Az oldal teljes tartalmát csak regisztrált és elfogadott karakterlappal rendelkező felhasználók tekinthetik meg!
 
HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszót!
KARAKTERES HÍREK
2015/2016-os tanév II. félév
Üzenődoboz
USERES JÓSÁGOK
STATISZTIKA
ÖSSZESEN
81 fő - 46 férfi / 35 nő
VIZUÁLIS KOMM.
11 fő - 6 férfi / 5 nő
KLASSZIKUS KOMM.
12 fő - 7 férfi / 5 nő
MŰSORGYÁRTÁS
9 fő - 4 férfi / 5 nő
MARKETING KOMM.
7 fő - 2 férfi / 5 nő
FILMMŰVÉSZET
13 fő - 8 férfi / 5 nő
OKTATÓ
5 fő - 3 férfi / 2 nő
VÁROSLAKÓ
24 fő - 16 férfi / 8 nő
Latest topics
» Kapj le! - Louis és Reeven
Pént. Dec. 02 2016, 23:04 by Reeven Callagher

» Mit szólnál ha... ~ Julian&Usui
Kedd. Nov. 29 2016, 22:52 by Usui Kazuki

» Christopher & Kouji - it's your bad luck that you crossed my way
Hétf. Nov. 28 2016, 01:11 by Kouji Oohara

» Please, play with me!
Szer. Nov. 23 2016, 17:19 by Lana Evens

» Stanley Collins
Kedd. Nov. 22 2016, 20:33 by Stanley Collins

» Gyilkos szándékok Usui-Kenny
Szer. Nov. 09 2016, 17:45 by Kensington L. Lockwood

» Kaland haladóknak ~ Reeven&Seby
Hétf. Okt. 31 2016, 20:51 by Sebastian McBridge

» Aki indul: odábbáll; aki vitéz: helytáll. ~ Josh & Suzy
Vas. Okt. 09 2016, 15:43 by Suzanna Crystal

» Sarah és Daryl - második randi
Kedd. Okt. 04 2016, 15:11 by Daryl Brooke

» "Pörgés" Reev és Felix
Vas. Okt. 02 2016, 17:06 by Reeven Callagher

Top posting users this month
Samuel T. Collins
 
Eric A. Blake
 
Reeven Callagher
 
Felix Kaleolani
 
Leopold K. Lindhardt
 
Suzanna Crystal
 
Quentin Collins
 
Kőrösi Noel
 
Dominic Tveit
 
Louis Tagliavini
 
Design: Izzie & Bree

A jobb megjelenítés érdekében használj Google Chrome böngészőt!

Share | 
 

 Neile Sheman

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Vendég

TémanyitásTéma: Neile Sheman   Csüt. Okt. 09 2014, 21:34


Neile  Sheman


Férfi; 22; Marketing Kommunikáció; Üzleti marketing; 2.évfolyam




“Come what come may, time and the hour run through the roughest day.”


