Halk későnyári este zöttyeg a fülemben, a felét csupán odaképzelem. A szél neszezését csak sejtem. Sem madarak idegesítő csipogását, sem emberek kaotikus beszédfoszlányait nem hallom a lehúzott ablakokon keresztül a sportlimuzinomból, egyedül a néma motorhang érezteti velem minimálisan, hogy működik. Egyre hangosabban működik, de én nem veszem észre, elsuhanó fák után nézek, csinos házakon pihen meg a szemem. Az autót még véletlenül sem én vezetem, ezúttal egy középkorú hapsi, mert a múltkori kamasz buta lelkesedése nem hagyott kikapcsolni. Nem szeretem ha az emberek túl sok nyállal a szájukban beszélnek. A sofőr csak akkor szólal meg, mikor vészjóslóan döccen valami, én leszedem pillantásom az üveglapról és előremeresztem hozzá. Ajkamon békés mosoly játszik, miközben ő nagyon ideges, sőt a kocsi is megáll.
"Lerobbantunk" - mondja feszülten, úgy néz rám, mintha rohamot kaphatnék bármelyik pillanatban és visszavonnám az ajánlatomat, vagy paranoiásan összeesküvéseket gyanítanék a háttérben.
"Tudja a számom, hívjon, ha megoldotta"
Hagyom rá, aztán ügyesen kiszállok a kocsiból. Alig használt edzőcipő érinti a kitikkadt betont, én magam fekete nadrágban és szokásosan fehér ingben vagyok, mely kitűrten kölcsönöz hanyag eleganciát nekem. Hagyom, hogy tincseimmel flörtöljön a szél, napjában egyszer megfésülöm, aztán a természetre bízom mit kezd vele, így leszek borzos imitt-amott, ahol éppen hozzáér. A naplemente a kedvenc időszakom, ilyenkor a séta sem közömbös, főleg ezek közt az esztétikus építmények közt. Halkan dudorászva, bősz léptekkel sétálok fel egy utcán és találomra kitippelek egy házat, mikor megunom az egyesen menést, vagy be-befordulást. Mondjuk ez a legolyanabb, amit megnéznék belül is. Rögtön felfedezem a kapucsengőt, amire az ujjam erősen rátapasztom. Az eszközt nem kímélve benyomom, aztán várok egy kicsit és megint. Figyelem hol, mi fog mozdulni, állat bóklász-e erre, inas, gazda, úr, hölgy, malacok, akármi. Futólag azt is felmérem hol tudnék bemászni, körbeforgó szemem aztán visszatér magára a csengőre. d' Abo, talán csak a francia miatt cseng ismerősen.

- Igen, gyorsan - reflexesen bólint, a telefonhíváson elkerülhetetlen őrültsége, helyeslési mellékhatása - Nem, készpénzzel fizetek - a fejét mondjuk nem rázza, de lehet csak azért, mert utálja az érzést, amikor a headset csúszkál az érzékeny kagylóban, ami egészen más élvek elviselésére olyan puha és idegvégződésekkel teli.
Megszakítja a hívást, az ételrendelés megtörtént, éhesen és csipásan mered a beépített medence lágyan gőzölgő vizébe. Az elevenül zöldeskék peremen támaszkodik, hosszú szárú pizsamanadrágban és éppen csak a lábfejét engedi a vízbe lógni. Ráférne a fürdő, de irtózik a vizesség gondolatától, kásásnak érzett testében idegenül zötyögnek a szervek és kattog csendesen az elme. A tegnap beszívott és megivott mérgek jó része még kábultan kering odabent, nehezen döntenek a hatáskifejtés vagy a kiizzadódás között, az alternatív jövő semmilyen értelemben sem vonzó.
Azt biztosan tudja, hogy ez nem az ő háza. Griffin hozta ide. A családé, valószínűleg az apja hordja ide a bigéit. Nemrég kelt, tehát már alkonyodik, azaz hajnali hattól majd tizenkét órát aludt. Hja, nem olyan örökifjú már, mint volt. A bal járomcsontja erősen lüktet, nem meri megnézni, hogy fest, olyan vészes nem lehet, csak a taxiajtót fejelte meg. Ebben egészen biztos. Akkor már józanodási fázisban volt. Már akkor is éhes volt. Nem baj, majd most orvosolja.
- Hm, fürge - emeli a fejét a csengőszóra, lassan, óvatosan felegyenesedik, vizes lábbal keresztülóvakodik a tékozló nappalin, végig a folyosón. Ha nem tudná, hogy Griffin nem tart egyéb nőket, azt hinné, ő lakberendeztetett itt, olyan kellemes neki is a környezet. Ki a bejárati ajtón, végiglépked a kapuig vezető rövid sétányon, a kovácsoltvas túloldalán nem tudja kivenni egészen az alacsony alakot, de nem is arra fókuszál, túl tág pupilláját égeti az alkonyi napfény.
