Leesett a telefonom, szegényke, nem tudom, egyben van-e még. Jó lenne lemenni érte, de most kicsit lusta vagyok, meg amúgy sem tehetem ezt meg a szeretett csillagaimmal. Már csak ők maradtak, mert Usui sincs, illetve van, csak messze tőlem és biztosan már ő is a csillagokat csodálja, és őt is elkapják, magukhoz vonják a szép vigyorukkal. Ezért maradtam én egyedül most is, de eddig nem volt olyan rossz helyzet, mert hát egyedül tud az ember a legjobban gondolkodni, és akkor jön az ihlet, meg jönnek az ötletek, de most valahogy megálltak, úgy döntöttek, nem jönnek és talán már soha többé nem fognak. Akkor minden éjszakámat itt kell majd töltenem?!
Miközben ezen gondolkozok, elkezdek kissé unatkozni, veszek egy tincset a hajamból és azt kezdem el fonogatni. Aztán amikor végigérek, hagyom és veszek egy másik aprót, ezzel nagyon jól el tudom foglalni magam, még látok is valamennyire, olyan szépen világít a hold, meg fel van kapcsolva a verandán meg az előkertben a világítás, így nem olyan sötét a kertünk, ezt annyira szeretem. Ha este jövünk haza, vagy valami, akkor tök praktikus, meg amúgy is nap közben napelemről töltődik és... miért gondolkozok én most ilyeneken?
Aztán meglátok egy alakot a kerítésnél, nincs becsukva a kapu, amúgy sem ér deréknál magasabbra, csak esztétikai szerepe van, de amúgy igen szép kis kerítés, nagyon aranyos, bár rózsaszínben jobban festene, apa és Sebastian ki is hajítanának miatta.
- Hááát sziaaaaaa! - Integetek Usuinak hevesen, amikor meglátom közelebb jönni, ezer wattos vigyorral. De jóóóó, nem leszek egyedül, biztos jött megmenteni, váóóó, ő az én hercegem!

Úgy örülök neki, amikor meglátom Usuit, szinte el is felejtem, hogy egyedül vagyok, legalább a tincseimet sem fonogatom tovább. Inkább csak vigyorgok, integetek, mert annyira jó, megint nem vagyok egyedül. De aztán leesik, hogy tényleg, én kiáltottam segítségért, pont mielőtt leejtettem a telefonomat, igen-igen, valahogy így volt, pont így volt.
- Mi volt mi? Nem értem a kérdést, pontosítsd! - Kérem tőle, mert nem tudom, mire kíváncsi, de amúgy mikor cseréltünk szerepeket? Mármint, idáig én tettem fel neki a naaagy kérdéseket, meg én voltam kíváncsi, most ő jön? Ráadásul egy újabb kérdéssel áll elém, én pedig nevetek egy sort.
- Hát nem direkt volt, tényleg nem, véletlen leejtettem és paff, úgy döntöttem, nem ugrok utána. - Mondom sóhajtva, mert szegény telefon, nem ezt érdemelte volna, de nem érzem magam akkora hősnőnek, hogy megmentsem, sőt, semmilyen hősnek nem érzem magam. De most nem is kell, én vagyok a hercegnő, és már megjött a hercegem is, és éppen vigyorgok le rá, miközben kicsit lejjebb csusszanok, közelebb az ereszhez.
- Héj-héj, van egy tök jó ötletem! - Nevetek, miközben kicsit előrébb rakom a lábaimat, hogy jól betámasszam a lábaimat az ereszcsatornába. Behajolok a térdeim közé, a hajamat előredobom és vigyorogva nézem, ahogy lóg lefelé a tetőről. Viszont érzem, hogy valami nincs rendben ezzel a tervvel, mi is jön most? Jaa, igen, fel kell másznia a hajamon, pontosan!
- Nem ér leeee! - Nyafogom csalódottan, miközben húzogatom kicsit, hátha hosszabb lesz, de reménytelen. Már éppen mondtam volna pedig, hogy jöjjön, játsszon fel és akkor itt az én kis tornyomban éldegélhetünk ketten boldogan, amíg meg nem halunk, de ha le sem ér a hajam, már az egész mese el van szúrva... hajj, ne!
- Várunk egy kicsit, amíg megnő...? - Vetem fel egy újabb alternatívaként, ki tudja, talán van egy kis ideje még, nem tudom pontosan, milyen gyorsan nő a hajam, de lehet, hogy reggelre már leér és akkor fel tud rajta kapaszkodni és megírhatjuk a saját tündérmesénket!

- Óóó, hát, mert egyedül voltam, de nem, nem dobtam le! - Ahogy már mondtam, nem dobtam én le semmit, látom, ahogy támaszkodik, talán rosszul van vagy mi? De nem, csak pár nagy levegőt vett. Óóó, biztos sietett, olyan jó kétségbeesett hercegnő voltam, hogy nagyon sietett hozzám. Milyen édes lovag, és milyen jó, hogy itt van! Még csak a fehér ló sem kell hozzá, a japánok amúgy is... torpedókon lovagoltak, nem? Az szigetország vagy mi.
