Na igen, egyelőre semmi komolyabb dolga nincs. Még csak nem is tanul, nincs munkája, nincs semmi tennivalója. Egyszerűen éli az életét, néha unatkozik, próbál alkotni, de az nem megy csak úgy, parancsra. Szóval úgy döntött, kezd magával valamit. Nem volt egyszerű elhatározás, de nem tehetett róla, megőrült a semmittevéstől. Ő nem akart léhűtő lenni, nem olyan lány volt. Illetve nem akart olyan lány lenni, de eddig nem tett ellene semmit. Viszont elérkezett az ő ideje és ez az őrült ötletek napja lesz. Alaposan bereggelizett, felvett egy csinos ruhát, összefonta a haját. Nem vitt magával semmit, se telefont, se pénztárcát, semmit, csak a bérlete volt nála, hogy tudjon buszozni. És mit vitt még magával? Hát a gitárját. Fiatal kora óta gitározik, hozzá tartozik a hangszer és nem gyakorol eleget, hát most lesz rá alkalma. Miért? Mert most bizony utcazenész lesz.
Egy kellemesen forgalmas helyet nézett ki magának, ahol elég sok ember volt. Ez itt Hollywood, nem fogják felfedezni és nem kapkodnak majd érte producerek. Nem is ez volt a célja. Mi is volt ezzel a célja? Nem akart semmi lenni, valaki akart lenni. Most már hivatalosan is életművész, aki hol kutyákat sétáltat, hol az utcán zenél, hogy kapjon némi bevételt és ne legyen semmi, amire el tudná költeni. Egyszerűen csak ő akar lenni a lány a gitárral, a kutyasétáltató lány, akire csak egy pillantást vetnek az emberek, mégis, annyit kiérdemel tőlük. Ki tudja, talán majd tetszik is nekik. Az egyik ház alsó lépcsőjére ült le, elővette a gitárt a tokból és lerakta a reggel felkapott kalapját a földre, maga elé. Nem is volt szüksége pénzre. Az elismerésre volt szüksége, arra, hogy az embereknek tetsszen az, amit csinál, hogy pár ember megmosolyogtasson. Különféle dalokat játszott, énekelt, nemsokára pedig az egyik kedvencéhez ért. Szomorú szám volt, mégis annyira magáénak érezte, hiszen néha ő is volt szomorú. Néha mindenkinek volt nehéz időszaka, az ő szívét pedig túl könnyű volt összetörni, így most tényleges beleéléssel énekelhette.
- There'll be no rest for the wicked
There's no song for the choir
There's no hope for the weary
If you let them win without a fight - És amikor ide, a refrénhez ért, az embereket elkezdte érdekelni, már nem mentek el mellette, megállapodott rajta a tekintetük. Nem érezte magát senkinek, főleg akkor nem, amikor némi aprót kapott a kalapjába. Húha, pedig még bele se lendült egészen, ez egy jó nap lesz. Legközelebb is csak egy szem gitárral járja majd Los Angeles belvárosát. Ez nem egyszerű életművészet volt, nem pénzkereseti lehetőség, nem is tehetség kérdése, nem gyakorlás... ez életérzés volt. És mosolyt csalt az arcára.

Amikor vége volt a dalnak, felemelte a fejét és a kis közönségére mosolygott, hálásan megköszönte a pénzt, amit kapott, bár nem is ez éltette. Sokkal inkább, a figyelem és a taps, a kedves hangulat. Egyszerűen feltöltötte, magába szívta. Szélesen mosolygott, amikor meglátta Usuit a falnál állni. Nem akart odamenni, nem akarta letámadni. Csak csendben figyelte egy ideig, az emlékei között kutatott egy szám iránt, amivel elmondhatná nagyjából, amit akar. Vett egy mély levegőt, fel is állt hozzá, hogy jobban hallhassa, még ha nem is néz rá.
Óvatosan gitárjára rakta a szorítót, hogy magasabbak legyenek a hangok. A következő sokkal kevésbé volt lassú, mély, szomorú... nem azon érezni lehetett, hogy egész más témája lesz. Rita Ora egyik remekművét énekelte és játszotta, ennél jobb most nem ötlött az eszébe. Egy aprócska szünetet tartott, amikor a refrén elé ért, egy kicsit össze kellett szednie magát, pár lépést tett Usui felé, hangosabban énekelt, remélve, hogy meghallja és ki is nyitja a szemét, főleg, ha már ott áll majdnem az orra előtt és úgy énekel, kissé torzult hangon, mert elvigyorodott, nem bírta ki.
- When you say you've had enough
And you might just give it up
Oh, oh
I will never let you down
When you feeling low on love
I'll be what you dreaming of
Oh, oh
I will never let you down - És a legjobb volt benne, hogy nem csak énekelte. A legtöbb embernek tetszett, elhitték neki, hogy tényleg nem enged senkit elveszni. Nem volt hatalmas tehetség, nem járt énektanárhoz soha, csak a gitárt tanulta. De nem is azért volt jó hallgatni őt, mert olyan tökéletes volt, hamis hangok nélkül. Nem, mert szerette csinálni, jól érezte magát és mert hiteles volt.

