Tulajdonképp annyi mindennel kellett foglalkoznom, hogy el is felejtettem, hogy Seb számát hova írtam fel, mert a telefonomban nem volt benne. Volt egy hét mire eljutottam odáig, hogy fel tudjam hívni, de csak azért is, mert... mikor voltam már ott? Egy hónapja, bizonyára ha nem keresett, akkor el lettem könyvelve, el lettem terelve a süllyesztőbe, úgyhogy nem akartam felhívni... először. Aztán másodjára már nagyon, utána megint egyáltalán nem. Csapongtam e két lehetőség között, majd véletlen sikerült felhívni... ez is csak azért tűnt fel, mert elég hamar felkaphatták a telefont, hogy ne halljam a kicsöngést sem, már csak azt, hogy valaki beszél hozzám.
Meglepődtem? Igen, de a vonal másik végén is meglepett hangot hallottam. Rögtönzés gyanánt, mintha mi sem történt volna... zseniálisnak ugyan nem mondható alakítás volt, de mivel belement valószínűleg annyira nem lehetett rossz sem. A múzeum jutott először eszembe, valamikor réges-régen erről beszélgettünk, hogy milyen jó lenne elmenni, kicsit kulturálódunk.
Már korábban megérkezem, most nem célom, hogy elkéssek, egyszer már eljátszottam, aztán eltűntem. Nem hiszem, hogy jó néven venné, ha hirtelen késnék akár csak tíz percet is. Főleg, ha már belement. Szürkés-kékes árnyalatú maxi ruha van rajtam, combnál felsliccelve, de nem kihívó, pont megfelelő az alkalomhoz. Hajam kiengedve, enyhe smink az arcon csupán. Elmosolyodom, mikor közeledni látom, és a fejemben elkezd zubogni, hogy vajon... miként köszönjek neki? Két puszi? Egy ölelés vagy épp csak egy intés, hogy hello-szia? Ez majd eldől, rábízom, alkalmazkodom.
Nagy levegőt veszek, már mindjárt itt van, vajon miért szökött fel a pulzusom egyik pillanatról a másikra? Újabb mély levegőt kell vennem, hogy kicsit megnyugodjak. A tény, hogy Seb még mindig őrjítően szexis... sajnos tényleg igaz.

-Szia... -Dünnyögöm negédes kis mosollyal és mikor ilyen közel kerül egy kissé kipirulok tőle, és a csóktól is. Bár csak az arcomra kaptam, érzem, hogy a pulzusom kevésbé szeretne lentebb menni már. Melegem is lesz, legszívesebben legyezgetném magam, de az túl feltűnő lenne.
-Téged? Ugyan... -Felelem még félszegen, somolygok, és egy kissé a nyakába fúrom az arcom, ahogy a derekamnál fogva odahúz egy kissé. De lehet nem is húzott, csak én akartam, hogy húzzon és magamtól dőltem hozzá közelebb. Mosolyogva húzódom el tőle, megigazítom a hajam, bár ez csak egy kósza mozdulat, miközben a fülem mögé tűröm.
-Köszönöm, bár... -Széttárom egy kicsit a kezem. -Hű! Nagyon... jól nézel ki. -Apró bókolás, ami most valahogy annyira bénának tűnik, hogy inkább az ajkamba harapok és figyelmen kívül hagyom, hogy mit is mondtam. Befelé terelődnek lépteink, nem is baj, ha megindulunk, máskülönben egész nap itt álldogálnánk és lányos zavaromon mosolyognánk.
-Ahm, igazából bolondok háza van. A suliban is, melóban is, otthon is akadnak fennforgások. -Magyarázom, bár igyekszem nem panaszkodásként előadni. Mostanában annyi minden történt, és leginkább negatív nem pedig pozitív vonalon, nem szívesen gondolok rá vissza, de a munkába nagyon könnyű volt beletemetkezni.
-Aztán nagyon hamar eltelt egy hónap, és mire észbe kaptam, már úgy gondoltam pofátlanság lenne felhívni téged... -Aztán mégis megtörtént, úgyhogy tegye ahova szeretné. Somolygok továbbra is, kellemes jelenség lehetünk, ha már a jegyes kisasszony is mosolyog ránk.
-De remélem nem gond. -Az, hogy melyikre értettem, nem lett kifejtve. Vajon gond-e, hogy felhívtam, vagy eddig nem tettem. Talán majd válaszol rá a saját értelmezésében. Mikor már beérünk a kiállításra, halkabbra fogom a beszédem, és inkább közelebb hajolok Sebhez, nem tartozik senkire, hogy mi miről is beszélgetünk, és le sem tagadhatom, hogy vágyom arra, hogy közelebb legyek. Kicsit kíváncsiskodva pillogok rá, vajon történt valami nagy változás az ő életében? Miként lehetne ezt megtudakolni anélkül, hogy ne jöjjön ki bután a kérdezősködés, vagy épp érdektelennek, ha visszakérdezek.
-Nálad minden rendben? Sikerült valami új dologba belekezdeni, vagy a rádiózás és magánórákon kívül csak én voltam a szórakozásod? -Zavarba lennék? Igen, ezt le sem tudnám tagadni, ilyenkor mindig hülyeségeket beszélek. Apró nevetéssel próbálom leplezni, mintha ki se mondtam volna... lehet csak félrehallotta... lehet, hogy jobb lenne, ha ezt gondolná. Igen, jobb lenne...

Igen, ezután a kis nevetés után már biztos, hogy nem is húzott, hanem én mentem magamtól. Nem tudok uralkodni magamon... hogy nekem mindig bújnom kéne hozzá, ezt a késztetést le kéne egy kicsit redukálni, mert ez nem normális. Vagy lehet, hogy az... A szám körbeöleli a fejem, és ha nem lennének füleim, tényleg így lenne. Most csak szimplán vigyorgok, és az összes fogam meg lehetne számolni.
