// Ez a hsz a pingvintánc tiszteletére született meg, köszönöm az ihletet! XD <3 //

Egy újabb csodálatos munkát sikerült szerveznem magamnak, bár nem gazdagodom meg és nem leszek sokkal hasznosabb sem. De nem baj, legalább nem csak egész nap unatkozok, nem mondhatják, hogy totális semmirekellő vagyok.
Egy tökre szimpatikus teret kaptam ma, bár azt hiszem, ez nem teljesen nekem való feladat. Sóhajtok egyet, miközben nagyot nyelek és az emberek közé lépek a pingvin jelmezemben. Az Antarktisz élővilágáért küzdő alapítvány alkalmazottja vagyok jelenleg és adományokat kell gyűjtenem. Rosszabbnak kell lennem, mint a green peace-es vetélytársak és több embert rábeszélni, hogy adakozzon nekünk. A pingvinnel nem jártam olyan rosszul, vannak olyan jelmezek, amikben sokkal nehezebb mozogni. Mondjuk nem tudom, az élővilághoz hogy jön a jéghegy-jelmez, de szerintem azt a Titanic bábfilmből szerezték a munkaadóink.
Én jelenleg egyedül vagyok, kissé szerencsétlenkedve állok a tér közepén, páran megbámulnak, de továbbmennek. Szorongatom a szórólapjaimat, meg mindenféle kitűzőt az azonnali adományozóknak. Egy kis standot is felállítottak nem messze, hogy a potencionális adományozókat oda tudjam majd terelgetni és egyből megszabadulhassanak a pénzüktől. Erre viszont szerintem semmi esély sincs, mert csak nyújtogatom a lapokat, általában senki nem vesz el egyet sem. Nem tudom, hogyan hívjam fel magamra a figyelmet, azon kívül, hogy sikítok és/vagy nekiállok zokogni. Mondjuk a zokogó pingvin biztos meghatna pár embert és stílusos is lenne.
De helyette inkább egy új ötletem támad. Van valami, amiben nem vagyok katasztrófa, az pedig az éneklés. Összeszedem magam és egy bugyutácska gyermekdal jut eszembe elsőre. Elkezdem énekelni, eleinte kissé bátortalanul, de aztán egyre több ember néz meg, én pedig az orruk alá dugom a szórólapot. Egyre hangosabban énekelek, mozgok is közben és mosolygok mellette, szélesen. Egész jó ez a figyelem, az, hogy az emberek legalább a hülyeségem miatt elveszik a lapot és talán elgondolkoznak a segítségen. De ez nem sokáig válik be, hamar unalmas lesz és továbbmennek, én viszont felbátorodva már odamegyek hozzájuk.
- Szia, ne haragudj, de adományokat gyűjtök a déli sarkkör élővilágának. Segíts te is, hogy mindenhol boldog pingvinek lehessenek! - Vigyorgok rá, miközben neki is az orra alá tolok egy szórólapot, amin mérsékelten megrázó képek találhatók, meg persze sok szöveg az elképzelésekről és egy hatalmas adószám, hogy senki se tévessze el, véletlen sem.
- Jééé.. ismerős vagy. - Állapítom meg végül a srácról, mert mintha láttam volna már az egyetemen, bár csak az arca ismerős. Ő biztos nem találkozott még a pingvin-formámmal, biztosan meg fognak büntetni, ha most elijesztem és egészen az északi sarkig menekül előlem.

Amikor megszólítom a srácot, látszik rajta, hogy azt sem tudja, hol van. Pedig én pont olyan elveszett vagyok itt, mint szegény pingvinek, akik ott szenvednek a déli sarkon. Bizony, szegényeknek kell a segítség, egy csomó helyzetén tudnánk segíteni. Mondjuk a globális felmelegítést egy-két nagy ventillátornak nem tudnánk visszafordítani, de telepítenének halakat nekik, hogy legyen több kajájuk és a pingvinvadászokat is vissza tudnánk szorítani az adományokból. Mármint, nem én, csak az alapítvány, akinek éppen gyűjtögetek és kuncsorgok és akik miatt hülyét csinálok magadból.
