Elkóboroltam. Azt mondták, hogy erre felé lesz egy kis közösség, ahol minden vasárnap van Isten tisztelet. Még nem sikerült rálelnem, de annyira éhes vagyok, hogy kicsit parkolópályára teszem a keresgélést és inkább valami hamburgeres után nézek.
Csak egy saroknyit sétálok fel az utcán, amikor megpillantok egy tipikus városi árust. Illatozik a frissen sült hús, már előre tudni lehet, hogy mennyei falatok elé nézek. Betámadom az árus kocsiját, beállok a sorba, ami még szerencsére nem olyan hosszú, hogy ne lehessen kivárni a finom falatokat. Olyat ígérnek itt, amiről minden lány álmodik. A mennyországba repítenek, a számban fogom mindjárt érezni a porhanyós húst. Összefolyik a nyál a számban és már kitaláltam, hogy mindent kérek bele, amit csak bele lehet tetetni.
Boldogan trillázom, mikor sorra kerülök és szememmel felfalom a zöldségeket. Elmondom mit szeretnék, és azt is, hogy mehet bele a csípősből. Imádom a csípős dolgokat, kitisztítja a légutakat is, annyira mar! Könnybe fog lábadni a szemem is, de tudom, hogy meg fogja érni.
Kicsit várni kell, míg mindent összerak, és kicsit drága is ahhoz képest, hogy utcai büfésről van szó, de a mai keretbe még pont bele fog férni. Műanyag zacskóba kapom a hamburgerem, ami csak ilyen tartóka, hogy ne csöpögjön ki belőle a sok szósz, amivel megnyomták. Praktikus találmány, annyi szent! Mellékérek még egy palackozott mentes vizet is, hogy felkészüljek az ízekre és le tudjam öblíteni ha nagyon erős lesz, majd elindulok. Már nagyjából tudom, ha itt végigsétálok, eljutok az egyetem azon utcájára, ahol megint csak be kell sétálni, és már ott is vagyok.
Már maszatos az arcom, és kissé könnyes a szemem, de kevés élvezet van az életben, amit ennyire élveznék, mint a mostani hamburgeremet.

Éppen csendesen sétálgatott az utcákon, ez volt a mai elfoglaltsága. Elég sok dolog kavargott a szívecskéjében és ilyenkor mindig szerette volna kiszellőztetni a fejét. Úgy érezte, tele van, ki kell eresztenie magából mindent és újrakezdeni a dolgokat. Újragondolni minden dolgot, más szemmel. Hátha akkor nem tűnik ilyen rossznak a helyzet. Amúgy sem volt kifejezetten rossz, inkább csak őt nyomasztotta, mert túlságosan érzékeny személyiség.
Miközben sétálgatott, zenét hallgatott, néha hangosan fütyörészett is. Nézelődött, és úgy érezte, sikerült elsétálnia a világ végére, ahol már senki nem bánthatja. Ahol ő más ember, semmi dolga sincsen, egyszerűen csak Demetria lehet, mindenféle befolyásolás nélkül. A következő pillanatban megakadt a tekintete egy hamburgeráruson, a sorba álló embereket nézte. Az egyik lány, amikor fizetett, leejtett egy bankjegyet. Ő gondolkodás nélkül kapta fel és sietett utána. De nem érte utol egy ideig, a hangját sem hallotta valószínűleg, ahogy utánaszólt. Túlságosan el volt foglalva az ebédjével. Így Demetria futó módba kapcsolt, bár fizikuma nem volt túl jó, lassan sikerült behoznia, akkor pedig megérintette a vállát.
- Ne... haragudj... - Lihegte, miközben kivette a fülhallgatókat a füléből. - Ezt... elejtetted... - Nyújtotta felé féloldalas mosollyal a bankjegyet és közben megszemlélte, micsoda hamburgert eszik. Ő maga inkább szomjas volt jelenleg. Mondjuk meglehetősen ritka pillanat volt, amikor evőhercegnőnk nem volt éhes. Igazából két-három óránként szokott étkezni, szóval semmi baj, még van némi ideje addig, hogy halálosan éhes legyen.
- Amikor ott fizettél. - Magyarázta, háta mögé mutatva, hol találta a pénzt. - Ja és bocs, őő, jó étvágyat! - Na igen, előjött notórius bocsánatkérő énje, folyamatosan szabadkozik, de akik ismerik, ezt már bőven megszokták tőle. Semmi újdonság.

A város hangos, nyüzsgő forgatagában nem igazán hallok mást mint a taxisok káromkodását, a gyalogosok rikkantását, és azt látom, hogy mindenki ideges. Nem értem az embereket, egy ilyen kellemes napon hogy lehet idegeskedni?! Jó, hogy nem rúg a motorháztatőre az a nő ott. Megcsóválom a fejem, elkönyvelem, hogy az emberek itt rosszak. Lehet, hogy menthetetlenül rosszak... Bár nem vagyok Terézanya, ez nem az én reszortom lenne, hogy jobbá tegyem a világot.
Pirosra vált a gyalogoslámpa, még páran átsétálnak, egy férfi meg is löki a vállam, amiért megálltam előtte, és ő nem tudott haladni. De... piros van, ami azt jelenti, hogy meg kell állni. Nem ismerik a jelzést, vagy csak nem érdekli őket?? Kocsik dudálnak az utolsó átszaladó ember végett, igazuk van, nem kéne rohangálniuk a tilosban...