-Abszolút. Nagyon ízléses, és, ahogy már mondtam, jól nézel ki. -Többször nem kéne elmondanom, mert a végén még csak ezt fogom mondogatni egész délután. Mindenre ez lesz a válaszom.
-Persze! -Rálegyintek, nem szeretnék neki erről panaszkodni, a végén még sarkon fordul. Még mielőtt tényleg örülne, hogy eljöttünk a kiállításra. -Vagy legalábbis biztos jobb lesz. -Könnyedén elmosolyodom újfent, azért látszik rajtam, hogy még én se gondolom ezt teljesen komolyan. -A suli az már utolsó év, az első félév valószínűleg nagyon könnyen fog menni, a második és egyben utolsó, az lesz keményebb menet, de szerencsére a melós anyagokból tudok átvenni a sulihoz is dolgokat. -Lekopognám ha tudnám, hogy most azért elég jól jönnek ki ezek a dolgok, de nem akarom elkiabálni. Amíg van munka, addig minden remek. Ahogy tovább gördül a beszélgetésünk, még mindig csak mosolygok. Jól hallottam? Ne hanyagoljam többet? Erre azért nagyokat pillogok, milyen kis édes... mindjárt ideolvadok a padlóra.
-Szóval ne merészeljelek hanyagolni? -Mondom elgondolkodva és most véletlen se pillantok rá, csak lesem a falon lévő elő kiállítás darabjait. A kortárs művészek alkotásaival melegítik be az érdeklődőt a művész nagy kiállítására. Igazából ettől az egy mondattól már ugrálnék otthon, feltéve ha telefonon mondta volna... de nem, úgyhogy most vissza kell fognom magam.
-Na jó, néha majd dobok egy üzit... talán. -Oldalra lesek, de ha pont engem figyel, el is kapom a tekintetemet. -Tudtad, hogy Richard Avedon volt az első fotós, akinek a munkásságát elismerték annyira, hogy a New York Times saját maga vallotta, hogy az ő képei által találta meg Amerika a saját stílusát? -Kezdem magyarázni a kiállítás fő alkotójának az elő-előtörténetét. Vagy legalábbis olyasmit mondani, ami nem volt benne a falfüggelékben leírtakban. -Nem mellesleg fotózta Marilyn Monroe-t is... -Valamiről muszáj beszélnem, hogy ne kezdjek megint fura mondandókba, ami kettőnkkel kapcsolatos. Az nagyon furcsa lenne. Illetve nem annyira, de azért jobb, ha nem úgy viselkedem, mintha mi sem történt volna. Bár... de úgy kéne, mert tényleg nem történt semmi.
-Nem mondom, biztos nagyon imponálna ha miattam bekattannál, de inkább tényleg ne. -Felelem kedvesen és elhallgatok, figyelek arra, amiről beszél. Bólogatok is, és jó ötletnek tartom, hogy esetleg máshol is megpróbálkozzon a tanítással, de... akkor nem lenne még ennyi ideje sem. Már nem is tetszik annyira. -Nem, dehogy. -Megrázom a fejem. A családi dolgokra én sem kérdezek rá, ahogy ő se tette, pedig érdekelne, hogy mi lehet az. Nem azért, hogy áskálódjak az életében, csak érdekel annyira... mint férfi, hogy akár erről is beszélhessünk. De amíg én nem nyílik meg ebben a témában, addig tőle sem várhatom el.
-Óó! -Nevetem el magam, és automatikusan támasztom a csípőm az övének, ahogy átkarol. -Szóval, könnyebb lenne. De abba belegondoltál, ha mondjuk ez a kiegészítés lenne, akkor még ennyi lehetséges délutánunk se akadna, akkor hogy viseljem a szívemen a sorsod? -Kérdem incselkedve, és egy kósza pillanatig elidőzöm arcvonásain.
-De majd mindent megteszek annak érdekében, hogy neked könnyű legyen.

Kicsit lehet, hogy túlaggódom a helyzetemet, de ez a kis bátorítás nagyon jól esik. Ha csak kis dózisba kapom, akkor is. Felnevetek a hirtelen válaszon. Igazából akkor se hanyagolnám, ha ő akarna eltűnni. Persze feltűnne, hogy ha eltűnne, de ha már ennyire örülünk egymásnak, csak nem esik meg ez a buta helyzet. Úgy teszek, mintha lekötne a fotó, amit látok, de igazából már megnéztem máskor. Nem is egyszer.
-Hát... ez egy kicsit összetett dolog lenne. -Mármint, hogy biztosra menjen. Igazából egyszerű, mondjuk ma aludjon nálam, és akkor már biztos. De ezt nem fogom felhozni, kicsit korai lenne.
-De nem jársz rossz úton. -Jegyzem meg és belekezdek az Avedon monológba. Amit kisebb szünetekkel szakítok meg és közben sétálunk a főkiállítás termébe. A kérdése elgondolkoztat, igazából ennek nem tudom a pontos okát, biztos volt... némán hallgatok, gondolkodom, és persze elég egyértelmű, hogy miért írtak erről a Times-ban.
-Tulajdonképp azelőtt, az első Avedon fotók előtt, nem közöltek divattal kapcsolatos képeket sehol. Azelőtt mindenki saját maga alakította a saját divatját, de Avedon után lett példa. A képek, mindenki olyan akart lenni, és olyan ruhákat akart, ami a modelleken volt. Erre érthették. -Utána már valószínűleg mindenki figyelte a következő fotókat és abból inspirálódott, vagy épp öltözködött. Ez mind-mind fontos szempont, így alakult ki Amerika tényleges stílusa. Valaki megteremtette és azt elkezdték követni.
