- Nem, én nem voltam rossz! - Ellenkezek nevetve, de nem ragadtatom el magam, meg amúgy is lassan vége van a menetnek és akad jobb dolgunk is, mondjuk viccelődni az idióta csajszin, aki mellettünk ült. Nem vagyok antilányos, de most komolyan, miért kell full rózsaszínben járni? Na mindegy, az én hibám, hogy nem vagyok elég cuki és a kék vattacukrot választottam.
- Telhetetlen vagyok. - Sóhajtom ábrándosan, mintha sajnálnám, mosolyogva forgatom a szemeimet, ha nem lett volna elég egyértelmű az irónia. Nekem akkor is a kék esett a legjobban, még mindig érzem a számban az ízét és emlékeztet a csókunkra is.
Kedveskedni próbálok neki, hogy kicsit jobb kedvre derítsem, mosolygok, ő mégis megdöbben még egy kicsit. De hagyja, hogy megfogjam a kezét és jön velem az óriáskerék felé, viszont kicsit furcsán viselkedik, elcsendesedik. Én gond nélkül tudnék nekiállni fecsegni a semmiről, de ettől ideges leszek. Mit rontottam el? Rossz érzés ül a gyomromba és mint mindig ilyenkor, az alsó ajkamat kezdem el rágcsálni kicsit.
Az óriáskerék bejáratánál inkább elengedem a kezét és várnunk kell egy kicsit, addig már ki is alakul bennem az elmélet, hogy mivel haragítottam magamra. Odabent mellé ülök, de kellemes távolságra. Aztán leküzdöm a hirtelen rámtörő idegességet, elmosolyodok, mert az mindig segít és egyik kezemmel a fülem mögé tűröm a hajam, hogy lássa az arcom.
- Héj, Seb, én sajnálom, tudom, hogy elragadtattam magam, és nem kellett volna olyan közvetlennek lennem. Nem akartam, csak tudod, veled olyan könnyű. - Mosolygok tovább és kicsit megvonom a vállam. Tényleg nem kellett volna így letámadnom, remélem egy bocsánatkéréssel beéri.

Nem tudom, mivel bántottam meg, vagy mivel zavartam, hogy ilyen furán reagált rá. Talán csak elragadtattam magam és túl közvetlen lettem. Mármint... mit csinálok én egyáltalán? Én rohadtul nem ezért jöttem ide, és mégis, úgy élvezem, mintha csak erre vágytam volna már régóta. Na jó, ezt a legjobb lesz most kiverni a fejemből. Brr.
De aztán azt mondja, nem haragszik emiatt, nekem pedig fogalmam sincs, akkor mi a baj. Jön a "csak elgondolkodtam" szöveg, de hiszek neki. Elhiszem, hogy szereti a közvetlenségemet, mert idáig úgy tűnt tényleg szereti. Na meg talán a bugyihámozó mosoly is nyom a latba, ahogy közelebb csúszik és átveti a karját a támlán.
- Akkor mi volt a baj? - Kérdem végül, én is elmosolyodva, hátha ezzel előrébb jutok, mint az egyszerű spekulációkkal és összeesküvés-elméletekkel. Tényleg normálisabban kéne viselkednem, mondjuk mint egy felnőtt, vagy mi a szösz. És talán nem ártana megbeszélni vele, csak azért, mert nem tudom mi rosszat tettem vagy mondtam és ha tudnám, akkor nem csinálnám máskor.
De még ha nem is kapok választ a kérdésemre, közelebb hajolok hozzá, elmosolyodom és a kézfejemmel finoman végigcirógatom az álla vonalát, miközben nem bírok végig a szemébe nézni, inkább az ajkaira pillantok.
- És, szeretnéd még a kárpótlásod? - Kérdezem végül tőle halkan, ismét a szemébe pillantva. Ha azt mondja, szeretné, ami elég esélyes, akkor felállok egy pillanatra, hogy önkényesen az ölébe csüccsenjek. Egyik kezemmel átkarolom a nyakát, a másikkal pedig finoman a hajába túrok és hátrasimítom. Mosolygok rá, először egy puszit adok az ajkaira, aztán megcsókolom, mert tudom, hogy ennél nagyobb kárpótlást úgysem adhatok neki. Na, így csináljuk mi, Callie-falván.