A belső istennője visít, amiért egyszerre ennyi reakciót facsart ki a férfiből. Ez hatalmas dolog az életében, úgy érzi, igenis elért valamit! Mármint, mások számára egyáltalán nem feltűnő Usui tekintete, de ő látja, hogy más és ez a lényeg. Örül neki, hogy láthatja, hogy másnak egy kis boldogságot hozott az életébe. Meg amúgy is, úgy tűnt, ő szomorította el az előző dalával, de amikor ennek is az utolsó hangjait játszotta, Usui hirtelen meghajolt, japánul kezdett el neki makogni, ő meg elsőre azt sem tudta, mit kezdjen a helyzettel. Végül harci oroszlán bátorságával köszörülte meg a torkát.
- Szívesen! - Talán a köszönömöt még értette, de a továbbiakat egyáltalán nem, zavarodottan nevetgélt egy kicsit, közben gitárját a hátára csúsztatta, hogy ne legyen útban. - Az az igazság, hogy a japán nyelvkészletem öhm... kicsit hiányos. Mondjuk úgy, hogy kaja nevekből és hozzávalókból áll, de mindjárt összehozok valami üzemképes választ! Nos... Dorayaki, konjaku, mirin... - Próbálkozott random szavakkal, amik a receptekből jöttek elő, de nem bírta ki, végül csak elnevette magát. - Na jó, inkább nem erőltetem, ez nagyon nem megy. De ha gondolod, megtaníthatsz valami értelmesre is, bár inkább csak szóban, a kanjik olyan bonyolultnak tűnnek. - Vigyorgott a férfire, amint befejezte a beszédáradatát. De nem úgy tűnt, hogy Usui még ma fel akar állni, nem is látta az arcát, a haja eltakarta. Valami nagyon érdekeset láthatott az utcán, ha még Demetriánál is jobban lekötötte. Vagy csak zavarban volt és ő sem tudott mit kezdeni a helyzettel. Nos, Demi drágánk pontosan tudta, mit kell ilyenkor csinálni. Beszélni és mindenféle hülyeséget összehordani. Legalábbis ő ezt csinálta mindig, amikor igazán összezavarták a történések.
- Öhm... jól vagy, ugye? Mármint, fel tudsz még állni, ugye? Nem azért, maradj csak ott, ha kényelmes, bár nem hiszem, hogy az, de mindegy. Szóval csak azt akartam megkérdezni, hogy esetleg becsípődött-e a derekad, vagy ilyesmi, mert akkor hívnánk valakit. Na mindegy, szóval, csak annyit akartam, hogy azért szólj ám, ha segítség kéne, tudod... I will never let you down, meg minden. - Vigyorgott végig, mint aki tényleg be van drogozva. A lelki állapotáról árulkodott a csomó, felesleges töltelékszó, legkevésbé sem tűnt összeszedettnek vagy határozottnak, de attól vigyorogva csicsergett tovább, mintha muszáj lenne neki. Nem igazán gondolta át ezt az egészet, valószínűleg.

- Nos, akkor szívesen, még egyszer. - Mosolygott rá bátorítóan, ő már igyekezett összeszedni magát, hogy legalább ő ne viselkedjen úgy, mint valami bénázó ovis. Nos, ilyen szerenádot sem adott még soha, senkinek, de egyszer mindent el kell kezdeni. Ahogy mondja, ez az őrült napja, ma minden őrültséget megtesz, amihez amúgy túl gátlásos lenne. Bár egyelőre nem igazán érzi felhőtlenül magát tőle, majd meglátjuk, mi lesz.
- Húha, mooost megfogtál, fogalmam sincs azok micsodák. - Vigyorodott el végül, miközben felmutatta a hüvelykujját. - Héj, élvezd ki a győzelmed, legközelebbre jobban felkészülök a keleti kultúrákból. - Végül ő is lehajtotta a fejét kicsikét, elmosolyodott, egyik kézfejét az ajkaihoz érintette, egy apró kuncogást fojtott el magában. Most valami overly attached személynek nézhet ki, aki nem hagyja többé Usuit élni. Még csak csendesen sem gondolkodhat egy falnál, szerenád nélkül, nos, elég kellemetlen helyzet. Igen, az. Bólogat is magában párat, valószínűsítve, hogy nem lesz legközelebb, ha így viselkedik. De amikor felnéz és meglátja Usui tekintetét, valahogy rabul ejti. Egészen más, lassan talán tud olvasni belőle. Még ha az arcát keményen is tudja tartani nagyjából, a tekintetét nem befolyásolhatja annyira. Ez az, csak a szemeit kell nézni! Az ő használati útmutatójába bele kéne írni, Demetriának sokkal egyszerűbb dolga lenne. Nem kéne találgatnia, mire gondol, hogy érzi magát, mert ez csak táptalaj az önbizalomhiányának. Akármennyire is pozitív, nem gondolja azt, hogy mindig, mindent jól tesz.
- Ugyan, ez csak egy dal volt, tudod? Nem váltottam meg a világot, nem mentettem meg egy haldokló babát sem és nem adtam neked kölcsön egy vagyont, szóval... még nem vagyok a hősöd. De egyszer talán az leszek. - Vigyorgott rá végül, szokásához híven, zavarában összehordott mindenféle hülyeséget. Egyszer ő lesz a hőse? Ezt a szöveget biztos valamelyik hülye szappanoperából szedte. Pedig Seb már mondta, figyelmeztette, hogy ne nézzen ilyeneket, de mintha a falnak beszélne. A kora délutáni unalmat igenis el kell űzni valamivel. Úgy érzi, nem érdemel ilyen hálát, lassan, lazán összefonja karjait, hintázik kicsit a lábikóin. Igen, meglehetősen szerencsétlen.