-A műfordítás és a retusálás nagyon jól megfér egy légtérben, gondoltad volna? -Ő az egyik én a másik sarokba csinálnám a dolgom. Már ha esetleg pont ott aludnék, vagy ő nálam. De miért szaladok már megint ilyen előre?! Csak somolygok tovább, nem húzódom el tőle, így sétálunk tovább, egymásba karolva, halkan beszélgetve, néha nevetve.
-Egy baj van csak azzal, ha előre dolgozol... hogy utána a szabadnapodon mocsok fáradt lennél. -Mert minden energiája arra menne el, hogy tartsa a ritmust, tempót, aztán használhatatlan lenne. Persze mindenképp megoldanám én is, hogy találkozzunk, de ki tudja, lehet, nem is menne elsőre. Oké, akkor próbálkozni kell tovább, de... mi arra a biztosíték, hogy én próbálkozom, ő meg nem unja meg és keres valaki mást, akivel ugyan így elvan?
-Lássuk csak. Akkor mit is szeretnél? -Állok meg egy pillanatra és félmosolyra húzom a szám. Tisztázzuk, hogy miről van most szó, mert lehet, amit én elképzelek, és amit ő... az két teljesen különböző dolog. Aztán ne akkor koppanjon egyikünk sem, amikor helyben vagyunk. Nem kell mindennek ennyire spontánnak lennie... néha kellenek azok a határok, elképzelések.
Az a pillanat, már épp csuknám le a szemeim, mikor érzem, hogy már el is húzódott. Újra egy kissé elpirulok, de nem csinálok ebből problémát, nem kell semmit sem elsietni, de most már égetően érzem, hogy jó lenne érezni az ajkait.
-Unalmas? Nem, nem, nem... Mármint láttam már, csak most társasággal jöttem, akkor az úgy más. Bár, inkább neked ne legyen unalmas. Érdekel amúgy, vagy mindegy volt, hogy hova jövünk? -Kérdem kedvesen, és ha úgy van, akkor tovább is indulunk nézelődni.

Nem bízhatja el magát, hogy már akkor biztos volt, amikor kimondtam. Valamit ki kell találni, hogy tenni kelljen érte. Túl egyszerűen menne ha csak tudná, hogy az a talán, igazából biztos az első pillanattól kezdve.
-Akkoriban még jó volt. Most már elment a kedvtelés, meg nagyzolás irányába. -Megvonom a vállam, nekem fontos a divat, a fotózások legtöbbje erre épül, és csak azután van mondanivalója, de azt is Gucciban teszi vagy Vera Wangban. De nem vagyok divat őrült, mint Carrie Bradshaw...
-Én meg öt centiről nézem a monitort, kinyújtom a nyelvem és ha lecsúszik a szemüveg akkor nem feltolom, hanem megemelem a fejem, hátha hátracsúszik. -Szóval izgek-mozgok ha dolgozom, mindig a sarkamra ülök, aztán elzsibbad és megcserélem, vagy épp mind a kettőt magam alá húzom. Felveszem a kardigánt vagy épp leveszem, kimegyek egy bögre vízért vagy jövök-megyek a szobában lazítás gyanánt, mert már jojózik a szemem. De ha egyszer úgy is lesz egy ilyen nap... fel fog neki tűnni.
-Szóval nem hiszem, hogy zavarna. -Néma csendben nem is mindig jó csinálni, kell valami zaj. Alapnak meg jó lesz egy kis motyogás.
Hümmögök és bólogatok miközben még mindig a munkáról van szó. Persze nem zavar, én is nagyon sokat tudnék róla beszélni, főleg, hogy most is egy olyan kiállításra jöttünk el, ami az én asztalomra tehető.
-Jól van. -Elmosolyodom. -Ha úgy érzed, hogy menni fog, akkor menni fog. -Nem nekem kell megállapítani, hogy nem fogja bírni. Meg egyébként is, ki vagyok én ahhoz, hogy megítéljem ezt az egészet az ő nézetéből, ha egyszer nem is járunk, még csak egy cipőben sem.
-Nem lényeg... -Mondom egy kis késlekedés után, majd egyszer visszatérünk erre a kérdésre. Megfogom a kezét és húzom tovább a teremben. Igazából nem is kell húzni, csak jelzem, hogy haladjunk is. A baj csak az, ha belemegyek a kis macska-egér játékba, akkor ideje korán kéne távozni innen, márpedig még a kiállítás fele hátra van.
-Persze! Ez olyan meglepő? -Furán nézek rá, hogy vajon miért olyan nagy szám, ha egyedül is eljövök egy-egy kiállításra. Szerintem teljesen rendben van. Olyankor van időm mindent elolvasni, esetleg több ideig nézni, elemezni. Ha már sokadmagammal jövök, akkor ha nekik nem tetszik haladni kell. Ha már ketten vagyunk, az is lutri, vajon mennyire élvezi és nekem mennyi időm van arra, hogy kiélvezzem. Egyedül ezért is jobb.
Nagy szemekkel nézem az egyik fotót, el is kezdek mesélni róla, hogy milyen körülmények között készült, és vajon mit akarhatott kifejezni vele az alkotó. Persze ezek csak találgatások, mert amíg élt, senki sem kérdezte tőle, bár lehet, hogy nem is lenne különösebb magyarázat hozzá. Csupán annyi, hogy "tetszett és elkészítettem".