Ó, talán nem is volt olyan rossz ötlet, megkérdezni mi a baj. Érdeklődő tekintettel figyelem az arcát, a rezdüléseit, ahogy mesél. Aztán el kell mosolyodnom, olyan aranyos, hogy ilyesmikre gondol, ezektől fél, de úgy látszik, van pár dolog, amit nem tud rólam még.
- Nem tűntél hisztisnek. És, csak hogy tudd, én nem lépek le. Nem adom fel és nem futamodom meg, ha beüt a mennykő. - Na jó, vannak kivételek, de általában nem jellemző rám. Amiről úgy érzem, meg tudok birkózni vele, szembenézek vele és próbálkozom. Kevés dolog van, amit elősre lehetetlennek könyvelek el, de van olyan. Sebastian nem lehetetlen eset, egyáltalán nem reménytelen. Esélye sincs, hogy megtörje az ambiciózus, kitartó énem.
Ahogy sejtettem, azt mondja, szeretné az engesztelését, látom rajta, hogy neki is van ám gyengéje, amitől olvad. Hamar be is csüccsenek az ölébe, finoman a hajába simítom ujjaimat, puszit adok az ajkaira és megcsókolom. Gonosz lenne, ha nem tenném, megfontolandóan gonosz cselekedet, de sajnos én is túlságosan vágyom a csókjára. Gyenge vagyok, de úgy élvezem, mint régen, vagy talán még jobban. Bár kicsit furcsa, idegen érzés felidézni az akkori Callie-t, a jelen valahogy jobban leköt most. Élvezni Sebastian ajkait, a csókjának ízét, karolni a nyakát, magamba szívni az érintését.
Az alapvetően elég hosszú kör irreálisan gyorsan elrepül, csak akkor veszem észre, amikor kicsit megszakítom a csókot és kinyitom a szemeimet. Jé, már túlvagyunk a csúcson és nem is nézelődtem. Pedig biztosan gyönyörű fotókat tudnék csinálni, ha lenne itt egy normális gépem. Na mindegy, most van fontosabb dolgom, mondjuk Sebastian. Szélesen elmosolyodok, amikor az orrát az enyémhez simítja és odabújik hozzám. Én pedig gyengéden végigsimítok a nyakán és halkan elkuncogom magam, amikor hallom, mit mond.
- Tudtam én, hogy a rossz dolgot fogom jutalmazni... - Sóhajtom, mintha annyira bánnám, de inkább csak adok még egy puszit az ajkaira, aztán nemsokára már talajon is vagyunk, felállok az öléből, megfogom a kezét és húzom, kifelé a kocsiból.
- Na, gyerünk, még egy csomó dolog be van ígérve nekem, nem hagyom ám, hogy elmismásold! - Nevetek, mert oké, én is kicseszettül maradnék még és óriáskerekeznék egész nap, a saját kis világunkban, csókolózva, ó igen, ez a fontos szempont, de... egy vidámparkban vagyunk! És addig nem megyek innen, amíg a legjobb dolgokat ki nem próbáltam, márpedig nem maradhatunk itt egész éjjel. Bár szerintem ez a húzásom nem fog neki tetszeni, remélem jön velem és nem megy egyedül még egy kört.

- Hát biztosan nem azt, ha morogsz... - Mondom neki még mindig kuncogva, de csak halkan, túl közel van és nem akarom megsüketíteni, na meg így is hallja bőven és az a lényeg. Látom, hogy nem tetszik neki, hogy fel kell állni és kiszállni a kocsiból, de azért vigyorog.
Egy kicsit sem tagadja meg önmagát, egyből kibeszéli magát és alkudozni kezd, magához húz és puszit ad az ajkaimra.
