milyen finom anyag? Próbáld most ezt ketté törni... Ne a tál felett... - nevetem el magam.
Ha ráérez, hogyan nyúljon a tojáshoz, abba bele, mekkora erővel feszítse, talán könnyebb dolga lesz. Ha sikerült neki, akkor léphetünk tovább.
- Na, akkor újra négykezes, de külön-külön, különben nem lesz vacsora, csak holnap...- Nem mintha sietnék. Nekem csak jó, ha itt van, ha lophatok tőle néhány közeli percet.
Ahogy kezébe adok egy tojást, én is a kezembe veszek egyet: üt, tör, zutty. Kisebb-nagyobb gubancokkal, de megtörjük a maradék nyolc tojást, majd áttérünk a sózás, keverés művészetére.
- Mennyire szereted sósan az ételeket? - kérdezem, nem mellékesen, hiszen ez alapján sózzuk majd meg a tojást. Bár már óvatosabb leszek, inkább alulsózzuk, uttólag még mindig rakhatunk hozzá... kivenni belőle nem lehet!
Vissza az elejére Go down
Elenore O'Hara
Vizuális kommunikáció
Életkor : 24
Foglalkozás : tanuló
Hozzászólások száma : 805

TémanyitásTéma: Re: A fotóstúdióban (Elee és Josh)   Szomb. Jan. 31 2015, 01:41

Ha eddig kételkedett benne, hogy igazat mondtam-e arról, mennyire nem vagyok otthon a konyhában, az első feladatnál bebizonyítom neki, hogy mennyire rosszul gondolta. Olyan mértékben vagyok béna, ami számomra elfogadhatatlan, a perfekcionizmusom nem engedi meg, hogy nyilvánosan ekkora kudarc érjen.
Nem tudom eldönteni, hogy az önkontrollja ennyire jó, vagy csak szimplán nem vagyok rá olyan hatással, amilyet megszoktam, de nem hatja meg különösebben, hogy lekapom magamról a pólóját. Furcsa, de a lovardában is nehezen tudtam eldönteni, hogy mi a helyzet, amikor rám tört az az őrületes viszketés, és instant zuhanyzást tartottam a patamosóban. Pontosan ugyanaz a helyzet most is, azzal a különbséggel, hogy akkor még abban sem voltam biztos, hogy valaha lesz köztünk valami komolyabb, mint egy érintés. Átadja a pólóját, és kezdem sejteni, hogy miért; szeretne ellenállni a kísértésnek, és amikor ezt megértem, eszemben sincs megnehezíteni a dolgát. Én kértem időt, távolságot, és saját magamból csinálnék hülyét, ha most rávenném bármire is. Nálam mondjuk a szex beleférne, ha nem beszélgetünk érzelmekről, de van egy olyan érzésem, hogy nála ez a kettő nem különül el, és még mindig nem vagyok benne biztos, hogy jól teszem-e, ha bátorítom. Jó volt vele a szex, nem lenne ellenemre, hogy időről időre összegabalyodjunk, de… Félek, hogy félreértené, és keményen koppanna.
A hátam mögé kerül, segít, mutatja, hogy kéne tojást törnöm, kísértetiesen hasonlít a helyzet arra, ahogy én tanítottam, csak hogy én akkor szándékosan neki simultam, próbáltam kiváltani belőle valamilyen reakciót, de ezt rajta nem érzem. Óvatos, amennyire lehet, távolságtartó, de csak annyira, amennyire az illedelmesség megkívánja. Alakul a dolog, már nem robbantom fel a tojást, csak a héjat teszem tropára, kerül a tálba is bőven.
- Ne túlozz, még mindig borzasztó béna vagyok… - sóhajtom, én tényleg nem hittem volna, hogy ehhez valami komolyabb tehetség kell, aminek én szemmel láthatóan híján vagyok. A pultra támaszkodom, amíg Ő kihalássza a tojáshéj darabokat a tálból. Elveszem tőle a tojáshéjat és óvatosan eltöröm. Nem kell sok, és már két darabban van. Kezdem felfogni, hogy mennyire kell óvatosnak lenni ezzel a cuccal, de az sem jó, ha túl óvatos az ember. Az aranyközépút meg nem is út, inkább csak egy ösvény, csapás, halovány mezsgye. Még nyolc tojás várja a halálát, és míg én megcsinálok kettőt, nagy kínnal, lassan, óvatosan, addig Ő megcsinálja a másik hatot. Biztos halálosan unja, hogy ennyire béna vagyok, de nem teszi szóvá, amiért nem lehetek elég hálás.
- Hát… Jó ha van íze, de azért nem szeretem, ha szétmarja a torkom. – nevetek, mert fogalmam sincs, hogy mennyi só kéne tíz tojáshoz, vagy hogy mennyi a túl kevés és a túl sok.
- Nem vagyok valami nagy segítség, mi? – bocsánatkérően mosolygok rá, nem tudom, mivel tudnám kárpótolni, mert a szex nála nem úgy jön szóba, mint mondjuk Sebynél; Ő komolyan veszi, neki sokat jelent.
- Figyelj, szerintem most csak figyelek, jó? Majd ha már az első leckét teljesen elsajátítottam, akkor jöhet a következő lépés, mert így csak hátráltatlak… - felhúzom a vállam, és kicsit ellépek a pulttól. Hagyom dogozni, figyelem a mozdulatait, és elhatározom, hogy hazafelé veszek egy kis tojást, és gyakorolni fogok. Kíváncsi vagyok, meddig fog tartani a lelkesedésem…
Vissza az elejére Go down
Joshua McBridge
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : mikor mi
Hozzászólások száma : 1633