Érzek valamit a vállamon, és megugrom annyira váratlanul ért. Kecsapos pofival pillantok az érkezőre és igyekszem lenyugtatni kalimpáló szívemet. Csak semmi pánik, csak egy lány! Nem épp rablás áldozata lettem, csak egy fura lány... zihálás közben. Lehet beteg?! Te jó ég, lehet kórházi ellátásra szorul! Csak az a két szó, amit és ahogy kinyögött elég nekem ahhoz, hogy kissé kétségbeessek. Tenyerem beletörlöm a nadrágomba, még jó, hogy nem volt szószos, csak simán kicsit nyirkos. Pillogok a lányra, mikor a bankót felém tartja, először nem értem, de megkapom a magyarázatot rá. Leesik, hogy mi történik épp.
-Óó! -Látszik, hogy meglepett kedvességével, meg azzal, hogy nem zsebre tette a pénzt. Nem egy nagy összegű bankót hagytam el, szerencsére. Csak a holnapi ebédpénzem...
-K-Köszönöm! -Még mindig csak tátikázom. -Meghívhatlak egy hotdogra cserébe? -Mindig az a fránya hálálkodás. Most épp visszakaptam a pénzt, és cserébe elkölteném mint hálakaját. -Vagy csak egy kólára? -Mert láthatóan futhatott, mert még mindig kellőképp piheg. Kezemben a félig megevett burger, folyik belőle a műanyagtasiba a sok szmötyi. Gyorsan meg kéne ennem...

Sikerült megijesztenie a lányt, furán néz rá, pedig nem is akar neki semmi rosszat. Lassan összeszedi magát, egyik kezecskéjét a mellkasára rakja, amíg normalizálódik a légzése.
- Húha... nem vagyok valami jó formában. - Állapítja meg nevetgélve, majd Maisey-re mosolyog. Most már képes több szavas, normális mondatokban kommunikálni. Bár ha tudta, hogy edzeni fog, talán valami ehhez alkalmas cipőt húz fel, nem egy lapos talpút. Mondjuk egy sportcipőt vagy ilyesmi. De nem baj, jót tett neki, most egy kicsit átmozgatta a porcikáit. Őszintén szólva, már nagyon is ráfért.
- Ó, dehogy, nem kell. Most adtam vissza a pénzed, ne költsd rám. Meg amúgy is, egyél nyugodtan, nem akarlak zavarni. - Mosolygott rá továbbra is, kitartóan, majd amint zöldre váltott a lámpa, elindult az úttest másik oldalára. Ott vett magának egy vizet, mert most azt kívánt volna, majd újra az előbb megismert lány felé fordult, jobb kezét felé nyújtotta, sugárzó mosollyal pillantott rá.
- Demetria Smith vagyok, nagyon örvendek. - Mondta neki, ha már belebotlott, szívesen megismerkedett volna vele. Először a bemutatkozás, csak utána bonzotta ki a vizet, hogy meghúzza és igyon belőle egy nagyot. Jól esett neki, jóleső sóhajt is hallatott. Aztán eszébe jutott, hogy nem akarja zavarni Maisey-t, na igen, nem akarja. Nem is fogja, ha nem szeretné.
- Jaj, de ha feltartalak, rázz le nyugodtan, mert nekem nincs ám dolgom, ilyen naplopó vagyok. - Kuncogott kicsit magán, hát igen, jobbára semmi más dolga nem volt jelenleg, mint embereket leszólítani és zaklatni az utcán. Csak néha nem esett le neki elég gyorsan, hogy valószínűleg nem mindenki lógatja úgy a lábát, mint ő. De nem baj, jól érezte magát így, néha apróbb munkákat vállalt, java részt pedig írt, hiszen nem szabad hagynia berozsdásodnia a fantáziáját. Az egy nagy csapás volna számára.

Első blikkre én is ezt mondtam volna, hogy nincs valami jó kondiban, de nem is csoda. Vékonyka mint az ifjú hársfa, amit egy hónapja ültettek.
-De nem okoz problémát! -Nem akarom, hogy úgy tűnjön nekem minden bankóra szükségem van. Nem vagyok garasos fajta, de persze spórolok, ahol csak lehet és ameddig, csak lehet. Munkát kéne találni, de egyelőre még nem jutottam előrébb, hiába adtam be annyi helyre...
Jön-megy újdonsült, ám még a nevét nem megismert ismerősöm. Én meg csak állok a zebra azon oldalán, ahol eddig is és majszolom a hamburgerem. Az utam nem arra visz, amerre a leányzó haladt. Vagy várjunk? Eljut a tudatomig, hogy csak a szemköztiig szaladt, hogy vegyen magának vizet. Adtam volna a sajátomból, még fel sincs bontva. De most már késő bánat, megmarad a sajátomnak.
Újra megtörölgetem a kezem, hogy megrázhassam Demetriáét, és miután megvakartam az orrom én is bemutatkozom.
-Maisey Doose. -Általában én vagyok az, aki leszólít mindenkit az utcán, és ismerkedik, hogy ne érezze magát olyan egyedül, mint a mondás szerint a kisujja... most kicsit furán jól érzem magam attól, hogy más is így tesz. Megrázom a fejem, épp csak befejeztem végre a hamburger elfogyasztását. Megtörölgetem minden ujjam, meg a szám is. Most már talán nem úgy nézek ki, mint egy két éves gyerek a spenót főzeléket elutasítva magától...