- Nem! Ez csak az első randink, emlékszel? Már így is túl sokat kaptál! - Vigyorgok rá szélesen, bár félig komoly. Mármint... tényleg csak az első randink. De onnantól kezdve, hogy engedek neki kicsit, olyan, mintha mágnessel vonzanának minket egymáshoz és ez nagyon fura. Bármilyen gáz bevallani, soha nem volt még ilyen első randim, de még második sem, sőt, tizedik sem. Ezt kapjátok ki.
Kezeimet végül a mellkasára simítom, amíg hallgatom, amit mond, elszórakoztatom magam, a bal oldalára a mutatóujjaimmal egy szívecskét rajzolok, körülbelül az eredeti fölé, bár nem vagyok egy anatómiai zseni. De tökre jól ellennék vele, ha nem hajolna le, hogy a nyakamat csókolgassa és a csípőmet simogassa. El kell nevetnem magam rajta.
- Menjünk a zuhanós toronyba, olyanon még sosem ültem, de tök szívesen kipróbálnám, te nem? Héééj, Sebastian, nem figyelnél rám? Mármint, a mondanivalómra. - Teszem hozzá, mert úgy tűnik, jelenleg a személyiségem kevésbé köti le, mint a testem, szóval inkább csettintek egyet a füle mellett, hátha azzal visszarántom a valóságba. De csak nevetni tudok rajta, ilyen pofátlanságra is csak ő képes.
Aztán, ha sikerült magamra vonnom a figyelmét, meg is mutatom neki, hova szeretnék menni, játszva a néma, ámde törhetetlenül akaratos kislányt és elvigyorodom.

// Yapp. Felkeltem korábban, hogy tudjak neked írni, mielőtt elrángatnak a bokámnál fogva... SURPRISE! : D <3 //

Sebastian ismét nem hazudtolja meg magát, egyből próbál rábeszélni a sok-sok csókra, alkudozik, előhoz és összehord mindenféle érvet, csak hogy rábeszéljen. Nekem pedig nevetnem kell rajta, mert én tudom, hogy semmi értelme, ő viszont nem.
- Szerintem pályát tévesztettél... de az én hasamba nem fogsz lyukat beszélni. - Vigyorgok rá, mert jobbnak látom tisztázni az erőviszonyokat. Ő akármeddig győzködhet és könyöröghet nekem, de nem vagyok egy gyenge személyiség és ha nem akarok valamit, akkor úgysem fogom csinálni. Édes mindegy mennyit könyörög érte.
- Olyasmi. - Kuncogom, amikor megállapítja, hogy élő rajztábla lett belőle. De Sebastian nem érte be a nyakammal. A fülem is áldozatául esett, de ez alkalommal kihagyott egy ütemet a szívem. Egy kis kávészünet, hogy utána kicsit gyorsabb tempóra kapcsolhasson, én pedig elvigyorodom a szavaira. Most nem a szívmelengető, charme-os vigyort kapom, illetve de, csak egy sokkal szemtelenebb és egyértelműbb alfaját. Tényleg pályát tévesztett... pornószínésznek kellett volna mennie.
- Tudom, de pont ez benne a jó! - Válaszolom nevetgélve, meglehetősen lelkesen, hogy sikerült rávenni a következő játékra. Ahogy átkarol, én is átkarolom a derekát, még egy csókocskát is kapok a halántékomra, amitől ismét vigyor ül ki az arcomra.
Ahogy állunk a sorban meghallom, hogy mekkora mazochista húzás lesz felülni erre a játékra. Ez túl magas labda, nem tudom nem leütni, így hátradöntöm kissé a fejem, úgy vigyorgok rá.
- Ha beijedtél nem muszáj ám felülnünk. - A tekintetem kihívó, és még engem hasonlított kisegérhez? De aztán kicsit komolyabbra veszem a figurát, mert igen, én olyat is tudok! - A legutóbbi menet miatt, vagy valami más okból mondod? - Kérdem mosolyogva, miközben kicsit megsimogatom az oldalát. Még úgy is várnunk kell kicsit, mire felkerülünk arra a szutyokra.

