Az oldal teljes tartalmát csak regisztrált és elfogadott karakterlappal rendelkező felhasználók tekinthetik meg!
 
HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszót!
KARAKTERES HÍREK
2015/2016-os tanév II. félév
Üzenődoboz
USERES JÓSÁGOK
STATISZTIKA
ÖSSZESEN
81 fő - 46 férfi / 35 nő
VIZUÁLIS KOMM.
11 fő - 6 férfi / 5 nő
KLASSZIKUS KOMM.
12 fő - 7 férfi / 5 nő
MŰSORGYÁRTÁS
9 fő - 4 férfi / 5 nő
MARKETING KOMM.
7 fő - 2 férfi / 5 nő
FILMMŰVÉSZET
13 fő - 8 férfi / 5 nő
OKTATÓ
5 fő - 3 férfi / 2 nő
VÁROSLAKÓ
24 fő - 16 férfi / 8 nő
Latest topics
» Kapj le! - Louis és Reeven
Pént. Dec. 02 2016, 23:04 by Reeven Callagher

» Mit szólnál ha... ~ Julian&Usui
Kedd. Nov. 29 2016, 22:52 by Usui Kazuki

» Christopher & Kouji - it's your bad luck that you crossed my way
Hétf. Nov. 28 2016, 01:11 by Kouji Oohara

» Please, play with me!
Szer. Nov. 23 2016, 17:19 by Lana Evens

» Stanley Collins
Kedd. Nov. 22 2016, 20:33 by Stanley Collins

» Gyilkos szándékok Usui-Kenny
Szer. Nov. 09 2016, 17:45 by Kensington L. Lockwood

» Kaland haladóknak ~ Reeven&Seby
Hétf. Okt. 31 2016, 20:51 by Sebastian McBridge

» Aki indul: odábbáll; aki vitéz: helytáll. ~ Josh & Suzy
Vas. Okt. 09 2016, 15:43 by Suzanna Crystal

» Sarah és Daryl - második randi
Kedd. Okt. 04 2016, 15:11 by Daryl Brooke

» "Pörgés" Reev és Felix
Vas. Okt. 02 2016, 17:06 by Reeven Callagher

Top posting users this month
Samuel T. Collins
 
Eric A. Blake
 
Leopold K. Lindhardt
 
Reeven Callagher
 
Quentin Collins
 
Felix Kaleolani
 
Suzanna Crystal
 
Kensington L. Lockwood
 
Sebastian McBridge
 
Kőrösi Noel
 
Design: Izzie & Bree

A jobb megjelenítés érdekében használj Google Chrome böngészőt!

Share | 
 

 NeedYou-Hale&Nick

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Nicholas Hill
Városlakó
Életkor : 25
Foglalkozás : újságíró
Hozzászólások száma : 508

TémanyitásTéma: NeedYou-Hale&Nick   Hétf. Aug. 25 2014, 09:02

Van valami olyasmi mondás, hogy csak akkor tűnik fel, hogy mennyire megszoktunk valakit, ha az nincs ott. Nem, ez egészen biztos, hogy másként van megfogalmazva, de a lényeg talán ebből is átjön. Amy minden év augusztusában esedékes Franciaországi nyaralását tölti éppen, ami rendkívül királyságos dolog, lévén üres a lakás teljes egészében és nem kell attól félni, hogy ránk ront egy óvatlan pillanatban. Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy teljes mértékben önellátó férfiember lettem, harmincegy teljes napra. Íratlan szabály nálunk, hogy mivel nekem van önálló keresetem én fizetem a rezsit, meg minden egyéb kiadást, de cserébe ő rendezi a háztartást. Nő, ez a dolga.
Viszont most, hogy nincs itthon, a mosatlan ruha kárörvendve tornyosul előttem, lassan megesz a kosz és a környék összes pizzériájából rendeltem már. A futár srác már névről ismer, párszor beköszönt egy kávéra is és adott törzsvásárlói kedvezményt.  Körülbelül harminc üres doboz hever szanaszét, megspékelve néhány mekis zacskóval. Azt hiszem egy ideig passzolom az olasz konyhát és a gyorséttermek kínálatait, mert enyhén szólva kezdek rájuk unni.
Isten látja lelkem, én megpróbáltam főzni, de azt az összefolyó masszát, amit tészta néven tálaltam magamnak, sehogyse bírtam megenni. Azt meg mégse várhatom el, hogy Hale egy hónapon keresztül főzzön rám, tudom, hogy csak egy kósza szavamba kerülne, de nem akarom, hogy kihasználva érezze magát. Minden esetre ma mozi után elviszem vacsorázni ez egészen biztos. Idejét sem tudom mikor ettem utoljára normális főtt kaját…csak hol a francban van már? Sokadszorra próbálom újra tárcsázni, de semmi. Az aggodalom jeges hullámokként csapkod át rajtam. Mi lehet vele? Zavaromban egymásra pakolom a kiürült kartondobozokat, megszámolva pontosan 28-at. Egyik másikban még zörög némi megszáradt pizza tészta.Felöltözöm , megborotválkozom, egy kis borostát azért hagyva, megint hívom. Belerakom a szemétbe a sörös üvegek garmadáját, amik csörömpölve koccanak egymáshoz. Megint bepróbálok egy hívást...semmi reakció. Idegesen járkálok fel-alá a lakásban, mint valami eszelős. Már réges régen itt kellene lennie…
Vissza az elejére Go down
Hale Salisbury
Filmművészet
Életkor : 22
Foglalkozás : tanuló
Hozzászólások száma : 358