TémanyitásTéma: Re: A fotóstúdióban (Elee és Josh)   Szomb. Jan. 31 2015, 03:25

Mit tesz a múlt, a sok önkontroll, az elnyújtott orgazmusra való törekvés, amikor még magamnak okoztam örömet... Semmi sincs véletlenül, talán annak is volt haszna. Legalábbis nem okoz túlzott nehézséget a kamerák előtt, és meg tudom fogni a vágyat otthon is, egy ismerős közegben... Az az asztal... Elee...
Az ígéret erősebb, hosszú távon hasznosabb is, ha betartom. Bízhat bennem, és nem kell tartania tőle, letámadom, hacsak ő nem tesz célzást... Egyetlen alkalom, amikor megingok, amikor (megint) leveszi a pólót, bár valóban összekente, még kenheti, hiszen van még tojás a tartóban. de amikor mögé állok, nem simul nekem, távolságot tart, bár nem is húzódik el.
Megdícsérem, hogy ügyesebb volt második alkalommal, és harmadszor... próbát teszünk külön tojáshéjon, és úgy látom, figyel... Nem érdekel, ha profi a konyhában, nem érdekel, ha egyesével is képes törni a tojást, ha lecke, ha játék, jók vagyunk együtt, bár kissé nevetségesek is. Ez így szórakoztató, mint ridegen ülni egymással szemben, ellenkezni, elllent mondani, tagadni, elszaladni...
Játéknak fogom fel, és megtalálom benne az örömöm, hogy szórakoztassam őt és magam. Tanítom, mert megígértem, figyelem, érzem, érzem, érzem, érzem... Számtalan módon hat rám, nem is sejti, nem sejtetem; egyetlen szó vagy mondat, mely árulkodik, odavagyok érte, és nem zárkózik be.
Sózunk, mutatom, mi a csipetnyi, s ahány tojás, annyi csipet só, ahogy mama tanított, és aztán a tojásverés nagy eseményébe kívánnám belevonni, de ő meghátrálni látszik.
- Nono, kis kuktám, nem így megy ez. Gyere csak vissza szépen a helyedre...- visszahúzom, ha már ellépett, s most szemben van velem, feneke a pultnak feszül, én pedig neki. A szemeibe fúrom a szemem. Mit tegyek, hogy elhidd?
Hipnotizálom.
- A legjobb omlettkészítő leszel a világon!- s delejezem, mint Jaffar Jazmint.
Elkapom a kezét és a derekát, mintha táncba vinném, de csak 180 fokot fordítok rajta. Most megint szemben ál a pulttal, és én mögötte, kicsit közelebb, mint korábban, államat a vállára hajtva, átnézve fölötte. Kicsit tartom így. Figyelem magam, figyelem őt, a légzését, szívét akarom hallani. Bár tudnám, mit érez, hogy érez, mennyit kíván!
Jobbosát jobbommal megfogva nyúlok a habverőért, és a tojásba eresztve lassan kezdve, majd felgyorsulva habosra keverem.
- Hmmmmm, ez jóóóó!- a finom keverés, kavarás, föl-le mozdulat kissé pajoratív, de a habverésnél éppen ez kell, Istenem.
- Szuper!
Némi szalonnát teszek egy deszkára, és elé csúsztatom, félretéve a tojást.
- Felkockázod?- vagdosni tán tud, nem is lenne nehéz a dolga, tekintve a szalonna szeletelt, tehát csak hosszanti vágásokat kell rá ejteni...
Ha bevállalja, felszelek egy kisebb hagymát (hacsak nem ellenzi), reszelek némi sajtot, és előmelegítem a serpenyőt.
Vissza az elejére Go down
Elenore O'Hara
Vizuális kommunikáció
Életkor : 24
Foglalkozás : tanuló
Hozzászólások száma : 805