-Nem, dehogy, én... -Mutatok abba az irányba, ahonnan jöttem és ahova tartok. -...pont vissza felé tartottam az egyetemre, megálltam ebédelni. -Tehát nincs dolgom, kérlek beszélgess velem, hogy ne érezzem annyira magányosnak magam, ahogy eddig! Ezeket persze nem mondom ki hangosan is, akkor már valóságosság válna, hogy kétségbe vagyok esve és iszonyatos honvágyam van.
-Te idevalósi vagy? -Kérdem, és reménykedem tud segíteni is. Elvileg valahol erre van a templom, amit keresek, de nem sikerült ráakadnom. Ráadásul kedves lánynak tűnik, szóval... talán nagyobb esélyem van általa eljutni abba az utcába, amit keresek, mintha mondjuk Markot zaklatnám azzal, hogy segítsen. Bár őt se találnám meg, csupán egyszer láttam, hogy merre mutatott, hogy merre van a lakása... pf. Nem lennék jó nyomozó.

- Ó, ugyan... - Legyintett mosolyogva az egész helyzetre, amikor már visszatért a lányhoz. Nem akart ő élősködő lenni, majd ha egyszer szüksége lesz rá, hogy kölcsönkérjen, akkor megteszi. De amíg megvan egyedül, addig nem fog másoknak gondot okozni, Maisey ezt már most kiverheti a buksijából.
A lány azonban megtörli a kezét újra és megrázza, majd be is mutatkozik, Demi pedig csak mosolyog, biccent egy aprót. Utána iszik egy kicsit, és figyeli a lányt, amíg próbálja elmagyarázni, mit csinált és miért is nem zavarja őt. Az a fura érzése van, hogy kicsit erősebb személyiség Maisey-nél, ami azért meglepő. De aztán hamar megérti, az egyetem, persze! Biztos ő is most kezd majd itt, lehet, hogy most költözött ide, még jó, hogy el van tévedve.
- A Frances, ugye? - Kérdezte mosolyogva, hiszen tudomása szerint az van csak a közelben. - Én is oda fogok járni szeptembertől. - Állapította meg vigyorogva, és elégedett magával, hogy még egy iskolatársába sikerült megtalálnia a véletlen során. Nem mintha nem a közelben járkálna gyakran, és nem mintha ez nem lenne normális, ő mégis örül neki, mintha valami kis győzelem lenne. Napi jó dolog. Elrakja a vizét, csak akkor pillant fel, amikor Maisey egy kérdést intéz hozzá.
- Ó, hát, igen. L.A.-ben születtem, de nem vagyok ám olyan menő csaj, mint az itteniek, szóval ne várj tőlem túl sokat! - Mentegetőzött, a kezeivel ablaktörlőket megszégyenítő módon integetett, majd kuncogott kicsit. Szóval ő nem volt az a tipikus cicababa, a menő, magabiztos lány, akire mindenki felnéz. Nem, ő csak Demetria volt, mégis szerették az emberek általában, így túl lehetett élni az egészet.
- Te most jöttél ide? Hú, nem tévedsz el lépten-nyomon? - Kérdezte érdeklődve, mert ő még így is el tudott kavarni. - Én nem ismerem az egyetemet, egyszer voltam ott és akkor is totál eltévedtem. - Nevetgélt végül saját magán, hiszen mindig is szerencsétlen volt.

Szimpatikus leányzó, annyi biztos, hogy több ilyen személyiségre lenne szüksége a világnak, mint Demi! Elmosolyodom, a kérdés hallatán pedig elpillantok a Campus irányába. Hevesen bólintok rá, s gyors kidobom a kukába a szemetem. Visszatérve fejtem csak ki bővebben a dolgokat.
-Akkor már ketten fogunk oda járni Szeptembertől. -Mosolyom egy szélesebb vigyorba húzódik. Mindig jó találkozni egy újabb egyetemi társsal. Fellelkesít a beszélgetés irányába, hogy mindketten elsősök vagyunk, együtt élhetjük meg majd először a gólya avatást és minden ilyen finomságot. Ki tudja, még lehet, hogy jó barátok is leszünk...
-Milyen szak? -Kérdezek tovább, ha már így megálltunk. Mellettünk közben jönnek-mennek a járókelők. Ilyen az, ha az emberlánya megáll a járda sarkán-szélén és nem esik le neki miért bosszankodik körülötte minden ismeretlen.
-Ó, hát... nem is azért. -Ránézésre meg lehet mondani, hogy én sem vagyok a menő lányok csapatának középerős mezőnyében. Még a gyengébe se kerülnék be, nincsenek drága cuccaim, nem járok senkivel, és még fel lehetne sorolni megannyi ellenérvet, ami miatt esetleg bevennének a csapatba.
-Csak... kerestem a Hope Hollywood Templomot, elvileg valahol a környéken van. -Megint elpillantok az egyik irányba és megvonom a vállam. Igazából vasárnapig még van időm, biztos oda fogok találni magam is. De ezzel is megmagyaráztam a kérdésem legalább.
-Igen, Milwaukee-ból. Tegnap költöztem be a kollégiumba. -Az, hogy eltévedek-e megmosolyogtat, aztán nevetni kezdek. Igazából már első alkalommal eltévedtem. Bólogatni kezdek megint, majd kiegészítem.
-Valamennyire emlékszem, hogy merről jöttem... -Ezzel nem zárom ki azt a lehetőséget, hogy ne tévednék el. De visszasétálok onnan, ahonnan jöttem és minden egyszerűbb egy kicsit. Meg tényleg csak két-három utcányit jöttem.
