Na, most ahogy telik az idő, egyre inkább kezdek belerázódni a tanításba és azt is egyre jobban sikerül megértetni a kis diákokkal, hogy milyen vagyok én. A termen kívül a normális, hétköznapi, én is ember vagyok, könyörgöm! Attól, hogy tanítok, még az maradok, tényleg, akkor is, ha a termen belül, a diákok érdekében szívtelennek, talán kegyetlennek kell lennem. Pedig mondtak olyat, hogy belőlem nem nézték ki, mert hogy fiatal vagyok, meg nő, meg amúgy kedves és azt hitték, hogy nálam majd nem kell tanulni. Kis naiv báránykák, megzabálom őket, bár már távolinak tűnik az az idő, amikor én is ilyen kis cuki egyetemista voltam. Kicsit hiányzik is, akkor még olyan gondtalan és habkönnyű volt az élet!
Az utolsó órám már késő délutáni, amint vége, mindenki siet haza. Vagy csak azért, hogy véletlen se kapjam el őket beszélgetésre. Mielőtt még észbe kapnék, már csend az előadó az ürességtől. Én pedig sóhajtva nézek az asztalomon maradt hatalmas cuccmennyiségre. Nem tudom, hogyan, de valahogy sikerült a nap folyamán ezt a sok mindent összeharácsolni. Beadandók tömkelege, fényképezőgép, objektívek, fotóalbumok egy-két az egyetem könyvtárából kikölcsönzött könyv és ez máris jóval több, mint ahány kezem van. A káoszt hamar összerendezem, azzal nincs gond, amúgy is a pakolgatás a mániám. De még így sem tűnik úgy, amit egyedül el tudok vinni, főleg mert fáradt vagyok és a magassarkúm megfelelően elszorította a vérkeringést a lábamban ahhoz, hogy ne akarjak még cipekedni.
Szóval úgy döntök, ideje a vadászatnak. Könnyed léptekkel megyek ki a folyosóra, barna tekintetemet végigvezetem rajta. Nem túl népes már az iskola, egy kis ideig kell várnom, amíg egy gyanútlan diák felém jön. Hamar elé is lépek, hogy véletlen se tudjon kikerülni.
- Hé, szia! - Ez egy fokkal jobb, mint a "hé, te!" verzió. Sokkal stílusosabb, főleg, mert felvillantom mellé az elbűvölő mosolyomat is. - Szükségem lenne egy kis segítségre, van időd? Kérlek! - Csapok bele a lecsóba, mert minek is kerülgessük a forró kását és biztosan találnék még egy ételes szófordulatot a helyzetre, de inkább nem kínzom vele magam tovább. Inkább csak bájosan pillogok párat, mert ugye a férfiszív... na az az, amiből egy párat már összetörtem, de én egyiket sem akartam, esküszöm! Neki amúgy sem a szíve kell, csak az, hogy cipekedjen helyettem kicsit.

Az épület architektúráját már számtalanszor megörökítettem, de mindig valami új és üde frissességet mutat, ahányszor erre járok. Biztos a fények teszik, másképp vetül most, mint pár órája vagy napja, hete, hónapja, éve... ez tuti. Ilyenkor már általában nincs órám, remekül állították össze az idei első félévemet, úgyhogy egy rossz szavam sincs senkire, főleg, hogy ilyenkor van a legtöbb időm, pénteken és hétvégén. Kinek kell ennél több? Haza lehetne menni, de több okból kifolyólag mellőzöm ezt a lehetőséget, a kis lyuk, amiben tengődöm professzionális szolgáltatásokat nyújt számomra a nap huszonnégy órájában. Épp egy gyönyörű fényjátékot örökítek meg, mikor betromfol valaki a képbe és oda a használható anyag, most már csak vágással lehetne korrigálni, de nem akartam megvágni...
Bele se rezdültem a "Hé!" felszólításba, általában szoktak így hívni, nem probléma. Beletúrok a hajamba és feltolom az orromon a szemüveget. Nem a nyüzüge gyíkok közé tartozom, köszönöm jó a testfelépítésem. Már mondták párszor mások is... Huhú, kit látnak szemeim... ahogy közelebb érek végre, már dereng, hogy Callgirl, mármint Callidora professzorasszony, akit "nem nevezünk így" áll előttem. Jaj de bájos, így face-to-face még nem sűrűn futottunk össze. Elvigyorodom, a kamerát leengedem a hevederen hadd lógjon rajta és öles léptekkel, úgy kettővel-hárommal már ott is termek.
-Állok szolgálatodra! -Abszolút letegezem, hát mennyi lehet, talán egy kicsivel több, mint én, ha megorrol miatta, akkor se tudnám magázni. Vajon az óráin is tegeződés megy meg bájolgás? Elvileg nem ez a hír járja...
-Csak még egy mosolyt kérek és esküszöm lehozom a Holdat is! -Magyarázok, mert egyébként anélkül is segítettem volna, hogy minden női báját be kellett volna vetnie, bár úgy hiszem... nem vetett be mindent.
-Tudtam én, hogy erre kell jönnöm, hiszen itt egy bajba jutott hölgy! -Vigyorgok továbbra is, és bár nem tudom még, hogy mit kell segíteni, elszállítani, hozni-vinni, készséges vagyok. Egy apró hajlás, és már lesek is át a válla felett, aztán a vállára, majd... hopszlá, csak nem töri a profasszony lábát Hamupipőke 'pipője? Hm.