TémanyitásTéma: Re: NeedYou-Hale&Nick   Hétf. Aug. 25 2014, 16:25

Lassan múlik a remegésem. Apám mellettem a kocsiban olyan, mint egy időzített bomba, tenyere a combomon markol, vagy a hajamba siklik, nem tudja, hogy érintsen, szeressen. Roppant hálás vagyok, hogy minden mozdulata, érintése tűzforró. Reszket az idegtől, tudom, hogy most nem mellettem ülne, hanem a srác után hajtana és saját kezével tépné szét. Iszonyatosan örülök, hogy nem hangzik el egyszer sem, hogy megmondta... Halk szavakat dorombol arról, hogy ne sírjak és nagyon szeret és minden rendben van. Akkor fagy le egy pillanatra, amikor azt sóhajtom, hogy Nickhez vigyen.
A mobilom, a papírjaim minden a kocsiban vannak, a pisztolyom is, kapok ígéretet, hogy minden elrendeződik és ha bárkit lelő nem kerül sittre, erről újra sírva fakadok.
Mint, akinek a fogát húzzák, kérdés nélkül kanyarodik el Nick felé, noha tudom, hogy haza vinne, de szeretne lerakni, hogy a Nissan után eredjen. A srácnak ki fogja tépni a szívét és lenyomja a torkán. nem fogom vissza, mert nem tudom. Tenyere lüktet a lábamon, érzem, hogy bármi lesz, cselekedni akar. Ettől nem foghatom vissza.
Lehajtom a tükröt és az arcom nézegetem, igyekszem nem bőgni, Nikchez megyek, legalább 5 percig legyen nyugalom, hogy ne zokogjak, és amúgy is élek, minden oké.
Mire megérkezünk letörlöm az összes sminkem, már amúgy sem ér sokat, olyan volt, mintha kibeleztek volna és fájdalmamban elkentem az arcom.
A gyomrom merő görcs, nem foszlik. Azt azonban tudom, hogy anyám tesz amit akar, az apám nagyon szeret engem, erre jó volt ez a mai nap, ha másra nem is.
Driftelve vesszük a kanyarokat, mert apám nem lassít, nem fékez, esze ágában nincs.
Kitesz a kapu előtt, megvárja, míg reszkető lábakkal a házba vonulok, aztán hajt el, de mint a veszett, megy a körbe telefonálás, merre jár a Nissan, ha okos volt a srác már kereket oldott. Ha van neki hova.
Húzom az időt, mert sokat kell nyelnem, hogy ne sírjak egyből, de annyira rettegtem. Simán meglőhetett volna, akkor is ha nem fél a nevemtől, a haláltól, a kíntól vagy véletlen, vagy dühében, hiszen olyan fiatal, biztos rühelli a fajtám, akinek mindig minden megadatott. Tuti gyűlöl azért, aki vagyok.
Most tűnik fel, hogy nincs rajtam cipő sem, az is a kocsiban maradt, mindenem. A félelmem sajnos nem, azt magammal hoztam, mint kellemetlen emléket. A szívem apró félelem hullámokban fürdik. Ajkam remegése sem múlik.
Az emeletre érve megállok az ajtóban, elrendezem a hajam a ruhám és finoman becsöngetek. Erős leszek, nem sírok, simán elmesélem, iszunk egy kávét.... és minden rendben van. Nick még ajtót sem nyit, amikor újra zokogni kezdek. Francba már, szerettem volna kitartani. Ahogy kinyílik az ajtó, szinte neki ugrom, olyan hevesen vágyom az ölelését. Illata betölti az orrom és megreszketek a gondolattól, hogy majdnem elvesztettem. Igaz ő élt volna, én meg nem, és a halál mindig annak fáj, aki marad, aki megy... az a szerencsés. Nekifeszülök a testének, két kézzel a hátát ölelem, fejem a mellkasába fúrom és vigasztalhatatlanul zokogok. A fájdalom hullámokban önt el, nem tudom uralni, de nem is akarom, csak érezni, hogy Ő velem van. Azt sem látom milyen veszettül jól néz ki, mert a könnyek sós patakja elvakítja a látásom, de már biztonságba vagyok ez az egy számít.

_________________
"Oly kevés lehetőség adódik a szabadságra.
Az egyik: a képzelet. De erről az utazásról gyakorta vissza kell szakadni a világba,
s ez olyan, mintha időről időre láncra vernék az embert."