-Áhá! -Széles mosolyra húzom a szám. Ez mindent megmagyaráz. Tehát velem jó kiállításra jönni, menni. Ahogy haladunk úgy mesélek egy-egy újabb fotó kapcsán, úgy látom érdekli és tetszik is neki, amiről beszélek.
-Hű, hát... lássuk. -Ezen azért elgondolkodom, hogy vajon melyik fotós képe volt az, ami miatt elkezdtem fotózni. Lehet nincs is ilyen, mert magamtól jött!? -Igazából apukám fotós... ebben a közegben nőttem fel, nincs úgy előttem ilyen példa, hogy azért kezdtem el fotózni, mert láttam ennek meg annak a munkáit. Jó, talán tényleg az, hogy apuka alkotásai mindig előttem voltak és egyszerűen zseniális, az összes zseniális. -Valószínűleg ő volt ekkora hatással rám. Könnyű úgy felnőni valamilyen szakmába, ha van, aki űzze és tanítsa is, ha látja, hogy van hozzá affinitása a gyereknek. Nem beszélve arról, hogy apci meg modell volt valaha. -Szóval valamilyen szinten egyértelmű volt, hogy fotózni fogok, nem pedig asztalos lesz belőlem. -Bár ha abból indulunk ki, lehetnék modell, vagy ruhatervező... színésznő. Nem rendeltetésszerű, hogy akkor ha apa fotózik, a gyerek is fog. -De a lényeg, hogy sokat voltam láb alatt, amikor dolgozott, egy idő után pedig elkezdte magyarázni, hogy mit és hogyan kell, aztán jött a szerelem, az első gép és az első fotók, amiket én készítettem már. Nem is voltak olyan borzalmasak... -Talán kilenc éves lehettem? Nem is tudom, meg kéne keresni majd ezeket a fotókat, egy kis nosztalgia karácsonykor?

-Jó, ezek már design termékek inkább, mint viselésre alkalmas ruhák. -Az ember kirakja a szekrénybe, vagy a gardrób azon részébe, ahol jól megcsodálható, és boldog, hogy van egy ilyen darabja. Tehát semmi haszna, de sokan megveszi, hogy elmondhassák, nekik van belőle már egy. Ha nem több. Az emberek furák.
-Ahj! -Elnevetem magam. Most, hogy elmondtam, miféle a munkamorálom kinézete, igazán nem szeretném, hogy úgy lásson is. Se smink, se szép ruha, csak a mackónadrág egy bő pólóval és a hajam is fel van kötve egy amolyan könyvtáros néni kontyba, hogy ne zavarjon semmiben. Mert képes vagyok azzal elszöszölni, hogy tekergetem az ujjamon egyik-másik hosszabb tincsemet.
-Annyira azért nem jó, szóval majd... normálisabban csinálom. -Főleg, ha én vagyok nála nem pedig fordítva. Nem fogok abban a ruhában sertepertélni nála, amit reggelente van, hogy leiszok kávéval, vagy épp lekváros lesz, mert sikerült a kés hegyéről telecsepegtetni a nadrágom. Ha otthon vagyok, nem mindig figyelek oda ilyenekre, van, hogy csak nap végén tűnik fel a folt. Akkor meg már amúgy is mindegy lesz, és magamon hagyom.
-Kitartó lennél? Még nem is mutatkozott meg... igazán. -Mivel ő sem kereste az elmúlt hetekben, szóval, lesz mit bizonyítania, hogy mennyire kitartó lenne. Meglátjuk, lehet megint el kéne tűnni egy kicsit, hátha akkor majd keresne. Jó, ezen felesleges lovagolnom, mindketten kicsit elszúrtuk. De most itt vagyunk, majd eldől, hogy mi lesz belőle, de már kíváncsian várom a következő alkalmat. Vajon akkor mit fogunk csinálni? Hm.
Persze nem írom le, ahogy kérte, elhiszem, hogy tenni akar, és meg is adom neki erre a lehetőséget.
-Most már nem feltétlen kell egyedül menned... -Hintem el apró mosollyal, és mintha nem lenne ennek akkora jelentősége, tovább sétálunk a kiállításon. Megosztjuk egymással, amit tudunk, és jó hallgatni, hogy ő sem kukán bólogat mellettem. Végre valakivel, ha csak egy keveset is, de kellemesen el tudok beszélgetni egy-egy fotóról, akár majd festményekről is. Hm... ez tetszik.
-Minden bizonnyal. -Értek vele egyet. De nem tudnám felismerni, hogy melyik volt az a kép, akkor sem, ha az orrom alá dugják. Nevetni kezdek, és adok egy kósza puszit az arcára. -Biztos elképzelted, ahogy rövid farmerben, ilyen kantáros fazonban, kibontott hajjal, kissé forgácsos, koszos mivoltomban épp... csiszolom az egyik asztal szélét... -Talán eddig nem is képzelte el, de majd most. Nincs vissza út, belementem már megint ebbe a macska-egér játékba, amit a múltkor is űztünk. Meg az előtt is.
-Elkapatva?! -Tettetett éllel a hangomban, kicsit felháborodottan kérdem meg. Nem is voltam elkapatva. -Na jó, ha belegondolok tényleg. -Igaza van, jól rátapintott, de ez csak azért lehet, mert két apukám volt és mindent meg akartak nekem adni. De a lényeg, hogy tényleg el voltam kényeztetve... hercegnő voltam. Meg vagyok is.
-Amikor én még kölyök voltam, filmes géppel nyomták a nagyok. Aztán a váltásnál kaptam először a kezembe a saját gépét is. Onnantól kezdve nem volt megállás. -Mosolyogva jegyzem meg, és bár nem vagyok kérdezősködős típus, most még is fura lenne arról faggatni, hogy miért pont a fordítás. Meg erről talán már beszéltünk is.