- De... kérlek, szükségük van a segítségünkre! - Próbálom meggyőzni, mert még én is kiérzem az iróniát a hangjából és nem tudom komolyan venni, amit mond. Kissé leolvad a mosoly az arcomról, olyan rossz érzés, hogy az emberek így reagálnak egy lehetőségre, hogy segítsenek. De azért elveszi a papírt, olvasgatja, hátha majd attól jobb kedve lesz és rájön, hogy nem olyan rossz ez az egész dolog. Mondjuk biztos aki nem olyan érzékeny, mint én, kevésbé hatja meg őket a szomorú pingvinek gondolata, de azért...
- Sőőőt, még az állatkertben is! - Válaszoltam neki vigyorogva, miközben körbefordulok, hogy jobban meg tudjon nézni magának. Nincs időm azon gondolkozni, hol láttam már, ő biztos nem látott engem vagy csak nem emlékszik rám. A pingvinforma amúgy is becsapós lehet, szóval nem az ő hibája.
- H-hogy mi? D-de én... - Kezdek hebegni, amikor azt kéri, hogy járjam el neki a pingvintáncot és akkor adományoz. Nyelek egy nagyot és érzem, ahogy vörösödik az arcom, pillogok rá egy pár pillanatig, hátha nem gondolta komolyan. De akkor sóhajtok egyet, amikor rájövök, hogy nagyon is komoly és tényleg elvárja tőlem.
Végül csak megköszörülöm a torkom, mert énekelni is kell hozzá, hogy teljesen hiteles legyen. Elkezdem a dal refrénjét és természetesen nyomom hozzá a táncot, már amennyire emlékszem rá, totyogok meg rázom a szárnyaimat, szóval elég nagy bohócot csinálok magamból, de az emberek megint felfigyelnek rám, én pedig minél többnek próbálok szórólapot nyomi a kezébe.
- Szóval... elégedett vagy az udvari bolondoddal? - Kérdezem a sráctól végül mosolyogva, mert én most úgy érzem magam, mintha tényleg én lennék az udvari bolond. De megfizetik és ami még jobb, segíthetünk a déli sarkkör élővilágán... igen... ez a lényeg! Ezért megéri!

- Igen, ideje egy kicsit visszaadnunk nekik abból, amit elvettünk tőlük. - Mosolygok rá, próbálom meggyőzni. Bár kicsit sántít, nem pénzt vettünk el tőlük, de abban tudjuk visszafizetni az adósságunkat a természet iránt. A szüleimet is rávettem, hogy támogassák őket, meg most egyre több embert próbálok "megtéríteni", hogy egy picit kivegyék a részüket ebből a hatalmas dologból. Szerintem jó érzés lehet, hogy ők is segítettek, igenis részei voltak a dolognak, nem elhanyagolhatóak.
- Még jó, hogy nem, már tökre uncsi. Gondolj bele, ha neked minden nap ugyanazt kéne enned! - Világítok rá a problémára vigyorogva, mert ugyan nem vagyok ám pingvin és eszemben sincs zoo csemegét enni, azért tényleg tök unalmas lehet ugyanazt enni. Tök monoton, mondjuk a pingvinpocaknak biztos az jó, de így emberi gondolkodásmódban nagyon furcsa.
Látom rajta, hogy elégedetten vigyorog, mutogat a levegőben, hogy forogjak majd, én pedig érzem, hogy egyre inkább zavarban vagyok. Ha már író vagyok, már meg is írhatnám a vörös ötven árnyalatát és én lennék a Times új bestsellere vele, legalábbis ha így viselkedek benne, akkor biztosan. Bár nem tudom, miről szólna, inkább erre gondolok, mint arra, hogy mit csinálok éppen. Táncikálok és énekelek, szórólapokat osztok közben és egyre jobban élvezem az egészet, vigyorgok.
Amikor befejezem a srácra nézek, ő pedig egy ideig próbálja visszafogni a nevetést, de aztán beszélni próbál és mikor a kádból kihúzzuk a dugót, úgy tör elő belőle, de nem bánom, ártatlanul pillogva megvárom, amíg vége. Oké, hülyét csináltam magamból, de élveztem és a szegény állatkákért igenis megérte, de még mennyire!
- Köszönöm. - Mosolygok rá szélesen, amikor azt mondja, hogy jó hangom van, bár nem hiszem, hogy olyan nagyon különleges lenne, mindenki ezt mondja. Mondjuk tény, hogy ebben a dalban nem tudtam igazán megcsillogtatni a tehetségem, azért simogatja a szívecskémet, hogy még így is tetszett neki és némi elégedettséggel tölt el.