TémanyitásTéma: Re: A fotóstúdióban (Elee és Josh)   Vas. Feb. 01 2015, 23:20

A ház, az emlékek, amiket felidéz… Szinte nem tudnék olyan szobájába belépni, amiről ne jutna eszembe valamilyen pikáns, arcpirító emlékkép. És most itt állok a konyhában. Szépen vagyunk… Most mégsem én vagyok a pulton, de még csak nem is Ő, hanem azok az átkozott tojások. Mi az atyaúristen lehet ennyire körülményes egy tojás feltörésében? Nézni olyan egyszerű… Mármint hogy egyszerűnek tűnik. Csak kocc, reccs és placcs. De amikor én csinálom… Jobb nem is beszélni róla.
Szépen haladunk, vagy inkább legyünk őszinték: Ő szépen halad, én meg lassan, komótosan, tanuló tempóban, de legalább már nem okozok több kárt.
A sózás viszonylag egyszerű feladatnak tűnik, de hát a tojásokra is azt hittem. Csipet. Kinek mi a csipet? Kis csipet, nagy csipet… Ahh, komolyan, ennyi erővel metafizikát is tanulhatnék, akkor sem lennék nagyobb szarban, mint ezzel az egyszerű omlettel. Elég siker orientált vagyok, nem viselem jól, ha valamiben nem tudom teljesíteni az alapelvárást. Ez olyan, mintha megbuknék, és bár felállok és leporolom magam, azért nem esik jól, hogy csikorog a homok a fogam alatt. Most is inkább kivonulnék a szorult helyzetből, mielőtt még nagyobb bajt okozok, mint egy tojás szétrobbantása, de Josh nem hagyja annyiban a dolgot. Hiába hátrálok, elkap és a pultnak szorít. Nagy a kísértés, hogy a hátam mögül félresöpörjek mindent és… Ehelyett csak nyelek egy nagyot, mielőtt megszólalnék: - Na, látod, az ilyenek miatt mondtam, hogy rabszolga leszek. – mosolygok, de nem tudom, mennyire sikerül fesztelennek tűnnöm, amikor épp nem a főzés jár a fejemben. Tekintetünk összekapcsolódik, és én elveszek a kék szempárban, mint már annyiszor. Néha úgy érzem, amíg a szemébe nézek, megszűnik a világ, tehet velem amit akar, csak nézzen, lássam azokat a gyönyörű kék szemeket!
- Van, amiben már most is jó vagyok… - épp csak lehelem a szavakat, annyira máshol jár az eszem.
Elszáll a pillanat, amikor megpördít, de aztán megint csak megnehezíti a koncentrálásomat azzal, hogy a hátamnak simul. Álla a vállamon, lélegzete perzseli a bőrömet a nyakamon, én meg elfehéredő ujjakkal kapaszkodom a pultba, és lesütött szemmel próbálom megemberelni magam. A tojás felverése igazán nem tesz rá tizenöt lapáttal, hiszen nem félreérthető a mozdulatsor, amit mutat nekem, tényleg. Miért is nem lehetett volna inkább virslit főzni? Azt még tudok is, és a virslin kívül semmi félreérthető nincs benne…
Új feladatot kapok, mégpedig nem is akármit. Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet, hogy kést ad a kezembe, de talán tudom kezelni a helyzetet, nem igaz? Azon kívül, hogy extra béna vagyok a konyhában, nagy baj nem lehet, azért kést használok minden nap.
- Persze, megcsinálom. – bólintok, és magam elé húzom a deszkát, elveszem a kést. Hozzálátok, hogy kockákra vagdossam a szalonnát, míg Ő intézi a többit. Úgy kábé a negyedik vagy ötödik vágásnál csúszik meg a kés, egyenesen belevág a mutatóujjamba. Az első másodpercben nem érzek fájdalmat, vér sincs, meg semmi, aztán iszonyatosan elkezd vérezni, és a fájdalom is megérkezik. Végigcikázik a gerincem mentén, megroggyan a térdem, és kiesik a kés a kezemből. Tompán hallom, ahogy a padlóra esik, csörömpöl, aztán elsötétül a világ.
Vissza az elejére Go down
Joshua McBridge
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : mikor mi
Hozzászólások száma : 1633

