Az oldal teljes tartalmát csak regisztrált és elfogadott karakterlappal rendelkező felhasználók tekinthetik meg!
 
HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszót!
KARAKTERES HÍREK
2015/2016-os tanév II. félév
Üzenődoboz
USERES JÓSÁGOK
STATISZTIKA
ÖSSZESEN
81 fő - 46 férfi / 35 nő
VIZUÁLIS KOMM.
11 fő - 6 férfi / 5 nő
KLASSZIKUS KOMM.
12 fő - 7 férfi / 5 nő
MŰSORGYÁRTÁS
9 fő - 4 férfi / 5 nő
MARKETING KOMM.
7 fő - 2 férfi / 5 nő
FILMMŰVÉSZET
13 fő - 8 férfi / 5 nő
OKTATÓ
5 fő - 3 férfi / 2 nő
VÁROSLAKÓ
24 fő - 16 férfi / 8 nő
Latest topics
» Kapj le! - Louis és Reeven
Pént. Dec. 02 2016, 23:04 by Reeven Callagher

» Mit szólnál ha... ~ Julian&Usui
Kedd. Nov. 29 2016, 22:52 by Usui Kazuki

» Christopher & Kouji - it's your bad luck that you crossed my way
Hétf. Nov. 28 2016, 01:11 by Kouji Oohara

» Please, play with me!
Szer. Nov. 23 2016, 17:19 by Lana Evens

» Gyilkos szándékok Usui-Kenny
Szer. Nov. 09 2016, 17:45 by Kensington L. Lockwood

» Kaland haladóknak ~ Reeven&Seby
Hétf. Okt. 31 2016, 20:51 by Sebastian McBridge

» Aki indul: odábbáll; aki vitéz: helytáll. ~ Josh & Suzy
Vas. Okt. 09 2016, 15:43 by Suzanna Crystal

» Sarah és Daryl - második randi
Kedd. Okt. 04 2016, 15:11 by Daryl Brooke

» "Pörgés" Reev és Felix
Vas. Okt. 02 2016, 17:06 by Reeven Callagher

» Rangsorolások (Noel és Tami)
Vas. Okt. 02 2016, 14:41 by Kőrösi Noel

Top posting users this month
Eric A. Blake
 
Leopold K. Lindhardt
 
Reeven Callagher
 
Samuel T. Collins
 
Quentin Collins
 
Felix Kaleolani
 
Kensington L. Lockwood
 
Suzanna Crystal
 
Sebastian McBridge
 
Kőrösi Noel
 
Design: Izzie & Bree

A jobb megjelenítés érdekében használj Google Chrome böngészőt!

Share | 
 

 Opportunities || AmeLip

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Philip Brownell
Vizuális kommunikáció
Életkor : 27
Hozzászólások száma : 111

TémanyitásTéma: Opportunities || AmeLip   Pént. Okt. 17 2014, 15:08

Nem szeretem a fél éves kontrollt. Unalmas és monoton, és csak egy-két vizsgálat, megállapítják, hogy még mindig nem hallok rendesen. Azt is megállapítják, hogy nem romlik az állapot, szóval a hallókészülékem megfelel. Valószínűleg az orvosom is hasonlóan lelkes az ügy iránt, mint én, mert mint minden egyes alkalommal, most is unott arccal küldd el, hogy keressek egy nővért, aki - és figyeljetek, most jön a kedvenc kifejezésem! - tájékoztat a lehetőségeimről.
Én pedig megkaptam a csodálatos papírjaimat, amire nyugodtan, birka türelemmel vártam az ablaknál, amire rá van írva, hogy ne kopogjak. Bár ez nem mindenkit állít meg, engem abszolút, csendesen ácsorgok, miközben várok, majd ahogy megkapom őket, elindulok a folyosókon. Az ódon neonfény bevilágította épület jellegzetes szaga megtölti az orromat, de mondhatjuk, hogy már egészen hozzászoktam. Egy nővér, egy nővér...
A sürgősségi mellett elhaladva bepillantok, akkor látom meg Ameliát. A fejem egy helyben marad, majd lefékez és ráfordul utána a testem is. Volt már egy érdekes kalandom a hölggyel, amikor önjelölt mentősként szaladtam a sürgősségire egy sérülttel a kezemben. Senki nem akarta elhinni, hogy az nem az én vérem és nekem kutya bajom, de csak mert olyan ideges és sokkos voltam a látványtól, hogy majdnem beájultam. Ez csak erősítette az amúgy is borzalmas, néha alaptalan paranoiámat. Akkor találkoztam vele először, és azt hiszem van bennem annyi kurázsi, hogy most odamenjek hozzá, és megkérdezzem. Amúgy sem néz ki úgy, mint aki nagyon fontos dolgot csinál. Egy idegen nővérhez odamenni és csak úgy leszólítani és... szóval, az nem nekem való. Nem pálya, minden évben utáltam és keringtem pár órát a kórházban, amíg beszédbe elegyedek valamelyikkel, mert nem lehetne egynek kiadni feladatba, hogy mondja el, amit ilyenkor el kell, essünk túl rajta gyorsan.
- Szia Amelia! - Köszönök neki, amikor kicsit közelebb érek hozzá, visszafogott mosolyt villantok felé. - Ráérsz most egy kicsit? - Kérdem, miközben körbepillantok, van-e valami fontos dolga. Nem úgy néz ki, mint aki éppen élete legizgalmasabb napját éli át a sürgősségin és egész nap életmentésben segédkezik. Talán még unatkozik is egy kicsit és nem leszek akkora kolonc a nyakán ezzel a hülyeséggel.
- Azt mondták, keressek egy nővért, aki tájékoztat a lehetőségeimről, és rád gondoltam. - Mondom, persze csak akkor, ha ráér. Kissé sajnálkozva pillantok rá, miközben a kezébe nyomom a papírjaimat. Még sosem tanulmányoztam őket tüzetesebben, gondolom orvosi jelnyelvvel minden le van írva, milyen defektes vagyok. Bár én három szóban összefoglalnám azt a három oldalt: nem hall rendesen. De ha nekik ez jó, tegyék, jeleljenek úgy, hogy számunkra érthetetlen legyen és csak zavartan mosolyogni meg bólogatni tudjunk. Miért is ne. Kezeimet inkább a pulcsim zsebébe süllyesztem és úgy állok egyik lábamról a másikra. Majd meglátjuk, mi sül ki ebből.

_________________


A halál, mint olyan, nekem nem félelmetes.
Ahogy Shakespeare mondja, ha idén
meghalunk, jövőre már nem kell.
Vissza az elejére Go down
Amelia Simeon
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : ápolónő
Hozzászólások száma : 1178

TémanyitásTéma: Re: Opportunities || AmeLip   Pént. Okt. 17 2014, 17:54

Kivételesen vánszorog az idő. Vagy sokan vagyunk, vagy nagyon kevés a munka, de haszontalannak érzem magam. Már letakarítottam mndent, és lezártuk a havi jelentéseket is. Lídia azt mondta, menjek ebédelni, de ahhoz még korán van, és csak lődörgök, mert éppen beteg sincs, aki épp a segítségemre szorulna.
A váróban hozzátartozók lődörögnek, és a kórház betegei lődörögnek. Furcsa mód, itt a legjobb a kávéautomata, legalábbis a többiek szerint. Nem nagyon fogyasztok belőle. Amúgy egy beteg ajándéka volt. A cég, akinél dolgozik, ezeket az automatákat forgalmazza, és hálából, hogy megmentettük a cég fejének seggét (micsoda kép!), kaptunk egyet ajándékba. Persze, mi sem használhatjuk ingyen...
Valaki a nevemen szólít, úgy sziáz rám, és felemelem a tekintetem, ki lehet az.
- Sziiiiaaaa- mondom kissé elnyújtva. Ismerős a fiatalember, de nem ugrik be honnan. Bizonyára egy beteg, de hogy miért tegeződünk, azt nem tudom. Lehet, csak mert korban közel állunk. Szokatlan, de oké, egyenlőre nem a fejem akarja leharapni.
- Ne haragudj, nem emlékszem a nevedre...- vallom be neki őszintén. Jobb az egyenes beszéd. Nem szeretem a félreértéseket. Nem kerüli el a figyelmem a hallókészüléke, és valami emlék kezd csírázni a tudatomban, de még nem teljesen tiszta. Ő volt sérült vagy valaki mást hozott? Nem emlékszem tisztán.
Körbepillantva kérdi, ráérek-e.
- Állok rendelkezésedre- bólintok neki, és Lídia felé pillantok, vette-e, hogy elmaradok kicsit.- Miben segíthetek?
A kezembe nyomja a papírjait és feszengve néz rám. A magatartása tűnik ismerősnek, nagyon visszafogott, hallgatag. Csodálkozom, hogy emlékszik a nevemre, csak egyszer találkozutunk, már emlékszem. Közel sokkos állapotban volt, amikor egy vérző férfit hozott be, akit meglőttek a nyílt utcán. Először azt hittük, ő is megsebesült, annyi volt a vér... Ah.
- Bemenjünk egy kezelőbe? Vagy leüljünk itt?- mutatok a váróra.
Vissza az elejére Go down
Philip Brownell
Vizuális kommunikáció
Életkor : 27
Hozzászólások száma : 111

TémanyitásTéma: Re: Opportunities || AmeLip   Pént. Okt. 17 2014, 20:33

Ahogy megszólítom az egyetlen nővért, akivel már találkoztam, rám pillant. Látom az arcán, hogy úgy néz rám, mint valami ufóra. Fáradt sóhajjal nyugtázom, hogy fogalma sincs, mit csinálok én itt, azt meg abszolút nem tudja, ki vagyok én. Nem igazán ezt terveztem, ez biztos nem fog segíteni, hogy egy kicsit is feloldódjak és mondjuk rendes önmagam legyek. Egyszerűen... utálom, hogy minden egyes alkalommal ilyen gátlásokkal indítok és kell idő, mire szépen lebontom őket.
- Philip Brownell. De csak Lip. - Megértő mosollyal pillantok rá. Sosem rovom fel az embereknek, ha nem emlékeznek rám. Nem vagyok az a... nagyon megjegyezhető valaki. Igazából egy kis senki vagyok a sarokból, aki beépül a díszletbe általában. De nekem tökéletesen megfelel ez a szerep, otthonosan érzem magam benne. Komolyan hiszem, hogy eredményes karriert futhatnék be vázaként, vagy stílusosabban egy lábtörlőként. Ha nem jön be a webdesing meg az animálás, elgondolkodom komolyan. Meg persze azt sem felejtem el, hogy nincs minden embernek olyan akaratlanul jó memóriája, mint nekem. Sok dologban előny, viszont, ha az ember nem tud felejteni, akkor nem olyan mókás.
Ennek ellenére azt mondja, segít nekem, megkérdezi miben tehetné, én pedig odaadom neki a papírjaimat. Ja meg elmondom, hogy a csodás, fényes lehetőségekről szóló monoton előadásért jöttem, amit végihallgatok - ha, ha, ha, ez ironikus -, aztán boldog emberként megyek haza, élem tovább a kicsi életemet olyan csendesen és hallássérülten, ahogy eddig. Ez a biztos, a biztonságos, jó ez nekem, meg vagyok vele elégedve, nem vágyom többre.
Ahogy figyelem az arcát, mintha valami csillanna a tekintetében, talán mégsem vagyok annyira no-name. Lehet, hogy rémlik neki valami a legutóbbi találkozásunkból, én mindenre emlékszem, de még milyen pontosan. Főleg a kezeimre. Tiszta véresek voltak. Hm, talán nem kéne felvállalnom a kézfétisemet, elég gáz.
- Jó lesz itt is, ezért ne foglaljunk el egy kezelőt. Csak essünk túl rajta. - Nem bírom ki, hogy ne tegyem hozzá ezt is, mennyire veszem komolyan ezt a dolgot. Hiszen ez a mondat kántál a fejemben, újra és újra elhangzik, amióta elküldtek a nővérvadászatra. Csak essünk túl rajta, de tényleg, én sem rabolom az ő idejét, nem állt szándékomban.
- Hallottam már párszor. De csak tessék! - Tárom ki egyik karomat mosolyogva, ahogy lecsüccsenek. - Hátha tudsz valami újat mondani. - Mosolygok rá tovább, mert nem akarok bunkó lenni, csak őszinte. Amúgy sem ellene irányul az egész, csupán az ötlet sérti a konzervatív nézeteimet az üggyel kapcsolatban. Semmi gáz, túlesünk rajta és visszagubózhatok a koleszba, a szobám biztonságos falai mögé. A kellemes kis asztalomhoz ülhetek, a gépem elé kucorodhatok és élhetem tovább a nyugodt életet, amit választottam. Jó lesz.