- Jó érzés másokat megmosolyogtatni és jobbá tenni a napjukat, az már csak plusz, hogy az igazi pingvineken is segíthetek vele. - Mosolygok rá töretlenül, mert nem igazán a pénzért csinálom, lehet, hogy gyakrabban vállalok majd ilyesmiket, főleg a gyerekek aranyosak, ahogy néznek, mutogatnak, vigyorognak, nevetnek rám, én pedig teljesen elolvadok tőlük, általában a szülők is és nincs szívük nem adományozni. Állatok és gyerekek, ahogy Marknak is mondtam, ők a tuti recept!
- Egy kávé...? Hú, az most... nagyon jól esne. De van egy negyed órád? Addig még itt kell bohóckodnom. - Válaszolom neki vigyorogva, mert már itt vagyok egy jó ideje, de nem mehetek el korábban szünetre, meg mondjuk mire kibújok ebből a pingvinjelmezből... na mindegy, majd kérek segítséget valakitől, de addig megvárom a válaszát csendesen, aztán megyek, hogy tovább totyogjak, kérjem az embereket, hogy segítsenek nekem, egyszer még el is kiáltom magam segítségért, felfigyelnek rám és elmagyarázom, hogy mekkora veszélyben van az Antarktisz élővilága. Nem mindenki díjazza, de van, aki csak nevet és elvesz egy-két szórólapot.
Egyre jobban szeretem ezt a munkát.

//Akkor... csapó kettő.//

Amikor elmeséli nekem, mit tervez a pingvineknek visszaadni, törlesztve az adósságát, nagyon nehezen, de megállom, hogy ne vigyorogjak az arcába, mint a vadalma. Inkább csak komolyságot erőltetve magamra, kissé megköszörülöm a torkom.
- Mindkettőt nem lehetne? - Kérlelem gyengéd hangon, pillogva, mert ugyan a jégvödörnek nem látom sok értelmét, de az is valami. Ott van jég, ó, de még mennyi, bármikor fürödhetnek benne és a pingvinek amúgy sem tudnak adakozni, ez így nem jó! De a hering biztos jó lenne, örülnének neki, eleszegetnék és jólesően, teli pocakkal... csinálhatnának pingvin dolgokat. Utána kéne néznem, mit csinálnak a pingvinek a mindennapokban.
- Panírozott pocok? Naháááát, olyat még tényleg nem ettem. - Vigyorodok el végül, hogy eltűnjön az elcsodálkozó arckifejezésem. Az emberek biztosan nem esznek pockokat. De egy pingvin...? Nem vagyok valami profi biológus, //ezen most... áh XDDD// de ha jól tudom, a pockok a földben élnek és szaladgálnak meg túrnak, meg ilyesmik... nos... az Antarktiszon nincs túl sok föld. Szóval a pingvinek természetszerűen nem ehetnek pockokat, ugye? Hát, engem sem a biológiatudásomért fognak becserélni tevére, emiatt legalább nem kell aggódnom.
- Egész reggel a tükör előtt. - Bólintok egy aprót, és próbálok komoly fejet vágni, de nem tudok, illetve nem is annyira akarok. Amúgy nem gyakoroltam, és akár kissé sértő is lehetne a feltételezés, de nem hiszem, hogy most képes lennék komoly eszmecserére, vagy csak nem vigyorogni. Egy mosolygós, boldog, vigyorgó pingvin vagyok. Pont ilyenek lesznek az igaziak is, ha eljut hozzájuk a segítség.
Aztán a srác azt mondja, segít, megmutatja, hogy kell ezt csinálni. Először azt hiszem, csak viccel, de nem, komolyan elveszi a szórólapokat a kezemből és már megy is, hogy elpasszolja őket. Amikor elkiáltja magát, hogy ingyen sööör, belőlem kitör a nevetés és azt sem tudom, mit mondhatnék. Ez a srác nem normális, de működik, tényleg hamar elpasszolja az összes lapot, és jön is vissza hozzám.
- Nincs... ez... király voltál! - Lelkesedek végül, amikor sikerül végül is megfogalmazni, mennyire jónak tartom azt, amit csinált. Bár nem a pingvinekért csinálta. Átverte az embereket. És nem kéne ennyire örülnöm neki, de durván jó volt. 1-0 a pingvinek javára!