- Nem tudom, szerintem tök jó lennél ilyen teleshopos eladónak, ha mondjuk a Gyümölcsturmix kétezret is úgy tukmálod, mint magad... - Vigyorgok rá, tudom, hogy gonosz vagyok, de ő akarja. Szinte hallom, ahogy követeli, hogy igen, piszkálj még, igen, csapj le erre a mondatra! Szóval totál nem az én hibám. Ő csinálja magának, én mondom.
- Nincs igazad! - Vágom rá egyből, mert ő kért meg rá, hogy mondjam. Én pedig jó és engedelmes kislány vagyok, kihívón nézek rá, de úgyis tudja, hogy nincs igazam. Van, amit nem tudok tagadni, mondjuk, hogy imádok Sebastiannal csókolózni. A különbség kettőnk között, hogy ő valószínűleg minden nőnemű egyeddel imád, én meg... válogatósabb vagyok.
- Pontosan, tudod, fenn kell tartani az egyensúlyt. - Csak egyik kezemmel mutogatom az egyensúlyt, a másikkal őt karolom. Látom, ahogy vigyorog a cukkolásomra, biztos vagyok benne, hogy tetszik neki. Szerintem sosem fogjuk békénhagyni egymást.
- Igen? Pedig nekem nagyon úgy tűnt. - Forgatom ártatlanul a szemeimet, aztán azért megkérdezem, hogy mire gondolt és kicsit meg is simogatom az oldalát. Aztán hallgatom a válaszát, de hamar megbánom, hogy megkérdeztem. Érzem magamon, hogy az elképzelt zuhanó, majd sérült Sebastian képére jobban lesápadok, mint a csomó hullámvasúttól, kicsit kétségbeesetten pillantok rá. De aztán elkezd örömködni azon, hogy nem esünk le és lelkes, nevet, én pedig nem tudok nem mosolyogni rajta.
- Aham... hát én biztosan nem játszanék olyat. - Közlöm kissé elgondolkodva, mert én biztosan nem bíznék senkiben annyira, hogy el tud kapni. Attól nem félek, hogy nem akar majd, attól, hogy nem tud, meg balesetek is mindig vannak, én pedig nem akarok koppanni, szó szerint. Fú, ez nagyon nem nekem való.
Aztán sorra kerülünk, be is ülünk és bekötnek minket, hogy véletlen se essünk ki. Mondjuk még így is félelmetes, de valahogy nem félek tőle. Inkább csak izgatott vagyok, szélesen vigyorgok, ahogy érzem, hogy az adrenalin felmegy bennem, már a várakozástól is.
- Becsukni? Hú, úgy nem rosszabb? - Kérdem végül, de ha azt mondja, hogy úgy jobb, én hiszek neki. Amíg lassan, felfelé megyünk, nézelődök, azt hiszem, egyszer még el is felejtem becsukni a számat. Ha felhozhatnék ide egy fényképezőt, istenem, csak egyszer, ha felhozhatnám... gyönyörű képeket tudnék csinálni! Olyanokat, amik megszólalnak. Már azt is tudom, melyik objektívemet használnám hozzá, ami a legjobban kiadja a végtelenség érzését. Mert innen fentről Los Angeles is végtelennek tűnik, de Amerika méginkább. El is felejtem, hogy fent vagyunk, csak egy pillanatra érzem, hogy súlytalan vagyok és nekikezdünk zuhanni. Gyorsan szorosan lehunyom a szemeimet, ha Seb azt tanácsolta, biztos jobb. De még így is isteni érzés, zuhanni a semmibe, mintha sosem állnánk meg. Elengedem a játékot, felemelem a kezeimet és felszabadultan sikítok, és csak akkor pillogok fel, amikor érzem, hogy már nem szabadeséshez hasonlóban vagyunk, hanem lassulunk, hiszen közeledik a talaj.

Na jó, feladom a győzködését, erre csak sóhajtok egyet és kissé megrázom a fejem. Na igen, jó dolgot könnyű rátukmálni a másikra, vackokat már sokkal nehezebb és már talán művészet kategóriába sorolható.