TémanyitásTéma: Re: A fotóstúdióban (Elee és Josh)   Hétf. Feb. 02 2015, 00:46

Valóban kissé ügyetlenebb a konyhában, mint legutóbb, bár akkor nem főzésre használtuk a pultot..., de azt nem hagyom, hogy megszökjön, inkább kedveskedek tovább, játékkal ütve el zavarát, hogy legalább ő is nevessen, oldódjon... Csak azt nem tudom, mekkora sikerrel. Hiszen... Néha úgy érzem, vonz magához, mint valami mágnes. Ahogy a szemeimbe néz.... Saját vágyaim visszatükröződését látom benne, vagy csak az érzékeim csapnak be?
Elee nagylány már, s elég határozott. Tudja, mit akar, gondolom én. Miért is gondolta volna meg magát az elmúlt két hét alatt? Én sem változtam, a kapcsolatunkat komolynak gondolom, ha ő is engedné, ha ő is szeretné... De inkább vagyok "távolabbi" barátja, mint a srác, aki túlságosan nyomul!
Szeretek és vágyok hozzá érni, talán merszem is van, több, mint eddig, mert nem mondta, hogy "ezt ne csináld", vagy jelét sem adta, ellenezné érintéseim. A rabszolgaság is csak célzás, játék, rosszallás nincs benne, hisz mosolyog.
- Olyan rossz a rabszolgámnak lenni? - valóban nem engedem el, míg csak nem ő maga kéri. Nem bántanám, nem okozok fájdalmat, ez a rabszolgaság mégsem olyan, mint Kuntakinte-é.
Delejezem és biztatom, ne adja fel ilyen könnyen, én türelmes oktatója leszek, hiszen ő is az (volt) nekem, de hinnie kell magában, és hinnie kell bennem is... Elmosolyodom, amikor azt mondja, valamiben most is jó. Szívesen mondanám, sokmindenben jó, és még alig ismerem; szeretném jobban ismerni, szeretném, ha engedné, jobban ismerhessem. Ezt vajon tanulni kell? Bízni a másikban? Vagy ha nem bízik, nem is fog soha?
A bizalmát nem akarom eljátszani, s bármennyire csábító a lehetőség, hogy megcsókoljam, magamhoz öleljem, bizonyságot vegyek felőle, mire érti, hogy jó, megfordítom, és főzünk tovább, bár közelebb merészkedem hozzá. Sózunk, felverjük a tojást, rá bízom a szalonnát, én pedig serpenyőt teszek a tűzre, és hagymát pucolok ezerrel...
Hallom, hogy csörömpöl a kés a padlón, s máris ugrok az összecsukló Eleeért. Látom a vért, felfogom, mi történt, gyorsan cselekszem. Az ölembe kapom, s beviszem a szobába, a vetett ágyba fektetem. Kinyitom az ablakot, kiszaladok ruháért, kapkodva bevizezezem (közben elzároma gázt), s rohanok vissza, hogy a kezét jobban szemügyre vegyem.
Viszonylag mély vágás van rajta, gyorsan letörlöm a vért, és a ruha vizes felét rátekerem a kezére, aztán a többit is. Megemelem a kezét, lehet, a lábait is kéne, de ennyi kezem nincs, és a vérzéscsillapítás fontosabb. Szerencsére nem esett el, nem üthette meg magát. Azon agyalok, azért ájult el, mert megvágta magát, vagy azért vágta meg magát, mert elájult...
Nora kiváncsian szaglássza Elee arcát, mely szokatlanul sápadt és verejtékes.
- Elee, halassz?- simogatom az arcát. Megijeszt ez a hideg veríték. Rendületlenül tartom a karját a magasba. A véralvadási idő néhány perc, remélem, most sem tart tovább... Vajon van itthon kötszer? - Drága Elee, térj magadhoz!- suttogom. Kicsit kétségbe vagyok esve.