- Ó, hát, mert nem vagyok az. - Nevetett jóízűen az énekes tituluson. - Csak hobbi, gitározni tanultam, de énekelni soha. - Magyarázta a helyzetet, nem is volt nagy tehetség, aztán leesett neki, mit is csinálnak éppen. Na meg, hogy milyen szánalmasan nézhetnek ki. Nem tehetett róla, sóhajtott egy nagyot és felemelte mindkét kezét, védekezően.
- Jó, tudom, hogy gáz volt, én is érzem. Megyek és inkább eloldalgok, oké? Mielőtt megint valami ciki helyzetbe rángatom magunkat. - Grimaszolt majd pár lépést tett hátrafelé. Na igen, most kéne békén hagynia, mielőtt még sikítva menekül az utca túloldalára... halált megvető tigrisugrásokkal a kocsik között. Igen, ebben a helyzetben talán ő is inkább az autókat választaná, mint saját magát. És ez azért már fáj.

- Á... értem. - Bólintott, bár egyértelmű lehetett volna, hogy a japánok kitalálnak valami egyszerűbbet a nyugataiknak, mert amúgy biztos nagyon népszerűtlen lenne a nyelv. Egészen jó taktika, most, hogy belegondol. Bár valamilyen szinten feladják a hagyományt és alkalmazkodnak, ez inkább leereszkedés, mintsem engedmény. A másik megjegyzésre pedig megvonja a vállát. Nem mintha eddig nem érdekelte volna, csak sosem volt semmi oka, hogy foglalkozzon vele. Nem tűnt olyan tudásnak, amit kamatoztathat, de a konyhaművészetben azért ott van. Igazából szinte minden konyhában otthon van, még ha nem is mindegyiket szereti. Na igen, egyik nagy előnye a végtelen bélpoklosságnak.
Amikor azonban hallgatja Usui válaszát a hősös hülyeségre, szép lassan elmosolyodik és bólint egyet.
- Ez jó volt! - Meglepődött, mert a férfi eddig nem tűnt a szavak emberének, nem azokkal hatott rá, ez viszont betalált a közepébe. - Tényleg elhittem. - Tette hozzá magyarázatként, továbbra is mosolyogva, mert az ő arca általában mindig így állt. Már mondták neki, hogy akár ki is akaszthatná a száját, nem fáradnának el az arcizmai. De tényleg jobban érezte magát tőle, nagyobb dolognak tűnt az, hogy énekelt neki egy dalt... az utca népe előtt. Tényleg őrültség, nem is tudja, hogy jutott az eszébe, de nem, nem bánja. Még akkor is, ha legszívesebben lelépne.
- Köszönöm, de tényleg csak hobbi. - Válaszolta szűkszavúan, legalábbis magához mérten. Az már rövid volt nála, ha nem kellett a tüdőjében lévő összes levegőt elhasználnia a mondataihoz. Ezért döntött úgy, hogy jobb lesz, ha elmegy, mielőtt még túl ciki lesz az egész, de úgy tűnt, Usuinak nem tetszik. Kérleli őt, ami meglepi, hallja a hangján, hogy marasztalná, így amikor utánaindul, megáll és elmosolyodik. Nem boldog a mosolya, inkább furcsa, keserédes.
- Miért érzem folyton, hogy megfojtalak? - Ettől fél, hogy egyszer túl sok lesz, hogy tényleg betelik a hócipője egyszer és akkor nem lesz barátságos. Pedig ő nem szokott rámenős lenni, ahogy látja, Usui sem és már most látja, hogy ez egy nehéz menet lesz, ha barátok akarnak lenni. De sebaj, ma őrült napja van, semmiből nem hátrál ki és nem lesz félős nyuszi, de nem bizony!
A kalap viszont az övé, odamegy és felveszi, vigyorog arra a pár dollárra, amit keresett. Nem, számára ez nem pénz volt, csupán elismerés, amire vágyott. Ezért állt be életművésznek. Amint elrakta a kis elismerését, visszavette a kalapot, mert szerette, jól el lehetett bújni mögé, ha akart. A kérdésére pedig szélesen elvigyorodik, nevetgél is kicsit.
- Ez egy nagyon meggondolatlan kérdés volt. - Állapította meg továbbra is a férfire vigyorogva. - Én tulajdonképpen mindig éhes vagyok, csak néha visszafogom magam. Eszünk valamit? - Vetette fel az ötletet, jól esett neki, hogy Usui nem hagyta elmenni. Még akkor is, ha abszolút nem örökre ment volna, nem hagyta kicsusszanni a kezei közül. Ez pedig akármelyik oldalról nézzük, hízelgő volt.

- Tudod, általában tényeket közölsz, vagy kérdezel, most viszont meggyőző voltál. - Bizony, bár az igaz, hogy őt nem nehéz meggyőzni, mondhatni befolyásolható személyiség, de akkor is, nem ő a lényeg. Hanem az, hogy Usui végre nem csak mondott neki valamit, hanem eladta magát, amit Demetria tökre pozitív változásként él meg.