Kicsit megkönnyebbülök, amikor a srác lerakja a kameráját és közelebb jön hozzám. Végül is megpróbálhatott volna csak ignorálni és elmenni mellettem, bár azt úgysem hagytam volna. Tök jó vagyok abban, hogy nem engedem el az embereket, amíg meg nem csinálják, amit szeretnék, bár általában elég a mostani technikát bevetni. És úgy látszik a mai segítségemnél is bőven elég, mert a szolgálatomra áll.
- Huh, remek! - Fújom ki gyors a levegőt, egyik kezemet még finoman a mellkasomra is teszem, mintha úgy aggódtam volna amiatt, hogy nemet fog mondani. Igazából nem volt választása, de inkább meghagyom ebben a boldog tudatban. A legjobb dolog, amikor mások maguktól választják azt, amit én akarok.
- Csak a Holdat? Csapj hozzá egy-két csillagot is, és megegyeztünk. - Mondom, de azért elmosolyodom, mert legyen, most tényleg megmenti az életemet. Ha nem találok ki valamit, vagy nem ülök le pihenni, akkor nem biztos, hogy hazaérek ebben a cipőben. Istenem, tudjam, hogy fél számmal nagyobbat kellett volna venni!
- Nem olyan nagy baj, csak egy jó adag könyv, album, papír, ami arra vár, hogy visszajusson a könyvtárba. Pontosabban, most már csak ránk vár. - Vigyorgok rá, miközben intek neki és megyek is vissza az előadóba, már ott van minden, katonásan összerendezve az asztalomon. A papírokat egy mappába szedem össze és gyorsan belerakom a táskámba. Aztán a kamerám tartójába belerakom a gépem, a lencséket.
- Az ott a tiéd. - Mutatok a legnehezebb kupacra, már bele is kapaszkodhat, én pedig igazgatom kicsit a lábam, hátha egyben eljutok a könyvtárig, ahova vissza kell vinnem a könyveket és az albumokat.
- És, mit csinálsz még itt? Órád volt? - Kérdezem tőle kedvesen, miközben még egyszer körbenézek, hogy nem hagytunk-e ott valamit, aztán becsukom az ablakokat, amiket nyitva hagytak és holnap reggelre sarkköri hangulat lenne, ha így maradnának. Csak aztán veszem fel a cuccaimat, sétálok át a sorok között és lekapcsolom a villanyt. Kis idő, mire előtúrom a kulcsot és bezárom a termet.
- És amúgy elárulod a neved is, vagy inkább csak maradsz a titokzatos segítőm? - Kérdezem tőle vigyorogva, mert még tudok vigyorogni, annyira nem vagyok vészesen szétcsúszva. Nem engedem magam szétcsúszni annyira. Majd elalszom otthon a kanapén vacsorázva, bugyiban, akkor nem lát senki. De itt az iskolában? Oktató vagyok, akként is illene viselkednem. Már nagyjából.

Általános vigyor ül ki az arcomra. Mert hát, lehet olyan, hogy az ő akaratát teljesítem, de részben én is hozzájárultam, hogy ő akarjon engem. Vagy legalábbis jó ezt gondolni... de mivel már nem járt erre. Ki lehet találni, mindenki Matty fiút akarja a kies, csendes péntek délutánjain. Hah!
-Igazából a Hold a legnagyobb, ha csak nem számoljuk a Napot, de azzal az a baj, hogy éget. Nincs az a kötél, amit ne perzselne szét... ellenben a Holddal, amire ha kivetjük a hurkunkat... -Fejtegetem hatalmas átéléssel és életigenléssel, mert igazam van. -Szóval a csillagok szerte hullnak, ha valaki a Holdat veszi célba. -És így keletkeztek a hullócsillagok! Mert vannak férfiak akik tényleg megpróbálkoznak azzal, hogy lehozzák a Holdat is. Hm. Na jó... vegyünk egy mély levegőt!
-Uha! -Amint meglátom a kötegeket csak pislogok párat, nem lesz nehéz elvinni, de reméljük a profasszony nem zúg le a cipő miatt egyik lépcsőről sem. Kár lenne érte... már csak a zsenialitása miatt is, ugyebár. Követem befelé, körbelesek, szép fények vannak a teremben, nem tudok elmenni ezen apróság mellett csak úgy. A fejemben már elkezdett forogni a film, hogy mit és milyen szögből kéne itt felvenni. Hm. Megrázom magam, figyelek ám nagyon Callidorára, aztán már nézem is a saját kupacom, majd a nő kezében eltevődő lencséket. Szakmai ártalom, nem tehetek róla. De hagyom, hogy elpakolja, most nem szakmázni jöttünk, de felmerül bennem a kérdés, hogy vajon... miért volt az ő óráján bemutató ezekkel? Érdekes...
-Mesés! -Fogpaszta reklámba illő mosollyal illetem, és nem kapom magamhoz, látom, hogy még koránt sincs itt az idő, hogy meg is induljunk a könyvtárba, addig meg minek legyen nehezék a kezemben? Helyette inkább figyelem a profasszonyt, ahogy jár-kel a teremben, a kezem automatikusan kapcsolja be a gépet és már tartom is magam előtt, de nem felemelve, hogy ne legyen túl feltűnő, hogy filmezek... a fények gyönyörű játékot játszanak a másik haján, arcán... egyszerűen nincsenek rá szavak annyira szép látványt nyújt.