Vissza az elejére Go down
Elenore O'Hara
Vizuális kommunikáció
Életkor : 24
Foglalkozás : tanuló
Hozzászólások száma : 805

TémanyitásTéma: Re: A fotóstúdióban (Elee és Josh)   Hétf. Feb. 09 2015, 02:19

A konyhában mutatott teljesítményem hagy némi kívánnivalót maga után, mert ma semmi korhatáros nem történik. Abban jó vagyok, azzal nem lennének gondjaim, de a főzés… Egy egyszerű omlett cincálja éppen az idegeimet, mert számomra elviselhetetlen mértékben bénázok és ez kiakaszt. Nem vagyok egy könnyen megfutamodós alkat, de most inkább elásnám magam, mint hogy folytassam.
Finoman közelítünk ismét egymáshoz, óvatosan, ahogy a kezdő, önbizalom hiányos kamaszok szokták tenni, bár nekem ez kicsit nehezemre esik, nem akarom túlfeszíteni a húrt. Nincs ellenemre, hogy centiméterekre, vagy inkább milliméterekre legyünk egymástól, vagy éppen megszűnjön köztünk a távolság itt-ott.
- Azt egy szóval sem mondtam. – kacsintok rá, mert ennél keményebb bánásmóddal sem lenne semmi bajom, de persze már nem a főzőtanfolyamra gondolok. Fel vagyok pörögve, érzem, ahogy a vérem sebesen száguld az ereimben, és nem tudom, mennyire látszik rajtam, hogy teljesen kész vagyok. Tudom, hogy mit kértem tőle, és tudom, hogy megtartja a szavát, mert ez most már teljesen egyértelmű. Tisztelem érte, és csodálom, hogy manapság még vannak ilyen emberek, mint amilyen Ő is, de azért valahol bánom is, hogy ennyire eltoltam magamtól. Tulajdonképpen saját magammal is kicsesztem, de hát viselnem kell a következményeket.
Kést ad a kezembe, éles kést, és én magabiztosan látok neki a vagdalkozásnak, mert ebben elvileg jó vagyok, de legalábbis elbánok egy kis szalonnával meg egy késsel. Igaz, hogy nem mozgok otthonosan a konyhában, de tudok kulturáltan enni, tehát a kést is tudom használni, tapasztalatom is van vele bőven, most mégis valamit kegyetlenül benézek, mert a hegye beleszalad az ujjamba, mélyen megvág, és én csodálkozva figyelem, ahogy kibuggyan a vérem. Bírom a vért, sosem volt gondom a látványával, de most valahogy valami ismeretlen eredetű gyengeség lesz úrrá a testemen. A kés kiesik a kezemből, a térdem megroggyan, a világ elsötétül.
Tompán, elmosódva hallom a hangját, de nem értem, mit mond. Fekszem? Valami puhán. És valami hűvös van a kezemen. Meg az arcomon is… Megrebben a szemem, résnyire kinyitom, és a fény élesen beletép a retinámba. Azonnal visszacsukom a szemem, és próbálom összerakni a képet. A sztorit. Hogy mi is történt velem.
- Hmmm… - reagálok a hangjára, ha kicsit sokára is. A konyhában voltunk. Szalonnát kockáztam. És… És akkor mi történt? Elvonta volna valami a figyelmem? Nem rémlik. Vér. Megvágtam az ujjam. De attól nem szoktam elájulni! Mi van velem? Kezdem felfogni, hogy az ágyban fekszem. Hogy kerültem ide? És valamit a kezemre csavart. Kinyitom a szemem, még kicsit homályosan látok, de azért megtalálom azt a foltot, ami Josh lehet.