- Mehetünk kávézni! Csak várj, először lehámozom magamról ezt. - Mosolyodok el, majd visszamegyek a pulthoz, ahol az adományokat lehet leadni, az összes szórólapot elpasszoltam, aláírom a lapot arról, hogy ma dolgoztam és leadom a csodálatos kis névjegykártyám meg a csodás pingvin jelmezből is kihámozom magam és máris sokkal inkább emberi formám van.
Visszafelé pedig azon gondolkodom, tényleg, hol láttam már ezt a srácot... valahol biztosan. Hmm... jó kérdés.

- Nem, de... - Próbálkoznék, de túlságosan komolyan adja elő, mennyire nem lehet a kettőt egyszerre, és hogy mennyire sajnálja. El kell nevetnem magam, úgy vigyorgok rá, mintha éppen a legjobb fogkrémet szeretném eladni neki a világon. Be kell ismernem, hogy imádom a humorát, meg azt, hogy milyen természetességgel kezeli ezt az egészet. Mármint, mintha ezt csinálná minden nap, mint egy gyakorlott humorista, olyan, mintha ez az unalmas rutinfeladatokhoz tartozna. Azt hiszem ezt hívják... iszonyatosan menőnek. Hajj, már most rajongok, mintha a srác egy fiúbanda lenne egy személyben. Ez veszééélyes.
- A pockász pocakokra vadászik...? - Kérdezem, miközben lepillantok és ártatlanul megdörzsölgetem a sajátomat. De aztán felpörögnek az események, a srác (akit nem nevezünk nevén) kikapja a szórólapokat a kezemből és pillanatok alatt szétosztogatja. Én pedig nem tudok mást, csak ámulni-bámulni, mert ilyen technikára még sosem gondoltam volna. Talán még el is olvassák az emberek a sör szó után kutatva!
Aztán igazán komolyan kezdene bele a világmegváltó beszédébe, mennyire jó érzés a pingvineket segíteni, amikor azonban elröhögi magát, akkor én sem bírom tovább érdeklődve figyelni, én is nevetek kicsit. Imádok nevetni, mindig felold, feldob és jobban önmagam lehetek általa.
- Ha? Persze! - Válaszolok neki nevetve, amikor ilyen könnyed vagyok, imádok a fotókon idióta fejjel pózolni, de most épp elég lesz a jelmezem mellé a vigyorom is, hogy elérjük a megfelelő hatást. Így meg is várom, amíg a srác megosztja velem a selfie készítés csodálatos élményét, addig nagyon szépen vigyorgok, utána meg még szebben.
- Ha a Broadway-en adom elő a számomat, ez még sokat fog érni, szóval őrizd meg! - Bököm kicsit oldalba vigyorogva, de aztán megyek, mert kezdek megsülni ebben a jelmezben, meg kicsit kényelmetlen is. Szóval elszaladok, hogy leadjam, a többi cuccommal együtt és mosolyogva siessek, csaknem ugrándozzak vissza a sráchoz.
- Ó, hát ha itt lenne a gitárom, nagyon szívesen szórakoztatnálak. - Válaszolom neki vigyorogva, és közben gondolkozom, mivel tehetnék eleget a szép kérésnek, kérlelő tekintetnek, mert pillanatok alatt megolvasztja a szívecskémet. Gyorsan elkapom a karját, hogy magammal húzzam egy szimpatikus kávézóba, majd odamegyek a pulthoz, kérek egy fincsi, fahéjas kávékülönlegességet, meg persze egy papírpoharat. Szegény srác, úgy néz rám, mintha ufó lennék, én pedig csak az arcába vigyorgok, amikor megköszönöm.
- Szóóóval... figyelj! - Mondom, miközben lecsüccsenek egy szimpatikus asztalhoz, persze megvárom őt is, aztán jön a pohár. Magam elé rakom lefordítva, igen, biztosan tudjátok már, mire készülök. Anna Kendrick Cup song-ját kezdem el, de először csak tapsolok meg kocogtatom a poharat. Csak aztán kezdek el neki énekelni is, de látszik, hogy nagyon élvezem. A legtöbben ismerik már ezt a dolgot, elég népszerű volt, de most hangszer vagy zene híján csak ezt tudom énekelni úgy, hogy ne tűnjön gyerekdalnak. Bár talán valami kevésbé komolyat várt, most olyan jó ezt énekelni.