- Bah, bah, bah! - Válaszolok, hátha ebből ért, vagy nem is tudom, ez ilyen különleges nyelv lehet. Óóó, ez egy kódolt üzenet! Értem, szóval most valamiről beszélgetünk, hihi, nagyon vicces. Bárcsak tudnám, mit kódolunk, de az ő bah-ja sokkal morcosabb, az enyém boldog és vigyorgós, szóval biztos valami olyasmiről, amiről eltérő a véleményünk. Ez tök jó!
- De, de, ez most jó, hidd el! - Magyarázom neki, mert én biztosra veszem, hogy ez jó lesz, előre is araszolok, hogy leeresszem a hosszú hajam neki, de mégsem elég hosszú, így a hercegem nem tud felmászni rajta, én akkor most itt leszek örökre, önkéntes száműzetésben? Ki tudja, nem tudom mi lesz, éppen kétségbeesnék, amikor értetlenkedik Usui.
- A hajam, nem elég hosszú, nem ér le, hogy fel tudj mászni rajta, de várhatunk kicsit... héjmitcsináááálsz?! - Kiáltok fel, amikor meglátom, hogy a bejárati ajtó felé közeledik, kalimpálok a kezeimmel, hogy rám figyeljen.
- Vá-vá-vá-várj! - Kérem őt, miközben kicsit összeszedem a gondolataimat, hogy akkor hogy is lehetne megoldani, mert én tökre arra gondoltam, hogy majd a hajam, de az nem jött össze, szóval, hajj. Kell egy bé terv, valami jó, valami, amivel feljöhet ide és megmenthet... jobbára önmagamtól.
- A konyha ablakában van egy cserepes virág, az alatt van kulcs az ajtóhoz, de halkan, mert a többiek alszanak! - Szólok végül, mert sikerült pár értelmes gondolatot összeszednem, de én vigyorogva pillantok fel a vigyorgó csillagokhoz, ők a bűnösek, ők mondták, hogy hívjam fel Usuit, nem az én hibám ez az egész.

- Ez olyan... ünneprontó... - Motyogom, amikor azt mondja, hogy ha hosszú lenne, akkor sem mászna fel rajta. Hát milyen herceg ő?! Miért akarja átírni az én mesémet? Istenem, még mindig sokkal jobb történeteket talál ki, mint én. Sablonos vagyok, szerencsétlen, ízmentes, sótlan, borzalmas író, olyasmi, szánalomra méltó. Utálom, hogy nincs ihletem, nincs benne élet, nem tudom folytatni azt sem, amit még rendesen elkezdtem, nem tudok befejezni semmit, egyszerűen utálom, utálom, utálom...
De amíg ezen mélázok, hamar megjelenik Usui mellettem, megijedek, mert nem is figyeltem, összerezzenve, nagy szemekkel pillantok rá, magamhoz húzom a karjaimat. Figyelek arra amit mond, és csak vigyorognom kell tőle, mert szerintem vicces, igenis vicces, olyan aranyos, ahogy nyújtja a kezét. De nem adom ám olyan könnyen, ha már a hajamon nem mászott fel, nem szabad.
- Sebastian?! Dehogy, Sebastian soha nem tudhatja meg, véletlen sem, és nem láthat meg így sem, sem sehogy mostanában, szóval ez fontos, érted ugye? Fontos. - Magyarázom neki gyorsan, hadarva, egy levegővel, mert biztos vagyok benne, hogy nem lenne jó ötlet, ha még a bátyám szemében is elásnám magam. Épp elég, hogy a sajátomban sikerült, hiába ígértem meg neki, így sosem fogok bízni magamban, nem álmodok önbizalomról sem, önbecsülésről még kevésbé. Ez egy ilyen ördögi kör, amit senki nem ért meg.
- De... várj... ha bemegyek... - Gondolkozok, mert még nem akarok aludni. Nem tudok aludni, nem lehet aludni, amíg nem alkotok, nincs alvás, nincs elég étel, nincs elég folyadék, nincs Demetria, nincs élet, addig nincs semmi nekem. Ez ilyen egyszerű, ő nem érti, nem ért engem, de inkább csak rápillantok és rávigyorgok.
- Ha megyek, megígéred, hogy lemegyünk az udvarra, és keresünk négy levelű lóherét? Meg húúú, tudod, mi lenne még jó, ami segítene? Egy pitypang, de már nem a sárga, tudod, amit el lehet fújni, elfújjuk vele a gondokat is. Leviszel és keresünk? Kérlek, hátha az majd segít! - Próbálkozok, nem akarom felidegesíteni, de nekem ez így nem jó, ez nem megoldás, tudom, hogy ágyba akar rakni, de én nem akarok oda menni, ez így nem jó, semmi nem jó nekem most. Azt hiszem nem ittam eleget.