- Héj… - haloványan elmosolyodok, amikor élesedik a kép, és meglátom, mennyire aggodalmas fejet vág – Minden rendben?
Bevertem volna a fejem? Itt fekszem az ágyában, feltartja a karomat, amire rácsavart valamit, kissé zavaros a helyzet a fejemben, és én kérdezem, hogy minden rendben? Még mindig nem értem, hogy miért ájultam el… Nem szoktam, de tényleg.
Vissza az elejére Go down
Joshua McBridge
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : mikor mi
Hozzászólások száma : 1633

TémanyitásTéma: Re: A fotóstúdióban (Elee és Josh)   Kedd. Feb. 10 2015, 01:05

Annak ellenére, hogy gondolkodnom KELL, emlékeztetni magam, mit kért, mit ígértem, egész jól elvagyunk a konyhában, s úgy érzem, talán közelít is, bár nem bátorít. Mielőtt ismét hibába esnék, mielőtt újra elragadnának vágyak, érzések, melyeket ő képes ilyen mélységben kiváltani belőlem, a feladatra összpontosítok, és tanítom tovább, bár nem vagyok feszes.
- Legközelebb keresek neked jelmezt, fűzfaszoknyát, meg kismillió gyöngyláncot, nem is lehet más, csakhogy korhű legyél- nevetem el magam. Úgy látszik, mégsem áll távol tőle a rabszolganő szerepe. Hogy nálam ostor legyen, meg csizmát, kalapot vegyek... eszembe jut, de nem élnék vissza vele.
Van, amit együtt oldunk meg, de hogy haladjunk is, önálló munkára buzdítom, s nem is gondolom, hogy ennek rossz vége is lehet, csak amikor már látom, hogy vére buggyan, csordul, és ő csuklik össze. Jó reflex? Mindenesetre elkapom, és azonnal a szobába viszem, gondolkodás nélkül fektetem ágyba, nyitok ablakot, csavarom sérült kezét vizes ruhába, és emelem magasba, miközben az arcát törölgetem. Szólongatom.
Ébredezik. Megkönnyebbülten szorítom össze a szemem, ahogy hümmög, majd elmosolyodom a mosolyát látva.
- Héj, ez az én dumám. Minden rendben? - kérdezek vissza, de már érzem, nagy baj nem lehet.
- Megvágtad a kezed. Nem tudtam, hogy nem bírod a vért. Mióta nem bírod a vért? - Nem is feltételeztem róla, hogy ettől beájul.
Lejjebb engedem a kezét, óvatosan kigöngyölöm rajta a ruhát, majd vissza, hiszen még szivárog a sebből a vér. Álljon csak el. Majd akkor jobban megvizsgálom. Addig meg feküdjön, baja nem lesz belőle. Szelíden simogatom a homlokát, fejét, a kezét már lejjebb engedem, de a kézfeje még mindig szigorúan a szív magassága felett van... A frászt hozta rám ez a lány a másodperc töredéke alatt.
Nora dorombolva bújik kettőnk keze alá, időnként megszaglászva a vizes konyharuhát.
Vissza az elejére Go down
Elenore O'Hara
Vizuális kommunikáció
Életkor : 24
Foglalkozás : tanuló
Hozzászólások száma : 805