Amikor már visszafelé jön, csak azt láthatja, hogy fogdosom a gépem, de már nincs bekapcsolva.
-Ó hát, nem, péntekenként csak egy órám van reggel, utána hawaii... filmeztem az épületen belül. Most különösen szépek a fények, és az aulánál is vagy ezen az emeleten nagyon karcos az épület belső tere, az egész architektúrája... -Annyira magyarázok, hogy nem is érdekel, hogy ez érdekelte-e vagy sem. Már csak azért is, mert sokat szoktam feleslegesen beszélni, ha arról van szó, amit szeretek. Az épületeket pedig szeretem, nem csak videózni, hanem úgy alapjáraton. Némelyik, mint az egyetemé is, kellőképp ötvözi a modern és a régi stílus jegyeket, és ez... briliáns!
-Nem akarok kötekedni, de, mi lenne ha levennéd a cipőt? -Akkor eljutnánk hamarabb is A-ból B-be, és nem törné ki a nyakát sem, meg nem szenvedne legalább. Persze, oktató meg minden és példát kell statuálni, de ne már, inkább vérezzen az a láb? Nem éri meg, és emiatt még senki se fogja megszólni. De nyilván ő tudja... Persze már felkaptam a kupacom, nem mondom, hogy nincs súlya, de azért nem fogok megszakadni alatta.
-Igazából szeretném, ha így maradnék meg az utókornak. A Frances titokzatos segítője! -Ha lenne szabad kezem, most elhúznám magunk előtt, mintha csak egy szalagcímről olvasnám le a szöveget. -Matty. Mármint, Matthew Morgan személyesen, negyedév a műsorgyártásról, mint operatőr meg vágó. -Ha már bemutatkozás, akkor legyen teljes a kép, hogy kivagyok, főleg, mert én meg ... mit is tudok Callgirlről? Ja igen, oktató, kedves-szigorú, és a neve nagyon hasonlít a Callgirl megnevezésre. Vagy a Mangára? Manga Callgirl... nem hiszem, hogy így hívják.
-Hogyhogy nem maradt itt senki segíteni vissza cuccolni? -A könyvtárba cuccolni. Mármint... csak visszavinni a cuccokat... dolgokat a könyvtárba és nem úgy cuccolni egy könyvtárban. Tyűha.

- Nem is tudtam, hogy csillagászati szak is van az egyetemen. - Mosolyogva vonom fel egyik szemöldökömet, mert nem bírom ki, hogy egy ilyen csodálatos előadás után ne szóljam meg. Olyan beleéléssel mesél róla, mintha minden este elalvás előtt ezt tervezgetné, hogyan fogja majd a kiválasztott hölgynek lehozni a Holdat.
- Egy igazi romantikus hős veszett el benned. - Vigyorgok rá, bár szerintem elég aranyos tulajdonság. Eddigi tapasztalataim alapján az emberek nem szeretik, ha csak úgy kimondom róluk a véleményem. Jó, általában csak a pozitívat szoktam, de ettől még inkább zavarba jönnek, mint mondjuk a kritikától. Ki érti ezt?
Közben nekikezdek a pakolásnak, összeszedem a cuccaimat, becsukom az ablakokat, hogy véletlen se fagyjak meg hétfő reggel. Addig viszont búcsút intek az egyetemnek, hogy a másik két állásommal foglalkozzak. Tudom, nem hangzik csodásan, de ahj, én annyira imádom mindet. Mikor visszaérek, a srác a gépével szórakozik valamit, megnézem magamnak, de nem nagyon zavar, felőlem akármit csinálhat a hatodik kezével, nekem csak kettőre van szükségem.
- Műsorgyártás, hm? Bárcsak az én karomon lennének ilyen lelkes, túlbuzgó diákok. - Nevetgélek kicsit, nem vagyon én elégedetlen velük, de egy biztos, egyik sem marad bent péntek este az iskolában, hogy dolgozzon. Pedig mennyire becsülendő dolog! Ahogy belegondolok, amikor egyetemista voltam, én is körülbelül ugyanezt csináltam. Már csak azért, mert én szenvedéllyel csinálok mindent, feléből sohasem.
- Tudod, ez egy remek ötlet. - Sóhajtom, mert biztos vagyok benne, hogy látszik, mennyire szenvedek tőle. Inkább kilépek belőle, kicsit furcsa érzés most a talajon állni, de olyan felszabadító is. Amúgy is, már kezd üres lenni az egyetem, pár fanatikuson kívül más úgysincs itt, maximum a takarítóknak lesz egy jó napja. Bár, nem érdekelnek ők se, mit gondolnak rólam, a kezembe kapom a cipőm is, mert azért még nem mondok le róla, talán majd egyszer betöröm.
- Ezt meg tudom érteni. - Vigyorgok rá, mert valóban nagyon jól hangzik, az már más kérdés, hogy talán jobban is, mint az elkövetett, csodálatos hőstett. Amikor meghallom, hogy a becenevén mutatkozik be, kibukik belőlem egy kis kuncogás, de csak vigyorogva figyelem, ahogy elmondja magáról a fontos tudnivalókat.
- Callie, Callidora Mangas, oktató, újságíró, fotográfus. - Mutatkozok be én is mosolyogva, viszont ha negyedéves akkor tök jó, már biztosan van egy csomó tapasztalata.