Fabyen
Vissza az elejére Go down
Nicholas Hill
Városlakó
Életkor : 25
Foglalkozás : újságíró
Hozzászólások száma : 508

TémanyitásTéma: Re: NeedYou-Hale&Nick   Hétf. Aug. 25 2014, 22:57

Minden egyes perc olyan, egy csigaként totyorgó évmilliárdnak tűnik. Esküszöm többet öregszem ebben a pár pillanatban, mint egész eddigi életemben összesen. Hol a jó büdös fenében van? Miért nem hív? Miért nem reagál egyik üzenetemre sem? Jó, nem küldtem sokat, olyan 7-8 darabot…percenként. Úgy érzem magam, mint egy tehetetlen, ketrecbe zárt oroszlán. Pedig lehet csak  feleslegesen parázok, lehet dugóba keveredett és lemerült a telefonja vagy egész egyszerűen otthon felejtette....persze, hagyjuk már.
Benyomom a laptopot végigpörgetem a híreket nem történt-e valami közúti baleset a közelben. Némileg megnyugszom, amikor mindenfelől csupa napsütéses infót olvasok, azt leszámítva, hogy ezt kirabolták, azt lelőtték, amazt pépesre verték. Ezek már meg sem hatnak, egy idő után kezd hozzászokni az ember, hogy ilyen világban él. Ahol a híradó mást nem nyomat, mint brutálitást. Az éteren keresztül rázzák a fejünkre a vért, de közben angyali mosollyal benyögik, hogy Tápiószörcsögön új hernyó bébik születtek. Gratulálni tudok.
Ennek ellenére továbbra is aggódom, érzem, hogy valami nagyon nagyon nincs rendben és tekintve, hogy Halel félelmetesen működik a telepátiánk...Pontosan ezért ugrik görcsbe  a gyomrom, amikor hallom az elhaló kopogást az ajtó felől. Rohanva tépem fel a zárat és kis híján hátra esek attól, ahogy neked csapódik. Nem is látom az arcát, csak hallom, ahogy szívszaggatóan zokog.

- Hale, Hale, Hale! Cica…mi történt?! – lesápadva, visszakézből bevágom az ajtót mögöttünk, ez most nagyon nem a kotnyeles szomszédok ingyen műsora lesz. Erősen ölelem magamhoz, simogatom a hátát, ujjaim a hajába szaladnak.
- Kicsim, mi a baj? – kétségbeesetten fordítom felém az arcát, forrón az ajkára csókolok, elmaszatolom a könnycseppjeit. Az aggodalom megfagyasztja az ereimbe tóduló vért, ami eszeveszetten lüktet a fülemben. Nem tudom ki vagy mi miatt készült ki ennyire, de azt biztisten a saját kezemmel fogom elásni, már most fékezhetetlen dühöt és utálatot érzek.
Kézen fogom és finoman a kanapé felé húzom, bár most nem a megszokott szándék vezérel. Ezerfelé túlfűtött emlék kavarodik fel bennem, hogy mi mindent is csináltunk itt.....

- Hale… - az ölembe húzom, és szorosan átkarolom, közben folyamatosan simogatom és csókolom, ahol érem. Továbbra sem azért. De én ma még megölök azt, aki így kicsinálta…
Vissza az elejére Go down
Hale Salisbury
Filmművészet
Életkor : 22
Foglalkozás : tanuló
Hozzászólások száma : 358