Elhívnám apu kiállítására, de az nagyon-nagyon korai lenne és valószínűleg még félre is értené. Amit abszolút nem szeretnék.
-Mit szólnál ahhoz, ha elmennénk egy kései estebédre is? -Lassan vége a megnéznivalónak, de megint nincs kedvem hazamenni. Ilyen ez, ha az ember lánya jól érzi magát valaki társaságában.

-De az annyira gáz! -Legalábbis, ha már így utána gondoltam, nem annyira jó ötlet, hogy slamposan lásson. Eddig mindig kivágtam magam csinosba, még csak szemüvegben sem láthatott, pedig sűrűn hordom. A nagy felháborodós és nevetős résznél odabújok.
-Jó, igazad van, valóban többet tettél, mint egyesek. -Be kell vallanom, még nem kaptam senkitől sem vacsorát, másnap meg reggelit, sem ennyi kedvességet. Kivéve apáékat. Tőlük azért elég sokszor jött ágyba a reggelim, és jó estéket töltöttünk együtt, meg jártunk külföldön. Jó kis évek voltak...
-De ne bízd el magad. Most már nem lesz olyan egyszerű. -A fenéket nem, elég rám mosolyognia és már alélok is. Most is, már bújok, ölelkezünk, mi jöhet még?! Magávalragadó, ahogy figyel rám és amilyen intelligens, nem sokak szólnak hozzá a fotóművészethez, még akkor sem, ha értenek hozzá. Jobb lesz, ha egy kicsit visszafogom a csöpögést, a végén még nyáltengerbe fulladok.
-Én csak egy fehér trikót gondoltam, az ing lehet, hogy túl sokat takarna... a bakancs meg, persze, egyértelmű, nem is mennék mezítláb. Most gondolj bele... -Igen, már megtette. Biztos, hát pasiból van! Az újabb bújásba belelúdbőrözik a karom is, de átadom magam ennek a kellemes érzésnek. Annyira jó érzés, ahogy közelről hallom a nevetését, a lélegzetvételét. Megnyugtat. Hallgatni kezdem, amit a családi fotókról mesél, nekünk sose volt ezzel bajunk, ha csak nem azt nézzük, hogy nincs anyuka.
-Henry? -Nem, ezt a nevet még nem hallottam. Talán a bátyja? Öccse? Nyilván nem az apukája, mert akkor azt mondta volna. Lehet csak egy nagyon jó barátja, gyerekkori barátja. De úgy is elmondja, hogy ki fia-borja. Persze az mindent visz, ahogy meséli. Felcsúszott magasabb hangon, nagyon artikulálva, és beleélve. Ez nagyon durva! Nevetek rajta, igyekszem visszafogni magam, mert mégis csak múzeumban vagyunk, vagy mi.
-Rólam több kartonnyi fénykép készült szerintem. Még én se néztem végig az összeset... -Csak amit valamilyen úton-módon megtaláltam és eltettem végül. Persze van egy csomó a falra feltéve, meg ilyesmi, mert miért ne mutogassanak mindenkinek, aki odatéved hozzánk?
-Ahm, igazából egy talponálló hot-dogos is megteszi, de lepj meg! Spontán kreativitás teszt! -Nem, igazából nem az, de vicces kimondani.

Még csak nem is látott, de állítja, hogy csak édes lehet. Nyűgök egy sort, de közben mosolygok és ide-oda ingatom a fejem. Most már tényleg nem lehet visszaszívni. Elviselem, ami azzal a kijelentésemmel járt. Nem tehetek róla, néha előbb mondok ki mindent, mint, hogy átgondolnám.
Egy dolog, hogy valakivel úgy terveztem, hogy pár alkalommal együtt töltjük az estét, de ha valami többet szeretne, azért tenni kell. Nem fogom olyan egyszerűen adni magam.
-Ahh, szóval azt mondod, hogy bonyolult lennék? -Mindjárt meg is köszönöm, amiért ezt mondta. Mert a bonyolult nők a vonzó nők. Az egyszerűek meg a könnyen megkaphatóak. Persze sokan szeretik ezt a típust.
-Talán nem számít? -Felhúzom a vállam az államhoz, és kicsit megbújva fordulok felé. Somolygás közben kivillantom a lábam, de csak véletlen, heccelve ezzel az amúgy is felspannolt gondolatait. De ha azon múlna, egy ingben is sertepertélne, ha az tetszene neki.
Továbbra is kérdőn nézek rá a név említésén, de nem bután, mert hát azért meg tudtam fejteni, hogy nem egy vadidegenről lesz szó.
-Áá, vagy úgy! Akkor egyetemre jár még? -Érdeklődöm a családja felől, meg ha már egyidős velem, akkor lehet, hogy még tanul. De megmosolygom, hogy "kis öcsinek" titulálta, miközben velem egykorú. Elgondolkodom egy pillanatra azon, hogy vajon tudja, hogy mennyi idős vagyok? Mondtam volna neki? Nem is lényeg, igazából nem csinálok abból problémát, hogy elmondtam-e.
-Igazából... -Itt egy kicsit meghúzom a számat, és lassan kiérünk a teremből is. -...nekem apukám van. -Kezdek bele, bár még nem tudom, hogy ő miként kezelné, mert egy dolog, hogy én így nőttem fel, és ez a természetes, amiről persze tudom, hogy nem az... de nincs előttem anyakép, aki teleplakátolná a házat a gyerek képeivel.