_________________


A halál, mint olyan, nekem nem félelmetes.
Ahogy Shakespeare mondja, ha idén
meghalunk, jövőre már nem kell.
Vissza az elejére Go down
Amelia Simeon
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : ápolónő
Hozzászólások száma : 1178

TémanyitásTéma: Re: Opportunities || AmeLip   Szomb. Okt. 18 2014, 08:26

Kivételesen nyugodt nap, nyugodt műszak nyugodt órácskája. nem jellemző az SBO-ra, most mégis lábat lógathatnék, de mint mindig, most is talpon vagyok, és keresem a lehetőségeket, mint egy sajtkukac. Megszólít egy korombéli srác, és félénken kér időt tőlem. Elsőre nem tudom hova tenni, de nem is csoda, naponta akár több száz beteggel is találkozhatok, nem emlékezhetek mindegyikre. Pláne nem a nevére. Nem szégyenlem bevallani neki, hogy nem jut eszembe a neve, és fáradtan sóhajt, mintha bizony nem erre számított volna.
A bemutatkozása viszont jellegzetes, hiszen nem csak a nevét mondja el, hanem a becenevét is, és ez így volt akkor is, amikor először találkoztunk, kicsit más körülmények között. Emlékfoszlányok jutnak eszembe, de nem kristálytisztán, csak a vérre emlékszem, de abban már nem vagyok biztos, ő volt-e a sérült. (Vagy ő is az volt-e)
- Lip, igen, így már emlékszem- mosolyodom el, és amikor a segítségem kéri, Lídiára pillantok, hogy tudja, van egy kis dolgom. Így, ha nem muszáj, nem fog keresni, Lipre figyelhetek.
A kezembe nyom néhány papírt, és a lehetőségeiről kérdez, miközben arcán megfoghatatlan árny suhan át. Eleve reménytelennek ítélt helyzet? Vagy azt gondolja, én vagyok az? A papírjairól rá, majd újra a papírjaira nézek, és azt javaslom, vonuljunk félre valahova.
//Bár tudnám, milyen sebességgel és milyen hangsúllyal beszélsz! Annyiféleképpen lehet érteni, amit mondasz!//
Meglepnek a szavai: "csak essünk túl rajta". Kérdőn nézhetek rá, mert tovább ragozza: állítólag már többször hallott a lehetőségeiről.
- Álljunk meg egy szóra... - érintem meg a kezét, és akarom, hogy rám nézzen, figyeljen jól. Ha ismeri a lehetőségeit, mit vár tőlem, mit mondjak el neki? Hátha valami újat? Ezért a hátha miatt keresett meg engem?
Ellentétes érzelmeim vannak a dologgal kapcsolatban: egyrészt, szavaival azt bizonyítja, nem nagyon érdekli a dolog. Eleve rossz hozzáállás, nincs compliance, sehova nem vezetne, ha felvilágosítást adnék neki. Egyik fülén be, a másikon ki. (És ez -az ő helyzetét nézve- most nem is jó mondás.) Másrészről... személy szerint engem keresett. Nem mindegy, ki mondja el, ki tudja hanyadjára (talán) ugyanazokat a szavakat. Engem keresett fel valamiért. Talán másnak ítél, mint a többi nővért, talán csak unja már a lányokat a fül-orr-gégén. Talán csak megjátssza, hogy nem érdekli a dolog, közben meg igen, csak fél bevallani. Nem tudom. Jó lenne tudni. Sóhajtok, mert úgy érzem, szélmalomharcot kell vívnom ezzel a fiúval, de mert hozzám fordult, mindent meg kell tennem érte. Talán bizalmat szavazott nekem. Ki tudja?
- Oké, Lip, akkor először mesélj te nekem... - kérem tőle türelmesen - Mit tudsz te a lehetőségeidről? - közelítem meg a kérdést. Ha tudom, mit tud ő, nem fogom unalmas részletekkel traktálni. A papírjaiból már kiszűrtem, mi a probléma, de nem tudom, mire kíváncsi... És a lehetőségek... Nos a lehetőségekhez mindig feltételek is társulnak, ezeket a feltételeket nem én szabom, szóval... még száz felé mehetünk. Közben leülünk a váróban, mellé ülök, felé fordulva, így próbálok közös nevezőre jutni vele.
Vissza az elejére Go down
Philip Brownell
Vizuális kommunikáció
Életkor : 27
Hozzászólások száma : 111

TémanyitásTéma: Re: Opportunities || AmeLip   Szomb. Okt. 18 2014, 21:40

Egy aprócska mosoly fut át az arcomon, amikor azt mondja, így már emlékszik rám. Na, ez is valami, bár megérteném azt is, ha azt sem tudja, ki vagyok. Az a lényeg, hogy én meg mertem őt szólítani és kuncsorogni is egy kis figyelemért. Bár nem a szívem csücske. Talán nem kellett volna az orrára kötnöm, mert látom, hogy furcsán néz rám.
Valószínűleg kicsit elgondolkoztam, csak arra figyelek fel, amikor megérinti a kezem. Egyből lepillantok a kezére, legutóbb csak kesztyűben láttam őket, most viszont nincs rajta. Nagyon szép kezei vannak, finom vonásokkal és az érintése finom, selymes. Hajj, hogy én hogy imádom a női kezeket...
De amint eleget csodáltam a kacsóit, őszintén pillantok rá. Próbálok valamit kiolvasni varázsos, kék tekintetéből, mégsem nagyon sikerül, elég béna vagyok az ilyesmiben, azt hiszem. Pedig figyelek az emberekre, jobban, mint az átlag. És megjegyzem őket és mindenki fontos, tudom jól. Csak hát, ez gyakran édes kevés, hogy jól boldoguljak.
Leülünk, ő felém fordul, érdeklődőn pillant rám és látszik rajta, hogy hozzám hasonló, töretlen türelemmel áldották meg. Amikor nekem szegezi kérdését, kérdőm emelem meg a szemöldökömet.
- Huh, hát... flancos nevű műtétek, modern technikák, csodálatos remények, hallásjavulás magas százalékokban mérve, kukába jutott hallókészülékek és egyéb mágikus lények... ezekről már sokat hallottam, de engem valahogy nem csábít. - Összegzem a dolgot és közben kellemes mosoly ül az arcomon. Nem tudom, mindig, mindenki csak elmondta nekem a dolgokat, sosem kérdezték a véleményem. Én nem szeretnék műtétet, sem csodát.
- Több okból is. Először is, nagyon nehéz kirobbantani a tudatosan felépített komfortzónámból, nem vállalok semmi "rizikót" feleslegesen. Másrészt pedig, én hiszek benne, hogy oka van annak, hogy ez történt a hallásommal, de nem akarlak untatni vele. - Teszem hozzá már kedvesebben, bocsánatkérően tekintek rá. Azt inkább nem említem meg, hogy irreálisan paranoiás vagyok és ezért félelmetes számomra ez az egész, mert elenyésző a másik két indok mellett. Annyira szeretném, ha nem kéne most itt ülnünk, erről beszélgetnünk, hanem mondjuk kellemesen cseveghetnénk az időjárásról. Utálok értelmetlen dolgokról bájcsevegni, de ennél még az is jobb, mert nem várok megértést. Nagyon kevesen vannak, akik hasonló dolgot éltek át, mint én, és nem tudják, mennyivel másképp látni a világot innen, az én helyzetemből.
- Nyugodtan elmondhatod, hogy nem vagyok normális, amiért nem csináltatom meg, bírom a kritikát. - Mondom neki féloldalasan mosolyogva, kissé viccelődve, miközben hátradőlök, ujjaimat összefonom és az ölemben pihentetem kezeimet. Az összefonódott ujjakat nézem, próbálom mocorgatni őket együtt egy kicsit. A legjobb lett volna, ha tényleg nem kérdezek meg senkit, csak eltűnök innen, mint a kámfor.

_________________


A halál, mint olyan, nekem nem félelmetes.
Ahogy Shakespeare mondja, ha idén
meghalunk, jövőre már nem kell.
Vissza az elejére Go down
Amelia Simeon
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : ápolónő
Hozzászólások száma : 1178

TémanyitásTéma: Re: Opportunities || AmeLip   Hétf. Okt. 20 2014, 00:26

Egy fiatal srác név szerint engem szólít meg és kér segítséget, hogyan is mondhatnék nemet? Pár pillanat csupán, és én is beazonosítom. Halovány emlék ébred bennem a fiúról, aki véresen jelenik meg az emlékeimben, de azt már nem tudom, ő volt-e sérült, vagy valaki más... Nem csak kötelességem, hogy segítsek rajta, hanem szívügyem is... A holisztikus szemléletmódnak hódolok, és nem csak a betegség, hanem maga a beteg ember áll előttem, legyen bármilyen baja. Van oka, hogy engem keresett, és van oka, hogy papírokat nyom a kezembe, bár először nem értem...
Kicsit elbambul, és arra rezzen, ahogy megérintem őt. Elhadarja mit akar, és úgy érzem, nem önszántából van itt. Mintha csak kötelességből tenné, egy feladatot hajt végre, információt kér valakitől, és már szalad is. Feladat letudva. Eredmény: nulla. Nem változik semmi. Ehhez miért én kellek? Érteni akarom. Hinni, hogy más rejlik a fal mögött. Ez is egy néma sikoly, azt várja, értsem meg? Ismernem kéne. Jobban ismerni. Sokkal jobban.
Leülünk, egymás mellé, én mégis felé fordulok. Kezemben a papírjai, amit gyorsan átfutok. Diagnózisok, beavatkozások. Összeáll a kép, miért volt ma itt, de nem tudom, mit is kéne mondanom. Hallókészüléket visel. Jól kommunikál. Milyen lehetőségekről lehet szó?
Tőle akarom tudni, nem a papírokból. egyrészt, hogy miről is kéne beszélgetnem vele, másrészről, felmérni, mit tud és hogyan áll hozzá az adott dolgokhoz. Egyetlen kérésem van, mesélje el..., és ő kapkodón, mosolyogva, de nem boldogan eleget tesz kérésemnek, válaszol.
- Szóval műtétet javasolnak...- Ha jól értelmezem, a hallókészüléket válatnák ki, de Lip eleve tartózkodik tőle. Tudnom kell az indokait.
- Miért? - Miiért nem tetszetős a gondolat, hogy nem kell fura kis szerkezettel a füle mögött járnia? Miért nem vonzó a gondolat, hogy segédeszköz nélkül legyen hallása (vagy a jelenleginél sokkal kisebb, alig látható eszközzel?) A flancos műtét nem a dobhártya helyreállítását takarja. Az rutin. Nincs benne semmi flanc.
Kérdésemre válaszolva okokat soroltat föl: komfortzóna, rizikó, bűntudat. Szavaiból ez cseng le nekem. A hangja most már kedvesebb, bár a tekintete többet hordoz, mint alázatot.
- Lip... beszéltél ezekről az orvosoddal is?- kérdezek vissza, bár kötve hiszem. Vagy talán azért kérték, beszéljen valakivel, hogy a műtétre -ezek ellenére- rábeszélje? Ó, jaj. Nem tudom, ki a kezelőorvosa, de velem nem sokra megy. Én nem szoktam senkit rábeszélni semmire. Az én feladatom csupán a teljes körű felvilágossítás (kompetencián belül, persze, egy szót se többet!), és a betegnek mindig magának kell döntenie, mi és hogy akar. Szabad állam, szabad választás.
- Várj, várj, jelenleg még nem vagyok képben, milyen műtétet terveznek végrehajtani rajtad. Annyit értek, elhagyhatnád a halló készüléked...- mondom neki türelmesen, hogy ne rohanjon, nekem is értenem kell a helyzetet. Megnézem a kezeit, melyet maga előtt fűzött össze. Zárkózik, zárkózott. Engem sem enged a közelébe. (Nem mintha különleges volnék.) Vajon mi lehet a baja?
- Régóta viselsz már hallókészüléket? - teszem fel neki inkább az első tapogatozó kérdést. ha már hozzá szokott, akár a testképébe is beépülhetett, éppen olyan sokk lenne megválni tőle, mint amikor előszür tette fel. Furcsa és szokatlan. Értehető, nem lenne egyedül vele.
Vissza az elejére Go down
Philip Brownell
Vizuális kommunikáció
Életkor : 27
Hozzászólások száma : 111