TémanyitásTéma: Re: NeedYou-Hale&Nick   Kedd. Aug. 26 2014, 16:05

Pedig nagyon nem akartam sírni, annyira szerettem volna erős lenni és azt hiszem a kocsiban egy kis ideig sikerült is, csak keveset bőgtem. De annyira nagyon féltem, nem tehetek róla. Apámnak igaza van én egy gyenge jellem vagyok. Szőke és nő is. A félelem mantrázik a gyomromban és nem tudom hányadik om-ját lövi el, de nem higgadok, nyugszom tőle.
Még a liftben is tartom magam, aztán az ajtóban állva, ahogy meghallom Nick közeledését újra remegve zokogni kezdek. Franckarika, hogy ilyen béna vagyok. Úgy szerettem volna... mi? Erős lenni? Én nem vagyok erős. Nem is dolgom, nekem ölelő karra van szükségem, akinek a gazdája megóv mindentől, ettől független igyekszem nem apuci kicsiny szöszije lenni, de.....
Neki vetem magam Nicknek, ismerős illata azonnal felelevenít bennem mindent, gyomromban a félelem gubanc nem bomlik. Aggodalma forróvá teszi a testét. Szorosan ölelem magamhoz, ha lehetne soha el sem engedném. Előtte nem hittem benne, hogy a szerelem lehet ilyen erős, de amióta van... nem is tudom már... hány perc kellett, hogy belé zúgjak? 15? Talán annyi igen, de mérget még erre sem vennék.
A becsapódó ajtóra összerezzenek.
- Sajnálom. - zokogom a mellkasába, azt sajnálom, hogy így lát, hogy nem voltam elég erős és nem is vagyok most sem. Tudom, hogy megijesztem. Kétségbe esetten kapaszkodom a hátába. Soha el se engedjen, akkor nem omlok össze, nem csúszok szét.
Felé fordulok, tuti sokat látok, szétsírt szemeimmel. Mohón az ajka után kapok. Fura, hoyg attól féltem a legjobban, hogy elveszthetem, tuti hülye vagyok, de nem tehetek róla és el sem fogom neki mondani, hogy ne higgye... ne tudja... ne féljen. Akarok beszélni, de ráz a sírás.
Csókja felperzseli a szám, mint minden egyes alkalommal, ez sem múlik soha, annyira nagyon szeretem. A kezébe kapaszkodva lépkedek a kanapé felé, a kupi csak nagy részletekben tűnik fel, de pont nem érdekel. Kicsit higgad a hangom, mélyeket lélegzek, hogy beszédhez jussak.
- Elvitte a kocsim.... fegyvert fogott rám... le akart lőni. - eddig bírtam újabb zokogó roham nélkül. Szabad kezemmel a halántékomra célzok, ahogy a srác fogta a fegyvert.
Az ölébe bújok, neki dőlök, elveszek a testében, hogy védjen meg mindentől, ami fáj. Újra sírni kezdek, de nem tehetek ellene, mert oldódok talán. Nem vagyok bátor, gyáva vagyok. Apuci kedvence vagyok, egy maffiózó lánya... aki összepisilte magát egy vagány kölyöktől.
- Ne.... ne haragudj. - hadarom két levegő között. A nyakába fúrom az arcom, forró könnyekkel áztatom, úgy bújok hozzá, mint aki menten el kell, hogy engedje. Kapaszkodom belé, mert fizikálisan jelen van, és nem akar bántani. Mélységesen szeretem, ez már megint tény, hangja lecsúszik a gerincemen, a gyomromig meg sem áll. Pár percig csendesen sírdogálok, míg csuklani kezdek, ez késztet arra, hogy lélegezzek és higgadjak. Ujjaimat a hajába túrom, várok, hogy higgadjak.
- Elvitte a kocsim, a telefonom, a laptopom, még a cipőmet is. - a telefonom tele volt közös képekkel, felbecsülhetetlen érték, sajnos tényleg. Összefűzöm ujjainkat, hallom szapora szívverését.
- Meg akart ölni! - ez a tény, nem hazudhatok tényleg ezt akart és talán annál sokkal rosszabbat is akart tenni velem. A rettegés lassan múlik a szervezetemből, túl lassan. Gyáva kis senki vagyok, ez a legrosszabb az egészben.

_________________
"Oly kevés lehetőség adódik a szabadságra.
Az egyik: a képzelet. De erről az utazásról gyakorta vissza kell szakadni a világba,
s ez olyan, mintha időről időre láncra vernék az embert."


Fabyen
Vissza az elejére Go down
Nicholas Hill
Városlakó
Életkor : 25
Foglalkozás : újságíró
Hozzászólások száma : 508