- Mmm-mm. - Mondom játékosan csak azért is, miközben ártatlanul pillantok az égre és pillogok. Hiába, ha ennyire akarja, hogy tagadjam, akkor muszáj válaszolnom a felhívására. Ő csinálta magának az egészet, de biztosan tudja, hogy nem gondolom komolyan. Vagy komolyan gondolom? Ááá, nem. Nem. Nem!
- Azért annyira nem. - Nyújtom ki rá a nyelvem, de erről le kell szoknom, most is gyorsan visszahúzom, mielőtt még lecsapna rá. Jobban kell vigyáznom a nyelvemre, mert a végén még egyszer elveszi és megtartja magának. Nekem pedig még kell a nyelvem, de még mennyire, hogy kell. Nem annyira nagyon, mint Sebastiannak, de.. majdnem.
- Én... bocs. - Mondom végül, mert úgy érzem, nem gondolta komolyan, de talán tényleg nem ismerem annyira, mint szeretném. Vagy mint ahogy gondolom. És rossz érzés a felismerés, igenis, rossz.
- Mi? Nem. Ez nem nekem való, inkább nem. Kösz nem. - Visszakozok hamar, mert azt hiszem, még a saját szüleimmel sem csinálnám meg. Mással pedig főleg nem, így Sebastiannal sem. Brr, még belegondolni is rossz, milyen érzés lehet, ha nem is tudom, kicsúszok a kezei közül vagy valami.
De nincs időm tovább ezen gondolkodni, meg szomorkodni sem, mert lassan ülünk be és ámulok a kilátáson. Aztán zuhanok, hihetetlen sebességgel, és kicsit kizuhanok az emberi világból, valami olyan helyre, ahova az elme nem érhet el, sem semmi más, de aztán hamar visszatérek a valóságba, ami talán még kissé unalmas is az élmény után.
- Nagyon jó volt! - A lelkesedéstől egy kicsit magasabb színt üt meg a hangom és nem bírom letörölni a vigyort az arcomról. Számomra is fura a talaj, ahogy előre lépek, majdnem össze is akadnak a lábaim és majdnem felbukok, de végül nem hasalok el. Csak nevetek egy jót magamon, a bénaságomon.
- Úgy néz ki, meg kell tanulnom újra járni. - Nevetem, de aztán összeszedem magam, földhözragadt leszek, szó szerint. Aztán Sebastian átkarolja a derekamat, onnantól kezdve már biztosan nem kapok betonmérgezést.
- Igeeen, de te evezel. - Szögezem le azonnal, bájosan mosolyogva, hogy ne is legyen ereje, vagy alkalma ellenkezni. Amúgy is imádom a vizet, jó lesz ismét a közelében tudni magam. Az már más kérdés, hogy sajnos nincs se rajtam, se nálam fürdőruha, hogy ha úgy adódik, a szabályok ellenére megmártózhassak a kis tóban. Pedig olyan jó lenne!

Amikor meghallom a válaszát tipikusan a "Ez most komoly?" fejemet veszem elő, de komolyan gondolja, odahajol hozzám és próbál megcsókolni. Én nagyon szívesen viszonoznám, ha nem tartanám irtó viccesnek, és nem kéne röhögnöm az egészen, így nem is tudok normálisan csókolózni, véletlen sem. Sőt, ahogy elképzelem magunkat kívülről, ahogy szegény Seb próbál megcsókolni, én meg nevetek, mint valami nem normális, nevetek. Ettől csak még jobban nevetnem kell, egy kicsit előrehajolok és amint elfogy a levegőm, megint jön a borzalmasan gáz röffentés. Ettől aztán nem marad abba a nevetésem, megint elkapott a gépszíj, és egyre jobban fáj a hasam, egyre hangosabban horkantok fel és nevetek. De most nem is tudok ellene tenni, nincs annyi lelki erőm egy jó ideig, de aztán csak sikerül két kezemmel az orrom letapasztani, hogy ne csináljam azt a hülye hangot megint.