TémanyitásTéma: Re: Opportunities || AmeLip   Pént. Okt. 24 2014, 13:18

- Igen, olyasmi. - Bólintok Amelia megállapítására, hiszen kissé bizonytalannak tűnik, talán azért, mert nem egyenesen beszéltem. Nem szokásom általában, de vannak olyan témák, amiknél nem lehet egyenesnek és lényegre törőnek lenni, mert morbidnak vagy érzéketlennek tűnhet.
A miértek javát fel is sorolom, bár talán egy kicsit félek is ettől az egésztől. Attól, hogy el kell töltenem itt több időt, mint amennyi muszáj. Hogy nem sportolhatok majd olyan intenzíven, ahogy mostanában. Nem kell nekem, nem bolygatjuk az életemet feleslegesen. Így is, alig várom, hogy elvégezzem az egyetemet és diplomával a kezemben dolgozhassak otthonról. Egy kis lakás kellemes, védelmező falai között ücsörögve, a laptop fényében sütkérezve jó lesz nekem.
- Nem, de nem is érzem szükségét. - Válaszolom neki őszintén, félmosollyal az arcomon. Nem tudtam soha normális kapcsolatot kialakítani az orvosommal, révén három éve járok csak ide, hozzá. Neki köze sem volt hozzám a balesetem idején, talán még a nevemet sem tudja papír nélkül, csak ránéz a csodálatos füleimre, megnézi mennyire vagyok jól, és már bocsájt is el, hogy zaklassak valakit.
- Hm, ennyit, a lényeget ragadtam meg én is, de még mindig nem csábít, egyáltalán. - Mondom hümmögve egyet, miközben a hüvelykujjaimmal körözgetek és inkább azokat nézem. Úgy érzem magam, mint az általános iskolában. Csapnivaló egy kölyök voltam, és mivel otthon nem ment, az iskolában éltem ki magam. Rendszeresen ültem az igazgató irodája előtt, arra várva, hogy anyám ziláltan megérkezzen, leordítsa a fejem, majd bemenjen és teljesen kellemes hangnemben kérlelje az igazgatót, hogy ne rakja ki a bőröm. Istenem, mennyivel tartozok neki... miközben erre gondolok, sóhajtok egyet, hátrahajtom kicsit a fejem, majd újra Ameliára figyelek, amikor a hallókészülékemről kérdez.
- Csaknem kilenc éve, megtanultam vele együtt élni. Sőt, egy csomó előnye is van, például ha akarom, majdnem le tudom némítani a világot. - Magyarázom neki kedvesebben elmosolyodva, olyan szívesen lennék vele kedves és közvetlen, de egy idióta vagyok, egy zárkózott idióta, akinek már régen otthon kéne lennie és a párnájába temetni az arcát.
Viszont látom rajta, hogy még mindig nem tud mit kezdeni a helyzettel, nehezen ért meg engem, sóhajtok egy aprót, előredőlök, könyökeimet pedig a térdeimre támasztom, úgy pillantok fel rá és elmosolyodok.
- Ne haragudj, hogy téged zaklatlak ezzel. Tudod, én csak azt reméltem, valakit végre érdekelni fog én mit akarok, nem csak dobálózik a lehetőség szóval, amit úgy utálok. - Kuncogok kicsit, mert tényleg hülyeség, de ez a szó elvesztette az értékét számomra. Mi egy lehetőség? Valami, ami a tiéd lehet, lehetne, de nem, nem a tiéd. Nincs semmi értelme, annak már jobban értelme van, hogy én vagyok a beteg, az én életemről van szó, és egy eldarált, gyors sablonszöveg, amit már sokadszorra hallok, nem fogja megváltoztatni a véleményem erről az egészről. De alapvetően nyitott embernek tartom magam az új ötletekre, csak hát... nem éppen jól fejezem ki. Ha nem lennék az, nem ülnék itt és már rég hazamentem volna.

_________________


A halál, mint olyan, nekem nem félelmetes.
Ahogy Shakespeare mondja, ha idén
meghalunk, jövőre már nem kell.
Vissza az elejére Go down
Amelia Simeon
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : ápolónő
Hozzászólások száma : 1178

TémanyitásTéma: Re: Opportunities || AmeLip   Szomb. Okt. 25 2014, 21:24

Elég nyíltnak ismerem magam, és nyitottnak. A kettő nem ugyanaz. Lip megkeresett, mert problémája van, bár ahogy feltárja, furcsa és kurta, ellentmondásos. A helyzet még nem eléggé világos, a diagnózis és az elrebegett szavai alapján inkább csak feltételezéseim vannak, de nem vagyok biztos semmiben. Látható, hogy hallókészüléket visel, és most egyfajta válaszút előtt áll, amiről nem értem, miért nem az orvosa beszél, és miért küldi el, csak így... "keressen valakit"...
Úgy tűnik, a műtéttel kapcsolatban amúgy is rengeteg ellenérzése van, és nem csak ez a baj. Egyfajta stigmaként viseli magán a hallókészüléket, mintha ezzel kívánná kimutatni, a maga módján bűnhődik valamiért. Tudni szeretnék többet róla, a részletekről, hiszen a lényeg abban bújik meg, de félreért.
- Lip, neki nem mondtad el, hogy nem akarod a műtétet? - kérdezem egyenesen, mert egyenlőre úgy érzem, ez a legalapvetőbb probléma. Bár nem egészen vagyok benne biztos, hogy nem akarja. Ha így lenne, talán itt sem lenne. Túl zárkózott, és nehéz megközelíteni őt. Talán úgy érzi, meg sem érdemli, hogy jobb legyen neki. Jó lenne többet megtudni róla. Nem csak róla és a készülékről, kettejük "kapcsolatáról", hanem Lipről, a fiúról, aki a külseje mögött rejlik, a belső énről, a motivációkról, az értékrendjéről.
- Kilenc év, hosszú idő... - mondom, és elképzelem, milyen fiatal lehetett, amikor rászorult a készülékre. A papírra lesek, 89-ben született, most is csak 25 éves, 16 volt, amikor... Jesszusom. Saját osztálytársaim jutnak eszembe, néha milyen kegyetlenek tudtak lenni, mert a tapintatot, mint olyat, hírből sem ismerte némelyik. Sokat elárul róla, hogy előnyeként emeli ki, hogy segítségével kizárhatja a villágot.
- Ez a lehetőséged örökre megmarad, Lip...- nézek rá együttérzőn. Ha még szükségét érzi majd elvonulni a világ elől, magába fordulni, bármikor megteheti. Elfelejti tán, hogy korábban is megtette? Vagy túl színes és boldog gyermekkora volt, sosem tapasztalta meg, milyen egyedül lenni?
Megnyílik egy kicsit, elmosolyodik. Valamit kimond abból, amit eddig sejtettem. Rosszul álltak eddig hozzá. Egyetlen rossz szó elég ... Egyetlen kifejezés. Lehetőség. Sokat elárul ezzel magáról.
- Értem- bólintok neki, és máris új utat nyit meg előttem- Te mit szeretnél a legjobban? Mire vágysz? - a kérdés persze azt a kérdéskört öleli körbe elsősorban, ami a hallásával kapcsolatos. de ha többet gondol bele, az sem baj, mert az álmok segítenek meghozni olyan döntéséket, amihez -látszólag- nincsenek is közük. Bár nem elsősorban együttérzésre vágyik, megérintem a hátát, rá fektetem a tenyerem.
Nem sürgetem. Van időnk.
- Jó helyre jöttél, nem zaklatsz...- mosolyodom el szavain- De akkor beszélgess velem, jó? Felejtsd el, hogy nővér vagyok, felejtsd el, hogy hol vagyunk... Láss bennem mást, láss barátot, panaszkodj! - Kacsintok rá. Itt az ideje, hogy elmondja, ami a szívét nyomja, akár az orvosával kapcsolatban, akár az egész beavatkozással. Titkon remélem, talán majd eljutunk az elejére is... Miért van hallókészüléke, miért ragaszkodik ennyire hozzá... De csak lassan. Nem lehet ajtóstól rohanni a házba.
Vissza az elejére Go down
Philip Brownell
Vizuális kommunikáció
Életkor : 27
Hozzászólások száma : 111

TémanyitásTéma: Re: Opportunities || AmeLip   Szomb. Okt. 25 2014, 23:41

- Nem igazán volt rá alkalom. - Akár fütyörészve is nézelődhetnék a plafon felé, úgy próbálom elmismásolni a dolgot. Tényleg nem úgy tűnt, akit érdekel valami, talán miatta ragadt rám ez a "csak legyünk túl rajta" hozzáállás. De nem is értem, miért kell még mindig ide járnom, hiszen már semmi bajom, legalábbis én abszolút így érzem. Jó vagyok úgy, ahogy vagyok, minden hibámmal, sebemmel, hátrányosságommal együtt.
Látom, ahogy Amelia a papíromra pillant, kissé elcsodálkozik, a beszédtéma miatt valószínűleg a koromat nézte meg. Nos, igen, a sztoriban odalent nincs benne, hogy két évig nem is folytattam a középsulit.
- Nem olyan sok az, csak fiatal voltam, amikor számolni kezdtük. - Mosolygok rá, mert tény, hogy ha most 39 éves lennék, az a 9 év nem is tűnne olyan hosszú időnek. - De amúgy szerettem, kaptam ilyen terápiás kutyuskát is, tudod. Bár most az egyetem miatt nem lehet velem, kicsit hiányzik is, de a koleszban nem díjazzák a labradorokat. - Amikor eszembe jut a gyönyörű, fekete kutyuskám, a nagy, barna szemeivel, még mindig elszorul a szívem, melegebb lesz a mosolyom. Frodó nem mai csirke már, de egész jól tartja magát a kislány, valószínűleg még sokáig fogja a lelkemet ápolgatni. Legalábbis... relatíve sokáig.
- Ó, nem, ez egész más, tök mókás. Tudod, mint a néma filmek, a világ sokkal viccesebb olyankor, főleg, a mérges emberek. - Kuncogok kicsit, úgy pillantok rá. Le tudnám olvasni a szájukról, mit beszélnek, de nem kell. Látom rajta, ahogy káromkodik a leejtett értékes tárgy fölött, ahogy próbálja lefeszegetni a kerékbilincset az autójáról... nem tudom, nekem ez a szórakozásom. Tudom, kicsit morbid, de szerintem belefér.
Ahogy végigpillantok Amelián, látom rajta, hogy mindenre figyel, a mozdulataimra, a tekintetemre, alaposan tanulmányoz. Talán próbál megérteni, talán tényleg érdekelem, szinte látni rajta, ahogy a gyönyörű buksijában kattognak a kis kerekek. Ilyen nagy rejtély lennék, csak mert nem csacsogok könnyedén?
- Az egyetlen, amit kicsit sajnálok a dologban, hogy szeretek táncolni, régen elég jól is ment, de most... fogalmazzunk úgy, hogy nem az igazi a ritmusérzékem. - Válaszolom neki vigyorogva, mert valahogy a zene is eltávolodott tőlem, a hallás, mint érzék egyre lényegtelenebb, elhanyagolhatóbb lett.
Ahogy elmondok neki pár apró, személyesebb dolgot, megérinti a hátam, én pedig elmosolyodom. Folyton hozzám ér, felém fordul, a testbeszéde folyamatosan arról árulkodik, hogy mennyire figyel rám és szeretne nyitni felém. Szeretné, ha a bizalmába fogadnám, az én tekintetem pedig kicsit elidőzik rajta és meg kell állapítanom, hogy Amelia egy iszonyatosan aranyos nő.
- Rendben, én tényleg igyekszem! - Ígérem neki mutató és középsőujjamat összefonva, hogy higgye el, tényleg nem direkt csinálom. Zavartan nevetgélek egy kicsit, de mégis sokkal nyugodtabbnak érzem magam. - Csak tudod, elég sok időt töltöttem az emberektől távol, és ha rajtam múlna, még most is így lenne... de nem vagyok olyan katasztrófa! - Nevetgélek kicsit magamon, mert tényleg vicces, hogy mennyire szerencsétlen nyomoréknak tűnhetek. De nem vagyok ám annyira depresszív, csak kicsit zárkózott. Én a mókás nyomorék vagyok, aki pozitívan fogja fel a dolgokat és megtanult nem sírni a kiömlött tej felett.
Aztán tekintetem kissé elvándorol, egy pillanat alatt siklik Amelia kézfejére. Amikor legutóbb láttam, kesztyű borította, steril volt és távolságtartó. Nagyon szeretem a nők kezét, és most megnézhetem magamnak az övét is, szép, finom vonásai vannak. Esküdni mernék, hogy finom, puha a bőre, akár a lágy szellő és máris vágyom az érintésére. A keze helyett az arcára emelem a tekintetét.
- Ne haragudj, tudom, hogy fura kérés, de ideadod kicsit a kezed? - Kérdezem rávigyorogva, miközben én is kinyújtom az egyik meleg tenyeremet, hogy nyugodtan helyezze bele a saját kezecskéjét. Ne féljen, vigyázni fogok rá, a világért sem törném össze, vagy tennék kárt benne. Csak egy kicsit szeretném közelebbről megcsodálni, szóval ha odaadja, kicsit közelebb húzom magam hoz egy finom mozdulattal. A hüvelykujjammal végigsimítok egy kósza mozdulattal a kézfején és bárgyú mosoly kúszik az arcomra.
- Olyan gyönyörű. - Sóhajtom mosolyogva, ahogy rápillantok, biztos vagyok benne, hogy ezek a kezek már rengeteget dolgoztak, de talán ezért vannak a finom, pontos mozdulatokhoz szokva.
Ha pedig nem adja oda, egyszerűen még egy sóvárgó pillantást vetek rá, de nyugodtan elfogadom a tényt és visszahúzom a saját kezem.