Amikor az énekléséről van szó, elmosolyodik, de Usui belefogott az egyetlen témába, amiben hajthatatlan már évek óta. Ő nem lesz énekesnő, neki nem ilyen babérok kellenek. Ő nem akar tulajdonképpen sztár lenni, nem a hírnév a vágya. Nem, neki az a legfontosabb, hogy valami maradandót, valami zseniálisat alkosson, aminek nyoma marad. Még ha a rendezővel karöltve, a színészek tolmácsolásával, az ő munkája lesz benne, igen. Ennél többre aztán nem vágyik.
- Inkább meghagyom hobbinak, nem nekem való az énekesség. - Kuncogott, amikor elképzelte magát, mint valami nagy, felkapott sztárt, millió ember előtt. Egy hang se jönne ki a torkán, ők pedig csak néznének rá, mint borjú az új kapura. Na, az lett volna az igazán cikis helyzet. Meg amúgy is, neki ez szabadidő, azért csinálja, mert szereti. Valószínűleg, ha kötelező lenne, hamar megutálná ezt az egészet. Nem lenne ez az életérzés, ami most is átjárta.
- De szólsz, ha nem, ugye? - Kérdezte mosolyogva, amikor a fuldoklásról volt szó. Hátha ez kicsit megnyugtatja és nem akarja feleslegesen leszerelni magát percenként. Olyan mazochista lány, ha nem okoznak neki csalódást, beképzeli magának és ennek függvényében elássa magát... a saját szemében. Na igen, nem egyszerű vele az élet, de kivel az?
- Ugyan... - Nevetgélt, amikor Usui megállapította, hogy felesleges volt a kérdése. - Semmi baj, majd hozzászoksz. - Vigyorgott rá, közben pedig finoman megütögette a vállát. Na igen, a környezete lassan felveszi a hülye szokásait. Illetve már nem kezeli őket hülye szokásként, pont ez a lényeg. Folyamatosan eszik, ha van egy ötlete, ami nem várhat, akkor le kell írnia... akár a kezére, akármire, azonnal. Akkor pedig nem létezik a külvilág, nem hall meg senki mást. Kicsit furcsa szokás, de ehhez is hozzá lehet szokni, viszonylag hamar elmúlik.
- Hmm... azt hiszem, most egy kézenállást is megpróbálnék egy jó kis ramenért... - Sóhajtotta álmodozva, bár nem gondolta komolyan a kézenállást. Először is, szoknyában nem túl előnyös vállalkozás. Na meg persze elég nagy esélye van rá, hogy egy komolyabb fej- és/vagy gerincsérülést összeszed a mutatvány alkalmával. Szóval reménykedik benne, hogy nyugodtan elmehetnek egy japán étterembe és Usui nem kéri, hogy tótágast álljon. Remélhetőleg a békés megoldások híve és nem szereti nézni a katasztrófákat.
- A gimnázium elején kezdtem... pár éve. Tudod, ez ilyen kompenzáció volt, a történeteim, amiket már akkor is írogattam, mások életét mutatták be. És akármennyire én írtam őket, nem én voltam. A zene meg segített az önkifejezésben, az már sokkal inkább én vagyok. - Mosolygott rá bájosan, miközben már megint beszédgörcsöt kapott, de nem baj, most legalább vett közben levegőt. Ami elég nagy előny, ha az ember nem akar közben megfulladni.

- Hát... ez sokkal inkább hatással van rám. Tudod, az ilyesmi megérinti az embereket belül, a tények csak az agyunknak kellenek. Próbáld meg szétválasztani a kettőt, az elmét és a szívet, két külön dolog. Íróként nem mindegy, melyiket tornáztatod meg. Mondok egy példát, egy jó krimi sokkal inkább az agyra hat, mintsem az érzelmekre, viszont egy szerelmes dráma már kevésbé fogja lekötni az agyunkat, sokkal inkább a lelkünknek simogatás. - Miközben beszél, kezével mutogat, hol a fejére, hol a mellkasára és persze a távolságot is mutogatja. Valószínűleg a szóhasmenés közben megnézik az emberek, ha még kézjelekkel is mutogat, de annyi baj legyen. Na igen, nem könnyű befogni a száját, ha írásról van szó... vagy, ha bármi másról. De nem baj, hallgatni könnyű, a csendes emberek jól elvannak mellette, remélhetőleg Usui fülét sem sérti még a hangja.
Amikor a férfi csak ráhagyja az énekléses dolgot, örül neki. Nem szereti, ha nagyon erőltetnek valamit, még akkor sem, ha utólag megérné. Ő nem olyan személyiség, hogy hosszútávon ellen tudjon állni, de nem akarja feladni sem, így totális patthelyzetbe kerül, minden egyes alkalommal.
- Mi? - Kérdezte pillogva, kissé magasabb hangon. - Komolyan képes lennél csak úgy otthagyni? - Kérdezte kétségbeesettebben, mint amennyire akarta. Már látja is a szeme előtt, ahogy ő beszél, beszél, Usui pedig fapofával fordít hátat és sétál el. Nos, nem sikerült megnyugtatnia magát, de gyorsan kipukkasztja a gondolatbuborékát, amiben kiéli a fantáziálgatásait.
- Ez egy nagyon jó döntés! - Csapja össze tenyereit lelkesen és nevetgél kicsit, amikor Usui nemet mond a kézenállásra. Talán ha lenne alatta valami igazán puha, lenne egy felület, aminek nekitámaszthatja a lábát és nem nézné ezer ember... sokkal kivitelezhetőbb lenne, de még úgy is a lehetetlen határát súrolná. - Bizony, ramen. Vezess, mester. - Kérte vigyorogva, mert biztos volt benne, hogy Usui ismeri a japán éttermeket, sokkal jobban, mint ő. Főleg, mert ritkán szokott máshol étkezni, általában az otthoni konyhába varázsol távoli hangulatot, legyen az keleti vagy nyugati.