-De az egyetemen már egész jól boldogulok. -Feltérképeztem már annyira, hogy magabiztosan lépdeljek a folyosókon. De majd ha milliónyian lesznek, biztos sikerülni fog rossz terembe benyitnom már első nap.

- Bizony, nagyon jó lesz! - Mosolygott szélesen, hiszen jó érzés találkozni valakivel, aki szintén az ő egyetemére fog járni és nem is ez az első alkalom! Usui-t már sikerült becserkésznie, szintén egy véletlen által. De ilyen az élet, nem? Véletlenek sora, amelyben talán nem is számítanak a döntéseink, mert nem mi irányítunk. Nem is tudja elképzelni, Sebastian hogy lehet ennyire ura a történéseknek, az életének. Demetria csak sodródik az árral, alkalmazkodik, meghunyászkodik, amit éppen a helyzet megkíván. Mert ő már csak ilyen kaméleon, de emellett igyekszik megmaradni önmaga, az a Demetria, akit 19 év kemény munkával fejlesztett ki.
- Filmművészet. Forgatókönyv és szövegíró leszek, ha minden igaz. - Vigyorodik el, hiszen büszke magára, hogy az egyetem vezetősége úgy gondolta, elég tehetséges ahhoz, hogy ide járjon. Még mindig el sem hiszi, olyan érzés, mintha felült volna a vonatra, ami egyenesen az álmaihoz viszi. Biztos, hogy zötyögős útja lesz, de megéri, ha egyszer odaér és megkapja az álomállását. Mert igen, úgy érzi, az élete most egy valóra váló álom, sajnos kicsit elrugaszkodott a valóságtól, de semmi baj.
- Ó, hát, azt hiszem párszor elmentem már mellette, majd meglátjuk, mit tehetünk, jó? Ketten csak megtaláljuk. - Nevetgélt halkan, a lányt nézve és utána jóízűen rámosolygott. Nem biztos benne, hogy pontosan hol van az a templom, még sosem járt benne amúgy sem. Igazából csak azt tudja, merre keresse, de semmi baj, simán megoldja. Valahogy feltalálja magát, ha más nem, összeszedi magát és megkérdez valaki kedves, segítőkész embert, merre találják. Bár kicsit fura lesz, ha ő kérdezget erről, akinek semmi keresnivalója arra, de annyi baj legyen!
- Húúúhaaa... - Mondja, amikor Maisey megemlíti, honnan is jött, nagy, kerek szemekkel néz rá. - Az merre is van? Nem vagyok ám egy a földrajz ellensége, csak még sose hallottam róla. - Mondta bocsánatkérően mosolyogva, miközben kicsit megrándította egyik vállát. Majd biztos elárulja, merre kell keresnie a térképen Milwaukee-t. Bár nevetnie kell, ha arra gondol, hogy más szövegkörnyezetben azt sem tudja, ezt eszik-e vagy isszák. Tökre úgy hangzik neki, mint valami ősi indián ünnep, bár ezek a jelzők egy településre is aggathatók.
- Jó neked, most már el kellene kezdenem nekem is be-bejárni, hogy szokjam a helyet, meg olyan izgi, amikor nem keresek semmit. Tudod, akkor nem lehet eltévedni, ha nincs célod, csak úgy felfedezgetsz dolgokat. - Kezdte el a szokásos, Demetria-féle szóáradatot, remélhetőleg Maisey nem fog a csicsergésétől hanyatt-homlok menekülni.

Izgatott leszek a ténytől, hogy most már másod magammal vagyok elsős. Nem sokukkal találkoztam eddig még, de lehet csak azért, mert igyekszem hang és alaktalan lenni a koliba. Nem szeretnék senkit sem felverni a féktelen bulizásommal, amit a plüss mackóm biztosít meg az algida fagylaltok.
-Úú, szerintem lesznek közös óráink akkor! -Legalábbis az a meglátásom, hogy ezen a karon relatív egymásra épülnek a szakok is. Úgy lenne logikus. Miért tartsanak filmművészet órát külön az összes szakosnak, ha tarthatnak egybe is évfolyamonként?!
-Én filmszínész leszek... ha Isten is úgy akarja. -Szerény vagyok, de attól, hogy valami nagy álmom, még nem biztos, hogy alkalmasnak találnak rá. Bár az már egy jó ajánló, ha itt végez az emberlánya. Már ha sikerül persze. Egyébként nem szokásom nagyon felemlegetni Őt, de néha csak úgy a számra jön, rossz megszokás. Általában megkímélem az ismerőseimet ettől, félek, hogy azért, mert hívő vagyok... nem úgy állnak majd hozzám. Mert hát ez Hollywood, legalább olyan romlott, mint azt a Biblia is leírja a pokolról.
-Az szuper lenne. Próbáltam kérdezgetni a járókelőket, de nem igazán akartak figyelni rám. -Megvonom a vállam. Már megszoktam, ezen változtatnom kellene. Valahogy el kell érnem, hogy figyeljenek, hogy meghalljanak. Nem azt kértem, hogy vigyenek el oda, hanem csak, hogy mutassanak utat. De nem, senki, még csak a fülük botját sem mozdították. Annyira nem fontos, bár jó lenne ha vasárnap már tudnék menni reggeli misére. De talán egy hétvégét ha kihagyok, még nem dől össze a világ.
Először csak pillogok, hogy mire is érti, majd kifejtésnél leesik, hogy Demi nem tudja, hogy az hol van. Elmosolyodom, nincs semmi baj, nem nagy baj. Lehet én se tudnám, hogy ő honnan jött, de mivel eredetileg is L.A.-ben vagyunk, hát no... úgy nem bonyolult.