- Negyedév? Akkor gondolom már nagyban benne vagy a szakmai gyakorlatokban. Hogy tetszik? - Kérdezem tőle mosolyogva, mert én imádtam, amikor először mehettem egy komoly újsághoz írni, vagy először adtam el a fotóimat és dicsérték meg őket olyanok, akik egyáltalán nem elfogultak. Ahogy látom, ő is elég őrülten űzi az ipart, biztosan kis függő, mint én.
Látom, ahogy a kérdése után kicsit elkalandoznak a gondolatai, az valahogy lerí az ember arcáról. Ravaszkás mosolyra húzom az ajkaimat, istenkém, ez olyan magas labda, hogy nem bírom ki.
- Ma sajnos senki nem akart velem cuccolni... - Sóhajtom színpadiasan, majd elvigyorodok. - Rajtad kívül, természetesen. - Komolyan, péntek este van, a lábam már szétcseszte a cipő, senki, de senki ne merje felróni nekem, hogy nem bírok magammal és hülyéskedek. Senki!

-Én is csak az égbe török! -Nem hiszem, hogy nagy sikereket érnék el ezzel az okfejtéssel, ha valós szakon lennék és erről kéne magyaráznom, akkor már jönne a kémia meg a fizika, és a gázok, mert a csillagok valójában csak gázok, amik... nem, fogalmam sincs.
-Valahol nagyon mélyen valószínűleg. -Kisfiús mosolyt villantok, leszegem a fejem is és úgy mosolygok felfelé. Bár Callie alacsonyabb nálam, mégis meg lehet oldani ezt a mozzanatot, hogy kellőképp aranyos legyen. Az sose baj, ha így vélekedik egy nő rólam, nem zavart, ha aranyos vagyok, akkor közel vagyok, ha pedig valaki közel van, akkor nem sok választja el a sikertől. Én meg sikerorientált vagyok.
Felveszem, ahogy jön-megy, molyolok a géppel, senkit sem zavarok. Felnevetek, mikor buzgónak nevez. Ez is csak saját részre készül, még véletlenül sem valami sulis feladat. Lehet félreértette, és ezt hiszi, de nem fogom kijavítani, hogy másról van szó. Igazából minden évben készül egy kis film az itt töltött évemről, bár nem rólam szól, hanem a Franches egy évéről, inkább művészi megközelítésből, néha nem is lehet érteni, hogy mi történik. Az első évben elég kusza lett, egy felismerhető elem se sok, ami abban az anyagban volt, bár... ott elég sok minden befolyásolta a képi megjelenést is.
-A végén átjelentkezem önszorgalomból és dupla szakos leszek. -Bár nem nagyon érdekel más azon kívül, mint, amit csinálok most is. Meg csak azért mennék, hogy ne legyen szomorú, amiért nincsenek stréberei, lenne egy kölcsön strébere, hogy örüljön.
Megvonom a vállam, általában jó ötleteim vannak, már mások is mondták, és be kell látnom, teljesen igazuk volt. Nem csak a hétköznapi dolgokra értve, filmek berkeken belül is. Az meg engem nem zavar és valószínűleg vitafórumot se nyitok arról, hogy Callie levette a cipőjét, vajon ez a diákság számára mennyiben befolyásolja az év végkimenetelét?!
-Igen, tudom ki vagy. -Elvigyorodom, hát hogyne ismerném? Bár arról gőzöm sem volt, hogy újságíró és fotós is egyben, mint, ahogy arról sem, hogy mit oktat itt, azon kívül, hogy oktat. Mégis milyen jól hangzik, hogy "én ismerlek, tudom ki vagy", nem? Meg biztos imponál neki... ha nem vallja be, akkor is tudom, hogy így van. Vajon ezután mennyire lenne gáz, ha megkérdezném, hogy "és miről szoktál írni? / mit szeretsz fotózni?", úgy érzem, hogy nagyon az lenne. Inkább majd este utána nézek, lesz látogatottság a honlapján. Vajon van neki?
-Ahh már tavaly benne voltam a gyakorlati programba. -Elvileg kivételes tehetség vagyok rengeteg szabadidővel. -Idén már két helyre járok, az egyiknél fizetést is kapok, bár az már nem is gyakorlat, mert életben segítek be az egyik ilyen... TV csatornánál, mint másod operatőr. Kettes kamera! Így neveznek... -Jegyzem meg szórakozottan. Nem zavar, hogy a nevemet se tudják, de kenik-vágják, hogy az a gyerek ügyes.
-Idén már filmeket vágok egy cégnél, bár nem TV filmeket vagy mozi filmeket, csak mondjuk rendezvények után ilyen mini klippeket, vagy esküvő után, ilyesmi gyakorlatot csinálok. -De remélem sikerül bekerülni a mozis szférába, mert utána egyenes út a sztárok világába. Gondolom én. Sokat is beszélek, el is hallgatok, hirtelen megnémultam, erre lehetne következtetni.
-De tök király. -Szólalok meg egy kis csend után. -Neked most van valami király projekted vagy épp... valami szenzációs címlapsztorid? -Érdeklődöm afelől, hogy épp min dolgozik, ebből talán megtudom a korábban magamnak feltett kérdésre a választ, hogy mivel foglalkozhat a szakmákon belül...