TémanyitásTéma: Re: NeedYou-Hale&Nick   Kedd. Aug. 26 2014, 19:12

A pánik apró bombákként robban fel bennem. Mi a fene történt Vele?! Ölelem, simítom, húzom magamhoz, bármit megtennék azért, hogy kicsit megnyugodjon.  
- Ssss…Hale, most már itt vagyok, nem lesz semmi baj! – a homlokára csókolok, eltűröm a haját, ujjammal a könnyeit próbálom letörölni. Közben végig mindenféle rémséges forgató könyvek pörögnek le bennem. Fáj így látni, ennyire összetörtnek, Nem is értem mit sajnál, kezdek egyre jobban összezavarodni.
- Hale, nem lesz semmi baj! – még egypárszor odasúgom, apró csókokat adok neki. Megvárom, amíg az ölembe kucorodik, átkarolom és hallgatom a zokogásba fúló félmondatait. Elkerekedik a szemem a rémült döbbenettől és még erősebben szorítom magamhoz.
- Mi…micsoda? Ki? Ki volt az Hale? – a lángoló gyűlölet felperzseli az ereimet. Megölöm azt a senkiházi tetvet. Kitépem a beleit és körbetekerem a nyakán, úgy fogom fellógatni a fára. Legszívesebben most indulnék, hogy minél előbb kicsináljam azt a gyökeret, hogy megöljem még az ismerőseit is.
- Istenem, Hale… - aggódva hajtom rá a fejemet és ebben a pillanatban érkezik meg hozzám az a mondata miszerint le akarták lőni. A szívem kihagy egy dobbantást majd rögvest őrült ritmusban kezd tombolni a felismeréstől. Elveszíthettem volna. A gondolat és olyan erővel vág fejbe, hogy beleszédülök. Nem, én azt nem bírtam volna ki. Szépen lassan kínlódva felemésztene az üresség nélküle. Ha pár napig nem látom, már azt alig bírom….
- Én annyira, de annyira.... – szeretlek és sajnálom, hogy voltam ott...de ezek mind bennem ragadnak. Pedig mardos az önvád, amiért inkább itthon tömtem a fejem ipari mennyiségű pizzával. Dolgoznom kellett volna az igaz. De nem írtam egy kósza sort se, csak döglődtem az ágyon és vártam, hogy végre megérkezzen, de nem gondoltam volna, hogy így...hogy ez lesz..  
- Ez most nagyon ne érdekeljen! Az a lényeg, hogy Te itt vagy!-  Lehunyom a szemem. Egészen biztos, hogy feladtam volna a nélküle. Miatta szoktam le a koffeinről, miatta maradok még egy évet LA-ben, miatta csináltam szinte mindent, amióta együtt vagyunk és ezt teljes mértékben tisztában vagyok.
- Mostantól lesz személyes sofőröd, a BMW még jobb is, mint a Nissan, több hely van benne… - játékos kicsit meglököm, hátha valamelyest sikerül oldanom a feszültséget, ami mondjuk ugyan úgy ott feszül bennem is. Az meg magától értetődik, hogy egy percre nem hagyom magára mától kezdve. Az egyetem folyosóján is kéz a kézben fogunk vonulni, lehet, hogy kurva giccsesek leszünk, de nem érdekel. Majd elbújunk minden második teremben, az irigy tekintetek kereszttüze elől.
- A laptop meg…használd addig az enyémet, amíg nem veszünk neked másikat! Tényleg, nekem bent úgyis van másik, meg lesz is az egyetemi hírmondónál. Cipőt is veszünk együtt, elmegyek veled vásárolni! – ezt se hittem volna, hogy valaha kimondom. Már az is megdöbbentő volt, hogy Hale miatt már egyszer bebarangoltam a plázát Gissel jóformán a semmiért. De jelenpillanatban bármit megtennék érte.
- De nem tette, mert látta, hogy erősebb vagy nála! Az a nyomorék pedig azt is megfogja bánni, hogy egyáltalán megszületett! - erre az életemmel esküszöm. Megtalálom és kicsinálom.
- Várj, hozok valamit. Teát? Kávét? Bármit? – annyira szeretnék valahogy segíteni neki, hogy jobban legyen, hogy megint mosolyogni lássam. De én ezekben mindig mérhetetlenül béna voltam, ezek a jó tulajdonságok Amybe kerültek, belé meg talán túl sok is. Lassan tápászkodom fel és indulok a konyha felé.

Vissza az elejére Go down
Hale Salisbury
Filmművészet
Életkor : 22
Foglalkozás : tanuló
Hozzászólások száma : 358