-Wisconsin megye. -Hátha ezzel hozzásegítettem ahhoz, hogy képben legyen. Vagy legalábbis jobban képben legyen. Lehet ez se mond neki sokat, de nem tudom, hogy miként magyarázhatnám el másképp.
-Chigagohoz közel... vagyis, oda közelebb van jóval, mint ide. Mert autóval két és fél nap lenne onnan ide. -Magyarázom tovább, hogy miről is van szó. Messziről jöttem, nagyon messziről, de vannak akik Európát szelik át, hogy itt legyenek, ahhoz képest én kispályás vagyok.
-Bár nem kocsival jöttem... de Apuka kiszámolta, hogy mennyi idő lenne. És akkor ez megállás nélkül... semmi pihenő. -Teszem még hozzá, de én se tudom miért. Fecsegek, locsogok feleslegesen, holott ha úgy se tudja merre van az arra, akkor mindegy is. De jólesik mesélni a szülővárosomról, mert az bizony már város. A belvárosban vannak felhőkarcolók is...
-Ha gondolod majd megmutatom! -Ajánlom fel segítségemet a sulit illetően. Vannak még helyek, ahova én se tértem be, de jó móka lenne együtt nekivágni a sulitúrának. Együtt rájönni, hogy melyik lesz a termünk, vagy lehet ilyen nincs is? Hm...
-Eddig én is csak bolyongtam. Valami hasonló indok miatt. Bármikor ha kerestem valamit, akkor sose került elém, amikor meg nem, hopp! -Összecsapom a tenyerem hirtelen, mesélés közben hevesen kalimpálok kézzel. -...ott volt! Fura. -Fejezem be mosolyogva.

- Lehetséges! - Állapította meg szélesen mosolyogva és bólogatva, jó érzés volt, hogy valaki végre osztja a lelkesedését. Általában kellemetlenül érzi magát amiatt, hogy ő folyamatosan lelkes, mások pedig nem értik, miért. Na, ő abszolút megérti, Maisey miért ennyire lelkes, hiszen ő is az. Alig várja már az egyetemet... jelenleg. Néha elbizonytalanodik a jövőjével kapcsolatban, de ez most nem az a pillanat. Nem, ez az örömködés pillanata, hogy találkozott egy társával, akivel együtt fognak bukdácsolni.
- Húha, akkor biztos megismered majd a bátyám. Ő is most kezd majd és ő is filmszínész lesz! - Mondta vigyorogva, hiszen olyan büszke volt Sebastianra. Na meg nem is kellett egyedül jelentkeznie ide, ott volt neki a kedvenc testvére, hogy fogja a kezét és segítse mindenben. Na jó, meg kéne tanulnia nélküle is boldogulni. Lehet, menne is, de nem, nem akar nélküle boldogulni. Vele együtt akarja élni az életét, amíg lehet, nem akar úgy elszigetelődni tőle, mint az idősebb testvéreitől. Sebastian különleges neki, nem veszítheti el, nem bizony!
- Ó, hát... lehet, hogy nem jól próbáltad. - Mosolygott és vonta meg a vállát, mert hát ez itt nagyváros, valami feltűnést kell kelteni, hogy érdekelt az embereket. Nem volt cicit villantani némi infó miatt, de majd kitalál valamit, ha egyedül nem találja meg. De most pozitívan áll hozzá, vezeti a lányt a járókelők között, mert hát gyaloglás közben is lehet ám beszélgetni.
- Jaaj, most már megvan, el tudom helyezni. És amúgy szép hely? Kellemes, csendes, vagy inkább pörgős, mint L.A.? - Kérdezgette a szülőhelyétől, hiszen biztos remek hely lehet. Mindig is érdekelték az új, ismeretlen helyek. Annyira jó lenne, ha egyszer az egész világot körbeutazhatná. Majd ha egyszer remek filmeket, forgatókönyveket fog írni, esetleg rendes könyveket is és minden szó, amit papírra vet, aranyat fog érni... de nem mer ennyire előre tervezni. Majd lesz, ahogy lesz, meglátjuk, mennyire kiemelkedő talentum. Hiszen az egyetemen nem csak ő lesz ott, lesznek ám nagy vetélytársai és talán még ellenségei is, de azt aztán nem szeretné. Jobb lenne, ha mindenkivel együtt dolgozhatna, békében. De sajnos tudja, hogy ez tényleg nem meseszerű, akármennyire szeretné, hogy az legyen.
- Akkor tényleg iszonyatosan messze van. - Bólogat a város vagy falu távolságára, hiszen a több napos utazás megállás nélkül nem hangzik valami jól. Mondjuk a repülő sokkal gyorsabb, pillanatok alatt Amerika másik csücskében lehetne, ha akarna. Csak meg kell fizetni rendesen. Szóval tök csodás, hogy ennyire összement a világ, ha lesz rá ideje, pénze, biztosan ki fogja használni ezt a lehetőséget és igazi kis kalandor életet fog élni. Utazgat, könyvet ír, élményeit publikálja, valami ilyen lazaságot képzelt el magának esténként, az ágyikójában.
- De jó, már két idegenvezetőm is van! - Vigyorgott, hiszen már Usui is felajánlotta neki, most már lesz kinek sírni, ha nem talál valamit, ez pedig megnyugtatja a lelkecskéjét. Nem fog elveszni, biztosan nem. Hiszen Sebastian is ott lesz, de ő is ugyanolyan új lesz, mint ő. Na meg elég nagy hely, még a bátyja sem tud egyből tájékozódni... valószínűleg.