- Ki tudom fejezni magam, de az írásnak nem az az elsődleges célja. Legalábbis szerintem. Amikor írok, eltávolodom a valóságtól. Nem Demetria vagyok, nem vagyok kicsit flúgos, önbizalomhiányos, megvezethető naiva, aki nem tud vigyázni magára és katasztrófákat okoz lépten-nyomon. Neeem, akkor az vagyok, aki akarok lenni, ott élek, azt csinálok, amit csak akarok. Még ha tudom is, hogy ez csak a fejemben létezik, még akkor is megéri. - Magyarázott újra, ahogy mondta, az írás olyasmi volt, amiről órákat tudott volna egyedül csacsogni. Talán elvállalná, ha egyszer felkérnék egy előadásra, egy rakat érdeklődő embernek tök szívesen beszélne a saját véleményéről az írással kapcsolatban. Egy biztosan lejön róla elsőre: az írás nem hobbi, nem bizony. Szenvedélyes, elkötelezett író, akinek ez az élete és a továbbiakban is ezzel szeretne foglalkozni.

- De az sem mindegy, milyen formában közlöd a tényeket. Tudod, csak egyszerűen, vagy szép köntösbe öltöd és raksz köré egy kis kerítést. Akkor sokkal hatásosabb, hidd el. - Magyarázta, mert látta Usuin, hogy nem éppen érti, mit szeretne neki mondani. Pedig ő próbálta elmagyarázni. Legutóbb már megbizonyosodott, hogy jó kis szópárbajokat tudnak vívni. Múltkor is élvezte és végül nem sikerült befolyásolni. Nem fog ő senkit bántani, csak eljár sqash-ra, az meg jót tesz majd neki, ha egy kicsit megtapasztalja milyen küzdeni kifáradásig.
- Húú, olyan határozott vagy. - Mondja végül csillogó szemekkel, mert ez az, amit leginkább csodál a férfiban. Mindig tudja a választ és egyszerűen, határozottan jelenti ki a dolgokat. - Te is szimpatikus vagy nekem, de mondd csak... te sosem szoktál elbizonytalanodni? Nem kérdőjelezed meg, hogy jól csinálod-e a dolgaidat? - Ő volt maga a bizonytalanság példaképe mindig is, még ha meg is hozott egy határozott döntést, utána mindig azon aggódott, vajon jól csinálja-e. Mert ha nem, akkor képes lenne megváltoztatni a döntését, de hát akkor honnan tudja biztosan, hogy a másik út a jó? Már muszáj volt megtapasztalnia, hogy nincs egyszerűen jó és rossz, nincs fekete és fehér. Mindennek van jó és rossz oldala, a kisebbik rosszat kell választani, de ezt mérlegelni... nem szereti.
- Ne nézz ufónak, csak jó napom van. - Vigyorgott rá, amikor Usui egymás után többször is csak a szemöldökét emelgette rá. Amikor pedig jó napja van, néha furcsaságokat csinál, furcsán viselkedik. Az előbb felcsapott utcazenésznek, csak úgy, mert miért ne. Pedig semmi szüksége nem volt rá, illetve volt, csak a lelkének. Ő pedig próbál törődni magával, a lelkével, hogy egyben legyen és sok jó napja legyen. Ezzel pedig biztos támpontként funkcionál az ismerősei szemében, aminek örül. Demetria a nyugalom szigete, ahova mindig lehet menekülni, ha baj van. Azonban elég szomorú tény, hogy ha neki lenne nagy gondja, valószínűleg senki olyan nem lenne, akihez nyugodtan menne.
- Igen, de vannak olyan dolgok, amiket csak magamnak írok és nem mutatom meg másoknak. Túl személyesek és lehet, hogy ha mondjuk te elolvasnád, nem jelentene neked semmit, de nekem... szóval emlékeket hoz elő. Amikor beleborzongok az olvasásába, de muszáj leírnom, mert nem tarthatom magamban. Van, hogy egyszerűen ki kell öntenem a szívem a papírnak, ott van előttem, jó hallgatóság, lehetőségek tárháza. - Magyarázza tovább, miközben ábrándosan felemeli a fejét, a felettük lévő kék eget nézi, a csendesen úszó bárányfelhőket. Megnyugtatják a lelkét, azt képzeli, ő is velük száll, súlytalan, gondtalan. Persze, nem ártana figyelni az emberekre is, hogy ne menjen nekik, de arra ráér később is.

Egy ideig gondolkozott azon, mit is válaszoljon, aztán rájött, min szócsatáznak tulajdonképpen. Más a stílusuk és mindketten próbálják meggyőzni a másikat, hogy az övék hatékonyabb. Nem bírja ki, egyszerűen elneveti magát, mert ez meglehetősen vicces. Főleg, ha kívülről látja magukat, a lelki szemei előtt megjelenik a kép, ahogy ő lelkesen magyaráz, mutogat, lelkendezik, Usui pedig fapofával közli, hogy szerinte nem így van, akkor sem.