- Jó esté... ehm. Nem futár - állítja meg éleselméjűen, kócosan, félmeztelenül égetve magát, mikor nyitja a kaput. Megvakargatja a borostáját.
- Miben segíthetek?

Végigfuttatom tekintetem a kovácsoltvas fecsegő ívein, buja kanyarulatain. Mutatóujjam hegyét finoman végighúzom a peremen, követem a kitalált vonalakat. Eredendőmben építész vagyok, erre képeztek ki, lexikonnyi tudásom van különféle korok remekeiről és... cseppet sem érdekel. Gyönyörködöm mint általában a világ csodáiban, de nem tud érdekelni, nem tudom alávetni magam a munkának, viszont az élvezetek egészen más lapra tartoznak. Léptek zaját hallom, mezítláb tapad a betonra, úgy slattyog felém. Elhajolok, hogy ne a fejembe vájódjanak a kapu kitüremkedései. Visszafogott mosoly bujkál szám szegletében és hátam is meglehetősen egyenes, de tekintetemmel át és átkukucskálok a túloldalra, érdekel az egyik d' Abo. Ez nem az inas, ha van egyáltalán olyanjuk.
Az ajtót egy meglehetősen impozáns látvány nyitja. Gyorsan végigmérem dús haja búbjától egész a mezitlábáig. Nem tudom belőni hány éves, kicsoda, mi a munkája, de leginkább olyan mint a ház, körülnéznék. Kacajra nyílnak ajkaim és óvatosan fejet rázok.
- Nem, nem futár, de van nálam keksz, ha kell Falatka, pénz és telefon, de az utóbbi kettőből nem adok neki. Beletúrok fekete nadrágzsebembe, el szoktam rakni a szerencse sütiket, szórakoztatnak. Minden napra egy baromság. De csak a papírt veszem ki, a sütit meghagyom, mert amúgy nem szeretem az ízét. Amint megtalálom rámarkolok és felé nyújtom, nevetségesen néz ki, mert ki van bontva és meg van törve. Morzsázni szoktam a madaraknak, vagy ledobálom vele őket, szoktak helyzetek lenni, amikor érdemes. Nem hiszek a jövendőmondásban, de a szerencsesütik számomra mindig hordoznak sajátos igazságot. Ma állítólag váratlan örömben lesz részem, ezt majd meglátjuk. Ha nem kell neki, visszarakom, átpillantok a válla fölött, jól esne egy medence is.
- Mosdóban. Használhatom?
Nézek rá, bele a szemébe. Szeretem ezt csinálni, a legtöbben elkapják, vagy egy idő után pislognak és nagyon untatnak vele.

Mézszín haj, világos tekintet, remekbe szabott ifjú vonásokon koroknyi szépség soha el nem kopó ideálja, derűje nem harsány, életereje még átragyog azon a homályos, tompa ködön is, ami Phoenix éleslátását kurtítja most. Áthatol, és rögtön mély, elégedetlen féltékenységet is ébreszt benne, ahogy teljes egészében befogadja a látványt, felismeri a szembenállóban azt az aranyifjú mintát, ami ő is volt valaha.
Valamikor. Egyszer. Régen. Egy olyan mesében, aminek a lapjairól még lekoptak a betűk, és érvényét veszített az akkor tanulság.
Néhány pislantással élesre állítja a látását, lehet, hogy hamarosan szemüvegre, kontaktlencsére szorul majd, szörnyűség, főleg így, dőre másnapok sajgó semmittevésében.
- Nem kell keksz - utasítja el szórakozottan, bár nem aktív része a netes szubkultúrának, azért az ilyen kifejezések még hozzá is eljutnak, fejcsóválva szemléli, ahogy a kölyök a cuccai közt kotorászik. Ha már ott van, alaposan megszemléli a ruháit, a tartását, kifinomult kiegészítőit. Ha nem ezen a környéken járna, kifejezetten figyelmeztetné arra, hogyha nem akarja, hogy megverjék és megerőszakolják, jobb, ha nem mászkál gyalogszerrel, mert esetleg valaki elirigyli tőle a dolgokat. Itt azonban nincs mitől félni. Legfeljebb a szobaablakokból, köztéri kamerák üvegszemein keresztül leskelődő perverzektől, pedofiloktól, beteges szadisták, és más, hasonló kis teremtményektől.
- Nem túl higiénikus nadrágzsebből kínálni Cukrosfiú - honnan ezt a vérlázító cinizmus? Az irigység táplálja, csakis az.
- Ááh - világosodik meg a csöngetés célját illetőleg, hátrahúzódik, utat enged a kertbe, becsukja utána az önzáródó kaput.