- Óóó, igaz, de akkor most, megyek és inkább elbújok, jóóó? - Mondom, miközben arrébb akarnék csusszanni és mocorognék, de az életösztön még működik bennem és ahogy egyre tisztább a fejem, egyre inkább leesik, hogy ez tényleg nem olyan vicces, mint amilyennek tűnt. Sőt, hova tovább, kicsit félelmetes is, szóval inkább maradok a popómon. De azért, mivel el kell bújnom, tenyereimmel eltakarom az arcomat. Ahhaaahahaa! Milyen eszes vagyok! Én sem látom, akkor ő sem lát, hát ez király!
- Mert nem tudhatja, hogy mekkora csődtömeg vagyok, úgy kell rám tekintenie, ahogy eddig tette! - Kapom el a kezeimet, és hevesebben válaszolok, mert ez fontos. Nem, Sebastian húga nem egy rakat szerencsétlenség, nem egy ihletmentes, önbizalom hiányos semmirekellő, aki még le is részegedik és hülyeségeket csinál... nem, Sebastian húga nem ilyen, nem ilyet érdemel, nem lehet, hogy csak ennyit nyújthatok, szóval majd ha megint a húga lehetek, akkor megint az leszek, addig meg... marad a tető.
- De... a pitypang... - Próbálkozok még ergyén, de meg kell fognom a kezét, mert egyre jobban félek idefent és amúgy sem érzem, hogy értelme lenne ellenkezni vele, inkább megpróbálok bekászálódni vele.
- Nektek amúgy... tanítanak ilyen túsztárgyalást? Mármint, én nem akartam leugrani, de ha mondjuk le akartam volna, te, mint mezei rendőr, tudtál volna mit kezdeni vele, azon kívül, hogy megtiltod...? - Közben beszélnem kell, igen, beszélni, az visz előre, amíg mondom a magamét, minden gondolatomat, addig nem lehet baj. Addig nem alszok el, nem ájulok be, nem leszek fáradt, nem érdekel semmi más, csak a cél, amiért most is küzdök.
- Ha elég sokat ostorozom magam, egyszer csak... csak összejön valami, nem? Lesz értelme, ugye? Mondd, hogy nem hiába csinálom ezt... - Kérem tőle, ironikusan nevetve, engem az sem érdekel, ha csak hazudja, vagy akármi, de most mindjárt visszamegyek oda, mert nem szeretek itt lenni, nem vigyorognak a csillagok, már én sem vigyorgok és azt hiszem, minden sokkal szebb lett volna, ha odakint elalszom inkább.

Amikor azt mondja, melegen ajánlja, hogy egyszeri alkalom legyen, egyik kezem a szám elé emelem, úgy kuncogok kicsit, pillantok rá.
- Olyan cuki vagy, amikor az én érdekemben vagy szigorú! - Hoppá, ja, hogy ő azt feltételezte, hogy egyáltalán nem értem én a dolgok miért és hogy mennek most? Miért ilyen morcos, mit csináltam rosszat? Pedig de, tisztában vagyok vele, csak nem tud érdekelni, idáig a jókedvem kötött le, most meg a furcsábbnál furcsább gondolataim.
- Kérlek, ne Sebastiannak ne, akkor mérges lesz rám és attól csak még szomorúbb leszek, nem segít semmit! - Nem ígérte meg, nem mondta, hogy nem árul be, pedig ha bármit mond Sebastiannak, akkor én nagy bajban leszek. Rám fog nézni a szomorú, kék szemeivel, az én szívem meg összeszorul, sírni fogok, még többet, mint eddig. Még több okom lesz nem írni, nem csinálni semmit jól, nem aludni, nem élni, inni, akármi hülyeséget csinálni.
- De most.. sötét van és... - Inkább nem mondom ki még egyszer, de csak világos-józan pitypang- illetve lóhereszedés lett megígérve nekem, de ez így nem jó. Főleg, hogy most be kell menni. De azért még próbálkozok a kérdésekkel, mert miért ne, engem tényleg érdekel, még akkor is, ha ez bőven nem a megfelelő pillanat a társalgásra, de nekem kell a beszélgetés, de még mennyire, hogy kell!
- Ez rossz dolog, az ilyesmire, mindig szükség lehet, nem? Szerinted jó ez így? Amúgy ne, ne vigyél be, mert én amúgy jó lány vagyok, tényleg, bárcsak mindenki csak annyira lenne rossz, mint én! - Magyarázom neki, miközben visszamászok az ablakhoz, ahogy Usui húz maga felé, tudom, hogy nem enged leesni, akár fel is állhatnék és úúú, játszhatnánk Titanic-osat, de nem hiszem, hogy ő most annyira díjazná, én pedig nem akarom még jobban felmérgesíteni. Aztán hallom a válaszát, elmosolyodok, szomorú, nagyon szomorú mosollyal.