- Sajnálom... - Nevetem neki, mert ő csókolózni akart, én meg... mondjuk úgy, hogy nem voltam jelenleg kompatibilis vele. De most már lassan legalább levegőt kapok, kitörölhetem a nevetés okozta könnyeket a szememből és megsimogathatom a hasam, hogy megnyugtassam az izmaimat kissé.
- Így is tudsz, nem? - Kérdem viszont, amikor azt mondja, a tenyerén hordozna. Nem vagyok én akkora, hogy ne bírjon el. Mi a garancia rá, hogy kisegérként megtenné? Semmi, bizony, hogy semmi!
- Áhá, értem, csodás megoldás. - Nevetgélek, mert nem olyan komoly a dolog, illetve Sebastian pillanatok alatt, pár mondatával komolytalanná teszi és már nem is zavar. Na, ez az, amit tényleg imádok benne és lelkesen vigyorgok rá. Kapok egy kis halasztást, a bizalom témában.
- Jó, igyekszem... - Nevetgélek, hála istennek nem estem orra, magamtól sem jött volna össze, de Sebastian segített.
- Ó, szóval arra gondoltál! - Nevetek, a saját félreértésemen, mert én valahogy egyből normális tóra gondoltam, meg csónakra. Az már más kérdés, hogy hol lenne itt ilyesmi? Na nem baj, a racionális Callie a nevetés határása egy időre kikapcsolt.
Aztán beszél ismét a bizalomjátékról, én meg grimaszolok egyet.
- Nem arról van szó, hogy nem bízok benned, csak... nem próbálnám ki. Ha valami rosszul sül el, mondjuk tök véletlen, nagyon rossz élmény és nem éri meg. - Magyarázom az álláspontomat, és tudom, hogy megpróbálna elkapni és valószínűleg sikerülne is neki. De ha nem, mert mondjuk valaki épp akkor megy neki és löki arébb, én pedig elterülök a betonon, vagy egyáltalán akárhol, akkor tényleg nem fogok megbízni benne. Ezért tartom hülyeségnek, számomra kvázi csak veszíteni lehet vele.

- Héj, most gúnyolódsz a nevetésemen? Az előbb még tetszett! - Kuncogok még mindig, nem bírok a fogaimra sem bőrt húzni, mert még mindig túlságosan a nevetés okozta boldogság-túltengés hatása alatt vagyok. De legalább már levegőt kapok rendesen.
- Hát... azt hiszem megoldható. - Vigyorgok rá, mert ha ilyen amikor nem, kíváncsi vagyok milyen, amikor a tenyerén hordoz tényleg. Mármint, amikor tényleg ki akar tenni magáért. Komolyan kíváncsi vagyok rá, el fogom érni, hogy kiérdemeljem... amint összeszedem magam.
- Eh, várj... - Nyökögöm és kissé elhajolok. - Nem férek el az arcodtól! - Nevetem el magam, ami kár, mert amúgy tök komoly fejjel akartam csinálni, de nem jött össze. Szereti, ha szemtelen vagyok vele, tessék, most aztán elég pimasz voltam. Majd meglátjuk ez is úgy tetszik-e neki, mint a legutóbbi.
- Ez ígéret? - Csillan fel a szemem, mert istenem, annyira imádnám! Imádom a természetet, főleg a vizet, meg a pikniket, meg úgy mindent és a kis szívecském helyből egy szép nagyot dobbant az ötletre. De Sebastian nevet, lehet, hogy nem gondolta komolyan.
- Én durvább szinteken nyomom a bizalmat. Bízok abban, hogy elkapsz, anélkül is, hogy kipróbálnánk. - Húzom ki magam a dologból vigyorogva, aztán beszállunk valami igazán cuki, gyerekeknek való, mesefigurát mintázó kocsiba. Én még le sem tudok ülni, amikor nekem szögezi a kérdést és elmosolyodok.