This is me

A szülőknek oly sok fajtája létezik, hogy felsorolni is lehetetlen lenne. Egyedülálló, függő, szigorú, mindent megengedő. Szerető, gyűlölő, túl sokat váró, lenéző. Minden apa, anya, ösztönösen igyekszik eleget tenni kötelességének. Többségükben utódjuk kézbevételének pillanatában felszínre bukkan valami megmagyarázhatatlan. Valami, amit őseinktől hoztunk, s mitől normál, egészséges esetben sose tudunk megválni. De mi van akkor, ha hiányzik? Ha az ösztön, hogy megvédjük, szeressük, vigyázzuk gyermekünk, örökre elménk homályába vész. Ha nincs semmi, mi azt súgja, az apró élet a mi felelősségünk. Tanulható? Fejleszthető? Elérhetjük erőszakkal, hogy mégiscsak szeressük azt, kit attól a pillanattól fogva, hogy megfogant, gyűlölünk? S ha nem, az a mi hibánk? Vagy szerencsétlenség csupán, mi nem róható fel egyik félnek se? Mióta csak eszemet tudom, ezekhez hasonló gondolatokkal van tele fejem. Hiába tudom, megoldásra sose lelek. Érdekel, miért foglalkoztat ez? Miért jár rajta eszem? Nem egyszerű válaszolni, ahhoz, hogy esélyed legyen megérteni, mit érzek, ismerned kell életem.
1992-ben jöttem a világra, Anglia egyik kisvárosában. Születésem nem különbözött, olyan átlagos volt, mint bármelyik. Ködös, hideg, téli este. Kórház előtt csikorogva fékező taxi, dudaszó, hordágy zakatoló, fülsértő hangja. Fertőtlenítőszag, rohanó orvosok, nővérek fehér cipőinek csattogása. Sikítás, bátorító szó, megnyugtató, búgó hang. Gyereksírás. Úgy jöttem világra, mint bárki más. Nem volt baj, komplikáció. Nem kellett császármetszést végrehajtani, nem fordultam rossz irányba, nem csavarodott nyakam köré a köldökzsinór.
Fogantatásom volt más, olyasmi, minek sose szabadott volna megtörténnie. Anyám alig volt tizenkilenc, buliból tartott haza, részegen, dülöngélve. Sötét park vezetett a családi házhoz. Nem tudok sokat, sose mesélt róla, sose beszélt velem. A lényeggel tisztában lenni azonban nem nehéz. Megtámadták, bántották, megerőszakolták. Túl akarta tenni magát a szégyenen, elfelejteni a kegyetlenséget, a méhében növekvő magzat épp ezt nem engedte. Mégse vetette el, nem merte.
Életem első néhány éve olyan volt, mint bárki másé. Bár anyám kevesebbet foglalkozott velem, mint szomszédjaink, iskolatársaim szülei, nem éreztem ezt gondnak. Hamar megtanultam, hogy boldoguljak egyedül. Nem lettem visszahúzódó, magamnak való. Barátkoztam, nevettem, játszottam, akivel csak lehetett. Otthonom volt az egyetlen, hol úgy éreztem, lebeg valami felettem. Más volt a légkör, mint a szabadban. Nem szerettem ott lenni, kicsi voltam még, nem volt rá szavam, nem tudtam megmagyarázni miért, megérzés volt, valami, mit külső szemlélő nem érthet meg. Igyekeztem távol lenni tőle, olyan sokáig, ameddig csak lehetett. Amint lehetőségem nyílt rá, éjszaka is kint maradtam, barátoknál aludtam. Táborokba jártam, a nyarak szinte minden pillanatát otthonomtól messze töltöttem. S ez így volt tökéletes.
Tizenötödik évemet tapostam, a tinédzserek bosszantó, jövővel nem törődő világát éltem. A pofon, mit anyámtól kaptam, olyan váratlanul ért, mint soha más. Nem ez volt az első eset, de abban a pillanatban nem csináltam semmit, mi indokolta volna. A mai napig nem tudom, miért kaptam, és, hogy őszinte legyek, nem is érdekel. Hangja, szeme, arca így is retinámba égett. Üvöltött, könnyezett, elhordott mindennek, mi eszébe jutott. Nem hittem neki, nem akartam, hosszú időbe telt, míg felfogtam, míg rájöttem, minden szava igaz. Apám látta bennem. A férfit, akit sose kaptak el, a férfit, aki megkeserítette életét, aki örökös szereplője volt rémálmainak. Gyűlölt engem, úgy, mint azt az embert, attól kezdve, hogy megfogantam, és fog is, egészen utolsó lélegzetvételéig.
Azon a napon, mikor minden világossá vált, mikor eltűnt múltam takaró jótékony homály, eldöntöttem, ha büszkévé nem is tehetem anyám, elérem, ne okozzak több gondot neki. Tanultam, készültem, bentlakásos középiskolát kerestem. Olyat, miről tudtam, felkészít az életre, s honnan bárhova tovább mehetek. Nem volt könnyű egyedül boldogulni, nehéz volt beilleszkedni, új szokásokat, napirendet tanulni. Hosszú ideig tartott mindenhez hozzászokni, s még nehezebb volt tovább lépni, főiskolát keresni, szakmát választani. Lehetetlen lenne megmondani, miért jutottam végső döntésemre. Olyan tudást akartam, miből megélhetek, mivel elérhetem, anyám belássa, a semminél jóval többet érek. Képes vagyok mindenre, mibe belekezdek, velem is számolnia kell. Keményen, szorgalmasan készültem, izzadó tenyérrel vizsgáztam, vártam levelem. Felvettek, Hollywoodig jöttem, mit nem bántam meg azóta se.