- Ezt hívják a sors iróniájának. - Állapította meg sejtelmes mosollyal, hiszen ő hitt a sorsban, abban, hogy ő irányítja az egészet. Közben a templomot kereste és pozitívan állt a dologhoz. Hiszen egy templom nem kicsi, ugye? Mármint, az nem tűnhet el csak úgy, jó, ebben a városban minden hatalmas, de egy ilyen épület csak kirí a többi közül. Biztos nem modern, meg na, úgy néz ki, mint egy templom. Ahogy a várost ismeri, valami csicsás lesz itt a belvárosban, ahová az emberek mindenféle csoportja el tud járni. Rassztól, nemtől, életkortól függetlenül. Végül is nem tartja olyan rossz dolognak ezt a vallási izét, tök jó lehet csomó olyan ember közé járni, akikről tudod, hogy valamiben közösek vagytok.
- Régóta vagy hívő? - Kérdezte végül, tapintatosan. Érdekelte a válasz, de nem akarta egyből letámadni szegény lányka fejét ilyesmivel. Abba a lehetőségbe bele sem gondolt, hogy Maisey nem magának keresi a templomot.

Kedvem lenne ugrálni ettől a hírtől, hogy már most megy a nagy barátkozás és látni, ahogy csillog a szemem. Anyuék el se fogják hinni, hogy már most milyen sok barátom van! Na jó, a soktól azért ez bőven messze van...
-Egyidősek vagytok? Vagyis... ő az ikertesód? -Nem az fel sem merül bennem, hogy esetleg csak újabb szakot végez majd, vagy éppenséggel az, hogy most jött meg a kedve ahhoz, hogy egyetemre menjen... nem ezek egyáltalán eszembe sem jutnak, csak az, hogy akkor ők tuti ikrek. Ez annyira egyértelmű!
-Nahát... akkor már lesz egy fél ismerősöm onnan... -Azért csak fél, mert csak ismerem a kisebbik... mit is mondott? Smitt? Smith? Valami ilyesmi. Kíváncsi vagyok rá, vajon ő is jó, vagy tényleg felvettek boldog-boldogtalant, és akkor tuti, hogy elfog a bizonytalanság.
-Sose próbálom valami jól. Nem vagyok feltűnő! -Pedig messziről sikít rólam, hogy vidéki kislány vagyok a nagyvárosban. Nem csak öltözködésileg, hanem csak úgy... kisugárzásilag is.
Amikor már Milwaukee jön szóba, sokkal lazábban beszélek erről. Szeretem a szülővárosom, és ott élni is tök jó, csak elég korlátozottak a lehetőségeink. Már, ami a színészetet illeti...
-Nagyon szép, én imádom, csak kicsit unalmas... legalábbis az a külvárosi rész, ahol mi lakunk. A belváros, az tud pezsgő lenni, de nem annyira, mint mondjuk L.A. legunalmasabb órái. -Tehát bőven nem egy nagyvárosi szint, még a legpörgősebb estéjén sem. De attól még ott nőttem fel, a szívem mindig is haza fog húzni. Nem csak a család miatt, hanem az egész légkör és élet miatt. Szeretem, ott könnyebb eligazodni, meg ismerkedni és eljutni bárhova, ellenben itt.
-Igen, nem is fogok sűrűn hazamenni, talán csak ünnepekkor... -Meg szünetben. Bár ha a kolit nem zárják be, akkor akár még akkor sem, de biztos honvágyam lenne. Hazamennék, vagy próbálnék... de megint itt egy "bár" mert ha nincs pénz, akkor akarhatok menni.
A nagy bandukolás eredménye a következő sarkon már ott is vár.
Szép nagy, impozáns templom, és nincs benne egy kevéske giccs sem. Tényleg arra szolgál, amire kell, hiába van Hollywoodban. Letisztult, ide még talán a turisták se feltétlen fotózni jönnek be... bár ki tudja. Elmosolyodom, most már csak azt kéne tudni, hogy jutok ide el újra... vasárnap.
-Óó, hát... igen. A szüleim vallásosak, talán jobban is, mint azt el tudnád képzelni. Én azért... nem tartom magam karót nyelt kereszténynek... -Picit elhallgatok, de elmosolyodom, látszik, hogy nem veszem magamra. -De vasárnaponként és ünnepekkor templomba járok, és megtartok bizonyos... dolgokat. -Gondolok itt a házasság előtti szexre, hogy... nem csinálom és arra, hogy Isten nevét feleslegesen vagy épp káromkodásból nem veszem a számra. De többnyire normális vagyok, senkit sem akarok megtéríteni, meg hasonlók.
-Te meg vagy keresztelve? -Érdeklődöm. Még nem sokakkal találkoztam, akik ne lettek volna azok, vagy épp ne egy gyülekezetbe jártam volna velük, szóval... ha esetleg nem keresztény, lehetne mondjuk protestáns. Vagy római katolikus... görög? Már megint elkalandoztam egy kicsit...

- Nem, csak nem tetszett neki, amit idáig tanult, ezért most átjelentkezett a Frances-re. - Magyarázta türelmesen, mosolyogva, mintha csak most lépett volna ki egy reklámból. Ott szokott minden ember ilyen kedvesnek és befogadónak tűnni. Demetria azonban valóság, mégsem reklámokba való, nem túl jó a színészkedésben, nehezen palástolja érzelmeit. Ő a mindennapok mosolya, ehhez pedig semmi különlegesre nincs szüksége.