- Igen, kényelmes vagy. - Mondom vigyorogva, bár most nincs semmi jutalmazható, az ölébe csüccsenek és átkarolom a nyakát, a fejemet pedig a vállának döntöm kicsit. Sikerül kicsit elgondolkoznom, jól esik kicsit csendben lenni. De természetesen egyből a fejembe ötlik, hogy talán innen nem is hazamegyek, hanem bemegyek az újsághoz kicsit még. Ma nem is voltam bent, és olyan furcsa érzés kapargat belülről, mintha valamit elfelejtettem volna.

- Jó, jogos... - Vallom be szintén nevetgélve, aztán megkapom, hogy Callies a nevetésem, ezen pedig csak vigyorogni tudok. Igazán diplomatikus megfogalmazás, de akkor is elhiszem, hogy szereti a nevetésem. Bár nem túl bájos, vagy nőies, jót lehet rajta nevetni.
- Hogy lecsaptál egyből az ajánlatra. - Vigyorgok rá szélesen és kuncogok kicsit, nem is ő lett volna, ha nem csillannak fel a szemei a szeretgetés gondolatára. Annyira aranyos, hogy így vágyik rá. Ebben a percben leesik, hogy ha nem így állnának a dolgok és tudom, hogy ugyanazt akarnánk... én úgy, de úgy tudnám szeretni. Talán még annál is jobban, mint amennyire vágyik.
- Persze, ez is az én hibám, mi?! - Játszom a felháborodást, gesztikulálok is mellé, de végül csak elnevetem magam. Látszik, hogy nem vette magára az egészet, helyes. A végén még besértődik valamin és akkor tényleg engesztelhetem ki.
- Ez ígéret! - Vonom le lelkesen, izgatottan a konklúziót az egészből, számomra ez volt a lényeg. - Rendben, én benne vagyok. - Én viszem a piknikkosarat, ő meg visz minket a kis kosárkámmal. Bár fogalmam sincs, hogy vezet, lehet, hogy életveszélyes száguldozó, de akkor majd szépen a fülébe visítok, hogy engem rakjon ki. Majd megoldom valahogy, nem aggódok előre feleslegesen. Lesz ami lesz, carpe diem!
- Bizony, szóval szerencsés vagy. - Vigyorgok rá, kicsit meg is vonom a vállaimat, aztán kapok egy puszit a buksimra, amitől csak még ábrándosabban vigyorgok rá. Na jó, be kell vallanom, hogy én is úgy szeretem, ha szeretgetnek, mint ő. Elég sok dologban hasonlítunk.
A csónakban beülök az ölébe, átkarolom és finoman megtámasztom a fejecskémet, elgondolkozok és egy kicsit szinte észre sem veszem, hogy Seb odabújik hozzám és csókolgat, mert kicsit máshol járok, ahogy a mesefigurákat bambulgatom. Csak akkor ocsúdok fel, amikor hallom a kérdését egy kis idő múlva, kissé felkapom a fejem.
- Én... hát... a nyáron voltam, tudod, az éves Mária-zarándoklat miatt, de amúgy... nem. Nem igazán. - Tudom, hogy nem ezt várja tőlem, és hogy magyarázkodok, de most nem olyan szívesen vagyok otthon. Jó nekem itt egyelőre, meg tudok haza egy csomó pénzt adni, mert jól jövök ki minden hónap végén, főleg, mert kvázi három állásom van. Szóval, megszeretem Los Angelest.

- Jaj, várj, most úgy helyezkedek, hogy elférjek az egódtól. - Vigyorgok rá szélesen, amikor megállapítja, hogy ő túl tökéletes ahhoz, hogy hibázzon. De nem veszem komolyan, kíváncsi vagyok, ha komolyan kellene valamit megbeszélnünk, az hogy menne. Mármint, még sosem csináltunk ilyesmit, 10 éve nem igazán tudtunk beszélgetni, most meg... furcsa még rágondolni is.
- Végül is, a téli pikniknek is van egy feelingje, de igazad van, tanácsosabb nem megfagyni... nem vagyok a hideghez szokva. - Vallja be nevetgélve, mert hát aki mediterrán éghajlaton nőtt fel, annak sokkal kevésbé jelentős a tél. Olyan van, de mégsem igazán, nem olyan, mint a mesékben, még a karácsony hangulata is egész más.