- Előre - vezényel csendesen, hátulról is megszemlélve a vendéget. Egyáltalán nem volt semmilyen görcsösség abban, ahogy elfordította a pillantását, puszta gőgből és arroganciából nem felelt meg a tekint kihívásának, éreztetve, hogy ő dönti el, mikor meg bele az effajta játszadozásba. De a fekete nadrágban feszes fenék kifejezetten sokat emel a hangulatán.
- Valami esküvő van a környéken? -céloz az öltözet hivatalosságára. A bejárati ajtó nyitva, a mosdót a folyosón megmutatja. A nappaliban rend, leszámítva a bárszekrény környékét. Nekiesett hajnalba. Ez-az összetört.

Kedvtelve pillantok jobb, aztán bal szemébe, keresem az életet a párák között. Megtalálom, takarva. Az ősz távoli misztikuma csak érdekel, mint olyat, akire nem vonatkozik, hiszen mindennél többre tartom a frisset, így a tavaszt kellene imádnom, de nem tudok felhagyni régi szokásaimmal. Biccentek a könnyed visszautasítására és visszanyomkodom a kekszet a zsebembe, madarakra még mindig elhasználható, vagy ha belém köt egy kisgyerek. Felpillantok és az ősz a leveleit hullatja, én meg hetykén vigyorgom. Abbahagyom a matatást, apró mód megvonom a vállam néha betegesen hanyagolni tudom a higiéniát, ha a spontaneitás kárára menne. Sokszor nem adódik olyan alkalom, hogy figyelembe vegyem, de szeretnék kifejleszteni egyfajta ellenállást a baktériumok ellen.
- Az élet sem túl higienikus, de ha az lenne, akkor is belehalnánk. Egyébként nem szeretem a cukrot.
Hunyorítok mert a nap bántja a szemem, de mivel lemenőben van megbocsátok neki. Rögtön benyomakodok a kapun, a férfi biztos rossz néven venné, ha a küszöbére vizelnék. A kerten elbámészkodok, de csak egy röpke pillanatra, megyek előre, amerre mondja.
Nem voltam még olyan esküvőn, ami más lett volna mint gazdagok felesleges felvágása, közönyösen fordulok hátra és haladok úgy előre, hogy közben hátrafelé megyek, így látom a ház urát közben.
- Nem voltam még esküvőn Amerikában, mindig így nézek ki.
A rossz szokás, amit nem tudok levetkőzni, de a fekete-fehérség egyszerűségén túl valahogy minden szín taszít magamon. Benézek a nappaliba, látom felrobbantotta a bárszekrényt, visszapillantok rá, jobb napokon talán jobban is néz ki. Elröhögöm magam. Kis lendülettel megállok az ajtóban, ahogy bekukkantok.
- Az a típus vagy, akit könnyű felbosszantani, vagy csak rossz napod volt és ahhoz volt kedved, hogy a piát hibáztasd?
Visszalendülök a folyosóra és ha minden igaz folytatom az utam a mosdóhoz, csak a mosoly reked meg ajkaimon.

Életteli a homály, a párában és ködben egy éles elme romjai, egy ragadozó lélek foszlányai, egy tűzmadár arrogáns szárnytárása lappang, csendesen, már-már tényleg élettelenül. Ilyen a másnap, ilyen a romlás, ilyen a dagonya a mocsokban és méregben, amivel az emberi test élvezettel gyötörhető. Ellenmondásos biokémiai folyamatok emelnek magasra, aztán zúzzák kásásra az embert. Sokat segít a rutin, de nem oldja semmivé a rosszullétet, viszont lehetővé teszi, hogy felfigyeljen egy-egy érdekes igazságra.
- Mindenki szereti a cukrot. De a higiéniában igazad van - biccent kurta engedékenységgel, gyors megbánással, mintha a koponyájának ütközne az agya, az a nem túl gyorsan mozgó, magas homloka mögött szikraeső. Kábán megtántorodik, még jó, hogy előreengedte a vendéget.
Mentségére legyen mondva, gyorsan összeszedi magát, a kaput bezárja, mégiscsak gyanakvó valahol, még ha a kölyök nem is ébreszt benne veszélyérzetet a kertben. Gondosan ápolt angolkert, költséges, de nagyon jól mutat, azt az illúziót kelti, hogy nem is egy sivatag mellé épült a város.
Kelletlenül hunyorít, ahogy a fiú hátrafelé sétál. Milyen... örökmozgó. Lassultnak érzi magát, ám nem bánja, ha egy ilyen arcba tekinthet. Tovább javít az állapotán, ahogy elképzeli, hogyan érinthetné gőgös pofiját, mosolygó száját felmarná pihegőre, hogy ne legyen ilyen gyermekded a fogakat villantó szépséges ív, finom kezét az ajtó melletti homályüveg ablakra szorítaná párával lehelve össze kerek kis körmeit.
Lezser vigyorral a pizsamanadrág zsebébe süllyeszti a kezét, úgy lépked, amúgy mezítláb a poros úton, kis képmutató.