-Egyébként honnan jött az újságírás meg a fotózás együtt? Akkor ilyen fotóriporter vagy, vagy az pont nem? -Sok a kérdés? Nem akarom elárasztani, meg nem szeretném lefárasztani sem. Aztán már megint hebegek valami zagyvaságot a cuccolással kapcsolatban és amikor lereagálja, nos kell egy pár tizedmásodperc mire rájövök, hogy vette a lapot és milyen remek a humora!
-Természetesen. -Mondom én is hatalmas vigyorral. Kezdjen ezzel a tudattal, amit akar. Khm.

- A végtelenbe és továááább! - Nevetek lelkesen, miközben szabad kezemet ökölbe szorítva emelem meg. Olyan lelkesen beszél róla, hogy rám ragasztja, nem tehetek róla. Majd megszokja, hogy nem vagyok komoly, azt hiszem nekem tényleg olyan személyiségem van, amit meg kell szokni.
- Óó... ezek szerint mélyebbre kell ásnom érte? - Kérdezem tőle kihívóan vigyorogva, aztán amikor meglátom a cuki, kisfiús mosolyát, el kell nevetnem magam. Nem tehetek róla, tényleg nagyon jól csinálja. Miért érez rá MINDENKI, hogy a szívem egy igazán szép mosolytól-vigyortól egyből megolvad? Vagy csak ennyire szeretnek mosolyogni az emberek? Áh, hülyeség, lehet, hogy csak én is ragasztom a mosolyomat.
- Nem vagyok biztos benne, hogy annyira szeretnéd te azt. - Vigyorgok rá, mert biztos van már hírem, de nem tudom, mennyit hallott rólam a sok szorgalmaskodás mellett. Ezért jó tanárnak lenni, elég elejtened magadról valami pletyka-alapot és máris az egész egyetem tudja egy hét múlva.
Amikor azt mondja, hogy tudja ki vagyok, akkor elmosolyodom, elismerően bólogatok kicsit, úgy pillantok rá, immár cirka 8 centivel alacsonyabbról.
- Hogy felkészült valaki... - Forgatom a szemeimet, mert annyira felvágós és direkt imponáló volt ez, hogy muszáj mosolyogva sóhajtanom egyet. Sajnos nem vagyok olyan üresfejű Barbie, mint amilyennek tűnök. Sőt, tudjátok mit? Okos vagyok, szorgalmas, a toppon vagyok, életem csúcsán, erőm teljében! Most kell kihasználnom.
- Kettes kamera! Ez tetszik. - Vigyorgok, biztos vagyok benne, hogy ha hallgat rá, ezentúl én is így fogom hívni. Persze megjegyeztem a nevét, Matty a kis rejtett romantikus, szorgalmas, hobbicsillagász kettes kamera. Ezt biztosan megjegyzem, egy-két pillanat alatt, főleg, hogy a röhögés kerülget, ha rágondolok.
- Mindenki azt mondogatja neked, hogy majd ha kikerülsz egyetemről, az életbe, akkor tanulsz igazán? Nekem ezt mondogatták, de ez egy nagy baromság. Ilyenkor tud az ember a legjobban tanulni, amikor még tényleg tanuló és néha azért úgy is kezelik, előzékenyebbek veled. A diploma után már mindenki tojik rád nagy ívben, ha segítség kell, mert csak egy vetélytárs vagy. - Miközben magyarázok, nem bírom ki, hogy ne gesztikuláljak, ez rossz szokás, de Görögországban senki nem bámul meg miatta. Na jó, a mi szerkesztőségünknél egész jó a közösség, meg a csapat, de én ezt tapasztaltam a gyakorlati oktatással kapcsolatban. Remélem Matty is kihasználja a lehetőségét, bár úgy tűnik, nem kell féltenem. Vigyorgok rá, mert imádom az olyan ambiciózus, karrier-orientált embereket, mint amilyen én vagyok. Ha tudnám, hogy ha körbedörzsölgetem, rám ragasztana egy kis plusz lelkesedést, akkor megtenném, eskü, háromszor is.
- Hát, mivel én elég... öhm, törtető vagyok, általában én kapom meg a legérdekesebb, legőrültebb feladatokat. Az emberek azt hiszik, hogy újságírónak lenni könnyű dolog, hovatovább biztonságos és unalmas, de ha sem a riportalanyod, sem a titkárnője, sem a felesége, sem a sofőre nem veszi fel neked a telefont, akkor bizony elő kell venni a kerítésmászási skilleket néha... - Nevetek, mert egyszer már én is követtem el ilyesmit, persze, a barátságos megoldások után. Le akart csukatni, de kimagyaráztam magam és a bájos mosolyom sem volt hátrány. Azóta is egész jóban vagyunk a delikvenssel, meg persze interjút is adott és néha küld egy-egy jegyet a fellépéseire. Azt hiszem jól csinálom, sőt, biztos vagyok benne, hogy átkozott jól csinálom!
- Az éppen nem. - Nevetek halkan. - Tudod, praktikus vagyok. A cikkeimhez általában csinálok eladható fotót is, szóval tiszta haszon vagyok az újságnak. - Vigyorgok szélesen, mert én kicsit külön kezelem a két állásomat. Bár megértem Matty feltételezését, biztos én is ezt gondolnám egyből.
Amikor meghallom a válaszát, csak tovább vigyorgok rá, megállok a könyvtár előtt. Haha, az a vigyor, mindjárt padlóra visz. Megnyomom a kilincset, de be van csukva. Sóhajtok egyet.