-De abból mindjárt kettő. -Nem szégyellem, büszke vagyok rájuk, hogy az én apukáim, mert szebb és jobb gyerekkorom nem is lehetett volna. A talponállóra csak mosolygok, ha tud egy jó helyet, akkor menjünk oda. Remélem közel van, mert egyébként éhes vagyok. Mindig éhes vagyok...
-Szerintem szuper lesz. Ráadásul nem kell egyből tisztítóba vinni a ruhám. -Bár belegondolva, máshol is le tudnám enni, nem kéne ahhoz hotdognak lennie, amit eszünk.

Még szerencse, hogy sokféle vélemény és elképzelés létezik a világban. Ha valaki bonyolult, akkor az lehet pozitív és negatív példa is. Mindenki amire asszociál ezzel kapcsolatban. Én szeretek bonyolult, vagy épp érdekes lenni, ahogy Seb mondja.
-Na ugye! -Kuncogok a vállam fölött és tovább incselkedek. De ez is csak addig tart, amíg nem evezünk komolyabb témákra, mint a család. Akkor nem fogok láb villantani neki, az milyen pofátlanság már. Mondjuk elképzeltem egy újabb, forró estét. Nem olyat, mint a múltkor, egy sokkal... vadabbat. Ki kell űznöm ezt a fejemből, ez így nem normális...
-Ó! Akkor bejött neki... sikerült! -Ezek szerint nem lehetetlen pályakezdőként elindulni a színészvilágban. -Film vagy próza, mármint színházi? -Mert azért az sem mindegy, hogy milyen színész. Lehet a filmeseknek könnyebb dolguk van, mint a prózai színészeknek. Vagy a fene se tudja, vajon hol nagyobb a szűrés? Erről lehet inkább őt kéne megkérdezni, de lehet nem is tudna rá válaszolni... mert csak az egyikben érintett.
-Nenene, nem... -De egyszerűbb kiegészíteni, mint magyarázkodni, bár lehet, hogy erre is sor kerül majd. Nem szoktam mindenkinek erről mesélni, de szerintem vagyunk már olyan szinten, hogy egy kicsit be lehessen avatni a családi dolgokba, és egy idő után már feltűnő, hogy apuka van a sztorikban, de anyuka sehol, még csak említés szinten sem a gyerekkoromból.
Én felvállalom, bevállalom, hogy a szüleim melegek. Nem kívánhattam volna jobb embereket rajtuk kívül.
-Hát van a fotós apukám, és van a modell apucikám. -Érzékeltetem, hogy esetleg melyikük lehetne az anyuka szerep betöltője, hát az apuci. -Jellemben nincs különbség, szóval ne úgy képzeld el, hogy retiküllel rohangászik egyik-másik. -Ezen azért jót mulatok, mert bizony vannak ilyen ismerősök, akik tündériek, de inkább nők lennének, mint pasik, még akkor is. De a lényegen nem változtat, hogy nem volt egyszerű dolguk. Bólogatok mellé, nem veszem magamra, én nagyon is jó gyerek voltam.
Amerre terelget már megyek is, ülök be, persze először mikor odapillantok, látom, hogy nem az én helyem. Furcsállom, de találkoztam már brit autóval, úgyhogy át tippenek a másik oldalra.
-Mindenre, annyira jó vagy! -Búgom miután beültem, kényelmesen elhelyezkedtem és indulásra készen voltam.
-Hát, extrán összetett a dolog. Nem sokan próbálkoztak meg vele, de amikor igen, akkor se jutottak messzire. -Olyanok, mintha én lennék a hercegnő a várban és ők a sárkányok, akik őrzik az álmom. Mondjuk volt, hogy megjegyezték, hogy jól választottam, nekik is tetszik, az egy kissé elbátortalanította a srácokat. De pont olyan egyszerű mindenkinek megfelelni, mintha csak egyvalakinek kéne, nekem...
-De az, hogy mennyi lenne az esélyed, hát... igazából van remény. Ha elbűvölöd őket, ahogy mondjuk engem, akkor nagy baj nem lehet. -Mondom félvállról véve, mert hát, akit eddig bemutattam, az összesen két srác volt. De talán Seb nem most lesz ezen a tűzkereszten átlökve.
-Bár a francia tudás, meg az, hogy helyes vagy, szerintem sokban hozzájárul ahhoz, hogy mondjuk, ha úgy adódik akkor túléld.

Megvonom a vállam. Én meg sosem feltételeztem, hogy tagadná. Érezni a levegőben azt a pezsgést, ami kettőnk között van, egy percig sem gondoltam, hogy másképp lenne.
-Ez valószínűleg nem vigasztal, de a ha történik valami az nem csak az öcséddel eshet meg, bárkivel, inkább úgy kell felfogni, hogy nem fog semmi rossz történni, és akkor, van arra sansz, hogy nem vonzod be a rossz dolgokat. -Phelipe számtalanszor elmagyarázta a karmát, meg a vonzás törvényét meg... ő hisz ezekben a misztikus dolgokban. Úgyhogy ki vagyok művelve ezotériából is apuci által.
-De mindenképp becsülendő, hogy így aggódsz érte. -Felelem egy bólintással, és mikor felhívja a figyelmem az övre, már húzom is magam elé, finoman kattan, és már kész is. Általában automatikusan húzom magam elé, de most nem volt meg ez a mozdulat. Biztos, mert nem én vezetek.
-Igazából ez a sztereotípia, és sajnos nem tudom, hogy te ebben a témában mennyire vagy... jártas. -Jobb, hogy nem azt mondtam, hogy "otthon" az nagyon furán jött volna ki, hogy egy ennyire heteró pasi otthonos legyen a meleg témában. Muszáj volt tehát megemlítenem, hogy normális, civilizált férfiak, akik szeretik egymást és nem kürtölik égbe, hogy ők együtt hálnak. De attól még mindenki tudja... amolyan nyílt titok.