_________________


A halál, mint olyan, nekem nem félelmetes.
Ahogy Shakespeare mondja, ha idén
meghalunk, jövőre már nem kell.
Vissza az elejére Go down
Amelia Simeon
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : ápolónő
Hozzászólások száma : 1178

TémanyitásTéma: Re: Opportunities || AmeLip   Vas. Okt. 26 2014, 01:11

- Dehogynem. Bemész hozzá, megkérdezi, hogy vagy, és te azt mondod: "problémám van". Ne hagyd magad lerázni, ne engedd, hogy a szokásos rituáléba kényszerítsen bele. Mi tart vissza tőle, hogy a kételyeidről beszélj vele? - Nem ismerem, milyen a kapcsolata az orvosával, de úgy tűnik, nem bízik benne. Az érzésem az, hogy nem a megfelelő embert fogta ki magának, mert az csak mókuskeréknek fogja fel a hivatást, hogy számára nem fontos Lip, vagy csak nem veszi észre, hogy többre vágyik, mint rutin beszélgetésre... Ah.
Meglep, hogy kilenc év telt el. Meglep, hogy ennyi ideig vártak, hogy változtassanak. Változott valami? A hallókészülék adott, kilenc hosszú évig jó volt, és a kora sem ok, hogy ne lehetett volna korábban ajánlani műtétet vagy korrekciót...
Lip jóvágású fiatalember, pontosan nem tudnám megmondani a korát, belelesek a papírba, és így leszek képben ezzel kapcsolatban. Válaszokat most sem tudok, miért éppen most, 25 évesen javasolnak neki műtétet. Talán a munkája miatt? Félre ért az idővel kapcsolatban, azt mondja, nem is hosszú idő (dehogynem!), és közben beleképzelem magam az ő helyzetébe. Én milyen voltam 16 évesen? Sebezhető. Mi lett volna, ha én kapok hallókészüléket, mankót, szemüveget, protézist, bármit? Még a fogszabályzó miatt is csúfolódtak páran. És a nőiesség? Havibaj, növekvő mellek, popsi... Már ez stressz volt.
Lip mégsem ezekről beszél, hanem a kutyáról, amit kapott. Nem szokatlan, bár jelzés értékű. Ezek szerint neki sem ment könnyen a beilleszkedés. Kifejezetten depresszió kezelésére adnak kis állatot, illetve -mint vakvezetőknél- betanított kutyusok tanítják közlekedni a hallássérülteket és egyéb veszélyekre, zajokra hívják fel a figyelmet...
- Elhiszem, hogy hiányzik- nézek rá melegen. Az ő arckifejezése is lágyabbá válik.
Elárulja, élvezi, hogy néha lenémíthatja a világot, és amikor azt mondom, ezt bármikor megtehetné, kijavít. Ő tényleg a néma csöndre gondol. Időnként én is szeretnék elbújni a világ zaja elől. A némaság helyett én ilyenkor saját világomba menekülök. Zenékb, mesékbe, versekbe menekülök, becsukott szemmel fekszem a hűs kövön, a puha ágyban, vagy a fűben, attól függően, hol vagyok. Elmenekülni... Vonzó gondolat.
- Ez is egy nézőpont...- mosolygok rajta. Bár belőlem hasonló hatást váltanak ki az idegen nyelvek. Hallom őket, mégsem értem. Némafilm? Lecsendesített tévé? Gesztusokból, mimikából olvasni? Ó, nagyon rég játszottam már ilyet. Lipnek ez szórakozás.
- Nem feltétlenül jó ez, ha veled akarnak közölni valamit... - mondom halkan a véleményem. Olybá tűnhet, érdektelen, közönyös. Ha fontos dologról van szó, okozhat mérget.
Lip érzékeny fiatalember, és bár zárkozóttnak tűnik, olyan, mint egy tojás, ami arra vár, hogy feltörje valaki. Hogy a véletlen sodorta hozzám, a vak szerencse, vagy az az első alkalom, amikor találkoztunk, nem tudom. Itt van, és bizalmat vetett belém, vagy csak azt hitte, gyorsan lerázom majd, mint a többi és könnyen szabadul? Ezt sem tudhatom. Én viszont nem az az ember vagyok, aki csak úgy "letudja" a melót. Nem csak sablonokat szoktam eldarálni. (Pedig néha könnyebb volna)
- Komolyan? Én is szívesen táncolok...-bukik ki belőlem, pedig most nem rólam van szó. El is pirulok, mert ez nem tartozik ide. De ha nem hallja jól a hangokat, nem érzi a ritmust, ahogy mondja, valami nem stimmel a hallókészülékével sem.
- Mennyit hallasz a készülékeiddel? - kérdezem, mert látszólag az emberi szóval nincs baja. Akkor is hallja a kérdésem, ha nem figyel rám, tehát nem (csak) szájról olvas.
Már régóta nem "csak" egy hallássérült fiú ül mellettem, hanem egy fiatalember, akinek van némi gondja a hallásával, a hangsúly az emberen és nem a fogyatékosságán van. Sajnálom őt. Sajnálom, hogy ebbe a helyzetbe került, és bár tudnám az okát. Mert valamiért ragaszkodik az eszközhöz, a fogyatékosságához, és közben (abszolút természetes módon) hiányzik a régi élete. A lelke sérült. Tán súlyosabban, mint a füle. Tudja ezt valaki? Elmondta valakinek?
Szeretném, ha nem csak hivatalosan nézne rám. Az mindig gátat szab, talán ez az oka annak is, hogy az orvosa felé nem mer nyitni. Arra biztatom, lépjen át ezen, ha rólam van szó, ne a nővért lássa bennem. Lásson barátot, hallgatóságot, bármit (szemeteskukát), aminek adott esetben kimondhat bármit. Nem félek a súlytól, a tehertől, nekem tudni kell kezelni. A bizalma kell, csak így működünk, így segíthetek neki legjobban. Ha kéri. Ha igényli.
Édes, ahogy reagál, és az igyekezetréről biztosít. Összefonja ujjait, gyermekkori jel, bár én azt hittem, ez inkább felmentést jelent. (Azaz: nem érvényes, amit mondok, bármit halljál is).
- Persze hogy nem vagy katasztrófa!- csodálkozom rá. Miért is volt távol az emberektől? Nagyon sok még a kérdés. Talán mégsem volt egyszerű menet ez a hallókészülékkel...
Az egyik kezem a hátán pihen, ahogy előre dől, a másik a térdemen, és érzem, ahogy megakad a figyelme. Rám emeli a szemét, és elveszem a kezem a hátáról, mert azt hiszem, túlléptem a határaim. Ahelyett, hogy szóvá tenné, fura kéréssel áll elő. Meg akarja fogni a kezem. Csak egy pillanat, és tudom, bizalomért bizalmat cserébe. Hogy kérhetném én a bizalmát, ha én jelét nem adom az enyémnek?
Felém nyújtott kezébe csúsztatom a kezem. Mint Sebastian, finoman simít rajta végig, és a taxi jut eszembe, ahol így érintett.
- Köszönöm, Lip- Mondom neki, és megszorítom kicsit a kezét, de aztán elengedem. És aztán újra felteszem a kérdést.
- Szóval, nem válaszoltál... Mire is vágysz? Mit szeretnél? Te hogy akarod, hogy legyen? - és rá függesztem szemeimet. Érdekel, ő mit akar. Hogyan látja magát most, érti-e, milyen változásokat hozhat az életébe az a bizonyos műtét. Egyáltalán, szüksége van-e rá? (Bár már értem, miért javasolják. A ritmus... Hangfekvések... Már nem elég a hallókészülék.)
Vissza az elejére Go down
Philip Brownell
Vizuális kommunikáció
Életkor : 27
Hozzászólások száma : 111

TémanyitásTéma: Re: Opportunities || AmeLip   Kedd. Okt. 28 2014, 18:11

Amikor hallom a megállapítását, mit kéne csinálnom szerinte, próbálok komoly fejet vágni és a helyzetnek megfelelően kezelni, de nem sokáig megy. Felfelé kanyarodik ajkam mindkét csücske, majd kuncogok kicsit.
- Ne haragudj, nem tiszteletlen akartam lenni, nem akartam elviccelni, csak én tényleg nem ilyen vagyok. Tudod, engem le lehet rázni, ki lehet használni, el lehet dobni, földre lehet vinni, megtaposni kétszer... amolyan mindenki papucsa. - Sóhajtok egy aprót, de mosolygok. Én vállaltam magamra a szerepet, ilyen lett a személyiségem. Sok dolgot eltűrök, jó megalkuvó vagyok, kompromisszumkész, konfliktuskezelő. De ha nem látná rajtam, végig is mutatok magamon kezeimmel, ez vagyok én, életnagyságban. És tökre elfogadott tényként beszélek róla, mert ez bizony nem más. Egy általános, elfogadott, megmásíthatatlan tény. Nem tudok és nem is akarok változni.
- Frodó nagyon erős személyiség, nem hiszed el, de laza szájpadlással született és néha, amikor alszik, horkol, durvábban mint én. - Nevetgélek kicsit, mert jól esik visszagondolni rá. Nem a hiányára koncentrálok, sokkal inkább arra, milyen szép emlékeink vannak. Alapvetően egy tök pozitív ember vagyok ám, csak a legtöbben nem értik, miért, hogyan, vagy talán fel sem ismerik az optimizmusomat. Pedig igenis van! Ha nem lenne, már rég egy koravén, depressziós senki lennék, önmagam árnyéka. De itt vagyok és szépen gyógyulgatok, egész életen át, ahogy kell egy ilyen után.
- Ó igen, a hátránya, amikor kiabálnak utánad, és az ember amúgy sem biztos, hogy megfordul a "hé, te!" jelzőre, de ha nem is hallja, akkor még kevesebb az esélye. - Mosolygok tovább, mert attól függetlenül, nem bosszankodom ilyesmin. Inkább csak úgy fogom fel, hogy színesítik az életemet, kevésbé unalmas. Amúgy sem járok olyan nagyon sokat az utcán, naponta egyszer-kétszer, de az is elég, hogy kiszórakozzam magam.
- Igen? - Csillan fel a szemem, amikor azt mondja, szívesen táncol. Végre megtudok róla valamit, és ó, mennyire imponáló tulajdonság! - Szívesen megtáncoltatnálak, zene nélkül nem is lenne fura, de az emberek nem biztos, hogy díjaznák. - Vigyorgok rá, milyen aranyos, ahogy elpirult. Nocsak-nocsak, úgy látszik nagyon nyitott, de ha róla van szó, már sokkal kevésbé könnyed és bőbeszédű. Én sem voltam az, de rengeteget jártam pszichológushoz, ő pedig segített, megtanított beszélni, nyitottan, egyenesen, gond nélkül. Az egészről, magamról, az érzéseimről. Még mindig áldom Morrison nevét emiatt, sokkal könnyebb így.
- Igazából a készülékem nélkül is hallok, csak halkan és nem tudom... kivenni a szavakat, nem értem. A készülékkel már hangosabb és érthetőbb, de kicsit... hm, tompább, azt hiszem. Bár már nem nagyon emlékszem, milyen rendesen hallani. - Magyarázom neki továbbra is mosolyogva, egyre inkább el tudom engedni magam mellette. Tudtam én, hogy nem lesz olyan nehéz. Csak egy kis idő kell, amíg beolajozódik a jó öreg Lip...
- Min gondolkozol? - Kérdezem tőle egy idő után. - Tudod, kiül az arcodra, amikor elmélyedsz valamiben. Elmondod, miben? - Amikor az arcáról van szó, magam elé emelem a kezem és a saját arcomra mutatok, köröket írok a levegőben, hogy érthetőbb legyen. Hiába, a jelbeszéddel együtt a gesztikuláció is rám ragad valamennyire. De aztán érdeklődve pillantok rá, mert nagyon is érdekel, mi lapul a szép, kék szemek, a gyönyörű, fekete fürtök mögött a kis buksijában. Én is olyan szívesen látnék bele, de eléggé béna vagyok az ilyesmiben.
Aztán meglátom a kezét, a szép kezeit, kicsit rabul ejtik a szívemet, mint mindegyik másik. Tudom, hogy hülyének fog nézni, mégis elkérem a kezecskéjét. Látom, ahogy kicsit habozik, de megértem, azt is megérteném, ha nem adja oda. De igen, finoman végigsimítok rajta és mosolygok rá. Sóhajtva megdicsérem, ő pedig megköszöni, kicsit megszorítja, aztán visszaveszi. Hm, pedig nekem adhatná örökbe. Vagy legalább kölcsönbe még egy kicsit.
- Hogy mit szeretnék? - Kérdezem mosolyogva, felegyenesedve ültömben. - Én meg vagyok elégedve az életemmel. Amit szeretnék az a biztonság és a nyugalom, tudod, ilyen elérhető dolgok. - Mosolygok tovább, mert nem tartom magam telhetetlennek, már nem. Régebben voltak irreális vágyaim, hogy az én kis angyalom még mindig éljen, aztán már csak azt akartam, hogy még egyszer megfoghassam a kezét. Később csak annyit kívántam, nyugodjék békében. És lassan így kopott ki minden irreális, teljesíthetetlen, lázadó a lényemből. És így maradtam az, aki vagyok most.
- Elég sokáig bírod. - Mosolyodok el szélesebben, ahogy játékos pillantást vetek rá. - Mármint, hogy megkérdezd, mi történt. De fúrja az oldalad a kíváncsiság, ugye? - Minden ember így működik. Először csak annyit kérdeznek, mi történt. Amikor elmondom, hogy autóbaleset volt, azt kérdik, hogyan történt. Aztán egyre mélyebb részletekbe kérdeznek. Szóval nem szoktam szórakozni, inkább elmesélek mindent, mindenki életét megkönnyítem. Meg már amúgy is könnyedén beszélek róla.