- Egyáltalán nem áll jól neked, ha ebbe a hitbe ringattad magad. Csak az újgazdagok hordanak ilyesmit, akikben még az a téveszme él, hogy ez elegáns - doromboló oltás, hiába minden hasonlóság közöttük, ha egyszer ő, a meglett férfi lépked másnaposan, pizsamában, lezúzott arccal is olyan keccsel, mintha legalábbis a kifutón vonulna, és tucatnyian fotóznák imádva a lépteit.
Megáll ő is, a bárszekrényre néz, homályos foltként látja magát itt hajnalban. Kiabált Griffinnel, megszédült, és ...
- Elég nevetséges volna a szekrényen torolni. Egyszerűen csak elestem. És bele. Mozgalmas éjszakám volt, egy kis túlmozgás... de neked erről aligha kell felvilágosítást adnom - villantja ki a jobbképűbb mosolyát.
- Ott a mosdó, használd bátran - mutatja aztán, de kísérni nem kíséri, ihletett kapott a bárról, száraz martinit tölt magának egy épebb pohárba, na és a vendégnek is, olívabogyót pecáz ki a felborult üvegből, hadd ússzon a tiszta italon.

Leheletnyit emelkedik szemöldököm, fitymáló, kicsinylő tekintettel adózom a szónak "cukor" Az emberek többsége endorfinokat keres benne, én másból nyerem.
- Neked melyik a kedvenced? Melyik édesség?
Villanásnyi ideig ráfókuszálok, aztán elragad az elegancia finom látványvilága és abban barangolok tovább, a férfi jön, őt még ráérek nézni különféle megvilágításokban, például mikor megfordulok, a hunyorgása egész megkapó. A mosolyának külön elismeréssel adózom, arcom is megváltozik, az enyémre is mosoly fagy tőle. Kíváncsi, kutató, felfedező bujkáló mosolycsemete, ahogy magamba zárom látványát az elmúló virágnak. Kellemes a caplató, mezítlábas hangja a porban, ad egyfajta hangulatos háttérmuzsikát a férfi felfedezéséhez. Kétkedő, valahol elismerő pír gyullad az arcomon, hogy ilyen nyíltan megmondja, ez szerinte nem illik nekem. Nem épp a szívbajaimról vagyok ismeretes, ezen még sosem gondolkodtam, mindig automatikus volt, kötelezőszerű ez a kinézet.
- Megszokás, de nem vagyok újgazdag. Szerintem ez elegáns. Miért, te milyen öltözékben tudnál elképzelni?
Kérdem kíváncsian és hirtelen nagy kedvem támad a barbi babájának lenni, akit kedvére öltöztet. Érdekel mit és hogyan adná rám. Kecsesen, szinte beállítottan mozog, mintha figyelné valaki, végtagjait szintén megszokás irányítaná? Vagy valami más?
Benézek a meggyalázott szobába és kissé biccentek milyen nevetséges volna... Én például bármikor belesétálnék a mámor éles karjaiba...
- Na és nem sérültél meg? Mert ha belestél volna, ha a mozdulataid kontrollálatlanok, akkor vagy te vagy az évszázad mázlistája, vagy valamit letagadsz.
Ha logikai érzékeim nem csalnak nagy eséllyel meg kellett volna vágnia magát, de nem látok rajta sérülést. A megjegyzését, miszerint semmi közöm hozzá ignorálom. Tudom, hogy nincs, ez nem hat meg. Kimegyek, mosdok, aztán visszafelé indulok el. A férfire egy itallal a kezében találok, megszaporázom lépteim, hogy még frissel bekapjam az olivabogyót.
- Kitaláltad mire gondoltam! Igyunk az ivásra. d' Abo nem tudom kicsoda
Bűvölöm kicsit a tekintetemmel, hátha megmondja a nevét, aztán piszkálgatni kezdem az italbogyót, előbb alaposan meghempergetem a nedűben, aztán felgöngyölgetem a pohár peremén, végül hüvelyk és mutatóujjam közé fogja lassan, lédús szopásban részesítem.

- Ánizsos créme brulée. Persze, nem akarámelyik cukrásztól - megvannak a maga bejáratott emberei. - Csak és kizárólag született franciáké nyerte el eddig a tetszésem. Kicsit olyan, mint a macaroon, bár egy kiskonyhában is elkészítik unatkozó háziasszonyok, azért jobb szakemberre bízni - leheletnyit arrogáns, de hát ezt hozzák ki belőle, és nincs semmi érdeke, ami miatt vissza kellene fognia magát.
Helyes ez a pír ezen az arcon, komolyan tűnődni kezd azon, hol látta ezt a fiút. Tévében, újságon, vagy valamelyik puccos partyn? Biztos nem kerültek közelebbi kapcsolatba, bár a sajtó állandóan azzal vádolja, hogy tucatjával fogyasztja a fiúkat és lányokat, férfiakat és nőket, valójában mindegyikük arcára emlékszik, hangjukat, ízüket, illatukat, tehetségüket magába olvasztja.