TémanyitásTéma: Re: A fotóstúdióban (Elee és Josh)   Csüt. Feb. 12 2015, 01:05

Gyakorlom az önmegtartóztatást. Tényleg. Újdonság nekem, akárcsak a főzés, a tojás feltörése, felverése. Csupa új dolgot tanulok ma. Persze a nosztalgia már megvolt, és hát ugye nem szabad a múltba révedni, nem igaz? Hát én rendesen ki lettem rángatva a múltból ezzel a főzőcskézéssel. Anno nem kellett nagy tudomány a kaja elkészítéséhez, csak nyers zöldséget ettem, meg natúr joghurtot.
- Jó, én meg addig koromfeketére napoztatom magam. – nevetem le magam, mert kezd nagyon abszurd lenni a helyzet. Mondjuk nem zavar, de nem tudom elképzelni egy kicsit keményebb szituban. Annyira… Gyengéd? Ez a jó szó? Szóval eddigi tapasztalataim alapján nem tűnik annak a Christian Grey típusnak, de persze sok mindent rejthet az angyalarc…
Elég jól bírom a durva dolgokat úgy általában, sőt, kifejezetten morbidnak tartom magam, mert képes vagyok hosszú percekig nézni egy nyílt törést, vagy brutális műtéteket végignézni, ha van rá lehetőségem, és soha de soha még csak meg sem rebbent a szemem néhány csepp vértől. Most meg úgy sötétül el a világ, mintha valaki lekapcsolta volna a villanyt. Talán mert ma még nem ettem semmit. Az elég sok mindent megmagyarázna…
- Hát, asszem… - húzom össze kicsit a szemöldököm, és meg sem kell kérdeznem, mi történt, már mondja is.
- Hát, eddig én is azt hittem, hogy bírom… - sóhajtom és a kezem felé sandítok, amit még mindig feltart – Ennyire vészes? – kérdezem kicsit aggódva, mert nem tudom, lehet, levágtam az ujjam. Akkor mondjuk tök jogos lenne, hogy beájultam mellé.
Figyelem, ahogy szemlélődik, próbálom feltolni magam, hogy legalább felüljek, ez így annyira… Tisztára gyereknek érzem magam. De még nem tért vissza az erőm, úgyhogy inkább visszahanyatlok és megszeppenve tűröm, hogy ápolgasson. Nora is ki akarja venni a részét, bökdösi a rongyot a kezemen. Olyan kis imádnivaló ez a kis szőrgombolyag! Szabad kezemmel megfogom a kis törékeny macskatestet és a mellkasomra ültetem, hogy erőlködés nélkül simogathassam. Most már ketten figyeljük, ahogy Josh apáskodik felettem.
Vissza az elejére Go down
Sponsored content

TémanyitásTéma: Re: A fotóstúdióban (Elee és Josh)   Today at 03:12

Vissza az elejére Go down
 

A fotóstúdióban (Elee és Josh)

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 4 oldalUgrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4  Next

 Similar topics

-
» Ki(be)rúgni abból a bizonyos hámból - Seb & Elee
» Psyco in the school - Elee & Mark
» Az első nap! ~ Josh && Suzy
» Ha kell egy jóbarát ~ Josh és Seby

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Frances University :: Hogy mire vagy jó... :: Munkahelyek :: Archívum-