Maisey feltevésére, miszerint akkor már lesz egy fél ismerőse onnan, bólint egyet. Bár Sebastian külsőre hasonlít rá, belsőre nem teljesen egyformák. Ez nem feltétlen rossz dolog, csak Seb nem az az aranyos cukorfalat, mint ő, vele egészen másképp kell bánni.
- Egyszer amikor eltévedtem, hangosan zokogva ültem le az utcán, nem vagyok jelenet rendezős típus, de olyan elkeseredett voltam... egyből találtam valakit, aki segít. Szóval, ha végleg elveszel, bömbölj, mint egy baba. - Vigyorgott szélesen, miközben a tanácsot adta. Na igen, attól, hogy itt él, még nem ismer minden utcát, fiatalabb is volt, kis gimnazista lányka. Egyedül, nem tudta hol volt, a telefonja lemerült, lassan még sötétedett is, vagy csak ő hallucinált a félelemtől. Nem tudja már, de végül hazakeveredett és nagyon hálás volt a megmentőjének.
- Megértem, ha unalmas, de néha jól esik a nagyvárosból is kiszabadulni kicsit. Csak azért mondom, hogy számunkra az az "unalom" talán értékesebb már, mint a pezsgés. Persze ez attól függ, miben növünk fel. - Nevetgélt, hiszen ő maga sokszor vágyott egy kirándulásra valahova a természetbe. Valahova, ahol nyugodt körülmények között pihenhetnek kicsit. Egy erdei faházikó is felsejlett romantikus álmodozásaiban. Ám ezek úgy tűnik, egyelőre tényleg csak álmok maradnak, nem tudja, idén mennek-e valahova nyaralni, de ha mennek... nos, remek lesz, akárhova is mennek!
- Értem, jó, ha az embernek van valami biztos pontja, amire támaszkodhat. - Mosolygott, hiszen az övé a család volt, sokkal kisebb közösség, mégis hasonlóan hitt benne, mint Maisey Istenben. Nagyon aranyosnak tartotta, ahogy a lány bizonygatta, mennyire nem elvakultan vallásos és nem is akarja megtéríteni őt, ez pedig jó. A következő sarkon megáll kicsit, körbenéz, majd bólint egyet és emlékei szerint a megfelelő irányba indulnak tovább, miután átkeltek az úttesten.
- Ó, hát, én nem. - Mosolygott, amikor a keresztelkedésről volt szó. - Szóval csak az ellaposodott, nagyon polgári proliknak vagyok Demetria. - Nevetett, tudta, hogy nem így van, de édesanyja ortodox, édesapja pedig nem vallásos, ő pedig úgy akarta, hogy a gyermekek saját maguk dönthessenek majd később arról, milyen vallást szeretnének követni, ha akarnak. Nem akarta, hogy egyből egy nyomással, bélyeggel kezdjék az életüket, mint a keresztelkedés. Demetriát pedig nem vonzotta egyik egyház sem, ő a képzeletében hisz igazán, meg a családjában.

Most már világos, bólintok is, hogy értem, miről van szó. A Franches jó választás! Én is ennek a helynek az értesítőjét vártam a legjobban... szóval megértem. A történetre figyelek, van ahol elmosolyodom de a végén kicsit szomorkásan pislogok. Sírt? Sírni nem jó dolog, az annyira kiszolgáltatja az emberlányát, főleg ha látszik, hogy el van veszve. Szegényke... hogy félhetett!
-Nem tudom, hogy mennyire jó ötlet azért... -Sok csúnyaságot hallani, hogy csak hazakísérte a lányt, csak épp nem oda haza, ahova kellett volna, meg mennyi annyi minden történt közben vele. Anyukáék a híreket mindig nézték, mást nagyon nem lehetett a televízióban bámulni, nem is baj, csak ez a sok szörnyűség. Megmarad az emberben.
-De a lényeg, hogy nem lett baj! -Próbálok teljes pozitivitással hozzáállni a történethez. Nyitottnak tartom magam az új emberek iránt, de azért ha látják, hogy mennyire sebezhető vagyok, nem merném azt mondani, hogy jó... vigyen haza. Lehet Demi sem pont így értette, csak túlkomplikálom. Lehet csak útbaigazították...
-Ne értsd félre, nagyon szeretek Milwaukee-ban élni. Tünemény egy hely, de kell a levegőváltozás. -Anyukáék már biztos megszokták, beletörődtek, hogy ennél több nem lesz. A srácok se nagyon vágynak kitörni onnan, biztos, hogy ottani lány lesz mindkettőnek a felesége, és lesz sok Doose bébi nemsokára... amivel nincs is baj. De nekem az már kevés volt. Világot akartam látni, ha csak ennyivel is többet kapok már, mint most, meg vagyok elégedve... egy időre. Aztán majd kiderül...
-Majd egyszer ha lesz kedved ... valamelyik nyáron, akár le is jöhetsz. -Direkt nem azt mondtam, hogy a következő, mert majd eldönti az idő, hogy egyáltalán mi lesz itt, barátság vagy semmi sem... de felvetettem, ha már vágyik egy kis unalomra.
Bólogatok. Én örülök, hogy van akikre, akire támaszkodhatok. Persze itt a család is, de nekem ők túl messze vannak. Úgyhogy kell egy univerzális erő, aki segít rajtam, ha minden kötél szakad. Cserébe vasárnaponként eljárok itt is Isten tiszteletre. Meg egyébként is eljárnék...