- Mit definiálsz elegánsnak? Egy pingvint? Zebrát? Elegáns az, amiben az ember úgy jelenik meg, hogy önmagával emeli az alkalom fényét. Ez egy tucat-kommersz öltözet, ami arra jó, hogy eltűnj arról az alkalomról - lehet ezért nem tudja felidézni magában pontosan ki is ez, nem pedig a csendes másnapossága tehet róla.
- Elég sok mindenben el tudlak képzelni. Momentán leginkább nyakörvben és ilyen pincsikutya-pózban - nyeglék ezek a másnapok, borzasztóan nyeglék. Főleg, mert él a gyanúperrel, hogy a fiú újságíró. Nem egy akadt már, amelyik így férkőzött a közelébe, adni kell valami koncot a bulvárnak is.
- Megsérültem - mutat egyszerűen az arccsontján éktelenkedő, alig leplezett lila foltra. Nincs mit letagadnia, amúgy sem az a letagadós fajta, így nagyvonalúan figyelmen kívül hagyja a többit, és inkább az italos szekrény még így is vagyon értő maradékához fordul.
Kissé megmosolyogja, ahogy visszatér, emeli rá a kecses poharat, pimaszul a szemébe nézve viszonozza a bűvölést, a nevéről viszont mélyen hallgat. Különben is, szinte sértés, hogy valaki nem tudja.
- Kíváncsi vagyok ezt melyik fiúiskolában tanítják Mr... vagy inkább Monsieur.

- Én jobban szeretem a vaníliakrém egyszerű lágyságával, ahogy a karmellréteg kellemes kontrasztja olvad össze, fricskák és egzotikumok nélkül.
Megértően, gunyorosság nélkül biccentek, az ánizsfétist is megértem, kóstoltam, mert bár nem szeretem az édeset különösebben, a hagyományokat keményen belém verték és sok olyan esten vettem részt, ahol nem volt jobb téma ennél.
- Természetesen, hisz már az ezerhatszázas évek végén említik, a franciáké az eredeti, a többi ócska utánzat
Elgondolkodó nosztalgikus csücsörítéssel biccentek. Nem hoz zavarba, hogy zebra-pingvinnek titulál, enyhén mosolygok.
- A zebrát nemes lóként is lehet értelmezni, a pingvin pedig...aranyos, de ha van bármi rám valód alkoss újra
Súgom kihívóbb öntudatossággal. Lennék a játéka, akit levetkőztet, hogy aztán újraöltöztessen.
- Mindig emelem az alkalom fényét, én viselem a ruhát, nem a ruha visel engem
Gombolom ki a zakóm és ingem első két gombját, nyitott vagyok az újdonságokra, megvetném magam, ha ellenállnék a vad hullámverésnek, hadd tiporjon, aminek el kell süllyesztenie. Felvont szemöldökkel, kis fejrángással ismerem el az elképzelését.
- Tudom, hogy ádámkosztümben nézek ki a legjobban, azt hittem tudsz valami újat mutatni
Szemtelenkedik pimasz irónia mosolyom neki való részébe, de a következő pillanatban tekintetem sérülésére függesztem, pincsibe vágom kezeim, kinyújtom a nyelvem és vad lihegés után, hirtelen vakkantok fel. Közelebb megyek, hogy szó szerint megszaglásszam és ha nem húzódik el orrom hegyével finoman irritálót bökjek a dicsőség foltjára.
- Jól áll neked a tombolás
Váltok emberbe és kapom el fejem, mielőtt lecsókolnám róla a fájdalmat, különben is megkapom az italomat és bogyómat, amivel elszórakozom.
- Sosem jártam iskolába és Monsineur, de Prince
Nyújtom felé a kezem, nekem nem derogál bemutatkozni. Kis késéssel, nyomatékos bájjal súgom utána
- Lucien
Tökéletes, testborzongató, francia kiejtéssel.

- Fricskák és egzotikumok nélkül az egyszerű lágyság nem több, mint egyszerű és lágyság. Azaz, unalmas - ő sem gúnyos, csak szókimondó. Persze, nem valóak mindenkinek a kifinomult ízek és stílusok, így el sem ítélheti a fiút azért, hogy nincs meg rá a képessége, hogy élvezze azokat a maguk teljességében.
Vagy ha meg is van rá ez a képessége, szívesen vak marad, hiszen így kényelmes, így tarthatja magától leginkább távol ezt a sima szépségű aranyifjút, aki annyira fájón emlékezteti az ifjúságra, mint egyetlen kép sem.
Rohadjon meg, hogy éppen ide kellett pisilnia jönni.