- Persze, hogy nem érted. - Hogy is érthetné, egyáltalán senki nem értheti, amíg nem volt az én helyzetemben, csak próbálkozni lehet, Usui viszont nem próbálja, csak a megoldásra koncentrál, meg arra, hogy segítsen bemászni, vigyázzon a fejemre. Már éppen állnék le alkudozni egy kis kitérőre, de nincs is esélyem rá, oda irányít, nem tudok ellenkezni, meg amúgy is, tudom, hogy értelmetlen lenne, nem vagyok én erőszakos, sem akaratos.
- Általában ez nem ilyen ám... - Nézek szét a szobámban, az elmúlt pár nap eredményeképpen rengeteg szemét van a földön, a legtöbb papír, szinte üres mind, kitépettek, egy-két könyv elhajítva, én össze akartam szedni, de jobb ötletem támadt. A sikertelen alkotás maradványai olyan lehangolóak, sóhajtanom kell egy nagyot.
- Szóval tényleg itt maradsz velem még, ugye? - Kérdezem, mert annyira, annyira nem volna jó, ha most lemenne. Nem akarom.

- Nem, nem, Usui, nem tudsz róla semmit! - Rólam már van némi fogalma, de csak az én elfogult, torzult véleményemet hallotta még csak Sebastianról, a kapcsolatunkról, és nem akarom, hogy elmondja neki. Már most sem vagyok erre büszke, holnap még kevésbé leszek és mégis makulátlan akarok maradni, legalább olyan hibátlannak tűnni, mint amilyennek Sebastian lát engem, de most is itt erősködök vele, mint valami kiállhatatlan, hisztis perszóna, pedig nem vagyok ilyen, nem tudok veszekedni normális esetben, kiállni magamért pedig még kevésbé.
- Igen, szerintem tök jó ötlet, szerinted nem...? - Kérdezem tőle, ha már más hülyeséget találtam, amiről beszéljek és hogy elterelje a gondolataimat. Pontosabban a figyelmet a gondolataimról, a kétségbeesésről, ami elöntött, de már bent is vagyok a házban, nincs tető, nincsenek csillagok, de nincs bizonytalanság és egyensúlyozás sem. Nem biztos, hogy olyan jó itt bent.
- De... amíg nem... amíg nem rendezem ezt el, addig nem tudok aludni. - Magyarázom neki a helyzetet, bár most már kevésbé tudok hevesen ellenkezni, fizikailag meg még kevésbé, hamar a szobámban találom magam. Ahol minden tiszta rumli, totálisan el is felejtettem, hogy nem volt erőm összeszedni a cuccokat és levinni őket a kukába, mert ezek bizony mind kukába való dolgok, amiktől meg kell szabadulni mihamarabb. A sikertelen kísérleteket a hátam mögé kell dobni, és menni tovább, egyenesen, előre tekinteni, nem az alvásra. Már lassan harmadik napja, hogy szinte folyamatosan pörög az agyam, képtelen leállni, nem tud nem koncentrálni, én sem tudok nem feszült lenni.
- De jó! - Mondom elmosolyodva, ahogy lecsüccsenek az ágyamra, azt ígéri, hogy itt marad még egy kicsi és amikor azt mondja, akár le is fekhetnék, a párnámra pillantok, mosolyogva simogatom meg kicsit, hogy mennyi könnyet eltűrt már tőlem! Most már megérdemelne egy boldog, nyugodt éjszakát újra.
Nevetgélnem kell, amikor Usui elkezd pakolni, rendet rakni, összeszedi és feloszlatja a káoszt. Egy kupacba zsugorítja az egész szobát betöltő, elöntő káoszt, én pedig csak mosolygok rajta. Közben eldőlök kicsit, a lábacskáim még mindig lent vannak a földön, a fejemnek viszont jól esik az alátámasztás. Félig a hátamra fordulok, a plafont nézve érzem, ahogy a józanodó, monoton forgás lesz úrra rajtam, de nem túl gyors, nem vagyok rosszul tőle, talán még élvezem is kicsit, mert kuncogok, talán ez váltotta ki belőlem.
Oldalra fordítom a fejem, Usui már ott ül mellettem, a székemet idehúzva, hogy közelebb legyen hozzám és megkérdezi, mit akartam írni.
- Már egy csomó feladatot megcsináltam kreatív írás órára, amikor az utolsóhoz értem. Egy alap szituációt kaptunk, abból kell írnunk egy novellát, klisémentesíteni kell és ki kell színezni. - Magyarázom csendesen, de aztán érzem a gyomromban, hogy most jön az őszinteroham, amit most nem tudok, véletlen sem visszafogni. - Tudod, az írás az egyetlen dolog, amiben jónak érzem magam, amiben tehetséges vagyok, nem az én érdemem ez sem igazán, de így születtem, megadatott nekem. És amikor még ez sem megy, akkor annyira... értéktelennek érzem magam. - Már én is kezdem unni, hogy folyton ezen gondolkozok, hát mások mennyire unhatják, hogy folyton erről beszélek? Szóval inkább befogom a számat, mielőtt még folytatom a többi hülyeséggel.