- Ezek szerint már nincsenek itt... na nem baj. - Leteszem a cipőimet, én egyedi Hamupipőke vagyok, viszem magammal őket. Gyorsan a táskámba túrok, ahol megtalálom a sulis kulcscsomóm. Egy kis bogarászás után meg is találom a könyvtárét.
- Ez a kulcs nem létezik. - Húzom el egyik kezem Matt arca előtt, miközben kinyitom az ajtót és bemegyek, felkapcsolom a villanyt. A gondnokot elég volt párszor szépen megkérni, hogy csináltasson nekem egy kulcsot, tudja, hogy általában nagyon durva időpontokban tudok idejárni és így sokkal kényelmesebb, hogy nem kell őt sem zaklatni.
- Oda le is pakolhatsz. - Mutatok az egyik asztalra, majd szétszortírozom a dolgokat, közben a pulthoz lépek, hogy hagyjak egy üzenetet a könyvtárosoknak. Nem régóta vagyok itt, de már megszokták.

Csak figyelem, ámulok tőle, hogy mennyire vidám a természete, és az, hogy idézni is tudott. Toys Story, egyik legmenőbb animációs film a világon. Zseniális kidolgozottság, és ha tudnék rajzolni, biztos belevágnék az animáció bízniszbe. Csak idő kérdése, még lehet, hogy tényleg dupla szakos leszek csak nem marketingre megyek, hanem grafikára. Áhh, nem...
- Minden út a férfi gyomrán vezet, elég lesz azt felnyitni. -Morbid humorom van néha, és bizony most még egészen finoman vigyorgok bele az elképzelésbe. Lehet túlzásba viszem a Dexterezést, és kicsit kevesebbet kéne néznem esténként, talán nem azon kéne szocializálódnom... na majd ma mást rakok be, van miből válogatni.
- Nem is tudom... -Pofátlanul végig pillantok a tancinénin, aztán vigyorgok csak tovább. Vajon milyen lehet ha pálcával csap a diákseregbe? Az egyéni órákon pedig... ahh inkább bele sem gondolok! Arra, hogy mennyire vagyok képben, mit is mondhatnék, én mindig abban vagyok. Milyen filmes lennék, ha ne tudnám mi a dörgés? Ne tudnék mindenkiről mindent? Jó, az elsősöket nem ismerem még, bár egy gólyatábor kevés lenne megismerni mindegyiket.
- Igen? Az elején annyira nem volt szerintem nagy szám, de most már mivel állandó vagyok, beazonosítanak, hogy Matty az a kettes kamera. -Persze az újaknak fogalmuk sincs, de a belsőbb körösök tisztában vannak ezzel.
A kérdésre csak bólintok, hogyne mondta volna mindenki ezt? De nagyon jól tudom, hogy nem így van. Csak ámítás, mert amúgy senki sem segít az életben, és ott tapasztalni valóban fogunk, de tanulni csak úgy, hogy a negatív-pozitív élményt éljük meg. Semmi egyéb oka nem lesz annak, hogy előremegyünk, fejlődünk, csak az, hogy gyakorlatba helyezzük a tanultakat, amit nem is úgy kell alkalmazni, ahogy azt megtanultuk. Ki érti ezt?!
- Tisztában vagyok vele, hogy nem leányálom a nagybetűs élet, szóval amíg lehet én még koptatom a padot. -Maradok is plusz évezni, szakmázni, nem fogok idén végezni, illetve de, csak maradok még amíg lehet. Ötödévre. Nagy ötödéves leszek, rettegjenek a népek!
- Tehát már kerültél oltári nagy slamasztikába? -Teszem fel a kérdést, ami lehet hogy butaság, mert ha valaki betör máshoz, akkor bizony nagy gebaszba kerül, annyi szent. De ki tudja, lehet megúszta egy szép mosollyal... meg aztán, lehet észre sem vették. Még az is előfordulhat, hogy volt huszonnégyórás őrizetbe? De ha lenne priusza nem taníthatna itt... vagy ez már nem lényeges? Nem nézőpont? Egyszer elkísérném interjúztatni...
- Ha esetleg kell egy bűntárs, felvételeket készíteni, meg riporthoz, vagy bármi, akkor én kapható vagyok rá. -Terjesztem elő a lehetőséget, hiszen a kapcsolatokat az iskolában kell megalapozni, ahogy ő is mondta, még lehet hasznos lennék neki. Magas vagyok, át tudom dobni a kerítés felett, ez szerintem már nyomós skill! Bólogatok tovább, és mikor előkerül egy pótkulcs csak vigyorgok. Tényleg meg van minden tuti titka, amivel elkápráztasson, bár egy könyvtári kulcs nem nagy szám, de minden kicsiben dől el!
Bemasírozom, és ahova kell, lepakolom a halmot. A gépet visszaveszem a kezembe, kicsit biztosabbnak érzem magam, ha tapogathatom beszéd közben. Tudom... fura dolog, kamera fétisnek hívom, de nem sűrűn hangoztatom.
- És mi a mai program? Bűnüldözés? Kínai? -Vajon úgy jött le, hogy most elhívom egy kis kajálásra miközben csinálunk is valamit? Nem feltétlen így terveztem, a kínait magányos evészetként kérdeztem csak, hogy hazamegy a férjéhez vagy mi a lőcs.