Shine on me

Állj meg egy pillanatra, ne rohanj tovább. Ülj ide mellém, áldozd rám őrülten száguldó életed néhány röpke percét. Nem lehet ez oly nehéz, s hidd el, megéri minden lélegzetvétel, mit engem hallgatva veszel.
Alacsony, karcsú alak, sötét, kócos haj, világoskék, barátságosan csillogó íriszek. Ez vagyok én, ilyennek látsz, ha elmész mellettem az utcán. Nem érdekel a divat, nem volt soha olyan pillanat, mikor úgy éreztem, fontos dolog ez. Azt hordom, mi kezem ügyébe kerül, mihez kedvem van éppen.  Tudom, mit beszélnek hátam mögött, minek tartanak azok, kik nem ismernek, kik egyetlen szót se váltottak még velem. Ítélkeznek, kinevetnek, meg se próbálják titkolni, mennyire lenéznek. Nem zavar, nem érdekel az, ki egyetlen pillantást vet rád csupán, s máris eldönti, milyen vagy. Mégis azt kérem most, felejts el minden pletykát, űzd elméd mélyére mindazt, mit másoktól hallottál. Tedd félre előítéleted, legyen bármily nehéz. Nem kell semmi mást tenned, csak fordulj felém, nézz szemembe. Láss lelkem mélyére, less bőröm, csontjaim alá. Vedd észre az embert a hús alatt, könnyeim mosolyom mögött.  A valóság más, mint a képzelet. Az emberek is ilyenek. Nincs sablon, mi alapján mindet egy helyre teheted. Csupán kis próbálkozás, csöppnyi türelem kell, s máris meglátod az erdőt a hatalmas tölgy árnyékában.
Én vagyok a srác, kinek jöttét messziről hallod már, kit barátok, haverok vesznek körül. Ismerkedés, társalgás, nem okozott gondot sose. Szórakozóhelyek, házibulik, hétvégi meccsek. Minden tiszteletem teszem, meghívók, élmények maguk alá temetnek.
Cigi, ital, drogok, egyiket se vetettem meg soha. Kipróbáltam mindent, mire más gondolni se mert soha. Ébredtem téren, otthonomtól távol, idegen házban, ismeretlen ágyon, a semmi közepén, lehányt pólóban, lüktető aggyal, zúgó fülekkel. Verekszek, ha belém kötnek, visszaszólok, ha szidni mernek. De ha ennyit tudsz csak mondani rólam, ha rákérdeznek, ki vagyok, pont a lényeg az, mi elkerülte figyelmed.
Nem nézek le senkit, nem számít milyen. Nem kell, hogy mindenki híres, piás, nagyszájú, vagy épp népszerű legyen. Hisz nem valódi értékek, felszínes semmiségek csupán ezek. A valódi személyiség, önálló gondolkozás, saját vélemény az, mit igazán értékelek.
Hűség, őszinteség, empátia. Oly jelzők ezek, mikkel nem illetne csupán néhány ember, s mégis, mind igaz rám.
Nyugodt vagyok, csendes, ha nem kell megjátszanom magam. Bármily hihetetlen is, jobb szeretem a békés, magányos helyeket, hol kevés az ember. Jobban érzem magam barátaim körében, mint egy nagy bulin, azok között, kik nem ismernek.



Show a little more

A falnak dőlök, ahogy a világ őrült körforgásba kezd. Szemeim elmosódott, homályos körvonalakat látnak. Testem egyik pillanatban nehéznek érzem, aztán hirtelen túl könnyűvé válik. Melegem van, leveszem felsőm, kiver a víz. Újabb lépés, libabőrössé válok, hideg levegő borzolja mindenem, csontjaim szinte jéggé fagynak. Kabátom vállaimra kerül, a körforgás kezdődik elölről.
Nem vagyok egyedül, társaim körülöttem ólálkodnak, mégis magányosnak érzem magam. Könnyek csípik szememet, sós cseppek siklanak végig arcomon. A világ zaja alig éri el hallójáratom. Minden oly távolinak tűnik, mintha mélyen a víz alatt lenne fejem. Gyomrom kavarog, nem tudja eldönteni, magában tartsa, vagy eltávolítsa azt, mi belekerült. Kinyitom szám, beszélek, de nem érzem sajátomnak szavaim. Nyelvem is idegennek hat. Akadozik, fogaimba botlik, mintha nem találná helyét, mintha nem emlékezne, itt van, mióta csak megszülettem.
Megbillenek, egyensúlyom vesztve csúszok a földre. Nem tudom már, merre vagyok, mit keresek itt. Nem értem, miért gondoltam ezt jó ötletnek korábban. Fogalmam sincs, hogy jutok innen haza, hogy végzem el holnapra halasztott feladataim.