-Ha tudom, hogy ennyire szereted a kihívásokat, első este sem adom be a derekam, hadd szívjad a fogad miattam. -Finoman rásimítok a karjára, aztán visszahúzom az ölembe. James nem szereti, ha vezetés közben piszkálják, ez lehet csak rá jellemző, de ki tudja. Nem próbálkozom inkább.
-A helyzet az, hogy itt is kedvelnének, a kérdés csak az, hogy tudnád-e kezelni. -Megvonom újfent a vállam. Nem valószínű, hogy találkozna velük, bár bármikor tehetnek egy random látogatást nálam, amit szintén nagyon-nagyon ritkán tettek eddig is, mondjuk lehet néznék nagyokat, ha hazaérve az ágyon dekkolnának. Igen, azt hiszem...
-Phelipe, apuci... ő francia. Ízig-vérig, kívül-belül... őt valószínűleg lekenyereznéd nagyon egyszerűen, mert vajból van a szíve és mindenkit nagyon szeret már első pillanattól kezdve. James... lenne a nagy falat. Ő ugyanis a megtestesült férfi, rá csak két ember van hatással. Én és Phelipe... de még mi sem mindig érjük el, amit szeretnénk. Nagyon racionális felfogású, ahhoz képest hogy művész. -Foglalom össze nagyon kicsi dióhéjban, hogy miként képzelje el őket. Azt persze nem várom el, hogy meg is jegyezze, hogy mi a nevük, és hogy melyikük-melyik szülő szerep képviselője...
-Igen, valószínűleg jól meglennétek... -Csak nehogy emiatt apu meg féltékeny legyen. Na az irtó gáz szitu lenne. Mert hát nem lehetetlen. Phelipe még mindig nagyon jóképű, jó kiállású, intelligens és francia. Ha Seb találkozna vele és jól eldiskurálnának franciául, hát igen... James nem kedvelné nagyon. Nehéz ügy. De ezt inkább nem kötöm az orrára, hiszen, nem is lesz terítéken a közeljövőben.
Arra, hogy nemsokára megérkezünk bólintok, már alig várom. Addig mondjuk jó, amíg nem kezd korogni a gyomrom, de lassan elérem azt az állapotot is...

-Minden csak annyira komplikált, amennyire mi azzá tesszük. -Hívom fel a figyelmét erre az apropóra. Igazából mindent mi döntünk el, még azt is, amiről azt hinnénk, hogy nem így volt. Tudatos, tudatalatti ... véletlenek márpedig nincsenek. De csak kedvesen mosolygok, a motyogását nem feltétlen tudom kivenni, mert épp figyelem az elsuhanó póznák sokaságát, és csak félig-meddig hallottam, hogy valamiről sutyorog magába. Bizonyára nem lehetett olyan fontos, ha nem hangosabban mondta, vagy épp ismételte meg.
-Barátokból leredukálódtak ismerőssé? -De hamar meg is lesz magyarázva, hogy pontosan miről is van szó. Így már világosabb, tehát nem igazán jártas, de van ismerőse... talán kettő is. Nem túl biztató. Az pedig, hogy őt bámulják, hát nem lepődöm meg, férfi szemmel is biztos annyira jó, mint női szemmel. De nem aggódom miatta, nagyfiú már, hogy ezt kezelni tudja. Talán nem fog a fejébe szállni ez a nagy siker, hogy mind a két nem csak őt akarja.
-Csak kíváncsi voltam, hogy mennyire emlékszel... -Kinyújtom a nyelvemet is rá, incselkedem továbbra is, de csak kis dózisban adagolom. Nem gondoltam, hogy még megvan neki ez a momentum. De ettől még nem volt annyira nehéz dolga, ezt lássuk be!
-Úgy látom, azért nem csináltál belőle akkora problémát, most is itt vagyok. -Tehát nem csak a szex miatt van az, hogy itt tartunk. De hol is? Igazából nem tartunk sehol, csak találkozgatunk, talán most már sűrűbben is majd, mint eddig. Ez tetszik. Elmosolyodom, ahogy bocsánatot kér. Megrázom a fejem, engem nem zavar, amíg nem valami erősebb, csúnyább jelzővel illetik őket. Akkor bizony anyatigrissé válok, és apuék lesznek az én kicsinyeim.
-Azért szokásuk kóstolgatni az ismerőseim. Nem kikezdés céljából, de aki odáig eljut, hogy be legyen mutatva, azt... tesztelgetik, kóstolgatják, de sose mennének el odáig, hogy kikezdjenek bárkivel is. -Főleg, mert remekül megvannak egymással, boldogok, de azért szórakozottak is. Minden apuka tesztelgeti azt a srácot, aki odajön a lánya házához... de az, ha valakinek meleg szülei vannak, mindjárt más lesz a "leányzó fekvése".
-James építésznek készült, aztán fotós lett belőle. -Ezért az a fene nagy racionalitás.
A nagy kifejtős rész, amiben a francia-szeretetéről beszél, megint megmosolyogtat. Ennyit beszélni arról, hogy szereti, még senkit sem hallottam. Negédesen, franciául szólok hozzá, duruzsolok neki apró kedvességet. Mert figyelek rá, és ha ezt szereti, akkor amennyit én ezzel hozzá tudok tenni... megteszem.
-Engem meg nem is vittél?! Mit ne mondjak, szép... szép... -Mindezt persze franciául, tettetett sértettséggel, de annál nagyobb temperamentummal. Látszik, hogy nem gondolom komolyan, de azért mókás.