- Sosem adod fel, igaz? Egyezzünk ki döntetlenben. - A végét elkuncogja, mert tényleg nagyon jól érzi magát, nem tudja miért, most olyan felszabadult. A nevetés teszi, mindig is jót tett neki, ha nevetett kicsit. Attól lett az igazi önmaga, a laza, felszabadult Demetria.
- És mi az? Elárulod? - Kérdezte érdeklődve, hiszen végre talán valamit megtudhat a férfiról, valami érdemlegeset. Most, hogy visszagondol, sokat kérdez, de ha róla kérdeznek, egészen máshogy viselkedik. Miért ilyen zárkózott? Jó, belátja, hogy nem lehet mindenki olyan nyitott ablak, mint ő maga, de akkor is, kicsit furcsállja. Talán csak ilyen a személyisége, talán jó oka van rá, egyelőre nem meri firtatni.
- Húú, hála az égnek! - Nevetgélt kicsit jóízűen. - Pedig már éppen aggódtam, hogy nő ki a harmadik szemem. - Vigyorgott tovább szélesen, ahogy szokott. Ő ilyen lány, általában le sem lehet vakarni a vigyort az arcáról. Mert ő a mindig pozitív, mindig mosolygós, mindig Demetria, mindenki ismeri már a jelenséget. Általában meglehetősen kellemes érzés vele lenni, persze ha az ember nem émelyeg a cukiságtól.
- Jó is lenne, ha ilyen ember lennék... - Sóhajtotta ábrándosan. - Akkor biztosan sokkal könnyebben meg tudnám oldani a dolgaimat. De nem, ha valami lelki gondom van, nehezen adom ki magamból, általában elbújok, hogy senki ne lásson szomorúnak, és ez nem vicces, néha nagyon őrült dolgokat tudok csinálni. - Na igen, amikor egyszer felmászott gyerekként egy kisebb víztározóra, hogy ott bújjon el és nem mert lejönni... nos, akkor senki nem tartotta olyan viccesnek. És még csak azt sem tudta megmagyarázni, miért ment fel, maga sem tudta.

- Csak rajtunk, olyan viccesek vagyunk, külső szemmel nézve. - Vigyorgott még mindig szélesen, amikor válaszolt, hiszen látta, hogy Usui nem igazán érti, min szórakozik olyan jót. Pedig jót szórakozott, jól érezte magát és egy pillanatra úgy érezte, övé a világ.
- Úgy látszik, én nem vagyok elég meggyőző. - Kuncogott még kicsit, hiszen nem tudta komolyan venni most a veszteséget, hogy nem nyert. Meg akarta mutatni Usuinak az érem másik oldalát, de ő egyelőre csak a saját oldalát akarta nézni. Na sebaj, nem olyan, aki könnyedén feladja, majd összeszedi magát és legközelebb megint megpróbálja. Biztos benne, hogy jó döntés, mert ketten együtt iszonyat jó páros, már most felfogta. Hiszen, ha Usui hajlandó lenne megnézni az ő oldalát és megmutatná neki a másik perspektívát is, tökéletesen kiegészítenék egymást. De sajnos egyelőre mindketten elég elvakultak a saját világukat illetően.
- Ó, hát... rendben. - Mondta végül elkeseredetten, lefelé is biggyesztette ajakit. Nem viseli jól a visszautasítást, főleg azért nem, mert ő maga nagyon nem zárkózott. Igazából szinte bármit elárul magáról, amit elárulhat. Nem tudja, fogalma sincs, mibe tenyerelt bele, de Usui most furcsán, hűvösen visszautasító. Ő pedig megfigyelte ezt, és még ha fúrja is oldalát a kíváncsiság, na meg fáj is neki kicsit az űr, ami ez után maradt mindkettejüknek, jobbnak látja skippelni. Mielőtt még tényleg elijeszti magától.
- Pedig sokkal praktikusabb, mint hinnéd. - Vigyorgott rá végül, hiszen a harmadik kéz nem is olyan rossz ötlet. Ha négy lenne neki, egyszerre tudna élni és kettővel gitározni non-stop, az pedig nagyon menő lenne. Folyamatosan aláfestő zenét játszana magának és egy élő némafilmmé változna. Az emberek biztos imádnák nézni, ő maga is mosolyog a képen, ahogy elképzeli ezeket. Néha kicsit túlságosan elrugaszkodik a valóságtól.
- De, Seb közel áll hozzám, lenne kivel beszélnem csak... amennyire szeretem a velem történő jó dolgokat, jó érzéseket közölni és megosztani a külvilággal, annyira szeretem elrejteni a rosszakat. Azokat nem akarom megosztani, ha valaki szomorú embert lát és elszomorodik, az egy végtelen körforgás és végül mindenki szomorú lesz a világon. - Na jó, kicsit elkalandozott közben, de a lényeget remélhetőleg Usui kritikus, "csak-a-tényt-hallom-meg" fülei kiszűrték az elejéről a lényeget.

- Hát nem is tudom, teljesen egymás ellentétei vagyunk és azt hiszem, ezt veheted a lehető legjobb értelemben. - Mulatozik kicsit még, kijár neki a jó érzés, a nevetés. Bár valószínűleg, ha tudna képeket sugározni az agyából és meg tudná osztani az előbbi képzelgését magukról, talán még Usui is... kevésbé nézne morcin. Bár ebben nem feltétlen biztos, lehet, hogy csak ő mulat olyan jót rajta, mégis szívesen megosztaná vele, ha tehetné.