- Hm, mázli, hogy van nálam egy jó kis, éles körömreszelő... - Emelem fel egyik szemöldökömet, ahogy rápillantok, ha annyira szeretne megnyílni nekem, el tudnám intézni. De csak viccelem, végül elvigyorodom. Meg amúgy is, sajnálnám a szép kis körömreszelőm, tényleg abszolút masszív és megbízható kis cukorfalat, nem vérezném össze, esetleg görbíteném el.
- Tudod, ez a vigyor már majdnem szexuális zaklatás... akár fel is jelenthetnélek érte! - Vigyorgok rá, hogy kicsit kiűzzem a fejéből a csúnya gondolatokat. Annyira látszik rajta, hogy hamar beleszállnak. Na nem mintha rossz dolog lenne, vagy nem lenne tök természetes. Meg amúgy is... én sem vagyok szent, sosem voltam.
- Matty, a kettes kamera. - Ismételem vigyorogva, bólintok egy aprót. Igazán megtisztelő cím lehet, főleg, hogy még csak negyedikes kis pályakezdő. Na jó, ekkoriban még én is az voltam, nem mintha most olyan öreg lennék, csak én gyorsan letudtam az egyetemet és minden mást. Az ambíció, nos, jó segítőtárs volt.
- Szerintem jó döntés. - Erősítem meg egy mosollyal, én is húztam volna az időt, ha a fotográfust nem párhuzamosan csinálom az újságíróval, de én mindig, mindenre szakítok időt. Meg amúgy is, aki sokat alszik, keveset él, nem? Ebben a korban van a szervezetnek a szüksége a legkevesebb alvásra, ilyenkor tud a legjobban teljesíteni, ki kell használni!
- Ugyan, Matty, ne nézz kezdőnek. - Vigyorodok el lassan, ahogy rá pillantok, majd megvonogatom a szemöldökeimet. - Engem sosem kapnak el, én nem csináltam semmit. - Vonom meg kissé egyik vállam, így kell ezt csinálni. Na jó, tény, hogy már másztam kerítést, de azt inkább kifelé, mert befelé pizzafutárnak adtam ki magam, az egyik legjobb trükk. A "dehát én nem is rendeltem semmit?!" kérdésre pedig a válasz szokás szerint a sajnos rossz címet kaptam, de ha már itt vagyunk... és akkor csak bájosnak kell lenni meg ellenállhatatlannak. Nem olyan bonyolult.
- Bűntárs? Jól van, majd meglátjuk, lehetsz-e a jobb kezem. - Mosolygok rá féloldalasan, aztán hirtelen eszembe ötlik valami. - Ó, igen, ami azt illeti... tudom, hol tudnál iszonyat jó felvételeket készíteni... - Sóhajtva forgatom a szemem, hogy milyen kár, hogy csak feltételes mód. Csak szórakozok vele, ha szeretné, tényleg magammal viszem, de nem tűnhetek úgy, mint aki olyan könnyen adja magát. Meg amúgy is, most meglátjuk, mennyire lelkes valójában.
Aztán bemegyünk a könyvtárba, lepakoljuk a könyveket, én gyorsan írok egy üzenetet. Hogy azért érezzék a törődést, meg a hálát, bár igazából semmit nem tettek érte, megérdemlik. Legalább nem lesznek mérgesek rám!
- Ó, felülök a buszra, hazamegyek, főzőcskézek kicsit és evés közben elalszom a kanapén... általában ez szokott lenni. - Nevetgélek kicsit, mert amikor fárasztó napom van, nincs erőm elmászni az ágyig. - Ettél már görög kaját? - Kérdezem tőle vigyorogva, mert a legtöbb ember csak a görög salátát tudja kiemelni, pedig igazán finom ételeink vannak. Például a mézes-pisztáciás piskóta, hmm, nyami, bár én édesszájú vagyok, nekem minden édesség igazán finom. Hmm... már ideje lenne bevinnem egy kis cukrot a szervezetembe, biztos ettől vagyok ilyen édes.
- És neked, mi dolgod van? - Kérdezem, miközben kicsit elkalandozva nézem meg még pár könyv gerincét, végigfuttatva az ujjam rajtuk, majd kifelé terelgetem Matty-t a könyvtárból, be is csukom magam mögött az ajtót, hogy senki se garázdálkodhasson.

- Az nagyon maximum csak felkarcolná a bőrt... -Jegyzem meg kellemes baritonon, mert végülis, elég sok Dexter rész ment már le, hogy megtanuljam belőle, hogy ilyen kis dolgokkal csak a felszínt érdemes kapargatni, de ha már lenne egy körömvágó olló... na akkor annyi!
Ártatlanul pislogok vissza a tancinénire, hát hova gondol, lehet kis pimasz voltam az előbb, de... a lelkem mélyén egy játékos kölyökkutya vagyok... aki szeret nyalni. Egyik szemöldököm lejjebb húzom a másiknál és úgy nézek rá, mintha semmit se csináltam volna, kamera nem vette fel, hogy úgy néztem volna rá, hogy azért már fel lehessen jelenteni. De azért vigyorgok, ennyi még talán belefér. Messzebb amúgy sem mennék, bár nem mondom, hogy szájhős lennék, biztos megtennék egy s mást, de ... nincs de.
- Csak nem tennél ilyet. -Ál elképedve figyelem, ahogy az ő szája is mosolyra húzódik. Arra, hogy jól teszem a maradást, meg a további tanulmányokat csak sokatmondóan bólogatok, vagyis, egyetértek vele.