Megérkeztünk, igazából megvárom, amíg ajtót nyit, ha már ennyire lovagias szeretne lenni, akkor tegye meg. Engedem, és nekem is jól esik egy kicsit hercegnőnek lenni. Nyújtom a kezem, a kiszállással sincs baj, az idő kellemes, az étterem pedig tényleg közel van, épp csak át kell libbenni. Bármelyik box megfelelő nekem, a lényeg, hogy egy kicsit megint kettesben lehessünk, beszélgessünk.
-Nem, majd csak egy teát... kérek. -Nem is tudom, hogy lehet-e kapni itt... az étlapot bogarászom, több ételt nem tudok hova tenni, annyira nem sűrűn eszem francia ételeket, de szerencsére ott van angolul is, de a rend kedvéért, inkább megkérem Sebet, hogy írja körül az ételeket, hogy mit takar egyik-másik. Be is csukom a lapot.
-Ajánlj nekem valami finomat! -Kérem mosolyogva, és picit odakoccolom a térdem az övének.

Bólintok, abszolút érthető, hogy nem szeretne, de nem kértem, hogy ossza meg velem minden gondját-baját, persze ha megtette volna, nem mondom, hogy "hallgass, nem érdekel", de nem forszírozom, hogy "de nem kértem, hogy mondd el". Jobb, ha csendesen elhallgatok e téren.
-Vagy úgy, ez mindjárt más. -Elmosolyodom. -Mióta ismered őt... őket? Ők egy pár? -Ha már így belelendültünk, és mert engem nem feszélyez a téma, nos... kicsit kérdezgetem. Az már nem olyan rossz előrelépés, ha mesél az ismerőseiről. Nekem mondjuk elég kevéske van, mert sok időm elmegy a munkára, de fotósberkeken belül már én is jó lábakon állok ismeretséget tekintve.
-Nagyon is ügyesen csinálod. -Ezért most jár egy belsőcomb simi, de már húzom is vissza a kezem, a végén még felcsavarodunk egy póznára csak azért, mert megdicsértem, hogy ennyire figyelmes. Még szeretnék az ágyában fetrengeni, úgyhogy maradjunk az úton, ahogy annak lennie kell.
-Azt hitted, hogy az a féle nő vagyok, aki ezt a luxust megengedi magának? -Ezzel csak arra utaltam, hogy lehet, sokan lennének jelentkezők, hogy kettyintsünk, de azért nem váltogatom ilyen gyakran, általában egynél több nincs is egyszerre. Ebben a kérdésben elég egyszerű vagyok. Megszokás kérdése persze, a franciák néha több vasat is tartanak a tűzben a biztonság kedvéért, és ha nekik bevált, lehet nekem is beválna, de nem kísérletezgetek.
-Meglepődtél volna, ha így van? Vagy igazából már túltetted magad és elhitted, hogy így volt? -Mert ha elhitte és túltette magát, akkor most fogom magam kellemetlenül érezni, de nagyon, mert lehet, hogy nem is volt kíváncsi a társaságomra. Túlkomplikálom... nőből vagyok, ez nekem megengedett.
Apuék kerülnek terítékre, meg a csipkelődésük. Volt már, hogy túlzásba estek, de az esetek többségében fel tudják mérni, hogy mennyire fanyalog az illető az ő... humoruk, érdeklődésük és további dolgaik miatt. Továbbra is franciául mesélek, kivéve, ha nem jut eszembe egy-egy szó, ami lássuk be, mivel nem vagyok anyanyelvi szinten, csak elég jól beszélem, nos... előfordul, de nem minden második, harmadik mondatomban, csak elszórtan.
-Hamar felkarolták, vagy valami ilyesmi volt. Tervezett egy nagyon szuper éttermet, és miután elkészült minden, valahogy meg kellett örökíteni, úgyhogy ő volt, aki lefotózta, hogy meglegyen a portfóliójában, élete első, önálló munkája. -Innentől meg kikövetkeztethető, hogy annyira jól sikerültek a képek, hogy a későbbiekben nagyobb szerepet kapott ez a vonal, majd jöttek a különféle felkérések és végül bumm! Megszületett James McNally a világhírű fotós... onnantól meg már csak felfelé ívelt a karrierje, nem igazán volt az éhhalál közelében sem. Sem semmilyen probléma nem adódott. Így lehet, hogy ott tart, ahol éppen.
-Tehát meglátásod szerint rugalmatlan lennék? -Pedig ki lehet velem ruccanni. Nem vagyok karót nyelt, sőt, simán benne vagyok, de most már csak azért se megyek el vele, ha hívna. Hahh! Majd talán egyszer... bár az attól függ, hogy milyen formában hívna, csak rám csörögne? Vagy odaállítana a kocsival a lakás elé, hogy öt percem van összepakolni mert mindjárt megy a gép? Dilemma a négyzeten!
Bent már kényelmesen üldögélek, és figyelgetek ide-oda, de leginkább Sebre. Ahogy magyaráz, még engem is élvezettel tölt el, hogy hallhatom, ezért végig mosolygom az étlapot is.
-Mikor tálalják? -Ó, vettem a lapot, köszönöm vevő vagyok rá, akár dupla is jöhet, mert nagyétkű vagyok, ma még nem ettem... somolygok, persze, hogy érezhető, hogy vibrál köztünk megint valami, mint a múltkor is. Folytonos késztetésem van arra, hogy hozzáérjek, talán ezért is koccolt a térdem az övének. Na és ez az elszólás... ahj.
-A rák remek lesz. -Köhintek, mert a mélázás aközött, hogy mikor tálalját Mr. Draytont... nos igen. Addigra megjött a pincér is, és rendelni kellett.