- Azt szeretném mondani... - Próbálta összefoglalni a végeredményt némi gondolkodás után. - ... hogy talán nem kéne az írásra olyan egyszerű, kifejezőeszközként gondolnod. Próbáld meg magad kicsit beleásni a mélyére, hidd el, megéri. - Na jó, ha ezzel sem érti meg, mit akar mondani, akkor feladja, fejest ugrik inkább az egyik csatornába. Bár úszni nem igazán tud - na jó, egy kapálózó, ázott kutya szintjén a víz felszínén tartja az életösztön, semmi több - és nem is bírja a szennyvíz szagát, talán mégis bevállalja. Eddig még nem érzett ilyet Usui mellett, de egyszer mindent el kell kezdeni, nemde?
Ez után pedig csalódik kicsit, hiszen nem kap választ az egyszerű kérdésére, holott ő folyamatosan válaszol mindenre és ez nem fair. Ettől függetlenül viszont csendben, figyelmesen hallgatja meg Usui véleményét arról, mit szokás megosztani és kivel. Számára sajnos nem ilyen egyszerű a helyzet, de ahogy hallgatja a férfit, egyre inkább irigy rá. Úgy tűnik, az ő világában minden egyszerű, steril, tiszta, érzelemmentes. Ahogy mondta, teljesen ellentéte az ő nézeteinek, aki mindent túlbonyolít és túlságosan a dolgok mélyére ás, néha annyira, hogy már nem is látja a felszínt. Viszont nem érzi rossznak ezt a különbséget, még mindig az lenne a legjobb megfogalmazása a helyzetre, hogy az elmebajaik kölcsönösen kiegészítik egymást.
- De ha tudom, hogy nem tehet semmit, hogy boldogabb legyek? Akkor miért kínozzam azzal, hogy az orrára kötöm a szenvedésem? Gyengének érzem magam ilyen téren, mert én, tudod, csak a húga vagyok, nem igazán védhetem meg Sebastiant. Maximum ilyen módon, érzelmileg, mert tudom, mi fáj neki és ha csak ennyit el tudok kerülni, már akkor is többet tettem azért, hogy boldog legyen, mint a semmi. Nem nézhetem folyton az önös érdekeimet. - Magyarázza, miközben kicsit megrázza a fejét és ráncolja csinos kis szemöldökeit. Sőt, még a karjait is összefonja mellkasán, ahogy durcás arccal elgondolkodik a dilemmán, na most aztán törheti rajta a buksiját. Nem, akkor sem fog Sebastiannak gondot okozni a saját problémáival, ahogy a többi családtagjának sem. Nincs sok ereje, gyenge, de ennyivel védheti őket, hát fogja is. Néha azt kívánja, bárcsak, bárcsak erősebb lehetne és többet tehetne ez ügyben.
- Messze van még? - Kérdezte végül sóhajtva, hiszen be lett neki ígérve a ramen, már fellelkesült iránta és emiatt egyre éhesebb az evőkirálynő, aki benne lakozik és tengeti mindennapjait. Márpedig jelenleg rament követel.

- Hidd el, benned is van irigylésre méltó. - Állapította meg egyszerűen, hiszen ő már talált pár ilyen tulajdonságot. Persze, mindenki arra irigy, ami hiányzik belőle, de senki sem tökéletes, ahogy senkiben nincs semmi értékelhetetlen. Már megint a bizarr egyensúly-elmélete leng a fejében. - Túl negatívan látod magad. - Állapította meg végül, bár ezt neki is mondhatta volna a férfi, ilyen apróságokra nem ad, de nem ám! Ha magában nem tudja meglátni a jó oldalt, legalább másokban megy neki, ez is igazi kompenzáció.
- Kezdetnek tökéletes! A költészet kezdetnek tökéletes. - Örül, hogy legalább ennyit elért. Talán ha megérinti egy kis Poe vagy valaki hasonló kaliberű, egy kicsit elgondolkozik azon, mi mindenre lehet használni a szavakat. Biztos benne, hogy belőle is kivált majd valamit egy gyönyörű vers és talán több réteget lát majd, nem csak a felszínt. Nem csak kifejezzük magunkat az írással, másokra is hatást gyakorolunk. Az is fontos, mit érzünk, amikor leírjuk, de az még fontosabb, mit érez az olvasó, amikor elolvassa a sorokat. Hiába, nem tudja felnyitni a szemét egyelőre, de próbálkozik, keményen.
- Tudom, milyen érzés. - Mondja végül, de persze hagyja, hogy Usui végigmondja, magyarázza a dolgokat, nem vág a szavába. - Én őrzöm Sebastian titkait, érzéseit, egy darabot belőle és ez fordítva is így van. Csak én választom meg, melyik darabot adtam neki magamból és egy igazán boldog darabot választottam, érted? - Magyarázza, közben halványan mosolyog, mindig is ez volt, önfeláldozó típus. Sosem helyezte magát mások elé, főleg nem olyan személyeknél, akik olyan fontosak nekik, mint Sebastian. Aztán kiderül, hogy mindjárt ott vannak, ez azonnal lelkessé teszi, tapsikol kicsit és lelkesen nézi az éttermet. Amikor kinyitják neki az ajtót, megköszöni és belép, aztán jön a japán beszéd, ő pedig alig bírja visszafogni magát, néha kuncog is egy kicsit.