Csak mosolygok rajta, amikor azt mondja, szerencsésnek érzi magát. Hm, vajon amiatt, hogy bízok benne, vagy azért, hogy itt van velem? Na jó, ez beképzelt volt, szóval inkább nem kérdezem meg, megtartom szépen magamnak. Amúgy is beülünk a kis csónakba, én is becsüccsenek Seb ölébe és átkarolom a nyakát.
Aztán előkapja a leggázabb témát, amit elővehet, bár neki fogalma sincs róla, hova nyúlt. Igazából nem is haragszok miatta, inkább csak hallgatom, mit gondol ő. Elmosolyodom a gondolatra, milyen cukin nézhetünk ki kívülről.
- Hát, az én helyzetem más. - Ó, de még mennyire más, jobb lenne nem is gondolni rá, kicsit kihúzom magam ültömben, hogy magasabb legyek és anélkül, hogy megkönyököljem, mindkét oldalt finoman hátrasimíthassam a haját, aztán rávigyorgok.
- Úgy szeretem a hajad. - Tudom, elég awkward bók, de ez az igazság. - Tök jó, lehet simogatni, meg összetúrni, meg fonogatni... - Kuncogok kicsit, mert kimondva tényleg hülyén hangzik, de én tényleg szeretem. Mondjuk valószínűleg most nem kezdem el befonni a tincseit, hogy tényleg indiánt csináljak belőle. Figyelemelterelésként inkább csak átkarolom a nyakát és mosolyogva adok egy puszit az arcára.

- Lényegnél vagyunk. - Nevetem el magam, amikor a táj leírása után egyből rátért az összebújásra. Megtalálta a kedvenc témáját, hogyan kerüljön közel hozzám. Úgy próbálkozik, mintha valami elutasító, gátlásos, frigid kislány lennék, akiről le kell imádkozni a bugyiját. Nem mintha nálam menne valamire ilyesmivel, de akkor is, a rossz Casanova-szöveg nem maradhat el.
Amikor azonban kicsusszan a számon, hogy az én helyzetem kicsit más, egyből visszakérdez, várja a magyarázatot.
- Igen. - Én azonban csak ennyit vagyok kipréselni magamból, elmosolyodok és inkább nem is gondolok rá. Nem akarok ezen gondolkozni, főleg most sem. De amúgy máskor sem, ne legyen megtévesztő a megfogalmazás. Sokkal szívesebben foglalkozok Sebastiannal, meg a hajával, mert tényleg úgy szeretem a tincseit. Olyan jó érzés az ujjaimat belefúrni.
Amikor azt mondja, jó velem, a szívecském megint kihagy egy ütemet, de most nem gyorsan tér vissza, én pedig csak mosolygok. Már éppen válaszolnék a következőre, de nincs lehetőségem, most csókolózás idő van, ha már az előbb nem tudtam viszonozni, most legalább kicsit beszélgethetünk más nyelven is. Bár valószínűleg így ez a menet is nagyon hamar el fog telni, de nem baj. Megéri ilyesmire "pazarolni" az időt, főleg, mert legalább annyira élvezem én is, mint Sebastian. Csak én nem beszélek róla folyton és nem hangoztatom folyton, mennyire szeretem. Én inkább ilyen kis csendben megbújó, rejtőzködő függő vagyok. De legalább a partnereimet alaposan megválogatom.
- Nem mintha akkoriban annyira lehetett volna parancsolgatni nekünk... - Vigyorgok rá, adok még egy puszit az ajkaira, végigsimítok az arcán. - Rossz tinik voltunk, tudod? Nem érdekelt semmiféle szabály és meg voltunk őrülve a hormonoktól. Visszatekintve borzalmas... - Nevetgélek halkan, hogy ne süketítsem meg, aztán kinyitom a szemeimet és rámosolygok.
Ó igen. De még milyen jó vele.