Tik, tak, tik, tak. A másodpercek reumás csigaként vánszorognak. Olyan érzés kerülget, mintha évekbe telne, míg a mutató egyszer körbeér. Mélyet sóhajtok, még a levegő is marja torkomat. Az alkohol keserű ízét nyelvemen érzem, a dohány csípős szaga beitta magát ruháimba. Ásítok, karjaim az ég felé emelve nyújtózkodok. A székében terpeszkedő, velem szemben ülő férfi firkant valamit füzetébe. Helyezkedek, igyekszem meglesni, vajon milyen következtetésre jutott abból, hogy fél órája szó nélkül bámuljuk egymást. Nem látok semmit, időben észreveszi, mit ügyeskedek. Csalódottan horkantok, lábaim a drága asztalra pakolom. Bakancsomról föld hullik a fára, semmisé téve a csillogó tisztaságot. Megmozdítom tappancsom, a berendezésnek veregetem, s elégedetten figyelem, ahogy újabb mocsok pattan ki cipőtalpam rései közül. Lejjebb csúszok ültömben, felemelem fejem, szemem érdeklődve villan. Két hete játszunk ezt már, kíváncsi vagyok, mennyi idő kell, hogy megunja végre.
- Semmi meséljek az érzéseimről? – megemelem szemöldököm, gúnyos mosolyra csusszannak ajkaim. Igyekszek lenézőnek, felsőbbrendűnek tűnni. Nem érdekel, ha próbálkozásom felesleges, dühös vagyok, mert itt kell lennem, mert képtelen megérteni, semmi bajom, nincs szükségem erre.
- Szeretnél beszélni róluk? – hangja nyugodt, ugyanolyan, mint az első másodpercben. Gyilkos pillantást kap jutalomként, olyat, mi eltéveszthetetlenül hordozza magában a jelentést, rühellem azt is, ha levegőt vesz.
Válaszra se méltatom, elnézek mellette, tüntetőleg folytatom a hallgatást, mit elkezdtem. Újabb percek telnek el, lassan, ráérősen forog az idő kereke tovább, míg végül fülsértő rikácsolás menti meg elkárhozni készülő lelkemet. Óra jelzi, az idő lejárt, a kezelésnek vége. Úgy pattanok fel, mintha lángolna alattam a szék. Jókedvem máris visszatér. Széles mosollyal intek a bosszantó dokinak, majd már csattan is az ajtó utánam.



Show a little less

Bernadett polgári névre hallgató, huszonéves cukrász vagyok, aki egy szép napon pszichológusként szabadul majd a világra. Nagyjából két és fél éve bújok változatos álarcok mögé, kihasználva minden bennem lappangó fantáziát. Néha utolérhetetlenül pörgök, egy percre se bírok megmaradni fenekemen, máskor ráérős, elmélkedős tempóra kapcsolok, egyszer-kétszer pedig legszívesebben takaróm alá menekülve tűnnék el az emberek szeme elől.



TEMPLATE BY BEE at CAUTION 2.0
Vissza az elejére Go down
Hyun Zin Woo
Városlakó
Életkor : 26
Hozzászólások száma : 2332

TémanyitásTéma: Re: Neile Sheman   Pént. Okt. 10 2014, 22:29

Elfogadva

Szervusz!
Lám, mily kegyetlen a sors! Nem csak veled, velem is, most hogy olvastam a soraid, szerettem volna valami hozzáillőt, szépet írni neked, ám az agyam tiltakozik és alvásért kiált minden porcikám. Tudom, hogy ez nem érdekel. Mégis leírom, így talán elnézed nekem, ha azt mondom, magával ragadó volt, megsajnálatalak, majd elmúlt az érzés, látva, hogy nincs rá szükséged. Már-már keblemre ölelnélek, hogy megértelek, de nem teszem. Nem stílusom az ilyesmi. Mindenesetre jó tudni, hogy nem csak nekem tett be a Sors vagy bármi. Jó látni, hogy máshogy is fel lehet állni.
Jól kidolgozott, szépen megfogalmazott karakterlap. Ha lenne agyam, tovább is regélnék róla szépeket, így viszont csak azt mondom, hogy: Örülök, hogy itt vagy. Remélem jól érzed majd magad. Szaladj foglalni aztán játszani! (esetleg jelentkezz a kalandba)



Nyilvántartás és avatarfoglaló
Karaktertabló
Kollégiumi házirend és beosztás
Felelős tisztségek


_________________

Vissza az elejére Go down
http://frances.hungarianforum.com
 

Neile Sheman

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» A csordaszellem alapvonás... vagy mégsem? - Neile & Lizzy

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Frances University :: Meseszereplők karakterlapjai-