_________________


A halál, mint olyan, nekem nem félelmetes.
Ahogy Shakespeare mondja, ha idén
meghalunk, jövőre már nem kell.
Vissza az elejére Go down
Amelia Simeon
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : ápolónő
Hozzászólások száma : 1178

TémanyitásTéma: Re: Opportunities || AmeLip   Kedd. Okt. 28 2014, 23:13

Nem egyedüli eset, hogy a beteg nem mer beszélgetni az orvosával. Mintha az Isten volna, csak hallgatni kell, engedelmeskedni, de szólni azt nem, az már káromlásnak minősül! Hogy ki és mikor ültette el ezt a butaságot a betegek tudatába, nem tudom, nem győzöm kinevelni belőlük (és nem csak én, minden nővértársam is). Az orvos éppen úgy tagja a gyógyító teamnek, mint a nővér, vagy maga a beteg, és éppen annyi szerepet kéne vállalnia is. Elmondani, amit neki kell elmondani, válaszolni a kérdésekre, megnyugtatni az aggódó beteget (és esetekben hozzátartozót), támasz lenni, ha arra van igény. Nem csak az orvosnak van sok betege, erre nem szabad hivatkoznia. A nővér a lelki ápoláson kívül számtalan munkát végez. (Esetekben sokkal több betegre felügyel). Mégsem rázunk le senkit.
- Kérlek, ne mondj ilyet, még hallgatni is rossz... - nem lehet valaki ennyire alázatos. - Nem engedheted magadat ennyire ... elnyomni. Ha kimutatod, meg is teszik. Néha akkor is, ha nem. Ne adj rá alapot.
Csodálkozom, hogy mosolyog. Ennyire nem érdekli saját maga? Önértékelés? Önbizalom? És mintha elégedett lenne magával. Mi történhetett vele, hogy ilyen alacsonyra tette a lécet?
A kutyájáról kezd beszélni, és elönti az arcár egyfajta kisugárzás (azt mondanám, szeretet, de mindig rám fogják, hogy szentimentális vagyok). Mint kiderül, Frodó a neve, és horkol.
- Őt nem tudod lehalkítani?- kérdezem, célozva arra, hogy a hallókészülék nélkül is hallja-e. Látom, hogy ha a kutyáról van szó, megfiatalodik az arca is. Megváltozik, ragyog.
A siketség előnyeiről beszél nekem, és úgy látom, szinte élvezi, hogy kihasználhatja néha az előnyeit. Én sem bánnám, ha néha kikapcsolhatnám a zajongó világot, de ilyen lehetőségeim nincsenek. Csak a vágy azonos. Elmenekülni. Vajon jól értelmezem?
Bár nem tudom, menniyre nem jár emberek közé, felhívom figyelmét, hogy hátrányai is vannak, ha kikapcsolja magát (a hallását). Nem csak néha fontos a kommunikáció, bár időnként feleslegesnek tűnik, beismerem.
- Ha így szólnak utánam, én sem fordulok vissza...- nevetünk össze. Van, amiért nem érdemes.
Végre valamit elárul, amibe szakmailag kapaszkodhatok bele: a ritmusérzéke veszett el. Sejtésem szerint a basszussal lehet baj, ott dobol a ritmus, az minden alapja. Az alacsony frekvenciájú hangokat talán nem hallja, nem hallja jól? Közben elárulom magam, hogy magam is szeretek táncolni, és ő érdeklődve kapja fel a fejét.
- Ha biztosan vezetsz, könnyű lenne követni- válaszolom, és Sebastian jut eszembe. Eszményi táncpartner. És vajon Lip? Zene nélkül? - Mi a kedvenc táncod? -kérdem, ajkamba harapva. Ez már majdnem olyan, mintha igent mondtam volna. És miért ne? Ha örömet szerezhetnék vele... - Ki lehet zárni az embereket. Nem csak így - mutatok a fülemre- hanem így is- mutatok a szememre. - Agyban dől el. Vagy behunyod a szemed... - Van ebben valami izgalmasan szép. Mint egy közös titok. Egy néma tánc; a zene, amit csak mi hallunk. Akár dúdolhatna is, ahogy egy filmben láttam, nagyon tetszett... Szeretem azt a filmet.
A hallására kérdezek rá, és elmagyarázza. Gond van a szóértéssel is, újabb negatívum, talán a hangvezetéssel is lehet hiba. A fül felépítése elég bonyolult, és hosszú láncolat. Elég egy apró hiba, és máris sérül a hallás... Úgy tűnik, az ő problémája összetettebb.
Elgondolkodom, mert ez a néhány perc is elegendő volt, hogy lássam, nem egyszerű fiatalemberrel van dolgom. Kicsit ellentmondásos, és talán ő maga sincs tisztában vele, mit akar. Örülök, hogy itt van, hogy segítséget kér, és örülök, hogy hajlandó beszélni, beszélgetni, a műtéttől azonban látszólag elzárkózik, és nem egészen értem, miért. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy magát bünteti így. Észreveszi, hogy elgondolkodtam, és rá is kérdez. Hiba lenne, ha eltussolnám a gondolataim.
- Rólad gondolkodom, Lip...- mosolygok, hogy az arcára mutat, mintha jelelne, bár én nem tanultam jel-nyelvet. A részleteket szeretné- Nézd, úgy tűnik, érted, mi a betegséged, de elzárkózol előle, hogy segítsenek rajtad. Te korábban halló voltál, tudod, mit veszítettél, így azzal is tisztában vagy, mit nyernél. Ha felajánlották a műtétet, nagy esély van rá, hogy az ígéret nem lesz pernye, azaz az életminőséged jelentős százalékban javul. De mintha... nem lenne igényed rá. Csak a tánc..., a ritmus... Valóban csak ez hiányzik?
Aztán a kezemen simít végig, ahoyg a kezébe csúsztatom, és megdícséri, milyen szép. Bennem megint emlékek ébrednek, és pirítanak el. Kedves fiú Lip, de ez most zavarba hoz. S most róla van szó, a vágyakról, a jövőről... Válaszol.
- Biztonságosabban élheted az életed, ha jól hallasz. És nyugalmat is adhat, épp ugyanezért. Nem kell kiélezned a látásod, és ellazulhatsz az utcán, a forgalomban... Közvetlenebül társaloghatsz, és ... Nem a te hibád, de az emberek egy része előítélettel bír a hallássérültekkel szemben. Rosszul, de kapcsolják más agyi funkciók hiányával...- Sajnos, az előítéletességnek van egy olyan foka, amikor egyetlen fogyaték miatt az emberre bélyegzik: hülye. Szellemi fogyatékos. Hosszú idő ezt kinevelni egy őrült (és alapjában véve önző) társadalomból.
Lip szavai csendesenmarnak belém. Elégedettségéről számol be. Hát ki vagyok én, hogy felülírjam az érzéseit? csak éppen ... Lehetne sokkal jobb is. Az én megítélésem szerint jobb. Vajon, neki is jobb volna? Bár érteném, mi vezetett idáig. És akkor, mintha a fejembe látna, furcsa kérdést tesz fel. Kinyitom a szám, de hang nem jön ki rajta. Becsukom, aztán újra nekifutok.
- Lényegében nem az érdekel, mi történt. Nem maga a történés. Hanem az a folyamat, ami ide vezetett. Hogy ilyen emberré lettél...- mondom neki csendesen, alig hallhatón, a szemeit fürkészve. Nem tudok elszakadni a gondolattól, hogy ez az ember vezekel. Bűntudat gyötri.
Vissza az elejére Go down
Philip Brownell
Vizuális kommunikáció
Életkor : 27
Hozzászólások száma : 111