- Na és amikor még kezdő voltál? -Jön ebből adódóan a kérdés. Nem piszkálódás, meg csipkelődés, de valamikor ő is elkezdte, és akkor biztos bukott már le. Nem szégyen, mindenkivel előfordul, csak jól kell belőle kimászni, és láthatjuk, hogy neki ez nem okozott problémát.
- Ahh, a nőknek annyival könnyebb minden, elég egy csinos kis mosoly, meg egy olyan pillantás, és már a bírságot is elfelejti a rendőr! -Vágom rá egyből, amikor hozzáteszi kis mosollyal, hogy ő sose csinált semmit... ez hihetetlen, tényleg igaz tehát, amit a filmekben látunk, hogy a rendőrök is megkenhetőek egy sokatmondó pillantással, kisebb szájtátós mosollyal és a lehetőség gondolatával. Nőnek kellett volna születnem.
Előttem is meglibbenti a lehetőséget, csak egy kicsit más kontextusban, mint amiről az előbb szó volt, máris fellelkesülök annyira, hogy ha lenne szabad kezem, most biztos a kamerámat tapiznám. De egyelőre nincs, majd a terembe, ha lepakoltunk...
- Komolyan? Micsoda? Hol? Vagy mit? Milyen jellegű? -Kérdések garmadájával harcolnám le, ha épp nem jutnánk be a könyvtárba és intéznénk az ottani dolgokat gyorsított iramban. Már kifelé tartunk, természetesen a kezemben van a kamera, és olyan jól esik a tekerőjét tekerni, még csak nem is hangos, hogy felhívjam rá Callgirl figyelmét, hogy épp izgatottan várom még a korábbi kérdéseimre a választ, pedig már ott tartunk, hogy mit fog otthon tenni-venni.
- Evés közben? -Nem túl nőcis pillanat. - Görögöt, törököt, arabot, indiait, mexikóit, ázsiait... -Nincs olyan étel, amit nen próbáltam volna eddig. Szeretek enni, szeretem a különleges kajákat. A fetasajtot meg kifejezetten... főleg sütve. Sült fetasajt. Mmm.
- Dolgom éppenséggel nem sok. Talán még készítek pár felvételt, aztán hazamegyek és felteszem gépre, hozzávágom az eddig elkészült anyaghoz, aztán megy majd a brainstorming, hogy mi hiányzik vajon még... -És akkor ülök felette egész éjszaka, karikásak már a szemeim, de holnap nem kell sehova menni, nem lesz gond az alvással, én napközben is remekül alszom. Szerencsémre.

- Igen? Akkor mondj egy jobb fegyvert! - Adom fel neki a leckét, ha már leszólta a kis körömreszelőmet, amit belé akartam állítani. Biztos nem látta a Fekete hattyút, bár az valószínűleg nem történt meg tényleg, de nem megy ki a fejemből a kép, ahogy a nő átszúrja a kézfején a körömreszelőt, majd az arcát támadja vele. Fujj.
- Nem, valóban nem. De megtehetném! - Teszem hozzá, hogy azért valósabbnak tűnjön a fenyegetés. Na jó, igazából tényleg imádom, amikor egy férfi szépen mosolyog vagy vigyorog, az olyan szívmelengető látvány, de neki ezt nem kell tudnia.
- Nagyon kíváncsi vagy, mi? De nem, nem ásom alá a tekintélyem, afölött az időszak fölött inkább... hunyjunk szemet. - Forgatom a saját szemeimet mosolyogva, olyan ártatlanul pillogok, hogy akár egy glóriát is rajzolhattak volna a fejem fölé, hiteles lenne. Mindjárt angyalszárnyakon elreppenek! Bár inkább maradok a kis segítségem, kettes kamera mellett a földön.
- Ja, igazából tényleg jó, nézzük a jó oldalát! Bármikor meg tudunk titeket zsarolni, nálunk van az összes mell és az összes... - Vigyorogva hagyom abba, direkt, tudja, biztos vagyok benne, hogy tudja, mire gondolok. Mondjuk mindig lesznek nők, akik nem tisztelik a testüket és odaadják csak úgy minden jöttmentnek... de az nem az én gondom.
- Hát... - Mosolyodok el lassan, egyik ujjamal végigsimítok alsó ajkamon. - Ismerek egy baráti társaságot, egy csapat suhancot, akik nagyon király dolgokat szoktak csinálni és véletlenül keresnek valakit, aki meg tudná örökíteni nekik... bár nem vagyok biztos benne, hogy te vagy a megfelelő személy... - Forgatom szemeimet, mert persze csak szórakozok, majd ha nem válik be, maximum elküldik. De legközelebb, ha elhívnak, majd elviszem magammal őt is és akkor megnézheti, miről is szól ez az egész.
- Hát, olyasmi. - Kuncogok, látszik az arcán, hogy nincs elájulva a bájos képtől, ami biztos megjelent lelki szemei előtt. - Van kedved velem vacsizni? Egy csomó maradékom van tegnapról, és holnap úgyis kidobnám. - Magyarázom, miért ajánlottam fel, bár belegondolva... most akkor valami modern cukrosnéni vagyok, aki csalogatja magához a diákokat? Tök durva, de nem baj, a pletykáknak legalább adok alapot. Ahogy hallom amúgy sincs olyan sok dolga, azt elhalaszthatja nyugodtan.