TémanyitásTéma: Re: NeedYou-Hale&Nick   Kedd. Aug. 26 2014, 20:39

Már igazából magam sem tudom, hogy mi miatt sírok, talán csak a feszültség távozik így a szervezetemből égető könnyek útján. Hiába maszatolja őket az arcomon, újabbak buggyannak elő, mert nem bírom abba hagyni a sírást. Mérhetetlenül sajnálom, hogy nem voltam hős, hogy nem győztem, pániklova ijesztgettem a srácot. Anyám majd elmondja, hogy hülye vagyok, apám meg talán éppen embert öl. A srácnak amúgy is reszeltek, mert a képe már rég el van mentve, épp talán az is, ahogy áthajolok az ülésen, ő meg ordítva eltol az öléből, vagy ahogy megcsókolom. A gondolattól még jobban sírva fakadok. Soha nem mondhatom el Nicknek, hogy mit tettem, meg fog haragudni, kidob.. elvesztem, így vagy úgy.
Az ölébe gyűröm magam, betelek illatával, közelségével, a tudattal, hogy itt van nekem. Ettől majdnem jobban is leszek, de az élet nem olyan habos, mint amilyennek én szeretném.
Neki bújva zokogok, mint egy ötéves és már értem, hogy miért mondják rám, hogy nem vagyok még igazi felnőtt, nem vagyok elég erős, nekem támasz kell, mindig is ilyen béna leszek? Vajon megállom majd a helyem az életben egyedül is? Nem nagyon hiszem, de a remény hal meg utoljára.
Erősen rázom a fejem, hüppögéssé csendesedik a sírásom.
- Valami... hülyegyerek, nem.... nem tudom. - de azt nem is szeretném, hogy Nick a nyomába szegődjön, semmi szükségem nincs rá, hogy baja essen. Belehalok, akkor kár, hogy a kis pöcs nem lőtt le, akkor inkább.... eresztett volna skullot a fejembe, gyors halál lenne, sokkal kegyesebb, mint nélküle elfonnyadni. Kitépni őt a lelkemből, olyan lenne, mintha a minden elvesztené ízét, illatát, a világnak nem lesz több zamata. Nick nélkül nincs semmi, akkor sem, ha ez gejl, akkor vége az életemnek, nincs többé boldogság, talán sosem mosolyognék többé őszintén.
Nyaka tiszta könny tőlem, mégis neki dőlök, elveszek ölelésében, markolom a ruháját. Tudom, hogy itt van, hallhatom, érzem szíve dobbanásait, akarom őt. Nélküle sosem lennék senki, középszerű lennék. Vele vagyok teljes, általa leszek senkiből valaki, mert neki akarok azzá válni.
Féltése erő ad, hogy abba hagyjam a sírást, elfelejtsem mi fáj, amúgy meg minden, a testem is sajog nem csak a lelkem.
- Csak tudod, annyira féltem! - súgom halkan a fülébe, másnak nem vallanám be, mert nekem is erősnek kéne lennem, de vele nem akarok, vele csak boldog szeretnék lenni, de mint látom, ez nem megy zökkenő mentesen.
- Csak... csak le akartam menni a partra, hogy... csak le. - azt egy percig sem hiszem, hogy a srácnak csak a telom kellett volna, igazából tök beteg, elemroggyant. Ő ezt akarta, erőt fitogtatni, de ha nem lett volna stukkere tuti nem akkora a szája, mint amekkora, anélkül egy gyáva kis féreg lenne. Az igazi erő a golyó, egy kis senki, egy uzival és is Rambo lennék.
Neki dőlök a mellkasának, múlik sírásom, de lehet ez csak a hangja miatt is így lenne. A közelsége olyan erővel tölt fel, hogy már nem is értem miért nem voltam bátor... kellett volna.
- Jó, de... -rekedten elnevetem magam, rápuszilok az ajkára. Ha tudtam volna, hogy ehhez ez kell, akkor már sokkal régebben elraboltatom magam.
- Akkor nem sokat leszünk úton. - felnevet az emléktől ahogy mi autózni szoktunk, hát az minden csak nem hatékony, illetve de, csak nem haladás szempontjából. De azért nagyon élvezetesek.
- Jó persze, csak a képeim, meg minden melóm rajta van...- nyafogom, de azért azt sejtem, hogy ha magára a kocsira nem is, de az ingóságaim nagy részére keresztet vethetek. Csak a telomon a sok kép, meg a sok írásom, a tételeim, a házi dogám, a nyári dolgozataim, mind mind úsztak és.. mivel zsarukhoz sem megyek.. mázli, hogy a levelezőmbe írok és sok mindent elment, de nem mindent.
- Erősebb? - ezen elnevetem magam, mert minden voltam csak erősebb nem, mondjuk ha nálam van a csúzli és nem nála, akkor minden máshogy lett volna, tuti szíven lövöm a görényt... jó valószínű nem mertem volna. De talán lábon, vagy vállba. Apró csókot nyomok a fülére és kikászálódok az öléből, hogy felállhasson persze vele tartok.
- Adsz egy zsepit? - a felsője már beszívta a könnyem, és talán némi taknyom, nagyrészét is, jó, hogy nem vagyok allergiás.
- Tea, az jöhet. - baktatok mögötte, elveszem a zsepit és trombitálva orrot fújok. Roppant nőies, de ez jutott, szokja, vagy mi.
- Élet, nálad bomba robbant? - amint látom nem is egyszerű, hanem plasztik. Mindenfelé szemét trónol, meg némi szennyes, zoknik, ingek... Lepakolok egy mekis zacsit az egyik bárszékről és felkúszok a pulthoz. Szemügyre veszem sérüléseim. A térdemen hatalmas seb, a könyököm is felszakadt, a hátamat is megütöttem, és a lábam nagyon koszos és sebes. Kunyizok egy nedves konyharuhát, hogy letörölgessem magam.
- De megharaptam és fatusék a nyomába eredtek, szerintem most veszti el a fogait... - mesélem, sokkal nyugisabban, mint eddig, de csak percek kérdése, hogy megint bőgni kezdjek. Így inkább halkan mesélgetek, miközben a lábamról törlöm a vért és koszt.
- Végig a pisztollyal hadonászott, aztán leejtett én meg combon haraptam és majdnem nekimentem egy kamionnak, mert közben én vezettem. Attól paráztam, hogy véletlen fejbe puffant, mint a filmben, amit azóta kétszer is láttál, tudod, Vincent a negust. Őrülten féltem, de bekapcsoltam a kamerát, meg a nyomkövetőt és amikor.... - felsóhajtok, sziszegve törölgetem magam, és igyekszem nagyon lazán mesélni, mintha csak egy filmről lenen szó, de a szívem ezerrel dobol. Az eszembe sem jut, hogy Nick menten szívrohamot kap, mert hiába vagyok túl rajta, ott nagyon de nagyon féltem.
- Már azt hitte, hogy elvihet a város szélére és azt hisze, hogy..... le akart csak lőni, akkor megjelentek apusék és... ettől beparázott és mondta, hogy ugorjak ki, de még ahhoz is gyáva voltam , így lelassítottam és meg is álltam és kiszálltam és.....- ez meg olyan rohadt ciki, már nem is nagyon merem mesélni, de kénytelen vagyok, mert így van a sztori és a csókot nem is említettem.
- Annyira remegett a lábam, hogy tök nagyot zakóztam. - felé sem merek nézni, miközben mesélek, mert én elájulnék, ha ezt ő mesélné nekem Loppal pillantok felé, hogy mit gondolhat. Gyávának tart? Szeret még? Remélem igen, mert nélküle vissza megyek egy golyóért.

