Abban reménykedtem, ma komolyabbra fordíthatjuk a kapcsolatunkat. El akartam hinni, nem csak pillantyi fellángolás volt csupán, ami történt közöttünk. Meg szerettem volna beszélni vele, ha engedi, szívesen udvarolnék neki, de tudnom kellett, ő hogy gondolkodik rólunk.
Hát megtudtam. Keserű igazság, hogy Elee nem vágyik kapcsolatra, legalábbis tartósra nem. Barátra, szerelemre, pláne férjre és gyerekre nincs szüksége. Annak ellenére, hogy felfogtam, amit elsőre mondott, láttam némi reményt, hogy ezen változtatni akar, de aztán ezt is negálta, s vette el utolsó kapaszkodóm is.
A hír, miszerint már mással is találkozott a mi esetünk óta, és hogy mégis itt van velem, kicsit megzavar. Nem értem, ha ennyire nem számítok neki, akkor miért találkozott most velem. Talán nem érezte, hogy számomra minden pillanat fontos volt? Talán elrontottam valamit? Már sosem tudom meg.
Keserűen kérdez vissza, és úgy érzem, megint félre értett. Aztán a szerelemről nyilatkozik lesújtóan, és összetöri bennem a képet, ami alakulni kezdett bennem. Igaza volt Sebastiannak, megint ez jut eszembe. Nem szabad siettetni semmit.
- Nem bántani akartalak - mondom neki lágyan. Elítélném? Mi jogon? Miért? Mert nekem csalódást okozott? Még ezt sem mondanám. Igaz, fáj az igazság, de most fáj, és nem akkor, ha már beleéltem volna magam kettőnk ügyébe. Belém mar, hogy azt hiszi, megmenteni akarom, hogy így fejezi ki magát. Mintha lenézném. Pedig felnézek rá. Fel tudja vállalni magát, erős lány, megszerzi, ami kell neki. Nem nyafog, mint én.
Igen, nagyjából tudom, mire vágyok. Nekem kell az állandóság, mert abban nőttem fel, az ad biztonságot. Szeretetre, megértésre, barátra, szeretőre vágyom, szerelemre, kimondhatjuk, mert sosem volt benne igazán részem. Mindent meg kell tapasztalni, csak aztán mondhatom valamire, kell, nem kell, akarom vagy nem. Elee már tudja, mit akar. És azt is, mi az, amit nem.
Pittyeg a telefon. Ezt nem hiszem el. Ennyi idő telt volna el? Máris megjöttek érte? Elköszön. Sajnálja, mondja, de ezt most nem értem. Ha minden úgy van, ahogy mondja, nem bánna semmit.
- Viszlát, Elee- állok fel én is, és ha engedi, közelebb lépek - Köszönök mindnent.
Tűnődöm, van-e jogom megcsókolni. Éppen úgy, ahogy a parkolóban, amikor helyet cseréltünk, megáll számomra az idő. Ott áll és nézem, és tartok tőle, utoljára látom így.