- Nehezen hinném, mert nemes lovak is vannak, és azok véletlenül sem csíkosak. Én alkossalak újra? - megingatja a fejét lassan, bár az ötlet önmagában érdekes, vannak körülmények, amik miatt mégsem elég csábító.
- Minek vesztegetnék erre időt és energiát? Csak egy egoista kölyök vagy, a szavaid alapján - szemléli a gombolkozást tűnődve és kíváncsian, hova indulnak tovább a finoman tapintó ujjacskák a drága anyagon. Mert vitathatatlanul drága és jó minőségű, még ha az ő szemének unalmas is ez az öltözék.
- Nem hiszem, hogy rászorulnék, hogy neked mutassak újat, aki képtelen megbecsülni a hallottakat, még ha klasszikus is - fanyarrá válik a hangja, a pimaszkodást undorral rázza le magáról, effélét bármelyik utcasarki nőcskétől hallhat, persze, nekik nincs ilyen finom mosolyuk, és a vakkantás sem áll nekik ilyen jól. Belemosolyog a poharába, hogy elrejtse, a másik kezével megpróbálja távol tartani magától a fiút, a homlokára simítva a tenyerét.
- Hé-hé, te olyan bokacirkáló lehetnél legfeljebb nem hiteles a képembe mászni-persze nem is kellemetlen.
- ááh, a de Prince örökös. Ez sok mindent megmagyaráz, a szörnyű ízlést, az arroganciát, a francia akcentust is. Csak a technikát nem - elfogadja a kezét, bár az idősebbnek illik kezdeményezni a parolát, nem rójja fel neki.
- Phoenix.

Semmitmondó vállrándítással siklok el az ízlelés kérdése felett.
- Gusztus dolga.
Hagyom rá könnyelműn, nem Phoenix száján keresztül szeretném tapasztalni az élet ízvilágát, hanem a sajátomén.
- De azok a lófajták nem Afrikában élnek, mint a zebrák, akikre az oroszlánok fenik fogaikat, így a csíkok a túlélés eszközeiként funkcionálnak náluk, mivel az oroszlánok színvakok nehezen veszik észre a fűben álldogáló csíkos lovakat, de mi történne egy szerencsétlen musztánggal arrafelé? Akármilyen nemes, dögként végezné és a hulláját az állatok királya után már csak keselyűk marcangolnák.
Lépek közelebb vitatkozó 'd Abo pillantásokba fúrt, nagyon provokatív szemmel. Szeretném folytatni még az oszló húsok naturalizmusát, de szerintem ennél sokkal jobb és érdekesebb témáink lesznek, érdekel pl, hogyan alkotna újra engem. Egosita kölyök? Nos, minek cáfolnám, ami ennyire nyilvánvaló? Inkább a képébe nevetek.
- Azt hittem van kreativitása.
Nézek rá bántó-csalódottan, mintha egyáltalán nem szórakoztatna, hogy semmi kedve felöltöztetni. Egyszer, régebben, egy messzi-messzi galaxisban még eltöprengtem hogy állna a hawai ing.
- A te szavaid alapján pedig egy kiélt fasz vagy, aki mindent un.
Darálom én is unottan, élénkebben csak akkor hunyorítok rá, mikor ahhoz is lusta, hogy újat mutasson nekem.
- Milyen kár, hogy akárhány felnőttel találkozom egyikük sem képes meglepni.
Pillantásom kifejezettem szemtelen, sóhajom rezignált és lágy, idomtalan szellőszerű.
- Miért ne becsülném, én úgy értettem csak egy nyakörvben, elnézést ha túl szabados a fantáziám
Kérem ezt inkább gúnyosan, mintsem bármiféle bűnbánással. Egyébként az ember pőrén a legszebb és ezt legyen rám mondva bármilyen elmaradottság nem fogok cáfolni.
A bokacirkáló némileg bosszant, el is lépek előle és inkább olivabogyózom.
- Gyenge vagy, ha ennyire nem bírod elviselni mások közelségét a személyes teredben.
A sértései tulajdonképpen leperegnek rólam, mintha vízhatlan lennék, azzal is tisztában vagyok, hogy apámtól szörnyű ízlést örököltem, de ez nem a gyermekkori megbánások pillanata.
- Miféle technikát? Te másképp csinálnád?
Gondolom a kézfogásra céloz, de ez inkább csak tipp. Mindenesetre szopogatom a bogyót heves nyammogással forgatom a nyelvemen, hagyom pörögni és kitüremkedni a szám egyik oldalán.
- Vagy erről a technikáról van szó? Akarod tudni nekem milyen ízű?
Ugyan ott maradok, ahol voltam, ügyelek rá nehogy közelebb menjek, egyenes, kifeszített lábbal viszont behajolok, előre, nyújtott nyelvvel. A nyelvem hegyén pedig ott a kissé lé vesztett, de még kerek olívabogyó. Phoenix, megjegyzem és momentán nem találok benne semmi különöset.