_________________
"Oly kevés lehetőség adódik a szabadságra.
Az egyik: a képzelet. De erről az utazásról gyakorta vissza kell szakadni a világba,
s ez olyan, mintha időről időre láncra vernék az embert."


Fabyen
Vissza az elejére Go down
Nicholas Hill
Városlakó
Életkor : 25
Foglalkozás : újságíró
Hozzászólások száma : 508

TémanyitásTéma: Re: NeedYou-Hale&Nick   Szer. Aug. 27 2014, 16:37

Az, hogy sírni látom mérhetetlen erővel facsar egyet a szívemen, a gyomromom…mindenhol. Ott kellett volna lennem vele, akárhol is járt, vigyáznom kellett volna rá, nem pedig itthon dögleni a szemétkupac tetején. Legalább ha összerakodtam volna…mondjuk tegnap megtettem, a zoknikat átvittem a szobámból a fürdőbe, a ha nem látom a mosatlant, akkor nincs is elvet követve. Amy ideg összeroppanást fog kapni és szélsebes süvít vissza csigaevőkhöz. Mondjuk minden évben ez várja, lassan szerintem hozzászokik, ha meg mégsem az már az ő baja.
Valami hülyegyerek…olyanból van egy pár, kissé tág fogalom, de nem fogom most ezzel nyaggatni. Úgyis megtalálom és megölöm, ez tény. Más lehetőség nincs.

- Cssss, Cica, minden rendben lesz! – lehet ilyenkor mást mondani? Én ehhez tényleg nem értek. Amikor a horrorházban összeomlott akkor se tudtam mit kezdeni vele, ilyen vagyok, érzelmi analfabéta.
- Most már nem kell félni, itt vagyok! nem bírom elégszer hangsúlyozni. Az életemet adnám érte és remélem ezt Ő is tudja, mert ez sziklaszilátd igazság. Hiába nyomják ránk, hogy nyálasak vagyunk, meg túlontúl cukormázasak és hiába fenyegetnek azzal, hogy előbb utóbb lankadni fog a láng heve, ha én tudom, hogy nem fog. Soha. Mi vagyunk a szabályt erősítő kivétel, az egy, akit irigyel mindenki.
- Lemegyünk, oda is... lemegyünk, jó? Ketten, belegázolunk a vízbe, meg fagyizunk, oké? – már ha egyáltalán akarja még valaha azt ottani homokot taposni. Szűnhetetlenül simogatom, puszilom, csókolom, próbálom nyugtatni, még ha rettentő szerencsétlenül is, de tőlem ennyi telik.
- Majd korán elindulunk, hogy jóó sok késéssel oda érjünk. Különben is sok rejtett sikátort tudok még a környéken… - megkönnyebbülök, amikor mosolyog. Túlleszünk ezen is, mint a létralopás utáni puskaporos drámán.
- Ne aggódj, annyi képet csinálunk még, hogy kismillió memória kártya  tele lesz velük. De tényleg az a legeslegkevesebb, hogy azok ott maradtak…- a gondolat jegesen fojtogat, hogy mi lett volna velem ha Ő sem száll ki abból a kocsiból. Mert, ha nagyon nagyon költői akarok lenni, akkor…”Mert benne élsz te minden félrecsúszott nyakkendőmben és elvétett szavamban ,és minden eltévesztett köszönésben, és minden összetépett levelemben,és egész elhibázott életemben”  Ezzel pedig azt hiszem mindent elmondtam, még ha mérhetetlenül giccses is.
- Hidd, el ha valaki akkor én nagyon jól tudom, hogy elég…harcias tudsz lenni…- és ez tényleg így van. Nem egyszer fordult meg a fejemben, hogy életbiztosítást kéne kötnöm, amióta Vele vagyok.
Feltápászkodom, keresek egy csomag zsepit, ami valahol a káosz aljára ülepedett le. Odébb tolok pár pizzás dobozt, kidobok még két sörösüveget és már meg is van.  Közben konstatálom, hogy lényegében ezt az inget már nem is kell mosnom…jobb nem belegondolni mi lenne ha legénylakásban élnék. Mondjuk akkor fogadnék valakit, na remélhetőleg nem olyan elmebeteget, mint, amilyen az Eltakarítónőben van.
Biccentek a teára, és beverekszem magam a konyhapult mögé, odébb rúgok még néhány zacskót és kiveszem az utolsó tiszta csészét.

