Idegesen szorongatom a telefonomat a kezemben. Ez az SMS életem egyik döntő üzenete. Úgy érzem, hogy eljött az idő. Cordelia meg kell tudja az igazat, hogy az öccse az én kisfiam. Nekem pedig tudnom kell arról hogy van a szemem fénye, akit már 3 éve nem láttam. Pontosan annyi ideje élek itt. Biztosan nagy és ügyes fiú már. Decemberben lesz 5 éves. Az ujjam már izzad az "elküld" gombon. Legalább már 10 perce ezt csinálom. Ülök és azon agyalok, hogy megéri elküldeni ezt az üzenetet vagy nem. A fiamról van szó, tehát mindenképpen megéri, de ez menyiben fog majd változtatni a barátnőmmel való viszonyomon? Ezen elér akkor gondolkodni, amikor rá kerül az idő.
Megnyomom azt a zöld gombot. SMS elküldve. Gyorsan átpörgetem a fejemben, hogy mit írtam:
Mostmár nincs megállás. El kell mennem a tölgyfához és be kell vallanom mindent, ez az első lépés a boldogságom felé. - Ha létezik egyáltalán a boldogság.-
Az öltöző már rég kiürült, a lányok - akikkel táncolni járok - mind szétszéledtek. Bevallom irigylem őket. Gondosan összehajtogatom a ruháimat és bepakolom a szekrényembe.
Néha a táncról eszembe jut az az éjszaka, amikor én kis naiv befeküdtem egy szoknyapecér ágyába. Ő még nem is tudja, hogy van egy öt éves fia, az ő szíve nem szakad meg azért, mert nem lehet a gyerekével. Milyen igazságtalan az élet. Engem kényszerítettek arra, hogy lemondjak róla, a szívem darabokra törött, ő pedig bizonyára már minden lányt megdöntött a városban. Az a következő célkitűzésem, hogy miattam újra magamhoz ölelhetem az angyalkámat írok egy levelet annak a szívtelen szoknyapecérnek és felvilágosítom arról, hogy van egy kisfia. Persze nem várom el, hogy szeresse csak azt akarom, hogy abban a tudatban éljen, hogy nem foglalkozott a saját gyerekével.
Miközben fontolgatom a terveimet át is öltözöm. Kicsit már kényelmetlen nekem ez a szoknya, alig várom, hogy átcseréljem nadrágra, de még ezt a beszélgetést ki kell bírnom benne.
Mint szokás szerint most is én vagyok az utolsó, nekem kell bezárnom az ajtókat és leadnom a kulcsokat a kapusházba. Hátamra csapom táskámat és bezárom az ajtót. Gyorsan haladok végig a hosszú folyosón. Most, hogy fontos dolgom van még hosszabbnak és véget nem érőnek tűnik. A kapusnál leadom a kulcsokat és már robogok is tovább a park felé. Útközben néhány tánctársamnak integetek, de most jobban lefoglal a rám váró feladat, mint bármi más. Amikor megpillantom a nagy tölgyfát, szívem kétszeres ütemet diktál. hogy közelebb érek látom, hogy Cordelia még nincs itt. Ettől kicsit megkönnyebbülök, de még mindig van bennem egy kis görcs. Leülök a fa alatt fekvő padra, kezeimmel a combomon a dobolok és várok.

Cordelia&Moana

- Kezdhetitek! - kiáltottam oda, a színpadom álló társaságnak mire mindenki elfoglalta a helyét és elkezdték a próbát. Miközben az első jelenetet adták elő, belelestem a forgatókönyvbe, és figyeltem, hogy a szövegüket rendesen mondják, és, hogy milyen átellessél adják vissza a szereplőket. Az egyik gólya ügyes volt, viszont voltak olyanok is az újoncok között akikről nem tudtam eldönteni, hogy kabaréba vagy előadásra készülnek. Mivel a tavalyi banda, nagy részben végzősökből állt, akik ebben az évben már nem érnek rá a színjátszó körre,muszáj volt új tagokat keresni, de nehéz megtalálni azokat akikkel érdemes dolgozni.
Mire elérkeztünk a második felvonáshoz, már a fejemet fogtam, és igyekeztem nem elsüllyedni szégyenemben. Még szerencse, hogy rajtam kívül, és a többi megmaradt tagon kívül senki nem látta ezt a borzalmat.
- Elég! - tartottam fel a kezem, és nagyot sóhajtva olvastam le az első nevet a papírról, miközben felmentem hozzájuk a színpadra.
- Meredith Wilson?! - néztem fel, és a szégyenlősen jelentkező szőkés barna hajú lányra néztem. Átható pillantás, ala Cordelia Whitlock-Scott! - Ha megtanulod kívülről az egészet bent vagy - dobtam oda neki egy vastag szövegkönyvet, majd a fejemmel az ajtó felé böktem - Elmehetsz.
- Derek Campbell?! - egy idősebb, elég helyes srác intett, a sor végéről mire, elhúztam a szám. Határ esett a gyerek, a fenébe! - Nem tudom. Van amikor jó vagy, van amikor siralmas. Mit kezdjek veled? - tettem fel magamnak a költői kérdést, és kifújtam a a levegőt. Épp valami isteni jel után könyörögtem magamban, mikor a zsebemben rezegni kezdett a mobilom, hogy sms-em jött.
- Elnézést - szóltam oda a társaságnak, mire többen is morogni kezdtek. Egy szigorú pillantást vetettem rájuk és megnyitottam az üzenetet.
Oké, mi lehet, ami olyan fontos, Moanának, hogy nem várhat? Általában ő a türelmesebb fajta, tehát itt nem a jövőheti divathetekről lehet csak szó.
- Jess! - pisszegek oda az egyik évfolyamtársamnak és a kezébe nyomom a jelentkezési lapokat, amikhez különféle megjegyzéseket pingáltam - Csak felezd meg a társaságot, ahogy gondolod, holnapra összehívom őket megint de most mennem kell - sietősen felkaptam a táskám és a kabátom és szaladtam is ki a teremből. Az udvarra érve, a szememmel Moát kerestem, aki idegesen tördelte a kezét a kedvenc padunkon. Szinte futva értem oda mellé és kifulladva vágtam le magam.
- Bocsi, csak éppen a színjátszósokkal voltam - mondtam zihálva és kivettem a táskámból a szénsavas ásványvizem majd ittam belőle pár kortyot, mert már a kiszáradás határán voltam.
- Na mi volt olyan fontos, hogy nem ért rá egy kávé mellett nyugiban, pár óra múlva a megbeszélt helyen? - fordulok felé mosolyogva ám az arckifejezése láttán, a vigyor lassan lefagyott az arcomról.