- Azt, hogy nem akarná ezt tudni, hidd el! - Erősködök tovább, általában nem vagyok nagyon makacs és harcias személyiség. De ebből nem akarok engedni, Seb egyszerűen nem tudhatja meg, nagyot csalódna bennem. És én nem bánom, ha megfojt a szeretetével, szívesen fulladok meg benne akármikor, de ő már biztosan fáradt. Én is belefáradnék, ha ennyi probléma lenne valakivel, mint velem és nem akarok még egyet, véletlen sem. Én jó akarok lenni, jó húg, jó lány, jó ember, olyan igazán jó, amilyenről álmodozok minden éjjel! És ez nem ehhez méltó!
- Pontosan... pontosan! - Helyeselem bólogatva, mert tényleg, minden hasznos. De nem is tudom, egyáltalán hogy jött ez az egész túsztárgyalósdi. Én nem akartam leugrani, szeretem az életemet, meg mindenkit, aki benne van és része. És annyira, de annyira jó, általában álomszerű, rózsaszín, csaknem tökéletes. Csak egy bökkenő, egy tökéletlen pont van benne, az pedig én vagyok és ez elég rossz, főleg, mert az én életemről van szó.
Hamar a szobámban vagyok, ami kicsit katasztrófa súlytotta övezetnek hat így elsőre, én pedig magyarázkodnék, de most valahogy nincs hozzá erőm. Inkább lecsüccsenek az ágyamra és el is fekszem rajta, de még nem rakom fel a lábam és nem is akarok betakarózni. Úgysem tudok aludni, valami kattog az agyamban, ami egyszerűen nem hagy, amíg nincs kész ez az egész írás dolog.
Aztán ahogy Usui leül mellém, én őszinteségi rohamot kapok, mindenfélét összehordok neki, ami eszembe jut. Talán nem kéne, talán józanul nem is mondanék ilyesmiket, de most valahogy nem bírnám magamban tartani és talán nem is akarom.
- Usui...? - Szólalok meg, de nem inkább kérdés, csak azért mondom, mert szeretem a nevét és persze, hogy figyeljen rám. - Amikor magamról beszélek, csak udvariasságból mondasz mindig ellent, vagy tényleg úgy gondolod, hogy ilyen vagyok? - Kérdezem, mert nekem kicsit furcsa, olyan eszményi a Demetria, akit ő le szokott írni. Nem buta, nincsenek hatalmas hibái, kedves, jószívű és... olyan jó lenne ilyennek lenni, tényleg. Vagy legalább ha én is ilyennek érezhetném magam. Na aaaz, az nagyon-nagyon jó lenne.
- Ó, tényleg, adni szerettem volna neked valamit, tökre el is feledkeztem róla! - Villámcsapásként hasít belém a gondolat és szédelegve ülök fel, hogy az íróasztalomhoz nyúljak és levegyek egy szórólapot, vigyorogva nyújtsam Usui felé.
- Önkéntes szemétszedést szervezünk az egyik parkban, amíg még nincs olyan hideg. Ha van időd, csatlakozz hozzánk! Semmi király dolgot nem tudunk adni cserébe, csak egy kis vizet meg sütit, de estére engedélyt kaptunk tábortűzre, meg viszünk hangszereket, szóval megünnepeljük, hogy tettünk valamit a parkért! - Magyarázom neki lelkesen, miközben inkább visszafekszem, egy pár pillanatra lehunyom a szemeimet. Sóhajtok egyet, de nem, még nem tudom csukva tartani őket, nem megy. Úgy döntök, kinyújtom a kezem, Usui felé, hogy fogja meg, mert olyan jól esne, ha most fogná a kezem, hogy azt el sem tudom mondani. Főleg, ha elkezdek szédülni, legalább lesz kibe kapaszkodnom.
- Tudod... te vagy a legjobb dolog, ami nyáron velem történt! - Mosolygok rá szélesen, miközben kimondom, amit gondolok és ó igen, nem kéne, ezt nagyon meg fogom még bánni, de most nem érdekel semmi következmény.

- Ez szép és jó, de mi van azzal, amit a húg akar? - Ellenkezek közben, mert annyira szépen beszél a bátyusok kötelességéről, de erről elfeledkezik. - Nem az a legfontosabb feladat, azt tiszteletben tartani? És én nem akarom, hogy tudja! - Próbálkozok, nem adom fel, ez az egy dolog, amit nem adok fel, mert ha elmondja Sebastiannak, én tényleg nagyon szomorú leszek. Kínos lesz, szomorú, és legszívesebben már most menekülnék előle, ha erre gondolok. Nem akarok a saját bátyám elől menekülni!
- De én most kivételesen a véleményedre lennék kíváncsi... - Próbálkozok máshogy, mert igaz azt mondta, tényleg így gondolja és jól esik, de akkor is olyan katonásan mondta, mintha nem is tudom... nem a szívéből jött volna. De én azt szeretném, ha őszintén, a szívéből beszélne kicsit hozzám, csak most, most az egyszer, amikor szükségem van rá.