- Hm, azt hiszem, itt nem mennék sokra a hozzávalókkal és kajanevekkel, biztosan őrültnek tűnnék, de olyan jól hangzik, most mondd, hogy nem hangzik jól! - Nevetett végül, miután leültek, pontosabban ő csak letérdelt. Utána próbálta összeszedni magát, amikor az angol neveket nézegette, mert a japán cuccokkal nem tudott semmit sem kezdeni. De nem tudta letörölni a vigyort az arcáról, jó kedve volt és erről beszélt nemrég. Olyan könnyedén, olyan szívesen osztotta meg magát a világgal, amikor ilyen volt. Sziporkázó, vigyorgó, élettel teli, boldog. Azt akarta, hogy akik ismerik, el se tudjanak képzelni egy más Demetriát, egy szomorúbbat. Még ha nem is erős, legalább így látják majd és elhiszik róla, hogy ő sosem szomorú, pedig nagyon sokszor az. De sokkal jobban szeret ilyen lenni.
- Hmm... ez a marhahúsos nagyon ígéretes... - Mondja álmodozva, miközben az étlapot nézi, már meg is találta azt, ami a fogára való. - Inni pedig csak vizet. - Mindig vizet iszik, néha egy kis bort, de szerinte a víz jó arra, hogy semleges ízével kihozza az étel karakterességét. Miután mindketten rendeltek és már az étlap sem volt náluk, akkor nézelődni kezdett, csillogó szemekkel vizslatott körbe és bánta, hogy nem megy 360 fokban a feje körbe.
- Húú... ez a hely olyan csodálatos. Ezért imádom őket, a hangulata... hm, isteni. - Mondta végül elégedetten, de közben azon gondolkodott, mikor kapja már meg a vacsiját. Apropó, vacsi. - Most pálcikával kell ennem, ugye? Elméletileg tudok, gyakorlatilag egyszer majdnem öltem vele embert, szóval távolabb kéne ülnöd. - Vigyorgott rá az előrelátó, bölcs figyelmeztetés után.

- Miért látod ilyen negatívan? Lehet, hogy pozitív vagy, csak jól titkolod! - Súgta a szavakat, csak halkan, a fogai között szűrte ki, miközben beléptek az étterembe. Nem tartozott ez másokra, ha Usui morcinak akar tűnni, akkor hajrá, ő nem rombolja le a többiek előtt a képet. De látja, amit lát, ő nem olyan rossz ember, mint aminek beállítja magát, ebben biztos.
Elhiszi neki, hogy szokott olvasni, de ezek szerint nem ez lesz a világmegváltó ötlet... illetve az Usuimegváltó ötlet. Na nem baj, majd töri a fejét, valamivel fel kell majd dobnia a férfi napjait. Az ügyeletes, Demetria-féle derítő szolgálatból valószínűleg hamar elege lesz, de nem baj, ahogy mondta első alkalommal is, nem szabadul meg tőle olyan könnyen.
- Nem, nekem nem kell egészen egyedi, csak az a baj, hogy a normál amerikai elhiszi rólam így, hogy tudok japánul, de ők nem hinném. - Kuncogott, amikor belegondolt, milyen butaságot tudna összeszedni, egyik kézfejét finoman ajkai elé rakta, hogy még véletlen se hangoskodjon. Ahogy tekintetét a férfin hagyta egy kicsit, miután a menüt nem kellett vizsgálnia, elgondolkodott valamin. Hümmögve nézte, kicsit összevonta szemöldökeit, majd eleresztette, majd megint hümmögött és az asztalt nézve gondolkozott el. Nem tudta, jó ötlet-e megkérdezni, de ma őrült napja van, nem kéne, hogy érdekelje.
- Te sosem szoktál lazítani? Tudod, amikor elengeded magad teljesen. - Pontosította, mert a lazítás lehet egy kis kikapcsolódás is, de ő nem ilyesmire gondolt. Amikor az ember érzi, hogy nem feszülnek meg a tagjai, mondjuk amikor egy hosszú, fárasztó nap után egyszerűen eldől az ágyában, pedig esze ágában sincs aludni. Csak ellazul, kinyújtózkodik, elereszti magát a gondjaival együtt, az igazi lazításra gondolt.
- Ez nagyon jól hangzik. - Mosolygott, amikor hallotta, micsoda étteremben is vannak éppen. Már annyit álmodozott arról, hogy meglátogatja Japánt, de egyelőre még sem lehetősége, sem bátorsága nem volt. Most viszont akadt egy kalauza, aki idehozott neki egy kis darabot az országból, a kultúrából. Egyelőre bőven megelégedett ezzel is.
- Nem szeretnék kanalat, azt olyan cikinek érezném. Inkább próbállak nem megölni, ha gondolod segíthetsz is benne. - Kuncogott, mert színes fantáziája ismét elszabadult. Elképzelte magát, ahogy a ramenszörnnyel meg kell küzdenie, a pálcikái a kardok, és néha félresuhint, akkor kiszúr egy-két szemet és átszúr pár légcsövet vele. Szóval, elméletileg tud enni vele, gyakorlatilag még sosem sikerült anélkül, hogy katasztrófa ne lett volna belőle. Ez nem jelenti azt, hogy fel fogja adni, óóó, nem bizony. Most is próbálkozni fog, ő csak Usui testi épségéért aggódik, mert ő ilyen cuki.