TémanyitásTéma: Re: Opportunities || AmeLip   Csüt. Okt. 30 2014, 20:07

- Tudom, ez nem valami szexi jellemvonás, de ez van, ez egy szomorú tény, Amelia. - Igazából hozzátenném még, hogy fogadja el, ahogy én teszem, de nem, inkább nem. Nem vagyok én senkije, hogy parancsolgassak neki, meg amúgy sem hiszem, hogy úgy befolyásolnám. Inkább csak jó példát mutatok neki, hiszen én már elfogadtam és egy mosolyt villantok felé.
- Le tudnám, de nem szeretném. - Mosolygok rajta, mert olyan aranyos, hogy ezt zavaró dolognak vette. Pedig nem az, amikor éjszaka nem tud az ember fia aludni és ott horkol a lábánál egy nagy szőrzsák, megfordul, megölelgeti, és így sokkal, sokkal nagyobb biztonságban érzi magát. Kisgyerekként mindig ezt csináltam... bár így belegondolva, nem voltam olyan kicsi. Tizenhat éves voltam, kamasz, akinek éppen lázadnia kellett volna, még jobban, még erősebben, mint azelőtt és aki inkább feladta.
- Jól teszed. - Állapítom meg tovább vigyorogva, mert nem is szabad csak úgy mindenkinek megfordulni az utcán. Nem tudom, nem ismerem Ameliát, nem tudom, merre lakik, nem tudom, mennyire tudatos, de én úgy féltem. Én igazából mindenkit féltek, de a nőket különösen, amikor egyedül járkálnak mindenfelé, borzasztó.
Aztán felcsillan a szemem, amikor azt kérdezi, mi a kedvenc táncom. Hát, azt hiszem, kénytelen leszek megmutatni neki, főleg, amikor arra biztat, hogy ki lehet zárni az embereket. Egy gyors pillantás, lesz-e elég helyem, felállok és finoman elveszem a kezét. Nem vagyok durva, egyszerűen csak ilyenkor már nem tűröm az ellenállást, ahogy felhúzom magamhoz. Bal kezemmel továbbra is finoman a kézfejét tartom alulról, másikat pedig a lapockájára rakom, megemelve ezzel a karját.
- Bécsi keringő. - Válaszolom neki vigyorogva. Szentimentális? Az. Unalmas? Az. De én akkor is imádom, főleg vezetni imádok. Határozottan tartom őt, a táncban aztán kiélem mindazt, amiben a személyiségem nem teljesedett ki. Ahogy kell, jobb lábbal előre lépek, finoman tolom, nem lépem rá, előre, majd hátra, csak aztán kezdek el forogni egyet vele, remélem nem fog elszédülni. De az biztos, ha szeret táncolni, könnyen követ majd engem, mert pontosan tudom, mit csinálok, de még mennyire. Közben pedig a csontig lerágott, unalmas Hijo de la luna megy a fejemben, de mit tehetnék, én is azon tanultam bécsi keringőzni még anno. Viszont jól esik, ahogy még mindig élénken emlékszem rá, dúdolom is kicsit, halkan. Így könnyű, így van ritmusérzékem, én irányítom a zenét és nem a zene engem.
Sőt, igazából nem is kell odakoncentrálnom, én simán elbeszélgetek vele így is, csak nem unja meg. Kissé elgondolkozva hallgatom őt, de a lábam, a testem tudja mit kell csinálni, könnyedén megyünk előre-hátra, ringatózva akár egy csónak, majd forgunk együtt, egy végtelennek tűnő körben.
- Igen, elzárkózom tőle és igen, tudom, mit veszítettem, de nem hiányzik más. Viszont hidd el, Amelia, hogy én tisztábban látom a világ összefüggéseit és tudod, minden okkal történik. Ennek így kellett lennie. - Szögezem le itt és most, mosolyogva, majd egy pillanatra megállok, de csak azért, hogy egy könnyed kézmozdulattal forgassam őt, de amikor háttal van nekem, szabad kezemmel megállítom. Visszaforgatom magam felé, majd újra finoman tolom őt, hogy visszakerülhessünk a kellemes ringatózásba.
- Nos, először is, aki szerint egy siket vagy egy hallássérült szellemileg fogyatékos, annak van gondja pár fejletlen agyi területtel. - Ezt itt és most szögezzük le, nagyon komolyan, mert ez tényleg nem vicc, nem móka. Ha a hallásom miatt fogyinak néznek, az nem zavar, de ha eszerint muszáj lenne gyengének, sőt, hülyének lennem, az vérlázító. Gyorsan észbekapok, mielőtt még megszorítanám a gondolatra Amelia kezét és bocsánatkérően mosolygok rá.
- Az utcán jó hallással sem lazulnék el. Tudod, nagyon... paranoiás vagyok. - Talán ez a legjobb szó, bár inkább csak túl közelről tapasztaltam meg, hogy bármikor, bármi megtörténhet. Nincs figyelmeztetés, nincs idő felkészülni rá, nincs lehetőség tenni ellene valamit. A dolgok néha csak úgy megtörténnek, tőlünk teljesen függetlenül.
A kérdésemre látom, ahogy kinyitja a száját, de nem tud semmit mondani, aztán nekifut ismét. Mosolyogva hallgatom, nem tehetek róla, olyan végtelenül aranyos, érdeklődő. A szemembe néz, pedig sok embernek nem szokása. Már azt is megkaptam, hogy olyan kék a tekintetem, hogy ijesztő... pedig nem is, én próbálok a leginkább barátságos tekintettel nézni másokra!
- Csak, hogy tisztázzuk, milyen az az "ilyen ember"? - Kérdem tőle, mert érdekel a válasza. Nem tudom, ez tényleg negatív jelző, vagy csak egyszerűen arra mutatna, amilyen én vagyok most. Mindaz, ami én vagyok, a lényem, és ha igen, ez olyan rossz, hogy valaminek ide kellett vezetnie? Kissé kétségbeejtő. Én viszont nem esek kétségbe, inkább megszakítom ismét az unalmas táncot, az unalmas ritmust, ismét megpörgetem Ameliát, de most nagyobb hévvel, hagyom, hogy elmenjen tőlem, egészen kartávolságra. Csak utána húzom vissza magamhoz finoman és én is felé lépek, nem menekül meg tőlem olyan könnyen, mert hihetetlenül élvezem.
- Kezdjük az elején, hm? Ha hiszed, ha nem, csapnivaló gyerek voltam kiskoromban, a szülők és a tanárok rémálma. Aztán ahogy cseperedtem, beleléptem a változó korba, rájöttem, hogy hogyan lehetek emellett a közönség kedvence. Nagyképű voltam, magabiztos, arrogáns, jó humorú és ó igen, mindenki odavolt értem. - Nevetnem kell, mert nagyon pontosan írom le az akkori magamat. És annyira irreálisnak tűnik, hogy az is én voltam. Én. És aki itt, most Ameliával táncol, az is én vagyok. Tudjátok, semmi sem lehetetlen.

_________________


A halál, mint olyan, nekem nem félelmetes.
Ahogy Shakespeare mondja, ha idén
meghalunk, jövőre már nem kell.
Vissza az elejére Go down
Amelia Simeon
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : ápolónő
Hozzászólások száma : 1178

TémanyitásTéma: Re: Opportunities || AmeLip   Pént. Okt. 31 2014, 23:24

- Mindenen lehet változtatni, Lip. Mindenen, amibe nem akarsz beletörődni- mondom csendesen, mert úgy érzem, nagyon mélyre kellene ásnom hozzá, hogy megértsem, hogyan jutott el idáig. Beletörődött. Nem akar változtatni. Elfogadta a helyzetet olyannak, amilyen. Vajon jó ez így?
Annyi féle gondolat kering a fejemben. Itt van ez a srác, látszólag beletörődve a sorsába és elviselve, hogy mindenki lerázza. Még azt is el tudná hitetni, hogy elégedett így az életével, ha éppen nem lenne ilyen... Nem tudom, hogyan foghatnám meg a benyomásaimat. Mosoly mögé bújtatott segélykiáltás. Miért ez jut eszembe?
Megértem, mennyire szereti Frodót, amikor nem akarja kikapcsolni a horkolását. Megértem, milyen sokat jelent neki az a kutya. És az is felsejlik előttem, talán senki más nincs az életében, akihez így kötődne. Ilyen szorosan... Kilenc hosszú éve.
Kibeszéljük azt is, milyen előnyei vannak, ha képes az ember kikapcsolni egy érzékszervét. Én másképp teszem, de velem is megteszem, és nem csak a tahók miatt, akik utánam füttyögnek néha az utcán. A kórház egyik főnővére is irritáló. Egyetlen alkalmat sem képes kihagyni, hogy ne bántson, ha teheti. Bár az utóbbi időben leszokott róla, azon a tavaszon, amikor Lio a kórházban feküdt, gyakran lihegett a nyakamban.
Talán tesztel, amikor a kezemet elkéri, és megsimítja. És talán ez ad bátorságot is neki, hogy táncra kérjen (hiszen arról is beszélünk). Amikor felkér, szinte felnevetek. Nem tudom, lennék-e ennyire merész, ha az utca közepén nem történt volna hasonló Sebastiannal. Halkan dúdolni kezd, és ha nem is árulja el, a bécsi keringő a kedvence, azonnal rájönnék, ahogy az első lépéseket megteszi. Fülig vörösödöm, hiszen néhány szem azonnal ránk szegeződik, de aztán azzal a képességgel élek, amit neki javasoltam, és kikapcsolom az agyam... egyszerűen nem veszek róluk tudomást. Kellemes ringásba kezdünk, és az sem billent ki, ahogy megpörget. Az egész testem életre kel, mintha eddig aludtam volna. Örülök a táncnak, Sebastian teljesen hozzászoktatott. Függő lettem. És közben beszélgetünk. Már a zene sem kell, a dal halkan zeng a fejemben, de Lip szavait hallom, és úgy beszélgetünk, mint korábban.
Próbálom neki megfogalmazni, milyen képet is alakítottam ki róla, de a mozgással (hogy közben kipörget és vissza), olyasmit árul el, amit talán nem is állt szándékában: nem minden téma nyitott előttem. Beszélgethetünk, és elmondhat dolgokat, de valamit olyan mélyen eltemetett magában, hogy ha értenék hozzá, akkor sem tudnék azonnal felszínre hozni. Minden okkal történik, sorsszerűség... Ajaj.
Újabb oldalról igyekszem megközelíteni a témát. Bár egy véleményen vagyunk, ezzel sem tudok hatni rá. Nem érdekli, ha a hallássérülése miatt (hiszen nem siket) "hülyének" könyvelik el. Úgy van vele, ez annak a szegénységi bizonyítványa, aki így néz rá. Kicsit talán mintha erősebben szorítaná közben a kezem, de ez minden, ami árulkodik róla, hogy nem mindig látta így. De már ebbe is belenyugodott. Újra rám mosolyog, rendezi az arcvonásait. És táncolunk tovább...
- Hű, ez aztán a diagnózis! - azt hiszem, viccel. Lip szorongó, ez egyértelmű, de ennek mértéke nem irracionális. Hogy ezt az utcai zajokkal hozza összefüggésbe, rámutathatna valamire, de nem vagyok én szakember, hogy ilyen összefüggéseket észrevegyek.
Meglep, mert olyan dologgal hozakodik elő, amivel általában mások szoktak. Mintha tőlem is számított volna arra a kérdésre, miért visel hallókészüléket. Oly sok oka lehet, hogy valaki elveszíti a hallását: betegség, baleset, csak hogy a két leggyakoribbat soroljam. Az érdekelne, miért ragaszkodik a készülékéhez ennyire, ha volna rá lehetőség, hogy megszabaduljon tőle.
- Lip...- harapom be az ajkam és egy pillanatra megállok, éppen, amikor vissza pörget magához- zavarba hozol. Nem mondhatom, hogy ismerlek, mert most beszélgetünk először. De az az érzésem..., és az érzéseim sajnos, gyakran becsapnak, hogy te viselni akarod a készülékedet. Mintha ezzel bizonyítanád valaki vagy valakik előtt, hogy te is szenvedtél vagy szenvedsz eleget... De... Azt is jelentheti, magadon állsz bosszút valaki vagy valami másért. Szerinted ennek nem így kellett volna történnie...
Elhallgatok. Hogy jövök én ahhoz, hogy elemezzem? Csak magamból tudok kiindulni. Hordtam én is keresztet, és hajthatatlannak tartottam magam olyan elvekben, amit akkor állítottam fel, amikor sérelem ért. Engem is hülyéztek le szülők, barátok, amikor nem voltam képes túllépni önmagam fájdalmán. De lehetséges-e, hogy Lip esetében is ilyesmiről van szó? Vagy csak vaktában lövöldözöm, és megint belesétálok valaki lelkébe csupán jószándékból?
A szememben ott a kérés: mesélj magadról, mondd el a történeted!, de hangosan kimondani nem tudom. Félő, hogy ennyire bizalmas viszonyba már nem akarna velem kerülni. Még akkor sem, ha éppen táncot lejt velem a zümmögő neonok fénye alatt. Nem tudom, mennyi ideig tart, hogy megálltunk. talán csak egy másodperc volt, talán több... Szinte a sóhaj is megáll a levegőben, de aztán újra ringatni kezd, visszapörget alapállásba és mesélni kezd.
Visszapörget az időben, egészen a gyerekkoráig, és arról beszél, milyen ember volt akkoriban. Azt mondanom, tipikus fiatal, aki tudatában van minden erényének, és fellengzősen vissza is él vele. Nekem is volt néhány hasonló osztálytársam, és még élénken emlékszem rájuk. Andor például, aki az iskola "szépfiúja" volt, és minden lánynak csapta a szelet, személyes sértésnek vette, ha valaki nem azt tette, amit ő akart. A kikosarazást úgy adta elő, mintha ő tiport volna a lány lelkébe. A tanárokkal behízelgő volt és szemtelen, a barátaival lekezelő. Mégis, a legtöbben betegesen vonzódtak hozzá, mert volt benne valami ellenállhatatlan báj.
Bár nem hiszem, hogy Lip hasonló mélységből indult volna, azt gondolom, köze nem volt ahhoz a visszafogott és "paranoid" jellemhez, aki most velem táncol. Figyelmesen hallgatom, milyen lépések vezettek a jellemváltozásához. remélem, nem áll meg itt.
Vissza az elejére Go down
Philip Brownell
Vizuális kommunikáció
Életkor : 27
Hozzászólások száma : 111