- Örülnék neki, próbálunk minél több embert hívni, hogy nagyobb területet tudjunk megtisztítani. - Mosolygok tovább, mert nagyon jó lesz, ha tényleg összejövünk egy kis csapatban, együtt szedjük a szemetet, aztán sütizünk kicsit, gyújtunk egy kis tüzet, énekelünk-gitározunk és... annyira jó lesz, ha minden összejön. Remélem összejön.
Nyújtom neki a kezem, ő pedig elég értetlen fejet vág, pislog, csak aztán adja oda a sajátját, hogy megfoghassam kicsit. Nem baj, én beérem ennyivel is, de tényleg. Nem vagyok telhetetlen... nem mindig.
- Nem, nem volt kevés, de abszolút te vagy a legjobb. - Mosolygok rá tovább, mert tényleg így gondolom, jézuskám, milyen őszinte vagyok. Túlságosan is. Mire feleszmélek, már ki is húzta alólam a takarót, felpakolja a lábaimat és gondoskodóan takargat be, én pedig vigyorgok, mert olyan aranyos, de amikor legutóbb mondtam, nem tetszett neki, szóval most inkább nem mondom. De ha már idehajolt, hogy betakargasson, elkapom egy gyors ölelésre, tudom, hogy nem szereti, de nem érdekel, én igen, én nagyon is és most szeretnék egyet, pont itt és pont most.
- Én próbálnék, de... tényleg nem fog menni. - Mondom, miközben beharapom kicsit az alsó ajkam, mert nem direkt csinálom. Már nem akarom a plafont bámulni, inkább az oldalamra fordulok, hogy Usuit nézhessem, közben ismét kinyújtom a kezem, kérem vissza az övét. Még finoman ökölbe is szorítom, majd kinyitom, hogy értse, mit szeretnék. Közben elgondolkozom és sóhajtok egyet.
- Usui... én úgy szeretnék jól lenni. Szeretnék jó lenni. - Magyarázom neki halkan, csaknem motyogva, de most már olyan csend van, hogy biztosan hallja. Viszont én tényleg, annyira szeretném, hogy a párnámhoz simítom az arcom, mert érzem, hogy már csaknem a sírás szélén állok. De nem akarok ma még bőgni is, az túl sok lenne.

- Ne, egy részegnek sose mondd, hogy részeg! Csak mérges leszek tőle! - Ellenkezek azonnal, mert olyan vérlázító, ahogy azt mondja, ittas vagyok és ezért nem tudom, mit akarok. Én nagyon is tudom, mit akarok, más nem is tudhatja rajtam kívül! Ez szemen szedett hazugság, én tényleg tudom, mi a jó nekem, de Usui csak nem akar hinni nekem.
- Ó, értem... - Sóhajtom, mert tényleg nem úgy tűnt, olyan száraz tényként közölte, mintha semmi köze nem lenne hozzá. Ez általában nem zavar, de most... most tényleg az ő véleményére voltam kíváncsi. És még mindig vagyok is, igazából. De ezek szerint komolyan gondolja, amit mond.
- Az nagyon jó lenne. Vigyél még szórólapot! - Mosolygok szélesen, mert úgy örülök, ha reklámozza és már ő is hoz pár embert és az a pár ember is hoz pár embert... és máris egy csomóan leszünk. De minél több, annál jobb, alig várom, hogy eljöjjön a napja. Elég sok szervezés volt benne, a felszerelés, a szórólapok, a süti, a tűz, nem volt könnyű, egyik pillanatról a másikra, de annál jobb érzés lesz, ha végre összejön.
- Nem... tényleg! - Nem tudom, miért nem akar hinni nekem, annyira borzalmasnak hinné magát? - Annyival, de annyival kevesebb lennék most nélküled! Nem néztem volna meg a Mulánt még egyszer, nem jöttem volna rá, hogy hülyeség a macskákra féltékenynek lenni, nem zenélhettem volna neked az utcán, nem tudnám az úszás alapjait, nem néztem volna szembe az egyik legnagyobb félelmemmel és azt hiszem még mindig odakint a tetőn ülnék, és hülyeségeken gondolkodnék. - Na igen, rám jött a szómenés és közben elkapom még egy ölelésre is, ő nem szereti, de nem ám, ettől függetlenül most muszáj lesz elviselnie. Mert közel hajolt, óvatlan volt, nekem pedig szeretet- és őszinteségrohamom van. Hm, belőlem ezt hozza ki az alkohol, de még nem menekült sírva előlem. Mondjuk... menekülhetne. Úgyis felesleges.