Megforgatja a szép szemét lassan. Manapság a legutolsó, hájhurkáit neccharisnyába préselő tipikus túlsúlyos amerikai kamaszlány is azzal érvel, hogy gusztus dolga, hogy tetszik-e ez valakihez. Úgy illik a szép fiú szájába, mint ... valami olyasmi, amire most gondolni se akar, mert neki van szépérzéke.
- Attól, hogy hatékonyan védekezik, még a zebra nem lesz nemes. Csak egy hatékony túlélő - egyszerűsíti le a kacifántos gondolatmenetet némi homlokráncolással, mélyreható vizsgálatnak kitett kék szeme inkább szürkésnek hat, fél szemöldöke vibrálni tetszik az alatta lüktető idegtől, félúton jár a felemeli és ezzel hülyének nézi a másikat, és az összeráncolja a homlokával együtt között.
- Aligha hiszem, hogy bármit számítana a te hited - tényleg egoista kölyök, pedig csak úgy ellőtte, de mégis honnan máshonnan vehetné a bátorságot, hogy úgy próbálja piszkálni őt, mint egyik óvodás a másikat. A bántó csalódottság meg sem érinti, ahhoz előbb mutatnia kell valamit a kölyöknek, hogy ő be akarjon szállni a játékaiba. A kezével mutatja könnyedén, merre az ajtó, ha nem szórakoztatja a fiút ez a kiéltség, nem ő az, akinek a saját házában meg kell felelnie másoknak.
Illetve, hát igazából nem is az ő háza.
- Valószínűleg azért, mert mindegyik felnőtt kinőtt már abból, hogy veled babázzon - rossz úton jár a kis aranyifjú, ezzel a piszkálódással el fogja veszíteni az érdeklődését iránta.
- Én is úgy értettem, te sajnálkoztál azon, hogy semmi új, azaz nem becsülted meg a klasszikust - mutat rá kérlelhetetlen pontossággal arra, hogy a fiú önmagának mond ellent, így a gúnyossága önmagát teszi nevetségessé.
És ha már nevetés, kurtán felnevet.
- Tévedés, csak te nem kellesz a személyes terembe, mert hiába a szépséges külsőd, némi pajkosság, betanult mozdulat, üres vagy és száraz, és nagyon lassú gondolatokban. Még a bogyószopásodról volt szó, de ezek szerint nem lehetett túl tudatos - késő bánat, a nárcisztikus megsértődött, megcsóválja a fejét, az ujja hegyével betolja a másik fogai közé az olívát, majd lenyalintja az ujját, felhajtja a martinijét.
- Gyerek-ízű. Menj haza, és rendelj magadnak egy engedelmes hímringyót - az üres poharát a pultra teszi, az üveget markolja inkább fel onnan és másnapos kecsességével visszasétál a nyitott ajtókon és folyosókon keresztül a medencéhez. Útközben persze a központi kapuzárat is kioldja, ha a vendég tényleg a távozás mellett dönt.

- Hiszen sznobnak születtem - a mosolya kifinomult, elegáns, és pont annyira rátarti, amennyire ez a feltételezés megköveteli tőle. Érzékelteti vele, hogy nem ő tartozik bocsánatkéréssel a világnak, aki sznob, hanem mindazon mások, akik nem azok. - Nincs értelme nemesnek nevezni. Miért? Mert értékelhető művészeti alkotásokat hagyott hátra? Ettől aligha lesz valaki nemes, legfeljebb jó művész - fejcsóválva rázza le a témát. Szabadnapja van. Vagyis, nem az volt, de a tegnapi éjszakával és mai hajnallal szabadnapot csinált magának, egyáltalán nincs ínyére, hogy holmi művészekkel foglalkozzon, amikor vele sem foglalkoznak.
- Végre egy értelmes gondolat. Valóban, minden elérhető a megfelelő ösztönzéssel - de tisztán érezhető, a fiú jelenleg sok minden, de nem különösebben ösztönző. Holott nagyon jó pontokkal indított, de a tetszés olyan, mint egy madár egy havas ágon. Amikor megérkezik alig látszik, de amikor továbbrúgja magát, sokkal több dolog omlik le a nyomán, mint amennyit hozott.
Rossz út rossz felé egy nyilvánvalóan arrogáns és hiú férfit a saját házában szegényesnek nevezni, és kioktatni abban a játékban, amit ő is űz. Érdektelenné teszi a fiú társaságát, ha csak önnön maga körül forog, mint egy hiú kisbolygó. Még ha meg is van rá minden oka, gravitációja nincs ezzel, nem mutatja magát érdekesnek attól, hogy leminősíti a házigazdát, miután az megkérdőjelezte az érdekességét. Sőt, igazolja, hogy nem ismer mértéket.