- Nem értem miből gondolod, most tiszta rend van…- körbepásztázom a terepet és valahol azért én is érzem, hogy ez a kijelentés nem teljesen helytálló.
- Amy egész hónapban Franciázik és én vezetem a háztartást, főzök, mosok, takarítok, meg ilyesmik…- és, mint a mellékelt ábra mutatja roppant sikeresen. Lassan megesz a kosz, a mosogatóból folynak ki a tányérok, pedig van csodamasinánk, de a franc se fog azzal bíbelődni. Különben is a mosogatást, mint olyant, teljesen feleslegesnek tartom addig, amíg van legalább egy olyan tányér, edény és evőeszköz, ami használható. Kinyitom a szekrényt,  igényesen a nyakamba ömlik a fél zacskó megszáradt chips. Szép az élet.
- Ne mondj semmit…-  most már úgyis mindegy alapon teszek fel vizet a teának, a gázról lesöprök egy adag csokipapírt…ezek tegnap még esküszöm nem voltak itt. Ezek szaporodnak az éj leple alatt, ez egészen biztos. A csap alá tartom a konyharuhát és oda sétálok vele elé.
- Kicsim… - összeráncolt szemöldökkel pásztázom a sérüléseit, még nézni is rossz, tekintve, hogy én egyetlen egy dologtól kapok frászt és az a vér. Mondjuk most nem koccannak össze a hideg acélkések, mint a horrorházban, ott jobban kész voltam. De az, hogy mennyire fájhat neki....
Egy jól elnyújtott csókra felé hajolok, kezemet a háta mögött kulcsolom össze, kicsit magam felé is húzom, de azért nem rántom le a székről. A tudat, hogy majdnem elvesztettem továbbra is kíméletlenül mardos.

- Nagyon szeretlek, ugye tudod? homlokomat az övének koccantom, tekintetemben forró lávaként butyog az aggodalom. Lassan elhajolok és a nedves ronggyal próbálom letörölgetni a térdére ragadt vöröses feketés ragacsot, közben nagyot nyelek. Nem baj, Nick, bírod te a vér látványát csak szoknod kell....egyszerűbb lenne ha beülnénk ketten a kádba...ezt még lehet felvetem neki.
- Megharaptad? – döbbenten pislogok felé, de belül elönt a büszkeség. Az én barátnőm. Azt meg merem remélni az apja egyenként töri ki a fogait annak a féregnek és mindet megeteti vele.
Minél tovább görgeti a sztori fonalát, annál jobban dermedek le. A szemem elkerekedik, talán kicsit tikkel is. Micsoda? Pisztoly? Kamion? Véletlen lepuffant?!

- Vagyis ha jól számolom háromszor is majdnem… - meghalhattál volna? Elnyelem a mondat végét, a Ponyvaregényes részt szinte meg se hallom. Pedig tény, hogy utána rögvest megnéztem, egyszer egyedül és egyszer vele, noha ott magából a filmből túl sokat nem láttam. Az vesse rám emiatt az első követ, aki mozdulatlanul tud a TV-re koncentrálni, amikor egy ilyen csaj bújik oda hozzá. Na ugye.
- Azt mondta ugorj ki? A mozgó kocsiból? Istenem, ez akkor nem is három, hanem négy…- megremeg az ajkam, nekidőlök háttal a pultnak….és én egész idő alatt itthon tettem a kibaszott nagy semmit.
- Hale, nem, ez nem gyávaság. Hülye lettél volna kiugrani, jó, hogy nem tetted, abba, bele is…Istenem…- kontroll nélkül ölelem át ismét, jó szorosan, mintha többé el sem akarnám engedni. Mondjuk ebben van némi igazság. Közben hallom, ahogy a távolból élesen fütyül a teafőző sípja vagy a franc tudja milye.
- Tényleg te vagy a legnagyobb hős – arcát a tenyereim közé fogom még egy sokmindenről mesélő csókot adok és visszamegyek a szeméttározómba, amit mások konyhaként emlegetnek.
Maga a tea azt sem tudom hol van, én csak és kizárólag kávét iszok esetleg kakaót, abból is habosat. Igen, érett, felnőtt férfi vagyok. Megrángatok pár beragadó fiókot, az egyiket kis híján magamra rántom. Otthonos mozgok ezen terepen is.

- Van gyümölcsös, meeeeg gyümölcsösebb és…még gyümölcsösebb. – tanácstalanul turkálok a filterek között. Ki akarna teázni, amikor kávét is ihat?
- De, azt még nem mondtad, hogy egyáltalán hogy kerültetek kontaktusba azzal a gyökérrel? elé tolom a csészét és a dobozt is, hogy válassza, ki milyet akar, mert nekem mind egyforma.
Vissza az elejére Go down
Sponsored content

TémanyitásTéma: Re: NeedYou-Hale&Nick   Today at 20:54

Vissza az elejére Go down
 

NeedYou-Hale&Nick

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» My sister, my brother - Hale & Ry

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Frances University :: A világ legvégén :: Lakások, házak, otthonok :: Archívum-