- Próbálom... próbálom... - Mondom, miközben tényleg próbálok nem gondolni semmire, de akkor túl erősen gondolok arra, hogy ne gondolkodjak. És miközben erre koncentrálok, elfelejtek lazítani is, szóval minden egyre rosszabb és rosszabb lesz csak tőle. Viszont amikor azt mondja, megfogja a kezem, ha lehunyom a szemem, én bólintok egy kicsit, engedelmesen be is hunyom és ő is megfogja a kezem és így már sokkal jobb, ó, de még mennyivel jobb.
Így hallgatom azt is, ahogy válaszol, és muszáj mosolyognom rajta.
- Nem, nem mondta senki, csak én tényleg jó akarok lenni. Jó lány, jó gyerek, jó húg, jó barát, jó tanuló, jó író, jó ember. Igazán jó akarok lenni. - Nem tudom, mennyire sikerült, de sokszor gondolok erre és néha még egy kis ambíciót is kapok ezektől a gondolatoktól, mennyire jó akarok lenni. Én akarok lenni a jó, a fény az éjszakában, de ha én is sötét vagyok és reményvesztett, akkor hogy lehetnék mások fénye? Hogy lehetnék Usuié is? Sehogy, még nem vagyok hozzá elég jó.

- De ez nem igaz, én tényleg tudom, mit szeretnék és mondjuk azt, hogy hagyd abba, mert csak felmérgesítesz! - Mint a pattogatott kukorica a tűzön, úgy pattogok, miközben hevesen gesztikulálok, mert tényleg, ebben az állapotban ennél vérlázítóbb nincs is. De tényleg, csak részeg vagyok, nem szellemi fogyatékos és tökre tudom, mit szeretnék. És legfőképpen azt, hogy ne mondogassa nekem, hogy részeg vagyok, mert komolyan, mindjárt a plafonig mászok tőle!
- Minél többen leszünk, annál jobb. - Mosolygok lelkesen, még nekem is tele kell vele szórnom a sulit, meg Sebastian is kap majd egy nagy adagot, hogy osztogassa, meg anyu is a barátnői körében és akkor terjesztjük az igét. Tudom, a legtöbben csak hülyének néznek, amiért a szabadidőmet és a pénzemet ilyesmire költöm, de nem tudják, mennyire jó érzés egy ilyen nap után lefeküdni.
- Nem csak hasznosak voltak. Mókás volt! - Na jó, talán nem minden esetben ez a megfelelő szó, de akkor is, nagyon jól éreztem magam végül, mindegyik alkalommal. Talán csak az idő, vagy az alkohol szépíti meg ezeket az emlékeket ennyire, de most jól esik mosolyogni és visszagondolni rá, meg megölelgetni Usuit, mert az ugye fontos pontja minden találkozásunknak.
Aztán próbálok pihenni, de nem igazán akar összejönni, nem tudom igazából miért, de inkább oldalra fordulok és elkérem a kezét, ő pedig megfogja az enyémet. Én pedig örülök a fejemnek, mert olyan jó. Le is hunyom a szemem, ahogy megegyeztünk, de ez nem fog így menni.
- Mert én... nem is tudom... azt hiszem, lehetnék jobb. De most megfogtál. - Kuncogom neki, mert nem tudnék most így hirtelen olyan dolgot mondani, ami ellenkezik ezekkel, nem tudom megcáfolni. Mégsem érzem, hogy nem is tudom, a Nirvánában lennék és én lennék a második megváltója a világnak, igazából semmi különlegeset nem érzek. Azt hittem, jónak lenni valami szuper, extra érzés, ami egyértelmű.
- Én... sajnálom, hogy felkeltettelek. - Mondom végül, mert már olyan rég kértem tőle bocsánatot bármiért is, hogy szinte hiányzik. Viszont érzem, hogy lassan, talán, sikerül kicsit ellazulni és megnyugodni, most, hogy itt van velem és fogja a kezecskémet.

- DE TUDOK! - Erősködök tovább és már majdnem annyira akarom, hogy higgyen nekem, hogy hisztizni tudnék, az ökleimmel ütögetni az ágyat, hüppögni, hisztikönnyeket kisajtolni a szememből. Mint egy istenesen felhergelt hisztigép gyerek, úgy erősködök, főleg, mert mintha ő direkt csinálná és élvezné, de ez egyáltalán nem vicces!
- Ilyen vagy, amikor örülsz...? - Kérdezem tőle kicsit kételkedve, a szempilláim alól felpillantva rá. Csak kicsit kilesek, mint a rossz gyerekek, takarodó után, aztán gyors vissza is zárom őket, nehogy észrevegye és rám szóljon. Én próbálok aludni, de... nem megy.
- Szóval, jó vagyok így, ahogy vagyok? - Kérdezek vissza, mert ez elgondolkodtat. Akkor lehet, hogy végig jó lehettem volna, igazán jó, ha elfogadom, hogy jó vagyok úgy, ahogy vagyok? Az a jó, ha önmagam vagyok? Miért gondolkozok most ilyenekről, nem kéne, egyáltalán nem is kéne, inkább a vigyorgó csillagokról kellene filozofálgatnom.