-Jaj, ugyan már! -Elnevetem magam. Mókás volt ez a megjegyzést, de ettől még nekem is Demetria marad. Miért lenne másképp? Szórakoztató egy fruska, a szó legpozitívabb értelmében. Örülök, hogy így összesodort minket a szél.
-Nem is gondoltál arra egyébként, hogy felvegyél egyet? -Tényleg nem megtéríteni akarom, csak érdeklődöm, és nem is arról, hogy mi a véleménye a kereszténységről, bármi másról... már ha van. -Persze ha nem, nem, az sem baj, meg nem akarom, hogy azt érezd erőltetek valamit, nem is kell erről beszélni. -Kicsit mindig zavarban vagyok, hogy mások miként állnak ehhez a témához, most se tudom nagyon mi a helyzet, inkább nem is firtatom. Elcsendesedve lépkedek Demi mellett.

- Na, jó ötletek, olyasmiket ne várj tőlem! - Vigyorgott a lányra, mert tudja, hogy a legtöbb a bohókás, flúgos fejéből pattan ki, innentől kezdve ő nem annyira hisz benne, hogy jók lehetnek. Sőt, akár fatális badarságokat is összehordhat, ami talán még jellemző is rá. Ezért nem szokott csak úgy tanácsokat osztogatni és ezért nem veszik őt komolyan. Már megszokta.
- Valahogy igyekszem mindig összehozni a dolgokat. - Válaszolta szintén mosolyogva. Hiába, talán a görög vére teszi, ez a valahogy megoldjuk mentalitás ráragadt, főleg a laza napjain. Amikor éppen nincs semmi olyan dolog, amin szorongana és teljesen elvesztené a személyiségét. Mert történik vele ilyesmi, akkor viszont elveszíti a maradék görögségét is és tényleg csak a nevével képviseli felmenőit. Ami valljuk be, kicsit szomorú dolog.
- Elég furcsa, hogy így gondolkodsz, én L.A.-ben élek egészen kicsi korom óta és csak néha nyaralni megyek el innen, mégsem érzem magam elégedetlennek. - Magyarázza, mert ő azt szűrte le ebből, hogy szeret a szülővárosában élni, de már elég volt belőle. Nagyokat pillog rá kék szemeivel, mert hát, ki tudja megunni a szülővárosát? Ő bizony sosem fogja megunni az angyalok városát, még ha egyszer el is sodorja az élet valahova, esetleg messze, talán másik kontinensre... akkor is úgy fog ide visszatérni, ahogy elment, és hiányozni fog neki mindig is. Persze, néha ő is vágyik egy kis nyugalomra, egy csendes kis helyre, távol a várostól. De van is neki ilyesmije, nincs semmi gond vele, ha úgy érzi, menekülnie kell, van hova. És a tudat, hogy megvan rá a lehetősége, csillapítja a vágyat.
- Húú, ez nagyon jól hangzik, szívesen megnézném! - Tapsikol örömében, miközben lelkesen mosolyog. - Még nem jártam arra, azt hiszem még Wisconsin-ban sem, kedvesek arrafelé az emberek? - Kérdezte végül, de most egy meglehetősen visszafogott és elviselhető beszédrohamot kapott a nagy lelkesedésében. Semmi baj nincs vele, komolyan, csak néha elfogy kicsit a levegője és akkor baj van. Mert arra lusta, hogy ilyesmire megálljon és inkább hadar és akkor talán nem is lehet érteni őt. Szóval elég bonyolult eset a lány, de jelenleg nézelődik, próbálja elméje legsötétebb bugyraiból előhúzni, merre is kell menni. Néha kicsit összeszűkíti a szemét, hátha lát valamit, aztán csalódottan sóhaj, de egyből újult erővel áll neki a keresgélésnek.
Amikor Maisey nevet a hülyeségen a nevével kapcsolatban, ő is elneveti magát. Jól esik neki a nevetés, hiába, mindig ez segít neki feloldani a gátlásait. Mint a görcsoldó bogyók, csak ez ingyen van és a lelkének is jót tesz. Amolyan feloldozás, ő ebben hisz, nem a gyónásban.
- Nem, még soha. - Rázta meg kicsit a fejét, nagyokat pillogva. - Azt hiszem, egészen jól megvagyok nélküle, talán majd ha egyszer szükségem lesz rá. Nem zárkózom el előle, de úgy érzem teljes az életem nélküle is. - Fogalmazta meg az álláspontját ezzel kapcsolatban. Nem, egyáltalán nem érezte úgy, hogy téríteni akarják, a lányka egyszerűen csak érdeklődik iránta, lelkesen. Ezt pedig értékeli, hiszen ha valamit meg kell becsülni, az, ha érdekelsz valakit. A mai világban, ahol csak úgy elmennek egy elveszett kislány mellett, tényleg így van, és ezt Demetria is tudja. Azonban jelenleg nem ez foglalja le igazán, hanem a környezet, amikor pedig megpillantja a templomot, lelkesen mutat felé.
- Nézd, nézd, arra! Ott van! - Vigyorgott szélesen, ahogy lelkesen csillogó szemekkel mutogatott a templom felé, majd elkapta Maisey kezét és sietősen a zebra felé húzta, hogy átmehessenek a másik oldalra, mielőtt még pirosra vált a lámpa, szóval szaladni is kezdett. Nem tervezte, hogy most, a cél előtt elütteti magukat.