TémanyitásTéma: Re: Opportunities || AmeLip   Szomb. Nov. 01 2014, 02:18

- Hát, azt hiszem, itt a probléma. - Mosolygok rá tovább, mert sajnos én nem akarok nem beletörődni. Nem vagyok harcos típus, az a végletekig küzdő - ha magamról van szó. Viszont másokért már egészen ügyesen ki tudok állni. Nem bírom, ha a körülöttem lévő emberek testi épsége veszélyben van, legyen ő akármilyen ismeretlen idegen, vagy éppen egy csoporttársam.
Viszont Amelia rosszul tette, hogy biztatott, mert imádok táncolni és ahogy felkérem, mintha kicsit habozna, de nem baj. A lényeg, hogy még ha pironkodva is, táncra perdül velem és minél inkább ki tudja zárni a közönséget, minél inkább magára figyel, annál jobban élvezi. Nem mondja, de látni rajta, érezni a mozdulatain, egyszerűen tudom, hogy ő is szeret táncolni és nem tehetek róla, de ez megmosolyogtat folyamatosan. Ettől csak lelkesebben vezetem őt biztos kezekkel és megállapítom magamban, hogy Amelia nagyon jó partner. Ő is könnyen beadja a derekát, könnyen lesz alárendelt, hagyja magát vezetni, forgatni, csak felveszi velem a ritmust és követ... és úgy érzem, akárhova táncolnék most vele, követne engem vakon. És ez a legesleggyönyörűbb a táncban.
- Majdnem profi, már csak várom érte az elismerést. - Viccelem el vigyorogva, de nem lesz tőle komolytalan, amit mondtam. Tényleg úgy gondolom, ha valaki ennyire hülye, hogy a fogyatékkal élőket lenézze, mindent beleképzeljen... akkor csak sajnálni tudom, de nem foglalkozom vele különösebben. Viszont Amelia egyre érdekesebb érveket hoz fel, hogy meggyőzzön, aztán felteszem neki a kérdésemet, érdeklődve hallgatom, miközben csendesen ringunk tovább néma táncunk tavacskáján.
- Amelia... tudod, én nem szenvedek tőle, nem utálom a hallókészülékem. Nem érted... számomra ez nem egy büntetés, ez nem vezeklés. Ez a változás, amivel más lettem. A viselése a dicsőség, ami azt bizonyítja, sikerült elfogadnom, ez az én büszkeségem. - Mosolygok rá, bár nem értem, miért mondtam neki. Biztos vagyok benne, hogy nem fogja megérteni, mert az emberek nem tudnak így tekinteni a hallókészülékemre, a fogyatékra, amivel együttélek. Nem tudják egy apró győzelemként elkönyvelni, mint én. Ezek után mondja valaki, hogy nem vagyok abszolút pozitív!
Látom rajta, ahogy a történetem hatására hegyezi a fülét, rám irányul a figyelme és mégis elgondolkozik a hallottakon. Viszont csendben, türelmesen várja a folytatást, én pedig jobbnak látom, ha folytatom és elmesélek neki mindent, hogy értse. Bár nem hiszem még mindig, hogy képes lenne megérteni, mégis, sosem tudom meg, ha nem adok neki egy esélyt sem, hogy értsen. Ha nem akarom megértetni magam, nincs értelme.
- Ebből a borzalmas lázadó korszakból két jó dolog rántott ki: édesanyám újraházasodása és az első igazi szerelmem. Az a lány, mint egy varázslat, úgy babonázott meg és szelidített meg elképesztően rövid idő alatt. - Kuncognom kell, mert olyan kellemesek az emlékek. Magukkal sodornak, én pedig engedek a sodrásnak és forgásba húzom Ameliát, hogy végigpörögjük a négy negyedet és visszaérjünk az eredeti felálláshoz, szinte ugyanarra a helyre, ahonnan kiindultunk.
- Aztán a baleset félbevágott mindent és nagyon sokat veszítettem aznap este, többet, mint szabad lett volna. A szerelmemet, egy barátomat, az ép hallásomat és saját magam. Csak két év után folytattam a középiskolát, mert időre volt szükségem. Akkor pedig én voltam a nagy szamár a többiek között, de nem kellett senkinek elmagyarázni, miért vagyok én idősebb, mint az osztálytársaim. A pletyka intézménye kifogástalanul működik, noha a nevem csaknem feledésbe merült, tudod, én voltam a sérült, halláskárosult fiú, az a szomorú. - Mondom, és mosolyognom kell, ironikusan, mert tényleg, annyira illett rám akkoriban ez a státusz. De kire ne illett volna? Viszont azzal nem voltam megelégedve. Nem akartam olyan lenni, már akkoriban sem és visszagondolni rá is kicsit keserű szájízt hagy maga után. Viszont még pár alaplépés után megállok, elmosolyodom és egyik kezemet a hátam mögé rakva hajolok meg, másikkal még mindig tartom a kezét, így köszönöm meg a táncot.
- És most, annyi év pszichológiai kezelés és harc után, valahol, belül... még vagyok is. - Mosolyodom el, miközben adok egy finom csókot a kézfejére, aztán elengedem azt is és visszaegyenesedek függőlegesbe.
- Bocsánat! - Vakargatom meg a fejem és zavarodottan nevetgélek. - Azt hiszem, kicsit túl drámai voltam, de remélem, érted a lényeget! - Vigyorgok rá tovább, szakadatlanul, mert számomra ez már nem nehéz, nem visel meg, ha beszélnem kell róla. Attól jobban tartok, Ameliát hogy érinti majd ez az egész.

_________________


A halál, mint olyan, nekem nem félelmetes.
Ahogy Shakespeare mondja, ha idén
meghalunk, jövőre már nem kell.
Vissza az elejére Go down
Amelia Simeon
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : ápolónő
Hozzászólások száma : 1178

TémanyitásTéma: Re: Opportunities || AmeLip   Szomb. Nov. 01 2014, 03:35

Probléma. Úgy ejti a szót, mintha nem lenne rá hatással. Azaz nem az ő problémája, hanem az enyém. Megint egy fal, amit kettőnk közé húz, és talán nem is tudja. Vagy nagyon is tudatosan csinálja, nem tudom. Megint azt akarja elhitetni, neki így jó, ahogy van. Megint azt kérdezem magamtól: miért van itt?
Lassanként kirajzolódik előttem egy kép Lipről. Az a furcsa, hogy mást látok a szemeimmel. Tökéletes álarca van, elismerem, engem is megtévesztett, mert látszólag egy önmagával megelégedett, kiegyensúlyozott ember képét mutatja. Csak hát... hatodik/hetedik (?) érzékem azt súgja, ne higgyek a szememnek, és néha Lip is elárulja magát. Csak összerakni a képet nem tudom. Talán egy orvosi diploma segítene...
- Nem tűnsz paranoiásnak, hogyan ismerhetném el, hogy helyes az általad felállított diagnózis? - Megyek bele komolyabban, mert ő nem hitte el, hogy nem veszem komolyan. Azaz most kezdem komolyan venni, és elgondolkodni rajta, vajon mit nem vettem észre. Hogy ő most komolytalankodja el, azt nem tudom.
Egy biztos. Táncolni könnyebb vele, mint követni a gondolatmenetét. Bármerről közelítem meg, bezárkózik, és közben más oldalról nyit. Ez a "hagyj békén, de ne engedj elmenni" egyik klasszikus példája. Az a baj, hogy ezeket a helyzeteket sorra rontom el. Többnyire inkább én szaladok el, vagy hagyom, hogy elszaladjanak tőlem. Rosszabb esetben én érem el, hogy elszaladjanak... Nem én vagyok a megfelelő beszélgetőpartnere ennek a srácnak...
Meglep, ahogy kimondja a szót: "vezeklés". Úgy látszik, nem én vagyok az első, akivel erről beszélget. Vagy átlátszóbb vagyok, mint egy pohár víz. Én ugyan nem fogalmaztam ennyire nyíltan, de pontosan erre gondoltam. Már ki is merem mondani.
- Pedig pont erre gondoltam, a vezeklésre. Hogyan gondolhatod azt, hogy a készüléked viselése dicsőség? Mi ebben a jó? - Nem értem a gondolatmenetét, bár nagyon szeretném. Az már világos, hogy a személyiségében beállt változásokat a készüléke számlájára írja. És olybá tűnik, jelenlegi személyiségét jobban kedveli a réginél. Talán ezért ragaszkodik annyira hozzá (így a készülékhez is)
Nem én kezdeményezem, hogy beszéljen az útról, amit bejárt ezalatt a kilenc év alatt, mégis megteszi, mert észreveszi bennem a kíváncsiságot. Nem az érdekel, hogyan vesztette el a hallását (pedig szerinte a legtöbb ember erre lenne elsősorban kíváncsi), hanem arra, hogyan vált azzá a személlyé, aki most velem táncol.
Figyelek rá: a testem a testét követi, a lábam a lábát, a tudatommal is igyekszem teljesen rá hangolódni. Nehezebben megy, mint a tánc, a korábban szerzett ellentmondásos tapasztalataim miatt. Rajzolok róla egy képet, de nem tudom, helyes-e, hiszen korábban nem ismertem. Csupán csak hasonlítani tudom valakihez.
Ahogy mesél, érdekes dolog történik. A teste beszélni kezd... Vannak pillanatok, amikor megáll, megállít, és akkor úgy érzem, stop, ne tovább, erről nem akarok beszélni. Vannak olyanok, amikor rászorít a kezemre és merevebbé válnak a mozdulatai (talán észre sem veszi), és gyanítom, fájdalmas emlékek jutnak eszébe. És vannak pillanatok, amikor ellágyul, mint amikor a kutyájáról beszél, a nevelőapjáról vagy arról a lányról, akibe először szerelmes lett... szinte szárnyal, és én is könnyűnek érzem magam a karjaiban, ahogy táncolunk.
És mesél... Hallgatom, már nem csak a fülemmel. A testem is ki van élezve minden rezdülésére. Így könyvelem el, mi az, ami fájdalmasan érinti, és mi az, ami hidegen hagyja. Ha nem is értek vele mindenben egyet (amit mond), a testem közreműködik vele ebben a furcsa táncban.
Beszél a balesetről, vagy inkább arról, mit veszített el ott. Magát is oda sorolja. Kár, hogy éppen most szakítja meg a táncot, mert nehezebben olvasok így a sorai között.
- Máris? - kérdem kissé csalódottan, de mosolyogva teszem hozzá- Köszönöm a táncot.
Kezet csókol, erről megint Sebastian jut eszembe, de lehessegetem magamtól a képét. Ő másképp vidám, mint Lip. Ő hihetőbben vidám, bár ő sem tökéletes, és furcsa mód, erre csak most döbbenek rá.
Aztán Lip ismét megváltozik, hangja kevésbé feszes, majdhogynem vidám színezetet ölt, és magát túl drámainak titulálja.
- Biztos volt rá okod, hogy így meséljed el- mondom, kissé visszafogottan, figyelmesen nézve őt. Ugye, nem kamu ez az egész?
Valamiért Nagy Fehér jut eszembe, és az ő "meséi". Tudom és emlékszem, hogyan csüggtem minden szaván. Úgy tekert az ujja köré, mint puha fonalat. Beleszerettem, aztán szépen átgyalogolt rajtam. Hogy miért csinálta? Ma sem tudom. Talán csak szórakozott. Pár hétre rá volt az esküvője. Csak éppen erről nem mesélt soha.
- Számodra mi a lényeg? - kérdezek inkább vissza, megfontoltan, óvatosan.
Valamit most sem értek, és mint egy csípés a bőrön, izgatja a fantáziám, de nem tudnám megfogni. Ahhoz nem vagyok elég rafinált. És még most is hiszek az ártatlanságában. Ez a fiú valóban segítségre szorul. Nem tudom, annak idején ki foglalkozott vele, de rossz munkát végzett, az fix.
Vissza az elejére Go down
Philip Brownell
Vizuális kommunikáció
Életkor : 27
Hozzászólások száma : 111

TémanyitásTéma: Re: Opportunities || AmeLip   Szomb. Nov. 01 2014, 22:51

- Hm, hát tudod min gondolkodtam, amikor azt mondtad, nem fordulsz meg bárkinek az utcán? Hogy talán sokat jársz egyedül, hogy ez mennyire veszélyes, főleg, ha nem biztonságos környéken laksz, és azon járt az eszem, mennyi szörnyűség történhet veled, miközben egyedül baktatsz hazafelé. Ezek után nem neveznél paranoiásnak? - Kérdezem tőle elmosolyodva, mert tényleg úgy féltem őt, én minden embert féltek. De talán különösen a szívemen viselném, ha történne Ameliával valami. Annyira jó, tiszta lelkű embernek tűnik, annyira jó vele táncolni. És a tekintete, a kezén kívül az a kedvencem, gyönyörű, tiszta és őszinte. Néha többet beszél, mint ő maga és szeretek olvasni belőle.
- Nem a viselése a dicsőség, hanem ahogy viselem. - Mosolygok rá megértően, mert látom, hogy nem érti, de nem is kell megértenie, miért dicsőség ez. Szerintem akkor is hatalmas dolog, hogy 16 évesen el tudtam fogadni, hogy talán sosem hallhatok rendesen, hogy gondjaim lesznek vele, hogy mindig más leszek, mint a többiek. Az pedig talán még nagyobb haladás, hogy 25 éves koromra még... meg is szeretem. Talán pont emiatt.
Aztán lassan vége lesz a táncunknak is, ahogy a történetemnek. Nem volt ez olyan rövid, Amelia mégis kissé csalódottan szólal meg. Még szerette volna folytatni? Milyen aranyos.
- Sajnos vége. - Mosolygok rá, mert már így is elég embert botránkoztattunk meg és mondjuk ha Amelia főnöke jön szembe a folyosón a váró felé, valószínűleg nem örülne a látványnak. És hiába mondanám, hogy éppen tanácsadást tart, nem segítene a helyzeten alapvetően.
- Számomra? A változás és annak visszavonhatatlansága. - Válaszolom neki vigyorogva, mert miután beszéltem a dolgaimról és konstatálom, hogy igenis tudok róla beszélni, mindig jobban érzem magam. Könnyebbnek, kissé feldobottnak.
- Nem tartalak fel túlságosan? - Kérdem tőle kissé bátortalanul, nem tudom, hogy szabad-e ilyesmit csinálnia, csak nem akarom, hogy bajba keveredjen miattam. Pedig szívesen beszélgetnék még vele, tulajdonképpen szeretek beszélgetni. Csak nem tudom, olyan furcsa érzés, hiszen Amelia nem egy pszichológus, még csak nem is a barátom, ő inkább valami különleges, akinek semmiféle kötelezettsége nincs velem szemben. Mégis itt van és iszonyat érdeklődő és ez mosolyt csal az arcomra.