- Igen? De fáradt leszel. - Állapítom meg, miközben érzem, ahogy kicsit kitisztul a fejem és kezdek megnyugodni. Próbálok arra koncentrálni, hogy lélegzem, egyre inkább szuszogok. A szokásos elalvás előtti dolgokon gondolkozok, például, hogy mit felejtettem el.
Aztán beugrik, én pedig felugrok, illetve felülök hirtelen, mint az élőholtak a sírból, csak a karjaimat nem tartom ki.
- A cicám! - Kétségbeesetten takarom ki magam. - Elfelejtettem beengedni, még kint van a cicám! Nem alszik kint soha, biztos fázik... - Magyarázom, miközben felállok. A nagy lendülettől és a hirtelen ötlettől kicsit megszédülök, vagy az elfogyasztott alkoholtól, vagy mindtől. De felállok, és ahogy húz a fejem előre, megyek utána. Így sikerül csodálatos lendülettel megindulnom, csak megállni nem tudok és félő, hogy elesek. De semmi baj, az univerzum meghallgatá a kérésemet, s máris megoldja a problémát. Nem esek el, homlokkal leveszem inkább az ajtófélfát, attól kicsit hátratántorodok, odakapom a kezem. De ez sem elég, hogy megállítson, most nem fáj semmi, igazából még nevetek is egy jót, majd fordulok egyet a tengelyem körül és már tépem is fel az ajtót, hogy további lendülettel menjek, igen, a földszint felé indulok. Ami azt illeti, a józan eszem utolsó kis darabkája még hezitálna, mielőtt belevág a lépcsőzésbe, de én, ééén nem. Jelenleg szakítottunk, külön élünk, szóval belekapaszkodok a korlátba és már megyek is!

- Óó... - Ámulok el kicsit, amikor azt mondja, pont ilyennek kedvel és széles mosolyra húzom az ajkaimat. - Ez jól esik. - Sóhajtom elégedetten, mert simogatja a kis lelkecskémet, ő mindig olyan... semmilyen, nehéz tudni, mit gondol, mert még csak ki sem tudja mutatni, és általában ki sem szokta mondani, de most megteszi, és én ettől nagyon boldog és nyugodt leszek, még jobban ellazulok.
- Nyugi, ha az én satnya szervezetem kibírta három napig, neked meg se kottyan! - Mosolygok, lehunyt szemmel, helyezkedek kicsit, jobban összehúzom magam. Már éppen el tudnék aludni, érzem a levegőben még tompulva is, ahogy Usui is reménykedik, talán kicsit megnyugszik, hogy pihenni fogok.
Viszont nincs ekkora szerencsénk, mert az én fehér szőrgombócom odakint van, valószínűleg már rég a konyha ablakát kaparja, hogy bejöhessen, mindhiába. Én pedig meg is indulok gyorsan, igaz a rohamot kicsit félbetöri az ajtófélfa, de most nem érzek semmit, csak egy kis zsibbadást.
Már mennék is tovább, rendületlenül, lelkesen, le a lépcsőn, mint valami kis katona. Aztán érzem, hogy kiszalad alólam a talaj, sikkantok egyet, de összehúzni nem húzom magam, nem működnek a túlélési ösztöneim asszem... de amikor rájövök, hogy csak Usui vett fel, elnevetem magam.
- Psssszt! - Pisszegem le én őt, mutatóujjamat ajkaim elé rakva, pedig én hangoskodtam, de fojtott hangon kuncogok kicsit még. Tök jó érzés így lépcsőzni, akár állandósíthatnánk, mondjuk, hogy valaki mindig felvisz meg lehoz és akkor biztos semmi bajom nem lesz.
- Ez olyan érzés, mintha hercegnő lennék! - Állapítom meg lelkesen, nevetgélve, miközben rázom kicsit a lábaimat, bár nem könnyítem meg vele a helyzetet, kihasználom a dolgot és átkarolom a nyakát, most nincs fent a védelme, hahaaaa!
- De a cicám... a cicám nem maradhat kint! - Magyarázom neki tovább, aztán nem rak le, nem visz fel, megy tovább, csak utána aludnom kell. - De jó, okés! - Szorongatom meg és adok egy nagy puszit az arcára, elégedetten utazok tovább itt, mert végülis tök jó helyen voltam és tökre tetszett, akár még el is tudnék aludni.
- Naaa! - Morgok végül, amikor lerak, de már megtudok állni egyedül, csak a frufrum alatt, homlokomon érzem a lüktetést. A konyha felé megyek, kinyitom az ablakot, ahol mindig be szokott járni.
- Cicc! Cica! - Szólongatom elfojtott hangon, de nem látok sehol, egy fehér foltot sem. Jézusom, merre lehet?! És miközben ezen aggódok, baromi jó ötletnek tűnik felmászni a pultra, hogy kimásszak az ablakon, persze, csak azért, hogy kihajoljak és kinézzek az ablakon, hozzá még csinosan pucsítok is, mert már miért ne.