Megvártam a reggelt, bármennyire is nehéz volt magamban tartanom az érzéseimet. Kihordtam a postát, hazamentem és magamba tuszkoltam egy tál müzlit, csak ezután kezdtem tárcsázni. Emberes idő van, már elmúlt 7 óra, remélem, Sebastian sem alszik már.
- Szia, remélem, már érzed, hogy melegít a Nap!- lefordítva: ugye, nincs már a takaró alá bújva?
Hangom izgatott. Találkozni szeretnék vele, a lehető leghamarabb. A tanácsára lenne szükségem, az ötleteire... És nem utolsósorban elmondani, rám mosolygott Mámor...
- Mit csinálsz ma?
Egyértelmű, hogy tudja, ki vagyok, hiszem én. Ha megnézi a telefon kijelzőjét, ott van a nevem, megismerheti a hangom... Nem sokan hívhatják ebben az időpontban. Fel sem merül bennem, hogy a szemüvege nélkül az orráig sem lát, hogy álmosan nem ismeri meg a hangom, hogy legszívesebben a pokolba kívánna, amiért felébresztettem.

Csörög a telefon, azt sem tudom mennyi az idő, most nem reggeles vagyok, hanem estis, meg sokáig fordítottam mi van? Mennyi van? Hol van? Tapogatózom, megnyomom a zöld gombot és a fülemhez tartom a készüléket. Hú de csicsereg valaki... kell pár másodperc, mire leesik hogy kedvenc Joshi fiúm hív.
-A hangod jobban melegít... - nyögöm be az első baromságot álmosan, ami eszembe jön, félig alszom még, de már egyre éberebb vagyok.
-Gondolom veled találkozom, hova menjek? Átmenjek? Átjössz? Vagy valami kocsma? - Fogalmam sincs mennyi az idő, de lehet inni kell.

Az éjjel nem sokat aludtam, mondjuk, időm sem sok maradt, és a hajnali munkát korábban kezdtem, mint szoktam, valahogy gyorsabban is tudtam le... Az időt mégsem tudom nagyon elhúzni, olyan erős bennem a késztetés, hogy hívjam a barátomat, Sebastiant.
Már ahogy először szól a telefonba, álomittasan, tudom, hogy én ébresztettem fel. De azon nevetnem kell, hogy rögtön veszi az adást, és úgy válaszol, ahogy csak ő tud, mosolyt csalva az amúgy sem savanyú ábrázatomra.
- Akkor csacsogok neked órák hosszat, de nem telefonban, barátom...- nevetem el magam, és érzem, hogy árad szét bennem a szeretet Sebastian iránt. A legjobb barát. Imádom!
- Kocsmához korán van, vagy későn..., csak nemrég zárhattak be- mondom, és csóválom a fejem, hogy jut eszébe, hogy kocsmázzunk, aztán leesik, talán fogalma sincs, milyen napszak van. Az ötletére ezért eképpen reagálok:
- Ha nincs most dolgod, átugrom hozzád. Viszek reggelit, kávét...

-Ó, hát na jól van. - Megyek bele könnyedén, mert ő speciel bármikor zavarhat.
-Öhm... jó... de ha azt mondod itt állsz a kapuban beengedlek. Kinézem belőled... - Kuncogok és felülök, a hajam egy szénakazal, szedem ki a csipát a szememből, hú de korán van... - Na gyere, addigra összeszedem magam emberivé. - ásítok kicsit, lehet a kávé nem rossz elgondolás, tekintve a tea kevés lesz az éberséghez.

- Nem, még nem vagyok a kapuban, de majd csengetek, ha ott vagyok. Még aludhatsz... mondjuk 25 percig...- mondom mosolyogva, és elképzelem, hogy valóban a fejére húzza még a takarót, míg oda nem érek. Hallom, ahogy ásít, és bűntudatot kéne éreznem, amiért felkeltettem, de az örömöm nagyobb annál, úgyhogy fel sem veszem.
- Miattam ne tegyél púdert az orrodra, úgyis lenyalom!- mondom neki nevetgélve, és az jut eszembe, Sebastian az első olyan ember, akit a családomon kívül láttam már másnaposan, frissen ébredve, sőt meztelenül is. Mit számít, ha borzas a haja, vagy csipa van a szemében?
Meg sem várom a válaszát, bontom a vonalat, és rohanok a boltba, hogy bevásároljak reggelire. Darylék csak később nyitnak, így kávét majd máshonnan szerzek, de olyan nincs, hogy nincs. Nem ismerek lehetetlent!