Undorodva rándul a hangos szóra, a másnaposság csengő füle alig tompít valamit ezen a hatáson.
- Valóban, kár volt említeni, annyira azért nem volt jó, hogy biztassalak vele - összegzi végül a benyomását hűvösen és józanul, harapott ujját puha nadrágjába törli egy kimért mozdulattal.
- Ha neked mindegy, akkor legalább olcsón megúszod. Csirió - int a ringyó kérdésre, jelezve, hogy akár a szomszédot is elvihet, ha talál, és az fogékony a kölyökre, ő a maga részéről tartja magát az elhatározásaihoz. Nem dobja ki, az ilyesfajta erőszakos megoldás túl sok energiabefektetést követelne tőle, annyira viszont nincs elragadtatva, hogy tényleg, a saját két kezével akarjon foglalkozni a másikkal.
Így a bárszekrény foglalkozhat vele. Alaposan felszerelt, bár sok üveg összetört, de még így is maradt bőven olyan, ami nem. Klasszikus tömények mellett igazi kígyópálinka is akad, meg egzotikus színű szeszek, kész csoda, hogy egy szinte szégyellős Martinit megtűrtek maguk között. A jéggép kifogástalan állapotú, pohár is van, testesebb fajta, de az összeöntés mindennek az ízét elveszi, de az biztos, hogy bitangul be lehet állni tőle.
Senki nem akadályozza meg az italozást, a ház elrendezése pedig egyszerű, praktikus és klasszikus, el sem téveszthetné az üvegfalaknak hála napfényben fürdő medencét, aminek szabad tere kiöblösödik a házból az udvar felé. Tényleg meleg van itt, szinte forróság, a víz sem hideg, amiben Phoenix elmélyülten üldögél egy, a medence túlfelén, annak oldalfalába csavarozott bárszéken, mellkasig vízben. Eszményi medencés partikat lehet itt rendezni.
- Szolgáld ki magad, ha találsz, bár nem fogsz - lustán kikönyököl egy fehér törölközőre, amíg a követőjére néz.
- Ééés? Minek nekem a telefonod? Menjek ki érte, és hozzam be neked? Vagy kimész érte, és hívsz segítséget a lerobbanáshoz? Nem, akkor minek lennél itt... nekem kéne megszerelnem a kocsid? - emeli meg a szemöldökét.

- És ez mindent megmagyaráz - csóválja meg a fejét nem naiv rosszallással, hanem igazival, bár nem mutat rá az alaptézis-szerű igazságra: nem lesz attól senki nemes, hogy annak tartja magát, mert, alighanem a 21. század átkaként, manapság ezt tanulhatta a kölyök. Nem az ő hibája, hogy hülye, a magasabb generáció szabja meg az ifjabb irányvonalát, de hogy ilyen kitartóan kitart a tévedései mellett, nos... az már felróható neki.
De nem rójja fel. Nem veszteget több időt és több szót a jelenségre, mint amennyit az kivívott a figyelméből, hőzöngéssel ennél a férfinél többet nem érhet el, hiszen hőzöngők között éli a mindennapi életét, azokat terelgeti pásztorként, jószág csak neki a kacifántos nyelvvel önmagát magasztaló ifjúság megannyi tündöklő, de gyors kiégésre rendelt tagja.
- Azt sem fogsz találni - jósolja előre, mint egy hímivarú Sybilla, kényelmesen elvan a vízben, csak kipillant az udvar felé, ott talán van napernyő, de fájdalom, rögzített, fémvázas hatalmas jószág, amit úgy csavaroztak oda, hogy akkor is tartson, ha szélvihar csap le a lakónegyed elit részére, és egy modern Dorotyt keresve végigtúrja az egészet. Mégsem illő, hogy holmi forgószél kedvéért újraépítsék az egész dizájner udvart, nemde?
Amin ül inkább bárszékszerű, oldalról támasztott kerek ülőrész.
- Miért nem mész ki a kocsiban hagyott telefonodhoz, hogy hívj egy taxit? - kérdezi értetlenül. Ha még ha lemerült volna a telefon, bár erre kicsi az esély, és az ilyen úri fiúk úgyis sofőrrel járnak, azoknál pedig legalább két telefon akad, érthetetlen. Elnézi, ahogy közeledik, fürdőköpenyét felzsákmányolja és furcsa kapucnit csinál belőle, szürke szemei soha nem tanulmányoztak rovargyűjteményt, de valahogy olyképpen nézi a vízbe gázolót. Néhány lépcsőfok, aztán mélyülés, a medence napsugarakkal tűzdelt üvegtiszta vize meleg, ám csalókán tűnik sekélynek, Phoenix teljes magasságában sem ér le a lába benne. Szinte kíváncsi, hogy fog úszni a másik, fél kezében pohárral, a másikkal sátrát tartva, gyanítja a fiú máris beállt.