- Azta, ez úgy hangzik, mint valami horrorfilm alapötlete... - Nézek rá nagy, elkerekedett szemekkel, mert elképzelve tényleg nagyon durván néz ki. Mondjuk nem valami unalmas, lerágott klisé lenne, már látom is magam előtt a Pockász lecsap! címet, ahogy a sötétből kivillan a plakáton egy pocak. Valószínűleg egész Hollywoodot megrázná, de pont ez lenne benne a jó, nem? Hm... micsoda érdekes ötlet... Cassie odáig meg vissza lenne érte!
- Helyes, mindjárt jövök, te meg addig, tudod... dülöngélve totyogjál... körbe-körbe forogjál! - Mutatok az ujjammal egy kört, nevetgélek még egy sort, hogy mennyire elmélyülten nézi a selfie-t, és küldi is valakinek egyből, meg a telefonját piszkálja, én pedig elrepülök átöltözni és leadni a cuccaimat... mondjuk a pingvinek azt hiszem éppen nem tudnak repülni, de nem vagyok benne biztos.
- Igen, már elég régóta. Nem olyan nehéz, mint hinnéd! Megtaníthatlak, ha szeretnéd. - Mosolygok rá kedvesen, bár nem vagyok profi oktató, az alapokat könnyedén meg tudom neki tanítani. Aztán ha nem akar rám szorulni, az interneten nagyon sok tanító videó meg minden van, amiből egyedül is fejlődhet.
- Hát... olyasmi. Igen, olyasmi. - Nevetgélek kicsit, mert ez a megnevezés furcsa, de ha jobban belegondolok, tényleg az vagyok. Bonyolult, mint egy hülye labirintus, amiben még én is gyakran elveszek, bolyongok, eltévedek, de... ettől szép az élet, nem?
A kérdésére, miszerint ki elől menekülünk, nem is válaszolok semmit, majd meglátja, miért annyira sietős a dolog. Mert jött az ihlet, mivel fogom szórakoztatni őt, és szeretem, amikor ez nem veszik el, szeretem ilyenkor a pillanat hevében megcsinálni a dolgokat. És szerzek is kávét, meg poharat, bár hülyének néznek, nem érdekel, talán az vagyok. Hamar le is ültetem a srácot, de nem válaszolok még mindig a kérdésére. Csak egy "majd meglátod" kacsintást intézek felé, ahogy leülök és amikor elkezdtem, látom az arcán, hogy leesik neki, már mindent ért. Látszik, hogy élvezi, elkapja a zene őt is, mert csettintget, lábdobol, segít abban, hogy még inkább zenének tűnjön és ennek nagyon-nagyon örülök.
- Örülök, hogy tetszett! - Mosolygok rá szélesen, mert látom, lelkes tőle és amennyire lelkes ettől, annyira nem érdekli, mások miért néznek ránk ilyen furán. Ő az én emberem! Bizony, de még mennyire, főleg, mert én nagyon jól éreztem magam és ez számít nekem is.
- Azért annyira nem, ne túlozz. - Nevetgélek, mert biztosan nem találkozott még igazán tehetséges emberrel, én csak élvezem amit csinálok, ezért hangzik jónak. De sosem tanultam komolyabban énekelni, csak úgy... hobbiként csinálom. Főleg azért, hogy a sráchoz hasonlóan másoknak egy kis örömet okozzak és mosolyt csaljak az arcukra, ez a legjobb benne.
- Igazából... tényleg a Francesre járok, én próbáltam elmondani, hogy szerintem már láttalak, de nem figyeltél rám. Én pedig a jelmezem nélkül kevésbé vagyok feltűnő. - Mosolygok rá szélesen, de aztán inkább visszaterelem a gondolataimat ahhoz, amit eredetileg mondani akartam. - De... én nem hiszem, hogy ez olyan jó ötlet, nem vagyok olyan érdekes ember. - Állapítom meg mosolyogva, mert tényleg nem hiszem, hogy lenne bárki, aki szívesen olvasna rólam, mármint... rólam. Hahó, én csak Demetria vagyok, egy kis gólya, semmi extra nincs bennem. Na jó, a bátyám, ő biztosan szívesen olvasná, de neki testvéri kötelessége.
- Amúgy Demetria Smith vagyok, örülök a találkozásnak. - Kuncogok kicsit, mert hm, azt hiszem éppen ideje lesz bemutatkozni neki.