_________________


A halál, mint olyan, nekem nem félelmetes.
Ahogy Shakespeare mondja, ha idén
meghalunk, jövőre már nem kell.
Vissza az elejére Go down
Amelia Simeon
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : ápolónő
Hozzászólások száma : 1178

TémanyitásTéma: Re: Opportunities || AmeLip   Vas. Nov. 02 2014, 16:58

- Ha így nézed, én is paranoiás vagyok- kuncogom el magam- Imádok sétálni, de azért megválogatom, hogy mikor merre megyek... És a közelben lakom, szóval, az sem gáz, ha egyedül kell mennem, és...- Végeredményben most készülök elmondani, hogy egyedül vagyok, mint az ujjam és hogy hol lakok. Ami meglepő, hogy Lip ismeretlenként is félt. Nem hiszem, hogy ez paranoia, inkább valami más, ami a múltban gyökerezik. Talán úgy érzi, valamit megakadályozhatott volna? - Azt gondolom, azt hiszed, veszélynek vagyok kitéve. Valljuk be, nem egy életbiztosítás éjjel bolyongani az utcán, pléne egyedül. De ezt minden józanul gondolkodó ember így látja, nem csak te... Maximum nem mondják ki ilyen nyíltan...- nézek rá kedvesen.
Más véleménnyel vagyunk a hallókészülékről, de aztán ezt is finomítja, és úgy érzem, kezdem érteni.
- Lehet, ezt jobben ki kell fejtened, mert attól tartok, nem egyre gondolunk...- Nem tudom most függetleníteni a gondolataimat attól, hogy mit tanultam erről. Legyen szó szemüvegről, hallókészülékről, műlábról, csípőprotézisről, vagy éppen arról, hogy a belet helyezik ki a hasfalra, -azaz látható és nem látható elváltozások a testben, annak működésében- nagyon fontos momentum, hogy a beteg eljusson arra pontra, amikor el tudja fogadni, hogy másmilyen, mint előtte. Megváltozik a testképe. Valaki azt is nehezen fogadja el, hogy szemüveget kell viselnie, másoknak az is (látszólag) könnyen megy, hogy zsákkal az oldalán éli mindennapjait. De ennek (a megváltozott testkép elfogadásának) meg kell történnie, különben az egyén kiegyensúlyozatlanná, boldogtalanná, depresszióssá válik. Lip nem tűnik ilyen személynek. És már kilenc év telt el. Nem gondolnám tehát, hogy elsősorban erre gondol, de nagyon kíváncsi vagyok rá.
Sajnos, véget vet a táncnak. Úgy elringtam vele, tulajdonképpen sokkal felszabadultabbnak érzetem magam úgy, mint előtte. És beszélgetni is jó volt. Mintha nem csak szavakkal küldött volna üzeneteket... (Jobban értettem? Rá tudtam habgolódni? Talán...) Ahogy kezet csókol, néhány tetszésnyilvánítás jut el hozzánk (egyesek tapsolnak, valaki füttyög), de igyekszem ezt lerázni magamról, mint ahogy eddig is. Zavarba jönnék, ha szembesítenének vele, hogy mit tettem. De nem bánom. Egy percét sem.
Miután elmeséli a történetét, kritizálja magát. Lehet, hogy csak költői a kérdés, de megkérdezi, értem-e a lényeget; de én visszakérdezek. Számomra sok adatot hordoz a története, és nem ismerem annyira, hogy megtudjam, elsősorban mit akart közölni. Amit elsőre levontam magamnak az az, hogy 16 éves koráig átlagos tini lehetett, majd egy balesetben, ahol a barátját és szerelmét is elvesztette, ő maga is megváltozott. Lehet, hogy nem ott, rögtön akkor, de a folyamat akkor kezdődött. Megtudtam, hogy két évet kihagyott a suliból, és felmerül bennem, vajon ennek oka a testi vagy lelki sérülés volt-e (gyanítom, utóbbi), és ő maga is bevallja, szüksége volt szakértői beavatkozásra (és mégsem könyvelte el minden veszteségét ezidáig).
- Akkor a változtatás inkább, mint félelem jelenik meg előtted? - kérdezek vissza. Hiszen éppen ezt nem akarja.
- Nem tudom, Lip. Azt gondolom, butaság nem benyitni az ajtókon, amik előtted állnak. Az még nem kötelez el semmire. Hopp, egy ajtó, benézel, megnézed, mi van mögötte, tetszik-e vagy sem. Ha nem, kilépsz, hátat fordítasz, agyő, jöhet egy másik ajtó. Valamin el kell indulnod, valamit változtatnod kell, mert csak így fejlődsz... Nem toporoghatsz örökké egy helyben...- nézek rá féloldalasan.
Attól félek, nem akarja elengedni az emlékeit. Vagy attól fél, ha elmarad a hallókészüléke, törlődik a múltja is, a veszteségei is. De ez nem a hallókészülékén múlik. Ez fejben (és főleg lélekben) dől el. Arra emlékezünk, amire akarunk emlékezni. Nem kell hozzá tárgyi "bizonyíték".
- Uppsz, sokáig elmaradtam, mennem kellene... Csak még egy kérdést, ha szabad, Lip- nézek az órámra, amikor az idő múlására figyelmeztet, és rájövök a néhány perc, amit Lídiától kértem, igencsak elnyúlt- Kérlek, ne válaszolj rá rögtön... - Míg beszélek hozzá, előveszem a tollamat, és a tenyerébe firkantom a számomat- És ha válaszra érdemesnek tartasz, akkor keress bátran...
A tenyerébe írt számra rácsukom az ujjait, nagy levegőt veszek, és megkérdezem:
- Vajon, ha a szerelmed ülne most hasonló módon, velem szemben, ő elzárkózna-e a műtét elől? Vagy elvárná-e, hogy te elzárkózz?
Felállok, de aztán mégegyszer lehajolok hozzá.
- Köszönöm a táncot... és szívesen, máskor is...- és aztán szaladok...
Nem tudom, elég nyilvánvaló-e, hogy nem csak akkor kereshet meg, ha válaszolni akar a kérdéseimre. Neki kell eldöntenie, méltó vagyok-e a barátságára.
Vissza az elejére Go down
Philip Brownell
Vizuális kommunikáció
Életkor : 27
Hozzászólások száma : 111

TémanyitásTéma: Re: Opportunities || AmeLip   Vas. Nov. 02 2014, 19:28

- Ez azért megnyugtató. - Mosolygok rá, mert olyan, de olyan aranyos, ahogy arról próbál megnyugtatni, hogy persze, nem lesz semmi baja, jól elvan ő, a közelben lakik. Meg amúgy is, okosan teszi, megválogatja az úticélját. A séta amúgy jó, nem véletlen sétálok én mindenhova, mondjuk lehet, hogy ha tudnék, használnék más járművet is, de látom a séta, kocogás szépségét. Meg jó kondiban tart, az sem hátrány.
- Igen...? Hát, néha hajlamos vagyok túlzásokba esni, de akkor nem is olyan vészes. - Mosolygok, jól esik, hogy azt mondja, mások is gondolkodnak ilyenen, és hogy ez normális. Én vagyok az utolsó, akit normálisnak neveznék, de tudni, hogy mégis van bennem valami normális, jól esik. Még ha egy picike rész is, egy aprócska tulajdonság, az enyém, magaménak tudhatom.
- Én azért viselem, mert... szeretem. Tudom, hogy nem így kéne felfognom, utálnom kéne a fogyatékomat is, de nem, már nem. - Magyarázom neki mosolyogva, mert szegény, olyan borús és rossz dolgokat lát bele az egészbe. Pedig én nem vezeklek, nem azért hordom, nem azért ragaszkodok hozzá, hogy valami átokbillogként virítson és minden héten friss méreggel lássa el a lelkem. Nem, ez egyszerűen azért van, mert én megcsináltam, a részemmé tettem, magamba olvasztottam ezt a hátrányt. Előnnyé kovácsoltam és ezért vagyok rá büszke!
Aztán abbahagyjuk a táncot, még egy kis tapsot és pár füttyöt is kapunk. Zene nélkül biztos ügyesek voltunk, Amelia nagyon könnyed, simulékony táncos, jó volt vele átmozgatni a tagjaimat kicsit. De még csak meg sem emeltem, nem volt benne semmi extra, egy egyszerű keringő volt, mégis kicsit különleges. Bizsereg tőle a tarkóm.
- Nem, egyáltalán nem. - Rázom is meg a fejem kissé, amikor hallom, hogy azt kérdezi, a változás félelmetes-e. Azt hiszem, én nagyon ritkán érzek már félelmet, ijedtség, az néha van az életemben, de félelem nem igazán. Azt hiszem, nem félek a veszteségtől sem, mert... van utána élet. Tudom, hogy van, hiszen itt vagyok és egyre inkább élek.
- Nem hiszem, hogy a műtét az az ajtó, amin be akarok nyitni. - Szögezem le újra, nem akarok hajthatatlan fafej lenni, de az vagyok, igenis az vagyok, bevallom. Sajnálom Ameliát, amiért hozzá jöttem, amiért végig kellett hallgatnia mindezt. Amiért belátást nyerhetett a lelkem egy aprócska, ámbár igen sötét szegletébe.
- Csak bátran. - Mosolygok rá, hiszen kérdezhet tőlem bátran, innentől már akár a szexuális életemet is firtathatná, az sem lenne sokkal intimebb. Azt kéri azonban, hogy ne válaszoljak egyből, érdeklődve vonom fel a szemöldököm. Aztán elveszi a kezem, a tollával a tenyerembe írja a számát, hogy bármikor válaszolhassak neki. Mosolygok, kicsit csikis, ahogy a tolla siklik a bőrömön, de egyre inkább kíváncsi vagyok, mit is akar kérdezni, amit ennyire át kell gondolni.
Amikor meghallom a kérdését, kicsit megszédülök, azt hiszem fordult velem egyet a világ, bár még mindig a helyemen állok. Értetlenül nézek rá... először is, nem értem, hogy volt bátorsága ilyet kérdeni. Másodszor pedig nem tudom, hogy volt egyáltalán képe ilyennel előhuzakodni. Meg sem tudok szólalni, úgy lesokkol Jane emlékének meggyalázása azzal, hogy azt hánytorgatja, mi lenne, ha élne, mit akarna. Ez képmutatás. Nem tudom, ez a kis ribanc, hogy mert ilyet akár a szájára is venni, de nagyon bátor! Még mond valamit, ami nem jut el a tudatomig és már szalad is, vissza, dolgozni. Azt hiszem, jobb is, mert igazán sikerült felhúznia, érzem, ahogy nagy levegőkkel, fújtatva nyugtatom magam.
Lassan nyelek egyet, majd nagy levegőt véve elindulok a kijárat felé. Nagy levegő ki, be, erre koncentrálok, de valami áttör a tudatomon, lelassítom taroló, harcias lépteimet. Egyik kezemet a mellkasomra rakom, a szívem fölé. Régen éreztem már ilyet, de... au. Fáj. Megdörzsölgetem a helyét. De még mindig fáj.

//köszönöm a játékot, tudnivalók mentek privátban! *-*//

_________________


A halál, mint olyan, nekem nem félelmetes.
Ahogy Shakespeare mondja, ha idén
meghalunk, jövőre már nem kell.
Vissza az elejére Go down
Sponsored content

TémanyitásTéma: Re: Opportunities || AmeLip   Today at 22:18

Vissza az elejére Go down
 

Opportunities || AmeLip

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Frances University :: Hogy mire vagy jó... :: Munkahelyek :: Archívum-